Valami nagyon szépet Istenért

„Mivel viszonozzam az Úrnak, ami jót tett velem?”
Zsoltárok 116,12.

Ez a szentírási rész jutott eszembe és ezen elmélkedem. Hogyan lehet megköszönni Istennek az egész életünket? Lehet egyáltalán meghálálni? Mivel? Mivel lehet Istennek a végtelen, feltételek nélküli, szabad akaratra hívó szeretetét meghálálni? Az életet, az egészséget vagy éppen a betegségeket, szülőket, testvéreket, barátokat, a napot, a holdat, a csillagokat, az ételt, a munkához való erőt, a levegőt, a szabad, „lélegeztetőgép nélküli levegőt”, egy orvost, egy ápolót, lelki vezetőinket, papjainkat? Hogyan lehet megköszönni? Meghálálni?...

Várja Isten ezt a köszönetet? Várjuk mi, hogy hálálkodjon valaki is? Úgy gondolom, ha valaki ad, szeretetből adja, és nem kér érte viszont-hálát. De mégis! Hálás az ember, mint az az egy leprás akit Jézus meggyógyított. Hol van a többi kilenc? Csak ennek az egynek jutott eszébe megköszönni? Jézus szóvá tette. Tehát valahol az egészséges hálát igenis el kell mondani. Megköszönni! Mit kell adni viszonzásul? Szeretetet! Őszinte, tiszta megbecsülést! Nem feledve el!

Mindennap köszönjük meg a jó Istennek, hogy élünk, hogy „még” van erőnk, még van, akire tudunk főzni, aki meg is eszi, akit szerethetünk, akinek a szeme fényei vagyunk, és nekünk ők a mi szemünk fényei. Dédik! Nagymamák, édesanyák, édesapák, fiúk, lányok, barátok, barátnők, szomszédok, ahol élünk, ahol dolgozunk, szolgálunk, olyanok vagyunk, mint egy véget nem érő kapocs, összekapcsolva!! A pék süti a kenyeret, kapjuk a villanyt... és egy kéz ezt mind irányítja!!

Mivel tudom mindezt viszonozni az Úrnak? Dicsérni Őt, engesztelni, szeretni az engem végtelenül szerető Istent!

„Ti vagytok a föld sója!”
– Olvassuk a mai evangéliumban.

Só nélkül ízetlen az étel. De Só nélkül az ember is. Ízesebbé tehetjük környezetünket, napjainkat, ha bele visszük a belőlünk áradó szeretet-ízt. Örülni, jót tenni mindenki tehet. Örülni egy dédunokának a dédivel együtt ! Örülni egymásnak. Beletenni a jót. Ha életünkben úgy vagyunk a föld sója, hogy ezt környezetünkben, családunkban megéljük.

A Szentleckében szinte párhuzamot lehetne vonni Jézus Főpapi imája és Szent Pál szavait olvasva.

„Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra! ...”

Jézus Főpapi imája olyan megható, olyan gyengéden szerető, ÚGY szerető szeretettel teli szavak, hogy egy hónapon keresztül mondatról mondatra lehetne róla elmélkedni.

Amit ma kiragadok belőle, ami megérintett, az azok a szavak, amik így hangzanak: „Nem azt kérem tőled (imádkozik Szent Atyjához), hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól”.

Jézus a gonosztól óvja tanítványait, kéri az Atya segítségét, attól, ami rombol, ami sohasem a jót adja, hanem romlásba taszítja. Nem azt kéri, hogy vegye ki őket a világból, hanem ebben a világban, világítva, tegyenek tanúságot róla. Jézus mindig harcban állt a sátánnal, aki mindig ott volt a nyomában, mindig vizsgáztatta a farizeusok által, mindig kételkedést szított. S ma? Ma nem ez történik? Lépten-nyomon kételkedést szít. Békétlenséget, kételkedést az Oltáriszentségben, Jézus minden olyan tettében, ami le van írva a Szentírásban.

ÚGY SZERET MINKET AZ ÚR, HOGY EZEKTŐL AKAR MINKET ÓVNI. Halljuk meg szavát, mert Ő a mi megmentésünkért jött!!