Napi e-vangelium evangelium365

Jn 20,19-31

Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett, és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.” A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.

Elmélkedés

A húsvéti hit
A húsvétvasárnapi evangélium a hajnali eseményeket írta le, a mai pedig azt, ami ugyanazon a napon este történt. Mária Magdolna, Péter és János reggel hiába keresték az Urat, csak az üres sírt láthatták. Este viszont maga az Úr jelenik meg övéinek, megmutatja, hogy új életre támadt.
A húsvéti hithez vezető út mindig hosszú és összetett. Senki nem mondhatja, hogy természetes vagy magától értetődő. Mert a húsvéti hit, a feltámadásba vetett hit Isten ajándéka, és nem mi határozzuk meg, hogy Isten kit és mikor ajándékoz meg ezzel a hittel. A húsvéti hit útjába sokszor akadályok kerülnek, amelyek mégsem leküzdhetetlenek. A formálódó krisztusi közösség nem rohan, hanem csak lassan halad a hit útján. Olyan ütemben, ahogy Isten feltárja az ő titkait és megnyitja a közösség tagjainak lelki szemét és értelmét. A közösség hite Krisztus megjelenésein alapul, és a Feltámadottal való találkozások formálják, erősítik.
Jézus váratlanul jön, még csak be sem kopog a zárt ajtón, egyszerűen csak megjelenik apostolai körében. Elsősorban nem az arcáról ismerhető fel, hanem a sebeiről, amelyeket a kereszten szerzett, s amelyek megdicsőült testén is látszanak. Tamás apostol nem részese az első élménynek, neki nyolc napig várnia kell az új jelenésre. Közben persze ő nem tudja, hogy mikor fog az Úr újra megjelenni és teljesíteni az ő vágyát. Ő még kételkedik, hitetlen. Ezért mondja: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!” Kételkedése nyolc napig tart. Az Úr újbóli megjelenése eloszlatja kételyeit. Láthatja, megérintheti a sebhelyeket, amelyek számára egyértelmű bizonyítékok. Tamás hitetlensége teljesen érthető. Nem könnyű kitartani, hűségesnek lenni a vesztes, a legyőzött, az emberi gonoszság által keresztre feszített Krisztus mellett. Nem könnyű hinni az ő feltámadásában. Nem könnyű hinni azoknak, akik azt állítják, hogy látták az Urat. Tamás apostol számára is hosszú a húsvéti hithez vezető út és akadályokkal van tele.
És Tamás megadja magát az Úrral való találkozáskor. Látja a jeleket, a sebhelyeket és ez elég számára. Már nem ragaszkodik a maga igazához, hanem félreteszi kételkedő gondolatait. Megadja magát a bizonyítékok láttán és megvallja hitét. Elfogadja igazságként, hogy az Úr él, feltámadt a halálból.
Korunkban sokan ésszerűtlennek tartják a hitet és szembeállítják egymással az emberi értelmet és a hitet. Azt gondolják, hogy a dolgok értelme pusztán emberi értelemmel is mindig felismerhető és nincs szükség a hitre. E téves gondolkodás hátterében többek között az áll, hogy az emberi gondolkodás és megismerés célja, hogy az ember felfedezze a dolgok értelmét, pedig valójában minden megismerésünkkel az igazságot keressük. Értelmünk és hitünk egyaránt a legfőbb igazságnak, Istennek a megismerésére törekszik. A tudás utáni vágyunk semmit nem ér az igazság megismerésének vágya nélkül. Kutatásaink és kereséseink semmit nem érnek, ha nem állunk meg a felfedezés pillanatában. Emberi erőfeszítéseink és tevékenységeink mit sem érnek, ha nem a szeretet irányítja őket. Emberi gondolkodásunk semmit nem ér az Istentől kapott bölcsesség nélkül.
Boldogok vagyunk, ha megkaptuk a húsvéti hit ajándékát! © Horváth István Sándor

Imádság

Urunk Jézus, te megengedted Tamásnak, a kételkedő apostolnak, hogy a kereszten szerzett sebeidet megérintse. Engedd, hogy sebeidet megérintve bizonyosságot szerezzünk arról, hogy valóban élsz, feltámadtál a halálból. Azzal a szándékkal érintjük meg oldalsebedet, hogy meggyógyíthasd hitetlenségünket, eloszlasd kételyeinket és megerősítsd feltámadásodba vetett hitünket. Add, hogy ez az érintés hitet ébresszen bennünk! Egyedül te vagy képes lelki sebeink gyógyítására és bűneink megbocsátására. Úgy szemléljük sebeidet, mint az irgalom forrását és a szeretet jelét!

https://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20210411.mp3

Mk 16,9-15

Miután húsvétvasárnap reggel Jézus feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg, akiből (annak idején) hét ördögöt űzött ki. Magdolna elment, és elvitte a hírt a gyászoló és szomorkodó tanítványoknak. Amikor a tanítványok meghallották, hogy Jézus él, és hogy Magdolna látta őt, nem hitték el neki. Ezután Jézus más alakban megjelent két tanítványnak útközben, amikor vidékre mentek. Ezek visszatértek, és közölték a hírt a többiekkel, de ők nekik sem hittek. Végül megjelent Jézus a tizenegy (apostolnak), amikor éppen asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt feltámadása után. Azután így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”

Elmélkedés

A mai evangéliumban Szent Márktól egy rövid összefoglaló felsorolást olvasunk arról, hogy feltámadását követően kiknek jelent meg Jézus, de ez nem teljes, hanem a többi evangéliumokban olvasottakkal kiegészítendő.
A mai részlet alapján érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mennyire erős a mi hitünk, illetve hogyan befolyásolják, erősítik vagy gyengítik hitünket a külső körülmények és tapasztalataink. Úgy érezzük, hogy szeretjük Jézust, legjobb barátunknak, életünk vezetőjének tartjuk őt, de kijelenthetjük-e teljes bizonyossággal, hogy egyszer sem tagadtuk meg őt? És kijelenthetjük-e, hogy semmi nem történhet velünk az életben, ami megingathatná hitünket? Ne hamarkodjuk el a választ és ne legyünk túlzottan magabiztosak! Ne lepődjünk meg a tanítványok viselkedésén, akik Mária Magdolna tanúságtételére nem hisznek! Személyesen ismerték Jézust, évekig vele voltak, látták rendkívüli cselekedeteit és csodáit. Most mégsem hisznek, nem elég számukra egy ember vallomása. Aztán jön két tanítvány, akik minden bizonnyal az emmauszi tanítványok (vö. Lk 24,13-35), de kettejük tanúságtétele sem elég nekik. De a feltámadt Krisztussal való találkozások már elindítják őket a hit útján.
Nekünk is többször kell hallanunk az Úr feltámadásáról szóló örömhírt! Bennünket is lassan tölt el világossággal a hit fénye. Bennünk is folyamatosan erősödik annak felismerése, hogy az Úr feltámadásának hirdetőivé kell válnunk. © Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, adj készséges szívet, hogy befogadhassunk mindent, ami szép, jó és igaz, s adj világos látást, hogy elutasíthassunk mindent, ami hamis, ami rút, ami rossz. Teremts bennünk tiszta szívet, Istenünk, hogy jó gazdái lehessünk ennek a világnak. Ne szennyezzenek be minket gonosz indulatok, gyűlölet, harag, viszálykodás. Egyetértést adj nekünk! Add, hogy fiatalok és idősek egyre jobban megértsük: csak akkor leszünk igazán emberek, ha tiszta a szívünk.

https://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20210410.mp3

Jn 21,1-14

Feltámadása után Jézus egy alkalommal így jelent meg tanítványainak a Tibériás-tó partján: Együtt voltak Simon Péter és Tamás, melléknevén Didimusz (vagyis Iker), továbbá a galileai Kánából való Nátánáel, Zebedeus fiai és még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Elmegyek halászni.” „Mi is veled megyünk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De azon az éjszakán nem fogtak semmit. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. A tanítványok azonban nem ismerték fel, hogy Jézus az. Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték. Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták kihúzni a tömérdek haltól. Erre az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét – mert neki volt vetkőzve –, és beugrott a vízbe. A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire. Amikor partot értek, izzó parazsat láttak, s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik: „Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok.” Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló. Jézus hívta őket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” – hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus fogta a kenyeret, és adott nekik. Ugyanígy a halból is. Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent tanítványainak.

Elmélkedés

Az evangéliumi történet szerint Péter apostol úgy dönt, hogy halászni megy, társai pedig elkísérik őt, helyesnek tartják döntését. Péter cselekedetében nem egy unaloműző cselekedetet vagy egy hasznos munkavégzést kell csupán látnunk, hanem annak jelképét, hogy vissza akar térni oda, ahonnan három évvel korábban elhívta az Úr. Ott akarja folytatni, ahol abbahagyta, amikor Jézus tanítványa lett. Halászni indul, mert ehhez értett, s a Mesterrel töltött évek során sem felejtette el mesterségét. Újra csónakba száll és hálót vet a vízbe, miként korábban is tette. Péter úgy érzi, hogy a Mester halálával véget ért tanítványi élete, ezért jobb lesz visszatérnie megszokott életviteléhez, amivel felhagyott egy időre az Úr kedvéért. Péter nem érti még és persze a többiek sem, akik vele tartanak, hogy nem lehet visszamenni az időben és nem lehet visszafelé haladni azon az úton, amelyen Jézus elindította őket.
Hamar kiderül azonban, hogy ez egy rossz gondolat. Ezt jelzi a tény, hogy „azon az éjszakán nem fogtak semmit.” A sikertelen próbálkozás, az emberi kudarc, az eredménytelen munka után jelenik meg a feltámadt Jézus, aki jelet mutat. Olyan jelet, amiből Péter örökre megtanulhatja, hogy Mestere nélkül minden emberi igyekezete kudarcba fullad, de ha engedelmeskedik az Úrnak, akkor eredményes lesz a munkája. De már nem a halászat régi munkája, hanem az emberhalászat új feladata. © Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Te megadod nekünk, hogy mindig újra kezdhetünk! Te ajándékozod nekünk a jövőt. Minden nap érezzük, hogy múlik az idő, éveink száma véges. Urunk, mindannyian szeretnénk végtelen távlatokban élni. Szeretnénk megtapasztalni a soha el nem múló fényt, szeretnénk, ha mienk lehetne az élet teljessége. Kérünk, add, hogy az előttünk álló időt igazi gazdagodásra használhassuk. Add, hogy azt keressük mindig, ami soha véget nem ér. Add, hogy mindennapjainkban megtapasztalhassuk: a szeretet soha el nem múlik.

https://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20210409.mp3

Evangélium

Lk 24,35-48

Abban az időben az Emmauszból visszatért tanítványok beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok, a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat. Majd így folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.”

Elmélkedés

A mai evangélium szerint a feltámadt Krisztus megjelenése alkalmával így köszönti tanítványait: „Békesség nektek!” Nem a szavai, hanem megjelenése ugyanis ijedtséget okoz, félelmet ébreszt bennük az első pillanatokban. Köszöntésével az Úr szeretné eloszlatni azokat a félelmeket és előítéleteket, amelyek betöltik az apostolok és a tanítványok szívét a Mesterük halála utáni napokban. Ő nem egy szellem, nem egy kísértet, hanem valóságos személy. Jól tudja, hogy tanítványainak még szokniuk kell megdicsőült, feltámadt testének látványát. Jól tudja, hogy még meg kell barátkozniuk azzal a gondolattal, hogy nem a halál volt az utolsó állomás Jézus számára, hanem feltámadása által új korszak kezdődik.
Kényszerű tapasztalatunk, hogy a hit vagy a lelki élet hiánya megváltoztatja életünket, a félelem és a csalódottság azt hiteti el velünk, mintha az Úr nem volna velünk. Bezárkózunk magányunkba, magyarázatot keresünk élethelyzetünkre, de nem vagyunk hajlandók kinyitni az ablakot, hogy az isteni fény más megvilágításba helyezze a dolgokat. Azt gondoljuk, hogy megváltoztathatatlan helyzetbe kerültünk, mert elfelejtettük, hogy Isten számára semmi sem lehetetlen. Beletörődünk szívünk nyugtalanságába, mintha nem tudnánk, hogy Isten a békesség forrása.
Figyeljünk jobban Krisztus köszöntésére: „Békesség nektek!” Engedjük, hogy az Úr békéje betöltse szívünket! © Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Erőt vesz rajtam a csüggedés, amikor csalódást okoznak az emberek, terveim kudarcba fulladnak vagy váratlan események forgatják fel életemet. Ilyenkor a legszívesebben elmenekülnék a világból, az emberek elől. Bezárkóznék a magam kis világába, hogy egyedül legyek. De te nem hagysz magamra, hanem mellém állsz, tanítasz és megismerteted önmagadat előttem. Vezess engem vissza az emberi közösségbe, tanítványaid, követőid közé! Vezess engem az Atya közelébe, hogy a vele való kapcsolatomat helyreállítsam!

https://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20210408.mp3

Evangélium

Lk 24,13-35

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.” Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.

Elmélkedés

Az emmauszi tanítványok története arra szolgál, hogy vezessen minket kételkedéseink, szomorúságunk vagy akár keserű csalódásaink hosszú útján, hogy aztán ennek az útnak egy pontján megerősítve hitünket, örömet ébresztve szívünkben és visszaadva reményünket, fordulatot hozzon életünkbe.
Az isteni vándor akkor is társunk és vezetőnk, amikor mi nem ismerjük fel vagy idegennek nézzük őt. Akkor is tanít bennünket, ha pillanatnyilag azt sem tudjuk, hogy ki közvetíti számunkra az igazságokat. Akkor is képes lángra lobbantani a szívünket és lelkesíteni bennünket, ha minden gondolatunkra rátelepszik a csalódottság. Akkor is be szeretne lépni otthonunkba, ha éppen úgy tesz, mintha tovább akarna menni. Akkor is leül mellénk az asztalhoz, ha mi azt sem tudjuk, hogy igazából ki a mi vendégünk. Akkor mutat számunkra egyértelmű jelet, amikor egyáltalán nem számítunk rá. Akkor fedi fel előttünk személyének titkát, amikor a szívünk már képes befogadni ezt a titkot. És úgy fordít vissza minket utunkon, pontosabban úgy indít el minket egy új úton, hogy még szavakra sincs szüksége.
A két tanítvány útja nem ér véget Emmauszban. A kenyértörés pillanata és a felismerés élménye újra elindítja őket, hogy visszamenjenek Jeruzsálembe, a többi tanítványhoz, és tanúságot tegyenek előttük a feltámadt Krisztussal való találkozásukról. Induljunk mi is a tanúságtétel útján! © Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te mindig meghallgatsz minket, bár emberi szavaink nélkül is tudod, hogy mire van szükségünk lelki fejlődésünkhöz. Hittel és bizalommal fordulunk hozzád, és kérünk, hogy adj meg nekünk mindent, a mi üdvösségünkre szolgál! Köszönettel és hálával tartozunk neked azért, mert gondunkat viseled és segítesz minket, hogy eljussunk az üdvösség re. Szeretnénk, ha tanításod jó talajra hullna a szívünkben! Add, hogy mindig nyitott szívvel hallgassunk téged és tanításodat életre váltsuk!

https://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20210407.mp3

Jn 20,11-18

Húsvétvasárnap reggel Mária Magdolna könnyezve állt Jézus sírjánál. Amint ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste feküdt, két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a másik a lábnál. Így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték az én Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették.” Ezzel hátrafordult, és íme, Jézus állt előtte. Nézte, de nem ismerte föl, hogy ő az. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Mária Magdolna azt hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem.” Jézus erre megszólította: „Mária!” Mária felkiáltott: „Rabbóni!” – vagyis Mester. „Ne tartóztass! – felelte Jézus. – Még nem mentem föl az Atyához. Te most menj testvéreimhez, és vigyél hírt nekik! Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat.” – És elmondta, amit az Úr üzent.

Elmélkedés

Mária Magdolna feltétlen és osztatlan szeretetéről, az élet és halál határvonalát is átlépő ragaszkodásról szól a mai evangélium. Ez a szeretet és ragaszkodás jellemezte őt korábban is, és most, az Úr halála után is ugyanezek az érzések vannak benne. Szíve nem talál nyugalmat és békét egy olyan világban, ahol nincs jelen az Úr. Nem akar beletörődni abba, hogy örökre elszakadt az Úr szeretetétől. Ezért indul a sírhoz, az immár halott Krisztus teste közelében szeretne lenni, mert azt reméli, hogy itt talán nyugalomra lel fájó szíve. János evangélista ezen a helyen úgy írja le őt, mint aki egyedül van a maga fájdalmában. Magányosan áll és sír. Úgy érzi, hogy minden elveszett számára annak távozásával, halálával, akit szeretett.
Hányszor vagyunk hasonló helyzetben életünk során! Amikor elvesztünk valakit szeretteink közül és ránk tör a fájdalom. Amikor az emberi szavak és az emberek jelenléte nem jelent számunkra vigasztalást. Az ilyen élethelyzetekben ne feledjük: Mária Magdolna a fájdalom napjaiban, a magány óráiban találkozott a feltámadt Krisztussal és ez a találkozás egy új világba vezette át, az öröm és a hit világába. Mária Magdolna személyében felfedezhetjük, hogy mi az, ami igazán értékes Krisztus számára: a szeretet, a szolgálatkészség, az engedelmesség. Ezek a tulajdonságok vezetnek minket is a feltámadt Úrhoz. © Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk, Jézus Krisztus! A te feltámasztásod a halálból a mennyei Atya cselekedete. Ő ajándékozott neked új életet. Még a halál, önként és engedelmességből vállalt kereszthalálod sem szakíthatott el téged Atyádtól. A kereszten átélted a tőle való elszakítottságot, feltámadásod pillanatában pedig átélted, hogy újra együtt vagy az Atyával. Hisszük, hogy az Atyának hatalma van ahhoz, hogy minket is feltámasszon majd a halálból, mert azt szeretné, hogy örökké vele éljünk. Tégy minket a feltámadás tanújává és hirdetőjévé!

https://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20210406.mp3

Mt 28,8-15

Az asszonyok gyorsan elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.” Még úton voltak, amikor néhány őr bement a városba, és jelentette a főpapoknak a történteket. Ezek a vénekkel együtt tanácsot tartottak. Úgy határoztak, hogy sok pénzt adnak a katonáknak, és meghagyják nekik: „Mondjátok azt, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, odajöttek a tanítványai, és ellopták a holttestet. Ha tudomást szerez róla a helytartó, mi majd megnyugtatjuk, és kimentünk benneteket.” Azok elfogadták a pénzt, és úgy tettek, ahogy meghagyták nekik. Ez a szóbeszéd mind a mai napig el van terjedve a zsidók között.

Elmélkedés

A húsvéti eseménnyel kapcsolatban egyedül Máté evangéliumában szerepel az a mozzanat, hogy Isten angyala lejött az égből és elhengerítette a követ a sírtól (vö. Mt 28,2), a többi evangélium szerint a hajnalban érkező asszonyok már elhengerítve találták a követ és azt látták, hogy a sír üres. Szintén egyedül Máté írásában szerepel az a rész, amit a mai evangélium második részében olvasunk, miszerint a főpapok kitalálták, hogy a tanítványok lopták el Jézus testét a sírból és lefizették a sírt őrző katonákat, hogy ők is ezt állítsák.
Egy dolog mindenki számára biztos volt: a sír üres. Jézus holtteste nincs ott, ahová temették, pedig a zsidók óvintézkedésből katonákkal őriztették a sírt. A sír mégis üres. Ezt tapasztalták a katonák és ezt látták az asszonyok is. És erre a tényre valamilyen magyarázatot kell adni. A katonáknak mindegy, hogy mi történt valójában, ők egy kis pénzért a hazugság oldalára, a hitetlen magyarázat oldalára állnak.
De az asszonyok az első pillanattól fogva az igazságot keresik, az igazságot szeretnék tudni. És hittel elfogadják, igazságként fogadják el, amit az angyal mond nekik, hogy az Úr feltámadt. Rögtön öröm ébred a szívükben. A feltámadt Jézus megjelenése megerősíti hitüket és növeli örömüket.
Az igazság és a hazugság, a hit és a hitetlenség útja az Úr feltámadásának napja óta távolodik egymástól. Nem mindegy, hogy milyen irányba tesszük meg első lépéseinket. © Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, feltámadt Üdvözítőnk! Az örök élet vágya és a feltámadás reménye erősen él bennünk. A mai napon az életet, a feltámadást ünnepeljük. A veled való találkozásokról szóló híradások és a húsvéti jelek megerősítik hitünket és bátorságot adnak ahhoz, hogy mi is feltámadásod hirdetői legyünk. Húsvét titka, a feltámadás titka megosztható. Olyan örömhír ez, amelyet nem zárunk szívünk mélyébe, hanem tovább kell adnunk másoknak, mindazoknak, akik az örök életre vágyakoznak. Adj bátorságot és buzgóságot, hogy feltámadásod hirdetői legyünk!

https://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20210405.mp3

Jn 20,1-9

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.

Elmélkedés

Jeleket kereső emberek
Szent János evangélista számára Jézus feltámadása, test szerinti megdicsőülése egy olyan esemény, amely elválaszthatatlan kapcsolatban áll az Úr földi életének eseményeivel, főként az ő szenvedésével és halálával. A feltámadás eseményét nem írják le az evangélisták, nem közölnek látványos részleteket, hiszen ennek az eseménynek egyetlen szemtanúja sem volt. Krisztus feltámadása és új élete olyan valóság, amely hangok nélkül következett be, csendben, a mennyei Atya ellenállhatatlan tevékenységének köszönhetően.
A húsvéti szentmise evangéliumában először Mária Magdolnáról olvasunk, aki azért megy a sírhoz, mert nem tud elszakadni attól, akit szeretett, és úgy érzi, hogy még a halál sem tudja elszakítani Mesterétől. Igen, ő is tanítvány, akinek eleven és megtörhetetlen szeretetét az Úr sírjánál való vigasztalhatatlan sírása bizonyítja. János evangélista megjegyzi, hogy Mária Magdolna akkor megy a sírhoz, „amikor még sötét volt.” Ez a sötétség nem csak a tényleges napszakra, a közeledő hajnalra utal, hanem jelképes is. Sötétség, reménytelenség és csalódottság borult azok lelkére, akik Krisztushoz tartoztak, s akiket megdöbbentett az Úr kereszthalála. De ez a sötétség hamarosan elmúlik, eljön a hajnal és egyúttal a feltámadt Krisztus elhozza a fényt, a hit világosságát.
Mária Magdolna a sírhoz érve azt látja, hogy a követ, a bejáratot elzáró sziklát valaki eltávolította. Nem tudja, mi történhetett, ezért rögtön az apostolokhoz, s köztük is az apostoli testület vezetőjéhez, Péterhez siet. Aztán Péter és János a sírhoz futnak, de ők sem találják az Úr holttestét, hanem csak a halotti lepleket. Az üres sír látványa hitet ébreszt bennük. E két személy jelenléte, akik tanúságot tesznek az üres sír igazságáról, megfelel a zsidó törvény azon követelményeinek, amelyek szerint egy tanúvallomás érvényességéhez legalább két szemtanúnak kell ugyanazt állítania.
Az Egyházban különböző gondolkodású, különböző jellemű emberek vannak. Jelen van Mária Magdolna ragaszkodó szeretete, jelen van János megérzése és hite, amely egyszerű jelekből táplálkozik, és jelen van Péter mindent szemügyre vevő tekintete és az ő megfontoltsága is, amely olykor lassúságnak tűnhet. Közös jellemvonásuk, hogy mindannyian jeleket keresnek, az Úr jelenlétére utaló jeleket. A húsvéti hajnal szereplőit és az apostolokat ugyanúgy szorongás és félelem tölti el az Úr hiánya miatt, mint bárki mást, aki a későbbi korokban Krisztus követője, az Egyház tagja. Mi is jeleket keresünk, amelyek azt jelzik, hogy az Úr él, itt van köztünk. Egyesek gyorsabbak, mások lassabbak a hit és a felismerés útján, de mindannyian egymást segítik, egymást próbálják vigasztalni és egymás hitét igyekeznek erősíteni. Ebből az együttműködésből születik meg a húsvéti hit. Mária Magdolna, Péter és János apostolok azt a keveset közlik a másikkal, amit maguk láttak és tapasztaltak, együtt próbálják összerakni az elemeket, közösen keresik a keresztény közösség irányát, amelyet aztán a tanúságtételben találnak meg. A nagypénteki kereszthalál sokkoló esemény volt számukra, mert a halállal és a közeledő ünnep miatt gyorsan intézett temetéssel megszűntek, eltűntek az Úr jelenlétének jelei. Amikor pedig hiányoznak az Úr látható jelei, akkor meg kell ráznunk magunkat, mozgásba kell lendülnünk, futnunk kell, keresnünk kell, beszélnünk kell másokkal. Ha Mária Magdolna nem így cselekedett volna, azaz nem indult volna, hogy közölje az apostolokkal azt, amit a sírnál észlelt, akkor talán senki nem ment volna oda napokig, és senki nem értesült volna a feltámadásról.
Egymás hitbeli megerősítése minden keresztény kötelessége. Tanuljunk egymás hitéből és tanúságtételéből! © Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Feltámadásod erősíti hitünket, hogy van örök élet és létezik a mennyország, ahová Isten végtelen irgalmának köszönhetően eljuthatunk. Feltámadásod erősíti bennünk a reményt, hogy a mennybe juthatunk. Az irgalmas mennyei Atya nem csak új, feltámadt testet ad nekünk, hanem megajándékoz a boldogsággal. Az örök boldogság pedig azt jelenti, hogy Isten közelében élünk és örökké vele lehetünk. Feltámadásod számunkra és minden ember számára megnyitja az üdvösség kapuját. Élj bennünk! Támadj fel bennünk és új életre támadunk benned! Köszönjük, hogy irgalmas vagy hozzánk.

https://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20210404.mp3

Mk 16,1-7

Amikor elmúlt a szombat, Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja és Szalóme drága keneteket vásároltak, és elmentek, hogy megkenjék Jézus holttestét. A hét első napján, kora reggel, amikor a nap felkelt, a sírhoz mentek. Ezt mondták egymásnak: „Ki fogja nekünk elhengeríteni a követ a sír bejárata elől?” De amikor odanéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. Bementek a sírba, és egy fehér ruhába öltözött ifjút láttak, amint ott ült jobb felől. Megrémültek, de az megszólította őket: „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! Nézzétek, itt van a hely, ahová temették. Siessetek, és mondjátok meg tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába. Ott meglátjátok majd őt, amint megmondta nektek.”

https://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20210403.mp3

Jn 19,12-42

Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa Jézust. A zsidók azonban ezt kiáltozták: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja. Mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak.” E szavak hallatára Pilátus kivezet- tette Jézust, maga pedig a bírói székbe ült a kövezett udvaron, amelyet héberül Gabbatának hívnak. A húsvéti készület napja volt, a hatodik óra körül. Így szólt a zsidókhoz: „Íme, a királyotok!” De azok így kiáltoztak: „El vele, el vele! Feszítsd meg!” Pilátus megkérdezte: „Keresztre feszíttessem a királyotokat?” A főpapok azonban ezt felelték: „Nincs királyunk, csak császárunk!” Erre kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék. Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette. Ez volt ráírva: „A názáreti Jézus, a zsidók királya.” A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok kérték Pilátust: „Ne azt írd: A zsidók királya hanem ahogy ő mondta: A zsidók királya vagyok”. Pilátus azonban ezt válaszolta: „Amit írtam, megírtam.” A katonák pedig, miután Jézust keresztre feszítették, fogták a ruháit, négyfelé osztották, mindegyik katonának egy részt. Azután a köntöse következett. A köntös varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között ruháimat, s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették. Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután a tanítványhoz szólt: „Íme, a te anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány. Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom.” Volt ott egy ecettel telt edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték, és a szájához emelték. Mikor Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” És fejét lehajtva kilehelte lelkét. A zsidók pedig, mivel az előkészület napja volt, és a holttestek nem maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a keresztre feszítettek lábszárát, és vetesse le őket a keresztről. Az a szombat ugyanis nagy ünnep volt. Elmentek tehát a katonák, és megtörték a lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek. Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona beledöfte lándzsáját az oldalába. Ekkor vér és víz folyt ki belőle. Az tanúskodik erről, aki látta ezt, és az ő tanúságtétele igaz. Jól tudja ő, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontot ne törjetek benne!” És ami az Írás más helyén áll: Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak.” Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, bár a zsidóktól való élelmében csak titokban, engedélyt kért Pilátustól, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. El is ment, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, aki korábban egyszer éjszaka ment Jézushoz. Hozott mintegy száz font mirha- és áloékeveréket. Fogták Jézus testét, és fűszerekkel együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás temetni a zsidóknál. Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt oda temették Jézust.

Elmélkedés

A kereszt előtt
A nagypénteki szertartás azzal kezdődik, hogy néma csendben a kereszt előtt leborul a földre a pap, miközben a minisztránsok és a hívek letérdelnek. Néhány perc csendben, mozdulatlanul. Megállunk. Megállunk a hétköznapok forgatagában, a munka vagy a tanulás közben. Megállunk a kereszt előtt, az isteni szeretet jele és titka előtt. Megállunk és felnézünk a keresztre. Ami egykor a názáreti Jézussal történt a Golgotán, az mindenkit megérint. Bármely ember halála megrázza lelkünket, Isten Fiának halála pedig méginkább megráz bennünket. Az 1960-as, 1970-es években katolikus fiatalok világszerte kezdeményezték, hogy nagypénteken délután, Jézus halálának órájában a gyárak néhány percre álljanak le, a munkahelyeken pár percig ne történjen munkavégzés, hanem mindenki gondoljon Jézus megváltó halálára. Akkortájt sok helyen sikeres volt ez a kezdeményezés, de napjainkra teljesen megszűnt, az élet megy tovább, nem állunk le egyetlen percre sem. Jónéhány országban, köztük Magyarországon is nagypénteken munkaszüneti nap van, de ettől sem lett jobb a helyzet, mert most nem a munkahelyeken, hanem odahaza vagy a kiskertekben dolgozik mindenki, a munkaszüneti nap is munkával telik sokak számára. Nincs megállás a világ számára. Csak azok a kevesek tartják fontosnak a megállást, akik részt vesznek a nagypénteki szertartáson.
A nagypénteki szertartásban elhangzik a passió, Jézus szenvedéstörténete. Megelevenednek előttünk az események. Jézust elfogják, megkötözik, arcul verik. Kihallgatják és halálra ítélik. Töviskoronát tesznek a fejére, keresztjének hordozására kényszerítik, ruháitól megfosztják és a keresztre szegezik. Így hal meg a Golgotán. Minden hely Golgota ezen a világon, ahol szenvedő, halálra ítélt vagy haldokló emberek vannak. A kereszt önmagában csak egy kivégzési eszköz, de ha hisszük, hogy a keresztre feszített Krisztus a világ megváltója, akkor a szeretet jelét, Isten végtelen szeretetének a jelét látjuk benne. A kereszt Isten üdvözítő tervének eszköze. A kereszt az emberi élet megértésének kulcsa. Csak a kereszt fényében értelmezhetjük helyesen a világot és helyünket, küldetésünket a világban. Látjuk a világ gonoszságát, az igazságtalanságokat, a megosztottságot, a gyűlöletet, a bűn terjedését, mégsem tekintjük értelmetlennek az emberi életet, hanem bízunk abban, hogy mindenki rátalál Istenre, mert a kereszt végső soron őrá mutat. Isten létezik, velünk van életünkben és halálunkban, vele élhetünk majd feltámadásunk után az örökkévalóságban. Ezt hirdette a kereszt 2000 évvel ezelőtt, ezt üzeni nekünk ma és ezt fogja hirdetni az idők végezetéig. Krisztus keresztje és az egész nagypénteki szertartás, valamint a feltámadás húsvéti ünneplése reményt ébreszt bennünk, hogy Isten az élet Istene. Ő adja az életet és ő adja a feltámadás által az örök életet. És ebben semmiféle emberi rosszindulat, gyűlölet, engedetlenség és hitetlenség nem tudja megakadályozni. Mert az ő hatalma, a szeretet ereje mindennél erősebb.
Miért élt Krisztus? A mennyei Atya dicsőségéért és az emberek megváltásáért. Miért halt meg Krisztus? Azért, hogy dicsőséget szerezzen a mennyei Atyának és megváltást hozzon az embereknek. Miért támadt fel Krisztus? Azért, hogy az Atya megdicsőüljön benne és üdvösség áradjon az emberekre. Az Úr élete, halála és feltámadása egyaránt az Atyára mutat és egyaránt az emberek javát, üdvösségét szolgálja.
(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható és irgalmas Istenünk! Hisszük, hogy a világban mindennek értelme van, még akkor is, ha akaratodat, rendelésedet, szándékaidat emberi értelmünk nem képes azonnal megérteni. Krisztus Urunk kereszthalálának is volt értelme, hiszen a megváltást, az üdvösséget és a vele való kiengesztelődést szerezte meg minden ember számára. Meghajlunk a kereszt előtt, meghajlunk a kereszt titka, a megváltás titka előtt. Meghajlunk az engedelmesség titka előtt, amelyet Fiad, Jézus Krisztus tanúsított. Meghajlunk a végsőkig elmenő, önfeláldozó szeretet titka előtt. Segíts minket, hogy felfedezzük a kereszt helyét életünkben!

https://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20210402.mp3

Jn 13,1-15

Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének. Vacsora közben történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el őt. Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Fölkelt hát a vacsora mellől, letette felső ruháját, fogott egy vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a derekára kötött kendővel meg is törölte. Amikor Simon Péterhez ért, az így szólt: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” Jézus így felelt: „Most még nem érted, mit teszek, de később majd megérted”. De Péter tiltakozott: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha.” Jézus azt felelte: „Ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám”. Erre Péter így szólt: „Uram, akkor ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!” Jézus azonban kijelentette: „Aki megmosdott, annak csak a lábát kell megmosni, és egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan.” Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” Miután megmosta lábukat, fölvette felső ruháját, újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk: „Megértettétek-e, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.”

Elmélkedés

A szeretet jelei
A szeretet jelekből ismerhető fel. Jel lehet egy személyre szabott ajándék, amely sokszor többet mond bármely szónál vagy üzenetnél. Jel lehet egy mozdulat, egy érintés, egy cselekedet. Amikor valaki ki akarja mutatni a szeretetét a másik ember felé, akkor szeretetének valamilyen jelét adja vagy mutatja. Akár kézzel foghatóan adja, akár cselekedetével mutatja valaki a szeretet jelét, értékes és maradandó annak, akinek szól. A szeretett személy, a megajándékozott, a megérintett megérzi a jelek mögött a szeretetet.
Ma, nagycsütörtök estéjén az utolsó vacsorára emlékezünk, Jézus és a tizenkét apostol közös étkezésére. Jézus a szeretet jelét mutatta és adta az apostoloknak ezen a vacsorán. Az apostolok lábának megmosásával, amelyet részletesen leír az evangélium, a szeretet jelét mutatta, az Oltáriszentségben pedig az ő szeretetének jelét adta nekik. Mindkét jel csak a másnapi, nagypénteki esemény, az Úr kereszthalála fényében érthető igazán, mert a kereszt is jel, Isten szeretetének jele az emberek felé. Sokan talán még napjainkban is úgy látják, hogy a kereszt egy vallási újító kudarcának a jele. Ők talán nem értették meg a szeretet lényegét, az odaadást, az áldozathozatalt, az önfeláldozást. Mert amikor szeretjük a másik személyt, akkor önmagunkat adjuk neki. A kereszten Jézus önmagát adja nekünk, a szenvedés és a halál vállalásával áldozatot hoz értünk, a mi megváltásunkért.
A nagycsütörtök esti és a nagypénteki szertartás évente csak egyszer van templomainkban. Ezeket a szertartásokat szerencsére nem lehet rutinból végezni éppen a ritkaságuk miatt. Ezek az évi egyszeri szertartások gondos előkészületet kívánnak az azt vezető pap és segédkezők részéről egyaránt. E gondos előkészület része a püspöki székesegyházakban vagy a plébániákon az „apostolok” kiválasztása, akiknek aztán megmossák a lábát. De elő kell készíteni az ő helyüket, a vizeskorsót, a tálakat, a törölközőket is. Sok helyütt a nagycsütörtök esti szentmisében két szín alatt történik a hívek áldoztatása, amely szintén gondos előkészítést kíván. A nagypénteki szertartás, amely nem szentmise, hiszen hiányzik belőle az átváltoztatás, szintén nagy gondosságot kíván az előkészület során. E napon a kereszt áll az ünneplés és a megemlékezésen részt vevők figyelmének középpontjában. A szertartás egyik szép és megható része a kereszt előtti hódolat, amikor a hívek kimutathatják szeretetük jelét.
Amikor ezeket a szertartásokat végezzük, akkor az Úr Jézus cselekedeteit utánozzuk, az ő szeretetének a jeleit ismételjük meg. De vajon csak külsőleg utánozzuk azokat? Ezekben a jelekben ott van-e a mi szeretetünk? Az Úr szeretetét biztosan kifejezik, újra megjelenítik, jelenvalóvá teszik ezek a jelek, ezért nem szabad felkészületlenül, figyelmetlenül vagy lelketlenül végeznünk ezeket a szertartásokat, hanem a mi szeretetünket is ki kell mutatnunk általuk.
„Példát adtam nektek” – mondja Jézus a lábmosást követően. „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” – hangzik felszólítása azt követően, hogy a kenyeret az ő testeként, a bort pedig az ő véreként adta az apostoloknak. „Adjátok magatokat Istennek!” – üzeni némán, szavak nélkül a keresztről a mi Urunk. Ezeket a kéréseit nem csak ezekben az ünnepi napokban a szertartások részeként teljesítjük, hanem az év minden napján, valahányszor bemutatjuk a szentmisét vagy embertársunk szolgálatára állunk. Miként az Úr minden nap megmutatja felénk szeretetének jelét, ugyanúgy mi is mutassuk ki minden nap szeretetünket Isten és felebarátaink felé!

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te értünk, a mi megváltásunkért hoztad meg az áldozatot, áldoztad fel életedet a kereszten. Egész életed önfelajánlás volt az Atyának, és az Atya elfogadta ezt az áldozatot. Hisszük, hogy nekünk adtad tested az Oltáriszentségben, értünk szenvedtél és értünk haltál meg a kereszten. Akaratod és rendelkezésed szerint áldozatod minden szentmisében megújul, megismétlődik, jelenvalóvá válik. Újra közénk jössz, hogy saját testeddel tápláld lelkünket. Köszönjük, hogy az Oltáriszentségben önmagadat, mint az örök élet táplálékát adod nekünk.

https://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20210401.mp3

Mt 26,14-25

A betániai vacsora után a tizenkettő közül az egyik, akit karióti Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz és megkérdezte tőlük: „Mit adtok nekem, ha kezetekbe juttatom Jézust?” Azok harminc ezüstöt ígértek neki. Ettől kezdve csak a kedvező alkalmat kereste, hogy kiszolgáltassa őt nekik. A kovásztalan kenyér ünnepének első napján a tanítványok ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: „Hol készítsük el neked a húsvéti vacsorát?” Ő így felelt: „Menjetek be a városba, egy bizonyos emberhez, és mondjátok neki: A Mester üzeni: Közel van az én időm; tanítványaimmal nálad költöm el a húsvéti vacsorát.” A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát. Amikor beesteledett, Jézus a tizenkét tanítvánnyal asztalhoz telepedett. Miközben ettek, így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, közületek egyvalaki elárul engem!” Erre nagyon elszomorodtak, és sorra kérdezték őt: „Csak nem én vagyok az, Uram?” Ő így válaszolt: „Aki velem egyszerre nyúl a tálba, az árul el engem. Az Emberfia ugyan elmegy, amint megírták róla, de jaj annak, aki az Emberfiát elárulja! Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik!” Erre Júdás, az áruló is megkérdezte: „Csak nem én vagyok az, Mester?” Ő így felelt: „Te magad mondtad!”

Elmélkedés

A mai evangélium három mozzanatot kapcsol össze: Júdás árulását, az utolsó vacsora előkészítését és magát az utolsó vacsorát. Úgy tűnik, hogy ezen a helyen az utolsó vacsora csak Júdás miatt kerül megemlítésre, nincs ugyanis itt leírva sem Jézus búcsúbeszéde, sem a lábmosás, sem pedig az Oltáriszentség alapítása. Ezen a helyen Máté evangélista Júdás szerepét mutatja be, az utolsó vacsorán ugyanis kiderül, hogy ő az áruló. Jézus ezt mondja: „Bizony mondom nektek, közületek egyvalaki elárul engem!” Ne gondoljuk, hogy csak Júdást ütötte szíven ez a kijelentés! Egészen biztos, hogy a többi tizenegy apostol is elgondolkodott azon, amit a Mester mondott. Ezért kérdezik egymás után: „Csak nem én vagyok az, Uram?” Túlzás volna azt állítani, hogy bárkiből lehet áruló, de aki túlzottan magabiztos, azt könnyen elfordítja Istentől, az igazság és a hit útjától a gonosz lélek, a kísértő.
Nekem is oda kell állnom Jézus elé és meg kell kérdeznem: „Csak nem én vagyok az, Uram?” Bűneinket, helytelen szándékainkat elrejthetjük az emberek elől, de Isten elől nem. Jézus jól tudja, hogy mi lakik a szívünkben, milyen gondolatok járnak a fejünkben, milyen cselekedetekre készülünk. Az ő tekintete képes minket megállítani a bűn útján. Az ő szeretete képes minket úgy átalakítani, hogy neki adjuk, neki áldozzuk az életünket.
(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Istenem! Segíts, hogy helyesen tudjam beosztani az időmet! Add, hogy biztosan érezzem, mely ügyem nem tűr halasztást! Segíts, hogy mindig időt találjak a szellemi, lelki feltöltődésre is! Kérlek, segíts, hogy minden esetben a lehető legjobban készülhessek föl az éppen előttem álló feladatra! Add meg, Uram, a kegyelmet, hogy akivel csak találkozom, arra úgy tudjak odafigyelni, és úgy tudjak neki segíteni, mintha Téged hallgatnálak és Neked segítenék!

https://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20210331.mp3