49620 ima található a honlapon, összesen 102287 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Szilveszter Barát vasárnapi elmélkedései

    Szilveszter Barát vasárnapi elmélkedései
    Hetente frissül

    Kakucs Szilveszter 

    Ferences szerzetes-papként szolgálja Istent és embertársait Felső Háromszéken az esztelneki ferences kolostorban és templomban.

    Szilveszter Barát elmélkedése Megtanulhatnátok komolyabban venni az Istent!Szentháromság vasárnapja

    Napi Ima11 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    30
    Szilveszter Barát elmélkedése Megtanulhatnátok komolyabban venni az Istent! Szentháromság vasárnapja

    Szentmártoni Mihály jezsuita atya egyik írásában olvashatunk egy incidensről, melynek tanúja volt, s amely egy nemzetközi és vallásközi kongresszuson történt. Egy keresztény előadó kissé kihívó kérdésére, hogy mit tanulhatunk mi keresztények más vallásoktól, az egyik muzulmán így válaszolt: „Megtanulhatnátok komolyabban venni az Istent!”
    Igen, ahol nem veszik komolyan az Istent, nem csoda, hogy nap, mint nap olyan eseményeknek vagyunk a tanúi, amelyek arra utalnak, hogy az emberek egyre agresszívebbekké, erőszakosabbakká válnak, szóban és olykor tettben is. Egymás támogatása, megértése látszólag túl nagy elkötelezettséget igényel, mindenki inkább csak saját érdekeivel törődik, olykor nem csak a falu vagy városi közösség, nem csak a munkatársak között, hanem a családon belül is.

    Ma is, csak úgy, mint annak idején, az ószövetségi Bábelben, az emberek a hatalom összpontosítására törekednek, hogy elfoglalhassák az Isten helyét. Bábelben, mialatt azonban az emberek közösen a torony építésén fáradoztak, hirtelen észrevették, hogy a tornyot egymás ellen építik.
    Miközben arra tettek kísérletet, hogy Istenhez hasonlóvá váljanak, sőt, az Istentől függetlenítsék magukat, azt a veszélyt kockáztatták meg, hogy emberi mivoltuktól is megfosztják magukat. Mert ahol az ember ki akarja rekeszteni Istent az életéből, ott egyre kevésbé lesz képes a szeretetre, egyre kevésbé lesz igazi ember, aki képes az egyetértésre, a kölcsönös megértésre és az együttműködésre.
    A bibliai, bábeli toronyépítésről szóló történet (vö Ter 11,1-9) ma is időszerű: az ember manapság nemcsak a másik emberen akar uralkodni, hanem uralni akarja a természet erőit és törvényeit is.
    Ebben a helyzetben az Istent komolyan venni, az Istenhez imádkozni már túlhaladottnak, hiábavalónak tűnik, mivel mi magunk is meg tudjuk valósítani azt, amit akarunk.

    Igaz, hogy megsokszoroztuk a kommunikációs lehetőségeket: a mobil telefon, az internet jóvoltából, elősegítettük az információ gyors áramlását, de állíthatjuk-e azt, hogy növekedett egymás megértésének a képessége és hogy személyesebbé, mélyebbé váltak emberi kapcsolataink?
    A nagy kommunikációs lehetőségek ellenére, paradox módon talán ma egyre kevésbé értjük egymást, s talán egyre inkább igaza van a költőnek, Tóth Árpádnak, amikor azt vallja, hogy ember és ember között a roppant, jeges űr lakik!  

    „Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
    Mint egymástól itt a földi szívek!
    A Sziriusz van tőlem távolabb
    Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

    Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
    Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
    Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
    S köztünk a roppant, jeges űr lakik!”


    Ez olyan, mint ha az emberek között a bizalmatlanság, a gyanakvás, a kölcsönös félelem érzése kígyózna, egészen odáig, hogy végül egymást is veszélyesnek, ellenségnek tartják, egymás után leselkednek, egymás ellen áskálódnak, egymást jelentgetik…

    Ahol az emberek Istenné akarnak válni, azaz ők maguk akarják megmondani, hogy mi a jó és mi a rossz, ott egymás ellen harcolnak, illetve ahol nem veszik komolyan az Istent, ott a másik embert sem veszik komolyan, nem veszik ember számba. Elég csak egy kis hatalomhoz, magasabb beosztáshoz jutni, s mindjárt kiderül, hogy ki mennyire veszi komolyan az Istent. Hallottam úgynevezett kereszténynek mondott munkaközösségekről, ahol a rabszolgatartó társadalom állapotai köszöntek vissza a 21. században, ahol vannak, egy kis többlet pénzért, hajcsárok és vannak kihasznált, semmibe vett, emberi méltóságukban megalázott munkások…

    Ahol azonban elfogadják Isten igazságát, ott megnyílnak az Isten működésének, aki támogatja és egyesíti őket.
    Ahol meg tanulják komolyan venni a háromszemélyű egy Istent, ott helyre áll az egység, ott megvalósul az összefogás, a szeretetben való kommunikáció, párbeszéd, ott az emberek elkezdenek keresztény módon élni, ami annyit jelent, hogy nem zárkóznak be saját énjükbe, hanem kölcsönösen befogadják egymást, képesek lesznek egymás meghallgatására, a javak megosztására, a közösség megteremtésére, a békesség helyreállítására. Az „én” logikáját a keresztény életformában a többes szám, a „mi” váltja fel, mély, belső alázattal.

    Igen, ahol komolyan veszik az Istent, ott a megosztottságot és az elidegenülést az egység és a megértés váltja fel. Szent Pál apostol szerint azonban az embert a test és a lélek kívánságai közötti belső megosztottság, konfliktus jellemzi. Nekünk pedig választanunk kell, nincs helye kompromisszumnak, megalkuvásnak, nem szolgálhatunk egy kicsit az Istennek is, egy kicsit a mammonnak, az ördögnek is.
    Igen, ahol komolyan veszik az Istent, azt az Istent, aki Atya, Fiú és Szentlélek, vagy rövidebben fogalmazva: Szentháromság, ott a bábeli szétszóratás, káosz helyét átveszi a rend, az emberek közötti egység és megértés. Ott eltűnik a félelem, a szívek új erővel telnek el, a nyelvek megoldódnak és őszinte beszédbe kezdnek, hogy mindenki megérthesse a meghalt, feltámadt és mennybe ment Jézus Krisztus üzenetét. Ahol komolyan veszik a háromszemélyű egy Istent, ott a megosztottságot és az elidegenülést az egység és a megértés váltja fel.

    Egyébként az egész keresztény élet a Szentháromságból származik, s a Szentháromságba tér vissza, mint végső céljához. „Menjetek – mondta Jézus tanítványainak mennybemenetele előtt –, tegyetek tanítványommá minden nemzetet. Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19).
    A keresztény élet tehát a Szentháromság nevében kezdődik el és arra épül. Aki az Egyházba való felvételét kéri, az Krisztus Urunk által Isten dicsőségének szentelt templom lesz, a Szentlélek lakóhelye a keresztség szentségének felvételekor. Ezt követően feloldozást kap bűneitől a bűnbánat szentségében, a bérmálásban felkenik szent krizmával, az egyházirend szentségében szerpappá, pappá vagy püspökké szentelik vagy a házasság szentségében megáldják házasságát „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”.

    Az eucharisztikus áldozat, a szentmise is a Szentháromságos egy Isten nevében kezdődik és teljesedik be. Az Eucharisztia, az Oltáriszentség is ajándék: az Atya adja „az igazi mennyei kenyeret” (Jn 6,32), és ez az élő és éltető kenyér maga a második isteni személy, az emberré lett Fiú, akinek „teste valóságos étel, és vére valóságos ital” (Jn 6,55). Mindez azonban nem történhet meg a Szentlélek nélkül, mivel „a Lélek az, ami éltet” (Jn 6,63), Krisztus dicsőséges Emberségét éltetve a Lélek teszi őt alkalmassá az élet közlésére.
    Ezt a fenséges valóságot fejezi ki a keresztvetés: ezzel kezdődik minden szertartás, ezt tartalmazza minden szentség és az Egyház áldásai, a hívők is ezzel jelölik meg magukat nap közben többször is, amikor imát kezdenek, illetve végeznek.
    A keresztény ember életében minden a Szentháromság nevében történik és kell hogy történjen. Az egész keresztény életnek méltónak kell lennie arra, hogy a hívő hittel, szeretettel, hálával és odaadással hódoljon az Atya, a Fiú és a Szentlélek előtt.

    Az Egyház élete, és benne a mi plébániai közösségünk élete is a Szentháromság misztériumára, titkára épül. „Az egyetemes Egyház – tanítja a Zsinat – mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyességéből egybegyűlt nép áll előttünk” (LG 4). Hogy a hívők egy legyenek az egyetlen Egyházban, ezért könyörgött Jézus az utolsó vacsorán az Atyához: „Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy egy legyenek, amint mi egy vagyunk: én bennük, te bennem, hogy így ők teljesen egy legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél” (Jn 17, 22-23).
    Jézus, az Atya Egyszülötte, részesítette az embereket Isten Fia dicsőségében, hogy ők is bekapcsolódhassanak a szentháromságos élet titokzatos áramába, a szeretet és az egység áramkörébe. Krisztus azt akarja, hogy a hívők szeretete és egysége a boldog Szentháromság szeretetét és egységét tükrözze, ezért könyörög a Főpapi imában.
    Azt akarja az Úr Jézus, hogy a hívők kölcsönös szeretetük révén „egy legyenek, mint mi”- fogalmaz. A különböző civilizációjú, politikai gondolkodásmódú, magatartású és beállítottságú emberek ilyen egysége csak Istenben lehetséges, vagyis kizárólag úgy, ha minden hívő komolyan veszi Istent és személyesen egyesül Istennel a szeretetben. Jézus ezért kéri: „Amint te, Atyám, bennem vagy és én j benned, úgy legyenek ők is bennünk” (Jn 17,21).
    E nélkül az Istenben való személyes lét és élet nélkül nincs őszinte, tartós, mély, a különbözőségeken vagy eltérő érdeken túllépő egység, sem a társadalomban, sem a plébániai közösségben, sem a falu-közösségben, sem a családban. Csak a háromszemélyű egy Istentől származó és az Istennel egyesítő szeretet teheti meg ezt a csodát. És Krisztus ezért a csodáért könyörgött a főpapi imában az Atyához, hogy valamennyi hívő „legyen tökéletesen egy”; példaként pedig a Szentháromság oszthatatlan egységét állította elénk.
    Természetesen, amikor Jézus követőinek egységéről beszél, akkor nem csak arra gondol, hogy a templomban, a vallás gyakorlásában legyenek egyek, hanem a mindennapi életben, a különböző élethivatások és feladatok végzése közben is.

    A krisztusi eszmény oly magas rendű, hogy az emberi értelem belevész. És mégis ez a cél, erre kell törekedni. Az Egyháznak, plébániai közösségeknek és benne mindannyiunknak, az a hivatása, hogy ezt tanúsítsa a világ számára, hogy „a világ higgye, hogy te küldtél” – mondja főpapi imájában az Úr Jézus.
    Igen, a krisztusi eszmény és értékrend magas rendű, de nem megvalósíthatatlan, csak akarat kell hozzá. A közel múltban, de még inkább a 89-es változások előtt működött ez, szüleink, nagyszüleink idejében. Működött, mert ők képesek voltak az egyéni érdekeket félretéve az evangélium szellemében a közjót szolgálni, sőt a másik ember boldogulásán munkálkodni. Elég, ha csak az elődeink, de még a mi gyerekkorunkban is jól működött kalákára gondolunk, amikor egy-egy utca közösség, vagy akár faluközösség segítő szándékkal összegyűlt egy-egy nagyobb méretű alkalmi munka – aratás, házépítés, mezei utak rendbetétele -, közös, kölcsönösen ingyenes elvégzésére.
    Hála Istennek napjainkban is vannak ilyen jelegű kezdeményezések, amikor egy-egy csoport összefog, mint nálunk is tették a fiatalok, hogy megtisztítsák a patakmedreket, útszéleket, sáncokat, környezetünket a szemétől.
    A cserkészet a Krisztusi értékrendre alapozza a gyerekek, fiatalok nevelését, s ennek egyik íratlan törvénye a napi jótett. Akik ezt komolyan vették és veszik, azoknak lassan a vérébe ivódott/ik, azok már nem tudnak meglenni anélkül, hogy naponta valami jót ne tennének. Annyira jó volt látni, harminc év távlatából, az általam indított Zetelaki cserkészcsapat tagjainak a részéről, hogy az elv ma is áll és irányítja életüket. Képesek voltak két alkalommal is több mint száz kilométert megtenni, csak azért, hogy önkéntes munkát végezhessenek, segíthessenek a kolostorban és annak környékén.
    Igen a hívek egységének és szeretet közösségének ténye el kell, hogy vezesse a világot, azt a világot, amelyben élünk, legyen szó akár a falusi, városi, munkahelyi vagy családi közösségről, arra, hogy felismerje a kereszténység igazságát, és megvallja, hogy Krisztus az Isten Fia, aki az Atyával és a Szentlélekkel egységben él, és szeret bennünket most és mindörökké.

    A Szentháromság a közösség Istene – földi boldogulásunk és örök boldogságunk érdekében közösségre, együttműködésre, összefogásra, szeretetteljes kapcsolatra hív bennünket.
    A minap a Facebookon olvastam Tomka Ferenc atya ide vágó történetét: Egy antropológus játékra invitálta egy primitív afrikai törzs gyermekeit. Egy kosár finom gyümölcsöt tett egy fatörzs mellé, és azt mondta nekik: “Az első, aki eléri a fát, megkapja a gyümölcskosarat". Amikor jelezte nekik, hogy induljanak, meglepődött, hogy együtt, kéz a kézben mentek, míg elérték a fát, és megosztották a gyümölcsöt. Amikor megkérdezte tőlük, miért tettétek ezt, amikor egyikőtök megkaphatta volna az egész kosarat. Döbbenten, csodálkozva válaszoltak: "Ubuntu". Más szóval, hogyan lehet egyikünk boldog, míg a többiek boldogtalanok. Az "Ubuntu" civilizációjukban azt jelenti: "vagyok, mert vagyunk". Ez a primitív törzs ismeri a transzcendens boldogság titkát.
    Kívánom Mindnyájunknak, hogy így gondolkozzunk, a Szentháromság és a Szentlélek kegyelméből!

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése A Szentlélek az Egyház erőforrásaPünkösd

    Napi Ima4 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    23
    Szilveszter Barát elmélkedése A Szentlélek az Egyház erőforrása Pünkösd

    Pünkösd a Szentlélek eljövetelének és az Egyház születésének az ünnepe. Az apostoloknak Krisztus mennybemenetele után nagy szükségük volt arra, hogy a Szentlélek megerősítse őket, bátorítsa és segítse küldetésük teljesítésében. Az Egyháznak is a Szentlélek az erőforrása. Azért tudott a történelem folyamán, és azért tud ma is megújulni, mert akadtak emberek, akik készek voltak a Szentlélekkel együtt működni, ajándékait befogadva élni a mindennapokat, tanúságot téve Krisztus mellett.
    Ha az Egyház ezen embereinek, nagyjainak, szentjeinek életét olvassuk, megdöbbenünk. Micsoda emberfeletti hit, erő, bölcsesség, derű sugárzik ezekből az emberekből.
    Sok szentről tudunk, akinek bölcsessége ámulatba ejtette a világot. Mások a lélek megítélésének bölcsességével rendelkeztek, mint az egyszerű arsi plébános, Vianney Szent János vagy Szent Pió atya, akiknek gyóntatószékét ezrek és ezrek keresték fel. Mások a világi ügyekben tanúsítottak olyan éleslátást, hogy fejedelmek és pápák fordultak hozzájuk tanácsért, mint az alig 33 évet élt egyszerű olasz lányhoz, Sienai Szent Katalinhoz.
    Más szentekben a rendkívüli erőt csodáljuk meg. Az erőt, amely által minden viszontagsággal dacolva képesek voltak hirdetni Isten igéjét, vagy a hűséget, amellyel szolgálták a beteg és elesett embertársaikat. Csodáljuk a kitartást, amellyel ellen tudtak állni a világ, a pénz, a test minden csábításának. Erre a legtöbb szent élete példa lehet. Csodáljuk a bátorságot, amellyel a vértanúk - köztük nők és gyermekek is - vállalták a kínhalált, napjainkban is.
    Ismét más szentekben a mély hit, a jámborság és istenszeretet ragad meg bennünket. Szívük szinte izzott. Minden tettüket áthatotta ez az érzés, s ezt nem volt képes csökkenteni sem a szenvedés, sem a világ vonzása, sem saját hibáik érzése.
    És sóvárgással halljuk-olvassuk, hogy az a hit, béke, öröm, derű, türelem, szelídség, ami ezekből a szentekből sugárzott, tévelygő és reményvesztett emberek százait, ezreit vezette el Istenhez.
    De a szentek élete akkor válik igazán izgalmassá számunkra, ha megtudjuk, hogy ezek az emberek kezdetben általában épp oly botladozó, hétköznapi emberek voltak, mint mi.
    Hogyan váltak ezek a gyenge, botladozó, olykor kis tehetségű emberek erőssé, állhatatossá, bölccsé, hőssé?
    S ha ők gyengeségük ellenére felülmúlták önmagukat, akkor bizonyára mi is képesek volnánk követni őket! De hogyan? Pál apostol azt mondja, hogy „Mindezt a Lélek műveli...” (1 Kor 12,11).
    Hogyan lesz a gyönge emberből szent? – „Gyöngeségünkben segítségünkre van a Lélek” - mondja Szent Pál (Róm 8,26). Ő adhat emberfeletti erőt a szenteknek és nekünk is.
    Aki eltelik Szentlélekkel, abban a Szentlélek él, Ő a forrása az isteni erőnek, jámborságnak, értelemnek, bölcsességnek. - Úgy szoktuk mondani, hogy ezek a “Szentlélek ajándékai”. A Szentírás, illetve az egyházi hagyomány hét ajándékról beszél. Ezek: a bölcsesség, értelem, tanács, erősség, tudomány, jámborság, istenfélelem (Iz 11,2).
    Ki és mikor kapja meg ezeket az “ajándékokat”? A Szentlélek ajándékait akkor kapjuk meg, amikor részesülünk a Szentlélekben, az isteni életben. Tehát ezeket megkapjuk már a kereszteléskor, majd teljesebb módon a bérmálásban. Azonban sajnos a gyengeségeink, a hibáink, bűneink és a sok szeretethiány nem engedik eléggé “szóhoz jutni” a Szentlelket bennünk. Az isteni élet és a Lélek ajándékai valamiképpen a “csíra” állapotában vannak lelkünkben, és amikor alkalmassá válik az idő, amikor lehetővé tesszük, amikor lelkünket kellőképpen előkészítjük, akkor a csira állapotában lévő ajándékok kibontakoznak, szárba szökkennek és termést hoznak.

    Miközben a Lélek működésére várunk, cselekednünk is kell. Jézus útmutatásainak, tanításának, a Lélek indításainak megfelelően. Ha kitartóan tesszük Isten akaratát, s így egyre jobban átadjuk életünket a Szentléleknek, akkor Ő mindjobban átveszi lelkünk vezetését. Ilyenkor kezdenek rendkívüli erővel jelentkezni az Ő “ajándékai” - amelyeket a szentek életében annyira csodálunk.

    A Szentlélek általában „megelőlegezi” ajándékait. - Különösen lelki életünk kezdetén tapasztaljuk gyakran, hogy felizzik bennünk Isten szeretete. Érezzük az ima, a Szentírás, az Eucharisztia, a jézusi közösség “ízét”. Máskor nem ismert lelki erőt tapasztalunk magunkon, vagy nagy világosságot a hit dolgainak tanulmányozása közben. Mindez a Szentlélektől származik. Ő él bennünk és érdemünket messze felülmúlóan érezteti jelenlétét, ajándékait. Azért teszi ezt, hogy megtudjuk, milyen az, amikor Jézusban és a Szentlélek vezetése alatt él valaki.
    Egy idő után azonban megtörténhet, hogy úgy érezzük sötétben maradtunk, hogy elállt az előre lendítő Szél. Az ajándékokat nem tapasztaljuk már. Ez azért történik, mert meg kell tanulnunk jézusi módon cselekedni. - Ha ilyenkor elindulunk s kitartunk a jézusi élet útján, akkor Ő egyre jobban kinyilatkoztatja magát nekünk: a Szentlélek mindinkább átveszi lelkünk irányítását és részesít ajándékaiban.
    Szent Pál apostol arról ír a mai szentleckében, hogy ahol “szóhoz engedik jutni” a Lelket, ott jelenléte gyümölcsöket terem az emberben: „A Lélek gyümölcsei: a szeretet, öröm, béke, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, szerénység, önmegtartóztatás, tisztaság” (Gal 5,22).
    E gyümölcsök “érett” formában - azaz állandóan és töretlenül - a lelkileg érett emberek életében vannak jelen. Ez a szentek “illata”: Az életükből folytonosan sugárzó szeretet, öröm, béke, türelem, szelídség, jóság, hűség árad. A Szentlélek ezeket a gyümölcsöket akarja megteremni a mi életünkben is, ha engedjük és közreműködünk vele. A Szentlélek a gyümölcsöket is “előlegezi”. Az Istennel való első találkozás, a Krisztus-követés első lépései is új örömmel, békével, szeretettel töltenek el bennünket. De ennek az örömnek, békének még állandósulnia kell bennünk.
    Gyakran előfordul, hogy az Istenben, a szeretetben való élet első öröme után egyszer csak elhomályosul körülöttünk minden, s újra nehezünkre esik tenni a jót. Ha azonban ezt a fájdalmat szeretettel, a szenvedő Jézussal egyesülten fogadjuk, akkor ebben új módon találhatjuk meg Jézust és az örömöt. S ezen az úton járva egyre alkalmasabbá válunk, hogy a Szentlélek állandósítsa bennünk ajándékait és gyümölcseit.
    Amikor Mózes lejött a Sínai hegyről, ahol a szövetségkötés alkalmával, az Úrral találkozott „fénylett az arca”(Kiv 34,29), Izrael fiainak Isten fényét, jelenlétét sugározta. Hasonlóan fénylett az arca és izzott a szíve az apostoloknak pünkösdkor, amikor a nép elé álltak. S fénylett az arca sok szentnek, például Istvánnak, az első vértanúnak a megkövezéskor. Környezetük Isten jelenlétét sejtette meg általuk.
    A Szentlélek bennünket is Krisztus tanúivá, Istent-sugárzóvá akar tenni. Épen ezért a mai nap, Pünkösd ünnepe súlyos kihívás a mi számunkra. A Szentlélek ajándékai csírájukban ott vannak a mi lelkünkben is. Mi válhatna belőlünk, s környezetünkből, ha mindaz kibontakozhatna, ami bennünk van?! S ha közben megjelennének életünkben a Szentlélek gyümölcsei: az állandó szeretet, öröm, békesség, türelem, megbocsátás?!
    Mit kell tennünk? Először is várjuk, akarjuk, hívjuk a Szentlelket, hogy betöltse szívünket, lelkünket és elárassza az Ő isteni ajándékaival!
    Másodszor pedig cselekedjünk! – Törekedjünk megismerni és megvalósítani Isten akaratát, a kicsi dolgokban is épp oly hűségesen, mint a nagy dolgokban, a hétköznapokban is épp úgy, mint a vasárnapokon és ünnepnapokon! (Lk 16,10)
    Mosta Pünkösd hetében különösen figyeljünk az örömre!
    A Szentlélek gyümölcse ez, de nekünk is közre kell működnünk, tennünk kell annak érdekében, hogy megjelenhessen az életünkben és családjaink, közösségeink életében. Örüljünk, mert Isten kegyelme bontakozni akar bennünk és általunk a világban! És szerezzünk örömet másoknak: ajándékozzunk örömet a környezetünknek, attól függetlenül, hogy mi mit kapunk cserében! Ezzel az örömmel tegyünk tanúságot Róla mások előtt!
    Pünkösd hete után folytassuk a Szentlélek többi gyümölcsével: a szeretettel, majd a béke, a türelem, a kedvesség, a jóság, a hűség, a szelídség, a szerénység, az önmegtartóztatás, a tisztaság gyakorlásával. S ha a végére jutottunk, akkor kezdjük újból, mert csak így lesz szebb, boldogabb és kiegyensúlyozottabb a saját életünk, családjaink és közösségeink élete.  

    A Szentlélek ajándékainak csírái bennünk élnek, miként meg voltak a szentekben is. A szentekhez hasonlóan működjünk közre mi is velük, annak érdekében, hogy a mindennapjainkban kibontakozhassanak, és bőséges gyümölcsöt teremhessenek lelkünk üdvére, embertársaink javára és Isten dicsőségére. Ámen. 

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Jön idő, amikor az egészséges tanítástem hallgatják szívesen - Húsvét 7. hete

    Napi Ima10 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    16
    Szilveszter Barát elmélkedése Jön idő, amikor az egészséges tanítást em hallgatják szívesen - Húsvét 7. hete

    Szentírási rész: Jn 17,11b-19

    Az imént felolvasott evangéliumi szakaszból hallhattuk, hogy mielőtt az Úr Jézus elválna apostolaitól a kereszthalált vállalván, azelőtt az Atya oltalmába ajánlja őket, mert tudja, hogy veszély és ellenséges magatartás várja őket a „világ” részéről.
    Itt természetesen nem arról a világról van szó, amely – minthogy Isten teremtménye – önmagában jó, hanem a sátán által uralt bűn világáról. Ezért a kétezer évvel ezelőtt elhangzott szavak - térjetek meg, tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az Evangéliumban! (Mk 1,15) – ma is aktuálisak.
    Embervoltunk helyes kibontakozásával az egyházon kívül szinte más nem is foglalkozik. Gyakran a szülők is, miközben anyagilag mindent megadnak, a véletlenre, vagy éppen az Úr Jézus által használt kifejezéssel élve, az e világra bízzák gyermekeik nevelését.
    A mai társadalomban pedig azt látjuk, hogy az emberek figyelmét, érdeklődését uraló hírközlő eszközök, sőt a különböző, országos és uniós politikai erők intézményesen ássák alá a keresztény erkölcsi érték rendet, a kereszténynek mondott Európában.
    Ilyen körülmények között nem könnyű talpon maradni és a jézusi tanítás, az evangéliumi normák szerint élni. Mert lehet, hogy tudom, mit kellene tenni hitem, meggyőződésem, elveim szerint, de valahogy a hangosabb, az erőszakosabb ideológia legyőzi akaratomat, és bár keresztény vagyok, mégis úgy élek, mint a világ fiai, akik semmibe veszik Krisztus Urunk tanítását.
    A mai ember számára alig egy-két parancs maradt meg a tízből, amit Isten az embernek adott és a szívébe vésett, hogy segítségével könnyebben eligazodhasson az élet útvesztőiben, a mennyei hazafelé vezető úton. Valahogy úgy van ezzel a mai keresztény ember, hogy a parancsok közül csak azt tartja meg, ami szimpatikus neki, ami nem kerül áldozatba, a többit simán kijátssza, hiszen mindig talál egy-egy kiskaput, amin keresztül lépve, lázadozó lelkiismeretét megnyugtatja.
    Ám a keresztény egyszerűen nem simulhat bele a kis hazugságok világába, ő nem folytathat kétfajta életet, egy vallásosat a templomba és egy pogányt, az Isten nélküli hétköznapokban: a munkahelyen, az iskolában, az utcán, a családban.
    Ezzel kapcsolatosan jegyezte meg az egyik keresztény gondolkodó: az Egyháznak még soha nem volt ennyi megkeresztelje, de még soha nem élt benne ennyi sok pogány. Ügyeskedéssel, méricskéléssel, saját, profán érdekeinket védő magyarázgatással nem sokra megyünk. Az élet pedig túl rövid ahhoz, hogy kísérletezzünk…
    Talán túlságosan nehéznek tűnik a követelmény, amit Jézus kér tőlünk: „Legyetek tökéletesek, amiként tökéletes a ti Mennyei Atyátok”? (Mt 5,48) Ma nem népszerű ezzel az igényességgel az emberek elé állni. És mégis: ami értékes, ami igaz, szép és szent, az mind nehéz és áldozat vállalásba kerül – erről nem hallgathatunk, csak azért, hogy megnyerjük az emberek tetszését. Ezt nagyon jól tudta Pál apostol is, ezért biztatja Timóteust: „Kérve-kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra, aki ítélkezni fog élők és holtak fölött… hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel. Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák”(2 Tim 4, 1 – 3.).
    Kt. Az üdvösség ingyenes, de nem olcsó és nem tétlenséggel, áldozatmentes, kényelmes életvitellel lehet megszerezni. A felületes, csak a szórakozásra, a kényelemre beállított élet elsekélyesedik, kiég, nem talál igazi boldogságot. A hívő, elkötelezett embernek itt az árral szembe kell úsznia.
    A keresztény Európa újra missziós területté vált. Az elmúlt évtizedekben meggyengült az Evangélium terjedésének a lendülete. A világ más pontjain virágzik a kereszténység, a régi, keresztény civilizációval rendelkező országok azonban fuldokolnak, lélekért kiáltanak.
    A történelem bűnei már-már lehetetlenné teszik, hogy az ember megtalálja a tiszta hangot, a tiszta forrást. Isten jelenlétének felismerésére azonban látó szemre, a hit szemére van szükség. A nagy francia gondolkodó B. Pascal tapasztalata, hogy Isten nem a filozófusok Istene, hanem a szívükben szegényeké, a derűseké, az egyszerűeké.
    Az Úr Jézus szerint az apostolok nem tartoztak, s mi sem tartozhatunk a bűnös világhoz – „nem a világból valók” mondja főpapi imájában –, és éppen ezért „a világ gyűlölte őket”. Mégis ebben a világban kellett élniük és teljesíteniük a missziós parancsot, a krisztusi küldetést. Jézus ezért mondja az Atyának: „Nem azt kérem tőled, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól”(Jn 17,15).
    Ez az ima meghatározza minden idők Krisztus-követőjének a magatartását: a világban marad, ott kell maradnia, hogy azt kereszténnyé tegye, de nem engedi, hogy e világ csábításai megejtsék, nem fél gyűlöletétől sem. Ez a magatartás a biztosítéka annak, hogy nem tartozik ehhez a világhoz.
    A világ csábításai közül a legfélelmetesebb, az, amikor az emberrel elhiteti, hogy a rossz az igazából jó, és hogy a bűn az nem is létezik, így meghamisítva a lelkiismeret szavát, az embert a pusztulásba, az örök kárhozatba sodorja. Ezért kéri Jézus az Atyától: „Szenteld meg őket az igazságban, mert hiszen tanításod igazság”(Jn 17,17). Az Istentől származó igazságnak – Isten szavának – kell az apostolokat megkülönböztetnie és a világ tévedéseitől megóvnia.
    „Szenteld meg őket az igazságban”, hogy egészen Isten szolgálatáért éljenek. Ez a megszentelés, latin szóval élve a „consecratio”, egyrészt elválasztja őket a megszentségtelenített, a profán, azaz az Isten-nélküli világtól, másrészt viszont az igazságnak szenteli őket: ha kell, ezért önmagukat is fel kell áldozniuk Mesterük példájára, aki értük szentelte magát egészen a kereszten való halálig. Erre utalnak ezek a szavak: „Értük szentelem magam, hogy ők is szentek legyenek az igazságban”(Jn 17,19).

    A keresztény nem állhat tétlenül a világ sorsa láttán. Nem élhet úgy, mintha nem is létezne mindaz, amit hisz, amit vall, és amit magába szívott az anyatejjel. A kereszténység nemcsak elmélet, hanem elsősorban ÉLET, az egyhangú hétköznapok között megélt élet! És minden életnek van kisugárzása, a jónak éppúgy, mint a rossznak, a bűnnek.
    Jézus élete az egész világot napjainkig áthatja. Ő eljött, és itt is maradt közöttünk az Oltáriszentségben, ígérete alapján „én veletek maradok mindennap, a világ végezetéig”(Mt 28,20), de lelki hatásaiban rajtunk keresztül akarja megszentelni a világot: „Értük szentelem magam, hogy ők is szentek legyenek az igazságban”.

    Ezt kell nekünk folytatni. Beállni a próféták és a szentek sorába, és élni a megérintettséget Isten Szavától, Isten Szeretetétől. Nem elég csak a fejünkkel tudni, hogy mi a keresztény élet, hanem eltökélt szándékkal, erős akarattal járjunk a Krisztus-követés útján. Ha kell; tudjunk jövendölni, ha kell; tudjunk cselekedni vagy éppen csendben maradni, ha kell, merjük vállalni a vértanúságot Krisztusért, a megvetettséget, vagy akár a lenézettséget, olykor a templomba járó „megkeresztelt pogányok” részéről.
    És ha mindent megtettünk, a többit bízzuk az Úrra. Számíthatunk Rá. És amint sokak imáját hordozzuk, úgy sokak üdvösségét is elérhetjük. Az egyház ősi tapasztalata, hogy a keresztények mentik meg a világot. Mert ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban. Nekünk úgy kell ragyognunk a világ változásai közepette, mint a csillagoknak a mindenségben. Nekünk a kovászhoz hasonlóan meg kell erjesztenünk a világot, a sóhoz hasonlóan ízt, azaz értelmet, s célt kell adnunk ennek a világnak.
    A keresztény élet tehát nem passzivitás, nem semmittevés, nem a jól informáltság nyugalma, hanem az Istenért és az emberek üdvösségéért átadott élet. Minket küld az Isten: Menjetek és hirdessétek, menjetek és tanítsatok, menjetek és legyetek tanúim! Akiben Krisztus él, ott Krisztus cselekszik. Megtapasztalhatjuk, amit Pál apostol is megtapasztalt, hogy „élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem”(Gal 2,20).
    Istennek gondja van a világra. A magvető állandóan szórja, veti a magot. Az isteni, a láthatatlan világ jeleket, nyomokat hagyott a természetben, magában az emberben, és továbbra is szinte elárasztja kegyelmével a teremtményeket. Isten mindent megtett értünk, most rajtunk a sor.
    Az e világ hálátlan, a jót természetesnek veszi, és a maga útján jár. De bármennyire is távolodik, Isten szereti a világot, és rajtunk keresztül akarja újra meg újra megszólítani, magához vonzani.
    Ha a keresztény gyökerekkel rendelkező országokban kicsinyke nyáj lett is a gyakorló kereszténység, Istennel mégis nagyra képes. Nála a számarányok nem jelentenek semmit, csak a hűség és az elkötelezettség. Egy kis létszámú, bátor keresztény közösség is nagy dolgokra lehet képes, mint volt a 12 apostol. A feltétel adott: ha Krisztusra tekintve járjuk az életútját, ha belőle táplálkozunk, belőle szívjuk az életnedvet, mint a szőlővesző a tőkéből, akkor győzedelmeskedünk, azaz maradandó gyümölcsöt termünk.

    Milyen jövője van a kereszténységnek? Lesznek még követői Jézus Krisztusnak egy szekularizált, egy elvilágiasodott új Európában?
    Az tőlünk is függ, az egyház a történelem folyamán mindig újjá tudott születni, mert alapja és forrása maga az Isten.
    A hívő ember érezheti magát kicsinek, de magára hagyottnak nem. Az evangéliumi szőlősben bőven van munka. Feladatunk, életünk és környezetünk megszentelése. Nem szabad elkeserednünk. Krisztus velünk van, emeljük fel fejünket. Bár a világ teli van hirdetésekkel, reklámokkal és magához csábítja az embereket, tudjuk: keresztény hivatásunk továbbadásában a legjobb reklám a szép, a jó, a kiegyensúlyozott élet példája.
    Jézus Krisztus minden idők keresztényéért imádkozott, így értünk és értem is. Teszek-e valamit annak érdekében, hogy ez a Főpapi ima megteremhesse a maga gyümölcsét az én életemben is?
    Isten semmit sem akar ránk erőltetni, együttműködésünket várja, mint annak idején a Máriáét, az apostolokét, a szentekét. Részemről tegyek meg mindent, hogy Krisztus imája áldás legyen és ne átok, ne vádló egykoron.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Hogyan is néz ki a szeretet?Húsvét 6. vasárnapja

    Napi Ima11 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    08
    Szilveszter Barát elmélkedése Hogyan is néz ki a szeretet? Húsvét 6. vasárnapja

     Szentírási rész: Jn 15, 9-17

     Jézus a mai evangéliumi szakaszban először a tanítványok iránti szeretetéről beszél, amelynek az Atyával való szeretetkapcsolata a forrása. „Ahogyan engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket” – mondja.

    Jézus szeretete ingyenes ajándék, ugyanakkor kötelezi is azokat, akik megtapasztalhatták: „Maradjatok meg szeretetemben.” A szeretetben való megmaradás konkrétan Jézus parancsainak a megtartását jelenti. Ezek a parancsok pedig végeredményben egyetlen parancsban foglalhatók össze: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket.”

    Jézus szeretetében akkor marad meg a tanítvány, ha maga is ezt a szeretetet teszi meg élete alapjának, illetve a testvérek iránti magatartása mércéjének. A Jézus szeretetében való megmaradás ennélfogva nem más, mint ennek a szeretetnek a továbbadása és minél szélesebb körben való kiterjesztése.

    Így hát a szeretet, amelyről Jézus beszél, nem érzelem és nem az embertárs személyes értékeinek kedvelése, hanem az élet föláldozása a másik ember üdvösségéért.

    Jézus szeretett bennünket, mert életét adta értünk. Életét adta, amikor Isten létére kiüresítette önmagát, és bemerészkedett a bűnöktől beszennyezett történelmünkbe.

    Nem kímélte emberi életét, amikor türelmesen és fáradhatatlanul oktatta tanítványait, amikor tekintetüket a felszínről, a földi lét halálon túli céljára irányította.

    Egész lényét áldozatul adta, amikor kereszthalálával eltörölte az emberiség tengernyi bűnét, hogy megszüntetve a bűn végzetes következményét megnyerje számunkra az örök élet ajándékát. Mindezt önzetlenül tette, ellenszolgáltatás elvárása nélkül, csupán azért, hogy földi küzdelmeink után beléphessünk a minden álmunkat felülmúló boldogság birodalmába.

    Ahogyan Jézus szeretett bennünket, nekünk is úgy kell szeretnünk embertársainkat. Életünket kell adnunk másokért. Be kell merészkednünk a másik ismeretlen, közömbös vagy éppenséggel fenyegető világába, hogy közvetítsük számára az isteni hívást. Nem szabad visszariadnunk az áldozatoktól, amikor az a feladatunk, hogy az élet értelmét és a föltámadás örömhírét tolmácsoljuk a világnak.

    Keresztre kell feszítenünk önző énünket, hogy tanúságtevő életünkkel az örök élet ajándékának elfogadására tudjuk hangolni reménytelenségben élő embertársainkat. Mindezt számítgatás és viszont-szeretet elvárása nélkül kell megtennünk, mert csak így lehetünk a jézusi szeretet hiteles közvetítői.

    Az evangéliumi szakasz második felében Jézus „barátai”-nak nevezi tanítványait. A barátnak megfelelő görög szó (filosz) szorosan összefügg a szeretettel. Voltaképpeni jelentése: „szeretett személy”.

    Nem felületes jó viszonyt jelöl a szó – a magyar „barát” főnevet így is lehet érteni –, hanem a szeretet legmélyebb kötelékét. A tanítványok éppen azért lehetnek Jézus barátai, mert Jézus szeretetét – az élet feláldozásáig terjedő szeretetet – tapasztalták meg, s a Jézustól kapott kinyilatkoztatás által az Atya és a Fiú szeretetközösségét ismerhették meg, sőt annak részeseivé válhattak.

    A Jézussal való barátság persze nem jelent egyenrangúságot. Bár minden helyzetben nyíltan, szabadon, a meghallgatás bizonyosságával fordulhatunk hozzá, de sohasem feledhetjük: mint Mesterünknek és Urunknak engedelmességgel is tartozunk neki.

    Megfontolandó, hogy Lukács evangéliumában (17,10) Jézus a következő vallomásra buzdítja követőit: „Haszontalan szolgák vagyunk.” Hasonló értelmű kijelentést János evangéliumában is találunk, az utolsó vacsoráról szóló részben. A tanítványok lábának megmosása után Jézus így értelmezi tettét: „Ti úgy hívtok engem: ’Mester és Úr’, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és a Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát” (Jn 13,13-14).

    A Jézussal való barátság és a Jézusnak való alárendeltség tehát nem zárja ki egymást. A Jézussal való bensőséges kapcsolat lehetősége miatt az ő barátainak tudhatjuk magunkat. Ugyanakkor éppen ez a barátság kötelez arra, hogy mindig az ő tanítását kövessük, és minden helyzetben az ő életpéldája legyen irányadó a mi számunkra. Ugyanakkor nem feledhetjük azt sem, hogy ez a tanítás az Egyház, a pápa, a püspökök és a lelkipásztorok által jut el hozzánk.

    Jézusnak való alárendeltség az evangéliumi szakaszban is kifejezésre jut: „Ti barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek.”

    mondat nem azt jelenti, hogy a parancsok megtartásával válunk Jézus barátaivá, hiszen a baráti kapcsolat létrejöttében Jézusé volt a kezdeményező szerep. Ő szeretett elsőként (1Jn 4,19). Ő választotta ki tanítványait, ő tárta fel számukra Isten titkát – amely nem más, mint a szentháromságos szeretetközösség –, s az elkötelezettség legfőbb jeleként ő áldozta fel értünk önmagát.

    Jézus parancsainak a megtartása, amelyeket az Egyház őriz, s amelyek az Egyház által jutottak el hozzánk, ennélfogva nem a barátság létrejöttének, hanem a barátság megőrzésének a feltétele. A parancsok megtartásával kell láthatóvá tennünk, hogy valóban Jézus barátai vagyunk, vagyis vele való szeretetközösségben élünk. Jézus parancsai pedig egyértelműen a szeretet kiterjesztését, továbbadását kívánják meg: olyan magatartást, amely megfelel Jézus kezdeményező szeretetének.

    Ne feledjük, a Jézusi szeretet adja meg szavaink és cselekedeteink legfőbb értékét is. Aki igazán szeret, annak egyetlen cselekedete sem vész kárba, annak egyetlen szava, egyetlen cselekedete sem okoz másoknak fájdalmat, szomorúságot. Utóbbira csak az önző, csak az önmagát, saját érdekeit és céljait szerető ember képes.

    Jézus barátai tehát akkor maradhatunk, ha mindent megteszünk azért, hogy ez a barátság minél tágabb kiterjedésű legyen, és éppen a mi közvetítésünkkel minél többen érezzék magukat megszólítva Krisztusnak Isten szeretetét feltáró kinyilatkoztatásától.

    De hogyan is néz ki a szeretet? Milyen az arca, milyen az alakja, alkata, lába, keze?- teszi fel a kérdést a nagy püspök, Szent Ágoston.

    Senki sem tudja. És mégis van lába, amely az Egyházba vezet; van keze, ami adományt nyújt a szegényeknek, van szeme, ami felismeri a szükségben lévőt... Ezek a tagok nem különböző helyeken találhatók, mert akiben szeretet van, az mindent és egyazon időben lát – állítja ugyan csak Ágoston.

    Jézus szeretetét utánozni és közvetíteni nem könnyű dolog. Önmagunk erejéből ezt nem is tudnánk megtenni. De Jézus azt ígérte, hogy bármit kérünk az Atyától az ő nevében, azt megkapjuk. Ebben az ígéretben bízva kérjük tehát az Atyát, adjon erőt, hogy megtanulván a Jézusi szeretetet és gyakorolván a mások üdvösségét munkáló életet, valamennyien maradandó gyümölcsöt hozzunk az örök-életre.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Atyánk nem leli örömét lemetszett szőlővesszőkbenHúsvét 5. vasárnap

    Napi Ima13 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    02
    Szilveszter Barát elmélkedése Atyánk nem leli örömét lemetszett szőlővesszőkben Húsvét 5. vasárnap

     „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők.”  Jn. 15, 1-8.

    A keresztény ember mivolta, földi léte és örök boldogsága azon alapszik, hogy a Jó Pásztor, Krisztus Urunk életét adta érte, értünk a kereszten. Azonban Krisztus kereszthalála nem ragadta ki egyszer s mindenkorra a gonosznak karmaiból az embert, az elnyert bűnbocsánat nem teremtette újjá egy csapásra, hogy azután már tökéletes engedelmességben, tiszta életben járhasson Isten színe előtt, és soha többé ne szakadhasson el Tőle, ha ő maga is nem törekszik erre.

    Nem úgy áll a dolog, mint a mesében, hogy az Úristen, egy pillantás alatt, varázspálcával újjáteremtett minket. Mégpedig úgy hogy ami, eddig rossz volt bennünk, az most egyszerre jóvá lett, ami gyűlölet volt, az szeretetté alakult át, ami hamisság és hazugság volt, az igazsággá és őszinteséggé, ami irigység volt, az bőkezű adakozássá vált, úgy hogy nyugodtan magunkra hagyhat, mert most már úgyis minden rendben van, meg tudunk állni a saját lábunkon, nélküle is.

    Sajnos, távolról sincsen ez így! Aki igazán Krisztus tanítványának vallja magát, aki igazán a bűnbocsánatból él, az tudja ezt a legjobban! De éppen ezért jött a földre a második isteni személy, az Úr Jézus, mint szőlőtő (Jn. 15, 1-8), és ezért oltja bele Önmagába, mint szőlőtőbe vesszőként az Őt követőket, hogy a megromlott, bűnre hajló természetünkbe átáradjon az Ő, a szőlőtő életnedve és éltessen minket, éltesse bennünk az új, tiszta életet és teremje bennünk ennek nagyszerű gyümölcseit.

    Azt a nagy igazságot, hogy Őbelé vagyunk oltva, maga nyilatkoztatta ki apostolainak kínszenvedésének előestéjén, amikor a következőket mondta: „Én vagyok az igazi szőlőtő, és Atyám a szőlőműves… Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok. Miként a szőlővessző nem hozhat gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem” (Jn. 15, 1. 4.).

    Vajon elképzelhető ennél személyesebb és bensőségesebb kapcsolat az Istennel? A szőlővesszők és a szőlőtő rostjai azonosak. Milyen nagyszerű hasonlat ez, szinte magunk előtt látjuk a szőlőtőt, ahogyan az életképesség, az erő és a tápanyag akadály nélkül és folyamatosan jut a gyökérből a vesszőkbe. Ilyen az öntudatos kereszténynek Krisztussal való kapcsolata is, amennyiben Benne lakozik, és Tőle veszi táplálékát.

    De hogyan történik a szőlőtő életének, éltető nedvének átáradása a szőlővesszőkbe, vagyis belénk, hívőkbe? – tehetné föl valaki a kérdést.

    Először is a személyes és élő hit gyakorlásán keresztül: „Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni..." (Zsid 11,6), mert a hit az, ami összeköt bennünket az isteni erővel és tesz alkalmassá a sötétség erőivel való küzdelemre. „Az a győzelem, mely legyőzte a világot, a mi hitünk" (1Jn 5:4).

    Másodszor az Ige, vagyis a Bibliában leírt krisztusi tanítás által: „Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek” (Jn. 15, 4) – mondja Jézus.

    Harmadszor, válaszul kapjuk gazdagon az élet nedvét az imádságra: „Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjétek, és megkapjátok”(Jn. 15. 8) – állítja az Úr. És az Őt követők elsősorban, és mindennek felett Őt akarják, Őt kérik, mint az emmauszi tanítványok, hogy maradjon náluk, maradjon őbennük.

    Negyedszer, ha nem is szól róla a felolvasott evangéliumi részlet, de már maga a szőlőtő képe is sugallja, hogy szinte el sem képzelhető mértékig és gazdagságban adja Krisztus Urunk az Ő életét – a kenyér és a bor külső színe alatt – az utolsó-vacsorán, az oltáriszentségben a vesszőknek, azaz követőinek, akiket a keresztségben önmagába oltott.

    Sajnos úgy áll a dolog, hogy ebben a táplálkozásban, az Oltáriszentség vételében, még mindig mértéktartók vagyunk, vagy épen megszokásból, felszínesen járulunk a szentáldozáshoz, illetve vannak, akiknek hiába mondja az Úr minden szentmisében „vegyétek és egyétek”, mert ők soha nem járulnak szentáldozáshoz. Ők úgy gondolják, hogy nekik nincs szükségük az életadó, életerősítő, életújító táplálékra! Pedig tőle függ a gyümölcstermésünk is. Mert nem magunkért éltet a szőlőtő, hanem azért, hogy sok gyümölcsöt teremjünk.

    Az Úr Jézus a mai evangéliumi szakaszban (Jn. 15, 1-8) erőteljesen hangsúlyozza, hogy nincs megváltás, nincs természetfeletti élet, nincs kegyelem másképp, csak Őbelé oltva, Őbenne élve.
    Mindannyian jól tudjuk, hogy a szőlővesszőben nincs élet, gyümölcsöt sem hozhat, ha nincs eleven, élő kapcsolatban a szőlőtővel. Ehhez hasonlóan, az emberek üdvösségének és megszentelődésének elengedhetetlen feltétele az a rendkívüli szoros kapcsolat, amelyet Jézus akart teremteni önmaga és az emberek között. Krisztus közvetítése nélkül a legkisebb kegyelem sem juthat el az emberhez, mint ahogy az életnedv legkisebb cseppje sem érhet el az ágig, ha az nincs kapcsolatban a törzzsel. „Krisztus igazi szőlőtő: életet és termékenységet ad a vesszőknek, akik Őbenne maradunk, az egyház által, és semmit sem tehetünk Őnélküle”(LG 6) – tanítja a II vatikáni zsinat.

    Jézus azt is kijelenti, hogy aki benne marad, az nemcsak a természetfeletti életet kapja meg, hanem a mennyei Atyának, a misztikus szőlőtő művesének különleges gondoskodásában is részesül. És valóban, a Mennyei Atya, amennyiben egyetlen Fiában, Krisztusban látja őket, fogadott gyermekeinek ismeri el az embereket, így szereti őket és viseli gondjukat. A gyermekké fogadás kegyelme átöleli mindazokat, akiket az Atya Egyszülött Fiához kapcsolva talál, vagyis akik Őbelőle élnek, amint a szőlővessző eleven tagja a szőlőtőkének.

    „Maradjatok bennem”(Jn 15,4) – biztatja a Mester tanítványait. Nem lehet ott maradni, ahol az ember már előzőleg nincs jelen. Jézus azért mondja: „Maradjatok bennem”, mert a beoltás már befejezett tény. Ő minden ember számára kiérdemelte kereszthalálával és feltámadásával, és minden egyes hivőben egyénileg is megvalósítja a beoltást a keresztségszentségében. Krisztus saját vére által oltotta be az embert önmagába. Így hát Ő mindent megtett annak érdekében, hogy „benne” maradjunk, a többi már tőlünk függ, rajtunk áll, hogy valóban Őáltala, Ővele és Őbenne akarunk-e élni, vagy sem.

    A Krisztusba oltódáshoz elég a keresztség, a megszentelő kegyelem pedig ahhoz, hogy mint eleven szőlővesszők benne maradjunk. A buzgó keresztény azonban nem éri be ennyivel. Tudatában van, milyen végtelenül értékes ajándékot kapott, és azon fáradozik, hogy Krisztusba oltódása egyre mélyebb legyen. Bensőséges életegységben akar élni Krisztussal, azt akarja, hogy Ő legyen élete középpontja, és napja.

    Jézus nem véletlenül mondta: „Maradjatok bennem”,- arra akart utalni, hogy a Benne való élet megköveteli az ember személyes közreműködését. Aki valóban Őbenne akar élni, annak el kell köteleznie Krisztus mellett minden erejét, egész értelmét, akaratát és szívét. A keresztény minél jobban törekszik arra, hogy Krisztusban maradjon, mint szőlővessző, annál mélyebben kapcsolódik Hozzá, és annál bőségesebben kapja az élet nedvét, hogy bőséges gyümölcsöt teremjen.

    „Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok”, vagyis: minél szorosabban egyesül a hívő ember Krisztussal, tudniillik a bűnbánattal való élés, az oltáriszentség vétele, a bensőségesen végzett ima, a szeretet és a jócselekedetek gyakorlása által, Krisztus annál inkább benne marad, és általa dicsőíti meg a Mennyei Atyát. 

     


    A keresztény így nemcsak élő szőlővessző lesz, hanem gazdagon termi az életszentség gyümölcseit, vagy Pál apostol szavaival élve, a Lélek gyümölcseit, ami nem más, mint a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás (Gal. 5,22).
    Mindegyik gyümölcsről külön himnuszt lehetne zengeni, hisz belőlük él a világ, s mi mindannyian. Épen ezért tudatosítanunk kell, hogy ha egyszer egészen kifogynának a világból ezek a gyümölcsök, ezek az értékek: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás, akkor ez a világ, siralomházzá válnék. Hogy mennyire igaz ez, azt sajnos időnként saját bőrünkön is tapasztalhatjuk. Ellenben, ha arra törekszünk, hogy a Lélek gyümölcseit teremjük, és bő termést hozzunk, akkor ezzel megdicsőítjük a Mennyei Atyát, ahogy Jézus mondja. „Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok”(Jn 15, 8).

    Mutassuk meg a világnak, hogy mit jelent szőlővesszőnek lenni és teremni mindazokat a gyümölcsöket, amelyek után ma is milliók vágyakoznak! És ne ijedjünk meg, hogyha ennek érdekében meg kell ismerkednünk a szőlőmetsző kés okozta fájdalommal. Mert mindazt a szőlővesszőt, amely gyümölcsöt terem, előbb megtisztítják, hogy még több termést hozzon. A metszőkés használata fájdalommal jár, nyomában kibuggyan a szőlővesszőn is a „könny”. De az áldása, a még több gyümölcs.
    Tehát a Szőlőművesnek, a mi Mennyei Atyának nem a lemetszett és tűzre vetett szőlővesszőkben telik öröme, hanem azokban, amelyek sok gyümölcsöt teremnek.

    Május Királynőjének, az Esztelneki Madonnának és templomunk védőszentjének, Szent György vértanúnak közbenjárására, az Isten kegyelme óvjon bennünket attól, hogy akár a baj és szenvedés, akár a túlságos gondtalanság vagy közömbösség hatása alatt terméketlen szőlővesszőkké váljunk.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedéseIma a szerzetesi hivatásért és szerzetesekért

    Napi Ima11 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    25
    Szilveszter Barát elmélkedése Ima a szerzetesi hivatásért és szerzetesekért

    Tekints le, Uram azokra,
    akik a szerzetesi élet hivatását Tőled kapták,
    és fogadalmaikat a Te kezedbe helyezték.
    Miként is tudná halandó, testben élő lélek
    legyőzni az érzéki vágyak szabadságra törekvését,
    a megszokás erejét, a kevélység és anyagiasság kísértését,
    a belső állhatatlanságot, a fáradtság és unalom veszélyeit,
    ha Te, Istenünk, nem gyújtanád föl bennük,
    és nem táplálnád magad jóságosan a szegénység,
    szüzesség és engedelmesség szeretetét,
    s ha nem adnál erőt nekik?!

    Add meg hát nekik védelmedet és vezetésedet.
    Legyen meg bennük, Uram,
    a Te Lelked adományaként az okos mértékletesség,
    a bölcs jóság, a komoly szelídség, a tiszta szabadság.
    Izzék bennük a szeretet, és kívüled semmit se szeressenek.
    Éljenek dicséretes módon, de dicséretre ne törekedjenek.
    Téged dicsérjenek testük szentségével és lelkük tisztaságával,
    szeretettel féljenek Tőled, és szeretetből szolgáljanak Neked.
    Te légy az ő tisztességük, örömük:
    Te a szomorúságban vigaszuk, kétségben tanácsuk,
    sérelmekben oltalmuk, szorongatásban türelmük.
    Te légy a szegénységben bőségük,
    a böjtölésben eledelük, a betegségben orvosságuk!
    Benned legyen mindenük,
    Téged mindenek felett szeressenek.
    Amit fogadtak, őrizzék is meg általad,
    és nyerjék el életük koronáját. Ámen.
    Pontificale Romanum

     

    Urunk Jézus,
    legfőbb pap és egyetemes pásztor a lelkeknek.
    Te magad tanítottál bennünket, hogy imádkozzunk:
    Kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat aratásába.
    Hallgasd meg kegyesen könyörgésünket,
    és ébressz fel sok áldozatos lelket,
    hogy a te példádon föllelkesülve
    és a te kegyelmedtől támogatva
     a te igazi és egyetlen papságodat szolgálják és folytassák.
    Kérünk Téged, hogy sokan tudjanak és akarjanak válaszolni
    a Te jóságos sugallataidra,
    válasszák a tökéletes életet,
    s ezáltal élvezzék különleges gondoskodásodat és gyöngéd szeretetedet.
    Bárcsak sohase hiányoznék a földön szeretetednek tanúja,
    aki éjjel-nappal Téged képvisel az árvák bölcsője,
    a betegek ágya mellett, aki ott áll az elhagyott öregek és gyengék oldalán.
    Add, kérünk,
    hogy a legszegényebb iskolák éppúgy, mint a leghíresebb szószékek
    ugyanazt az egy szót visszhangozzák,
    a Te szavadat,
    mert ez mutatja meg az égbe vezető utat,
    és emlékeztet mindenkit egyéni kötelességére.
    Bárcsak minden nemzet,
    legyen az bármilyen kitagadott és távoli,
    meghallaná az Evangélium hívását, amellyel minden népet meghívsz országodba!
    Engedd, hogy mindenütt fellobbanjon a láng,
    amely átfogja az egész mindenséget,
    és fénnyel árasztja el Egyházadat.
    Add, hogy mindenütt tavaszi pompában virágozzanak a választott lelkek kertjei,
    a szemlélődők és vezeklők szolgáltassanak elégtételt az emberiség hibáiért,
    és irgalmadért kiáltsanak.
    Bárcsak tudnák ezek a fáradhatatlanul önfeláldozó szívek,
    ezek a teljesen tiszta és hősi lelkek
    Isten fiainak képét itt a földön bennünk állandóan kialakítani,
    hiszen Te azért jöttél hozzánk, hogy megmutasd isteni Arcodat.
    Úristen, öntsd a Szentlélek által sok önzetlen lélekbe
    izzó és örök szeretetedet és szeretett Édesanyádnak,
    Máriának hatalmas közbenjárása által
    szítsd fel és őrizd meg bennünk az irántad való szeretet égő tüzét
    az Atyának és Szentléleknek dicsőségére,
    aki Veled él és uralkodik mindörökké. Ámen.

    XII. Piusz pápa

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Nem ritka eset, hogy hamis tanúskodás miatta vádlottak padjára kerülnek, Húsvét 3. vasárnapja

    Napi Ima13 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    18
    Szilveszter Barát elmélkedése Nem ritka eset, hogy hamis tanúskodás miatt a vádlottak padjára kerülnek, Húsvét 3. vasárnapja

    A mai evangélium (Lk 24,35-48) arról számol be, hogy Jézus megjelenik az apostolok közösségének. Korábban az üres sírnál néhány asszonynak jelent meg, majd az Emmausz felé vezető úton két tanítvánnyal találkozott. Itt pedig egy nagyobb csoportról, az apostolok közösségéről van szó, akikkel más tanítványok is együtt lehettek ebben az időben. Nem lehet tehát szó egyéni képzelődésről, amelyet az is bizonyít, hogy Jézus a szemük láttára eszik és megmutatja nekik a keresztre feszítés sebhelyeit, amelyek feltámadt testén is látszanak. Mindezek láttán még mindig csodálkoznak egyesek és nehezen mernek hinni.

    Ennek ellenére Jézus mégis azt mondja: „Ti tanúi vagytok ezeknek". Talán ez megnyugtat egy kissé bennünket, hisz nem kell különleges hősnek születni, ahhoz hogy Krisztus tanúi legyünk mi is. Esendő, félénk, bizonytalan emberekre esett Jézus választása, a tanítványok és a mi esetünkben is. És minden olyan „köznapi” a megjelenéseiben! Semmi ünnepélyesség, semmi rendkívüli. Halat eszik velük. Testét és sebeit hívja tanúságul.
    Ennek ellenére „Örömükben még mindig nem mertek hinni?" – úgy tűnik, hogy nem csak a félelem, hanem öröm is meg tud bénítani.  

    A közember nem született nagy dolgokra! Sem a megpróbáltatásban, sem a nagy boldogságban nem találja helyét, csak a mindennaposban mozog otthonosan. És Jézus nem rendkívüli hősökre bízta az Evangélium hirdetését, a szentmiseáldozat bemutatását, a bűnbocsátó hatalom gyakorlását, hanem egyszerű emberekre. Talán, azért mert így válhatott nyilvánvalóvá, hogy valóban Isten teszi a csodás dolgokat, s nem az „ügyeskedő” ember. Ezt nehéz volt, és ma is nehéz elfogadni.

    „Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék…”- írja az evangélista. Először is megnyitotta az értelmüket, a múlt felé, hogy megértsék, megérthessék – amennyire emberileg lehet –, hogy mi is történt Betlehemben, Názáretben, a tanítás három éve alatt és Jeruzsálemben, meg a golgotán? Aztán megnyitotta az értelmüket a jövő felé, hogy felfogják a mindenkire háruló feladatot: hogy aki egyszer találkozott a föltámadt Úrral, aki hisz a föltámadásban, annak kötelessége szavával és életével tanúságot tenni róla.

    Ha valaki erre azt mondja, hogy mind a két nyitás elég tökéletlen módon sikerült, annak igaza van, mert a tanítványok akkori magatartása ezt igazolja, akik előtt enni kell, akiknek meg kell érinteniük Őt, akiknek csak a látható nem elég. Vagyis mindannyian valamilyen módon a Feltámadottal való sorsdöntő találkozás előtti Tamások voltak és vagyunk.

    Arra gondolok, ha Jézus ebben a feltámadott testben itt maradt volna köztünk, az elmúlt két évezredben egyik templomból a másikba, egyik háztól a másikig rohangálhatott volna, hogy újra és újra elmondja: „miért támad kétely a szívetekben?”

    Hiszen mi sem vagyunk mások: azt a kézzel fogható tapasztalatot, amit az érintésben és szellemi elfogadásban részesült apostolok ránk hagytak a Biblia lapjain, minden újabb generáció, nagyító alá veszi. A nagyító alatt pedig kiderül, hogy elméletileg nagyon jól ismerjük a Biblia üzenetét, leírásait, de a gyakorlatban hamisítottuk-hamisítjuk meg az örökséget: akkor, amikor nem tagadjuk meg, de nem is vesszük komolyan a Föltámadott tanítását, akkor, amikor nem annak fényében és irányítása alatt éljük mindennapjainkat, hordozzuk keresztjeinket.

    Amikor a húsvéttól pünkösdig terjedő időszakban a Feltámadottal való találkozásokat olvassuk az evangéliumban, érdemes két fontos szempontra odafigyelnünk. Az egyik az, hogy az apostolok hitének a Jézussal való személyes kapcsolat az alapja. Az apostolok azzal a meggyőződéssel válnak a feltámadás tanúivá és bátor hirdetőivé, hogy személyesen találkozhattak Jézussal. Ez az esemény válik igehirdetésük legfontosabb elemévé, tehát Jézus feltámadásának fényében kezdik értelmezni és hirdetni Mesterük csodáit és beszédeit, amelyeket korábban átéltek. Számukra is és hallgatóik számára is a Jézus feltámadásába vetett hit a döntő, s nem az, hogy miként történhetett meg korábban egy-egy csodás gyógyulás, vagy hogyan kell értelmezni a jézusi példabeszédeket. A Feltámadottal való találkozás élménye válik hitük biztos alapjává.

    Másrészt azonban azt is látnunk kell, hogy az apostolok nem azonnal, hanem fokozatosan jutnak el a személyes, élő hitre. Az emmauszi tanítványok esete éppen azt példázza, hogy a hitetlenségből és a csalódottságból hogyan lehet eljutni a hitre és az örömteli lelkesedésre.
    A két tanítvány nem a Jézussal való találkozás első pillanatában jut el a felismerésre, hanem csak az után, hogy az út folyamán végighallgatták Jézus tanítását, szeretettel befogadták őt otthonukba, s kezükbe vehették a Jézus által megtört kenyeret. Csak ekkor nyílik fel szemük és születik meg szívükben a hit.

    A mai evangéliumban szereplő apostoloknak egy ehhez hasonló utat kell megtenniük, amely a félelemtől és a csodálkozástól vezet el a hit megszületéséig. Itt sem arról van szó, hogy abban a pillanatban, amikor Jézus megjelenik köztük, akkor valamennyien azonnal térdre borulva imádják őt, hanem csak miután hallják szavait, láthatják sebhelyeit, s a szemük láttára eszik, akkor kezdik el megérteni Jézus halálának és feltámadásának értelmét.

    Az apostolok története igazolja, hogy a hitre való eljutás olyan út, amelyen fokozatosan ismerjük fel a Feltámadottat, amelyen csak lassan értjük meg szenvedésének, kereszthalálának és feltámadásának értelmét. A felismerés és megértés folyamatában fontos szerepe van a Szentléleknek. De annak megértése is időt igényel, hogy saját küldetésünket felismerve elinduljunk és a feltámadt Krisztus tanúi legyünk a világban.

    Ti tanúi vagytok ezeknek – ez a kijelentés egyben felszólítás is, ti legyetek tanúi ezeknek. E mondat felhívó aktualitása mindenkor érvényes. Ugyanis mindnyájan tanúk kell, hogy legyünk.  

    Sokak előtt világos, hogy a tanúságot hősies fokon a vértanúk, a szentek gyakorolták, ők Krisztus igazi tanúi a történelemben. Minden ellenkező jellel szemben az is világos, hogy a tanítványi kötelesség minden emberre vonatkozik, aki a legcsekélyebb módon is a Mestert szeretné jó tanítványként követni, annak szóban, tettben és krisztusi magatartással kell tanúskodnia a Föltámadottról.

    Jézus is utal arra virágvasárnap Jeruzsálemi bevonulásakor, hogy a tanúságtételt nem vállaló tanú, vagy a hamis tanú helyettesíthető, mégpedig eléggé meghökkentő szövegkörnyezetben teszi ezt, amikor a megszólaló kövekről beszél (Lk 19.40).

    Vajon ki tudná megmondani, hogy ma mennyi élő ember-tanúja van a Messiásnak, és hány kő beszél Róla?

    S itt nem csak azokról a kövekről, a régi templomok köveiről beszélünk, melyeket többnyire „kulturális éhségtől hajtva” milliónyian keresnek fel, hogy belőlük, alkotóik hitéből vagy éppen történetük tanúságából merítsenek erőt vagy éppen csak műveltségüket csiszolgassák, fitogtassák.

    A Föld minden köve, azzal, hogy az ami, azzal, hogy betölti azt a feladatot, amire hivatott, a maga módján tanúságtevő, megelevenítő, sokszor minden fajta csoda nélkül is "beszédesebb", mint az ember – akivel ellentétben – legalább a helyes irányba mutat.
    Stabilnak és megbízhatónak látszik minden egyes darabjuk – velünk szemben –, akiknek elég egy pillanat, egy kudarcba fulladt álom, egy meg nem hallgatott ima, egymástól szerzett keserű tapasztalat, hogy a jó nem lehet annyira jó, hogy semmi sem olyan szép, mint amennyire első pillantásra látszik, vagy éppen a "mellőzöttség-érzés" ahhoz, hogy szangvinikusan vagy éppen depresszióba hajlóan hitünk – és ezzel együtt tanúságunk – meginogjon.

    Pedig az evangelizáció igazán komoly apostolai az igazi megmondhatói annak, hogy mennyire nem ők, nem mi vagyunk a szemek, szívek és értelmek megnyitói, sokszor mennyire másra, jelentéktelennek, nem fontosnak tartott dolgokra reagál a leghevesebben a kereső ember. Isten nélkül, a Föltámadottba vetett hit nélkül ugyanis sem mi, sem a kövek, sem a csodák nem elegendők.

    Törvényszéki perek kapcsán, nem ritka eset az, hogy a tanúk, hamis tanúskodásuk miatt lebuknak és a vádlottak padjára kerülnek. Nagyon vigyázzunk, nehogy oda kerüljünk mi is földi pályafutásunk végén, mert itt lenn, a földön még csak mondunk valamit a körülményekről, a bűnbe vivő alkalmakról, emberi gyengeségről, de ott minden másként fog kinézni, az igazságnak megfelelően!

    Ne feledjük, csak ameddig van még ma és holnap, addig érvényesek a mondatok: Békesség nektek! Ti tanúi vagytok, illetve legyetek tanúi ezeknek!

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Szent ez az érintés…Húsvét 2. vasárnapja

    Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    11
    Szilveszter Barát elmélkedése Szent ez az érintés… Húsvét 2. vasárnapja

     Szentírási rész: Jn 20,19-31

    A mai evangéliumi szakaszban Jézus feltámadásának estéjén megjelenik tanítványainak, s miután igazolta önmagát, megmutatta a sebhelyeket kezén és oldalán, ezt mondta nekik – „ahogy az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket”(Jn 20,21) -, majd „Rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot” (Jn 20, 21-23). Itt a Szentlélek úgy jelenik meg, mint a feltámadt Krisztus első ajándéka Egyházának, mégpedig abban a pillanatban, amikor ezt az Egyházat létrehozza és elindítja, hogy folytassa azt a küldetését a világban, amit, Ő elkezdett.
    A Szentlélek kiárasztásával együtt történik a bűnbánat szentségének megalapítása is, mely a keresztséggel és az Eucharisztiával együtt, kimondottan húsvéti szentség, hatékony jele a bűnök bocsánatának és annak, hogy Krisztus áldozata által Isten kiengesztelődött az emberekkel.
    Minden bizonnyal ennek kapcsán rendelte el Szent II. János Pál pápa, 2000. április 30-án az Isteni Irgalmasság ünnepét, húsvét második vasárnapjára. Mert „a húsvéti misztérium magában foglalja az irgalom teljes kinyilatkoztatását is, vagyis annak a szeretetnek a kinyilatkoztatását, amely erősebb a halálnál, és hatalmasabb a bűnnél és mindenfajta rossznál; az irgalmas szeretet kinyilatkoztatását, amely felemeli az embert a legnagyobb bukásokból, és kiszabadítja a legnagyobb veszedelmekből is.” (Dives in misericordia. 96. pont)

    Igen, az isteni irgalmasság képes „felemelni az embert a legnagyobb bukásokból, és kiszabadítani a legnagyobb veszedelmekből is”. De csak akkor, ha az ember közreműködik az isteni irgalmassággal, ha szívét-lelkét nem keményíti meg, nem zárja be előtte. Sajnos hányan és hányan vannak ma is, akik szívük megátalkodottságában, figyelmen kívül hagyják az Egyház parancsát és nem élnek a húsvéti szentségek: a bűnbánat és a szentáldozás kegyelmeivel.

    Pedig az ember akár letagadja, akár bevallja: legnagyobb, és saját erejéből megoldhatatlan problémája a bűn. Nemcsak a másoké, hanem leginkább a magáé. Minden féle ideológiai, filozófiai magyarázatot próbál adni a bűnre. Vannak irányzatok, amelyek úgy intézik el a kérdést, hogy egyszerűen tagadják a bűn létét: vannak vétségek, de csak a fennálló társadalmi rend ellen, mert nincs Isten, aki ellen vétkezni lehetne.
    Ez a végzetes és vészes felfogás uralta a materializmus ideológiáját is. Majdnem ugyanez a felfogás kapott ma új címkét az erkölcsi liberalizmusban. Mindkét irányzat - és az összes többi is – megváltatlanul hagyja az embert, a lelkileg érettebbeket, értelmesebbeket őrületbe kergetve, mert amikor egyedül marad az ember rossz tettével, bűnével, lelkiismerete megszólal, és vádolja őt. A lelkiismeret valakinek, pontosabban az Istennek a hangja bennünk.
    A rosszul művelt pszichológia – illetékességi körét túllépve – tévesen azt állítja a lelkiismeretről, hogy az csak egy belénk nevelt „felettes én”, mely szüleink, nevelőink, elvárásait szajkózza egy életen át. Mindez üres szócséplés azzal a megrendítő tapasztalattal szemben, hogy egy „Isten nélküli értékrenddel” betáplált emberben egyszer csak megszólal egy titokzatos belső hang, és mindazt bűnnek minősíti, amit sem nevelői, sem ő nem tartottak annak.

    Az emberiség Ádám bűne óta bujkál Isten elől. Tudattalanul is tudja az ember, hogy senki sem bocsáthatja meg a bűnöket, csak egyedül az Isten. Az apostolok, látva a föltámadt Jézust, megsejtik, hogy ő egészen az Istené. Nem csupán emberi teste van, hanem örökkévaló Isten, az élő Isten Fia, aki éppen föltámadásával bizonyította, hogy Isten bocsánatát hozta az embernek. Jézus bűnöket bocsátott meg, amikor a földön járt, s hogy ehhez joga és hatalma volt, most láthatják az apostolok.

    „Megmutatta nekik kezét és oldalát”(Jn 20,20). Láthatták: nem szellem. Most megbizonyosodhattak arról, hogy minden meghalt, és elporladt emberi testnek van jövője a názáreti Jézusban. Ez a föltámasztás ugyanolyan méretű isteni tett, mint a bűnök megbocsátása. Ha Jézusnak minden test fölött van hatalma, mert halálával legyőzte a halált, akkor a bűn fölött is van, mert az általunk ismert halál a bűn következménye.
    Most döbbennek rá az apostolok, hogy Jézus imádságát, amelyet a bűnök bocsánatáért mondott a kereszten, meghallgatta az Atya. Az is most lett nyilvánvaló, hogy Jézus halálának igazi áldozati értelme van, amelyről az utolsó vacsorán hallottak: vére kiontatik a bűnök bocsánatára, tehát nincs többé válaszfal Isten és ember között, ha az ember elfogadja, ha kéri a bocsánatot, ha megtér. Ezért bizonyos szempontból a bűnbánatszentségében a legmélyebb találkozás jöhet létre az irgalmas Isten és a bűnös ember között, ha ezt az ember is akarja.
    Egyetemes küldetést kapnak az apostolok és általuk az ő utódaik, a bűnök megbocsátására. Erre adja nekik, elővételezve a pünkösdi eseményeket, a Szentlelket, Isten szeretetének és irgalmának Lelkét.
    Az apostolok először Pünkösdkor valósítják meg hatalmas sikerrel Jézustól kapott küldetésüket. Bűnbánatra szólítják fel a szíven talált tömeget.

    Ma is ez az Egyház hatalmas sikere, ha láthatatlan is. És ez a jövője: van hatalma a bűnbánónak kiosztani a Jézus vérén szerzett bűnbocsánatot, mégpedig annyiszor ahányszor a bűnbánónak szüksége van rá, annyiszor ahányszor őszintén bocsánatot kér Istentől.

    „Tamás nem volt velük, amikor eljött Jézus… Nyolc nap múlva ismét együtt voltak tanítványai, és Tamás is velük volt”(Jn 20, 24. 26.).
    Ekkor Jézus Tamást – aki korábban az apostolok szavára nem hit az Úr föltámadásában –, felszólítja arra, hogy érintse meg sebeit. Ez a jelenet annyira emberi, s mégis annyira csodálatos –, hogy alig tudunk már figyelni más, szintén lényeges történésre, mint amilyen a hit-születésének csodája.
    Szent ez az érintés, mert Jézus Krisztusban a halálon túlra, az Atyaisten dicsőségébe vezető út kezdete lett. Az a tapintás, amelyet Isten a Szentlélek kiárasztásával megtisztít, nem csalódhat, mert kapcsolatban van az értelemmel és az akarattal, melyeket átszőtt, fölemelt a természetfeletti világba a hit, a remény és a szeretet.

    Jézus felszólítására, hogy ujját tegye oldalának sebébe, Tamás ezt feleli: „Én Uram, én Istenem!”(Jn 20,28) Tamás embert lát maga előtt, de az Istent vallja meg. Vagyis ez az érintés, ez a tapintás belső, értelmi, és a kegyelem sodrába került egzisztenciális érintkezés.
    De nemcsak megpillantja Jézus igazi kilétét, nemcsak magáénak vallja, hanem kifejezi apostoltársainak, hogy most már ő is hisz. Az Úr megjelenése előtt súlyosan vétett ellenük, amikor kijelentette, hogy nem hisz. Az Úr fölszólítja: „Ne légy hitetlen, hanem hívő!”(Jn 20,27) S valóban, megszületik szívében a hit, és vele együtt a remény is, hiszen Jézus halálával azt is elveszítette.

    Tamás hitvallása egyben a legmélyebb szeretet megnyilatkozása is, hiszen nemcsak fölismeri Jézust, hanem magáénak is vallja: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28) Ez az „enyém”kifejezés a legszorosabb kapcsolatot jelenti Jézus és Tamás között. Az én Uram kifejezés egy zsidó szájából a teremtő Istent, az Örökkévalót jelenti, aki a nemlétezésből hozta elő szerető akaratával az embert. Hogy micsoda mélységeket takar ez a vallomás, azt Tamás apostol majd vértanú halálával mondja ki véglegesen Jézusnak és Egyházának.
    Nem kevésbé fontos esemény az sem, hogy Jézus Tamást beiktatja a föltámadást tanúsító apostolok közé. Ezzel új módon teszi őt a közösség tagjává. Megfigyelhetjük szent János evangélista megjegyzését: amikor az Úr először megjelent az apostoloknak, Tamás nem volt velük, és nem is hitt nekik. Ebben megérezhetjük, hogy távol lenni ettől az apostoli közösségtől, a Krisztus által alapított Egyháztól annyi, mint távol lenni az igazi húsvéti hittől, mint ahogy teljes húsvéti hitre jutni csak ebbe a közösségbe beiktatva lehet; amint Mária Magdolna és az emmauszi tanítványok példája is mutatja, akik szintén csak az apostolok közösségében érik el a hit teljességét.

    Tamás apostolt a Feltámadott nem- csak magának akarta megnyerni, hanem a többi apostolnak is. A János-evangélium ősi változata Jézusnak ezzel a tettével zárul: az Egyház magjának eggyé tételével és megszilárdításával, hogy felkészülten várja Pünkösd napját.

    Húsvét 2. vasárnapján, az egyház nem szűnő örömmel Urunk feltámadását ünnepli. Ez a vasárnap azonban már átvezet minket a húsvéti történet és esemény napjának közvetlen megünnepléséből az állandó húsvéti ünneplésbe, s arra figyelmeztet, hogy a hit által bennünk élnek húsvét kegyelmei. Így húsvéti életünkkel, életformánkkal nekünk kell képviselnünk és megjelenítenünk a halálból föltámadott Üdvözítőt.

    Az első keresztények számára a föltámadt Krisztusban való hit volt az az erő, amely mély élet- és szeretetközösségben szorosan egyesítette őket. „A sok hivő mind egy szív és egy lélek volt”. „Nem is akadt köztük szűkölködő” (ApCsel 4, 32. 34) – olvastuk az első olvasmányban.
    Ők már nem közvetlen „tapasztalás”, a föltámadt Krisztussal való találkozás alapján hisznek, mint az apostolok, hanem az apostolok közvetítő tanúságtétele által. „Az apostolok tanúsították Urunk Jézus feltámadását” (ApCsel 4,33); ennek volt megfelelője valamennyi hívő életerős hite. Ez az erős hit késztette őket arra, hogy javaikról önként lemondjanak, azokat közösbe adják és így segítsék a leginkább rászorulókat, akiket Krisztusban testvéreiknek tartottak.
    Az őskeresztények úgy éltek, mint egy nagycsalád, amelynek tagjaira nem az önzés, az egyéni érdek előtérbe helyezése, hanem az önzetlenség volt a jellemző.
    Nem valami elméleti, ideológiai hit volt ez, hanem kézzelfogható és tevékeny: teljesen meghatározta a hívők életét nemcsak az imában, Istennel való kapcsolatukban, hanem embertársaikkal is, egészen legféltékenyebben őrzött érdekeik háttérbe szorításáig.

    Ebből a hitben van ma hiány. Túl sok az olyan hívő, akinek életében a hit elméleti síkon marad, és életvitelére vonatkozólag nem jár semmiféle gyakorlati következménnyel, nem alakít át semmit vagy csak nagyon keveset. Az ilyen kereszténység se meg nem győzi, se át nem alakítja a világot.
    Az ősegyház példája által újra meg kell edzeni hitünket, Istentől pedig kikönyörögni a mély hit kegyelmét. Ugyanis, a keresztény győzelme hite életerejében rejlik. „Mindenki, aki Istentől van, legyőzi a világot. És ez a győzelem - győzelem a világ fölött - a mi hitünk. Ki győzi le a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?” (1Jn5, 4-5).

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedéseKrisztus feltámadt! Valóban feltámadt!

    Napi Ima30 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    04
    Szilveszter Barát elmélkedése Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!

    Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt! Ezzel az örömhírrel köszöntik keleti testvéreink egymást és köszönthetnénk mi is egymást mindnyájan ezekben a napokban, akik hiszünk Jézus Krisztusban, akik hittel valljuk, hogy ő a mi egyetlen Megváltónk és Üdvözítőnk.

    Jézus feltámadása azt jelenti, hogy meg vagyunk váltva, Jézus által van megoldás életünk kérdéseire, van értelme életünknek, áldozatainknak, és van értelme szenvedéseinknek is.
    Jézus által Isten belépett az emberiség történelmébe, a mi életünkbe. Ő azt kívánja tőlünk, hogy minden testvérünknek közvetítsük az örömhírt, hirdessük evangéliumát: Isten a mi Atyánk, bűneink ellenére is szeret minket, megbocsát, gyermekévé fogad, meghív országába és földi életünk után hazavár az örök életre.
    Ez az örömhír a keresztény hívő világnézet alapja, ami meghatározza és átalakítja egész életünket, az élet értelméről vallott felfogásunkat, értékrendünket, jellemzi gondolkodásmódunkat, döntéseinket és választásainkat.

    Jézus örömhíre nemcsak imádságra szólít fel, nemcsak templomba, szentmisére hív, hanem arra is felszólít, hogy a mindennapi életben is hitünk tanítása szerint éljünk, mind a családban, mind a társadalomban, akár amikor kötelességeinket teljesítjük, akár amikor szabad időnket töltjük.
    Hívő világnézetünk eligazítást ad nekünk az élet valamennyi fontos kérdésében, legyen az kultúra vagy nevelés, egészségügy vagy szociális gondoskodás, gazdaság vagy kereskedelem, közlekedés vagy közigazgatás… Nyilvánvaló, hogy ezekben a kérdésekben nem lehet mindenki szakember, de ezért van az egyházi tanítóhivatal, amelyre oda kell figyelnünk, amikor életünk egy-egy fontos kérdésében döntünk, állást foglalunk.

    A mindennapi életben sokféle gondunk-bajunk van, sok minden okoz kisebb vagy nagyobb nehézséget. Ám ha egy kicsit is elgondolkodunk, könnyen beláthatjuk, hogy a mindennapi gondjainknak, még anyagi, gazdasági problémáink mögött is legtöbbször erkölcsi problémákkal találkozunk, az emberek önzésével, türelmetlenségével, szeretetlenségével, hűtlenségével. Röviden fogalmazva, a saját magunk vagy a mások bűnével. Ha pedig mindennapi gondjaink forrása a bűn, akkor az emberiség problémáit csak a bűnbánat és a megbocsátás meghirdetője, a feltámadt Jézus tudja megoldani.

    Ezért rossz úton járnak mindazok, akik a tudomány, a technika vagy a gazdasági fejlődéstől várják a megoldást. Igen, szükség van ezekre is, de ezek nem pótolják az erkölcsi megújulást, a megtérést és a bűnbocsánatot.
    Egyházunk, mint gondos édesanya rendszeresen figyelmeztet lelkiismereti kötelességeinkre. Különösképpen a nagyobb ünnepek alkalmával: karácsony, húsvét, pünkösd táján arra szólítja fel Krisztus titokzatos testének tagjait, vagyis minket, hogy vegyünk részt a lelkigyakorlatokon, végezzük el szentgyónásunkat, és rendszeresen járuljunk a szentáldozáshoz, mert csak így lehet részünk lelki megújulásban. Ezért volt örvendetes dolog látni, hogy a háromnapos lelkigyakorlatba többen is bekapcsolódtak, elvégezték szentgyónásukat és szentáldozáshoz járultak…
     
    Igaz, hogy Jézus követőitől hitet és áldozatot kíván. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy ne törődjünk a mindennapi élet gondjaival. Igenis, tudatosan vállalnunk kell akár az üldöztetést és a vértanúságot, ahogy az üldözött keresztények ma is teszik a világ minden pontján. Igen, kötelességünk, hogy életünket, mindennapjainkat, keresztény elveink és értékeink alapján rendezzük be.

    A feltámadt Jézus minden embert megszólít, mint a sírnál az asszonyokat, és nem maradhatunk vele szemben közömbösek: vagy hiszünk benne és követjük Őt, vagy ellene szegülünk hívásának, illetve küldő szavának: siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek…  

    Nyilvánvaló, hogy senkit sem kényszeríthetünk arra, hogy hívő keresztény legyen. De a mindennapok közepette tanúskodnunk kell azáltal, hogy komolyan vesszük hitünket és valljuk, hogy emberi problémáinkra is hitünk tanítása alapján találunk megoldást. Ha visszatekintünk kereszténységünk kétezer éves történelmére, akkor minden emberi gyarlóság ellenére egyértelmű, hogy az igazán hitük szerint élő keresztények mennyi jót tettek embertársaiknak, különösen az arra rászoruló árva, szegény, beteg és elhagyatott embereknek.  
    Amikor mi Isten Országát akarjuk építeni, akkor ezzel minden ember igaz javát akarjuk szolgálni, hiszen Isten Országának alaptörvénye a szeretet, a megbocsátás.

    Jézus Krisztus feltámadt, és minket is feltámaszt. Kérjük, kegyelmével vezessen minket, hogy mindig világosan lássuk, mit kíván tőlünk az ő követése, hogy mindig legyen erőnk küzdeni a jóért és legyőzni a kísértéseket, hogy mindig örömünket leljük követésében. Kérjük, adjon erőt életünk keresztjének hordozására, adja, hogy mindig hűségesek legyünk hozzá, és eljuthassunk országába.

    Éppen ezért ajánljuk magunkat, plébániai közösségünk tagjait és mindazokat, akikért imádkozni tartozunk, Krisztus Anyja, az Esztelneki Madonna oltalmába.
    Ő, aki elkísérte Fiát a fájdalmas úton, Ő, aki a kereszt tövében állt Fia halála órájában, Ő, aki bátorította a születendő egyházat, hogy éljen az Úr jelenlétében, vezesse el szívünket a kínszenvedés titkától a húsvéti titokig. Afelé a fény felé, amely Krisztus Feltámadásából tört elő és megmutatta a szeretet, az öröm, az élet végleges győzelmét a rossz, a szenvedés, és a halál felett.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése A halált a feltámadás dicsősége követiNAGYPÉNTEK

    Napi Ima6 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    02
    Szilveszter Barát elmélkedése A halált a feltámadás dicsősége követi NAGYPÉNTEK

    Nagypéntek Jézus kínszenvedése misztériumának ünneplése, a szigorú böjt és a bűnbánat napja, amely során, a keresztfán függő Krisztust szemléljük. Szent Pál szavai szerint Jézus átdöfött szívében rejlik a tudomány és bölcsesség minden kincse, sőt benne lakik testileg az Istenség egész teljessége.
    Valóban a Kereszt feltárja, hogy mekkora a szélessége és hosszúsága, magassága és mélysége Krisztus minden ismeretet felülmúló szeretetének, mely eltölt minket, embereket Isten teljességével.
    „Nagypéntek a szeretet csúcspontja. Jézus halála a kereszten, aki az Atyja kezébe ajánlja magát az egész világ üdvösségéért, kifejezi ezt a mindvégig menő szeretetet, mely mindenkit át akar ölelni és senkit nem hagy ki belőle. Kiterjed minden időre és minden helyre, az üdvösség kimeríthetetlen forrása, és mi bűnösök, mindnyájan meríthetünk belőle. Ha Isten így megmutatta a szeretetét Jézusnak a halálában, akkor mi is, a Szentlélek által újjászületve, szerethetjük és szeretnünk is kell egymást”- mondotta a szentatya, Ferenc pápa.
    Ezért nagypénteken, az év legmegrendültebb liturgiáját ünnepeljük. Ezen a napon nincs Szentmise, mert ekkor maga az örök Főpap, Krisztus mutatta be a legszentebb áldozatot a kereszt oltárán: önmagát adta áldozatul értünk, a mi üdvösségünkért.

    A Szentmise a kereszt áldozat megjelenítése, jelenbe hozatala. Mivel ezen a napon történt meg a keresztáldozat, ezért az Egyház ezen a napon nem mutat be szentmisét.
    Ezen a napon különösen igaza van János apostolnak (3, 15), aki hittel rátekint Krisztus keresztjére, az üdvözül.
    De vigyázzunk, mert két fajta látás van. Van az egyszerű látni tudás, ez olyan, mint az állaté, amely csak a tárgyakat, a dolgokat, a külsőt, a felszínt látja. Ezzel az ember vallását, hitét, üdvösségét illetően semmire sem megy. Hiába látták ugyanis kortársai Jézust, mégsem fogadták el, mint Messiást, mint Isten Fiát.
    Ide mélyebb látás kell, a lényeget kell meglátni. Jézus, az Istenember felismeréséhez a Szentlélek megvilágosítása, a hit látása kell. Vajon mi rendelkezünk ezzel a fajta látással, miközben a felszínhez, a külsőségekhez, üres hagyományokhoz, épületekhez és nem az Élő Istenhez kötődünk? Mert nagypénteken, amikor Krisztus szenvedését és halálát ünnepeljük, már látjuk, látnunk kellene a feltámadt, megdicsőült Krisztust, s a húsvét eseményében pedig, az ujjongó egyház mindig látja az Ő megváltói keresztjét.

    Mikor a liturgia kezdetén belépünk a templomba, az Isten háza kopár, megfosztva minden ékességétől, a tabernákulum nyitva, nincs benne semmi. Nincs csengő, nincs orgona, a pap bevonulása alatt nincs ének, csak mélységes hallgatás. Gyertyák sem égnek az oltáron. A pap a vértanúság piros ruhájában jelenik meg és leborul az oltár előtt.
    Mikor az ember megsejti, hogy mi történt a golgotán, hogy meghalt értem az Istenember, akkor ott nem lehet állva maradni, ott le kell borulni. Érzelmeinket nem lehet kifejezni szavakkal, csak néma jelenléttel, amelyet a csend ölel át.
    Isten csendjére az ember csendje válaszol, ezért a nagypénteki és nagyszombati templomra a CSEND a jellemző. Ez a csend semmivel nem összetéveszthető. Nemcsak a gyász csendje, annál sokkal üresebb!
    Ahogyan a szentségőrző szekrény, a tabernákulum ajtaja nyitva és mögötte semmi sincs, valamiképpen azt érezzük, hogy a világ milyen is lenne Isten nélkül. A kísértés ott dobol mindenki agyában: lehet-e ilyen csend, ilyen halálos semmi után valami még?

    Ez a csend a betegek csendje egyben, a vírus járvánnyal küszködő, lélegeztető gépen lévő, vagy elkülönített betegek csendje, amikor csak az imádság, mint egyetlen kapocs létezik, sokszor felelet nélkül, az éggel…


    E nagypénteki, nagyszombati templomi csend miatt nincs gyülekező ének, nincs köszöntés, nincs közösség egymással, hanem a nyitott tabernákulum csöndje előtt a keresztény nép leborul a földre. Ez a földön való tehetetlen fekvés jelzi az imádást, a gyászt, a hódolatot, a kegyelem, az irgalom kérést bűneink miatt, az egész földdel való egységet, melyre Jézus vére ráfolyt.

    A nagypénteki szertartásnak csúcspontja, a kereszt, a megváltás jele előtti hódolat. Ez a szertartás igen régi. Jeruzsálem keresztényei egykor az igazi kereszt előtt hódoltak és azt csókolták. Magát a keresztet az Üdvözítővel és megváltó szenvedésével való szoros kapcsolata miatt a legteljesebb tisztelet illeti.

    Amikor Szent János apostol azt írja, első levelében, hogy mi tapintottuk az Élet Igéjét, akkor ezt most mi is elmondhatjuk. Nagypéntek délutánján a kereszt maga Krisztus. Érinteni, tapintani kellene a szent keresztet és megcsókolni, de ma ezt a járvány miatt nem tesszük, hanem némán megállunk és fejet hajtunk előtte hódolatunk jeleként.
    Ebben a hódolatba, lelki csókban leheljük bele Isten utáni vágyunkat, megújított odaadásunkat és azt a visszavonhatatlan igent, mely válasz a megváltó Isten szeretetére, mely életünknek értelmet ad.
    Ebben a csendben, meg ebben a lélekben adott csókban, érintésben az ember el tud jutni oda ezen a földön, hogy mindent kimond egyszerre, olyan nagy önátadással, hogy ezt fölülmúlni nem lehet, csak mindennap megújítani.

    Befejezésül a nyugalomba vonult szentatya, Benedek pápa nagypénteki gondolatát szeretném idézni, melyet a reggel olvastam Imre testvér megosztásában: „Leszáll az éj, mint ahogy azon az éjszakán Jeruzsálem házaira és kertjeire. Most mi is a Getszemáni kert olajfái alá állunk és követjük a názáreti Jézus lépteit, földi életének utolsó óráiban. A fájdalom, a magány, a kegyetlenség, a gonosz és a halál birodalmába teszünk utazást, amely azonban egyben a hit, a remény és a szeretet útja is, mivel utunk végső állomásának sírboltja nem marad örökre lepecsételve. A sötétség elmúltával, Húsvét hajnalán felvillannak az öröm fényei, a csöndet az élet szava váltja fel, a halált a feltámadás dicsősége követi.”

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése „Elérkezett az óra…”Nagyböjt 5. vasárnapja

    Napi Ima23 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    21
    Szilveszter Barát elmélkedése „Elérkezett az óra…” Nagyböjt 5. vasárnapja

    Evangélium: Jn 12,20-33.

    Ahogy a Nagyböjtben előre haladunk, a Liturgiát egyre jobban az Úr szenvedése tölti be, egyre erősebben rajzolódik ki benne a Szenvedő Krisztus képe, megjelenik előttünk a Fájdalmak Férfia. A mai Evangéliumban maga Jézus beszél erről, úgy mutatja be a szenvedést, mint megdicsőülése és az Atya akarata iránti engedelmességének titkát.

    „Elérkezett az óra, amikor megdicsőül az Emberfia”. E rövid kis evangéliumi részletben négyszer fordul elé a megdicsőülés fogalma: „Atyám dicsőítsd meg nevemet” - „Megdicsőítettem, és ezután is megdicsőítem”.

    A mennyei Atyának a Fia által való megdicsőülése eddig is megtörtént, mégpedig nyilvános működése, tanítása, csodái által: pl. Lázár föltámasztásánál: „Ez a betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsőségére lesz, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia” (Jn 11,4) – mondja apostolainak Jézus, amikor tudomására jut barátjának, Lázárnak betegsége.

    Most azonban olyan megdicsőülésről van szó, amely teljesen új, az eddigi felfogással szöges ellentétben áll. Ki gondolta volna, hogy a szenvedés által, keresztre feszítve is meg lehet dicsőülni?

     

    „Elérkezett az óra” - a szenvedés és a halál órája. Ez azonban János evangélista szerint, nem a gyalázatnak, hanem a megdicsőülésnek a jele. Jézus maga is a halálról nem, mint megaláztatásról, kudarcról, hanem mint felmagasztalásról beszél: „Ha majd fölemelnek a földről, mindeneket magamhoz vonzok”- mondja.

     

    Jézus szavait néhány görög kérése váltja ki, akik Fülöp apostolnak mondják: „Látni szeretnénk Jézust”. Ezek a szavak, mint oly sok más szó az evangéliumokban, túlmutatnak az adott eseményen és egyfajta egyetemességet fejeznek ki. Azt a vágyat tárják fel, amely jelen van minden korban és kultúrában, jelen van oly sok ember szívében, akik hallottak ugyan beszélni Jézusról, de még nem találkoztak vele. „Szeretném látni Jézust” – ez a vágy tölti be ezeknek az embereknek a szívét.

    Jelenlétükkel a görögök mintegy helyettesítik a választott nép fiait, akik határozottan eltávolodtak tőle, és a halálát tervezték. Ezek a görögök minden bizonnyal megtért pogányok, az úgynevezett. prozeliták voltak, akiket vonzott a zsidó vallás egy Istenhite és azért jöttek az ünnepekre, Jeruzsálembe, hogy az igaz Istent imádják.

    Jézus közvetve, prófétai módon válaszol a görögök kérésre, mégpedig egy jövendöléssel, amely felfedi önazonosságát és megmutatja azt az utat, amelyen valóban meg lehet ismerni őt: „Elérkezett az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia” (Jn 12,23).

    Ez a kereszt órája! Ebben az órában a sátán, a gonoszság fejedelme vereséget szenved, Isten irgalmas szeretete pedig végérvényesen győzedelmeskedik. A kereszt órája, a történelem legsötétebb órája egyben az üdvösség forrása mindazoknak, akik hisznek Őbenne.

    Ne feledjük, hogy a kereszten függünk mi is mindannyian, a két lator képében Jézus két oldalán. Mindannyian ott függünk a kereszten, a jók is, a rosszak is. Mi mindannyian ott függünk a kereszten és Jézus Krisztussal együtt szenvedünk. A döntő különbség azonban az, hogy Jézus Krisztus a mennyei dicsőségéből szállott alá, hogy érettünk elszenvedje a kereszthalált, míg mi kezdettől fogva bűnben élünk az áteredő bűn következtében. A bűn vermében vagyunk, ahonnan nem tudunk a magunk erejéből kimászni. Jézus Krisztus, aki leszállt hozzánk, csak ő tud bennünket innen kimenteni, de csak akkor, ha hiszünk Őbenne.

    „Elérkezett az óra, amikor megdicsőül az Emberfia. Bizony, bizony mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el; egyedül marad, de ha elhal, sok termést hoz”.

    Jézus egy egyszerű, de szuggesztív képet használ: a földbe hulló búzaszem meghal, hogy termést hozzon (12,24). Ez a kép megmutatja nekünk, Krisztus keresztjének egyik újabb jellemzőjét, ez pedig a termékenység. Krisztus keresztje termékeny! Jézus halála ugyanis az új élet kimeríthetetlen forrása, mert magában hordozza Isten szeretetének újjáteremtő erejét. A keresztények, akik a keresztség révén belemeríttettek ebbe a szeretetbe, „búzaszemmé” válhatnak, és bőséges termést hozhatnak, ha Jézushoz hasonlóan „elveszítik életüket” Isten és testvéreik iránti szeretetből (12,25).

    Az Úr Jézus megdicsőülése a halálon keresztül történik; úgy hal meg, mint a búzaszem, hogy új termésnek, bőséges termésnek adjon életet. Minden szent, minden igaz ember, minden Istenhez jutott üdvözült lélek Jézus földbe hulló életének gyümölcse, hiszen az ő életének felajánlása nélkül senki sem léphetne szövetségre az élő Istennel.

    Halálából születik meg Isten új népe, amely magába gyűjti az általa megváltott görögöket és zsidókat, azaz minden nép gyermekét. Jézus tudja ezt, ezért örömmel látja a kereszt órájának közeledtét, ugyanakkor, mint ember rettenetesen iszonyodik tőle: „Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától?”

    Ezek a szavak megsejtetik velünk Isten Fia kínszenvedésének kegyetlen valóságát, aki mint ember megismerte ennek minden gyötrelmét. De nem hátrált meg, hiszen pontosan azért jött a világba szenvedékeny testtel, hogy azt az Atyának engesztelő áldozatul felajánlja: „De hiszen éppen ezért az óráért jöttem”- mondja.

    Mindehhez hozzá kell még tennünk: „ezt az órát”, vagyis a szenvedést és a kereszthalált, Jézus nem muszájból, nem kényszerből, hanem tudatosan, saját akaratából, önfeláldozó lelkülettel vállalja: mert éppen ezért az óráért jött, mert szereti az embert.

    A Fiú szavára az Atya válaszol a mennyből, és megerősíti, hogy kínszenvedésének órája egyben megdicsőülésének az órája is lesz. Jézus akkor von magához minden embert, és akkor dicsőíti meg legjobban az Atyát, amikor felemelik a keresztre, amikor meghal a kereszten.

    A mai szentleckében a Zsidókhoz irt levél, folytatva ezt a témát, a legemberibb módon ír Krisztus szorongásáról: „Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott”(Zsid 5,7): ez a jajszó, kiáltás világos utalás a Getszemáni és a Kálvária jajszavára. Isten Fiaként nem volt szüksége arra, hogy megízlelje a halált, se pedig arra, hogy a szenvedés által tanuljon engedelmességet. Egyiket is másikat is azért ölelte át, „hogy örök üdvösséget szerezzen azoknak, akik engedelmeskednek neki”(Zsid 5,9).

    A kínszenvedése így a legékesszólóbban hirdeti az Atya és a Fiú végtelen emberszeretetét, ugyanakkor azt is kinyilatkoztatja, hogy ha el akarjuk fogadni az üdvösséget Attól; aki a kereszthalálban az engedelmességnek egészen elégő áldozata lett, akkor vállalnunk kell a földbe hulló búzaszem szerepét.

    Valahogy úgy, ahogyan tette a püspök, Antiochiai Szent Ignác, akit a keresztényüldözések alkalmával elfognak, és aki Istennek a "búzája" akar lenni, szeretné, ha vértanúságában a vadállatok fogai őrölnék meg. Amikor fogolyként 115-ben, hajón Rómába vitték, akkor a római híveknek írt levelében azt kéri, hogy semmit se tegyenek megszabadulásáért. „Soha többé nem lesz ilyen alkalmam Istenhez jutni. Milyen szép, hogy elhagyhatom a világot, és Istenhez juthatok, hogy őbenne feltámadjak!” Leveleiben többször visszatérő gondolat, hogy életét, mint váltságdíjat és áldozatot adja övéiért „váltságdíj vagyok értetek”, „engesztelő áldozat vagyok értetek”, „lelkem áldozatul adja magát értetek”.

    Szent Ignácnak e szavai világosan jelzik, hogy a Jézus Krisztussal közösségben hozott áldozatainkat, jó cselekedeteinket felajánlhatjuk másokért. Ő kifejezetten a bűnökért engesztelésként ajánlja fel életáldozatát. Ezzel minket is arra biztat, hogy imádságainkat, áldozatainkat, önmegtagadásainkat, szenvedéseink türelmes elfogadását mi is ajánljuk fel engesztelésül bűneinkért, amelyben benne van a mások megtéréséért való könyörgés is. Ezekben a kis áldozatokban is mindig velünk lesz Jézus, hogy erőt adjon nekünk, és hogy áldozatunkat igazán érdemszerzővé tegye.

    Vállalnunk kell a földbe hulló búzaszem szerepét, akár úgy is, mint a 19 éves Akash Bashir – a fiatal pakisztáni önkéntes biztonsági őr, aki hősiesen föláldozta életét sokakért 2015. március 15-én, a pakisztáni Lahorban, megakadályozva egy öngyilkos merénylőt, hogy bejusson a hívekkel teli katolikus templomba. Elállta az útját, megölelte a támadót, és testével pajzsot alkotva tompította a robbanás erejét. Ő életét vesztette, de megmentett sokakat. Bátor tettének köszönhetően a halálos áldozatok száma nem lett olyan nagy, mint ahogy azt a merénylők eltervezték, mert a fiatalember, aki alig 19 éves volt, vállalta a földbe hulló búzamag szerepét.

    Vajon mi is készek vagyunk vállalni a földbe hulló búzaszem szerepét, vagy nagyon jól megvagyunk a magunk kényelmes, áldozatmentes keresztény életével?

    Szent Pál arra figyelmeztet, hogy amikor Jézus testét magunkhoz vesszük – az Úr halálát hirdetjük. A mi keresztény életünk tápláléka tehát Krisztus halálából fakad. De nekünk is meg kell halnunk Krisztussal, hogy isteni, azaz örök életünk legyen.

    „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz”. Jézus az a búzaszem, aki életének feláldozásával a földbe kerül, és ott egyedül van, hogy aztán harmadnapi feltámadásával gyümölcsöt hozzon.

    A tanítványok csak lassan, Jézus példája alapján értik meg, hogy bizonyos veszteség, áldozat árán lehet egy nagyobb jót elérni. Jézus halála olyan áldozat, amelyet egy nagyobb jó, az emberek megváltása és üdvössége érdekében hozott.

    De azért is meghozza Jézus ezt az áldozatot, hogy egy egészen új kapcsolatba kerülhessünk vele. Ennek az igazán bensőséges és baráti kapcsolatnak azonban a mi részünkről az az ára, hogy tudjunk mi is búzaszemként a földbe hullva áldozatokat hozni azért, hogy megmaradjunk Jézus szeretetében. S ha megmaradunk Jézus szeretetében, akkor minden bizonnyal, életvitelünket látva, szavainkat hallva, magatartásunkat tapasztalva, kereső embertársaink, kortársaink, talán éppen családtagjaink is, Jézushoz közelebb kerülnek, általunk valamit megtapasztalnak az ő végtelen jóságából és szeretetéből, s ennek segítségével rádöbbennek arra, hogy érdemes Jézus tanítása szerint élni, s az általa megmutatott úton járni.

    A Szentatya, Ferenc pápa azt mondja, hogy azoknak, akik ma is „látni szeretnék Jézust”, azoknak, akik keresik Isten arcát, azoknak, akik kiskorukban jártak hittanra, de később nem mélyítették el, sőt talán el is vesztették hitüket, azoknak, akik még nem találkoztak személyesen Jézussal – mindezeknek az embereknek felkínálhatunk három dolgot: az evangéliumot, a feszületet és szegényes, de őszinte hitünk tanúságtételét.

    Az evangéliumot, mert benne találkozhatunk Jézussal, hallgathatjuk és megismerhetjük őt. A feszületet, mert az az önmagát értünk odaadó Jézus szeretetének jele. Végezetül a hitet, amely a testvéri szeretet egyszerű gesztusaiban nyilvánul meg, de főként következetes életvitelünkben: amikor összhangban van az, amit mondunk és, amit élünk, egybecseng hitünk és életünk, megfelelnek egymásnak szavaink és tetteink.

    Evangélium, feszület, tanúságtétel! Az Esztelneki Madonna segítsen bennünket, hogy úgy tudjuk nyújtani ezt a három dolgot az embereknek, hogy az Isten dicsőségét szolgálja, embertársaink javára legyen, és lelkünk üdvére váljék!

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát Az emberek nem fogadták beNagyböjt 4. vasárnapja

    Napi Ima15 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    14
    Szilveszter Barát Az emberek nem fogadták be Nagyböjt 4. vasárnapja

    Szentírási rész: Jn 3, 14 – 21

    Azt hiszem, ha a Szentírás lényegét egyetlen mondatban akarnánk összefoglalni, akkor ez a mondat lehetne: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3:16). Viszont, ha ennek a mondatnak a lényegét egy szóban akarjuk összefoglalni, akkor a szeretetre kell gondolnunk. Isten szeretetére. A szeretet Istenére.

    Milyen is ez a szeretet, miért olyan nagyszerű és annyira lényeges?

    Először is, mert Isten szeretete személyes. „Most hát ezt mondja az Úr, a teremtőd, Jákob, az alkotód, Izrael: Ne félj, mert megváltalak; neveden szólítalak: az enyém vagy”(Iz 43, 1). Tehát Isten nem egyszerűen az egyik általa teremtett bolygóját szánta meg, amikor kifejezte szeretetét, hanem elsősorban az embert szereti együttesen és külön-külön, személy szerint is. Szerette az embert, a bűnbeesés előtt és után is, szerette, mert ismerte, szereti – pedig ismeri, tudja, mi lakik az emberben. Mielőtt Fiát adta értünk, mintha csak ránk nézett volna, és azt mondta: szeretem az emberiséget, és bármibe is kerül, megmentem a pusztulástól.

    Másodszor, Isten szeretete cselekvő. Isten a legnagyobb ajándékozó. Ajándékozni pedig nem egyszerű dolog. Ha nem csak azért adunk valamit, hogy „adjunk valamit”, akkor az komoly, tervszerű cselekvést igényel. Végig kell gondolni, hogy mire van szüksége annak, akit meg akarunk ajándékozni, minek örülne igazán, mekkora áldozatot tudunk vállalni, elő kell készíteni az ajándékot az átadásra…
    Isten szeretete nemcsak Jézus halálában, mint eseményben nyilvánult meg, hanem abban az egész folyamatban, ahogyan mindezt megtervezte, előkészítette és megcselekedte. Bizonyíték erre a szentírás ószövetségi része.

    Harmadszor, Isten szeretete hatékony, vagyis Isten szeretetének ereje van. Ez a szeretet képes megváltoztatni a világ történelmét, és az emberiség, az egyes ember sorsát, életét, ha befogadja. Ezzel kapcsolatosan idézhetjük Szent Pál apostolt, miután találkozik a damaszkuszi úton a személyes Istennel, élete megváltozik, a keresztény üldöző Saulból Pál lesz, a népek apostola. De idézhetnénk Szent Ferenc atyánkat is, aki fiatal korában, katonaként a világ szemében akart naggyá lenni, de miután Isten megszólította őt, minden törekvése, s vágya az volt, a gazdagságot elhagyva, hogy a lehető legtökéletesebben követhesse, a leghűségesebben azonosuljon a szegény és alázatos Krisztushoz.

    Isten szeretetének hatékonysága leginkább az Eukarisztiában, az Oltáriszentségben jut kifejezésre, mert az Eukarisztiában Jézus, az „élet kenyere” és az „igazi manna” fenntartja a történelem „pusztájában” a mennyei „Ígéret Földje” felé zarándokló híveket, mondja Szent II. János Pál pápa.

    Ha Isten szeretete képes megváltoztatni a világot és benne az embert, akkor mégis mi a baj? Mi az oka annak, hogy a világ ott tart, ahol tart?
    Hogy mi az alapvető baj, arra Szent János evangélista világit rá a mai evangéliumi szakaszban: „A világosság a világba jött, de az emberek – nem fogadták be, mert – jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak”.
    Ez a mai kereszténység illetve a mi tragédiánk is, hogy éppen a világosságot, Krisztust nem fogadja, nem fogadjuk be. A Jelenések könyvében olvashatjuk: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” (Jel. 3.20).

    Ha Krisztus bennünk van, akkor van szeretet. Ha nincs bennünk, akkor nincs szeretet. Ilyen egyszerű. Krisztus zörget szívünk ajtaján. Lássuk meg az ő szeretetét, higgyünk abban, hogy ő szeret minket. Legyen ez élő bizonyosság bennünk, mert sokszor ez hiányzik. Elméletileg tudjuk, hogy Krisztus szeret minket is, de nem él bennünk elevenen ez a tudat – viszont ha igen, akkor tovább tudjuk adni ezt a szeretetet.
    A baj az, hogy nem izzik eléggé bennünk ez a szeretet, mint a parázs. Tudni kevés, át kell élni, életünk alapjává kell lennie, hogy Isten szeret minket. Mert Isten szeretete választ vár. Szeretete egyetemes, minden emberre kiterjed, de válaszolni csak az egyes ember tud személyesen.

    A mi válaszunk a belé vetet hit, lehet. Egészen egyszerűen hinnünk kell Isten szeretetében és Szent Jánossal együtt ismételni: „megismertük Isten irántunk való szeretetét és hitünk abban!”
    Ennek a hitnek személyesnek kell lennie – egy létező, élő Istenben bízónak.
    Ennek a hitnek cselekvőnek kell lennie – engedelmességgel, szolgálattal párosulnia.
    És végül ez a hit hatékony lesz – megment a pusztulástól, az örök haláltól, és megajándékoz az örök élettel a szeretet Istenének boldogító színe látásával.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."