18989 ima található a honlapon, összesen 22319 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Tihanyi Bencés Apátság prédikációi

    Tihanyi Bencés Apátság prédikációi
    Hetente frissül

    Tihanyi Bencés Apátság prédikációi

    Tihanyi Bencés Apátság prédikációiNagyböjt 5. vasárnapja

    Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    29

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Tihanyi Bencés Apátság prédikációiKeresztút és szentmise

    Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    27

    https://youtu.be/WAMgxXzQRDo

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Tihanyi Bencés Apátság prédikációiNagyböjt 4. hete hétfő

    Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    23

    https://youtu.be/MzON99Nmzis

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Tihanyi Bencés Apátság Maurus atya nagyböjti konferenciabeszéd-sorozataaz Egyházról 4. beszéd

    Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    22

    Egyetemes meghívás az életszentségre az Egyházban

    Egy napilap egyik tavaly decemberi számában olvastam ezt a mondatot: „Jézus csodálatos, az egyház rossz!” Ezt a mondatot el is lehet fogadni. Ugyanis, mint minden emberi közösség, az Egyház is emberekből áll, akik jó tulajdonságaik mellett rosszakkal is bírnak, bűnöket is követnek el, és nem is okvetlenül igyekeznek következetesen kereszténnyé válni. A középkorban voltak eretnekségek, amelyek úgy gondolták, hogy az Egyház tagjai csak a tökéletesek, a tiszták. A katolikus Egyház viszont ragaszkodik ahhoz, hogy a bűnösök is tagjai, mert megtérni bármikor lehet. Középkori eredetű a mondás, hogy „Ecclesia semper reformanda est”, azaz „Az Egyház mindig reformra szorul.” Természetesen jó, ha a reformot magunkon kezdjük. Ezzel együtt az Egyház igyekszik vonzóan felmutatni azokat a nagy, pozitív értékeket, amelyek magukkal ragadhatják az emberek szívét, és elindulhatnak a fejlődés útján ezek segítségével.

    A II. Vatikáni Zsinat Egyházról szóló dokumentumában az ötödik fejezet címe: „Az életszentségre szóló egyetemes meghívás az Egyházban”. Ebben a beszédben ezzel foglalkozom.

    Az első kérdés mindjárt az, hogy mi az életszentség? A Szentírásban a „szent” szó elsősorban Istenre vonatkozik. Isten a Szent. Istennel kapcsolatban ez a szó nem valami erkölcsi tulajdonságot jelent, mint például jóság, segítőkészség, megbocsátás és a többi. Istennel kapcsolatban a szent azt jelenti, hogy Ő semmivel és senkivel sem összehasonlítható, egyedülálló, tökéletes, a mindent Fölülmúló. Latinul ezt így mondjuk: „Absolutum”, azaz Föltétlen. A létét senkitől sem kapta, önmagában bírja, örökkévaló. A 20. század jelentős hittudósa, Gál Ferenc számára ennek a szónak ez a tartalma: „Ő az önmagában nyugvó és önmagának elegendő gazdagság. Az ősforrás, amelyből állandóan buzog a lét és soha el nem fogy. A csipkebokor, amely folyton ontja lángjait és soha el nem hamvad. Ő a foglalata mindennek, amiről elmondhatjuk, hogy valami, hogy érték vagy gondolat. Ő a világosság homály nélkül, erő lankadás nélkül, értelem tudatlanság és kételkedés nélkül, szentség tétovázás és erőtlenség nélkül. Benne nincs rés, ami kitöltésre vár, nincs parlag, amin még lehetne vetni. Élete egészen élet, tudatában egyszerre ott feszül a végtelen tudás, a lankadás nélküli szeretet, a hatalom és szentség átélése, a szépség minden gyönyöre, a jóság minden kelleme, ezért csak Ő mondhatja magáról, hogy én vagyok az élet.”

    Isten a maga képére teremtett minket. Ember voltunk akkor válik teljessé, ha a mi mértékünk szerint valóban hasonlóvá leszünk hozzá. A kiteljesedésünk, az üdvösségünk az, hogy részesedünk az Ő életében. Ez az életszentség. Istenről a legtöbbet akkor mondja el a Szentírás, amikor Őt Szeretetnek mondja. Isten nem szeret így vagy úgy, jobban vagy kevésbé, hanem Ő maga a Szeretet. A keresztény ember tökéletessége éppen az, hogy az Ő végtelen szeretetéből a magunk életében igyekezzünk minél többet megélni, megvalósítani. Jézus Krisztusnak ezért a legfőbb követelménye, sőt parancsa az, hogy szeressünk. Ez mindenkire vonatkozik. Minden Krisztusban hívő meghívást, sőt felszólítást kap a keresztény élet teljességére és a szeretet tökélességére. A Zsinat úgy fogalmaz, hogy ezt minden hívő „köteles is elérni” (LG 42. pont). Szentnek lenni kötelező. A szentség nem egyeseknek való különleges teljesítmény, hanem mindenkinek szóló köteles feladat. Ugyanis embernek lenni nem tetszőleges vállalkozás, hanem kötelesség. Teljes, tökéletes emberek viszont éppen akkor leszünk, ha elérjük a szentségnek azt a fokát, amelyet mennyei Atyánk számunkra kijelölt, amikor megteremtett minket. A szentségnek ezt a személyre szabott voltát így fogalmazza meg a Zsinat: „Minden Krisztus-hívő életének állapota, feladatai és körülményei által napról napra jobban megszentelődik, ha hittel fogad el mindent a mennyei Atya kezéből és együttműködik az isteni akarattal úgy, hogy a földi élet szolgálatával mindenkinek nyilvánvalóvá teszi azt a szeretetet, amellyel Isten szereti a világot” (LG 41. pont). Nagyon fontos ez a felsorolás: „minden Krisztus-hívő életének állapota, feladatai, körülményei által megszentelődik.” Vagyis a sorsomban, feladataim és körülményeim között kell szentté, azaz a szeretetben tökéletessé válnom. Ha tetszik, mérnökként, férjként, szülőként, sógorként, szomszédként, a fociért rajongóként, magas vérnyomással, netalán cukorbetegséggel küszködőként, középkorúként vagy éppen nyugdíjasként kell minél tökéletesebben a szeretetet megélnem. A „Mindenszentek” ünnepe éppen azokról a milliókról szól, akiket ugyan nem avatott szentté az Egyház, de elnyerték az üdvösséget és éppen azért nyerték el az üdvösséget, mert a maguk állapotában, feladataiban, körülményei között, a maguk lehetőségei között tökéletessé váltak a szeretetben, azaz szentek lettek.

    A Zsinat foglalkozik azokkal az életállapotokkal is, amelyekben leginkább elérhető az életszentség. Természetesen nyilván nem csak ezekben lehetséges szentté válni. Végeredményben a Zsinat szerint mindenütt és mindenben, ahol meg lehet élni szeretetet, az máris az életszentség állapota, illetve útja. Egyeseket bizonyára azért emel ki a Zsinat, mert azok a mindennapi élet fontos terepei és éppen ezeket akarta hangsúlyozni, mint olyanokat, melyek sokak számára fontosak.

    Számomra különösen is fontos, hogy elsőként emeli ki a házasságot. Ez azért fontos, mert volt idő, amikor a keresztény tökéletesség elsődleges terepének a szerzetességet tekintették. Ehhez viszonyítva a házasság nem jöhetett szóba. Most viszont a Zsinat túllépett ezen a felfogáson. Nem arról beszél, hogy mi a tökéletesség állapota, hanem utakról beszél, amelyeken el lehet érni a tökéletességet. Ezek között rangsort sem állít fel, hiszen a döntő mindig a szeretet megélése, és éppen ettől lesz értékes egy-egy életállapot, nem a többivel ellentétben, hanem egyenrangúként.

    A házasság lényegét tekintve a szeretetre irányul. Szeretet nélkül nincs értelme. És az Egyház számára a szeretetnek fontos vonása a hősiesség. Tulajdonképpen mindig olyanokat avatnak szentté, akiknek az életében megtapasztalható a hősies szeretet. Van-e a házasságon kívül még egy terület, ahol annyira jelen kellene, hogy legyen a hősiesség? Egy életen át alkalmazkodni valakihez, elviselni a hibáit és gyöngeségeit, újra meg újra megbocsátani, viselni a mindennapokkal együtt járó gondokat, a gyermekvállalás és nevelés minden kihívását, mi ez, ha nem hősiesség? Éppen ezért fontos az, hogy a házasságot az Egyház a hét szentség egyikének tartja. A szentségek közvetítik Isten kegyelmét. Ha valahol, akkor éppen a házasságban élők számára hallatlanul fontos a kegyelem, hiszen éppen ennek erejében, segítségével lehetünk képesek a kitartó, állhatatos, hősies szeretetre. A házasságnak azonban van egy gyönyörű szimbolikája, vagy inkább misztikája. Már az Ószövetségben, elsősorban a prófétáknál Jahve (Isten) és a választott nép szövetségét sokszor a házasság képével ábrázolják. Jézus is átvette ezt, saját magát Vőlegénynek mondja. Szent Pál pedig még tovább megy. Ő a házasságot, a férfi és nő szerelmét Krisztus és az Egyház kapcsolataként, annak képeként ábrázolja. Az apostol számára a férfi a házasságban Krisztus, a nő pedig az Egyház. Ezért szólítja fel a férjeket, hogy úgy szeressék a feleségüket, ahogy Krisztus az Egyházat, amiért föláldozta magát. A feleségeket pedig arra szólítja fel, hogy úgy engedelmeskedjenek a férjüknek, ahogy az Egyház hűséges és engedelmes Jézus Krisztushoz. Ha a házastársak valóban megélik az Úrral való kapcsolatukat az Egyházban, akkor annak átélése, hogy ők a házasságukban, annak egész terjedelmében ábrázolják Jézusnak az Egyház iránti szerelmét, és az Egyháznak Jézus iránti viszont szerelmét, akkor ebből rengeteg erőt, bátorságot és örömöt meríthetnek. Hallatlan kihívás a szeretet, a szentség felé vezető úton, hogy mindketten Krisztus és Egyház legyenek a közösségükben egymás számára. Megkapó a Zsinat fogalmazása: a házastársak egymást támogatva „adnak példát mindenkinek a fáradhatatlan és nagylelkű szeretetre, így építik a szeretetteljes testvériséget, s így lesznek tanúi és munkatársai az Anyaszentegyház termékenységének, annak a szeretetnek jeleiként és részeseiként, mellyel Krisztus szerette menyasszonyát és önmagát adta érte” (LG 41.pont).

    A szentség életállapotaként beszél a Zsinat az özvegységről, külön is hangsúlyozva azt, hogy az egyedüllétet éppen azzal tudják feloldani, hogy a náluk nehezebb helyzetben levőket támogatják, vigasztalják, erősítik. Szent Pál szavai útmutatásul szolgálhatnak: „A valóban özvegy és magára maradt asszony reménye Istenben van, és állhatatos a könyörgésben és az imában éjjel-nappal. Ha egy hívő asszonynak özvegyasszony hozzátartozói vannak, segítse őket, hogy ne terheljék az Egyházat, hogy az a valóban özvegyeket segíthesse” (1Tim 5,5.16).

    Számomra különösen is fontos a fizikai munkának, mint az életszentség állapotának kiemelése, mert több mint tíz éven át papként fizikai munkásként dolgoztam a szocializmusban, miután az egyházügyi hivatal nem engedélyezte, hogy papként élhessek és dolgozhassak. A következőket írja a Zsinat: „Azok pedig, akik gyakran kemény munkát végeznek, az emberi munkával ne csak önmagukat tökéletesítsék, ne csak polgártársaikat segítsék és emeljék magasabb szintre az egész társadalmat és a teremtést, hanem tevékeny szeretettel kövessék Krisztust is – aki saját kezével dolgozott, s az Atyával együtt most is valamennyiünk üdvösségén munkálkodik –, azáltal, hogy örvendeznek a reményben, egymás terhét hordozzák, s mindennapi munkájukkal mint apostolok is egyre magasabb életszentségre jutnak” (LG 41. pont). Attól tartok, hogy éppen a fizikai munkások között alig lehetnek, akik ezen a területen az életszentség útját járják, pedig éppen ez a terület lenne az, ahol a leginkább meg kellene valósítanunk Jézus szándékát: tanítvánnyá tenni a népeket. És éppen ez, a tanítvánnyá tevés a legelhanyagoltabb területe egész keresztény életünknek. De nem kevésbé fontos, húsbavágó területe az életszentségnek a negyedik terület, amelyről ezt írja a Zsinat: „Különösképpen érezzék magukat egynek a világ üdvösségéért szenvedő Krisztussal azok, akiket szegénység, gyöngeség, betegség vagy bármilyen nyomorúság szorongat, vagy üldözést szenvednek az igazságért, akiket az Úr boldognak hirdetett az evangéliumban, s kiket a minden kegyelem Istene, aki Krisztusban örök dicsőségre hívott meg minket, rövid szenvedés után maga tesz tökéletessé, erősít és szilárdít meg” (LG 41. pont). Éppen ez az a terület, ahol a leginkább megélhetjük szentté válásunkat, hiszen ez kikerülhetetlen része az életünknek, s éppen ezen a területen élhetjük meg, hogy komolyan vesszük Jézust, eggyé válunk Vele, és szenvedésünket egyesítve az Ő keresztjével hatalmas mértékben növekedhet bennünk a szeretet.

    A Zsinat azonban azt is nagyon fontosnak tartotta megfogalmazni, hogy mire kell törekednünk azért, hogy a szeretet kibontakozzék bennünk. Ezt olvassuk: „Annak érdekében, hogy a szeretet a lélekben jó magként felnövekedjen és teremjen, minden hívőnek szívesen kell hallgatnia Isten igéjét és a kegyelem segítségével meg kell tennie Isten akaratát, a szentségekben, főleg az Eucharisztiában és a szent cselekményekben gyakran részt kell vennie, imádkoznia kell és állandóan gyakorolnia kell az önmegtagadást, a hathatós felebaráti szeretetet és az erényeket” (LG 42.pont).

    Szívesen kell hallgatnunk Isten igéjét. Éppen az ige képes behatolni a szívünkbe, és át tudja alakítani, valóban istenessé tudja tenni érzés- és gondolatvilágunkat. De azért a hallgatás mellé én hozzátenném az olvasást is, azt, hogy a mindennapokban foglalkozzunk az igével, tulajdonképpen magával Istennel, adjunk alkalmat neki, hogy megszólítson, formáljon minket.

    Meg kell tennünk Isten akaratát. Éppen az ige tehet bennünket képessé, hogy keressük, mit vár tőlünk Isten, mi az, amiben a leginkább kifejezhetjük iránta való szeretetünket. Nem elhanyagolható ez sem: a kegyelem segítségével. Éppen a kegyelem, Isten felénk forduló szeretete világosít meg bennünket, hogy felismerjük életünkben, emberi kapcsolatainkban az Ő akaratát, és merjünk el is indulni, hogy megtegyük. Pontosan Isten megtett akarata boldogságunknak az élménye. Éppen ezzel éljük át, hogy helyünkön vagyunk, azt tesszük, ami számunkra a legfontosabb.

    Részt kell vennünk a szentségekben, különösen is az Eucharisztiában. Jézus életadóként közeledik hozzánk. Nem véletlenül éppen kenyér alakjában. Ezzel is jelzi, hogy táplálékunk. A szentáldozás alakíthatja gondolkodásunkat, érzésvilágunkat szinte észrevétlenül krisztusivá. Ahhoz, hogy hasonlóvá váljunk Krisztushoz éppen azt a táplálékot kell fogyasztanunk, ami saját magává és így igazi önmagunkká alakít át.

    Imádkoznunk kell. A hit személyes kapcsolat. A személyes kapcsolat pedig érintkezésben, kommunikációban, párbeszédben formálódik. Hallatlanul fontos, hogy az imádság annyira igényünk legyen, hogy minden napunkban beprogramozott időt szánjunk rá. Most fogunk találkozni. Most fogunk beszélgetni. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, igényünk kell arra, hogy nap közben is Istennel való kapcsolatban, az Ő jelenlétében éljünk. Eszünkbe jut-e nap közben Ő? Tudjuk-e az Ő szemével nézni, látni a dolgokat, eseményeket? És ami még fontosabb: Kössük össze imádságunkat a Szentírás olvasásával. Imádkozzunk a Szentírással!

    Gyakorolnunk kell az önmegtagadást… Késznek kell lennünk, hogy elengedjünk dolgokat, megszabaduljunk dolgoktól netán személyektől, akik elszakítanak, elválasztanak Istentől. Nagyon is lényeges gyakorlata kellene, hogy legyen életünkben a böjt akár étkezésben, akár élvezeti cikkekben, akár szórakozásban. Éppen ez által válhatunk szabaddá, hogy létünk igazi centrumában, Istenben éljünk, aki mindennél boldogabbá tehet minket.

    …és a felebaráti szeretetet. Legtöbben segítünk, ha kérnek. El kellene jutnunk odáig, hogy nem várjuk meg, míg kérnek. Szemünk kell, hogy legyen ahhoz, hogy meglássuk, kinek, mire van szüksége, mi gyötri, miben tanácstalan, és nem fölényesen és nem szerénytelenül, de oda kellene fordulnunk egymáshoz: miben segíthetek?

    A szeretet legnagyobb tette a vértanúság. A Zsinat éppen az életszentségről szólva erre is ráirányítja tekintetünket. „Mivel Jézus, az Isten Fia azzal nyilatkoztatta ki a szeretetét, hogy életét adta értünk, senkinek sincs nagyobb szeretete annál, aki életét adja Érte és testvéreiért. Már az első időktől fogva voltak – és mindig lesznek – keresztények, akik arra kaptak meghívást, hogy a szeretetről ezen a a legkiválóbb módon tanúskodjanak a nagy nyilvánosság, de különösen az üldözők előtt. A vértanúságot tehát – mellyel a tanítvány hasonlóvá válik a Mesterhez, aki a világ üdvösségéért szabadon fogadta a halált, és a vérontásban olyan lesz, mint Ő – az Egyház a legnagyobb ajándéknak és a szeretet legnagyobb próbájának tekinti. Keveseknek adatik meg, de mindenkinek készen kell lennie arra, hogy megvallja Krisztust az emberek előtt, s Őt az Egyház történelméből soha nem hiányzó üldözések közepette kövesse a keresztúton” (LG 42. pont). Ámen.

    M E G F O N T O L Á S U L :

    1. Isten a maga képére teremtett bennünket. A szentség azt jelenti, hogy nem torz képe, karikatúrája vagyunk Istennek, hanem emberségünket a lehető legmagasabb szinten éljük meg. Ez kötelező. Ez az üdvösségünk útja, feltétele.

    2. Isten hasonmása a szeretetben lehetek. Megélem-e, hogyan élem meg a szeretetet? Felmérem-e, hogy a személyiségemben mi nem egyeztethető össze a szeretettel, igyekszem-e változni ezeken a területeken?

    3. Melyik aktuális számomra az életszentség Zsinat által felsorolt állapotai közül?

    4. A Zsinat felsorolja a szeretetben való fejlődésünk eszközeit is. Ezek nélkül nehezen jutunk előre a szeretetben – az életszentségben. Hogyan élem meg ezeket? Melyiknek nincs helye az életemben?

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Tihanyi Bencés Apátság prédikációiSzent Benedek atyánk ünnepén

    Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    21

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Tihanyi Bencés Apátság prédikációiSzent József ünnepe- Maurus atya gyémántmiséje

    Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    19

    https://youtu.be/AYEiosvDII0

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Tihanyi Bencés Apátság Világi keresztények az EgyházbanNagyböjt 3. vasárnapja

    Reggeli ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    15

    Az ősegyházban azok a felnőttek lettek keresztények, akik akár Jézust személyesen megismerték és hittek Benne, akár az apostolok igehirdetése győzte meg őket az evangélium igazságáról és számukra való fontosságáról, következésképpen hittek és megkeresztelkedtek. A csecsemők keresztelése sokkal később, a 8. században terjedt el. A csecsemők keresztelését tulajdonképpen a szülők kényszerítették ki, mondván, hogy ha ők felnőttként lettek is keresztények, de számukra már fontos, hogy a gyerekeiket kezdettől fogva keresztényként neveljék. Ebből adódóan a világi keresztények helyzete az Egyházban nagyon is eltért a mai gyakorlattól. Ők saját döntésük alapján lettek keresztények. Ezért nagyon is tudatosan élték meg hitüket, részt vettek a közösség életében azzal is, hogy maguk is tanúságot tettek az evangéliumról a környezetükben, és így terjesztették a hitet. Az Egyház vezetőivel, a papsággal való kapcsolatuk is ebből kifolyólag más, közvetlenebb volt, tulajdonképpen egyenlők voltak a közösségben. Ebben a helyzetben a középkor hozott gyökeres változást. Addigra Európa és Kis-Ázsia lényegében keresztény lett. A hitet már nem kellett olyan intenzitással terjeszteni. A fiatalság az iskolai hitoktatás keretében megismerkedhetett a hittel, a felnőtt hívek azzal vettek részt az Egyház életében, hogy éltek a szentségekkel, részt vettek a szentmisén, tehát tulajdonképpen csak fogyasztói lettek mindannak, amit a papság fölkínált nekik. Ennek következtében a papság szerepe nagyon is hangsúlyossá vált. Kialakult az ún. klerikalizmus, amely a világi, másodrendű keresztényekkel szemben a papságot tekintette elsőrendű kereszténynek. Ez megmutatkozott a templomok építésében is. Fölállították a szentély végében az áldoztató rácsot, ami elválasztotta a szentélyt, a papság helyét a hajótól, a hívők helyétől. Az oltár a szentély végébe, a templom hátsó falához került. A pap a híveknek háttal mutatta be a szentmisét. Idővel természetesen a latin nyelv már nem lett az emberek által beszélt nyelv, viszont a liturgiában megmaradt. Ez is elválasztotta a híveket a papságtól. A papság és az átlag keresztény megkülönböztetése a köznapokban is előtérbe került. Ha egy pap és egy világi keresztény együtt jutottak el egy ajtóhoz, amin mindketten be akartak menni, valamennyi latinos műveltséggel rendelkező világi keresztény, előre tessékelte a papot ezzel a mondattal: „Ecclesia praecedit!”, azaz „Az Egyháznak elsőbbsége van!” Ebben kifejeződött, hogy az Egyház tulajdonképpen a pap, és természetesen Őt megilleti az udvarias előrebocsátás. Ez persze hamis egyházkép. Az Egyház nem egyenlő a papsággal, a klérussal, minden megkeresztelt ember az Egyház tagja. Ha én papként előre engedek egy világi keresztényt, teljes joggal mondhatom neki, hogy az Egyház elsőbbséget élvez, hiszen ő is az Egyház!

    Hála Istennek, a II. Vatikáni Zsinat nagyon is fölfedezte a világi keresztények méltóságát, és fontosnak tartja tevékenységüket az Egyházban. A Zsinat az Egyházról szól dokumentumában külön fejezetet szentelt a világi keresztényeknek. Teljesen tudatossá vált, hogy az Egyházban keresztény voltát tekintve nincsenek különbségek, első- és másodrendű keresztények, mindenki egyenlő. Természetes, hogy az Egyházban vannak feladatok, tisztségek, amelyek megkülönböztethetnek minket egymástól, de a világi keresztény mivoltát tekintve éppen úgy keresztény, mint a pápa, a püspök vagy a pap, vagy a szerzetes. Ezt fejezi ki a Zsinat azzal is, hogy idézi Szent Ágostont, aki egyik beszédében ezt mondta: „Ahol rettent engem, hogy értetek vagyok, ott vigasztal, hogy veletek vagyok. Mert értetek vagyok püspök, veletek vagyok keresztény. Amaz a tisztség neve, ez a kegyelemé, amaz veszedelem, ez az üdvösségem.” Ebből következik, hogy „a Krisztusban nyert újjászületésből eredően közös a tagok méltósága, közös az istengyermekség kegyelme, közös a meghívás a tökéletességre, egy az üdvösség, egy a remény és osztatlan a szeretet. Krisztusban, az Egyházban tehát nincs különbség sem faji, sem nemzeti, sem társadalmi vagy nemi alapon, mivel < nincs többé zsidó és görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindnyájan eggyé lettetek Krisztus Jézusban (Gal 3,28) >” (LG 32. pont). Ez a gondolat fejeződött ki a Zsinat után a liturgiában, illetve a templomok berendezésében és az új templomok építésében. Az első változás az volt, hogy a liturgiából kikerült a latin nyelv, és a liturgiát kezdtük a nemzeti nyelveken végezni. Aztán az oltár elkerült a faltól, közelebb a hívőkhöz, és a pap a hívekkel szemben végzi a liturgiát. Az áldoztató rács is eltűnt és ezzel egyetlen térré vált a templom. Az áldoztatás módjában is felújítottuk az ősegyház gyakorlatát. Az Oltáriszentséget nem a hívő nyelvére teszi a pap, hanem a tenyerébe. Ebben megnyilvánul az, hogy a Zsinat a hívőket nagykorúaknak tekinti, és megfogalmazódott az, hogy ha nagykorúak, akkor ne etessük őket úgy, mint a gyerekeket! Új templomok építésénél pedig az oltár helye a templom közepén van, és a hívők körülülik, körülveszik az oltárt, ezzel is jelezve azt, hogy az Egyház nem különböző rangú személyek gyülekezete, hanem valóban testvéri közösség.

    Mit ért a Zsinat a világi keresztény elnevezésen? „Világi hívőkön az egyházi rend és az Egyházban jóváhagyott szerzetesség tagjain kívül az összes Krisztus-hívőt értjük, tudniillik azokat, akik a keresztséggel Krisztus testébe épültek, Isten népét alkotják és Krisztus papi, prófétai és királyi tisztségének a maguk módján részeseiként az egész keresztény nép küldetését teljesítik az Egyházban és a világban” (LG 31. pont). Fontos tudatosítanunk, hogy mivel Jézus Krisztushoz tartozunk, az Ő hármas tisztségében is részesedünk mindnyájan, az egész Egyház, tehát a világi keresztények is – hangsúlyozzuk – a maguk módján papok, próféták és királyok. A mai teológia a király helyett inkább a pásztor kifejezést használja, hogy Krisztussal és az Egyházzal kapcsolatban elkerüljön minden politikai mellékzöngét. A továbbiakban erről a hármas tisztségről röviden.

    Jézus Krisztus Megváltó voltát ezek a tisztségek jelzik. Ő elsősorban pap. A papsághoz hozzátartozik az áldozatbemutatás, de a közvetítés is. Jézus a Kereszten önmagát ajánlotta fel a mennyei Atyának áldozatként az emberiség kiengesztelésére. Természetesen a hangsúly nem az Ő szenvedésén és halálán van, hanem az Ő szeretetén és engedelmességén, amelyet megélt a mennyei Atya iránt, és azon a szereteten is, amely velünk szemben élt Benne. A fizikai szenvedés és a halál tulajdonképpen ennek a szeretetben és engedelmességben való teljes odaadásnak a külső jelei. Jézus papságát folytatja az Egyházban a világi hívek révén is. Az ősegyházban ez eleven meggyőződés volt. Szent Péter apostol levelében ezt írja: „Mivel Hozzá (ti. Krisztushoz), az élő kőhöz járultatok, amelyet az emberek elvetettek, de Isten előtt kiválasztott és drága, ti magatok is, mint élő kövek lelki házzá, szent papsággá épültök, hogy Istennek tetsző, lelki áldozatokat ajánljatok fel Jézus Krisztus által” (1Pét 2,4-5). A középkorban éppen a felszentelt papság túlhangsúlyozása miatt ez elfelejtődött, de a Zsinat újra felfedezte. A világi hívőknek ezt a papságát, azért, hogy a felszentelt, úgynevezett szolgálati papságtól megkülönböztesse, általános vagy egyetemes papságnak nevezi. A Zsinat a következőkben konkretizálja a világi hívők általános papságát: „Minden cselekedetük, imádságuk, apostoli kezdeményezésük, hitvestársi és családi életük, mindennapi munkájuk, sőt az élet terhei is, ha türelmesen hordozzák azokat, Jézus Krisztus által Istennek kedves lelki áldozattá válnak. Éppen a mindennapi életben, a munkában, az élet terheinek hordozásában élhetik át a hívők a világ üdvösségéért önmagát áldozatként fölajánló pap Krisztussal való egységüket, és mindezt Vele egyesülten felajánlva, megélik általános papságukat”. Ez ma különösen is fontos, hiszen valószínűleg nincsen család, amelynek ne lennének olyan tagjai, akik elvesztették a hitüket. Azzal, hogy mi az áldozattá váló Krisztussal együtt magunk is áldozattá válunk a munkánkban, a szenvedésünkben, az élet terheinek hordozásában, a Megváltó Jézussal egyesülve kiesdhetjük a hittől elidegenedett szeretteink, munkatársaink, de egész nemzetünk számára a megtérés és az üdvösség kegyelemét. Mindezt különösen is átélhetik az Eucharisztia ünneplésében. „Az Úr testének fölajánlásával együtt a maguk áldozatát is nagy áhitattal ajánlhatják föl az Atyának. Így a világi hívek mint mindenütt szentül cselekvő imádók magát a világot szentelik Istennek” (LG 34. pont). Különösen is fontosnak tartom tudatosítani, hogy a világi keresztények nem puszta résztvevői, vagy hallgatói a fölszentelt pap által felajánlott áldozatnak, hanem éppen általános papságuk révén ők is bemutatói Krisztus megjelenített keresztáldozatának. Jézus Krisztus, a pap az Egyházzal, mint az Ő papságának részesével ajánlja fel áldozatát az Atyának.

    Az Egyház és benne a világi keresztények is részesei Jézus Krisztus prófétai tisztségének. Éppen ebben is tudatosan átélhetik a Jézus Krisztussal való egységüket, azonosulásukat. Ugyanis a próféta görög szó azt jelenti, hogy valakinek a nevében beszélni. Jézus Krisztus a tökéletes próféta, mert Ő nemcsak egyszerűen beszél Istenről és az Ő nevében, hanem Ő maga a testté vált Szó, Ige. Jézus egész lényében Istent közvetítő Szó. Az egész Egyháznak, benne a világi keresztényeknek is az a feladatuk, hogy a világban a történelem végéig folytassák az evangélium hirdetését, tegyenek tanúságot Jézus Krisztusról. Ez ma különösen fontos. A múltban gondolhatták a hívek azt, hogy ez a papok és szerzetesek feladata. De a mai világban éppen azért, mert világméretekben megtagadták az emberek a hitet, az emberiség létszáma óriási mértékben növekszik, a papi és szerzetesi hivatások száma pedig csökken, az egész Egyháznak evangelizálnia kell, a világi keresztényeknek is. Fontos, hogy a kereszténységet saját ügyüknek tekintsék, komolyan törekedjenek a kinyilatkoztatott igazság mélyebb megismerésére. Másokkal beszélgetve ne kerüljék el a vallási élet témáit. Az a keresztény, aki őszintén keresi a maga kérdéseire a választ, már tud annyit, hogy másoknak is képes legyen a felmerült kérdésekre válaszolni. Ferenc pápa megkapóan fogalmaz: „A szíved tudja, hogy az élet nem ugyanaz Jézus nélkül, tehát az, ami felfedeztél, az, ami segít élni és ami reményt ad neked, ez az, amit közölnöd kell másokkal.” Majd így folytatja: „Ha valaki valóságosan megtapasztalta az üdvözítő Isten szeretetét, nem szorul hosszas felkészítésre, hogy elmenjen és hirdesse azt, nem várhat arra, hogy sok előadásban vagy hosszas oktatásban legyen része. Minden keresztény annyira misszionárius, amennyire Jézus Krisztusban találkozott Isten szeretetével” (Az evangélium öröme, 120-121. pont).

    A pásztorság igazában magától értetődik. Mindannyian pásztorok vagyunk, akikre mások rá vannak bízva. Ezzel kapcsolatban elég az Úr Jézus mondataira hivatkoznunk: „Ez az én parancsolatom: szeressétek egymást azzal a szeretettel, amellyel én szerettelek benneteket. Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja azokért, akiket szeret” (Jn 15,12-13). És a másik: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és váltságul adja életét sokakért” (Mk 10,45).

    Ebből a Jézus Krisztus hármas tisztségében való részesedésből a Zsinat szerint az következik, hogy a világi keresztények „minden erejüket az Egyház növekedésére és folytonos megszentelésére fordítsák. Erre maga az Úr rendeli őket a keresztséggel és a bérmálással. A szentségek pedig, különösen az Eucharisztia közlik és táplálják azt az isten- és emberszeretetet, mely az egész apostolság lelke. A világi hívek különösen arra hivatottak, hogy jelenlevővé és tevékennyé tegyék az Egyházat olyan helyeken és körülmények között, ahol csak általuk lehet az Egyház a föld sója” (LG 33. pont). Ez abból következik, hogy a „világi keresztényeknek a Szentlélektől kapott karizmája, különös sajátossága a világi jelleg. Sajátos hivatásuk alapján az ő dolguk, hogy az ideigvaló dolgok intézése és Isten szerint való rendezése által keressék Isten Országát. A világban élnek, vagyis a világnak mindenféle feladatában és munkakörében, a családi és társadalmi élet megszokott körülményei között, szinte ezekből a szálakból van szőve az életük. Itt hívja meg őket Isten, hogy saját hivatásuk gyakorlásával az evangélium szellemében élve kovászként belülről járuljanak hozzá a világ megszenteléséhez, és életük tanúságával – hitük, reményük és szeretetük ragyogásával – mutassák meg másoknak Krisztust. Különleges módon rájuk tartozik tehát, hogy mindazokat a földi dogokat, amelyekkel szoros kapcsolatban vannak, úgy világítsák meg és rendezzék, hogy Krisztus szerint történjenek és növekedjenek, s a Teremtő és Megváltó dicséretére szolgáljanak” (LG 31. pont). Magyarul ez azt jelenti, hogy aki vállalkozik, Krisztus szellemében tegye, legyen figyelemmel beosztottai érdekeire, aki pedagógus, orvos, Jézus lelkületével törődjön a gyerekekkel és betegekkel, aki országot vezet, az a közjót előmozdítva tegye, aki politizál, az korrupciótól mentesen, az evangéliumi igazság szellemében tudjon párbeszédben lenni más nézeteket vallókkal, aki a parlamentben van, az tudja értékelni, megbecsülni és elfogadni a más pártoktól eredő, de az egész közösség javát szolgáló javaslatokat, vagyis az élet adta követelményeknek szakmailag helyesen, de Jézus szellemében feleljen meg. Ez tehát nem plusz munkát jelent, de jelent mindenképpen krisztusi meggyőződést és hozzáállást. Zsinati megfogalmazásban: a világi keresztények „a Krisztus kegyelme által belülről fölemelt világi szakértelmükkel és tevékenységükkel nagyon hatásosan hozzájárulnak ahhoz, hogy a teremtett javak a Teremtő rendelkezése szerint és az Ő Igéjének világosságában az emberi munka, a technika és a civilizáció haladása által minden ember javára szolgáljanak; hogy a javakat méltányosan osszák el, és az emberi és keresztény szabadság egyetemes fejlődését mozdítsák elő. Így fogja egyre jobban megvilágosítani Krisztus az egész emberi társadalmat épp az Egyház tagjain át a maga üdvöt hozó világosságával” (LG 16. pont).

    Ha esetleg úgy éreznénk, hogy mindaz, amit hallottunk, nehéz, talán meg sem élhető, befejezésként hadd idézzek egy a III. század első negyedéből való szöveget. Ezt egy számunkra ismeretlen keresztény mondta, illetve írta le egy Diognetosznak nevezett pogánynak, akit érdekelt a kereszténység: „Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek. Mint mindenki más, házasodnak, gyermeket nemzenek, de a magzatot nem hajtják el. Közös az asztal, melyhez letelepednek, de nem közös az ágy. Testben vannak ugyan, de nem a test szerint élnek. A földön időznek, de a mennyben van polgárságuk. Engedelmeskednek a meghatározott törvényeknek, de életükkel felülmúlják a törvényeket. Mindenkit szeretnek, mindenki üldözi őket. A lélek áthatja a test minden tagját, ugyanúgy jelen vannak a keresztények a világ városaiban. A lélek a testben lakik, de nem a testből való; a keresztények is a világban vannak, de nem e világból valók. A lélek ugyan a testbe van zárva, de a lélek tatja össze a testet; így vannak a keresztények is, a világba vannak zárva, de mégis ők tartják össze a világot. Egészen egyszerűen: ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban.” Ami sikerülhetett a III. században, miért ne sikerülhetne a Szentlélek kegyelmével a XXI.-ben!? Ámen.

    M E G F O N T O L Á S U L :

    1. A kereszténységemet csak a szüleimtől rám hagyott talán terhes örökségnek tartom, ezért igazában csak bizonyos keresztény szokások sora (egy fiatal nő dicsekedett azzal, hogy ő tudja, mi a Húsvét! Akkor kell sonkát enni!), vagy tudatosan vállaltam, vállalom és élem?

    2. Hallottam-e már az általános (egyetemes) papságról? Van-e valami szerepe az életemben? Csak ott vagyok a szentmisén vagy magam is bemutatom az áldozatot a pap vezetésével a többiekkel együtt?

    3. Hogyan próbálom megoldani a bennem felmerülő kérdéseket, kétségeket?

    4. Van-e szerepe az életemben a Jézus melletti tanúskodásnak? Tudom-e, merem-e szóba hozni a kereszténységet másokkal beszélgetve? A kereszténységet csak a magam privát kapcsolatának tartom Istennel, vagy tudom, hogy a megkeresztelkedésemmel és megbérmáltságommal küldetést kaptam arra, hogy apostol, misszionárius tanítvány legyek?

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Tihanyi Bencés Apátság Az Egyház és az emberiségNagyböjt 2. vasárnapja

    Reggeli ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    08

    Jézus Krisztus az Egyházat arra küldi, hogy az idők végezetéig, és a föld végső határáig hirdesse az evangéliumot, ajánlja fel mindenkinek Isten üdvösségre vezető kegyelmét és természetesen hiteles életével is tegyen tanúságot Jézus Krisztus mellett. Az emberiségnek különböző rétegei eltérő módon viszonyulnak az Egyházhoz, de ennek a viszonynak megfelelően és ebből kiindulva az Egyház az egész emberiséggel keresi és ápolja a kapcsolatát.

    Természetesen ez a kapcsolat a legszorosabb azokkal, akik keresztségük révén az Egyház tagjai. A keresztények egyháztagságukat három területen élhetik, helyesebben kell megélniük. Ezek közül az első a hitvallás. A hitvallás tartalmazza hitünk leglényegesebb igazságait. A hitvallást elfogadva tesz a hívő ember elsősorban tanúságot arról, hogy az Egyházban Jézus Krisztussal él kapcsolatban. A hitvallásnak két formáját ismerjük. A vasárnapi és ünnepi szentmiséken a hosszabbat mondjuk el. Ez a Nicea-Konstantinápolyi Zsinat hitvallása, ami 381-ben keletkezett. Ez bővebben fejti ki a Szentlélek szerepét az Egyházban. Ezt a hitvallást, a nem katolikus keresztények is elfogadják és mondják. A rövidebb hitvallás, az ún. apostoli hitvallás az első egyetemes zsinaton, Nikaia-ban fogalmazódott meg 325-ben. Természetesen nagyon fontos, hogy a hitvallás ne csak szövegében legyen ismerős és tudott, hanem a tartalmát is elsajátítsuk gondolkodásunkban, és életünket ennek a szellemében éljük. A hitvallás eredetileg a kereszteléskor hangzott el, hiszen a keresztség az Egyházba való belépés, nagyon is aktuális ekkor az Egyház hitének a megvallása. Természetesen a mai keresztelési szertartásban is szerepel a hitvallás kérdés-felelet formájában. Mivel napjainkban általában csecsemőket keresztelünk, a hitvallást a szülők mondják el, akik vállalják, hogy gyermeküket ennek a hitvallásnak a szellemében nevelik. Ugyanezen a módon hangzik el a hitvallás a húsvéti vigílián, Nagyszombat éjszakáján az egész hívő közösség részéről.

    A katolikus életben kikerülhetetlen és hallatlanul fontos a Szentlélekkel való kapcsolat. A megdicsőült Jézus azért árasztotta ki a Szentlelket az Egyházra, hogy a történelem végégig Ő tegye jelenvalóvá Jézust az Egyházban, Ő biztosítsa, hogy az evangélium és a keresztény élet fönnmaradjon, és kovászként áthassa az egész emberiséget. Ezért mondja Jézus Krisztus a Szentlelket élő víznek. A víz életet ad, termékennyé tesz. Ezzel a víz hasonlattal együtt Jézus azt is mondja, hogy ez a víz a hívő emberek szívéből fakad. Ezzel azt hangsúlyozza, hogy a Szentlélek benső kapcsolatban áll a hívővel, aki a Szentlélek által, de teljesen a sajátjaként éli meg kereszténységét. Szent Pál egyenesen azt hangsúlyozza, hogy mi még azt sem tudjuk, hogy hogyan kell helyesen imádkozni. De „a Lélek is erőtlenségünk segítségére siet, mert nem tudjuk, hogy valójában mit is kell kérnünk, de maga a Lélek esedezik értünk szavakba nem foglalható sóhajtozással” (Róm 8,26). Merném ajánlani napi imádságunkként: „Jöjj, Szentlélek! Teremtsd újjá a föld arculatát! Végy lakást szívünkben! Gyújtsd lángra bennünk szereteted tüzét! Taníts minket imádkozni! Segítsd fel gyöngeségünket! Vigasztalj minket jelenléteddel! Adj nekünk tiszta és őszinte szívet! Állj mellettünk minden szorongattatásban! Vezess minket Isten útjain! Mutasd meg, mire küldesz minket! Erősítsd meg az Isten országáért égő buzgóságot! Vezess minket Isten gyermekeinek szabadságára! Egyesítsd a kereszténységet! Szenteld meg az Egyházat! Teljesítsd be, amit műveltél bennünk!” Fentebb a bővebb hitvallással kapcsolatban mondtuk, hogy az a hangsúlyt a Szentlélek szerepére teszi. Megkapó, amit egy német – bérmálkozásra előkészítő – könyv ír a Szentlélekről: „Szentlélek – TE az Isten ajándéka! TE az élet lehelete! TE tűz az égből! Te a keresztények Vigasztalója! TE segítőnk az imádságban! TE a megváltás záloga!” A hitvallás éppen abban segít, hogy az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel minél személyesebb, bensőségesebb kapcsolatban éljünk.

    A hitvallás után a keresztény mindennapi élet fontos tényezői a szentségek. Ezek Isten kegyelmének Jézus által alapított jelei. Érdekes módon ezek az emberi élet fontos fázisaihoz kapcsolódnak, a születéshez, a táplálkozáshoz, a növekedéshez, a gyógyuláshoz, a házassághoz, a közösség vezetéséhez. A szentségekkel élve éppen azt valljuk meg, hogy egész életünket Istennek való odaszenteltségben, a Vele való közösségben éljük meg.

    A harmadik terület az egyházi közösség. Érdemes felfigyelnünk arra, hogy a Zsinat az Egyházat a Szentháromság felől határozza meg. Hitünk alapja az, hogy az egyetlen Isten Szeretet, és mint szeretet Közösség is. Az egyetlen Isten az Atya, a Fiú és a Szentlélek közössége. Jézus Krisztus ebből a közösségből jött közénk. Ezért az ő számára a legfőbb érték a szeretet. Ezért alapítja meg az Egyházat, amelynek a Szentháromság mintájára, abból eredően szeretetközösségnek kell lennie. Ezért, a Zsinat számára a Szentháromság az Egyház modellje. Ezért mondják a Zsinatnak az Egyházról szóló teológiáját communio, azaz közösség teológiának. A Zsinat számára a lelkipásztorkodás lényegében a közösségre irányul. A plébániának a hivatalból egyre inkább közösséggé kell válnia, amelyben a keresztények ismerik egymást, tudnak egymásról és az egymás iránti szeretetben élik az életüket. A plébániának kisebb közösségekből kell felépülnie. Ezek lehetnek biblia-körök, énekkar, karitász közösség, hitoktatók közössége, ministránsok, hittanosok közösségei, imaközösségek, házaspárok, családok közösségei, a közösséget vezető képviselő testület, és még sorolhatnánk. Tudok olyan plébániáról, ahol például gyöngébb teljesítményű gyerekek korrepetálásával foglalkozó közösség is van. Természetesen a plébániát felszentelt pap, a plébános vezeti, de a plébánia beletartozik a püspök által vezetett egyházmegyébe, amely a pápa által vezetett nagy, világméretű közösség része. Ennek a közösségnek megnyilvánulásai a zarándoklatok, de a különböző kirándulások, egyházközségi bálok is. Van hazánkban olyan plébánia is, ahol létezik egy keresztény színész-vértanúról, Szent Genesiusról elnevezett színjátszó kör, amely keresztény szellemű darabok előadásával építi, de képzi is a közösséget. A próbák és az előadások a gyerek, serdülő, felnőtt és idősebb szereplők, résztvevők között is élő, élményszerű közösséget jelentenek.

    Katolikus keresztényként az emberiség nagy együtteséből természetesen a legközelebbi kapcsolataink azokkal vannak, akik ugyan keresztények, de a történelem folyamán különböző okok miatt elszakadtak a római katolikus Egyháztól. Ezek között a szakadások között szerepel az Egyház keleti, Bizánc központtal rendelkező részétől való elválás 1054-ben. Különösen is fájdalmas a nyugati egyházszakadás, amely Luther Mártontól indult el, de aztán Kálvin János és mások révén egymással is feszültségben levő keresztény közösségeket hoztak létre. Természetesen a Zsinat annak is tudatában volt, hogy ezek a szakadások a katolikus Egyházban meglevő állapotok, illetve egyházi személyek magatartása következtében jöttek létre. A Zsinat tudatában van ezért a katolikus Egyház felelősségének ezek miatt a szakadások miatt. Magának a Zsinatnak is célja volt, hogy a keresztények közötti közösséget előmozdítsa. Ezért a Zsinatra például az azt kezdeményező és megnyitó Szent XXIII. János pápa minden közösségből megfigyelőket hívott meg, akik jelen voltak a zsinati üléseken és fültanúi voltak az előadásoknak, hozzászólásoknak, vitáknak. Több alkalommal katolikus teológusokkal is folytattak párbeszédet. A Zsinat után érezhetően változott a légkör a katolikus Egyház és a különböző keresztény közösségek között. Ezt éljük meg évente a keresztények egységéért való imahét folyamán is, amikor egymás templomaiban összejövünk, együtt imádkozunk, és egy másik egyházi közösség lelkipásztorától hallunk igehirdetést. Hallatlanul pozitív visszhangja volt az elmúlt évben a környékbeli közösségvezetők és a tihanyi bencés apátság által szervezett balatoni hajókirándulásnak, amelyen ugyancsak alakalom volt a közös imádságra, igehirdetések meghallgatására, de az egymással való ismerkedésre, beszélgetésre is. Több százan vettek részt ezen a hajókiránduláson katolikusok, evangélikusok, reformátusok.

    Az emberiség nagy részét teszik ki a nem keresztény vallások követői. A Zsinat nagyon fontosnak tartotta a velük való kapcsolat értékelését is. Itt elsősorban a nagy világvallásokkal való kapcsolatról volt szó. Ezek között kell megemlítenünk a hinduizmust, buddhizmust, az iszlámot és a zsidóságot. A Zsinat külön dokumentumban foglalkozott velük. Ennek a címe: „Nyilatkozat az Egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról”, latinul: „Nostra aetate”, rövidítve: „NAe”. A dokumentumot ezekkel a szavakkal indokolja meg a Zsinat: „Az összes nemzetek egy közösséget alkotnak, mert közös az eredetük, hiszen Isten tette az egész emberi nem lakóhelyévé az egész földkerekséget, s közös a végső céljuk is, Isten, kinek Gondviselése, jósága és üdvözítő terve mindenkire kiterjed mindaddig, amikor majd a választottak együtt lesznek a szent Városban, melyet Isten fényessége fog megvilágítani és a nemzetek az Ő világosságában fognak járni” (NAe 1. pont).

    A Zsinat általánosságban a következő megállapítást teszi a nem keresztény vallásokkal kapcsolatban: „A katolikus Egyház semmit nem utasít el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent. Őszinte tisztelettel szemléli ezeket az élet- és magatartásformákat, tanításokat és erkölcsi parancsolatokat, melyek sokban különböznek attól, amit ő maga hisz és tanít, mégis nem ritkán tükrözik annak az igazságnak sugarát, aki megvilágosít minden embert. De szüntelenül hirdeti és hirdetnie kell Krisztust, aki < az út, az igazság és az élet >, akiben az emberek megtalálják a vallásos élet teljességét, s akiben Isten mindeneket kiengesztelt önmagával” (NAe 2 pont). A nem keresztény vallások kívül állnak a kinyilatkoztatás terén. Az a tény, hogy az Egyház mégis felfedezheti bennük az igazságnak egy-egy sugarát, abból következik, hogy az ember teremtettségénél fogva Istenre irányuló, és ezért istenkereső lény. Igazi önmagát csak Istenben találhatja meg. Ebből az eredendő istenkeresésből aztán eljuthat bizonyos felismerésekre, amiket az Egyház éppen a kinyilatkoztatásból fedezett fel, és ezért tud tisztelettel tekinteni ezekre a vallásokra.

    A hinduizmus és buddhizmus inkább filozófiák, mint vallások. Nézzék el nekem, hogy most ezekkel külön nem foglalkozom. Az iszlámnak is külön alkalmakat kellene szentelni. Egy-két gondolatot a zsidósággal kapcsolatban fogalmaznék meg, mert kezdettől fogva a zsidóság és a kereszténység feszült, sőt ellenséges viszonyban élt egymás mellett. Sokak szerint a keresztény antiszemitizmusnak a gyökere az, hogy a zsidóság kivégeztette Krisztust. Ezt az állítást mindenképpen pontosítani és helyesbíteni kell. A Zsinat így fogalmaz: „Jóllehet a zsidó hatóságok követőikkel együtt Krisztus halálát követelték, mindaz, ami az Ő szenvedésében történt, sem az akkor élő zsidóknak, sem a mai zsidóknak nem számítható be megkülönböztetés nélkül. Az Egyház ugyan Isten új népe, a zsidókat mégsem lehet úgy tekinteni, mintha az következne a Szentírásból, hogy Isten a zsidókat elvetette magától, vagy átkozottak volnának. Ezért mindenki ügyeljen arra, hogy sem a hitoktatásban, sem Isten igéjének hirdetésében ne tanítsanak semmi olyat, ami nem egyeztethető össze az evangéliumi igazsággal és Krisztus szellemével. Ezenkívül az Egyház – elutasítva minden üldözést, bárkit is érjen –, megemlékezvén a zsidókkal közös örökségről, nem politikai megfontolásoktól, hanem evangéliumi vallásos szeretettől indítva fejezi ki sajnálatát a gyűlölet, az üldözések és az antiszemita megnyilvánulások miatt, bármikor és bárki részéről érték a zsidókat. Az Egyház – mint Krisztus lelkületétől idegen dolgot – elítéli az emberek faj, bőrszín, társadalmi helyzet vagy vallás alapján történő bármilyen diszkriminációját” (NAe 4-5. pont).

    Természetesen ezeken a nagy világvallásokon kívül létezik sok vallási elgondolás, itt talán az afrikai törzsi vallásokra érdemes gondolni, amelyekben a Zsinat szerint „árnyékokban és képekben keresik az ismeretlen Istent. Akik ugyanis Krisztus evangéliumát és az Ő Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik a lelkiismeretük szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az üdvösséget.”

    Valószínűleg az emberiség nagy részét teszik ki azok a tömegek, akik keresztény szemmel nézve hitetlenek, de jó emberek, és igyekeznek becsületesen élni. Velük kapcsolatban így fogalmaz a Zsinat: „Az isteni Gondviselés azoktól sem tagadja meg az üdvösséghez szükséges segítséget, akik önhibájukon kívül nem jutottak el Isten kifejezett ismeretére, de – nem az isteni kegyelem nélkül – iparkodnak becsületesen élni. Mert ami jó és igaz van náluk, azt az evangéliumra való előkészületnek értékeli az Egyház és Isten adományának tartja, aki megvilágosít minden embert, hogy végül élete legyen” (LG 16. pont).

    Ahogy a Zsinat nagy nyíltsággal és a szolidaritás érzésével megfogalmazza az Egyháznak az egész emberiséghez fűződő kapcsolatát, azt sokan a koncentrikus körökhöz hasonlítják. A legbelső mag nyilván az Egyház Jézus Krisztusban hívő tagjai, akik a hitvallás, a szentségek és a keresztény közösség révén élik meg hitüket. Ahogy kifelé haladunk ebből a legbelső körből, magból, szembesülünk a Jézus Krisztusban hívő, megkeresztelt, de az Egyházzal való teljes közösségtől elszakadtakkal, még inkább kifelé haladva találkozunk a természetfölötti valóságban, Istenben hívő emberek tömegével, akik a maguk vallásának szemléletében és a lelkiismeretük szavában keresik emberi sorsuk megoldását, értelmét. Még tovább haladva, a következő koncentrikus kör az árnyékokban és képekben Istent keresők köre, míg végül az utolsó kör az Isten kifejezett ismeretére el nem jutottak, de becsületes életre törekvők köre.

    Természetes ezeknek a koncentrikus köröknek igazában egyetlen hatalmas körré kellene válniuk. Végül is minden vallás, minden kultúra akkor teljesedik be, jut el a teljes tökéletességre, ha a Jézus Krisztus által, éppen az ő feltámadása által vereséget szenved minden Isten- és emberellenes rossz, és Krisztus átadhatja az Atyának a megdicsőült teremtést, hogy így Isten legyen minden mindenben (vö. 1Kor 15,20-28).

    „Az Egyház az evangélium hirdetésével hitre és a hit megvallására szólítja fel hallgatóit, előkészíti őket a keresztségre, kiragadja a tévedés szolgaságából, beépíti őket Krisztus testébe, hogy a szeretet által felnőjenek hozzá egészen a teljességig. Munkájának eredménye, hogy bárhol bármi érték található meg elhintve az emberek szívében és elméjében vagy a népek sajátos szertartásaiban és kultúrájában, az nemcsak el nem vész, hanem rendezetté lesz, megnemesedik és tökéletesedik Isten dicsőítésére, a sátán megszégyenítésére és az ember boldogságára. Az Egyház úgy imádkozik és dolgozik, hogy Isten népébe, az Úr testébe és a Szentlélek templomába bejusson az egész világ teljessége, és a mindenség Teremtője és Atyja Krisztusban, mindenek Fejében megkapjon minden tiszteletet és dicsőséget” (LG 17. pont). Ámen.

    M E G F O N T O L Á S U L :

    1. A mai világban sok keresztény automatikusan áldozik gyónás nélkül. Természetesen nem kell minden áldozás előtt gyónni, de annak tudatában kell lennünk, hogy a bűnbánat, amelynek fontos eszköze a kiengesztelődés szentsége (gyónás), hozzá kell, hogy tartozzék az életünkhöz. A pszichológusok szerint három hónapnál hosszabb időre nem igazán tudunk visszaemlékezni. De így befödi az életünket a feledés pora. Normális lenne az, ha három havonta elvégeznénk a szentgyónásunkat, így évente legalább négyszer gyónnánk. Ez nagy segítség lenne a lelki életben való fejlődésünkhöz.

    2. Törekszem-e arra, hogy a szentáldozásaimban Jézussal átélt egységemet a mások iránti szeretetembe is belevigyem?

    3. Van-e kapcsolatom más közösség(ek)hez tartozó keresztényekkel? Tudom-e képviselni feléjük a katolikus tanítást? Tudom-e, hogy miben vagyunk mások, illetve, hogy keresztény voltuk miben tér el a hiteles keresztény tanítástól? Mi a véleményem erről a mondatról, amit különböző közösségekbe tartozó keresztények szoktak mondani, bagatellizálva a köztünk levő különbségeket: „Hiszen mindannyian ugyanazt az Istent imádjuk!” Tényleg?

    4. Ismerem-e a plébániámat? Részt veszek-e ott valamelyik közösség életében. Saját karizmámmal tudom-e gazdagítani?

    5. Van-e bennem ellenérzés, félelem netán gyűlölet, megvetés más vallások (zsidóság, iszlám) híveivel szemben?

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Tihanyi Bencés Apátság A Szentírás az EgyházrólNagyböjt 1. vasárnapja

    Reggeli ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    01

    A Szentírás nem határozza meg Istent, de mégis megfogalmaz olyan valóságokat, amelyek szinte definíciói lehetnek Istennek. Ezek között a valóságok között a legfontosabb a szeretet. Szent János apostol első levelében olvassuk: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől való, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten szeretet” (1Jn 4,7-8). A szeretetben két valóság van jelen: a sokaság és az egység. Most nem kívánok belemenni abba, hogy ez Istenben hogyan van jelen, mert akkor a Szentháromságról kellene beszélnem, és ez pillanatnyilag messze vinne bennünket. De azzal mindannyian egyetérthetünk, hogy a szeretetnek mindig az a célja, hogy többeket, sokakat eggyé tegyen, egyesítsen. Isten a teremtésben is önmagát adja. Amikor megteremtette az első embereket, már akkor közösséget hozott létre, és állandó célja az emberiség történelmének, hogy a megszámlálhatatlan sokaság minél inkább eggyé váljon a szeretetben. Isten megtehette volna, hogy egyénenként üdvözítse az embereket, megtehette volna, hogy minden emberrel külön kapcsolatot létesítsen, de nem ezt tette, hanem „úgy tetszett Neki, hogy az embereket ne egyenként, minden társas kapcsolat kizárásával szentelje meg, és üdvözítse, hanem néppé tegye őket, mely Őt igazságban megismeri és szentül szolgál neki.” (A Zsinat gondolatait a következőképpen idézem: A dokumentum címe latinul: „Lumen gentium”, magyarul „A népek világossága”, rövidítve így szoktak rá hivatkozni: „LG” és a szám, amely alatt az idézet található. A mostani idézet tehát: LG 9. pont). A III. eucharisztikus imádság bevezetőjében is elhangzik Istenről: „Népet gyűjtesz magad köré szüntelen, hogy napkelettől napnyugatig tiszta áldozatot mutasson be neked.” Isten népet teremtő tevékenységének a történelemben két fontos eseménye van. Az egyik a zsidóság kiválasztása. A Szentírás hangsúlyozza, hogy a zsidóságot nem a hatalmasságuk vagy nagy számuk miatt választotta ki, hanem mert szerette őket. Egyben küldetést is adott nekik: a Közel-Kelet világában a bálványimádó népek között legyen az élő Isten tanúja. Isten népét a próféták által vezette, egyre gazdagabban nyilatkoztatta ki magát nekik, míg el nem érkezett az üdvösség történetének csúcspontja, az Ő Fiának emberré születése Jézus Krisztusban. Jézus is meg akarta valósítani Isten szeretet voltát az emberek között, ezért Ő is népet hozott létre, az Egyházat. Az emberek között működve, egyre többen gyűltek Jézus köré. Ezeket nevezik az evangéliumok tanítványoknak. Közülük tizenkettőt választott ki apostolainak. Ez volt a legbenső kör. A zsidóság Jákob tizenkét fiának utódaiból alakult ki tizenkét törzzsé, majd nemzetté. Azzal, hogy Jézus éppen tizenkét tanítványát tette az Ő népének, az Egyháznak alapjaivá, jelezte, hogy Istennek népében elkezdett története folytatódik az Egyházban.

    Ez az Egyház, Isten végleges népe mindig is ott volt a történelemben. „A világ kezdete óta előképek jelezték, Izrael népének története és az Ószövetség előkészítette, a végső időben Jézus Krisztus megalapította, a Szentlélek kiáradásakor nyilvánvalóvá lett, s az idők végén dicsőségesen be fog teljesedni: Isten földi népéből születik meg az egyetemes Egyház, az Isten országa (LG 2. pont).

    A Zsinat meghatározta az Egyházat. Hogy ezt a meghatározást megértsük, szükséges tisztáznunk, hogy hogyan is ismerhetjük meg Istent. Isten nem ennek a világnak a része. Egész mivoltában túlhaladja a világot. Ezért evilági módokon, fogalmakkal Őt nem ismerhetjük meg. Viszont vannak jelek, amelyek Istenre utalnak. A jelek egész emberi életünkben nagyon fontosak. Jelek vesznek körül egész életünkben. A közlekedésünket jelek (közlekedési táblák) szabályozzák. Emberi kapcsolatainkat is jelek révén éljük meg. A kézfogás jel, amely a barátságot, a szövetséget jelképezi. Az ölelés, a csók, sőt maga a szexualitás is jel, amely a szeretetet, az összetartozást jelzi, fejezi ki. És a beszédünk is jel, amellyel gondolatainkat, érzéseinket, élményeinket közöljük egymással. Azt, hogy mi van bennünk, mit élünk meg, mit gondolunk, mások csak ezek révén a jelek révén ismerhetik meg, mert szellemi mivoltunk miatt nem láthatunk bele egymásba.

    Istennel is így vagyunk. Őt érzékelni nem tudjuk, fogalmainkkal sem tudjuk igazán kifejezni, Vele kapcsolatban is jelekre szorulunk. Istennek két nélkülözhetetlen jele van. Az egyik a teremtett világ. Ennek az értelmessége, szépsége, titokzatossága jelzi a Teremtőt, utal rá. Ezért szokták azt mondani, hogy a világ „Isten nyoma”. Berzsenyi Dániel „Fohászkodás” című versét ezekkel a sorokkal indítja: „Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér, / Csak titkon érző lelke óhajtva sejt, / Léted világít, mint az égő / Nap, de szemünk bele nem tekinthet.” Istennek ennél még fontosabb, igazi jele közöttünk Jézus Krisztus. Az Ő élete, egész személyisége, tanítása a tulajdonképpeni igazi Út, amelyen Istent felfedezhetjük, sőt elérhetjük. Az Istent közvetítő jeleket a teológiában szentségeknek mondják. A szentség jel, amely jelzi, mutatja, de közvetíti is Istent, az Ő kegyelmét. Jézus Krisztust látva Istent látjuk, Ő közvetíti számunkra Istent, az Ő felénk forduló szeretetét, más szóval kegyelmét. Jézus az a Forrás, amelyen keresztül Istennel érintkezésbe juthatunk, Őt elérhetjük. Ezért mondja magát szőlőtőnek, de kenyérnek, világosságnak, sőt élő víznek is. De ha bele gondolunk, Jézussal kapcsolatban is szükségünk van egy jelre, hiszen feltámadása, megdicsőülése következtében már nem láthatjuk, nem érzékelhetjük Őt. Jézus jele ebben a világban az Egyház. Az apostolokra épített Egyházat hitelesíti Jézus, Vele azonosul, az Egyházon keresztül juthatunk élő kapcsolatba vele.

    Jézus tehát Isten jele, szentsége. Az Egyház Jézus jele, szentsége. Hogy Jézusnak ezt a mindent megalapozó jel, szentség voltát kifejezzék, a teológusok Jézust „ősszentségnek” hívják. Jézust elérni az Egyházon keresztül lehet, ami ugyancsak jel, szentség. A történelem végéig Jézust elérni az Egyházban, az Egyházon keresztül lehet. De hogy az Egyház jel, szentség voltát megkülönböztessék Jézus ősszentség voltától, a teológusok az Egyházat „gyökérszentségnek” mondják. Az Egyháznak ez a Jézust közvetítő szentség volta éppen az által a hét szentség által valósul meg, amelyeket Jézus alapított és hagyott ránk, mint Isten kegyelmét ábrázoló és közvetítő jeleket. Az Egyház ezt a Jézust és rajta keresztül Istent közvetítő szentség voltát a történelemben az által éli meg, hogy hirdeti az evangéliumot, de tanúságot is tesz róla a hitnek, a reménynek és a szeretetnek a megélésével, a szegények, rászorulók segítésével, ünnepli az Eucharisztiában Jézus halálát és feltámadását és a többi szentséget is kiszolgáltatja. Mindezt el kellett mondanom, hogy idézhessem a Zsinatnak az Egyházat meghatározó mondatait. Kétszer is előfordul a „szentség” szó az Egyházzal kapcsolatban. „Az Egyház Krisztusban szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek, és az egész emberi nem egységének” (LG 1. pont). És a másik szöveg: „Isten összehívta azokat, akik hittel tekintenek Jézusra, az üdvösség szerzőjére, az egység és béke forrására, és Egyházat alkotott belőlük, hogy ez az Egyház legyen minden egyes ember számára ennek az üdvöt hozó egységnek a látható szentsége.” Hogy Isten szereti az emberiséget és boldogítani, üdvözíteni is akarja a világ lehetőségeit végtelenül túlhaladó módon, annak megtapasztalása Jézus Krisztus, illetve az Egyház által lehetséges a történelem végéig.

    Már az eddigiekből is kiderülhet, hogy az Egyház Isten akaratából létezik. Épp annyira szükséges valósága a világnak, mint ahogy szükségesek az égitestek, az élőlények, a vizek, az országok, a nemzetek. Az Egyházhoz tartozni nemcsak hogy rangot jelent, emberségünk emelkedettebb szintjét, de szükséges is az Egyházhoz tartozni. Isten örök életre, üdvösségre szánt minket, ami az Ő életében való személyes részesedés. Az üdvösség a végtelen Szeretet-Istennel való életközösség. Ez pedig nem emberségünkből következő jog, járandóság, hanem ajándék, a mi szóhasználatunkban – kegyelem. Isten, a mi Atyánk ezt az ajándékot, kegyelmet, mint az Ő végtelen szeretetének jelét, Jézus Krisztuson, illetve az Egyházon keresztül akarja nekünk adni. Karl Rahner, 20. századi neves hittudós fogalmazása szerint „Isten kegyelme ebben a világban történelmivé Jézus Krisztus és az Egyház által lett.” Ha pedig ez az isteni kegyelem ennek a világnak, a történelemnek eleme, akkor mi mindannyian kell, hogy hozzájussunk, illetve azon az úton jussunk hozzá, amelyen ezt Isten nekünk adni akarja. Ezért a Jézusban való hit és az Egyházhoz tartozás üdvösségünk feltétele.

    Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a médiában hajlamosak arra, hogy minden vallási közösséget egyháznak nevezzenek. Az egyház elnevezés egy nagy kalap, amibe minden vallási közösség belefér. Mi csak a Jézus Krisztus által alapított keresztény közösséget nevezzük Egyháznak. Szerintünk minden más vallási közösséggel kapcsolatban ez az elnevezés helytelen, nem hiteles, tehát nem is használható. Zárójel bezárva. A Szentírás tehát az Egyházat Isten népének mondja. Ez a „nép” kifejezés azt is érzékelteti, hogy az Egyház a világban van, következésképpen van szervezete, helyi közösségei, tisztségviselői, elérhetősége, feltételek, amelyek által tagjává lehet válni, vagyis intézmény is. Manapság sokan ezért utasítják el. Természetesen nem csak intézmény. Eddig a Szentírásnak arról a kijelentéséről beszéltünk, hogy az Egyház Isten népe. A továbbiakban arról lesz szó, hogy a Szentírásnak az Egyházról szóló másik kijelentése éppen ezt az intézmény jelleget relativizálja, múlja fölül, amikor Szent Pál apostolt idézve ezt mondja: „Ahogy a test egy, és sok tagja van, de valamennyi a test tagja, és bár sokan vannak, mégis egy test. Ugyanígy Krisztus is. Ti Krisztus teste vagytok, egyenként pedig tagjai” (1Kor12,12-27). Szoktuk használni ezzel kapcsolatban a „titokzatos”, illetve „misztikus” jelzőt. Ezek a szavak azt érzékeltetik, hogy az Egyház nem közönséges testi, fizikai kapcsolatban van Jézus Krisztussal, hanem lelki, kegyelmi kapcsolatban. Szent Pál a test képét a latin irodalomból vette. Ahogy a testnek feje van, tagjainak sokasága van, szerves és egységes létező, ez nagyon is találóan alkalmazható Krisztus és az Egyház viszonyára, de természetesen csak hasonlatként. Az Egyház élő kapcsolatban van Jézus Krisztussal. Ő az Egyház Feje. Belőle, mint Főből áradnak a tagokba a kegyelmi hatások, az ösztönzések. Az Egyház egész létének az alapja és értelme ez a krisztussal való kapcsolat. Hallatlanul lelkesítő és örömteli valóság, hogy mi mindnyájan, akik a hit és a keresztség révén Jézus Krisztus híveivé válhattunk, ennek a csodálatos kapcsolatnak a részesei lehetünk. Valóban jó lenne, ha ezt a tényt el is hinnénk, illetve magunkat, nemcsak keresztény, de egész emberi létünket ebben a Jézus Krisztussal való bensőséges kapcsolatban néznénk, látnánk, és egész életünket ehhez a kapcsolathoz igazítanánk. Ha az Egyház test, akkor nem csak arról van szó, hogy a tagok a Főhöz, Krisztushoz tartoznak, de arról is szó van, hogy a tagok egymással is kapcsolatban vannak, hatnak egymásra. Nagyon is fontos lenne, hogy az Egyháznak, mint testnek tagjaiként valóban egészséges tagok akarnánk lenni, akik a többiekre gyakorolt hatásukkal, a többiekkel való együttműködésükkel valóban előre vihetik, életerőssé tehetik a test életét. Éppen ebben az értelemben buzdítja Szent Pál a római keresztényeket: „Az Úrnak szolgáljatok! Legyetek a reményben örvendezők, a nyomorúságban béketűrők, az imában állhatatosak! A szentek szükségleteiben vállaljatok közösséget! Gyakoroljátok a vendégszeretetet! Örvendezzetek az örvendezőkkel, sírjatok a sírókkal!... Ne hagyd, hogy legyőzzön a rossz, hanem jóval győzd le a rosszat!” (Róm 12,9-21).

    Az Egyháznak ez a Jézus Krisztussal való misztikus, kegyelmi kapcsolata a Szentlélek által valósul meg. Jézus Krisztus éppen azért küldi a maga feltámadott, megdicsőült volta helyettesítésére a Szentlelket, hogy Jézus Krisztus általa legyen jelen az Egyházban, és a Szentlélek elevenítse meg, és tegye egyre inkább Jézust tükröző közösséggé az Egyházat. És itt óhatatlanul meg kell emlékeznünk arról, hogy a Szentlélek különféle képességekkel „fegyverzi fel” az Egyházat, hogy valóban Jézus tanúja lehessen a világban. Ezeket a képességeket nevezzük karizmáknak. Minden keresztény részese valamilyen módon a karizmáknak. Mindenki kap valamit, hogy a közösséget szolgálni tudja. A karizmák között szoktunk rendkívüliekről és hétköznapiakról beszélni és az utóbbiak sem fölöslegesek, sőt! A rendkívüliek között Szent Pál felsorol ilyeneket: apostolság, a hit tanítása, gyógyítás, csodatevő erők, vezetésre való képesség (Vö. 1Kor 12,28-36). A hétköznapi karizmák tulajdonképpen megszokott emberi képességek, de bennük úgy érvényesül a Szentlélek hatása, hogy ezeket egészen rendkívüli módon, rendkívüli hatékonysággal tudják az illetők megélni a közösségen belül. Gondolhatunk itt különös képességekkel rendelkező, a gyerekeket hallatlanul megszólítani és vezetni képes pedagógusokra, vagy éppen olyan orvosokra, akik rendkívüli módon hatékonyak a gyógyításban, de olyan politikusokra is, akik tudnak fölvázolni egy víziót a jövő alakítására. Nagyon is fontos lenne, hogy fölfedezzük magunkban azokat a karizmákat, amelyeket a Szentlélek éppen nekünk adott, hogy a területünkön szolgálni tudjuk az embereket, közösségeinket. Ez valóban örömmel, és jó értelemben vett öntudattal is megajándékozhatna bennünket. Így vagy úgy senki sem fölösleges az Egyházban, én sem, általam is épülhet, hitelesebbé válhat, gazdagodhat az Egyház és az élet. Fontos megjegyzés: „E karizmákat, akár a legragyogóbbakat, akár az egyszerűbbeket és gyakoribbakat, mivel az Egyház szükségleteihez igazodók és nagyon hasznosak, hálaadással és vigasztalódással kell fogadnunk” (LG 12. pont).

    A Zsinat a karizmák között említi a hitérzéket. Ezzel kapcsolatban olvassuk: „A hívők összessége, mely a Szentlélek kenetének birtokában van, a hitben nem tévedhet, és ezt a különleges tulajdonságát az egész nép természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítja ki” (Uo.). Ez azt jelenti, hogy kétségeink és nehézségeink tudatában annak is tudatában kell lennünk, hogy a katolikus hitükben nem tévedhetünk. A hitérzék azt jelenti, hogy a Szentlélek képesít bennünket a hitre, és éppen ezáltal a legegyszerűbb hívőben is megvan az a képesség, hogy ha nem is tudja talán megfogalmazni, de erős sejtés van benne abban a tekintetben, hogy mi felel meg, illetve mi nem felel meg a katolikus hit igazságának. Ennek a hitérzéknek a segítségével fogyatkozás nélkül ragaszkodunk a hitünkhöz, és egyre inkább elmélyülünk benne és alkalmazzuk az életünkben.

    Első beszédünket a Zsinat szavaival zárjuk: „Az Egyház a világtól elszenvedett üldözések és az Istentől kapott vigasztalások közepette járva zarándokútját, az Úr keresztjét és halálát hirdeti, amíg el nem jön. Megerősíti a feltámadott Úr ereje, hogy külső-belső bajait és nehézségeit türelemmel és szeretettel legyőzze, jóllehet árnyékszerűen, mégis hűségesen kinyilvánítsa a világnak, míg teljes világosságában megmutatkozik” (LG 8. pont). Ámen.

    M E G F O N T O L Á S U L :

    1. Isten közösségben, népeként akar üdvözíteni. Ez a közösségi vonás egész életünkben je ember legyek? Várom a közösséget vagy építem a közösséget?

    2. Mennyire élem meg, hogy nem elkülönült magányos ember vagyok Istennel való kapcsolatomban, hanem Krisztus Testének, az Egyháznak tagja vagyok? Keresem-e a kapcsolatot keresztény testvéreimmel? Téma-e a kereszténység egymással való beszélgetéseinkben? Tudatában vagyunk-e, hogy nélkülünk nem lenne ugyanaz az Egyház? Több lesz-e az Egyház általunk? Izgat-e, hogy a hétköznapokban hogyan élhetem meg az egyháztagságomat?

    3. Felfedeztem-e már, hogy milyen karizmával, karizmákkal ajándékozott meg a Szentlélek? Átélem-e, hogy ezt, ezeket a többiek szolgálatára kaptam?

    4. Örömmel tölt-e el, hogy katolikus keresztény hitemben tévedhetetlen vagyok? Ebben a hitben biztosan sikeres lesz az életem. Igyekszem-e a hit iránti érzékemet fejleszteni?

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."