Tihanyi Bencés Apátság prédikációi

KEDVES TESTVÉREK!

Nyelvünkben vannak úgynevezett „ősszavak”, amelyek az egész embert jelképezik. Ezek között az ősszavak között nagyon sok kultúrában, a Szentírásban is előforduló leggazdagabb jelentésű szó a „szív”. „A keresztény szellemiség lexikona” ezt írja a szívről: „Az ember belső életének központját, lelki erejének és képességeinek eredetét jelenti. A szívben gyökereznek az érzelmek, a kívánságok és a szenvedélyek. A szív az értelem helye, a gondolatok és tervek forrása. Éppúgy a szív az akarat, a tervezés és az elhatározás helye. A szív az ember vallásos és erkölcsi magatartásának alapja. Ez az a központ, ahová Isten is fordul hívásával és kegyelmével. A szívben gyökerezik a hit mint válasz Isten szavára. A szívbe árad Isten szeretete a Szentlélekben. Ezért Jézus legfőbb követelménye: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből” (Mk 12,30), vagyis teljes személyiségeddel, egész mivoltoddal. És ezért hangzik nagyon keményen Jézus mondata: „Ez a nép csak az ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem” (Mk 7,6).

Hogy ez a Jézushoz való szívbéli közelség igazi emberi boldogság, Szent Benedek atyánk a Regula előszavában ezekkel a számunkra nagyon kedves szavakkal fejezi ki: „Ha a hitben előrehaladunk, akkor majd szárnyaló szívvel és a szeretet elmondhatatlan édességével sietünk előre az Isten parancsainak útján.” Szent Benedek itt a parancs szót használja, de ez számára egyenlő a szeretettel. Szent Benedek mindennapos imádságában azt kért az Úr Jézustól, hogy egész személyiségével, minden képességével átélhesse a Vele való kapcsolatot. Ezt az imádságot kitettük a padokra. Számomra ez mélyen megragadó, mert számomra az Úr Jézussal való kapcsolat egész lelki életem centruma. Ezért merném ajánlani, hogy vigyük magunkkal és legyen ez számunkra is mindennapos imádság, hogy az Úr Jézussal való kapcsolat számunkra is a boldogság forrása legyen.

Az imádság néhány megfogalmazásához fűznék egy-egy gondolatot.

Mindjárt az első sorokban ezt olvassuk: „Adj nekem, Jézusom, téged megértő értelmet, téged átélő érzelmet.” Ez a kettő: értelem és érzelem döntő a szívünkben. A vallásosságunknak értelmesnek kell lennie. Vagyis fontos, hogy amennyire a hit igazságait emberileg fel lehet fogni, azt értelmünkkel átlássuk, a hitet a maga egészében értelmünkkel el tudjuk fogadni. Természetesen mindig támadhatnak kérdéseink, de ezeket nem szabadna a szőnyeg alá söpörni, szembe kell velük nézni és meg kell keresni annak a módját, hogy akár imádsággal, akár olvasással, akár beszélgetések révén ezeket tisztázzuk. Úgy nem igazán lehet hívőnek lenni, ha a hitünkkel nem foglalkozunk, ha szellemileg nem jelent számunkra kihívást, nem érdekel, csupán csak egy szokás, amit örököltünk, de mi magunk igazán soha nem vállaltuk. Szokták mondani, hogy a hit nem érzelem kérdése. Természetesen nem mindig az, hogy hinni tudjunk, akarnunk is kell hinni. Mikor emberek azt mondják, hogy ők nem tudnak hinni, legtöbbször e mögött az van, hogy nem is akarnak hinni. De az is lényeges, hogy a hitünket át tudjuk érezni. Érzelmek nélkül a hitünk hideggé és könnyen közömbössé válik. Kell, hogy a hitünkben legyen öröm, melegség, megérintettség, lelkesedés, a bűnbánat átérzése. Az imádságra szánt percek könnyen érzelmileg is megérinthetnek bennünket.

Szent Benedek Jézus számára kedves életmódért is imádkozik. Igen, döntő, hogy életünkben, cselekedeteinkben valóban Jézust akarjuk követni. Tudjuk meglátni azokat a lehetőségeket, amikor Jézus szellemében cselekedhetünk. Döntő az a mód, ahogyan szeretünk. Legtöbb ember segít, ha kérnek tőle valamit. De Jézus szellemében akkor szeretünk, ha nem várjuk, hogy kérjenek, hanem magunk vesszük észre, hogy hol, mikor, mit tehetünk másokért, egymásért.

Az is fontos, hogy az életünk szenvedéseit ne tekintsük Isten akaratának, de tudjuk, hogy valamit megengedhet lelki fejlődésünk érdekében. Ezért kéri Szent Benedek: „Adj a tőled küldött bajokat elviselő békességet.” És ami állandóan fontos: „Adj hozzád vágyó hű kitartást!” Ámen.

Nyiredy Maurus OSB, Balatonfüred-Kerektemplom

KEDVES TESTVÉREK!

Ma befejezzük a János-evangélium 6. fejezetének olvasását. A múlt vasárnapi részletben, amit akkor a Nagyboldogasszony miatt nem olvastunk, Jézusnak a mondatára: „A kenyér, melyet adok, az én testem a világ életéért”, a zsidók így reagáltak: „Hogyan adhatja ez a testét eledelül nekünk?” (Jn 6,52). A kérdésben nyilván a kannibalizmus merül föl, az emberi hús evése. De itt nyilván nem erről van szó. Ugyanis feltámadása, megdicsőülése révén Jézus teste már nem azonos a földi testével. Szent Pál apostol szerint „van mennyei test és van földi test, de más a mennyei és más a földi ragyogása” (1Kor 15,40). A meghalt, de föltámadott testről ezt mondja: „Pusztulásra szánva vetik el, romolhatatlanságban támad fel. Gyalázatban vetik el, dicsőségben támad fel. Egy emberi testet vetnek el, és egy Lélektől lefoglalt test támad fel” (Uo. 15,42-44). Ezek a szavak: romolhatatlanság, dicsőség, erő és Lélek, azaz Szentlélek Jézus testének teljes megújulását, átalakulását jelzik. Bár test marad, amit meg lehet érinteni, sebeibe bele lehet nyúlni, lehet vele enni, de a természetessel szemben mi természetfölöttiről beszélünk, vagyis Jézus testi mivoltát istensége hatja át. Bár Jézus kifejezetten használja az evés szót, de ez sokkal inkább a Vele való belső közösséget jelenti. Jézus hangoztatja, hogy „az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital”, de rögtön hozzáteszi: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad és én őbenne” (Jn 6,55-56). Akik szeretik egymást, azok tulajdonképpen egymásban vannak. A szeretet révén azonosulnak egymással, ráhangolódnak egymásra, ha nagy távolságra is vannak fizikailag egymástól, lélekben mégis egészen közel vannak egymáshoz, közösségük a távolság ellenére is eleven. Éppen ez a közösség győzi le a távolságot, és ennek ellenére egészen egyek egymással. Fizikailag földi életünkben valóban távol vagyunk Jézustól, de éppen Őáltala mégis egészen egyek vagyunk Vele. Éppen a Vele való belső egységünkben az Ő gondolatai és eszményei töltenek el bennünket, cselekedeteinkben az Ő akaratát valósítjuk meg. Ez a Jézusban való létünk halálunkon keresztül átmegy a Vele való belső egységből a fizikai egységbe. Azt kéri az Atyától, hogy akiket neki adott, „ott legyenek velem, ahol én vagyok” (Jn 17,24).

Tanítványainak egy része ezzel nem tud azonosulni és ezért „sokan visszahúzódtak, és már nem jártak Vele. Azért így szólt a tizenkettőhöz: ’Talán ti is el akartok menni?’ Simon Péter azt felelte: ’Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk és megismertük, hogy Te vagy az Isten Szentje’” (Jn 6,66-69).

Egy amerikai pszichiáter, M. Scott Peck egyszer rábeszélt muszlim, zsidó és protestáns hívőket, hogy mindegyik tartson istentiszteletet, pénteken a muszlimok, szombaton a zsidók, vasárnap a keresztények. Arra volt kíváncsi, hogy le tudják e győzni különbségeiket és képesek egységre jutni. Mindhárom istentiszteletben sok hasonlóságot fedezett fel. Egy jelenlevő protestáns keresztény ráébredt, hogy egymástól alapvetően és döntően az úrvacsora választja el őket. Ennél a pontnál ágaznak el az utak. Ha katolikusokat is meghívtak volna és ők bemutathatták volna a szentmise áldozatot, ez a megfigyelő arra is rájöhetett volna, hogy a katolikusokat, legalábbis a hitújítás, a protestantizmus keresztényeitől egy még mélyebb választóvonal megkülönbözteti. Ugyanis a protestáns keresztények számára az úrvacsora csak emlékezteti őket Jézus szenvedésére és kereszthalálára. Számunkra ez kevés. Katolikusokként abban hiszünk, hogy az Eucharisztia nemcsak emlékeztet Jézus halálára, de benne Jézus Krisztus valóságosan jelen van megdicsőült testével és vérével, Önmagával. A szentmisében a megtört kenyérben és a kehely borban valóságosan jelenvalóvá válik az Ő kereszthalála és feltámadása. Mivel az arám nyelv logikája szerint a test és a vér a személyt, magát az embert jelenti, amikor Jézus kezébe veszi a kenyeret és a kehelyben a bort, akkor azt mondja, hogy „ez én vagyok!” A testét és a vérét, azaz Önmagát nekünk adó Jézus Krisztusban természetesen nem történelmi külsőségeiben jelenik meg az Ő halála és feltámadása, de kegyelmi valóságában, és jelentőségében. Számunkra a megváltás nem egy 2000 évvel ezelőtti esemény, hanem a liturgiánkban éppen most megjelenik, testközelben vagyunk Vele. Az oltárunk egyszerre Golgota és üres Sír. Ámen.

Nyiredy Maurus OSB, Balatonfüred-Kerektemplom

KEDVES TESTVÉREK!

Öt vasárnapon evangéliumként Szent János könyvéből a 6. fejezetet olvassuk. A fejezet elején egy természettel kapcsolatos hatalmas csoda olvasható: a kenyérszaporítás. Az evangélista nagyon tudatosan helyezi ezt a fejezet elejére azért, hogy Jézus hatalmát érzékeltesse. A fejezet arról szól, hogy Jézus a mennyből alászállott kenyér, aki az utolsó vacsorán és minden szentmisében a kenyérben és a borban önmagát adja híveinek az isteni életben való táplálására. Ha Jézus képes volt öt kenyérrel és két hallal egy több ezres tömeget jóllakatni, arra is képes, hogy a kenyeret és bort önmagává, testévé és vérévé változtassa. A fejezet fő gondolata: stvérek! Jézus az élet Kenyere. A végén mondja ki Jézus, hogy Ő nemcsak jelképesen, tanításával, életének példájával Kenyér számunkra, de az a Kenyér, amelyet Ő ad, „az Ő teste a világ életéért.” A szentleckében Szent Pál mondatát hallottuk: „Megtanultátok, hogy az igazság Jézusban van” (Ef 4,21). Jézus éppen az által lehet Kenyerünk, hogy Ő az Igazság. A mai szentbeszédben Jézustól, az Igazságtól jutunk el Jézushoz, az élet Kenyeréhez.

Az igazság az, amit Isten önmagáról, illetve az emberről Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott. Vagyis Isten és az ember mértéke Krisztus. Istent és az embert Őbenne ismerhetjük meg. Isten olyan, amilyennek Jézus Krisztusban megmutatkozik. Természetesen nagyobb, mint amit Jézusban lehet látni belőle, hiszen egy időben és térben korlátozott emberi élet nyilván nem merítheti ki Istent, de az biztos, hogy amit Jézusban lehet belőle látni, az hiteles. Ha semmi más érvünk nem lenne Isten léte, valósága mellett, Jézus Krisztus a tökéletes bizonyíték: Isten van és miértünk van itt, hogy megmentsen, megszabadítson minket. Mivel Jézus Krisztus történelmünk sziklaszilárd ténye, ezért Isten sem rögeszme, nem is csak filozófia, hanem Jézus által világunk fölfedezhető sziklaszilárd ténye. Jézus minden kétség nélkül, teljes bizonyossággal állította magáról, hogy Őt az Atya küldte hozzánk éppen azért, hogy rajta keresztül megismerjük az Atyát. Jézus isteni öntudata nem beképzelés volt, hanem bizonyosság. És éppen ezt az isteni öntudatot tükrözte az Ő egész személyisége, szentsége, isteni tanítása, tettei, szeretete és legfőképpen ebből a szeretetből fakadó halála és feltámadása.

Isten a maga képére teremtett minket. Isten képe a világban Jézus, az Isten Fia, az emberré lett Isten. Hogy ki az ember, illetve mivé kell válnia, az akkor derült ki, amikor a betlehemi barlangistállóban Jézus Krisztus megszületett. Innen kezdve embernek lenni csak Jézus képeként lehetséges. Az ember nem akkor született meg, amikor az a bizonyos majom és ember közötti középlény lejött a fáról. És az ember nem is akkor születik meg, amikor a szülőszobán először sír fel. Az ember akkor születik meg, amikor Jézus Krisztus hasonlóságát, azaz Isten Fiának képét magára ölti. Ez pedig nem köthető egy történelmi pillanathoz. Ez egy folyamat. Zarándokút. Úton vagyunk ember voltunk felé. És emberségemnek etalonja, mértéke, lényege a Jézus Krisztushoz való hasonlóság. Mert Jézushoz magától értetődően hozzátartozik Isten, amennyiben Jézushoz válunk hasonlóvá, a mi életünk sem elképzelhető Isten nélkül.

Szent Pál mindennek tudatában beszél öltözködésről: le kell vetnünk a régi embert, a Krisztus ismerete és szeretete nélküli embert, és bele kell öltöznünk az új emberbe, aki meg éppen a Jézus Krisztussal azonosult, az emberségét az Ő mintájára, az Ő energiájával, a Szentlélekkel megélt ember. A régi ember az apostol számára a testben élő ember, az új pedig a Szentlélekben élő ember.

Az evangéliumi részletben a zsidók arról érdeklődtek Jézusnál, hogy mit kell nekik tenniük azért, hogy Istennek tetsző legyen az életük. Jézus teljes világossággal és határozottsággal közli velük: „Istennek az tetszik, ha hisztek abban, akit küldött” (Jn 6,29). A héber nyelvben a hit szavát egy olyan szótőből képezték, amelynek alapjelentése a „szilárd talaj” volt. Ezért olvassuk az Ószövetségben: „Ha nem hisztek, bizony nem maradtok fenn” (Iz 7,9). Vagyis élni, megmaradni igazában csak a hit által lehet, úgy, hogy Jézusra építjük az életünket, azaz hiszünk benne. A létben fennálló emberi életnek jellegzetessége az éhezés és a szomjazás. Alaptörekvésünk, hogy életben maradjunk az által, hogy elhárítjuk nemcsak a fizikai, de a szellemi éhezést és szomjazást is. Ez is csak Jézus által lehetséges. Ezért mondja Jézus: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik meg többé, és aki bennem hisz, nem szomjazik meg többé soha” (Jn 6,35). Az igazságra csak így találhatunk rá! Ámen.

Nyiredy Maurus OSB, Balatonfüred-Kerektemplom