21724 ima található a honlapon, összesen 27791 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Szilveszter Barát vasárnapi elmélkedései

    Szilveszter Barát vasárnapi elmélkedései
    Hetente frissül

    Kakucs Szilveszter 

    Ferences szerzetes-papként szolgálja Istent és embertársait Felső Háromszéken az esztelneki ferences kolostorban és templomban.

    http://frszilveszter.blogspot.hu/

    Szilveszter Barát elmélkedése Úgy kell élnünk életünk örökkévalósítható lehessenÁldozócsütörtök

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    21
    Szilveszter Barát elmélkedése Úgy kell élnünk életünk örökkévalósítható lehessen Áldozócsütörtök

    Szentírási részek: ApCsel 1,1-11; Mt 28, 16-20.

    Ha kezünkbe vesszük az Újszövetségi Szentírást és figyelmesen tanulmányozzuk, akkor megállapíthatjuk, hogy szent Lukács evangéliumát azzal fejezi be, amivel az Egyházról szóló írását, az Apostolok Cselekedeteit kezdi (hisz mindkét könyvnek ő az írója): vagyis Jézus mennybemenetelével.
    A Jézusról szóló írás éppen azért az egyetlen igazi örömhír az emberiség számára, mert Jézus a mennyből, az Atyától jött közénk a földre, és emberségünket az Atyához vitte, miközben isteni személyével mindig is az Atyánál volt.

    A Szentlélek alkotta meg Mária méhében az örök Ige, Jézus testét, és a Szentlélek dicsőítette meg ugyanezt a testet, vagyis feltámasztotta, és felmagasztalta az Atya jobbjára.

    Szent Lukács két könyve abban is megegyezik, hogy mindkettő a Szentlélek elküldésével kezdődik. Amint Krisztus földi teste a Szentlélektől fogantatott Mária szíve alatt, úgy Titokzatos Teste, az Egyház is a Szentlélektől fogantatott Pünkösd napján, és benne teljesedik ki az utolsó napon. Ebből azonban az is következik, hogy az Egyház, amelyet mi megkeresztelt emberek alkotunk, az Egyház is oda fog fölemelkedni, ahol már a Fő, Krisztus van emberi természetével: a mennybe, az Atya jobbjára.
    Igazából ebből a hitből forrásozik a mai ünnepi szentmise bevezető könyörgésének kérése: „Mindenható Istenünk, hadd ujjongjunk szent örömmel és hadd vigadjunk gyermeki hálaadással, mert szent Fiadnak, Krisztusnak mennybemenetele a mi fölemelkedésünk: ahová ugyanis a Fő eljutott dicsőségben, oda kapott meghívást az egész test, az Egyház, reménységben.”

    Ahhoz, hogy jobban megérthessük Krisztus mennybemenetelének lényegét, gondolnunk kell arra, ami ennek ellenpólusa, arra, amit a Hiszekegyben így fogalmazunk meg „Szála alá poklokra”. Jézusnak a nagyszombati poklokra szállása és a föltámadása utáni negyvenedik napon történt mennybemenetele az egyetlen üdvösségtörténeti eseménynek a két szélső, legtávolabb eső pontja.

    Van a halálban valami, ami nem is halál – valójában ettől félünk, s talán most a járványos, karanténos időszakban még félelmetesebbé vált – a bűnbe esett ember magánya, egyedülléte, életének értelmetlensége, egyfajta élőhalott állapot, ami Krisztus halála előtt se a mennyországhoz, se a pokolhoz nem tartozott, hiszen mindkettő még zárva volt, ezt nevezték az alvilágnak. Ide szállt le a jó Pásztor, beteljesítve a zsoltáros szavait: „Ha leszállnék az alvilágba, jelen vagy ott is”(138.zs.).

    Így aztán nincs többé az emberi életnek olyan helyzete, amelyben az Isten jelen ne lenne. Nem csak a földi élet poklaiban, hanem a halál utáni sötétségben, a magányban is velünk van.
    Amikor Krisztus alászáll az alvilágba, azért teszi, hogy kiemelje a bűnös embert léte értelmetlenségéből. Oda ment tehát Krisztus, ahová a bűnös ember zuhant. Ez nem a megsemmisülés, annál is mélyebb, annál is rosszabb, fájdalmasabb. Ez az értelmetlen lét, az örökre magára maradt ember létezése. Ezek után lett Krisztus, a valóságos Isten és valóságos ember, a mi égbe vezető ajtónk, az Atyához vezető utunk, és a mi üdvösségünk, vagy, ahogy Ő maga mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam” (Jn 14,6).

    A mai napon, Áldozócsütörtökön, a szomszédos Kézdialmás és  szülőfalum Nyárádremete búcsús ünnepén, a nagyszombati alászállásnak az ellentétére tekintünk, vagyis Krisztus mennybemenetelére. Ezt a Hiszekegy így fogalmazza meg: „Fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján”.
    E kijelentés nem Jézus Krisztus isteni személyére vonatkozik, hiszen a második isteni személy mindig is a mennybe volt, hanem emberi testére és lelkére. Erre mondja Szt. János apostol: senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből jött le: az Emberfia (Jn.3,13).

    A mennybemenetel tudomására adja az emberiségnek azt a titkot, hogy a mi testünknek is lesz örökké-valósított formája, hogy Isten felveszi emberségünket az Ő dicsőségébe, sőt a megdicsőülés valamiképpen kiterjed a világmindenségre is.
    Mindez annak köszönhető, hogy a második isteni személy egykor emberi testet, emberi természetet vett magára. De teste, amit értünk vett föl, nem jelmez, nem népviselet, amit azért öltött magára, hogy ismerőseinek bemutassa, hanem ezáltal velünk, emberekkel egylényegű lett, amint istenségében egylényegű Atyjával. Vagyis örökre ember is lett. Tehát nem a műkedvelő átmeneti rajongásának szintjén ember, hanem az isteni szeretet valóságában, amely végleges, örökkévaló és soha le nem törölhető bélyeggel jelöl meg mindent, amit magáévá tesz.
    Tehát a második isteni személy nemcsak emberré lett, hanem ember is marad egy örökkévalóságon át. Ez azt jelenti, hogy az Úristennek van feltámadott arca, van feltámadott szíve, teste.
    S mindez nem az Atyaistenért történt, Ő érte Krisztus Isten maradt, hanem „érettünk, a mi üdvösségünkért” testesült meg, lett emberré, hogy „emberarcú” örökkévalóságunk legyen.

    Krisztus mindent magával vihetett a mennybe, mert nem volt egyetlen érzése, gondolata, szándéka sem, amely az Atyáéval ellenkezett volna. Minket is magával vihet, akiknek üdvösségéért leszállott a mennyből a földre, akiket szent vérével megmosott a bűntől, és kiváltott a halál fogságából. Magával vihette Galilea, Júdea szépséges tájait, mert az Atya iránti szeretetében látta őket. Semmit sem látott nélküle, tőle függetlenül.

    Most már az embereken, rajtunk múlik, hogy mit választunk: akarunk-e Vele a mennybe emelkedni? Ha igen, akkor az égbe szálló Krisztus tanítása és példája szerint ne a mulandó földi dolgokat keressük, hanem inkább az örökkévalókat. Ha igen, akkor, úgy kell élnünk, hogy életünk: emberi kapcsolataink, döntéseink, szavaink, cselekedeteink örökké-valósíthatóak legyenek.

    Vigyázzunk, mert a legédesebb és legbensőségesebb emberi szeretet sem menthető át az örökkévalóságba, ha az az Isten törvényein, vagyis az ő szeretetén, az egyetlen igazi és örök valóságon kívül volt.

    A mennybemenetel itt és most történik velünk, amikor nap, mint nap elvetünk mindent magunktól, ami összeegyeztethetetlen Krisztus törvényével, tanításával, szeretetével, és vállalunk mindent, amit szeretete megkíván tőlünk, ami Isten nagyobb dicsőségét, embertársaink javát és lelkünk üdvét szolgálja.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Bocsássuk Isten rendelkezésére az 1%-ot...Húsvét 6. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    17
    Szilveszter Barát elmélkedése Bocsássuk Isten rendelkezésére az 1%-ot... Húsvét 6. vasárnapja

    Szentírási részek: ApCsel 8,5-8. 14-17 // Jn 14, 15-21

    A húsvéti időszak hatodik hetét kezdtük a mai vasárnappal. Húsvéti ünneplésünk vége felé figyelmünket a liturgia lassan hitünk következő nagy eseményére irányítja, pünkösd ünnepére, a Szentlélek kiáradásának a napjára. Amint hallottuk, a mai vasárnap olvasmánya és evangéliuma is erre a készületre figyelmeztet, ezt a készületet segíti elő.

    Az olvasmány Péter és János apostol első bérma-útjáról számol be. Szamariában Fülöp igehirdetése következtében sokan megkeresztelkedtek, az apostolok pedig „rájuk tették a kezüket, és azok megkapták a Szentlelket”(ApCsel 8,17). Az evangéliumi szakasz az Úr Jézus búcsúbeszédének egy részét idézi, amelyben Jézus megígéri tanítványainak a vigasztaló Szentlelket, az „Igazság Lelkét” akit az Atya fog küldeni az Ő kérésére, és aki örökre velünk marad.

    „Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm” (Jn 16,7) – olvashatjuk az Úr Jézus szavait Szt. János evangéliumában.

    Miért jobb nekünk, ha Jézus elmegy, és helyette eljön a Szentlélek tevődik fel a kérdés?

    Tudjuk jól, hogy Jézus földi működése, halála és feltámadása után 40 nappal felment az Atyához. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor ez azt jelenti, hogy Jézus Krisztussal, mint, a megtestesült Isten Fiával közel kétezer évvel ezelőtt mindössze pár ezer ember találkozott, látta őt, hallotta tanítását Palesztina területein.

    Milyen jó lenne, ha ma is élne Jézus és találkozhatnánk vele, merül fel a gondolat egyesekben. De vajon milyen találkozás lenne az? Valami olyasmi, mint egy-egy pápalátogatás: megvillanna egy-egy tíz vagy százezres tömeg előtt, hallanák a hangját, némelyeknek megadatna, hogy kezet fogjanak vele és kész. A legtöbb hívő örülhetne, ha életében egyszer így találkozhatna Jézussal.

    Az Úr Jézus nagyon jól tudta ezt, és ezért mondta, hogy jobb nekünk, ha ő elmegy, és elküldi a Vigasztalót, mert általa és benne mindig találkozhatunk Vele. Mindig személyesen beszélhetünk vele, ő, pedig személyesen válaszol nekünk.

    De ez csak a benne hívők számára válhat valósággá. A világ, a kívülállók, a nem hívők számára Jézus megszűnt azzal, hogy meghalt, és talán igaz sem volt a története, vélik közülük sokan.

    De vajon mi, akik a keresztségben meghaltunk Krisztussal a bűnnek és újjá születtünk vízből és Szentlélekből, meglátjuk-e a hit szemével, a Szentlélek segítségével Jézust? Vagy mi is ahhoz a világhoz tartozunk, amely vak az ilyen látásra? Mivel a „Lélek”, jelenléte és tevékenysége láthatatlan, teljesen lelki. Az anyagba elmerült és tévelygéstől elsötétedett világ nem ismeri fel, nem tudja befogadni, nyílt ellentétben van „az Igazság Lelkével”.

    Valljuk meg: a megkereszteltek és megbérmáltak közül is sokan vakok rá. Mert lehet valaki külsőleg megkeresztelt, lehet elsőáldozó és megbérmált, ha belsőleg nem azonosul a szentséggel, ha nem hisz benne, ha nem engedi, hogy átalakítsa magatartását és formálja életvitelét.

    „Következetes dolog-e – tette fel a kérdést a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa amerikai látogatása alkalmával – vasárnap a templomban megvallani hitünket, majd a hét során ezzel ellentétes üzleti ügyeket vagy orvosi beavatkozásokat végezni? Következetes-e egy gyakorló katolikus számára semmibe venni vagy kihasználni a szegényeket, a társadalom peremére szorultakat, a katolikus tanítással ellentétes szexuális viselkedést tanúsítani, vagy az emberi élet ellen állást foglalni? – Őszinte, öntudatos vallásosságra vall-e, hogy miközben a bűnbánat szentségéhez járulunk, és a szentáldozásban egyesülünk a Szentségi Jézussal, a szürke hétköznapok között, nyugodtan áskálódunk mások ellen, szemrebbenés nélkül megrágalmazunk, hazugságot terjesztünk másokról és minden lelkiismeret-furdalás nélkül széthúzást, gyűlölködést keltünk? – Ellen kell állni minden olyan áramlatnak – hívta fel a figyelmet a pápa –, amely azt sugallja, hogy a vallás magánügy. A keresztények csak akkor lesznek nyitottak az evangélium átalakító erejére, ha a hit átjárja életük minden területét”.

    A hit és a szentségek között szoros és kölcsönös függőség áll fenn: a szentségek nemcsak feltételezik a szentségekhez járulók hitét, hanem növelik, megerősítik azt, s egyúttal ki is fejezik. A hit mindig előfeltétele a szentségek hatékonyságának, a szentségek ereje összekapcsolódik a hit erejével. A szentség bár önmagában hat, a hit hiányában mégis terméketlen marad.

    Egyetlen szentség sem képes átalakítani bennünket, nem hozhat látható eredményeket az életünkbe, ha a hiányzik belőlünk a kegyelem működéséhez szükséges nyitottság, és belső irányultság. Ugyanis Isten nem követ el erőszakot szabad akaratunk ellen, Ő nem erőlteti ránk magát. Ezzel kapcsolatosan olvashatjuk a Jelenések könyvében: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” (Jel 3,20) -, tehát tőlem függ, hogy beengedem az életembe vagy sem. 

    Ezért van az, hogy sok keresztény a szentségek gyakori vétele ellenére sem fejlődik lelkileg, nem lesz jobb ember, mivel nincs meg bennük a kellő hit, mivel igazából nem engedték be Jézust az életükbe, illetve nem akarják, hogy formálja az életüket, ennek hiányában pedig nem részesülnek Krisztus halálának és feltámadásának megváltó művében, kegyelmében, mely a szentségek által valósul meg.

    Isten kegyelme minden szentségben a hitünkre és szabad akaratunkra épít. Például a szentgyónásban, nincs meg a bűnök bocsánata, ha nincs meg a gyónóban a hitből fakadó belső hozzáállás, az őszinte bűnbánat. Igazából a bűnbánat eredményezi a feloldozást, a bűnök bocsánatát, nem pedig a bűnök listája és nem a pap feloldozó szava. A feloldozás szavai nem varázsigék, melyek mindenképpen megvalósulnak, ha akarjuk, ha nem. Csak akkor, ha a gyónóban megvan az igaz, őszinte bánat, illetve a bűnbánatra való készség, mert bánat nélkül nincs bocsánat!

    De így van ez a bérmálásban is. Ha nem akarunk a bennünk lakozó Szentlélekkel együttműködni, akkor ő tétlen marad bennünk, akármilyen ünnepélyes is volt a bérmálási, a püspöki szentmise. Mi sem bizonyítja jobban ezt az állítást, mint az a tény, hogy miután megbérmálkoztak fiataljaink, közülük nagyon sokan elmaradnak a templomból, a hittanórákról, nagyon sokan elhanyagolják a vallásos élet gyakorlatait, sőt hitükkel ellentétes magatartást, életvitelt gyakorolnak, holott a püspök előtt tett ígéretük alapján a mindennapjaik az elkötelezett, öntudatos, gyakorló keresztény életről kellene, hogy tanúskodjanak.

    A kegyelem, az isteni segítség működését, tevékenységét, úgy lehetne szemléltetni, hogy az ember a 100%-os tevékenységből csak 1%-ot kell teljesítsen azzal, hogy igent mond az Istenre, hogy őszintén vágyakozik utána, hogy akarja a Vele való kapcsolatot, a többi 99%-ot Isten cselekszi. De ha nincs meg ez az 1 %, akkor nincs meg a 99 sem.

    Mondjunk tehát minden szentségben igent a Háromszemélyű egy Istennek, akarjuk a Vele való kapcsolatot. Bocsássuk rendelkezésére az 1%-ot, ami részünkről nyitottságot, befogadó készséget, utána való mélységes vágyakozást jelent. Mondjunk igent a Szentléleknek, akinek eljövetelét hamarosan ismét megünnepeljük a Világegyházzal egyetemben.

    Ha egy őszinte önmagunkba szállás következtében, ha egy mély lelkiismeret vizsgálat alkalmával azt találnánk, hogy eddig nem működtünk kellőképpen együtt a Szentlélekkel, mi, akik a szentségekhez járultunk, mi, akik már meg vagyunk bérmálva, akkor nem kell újra bérmálkozni, de kell, hogy felszítsuk, felélesszük magunkban a szentségekkel járó kegyelmeket, kell hogy akarjuk az Istennel való együttműködést, az elkötelezett Krisztus követést.

    Ezt megtehetjük bármikor, de különösképpen a pünkösdi ünnepekre való megfelelő előkészülettel – akár egyénileg, vagy közösségileg végzett kilenced megtartásával –, miként tették az apostolok az asszonyokkal és a Szűz Anyával az élen az útólsóvacsora termében. Krisztus Urunk mennybemenetele után, kilenc napon át együtt imádkoztak az útólsóvacsora termében, a Szentlélek eljöveteléért. Pünkösd napján pedig „mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek!” Ha mi is őszintén vágyakozunk utána, és kellőképpen készülünk a fogadására, akkor egészen biztos, hogy nem fog cserbenhagyni bennünket, el fog jönni hozzánk, be fog lépni az életünkbe, hogy általa és benne újra és újra találkozhassunk a feltámadt Üdvözítővel, Jézus Krisztussal.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Két rokon hivatásHÚSVÉT 4. VASÁRNAPJA

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    03
    Szilveszter Barát elmélkedése Két rokon hivatás HÚSVÉT 4. VASÁRNAPJA

    Amint már a bevezetőben mondottam, az idén május első, húsvét negyedik vasárnapja, nemcsak az Anyák napja, hanem a hivatások (53.) világnapja is.

    Egyházunk minden év május első vasárnapján figyelmünket az édesanyákra irányítja, és hálát akar adni a Legszentebb Háromságnak az anyaság, s egyben a nő misztériumáért, s mindazért, amit a női méltóság megvalósított, hiszen az Istenre figyelő nők által „Isten nagy tettei” érvényesülhettek az emberiség javára. Végül is, nemde egy asszonyban és általa történt meg az, ami a földön az emberi történelem legnagyobb eseménye: Isten megtestesülése, emberré válása?

    Így, Szűz Mária hónapjának első vasárnapján Egyházunk figyelmünket először az édesanyákra irányítja. Isten Máriában, Szent Fia szülőjének személyében az anyai hivatást a legfelsőbb erkölcsi magaslatra emelte azáltal, hogy Jézus, a második isteni Személy „édesanyától született”(Gal 4,4).

    Amióta a betlehemi anya a Megváltót a világra szülte, az anya méhe áldott és megszentelt. Amióta Krisztus maga Máriát ezerszer is édesanyjának nevezte, az édesanya neve megszentelődött. Amióta a szent evangélium kezdetén ezek a szavak olvashatók: „Mária, akitől született Jézus, akit Krisztusnak neveznek”(Mt 1,16), az anyai méltóság evangéliumi jó hír lett.

    Május hava tehát Mária által az édesanyáké, azoké, akik évezredek óta kezükben tartják a világ sorsát. Aki teremtetett, maga is teremtő lett az anyaság által – állapíthatjuk meg igazából minden egyes édesanyáról. S az anyák a teremtéssel együtt vér és lelki közösséget vállalnak gyermekeikkel. „Ékes termőág” énekli róluk a költő, de védő lombok is ők az életben, úgy, mint a középkori festményeken Mária égszínű palástja.

    Azáltal, hogy az anya életet ad gyermekének, szent természeti kötelék támad anya és gyermeke között. Erősebb azonban az erkölcsi kötelék, amelyet Isten IV. parancsolata szögez le: „Tiszteld atyádat és anyádat”! A tisztán természetes kötelék meg van az állatoknál is, legalább addig, amíg a kicsi saját maga nem tudja élelmét megszerezni…

    Akkor lesz emberhez méltó az anya és gyermek kapcsolata, ha a természetes nívóról természetfeletti síkra emelkedik. Minden erkölcsi rend Isten parancsolatain nyugszik. Éppen ezért az anyák és gyermekek az erkölcsi normák szerint kell, hogy együtt éljenek!

    Az anyának az Üdvözítő szava szerint örülnie kell, ha apró ember születik a világra (Jn 16,21). A gyermeket ezért áldásnak és nem átoknak kell tekinteni. A gyermekek viszont hálás szeretettel és tisztelettel tekintsenek szüleikre.

    Soha senkire nincs annyira szükség itt a földön, mint éppen a jó édesanyákra. Ezt az igazságot a legjobban a kisgyermek érzi meg. - Nagy Frigyes német császárról jegyezték fel, hogy egy alkalommal összeszedette birodalmában a még beszélni nem tudó árvákat, és gondoztatta őket. Az ápolóknak azonban megtiltotta, hogy beszéljenek hozzájuk. Meg akarta állapítani, hogy emberi segítség nélkül megtanulnak-e beszélni. A csecsemők nem sokáig bírták a kísérletezést. Rövidesen jelentették a császárnak: Uram, már nincsenek árvái.

    A gyermekek, akik anyai szeretet nélkül nőnek fel, többnyire rideg kedélyűek, „érzelmileg sérültek” lesznek. Állandó szeretet éhségtől szenvednek, mivel kiskorukban nem volt alkalmuk odasimulni édesanyjuk szívéhez, mivel senki sem mosolygott rájuk, nem csókolta meg őket, nem simogatta meg fejüket. Ezek a gyermekek felnőnek, és fizikailag egészségesek lesznek, mindent megtanulhatnak, csak egyet nem a szeretetet. Olyan lelki sérülés érte őket, amelyet egy életen át nem lehet kiheverni, vagy csak kemény küzdelem és külső segítség által.

    Az anyák napja viszont arra is felhívja a figyelmet, hogy nemcsak a gyermekeknek van szükségük édesanyákra, hanem az anyáknak is gyermekeikre. Ahogy fentebb mondottuk: a gyermekek hálás szeretettel és tisztelettel tekintsenek szüleikre, édesanyjukra, akinek életüket is köszönhetik.

    Ahhoz, hogy az édesanyák helyt tudjanak továbbra is állni övéik mellett, kell egy-két köszönő, biztató, bátorító szó feléjük. – Egy elkeseredett asszony, akinek soha nem köszönték meg a főztjét férje és gyermekei, húsvétkor szalmát tett az ünnepi asztalra. Amikor pedig felelősségre vonta férje, akkor csak ennyit kérdezett: mi az ezt észrevettétek? És a sok száz finom ebédet nem? Ezért szóltok? Azokért soha? Vigyázzunk arra, hogy ne bizonyuljunk hálátlanoknak.

    Valaki azt mondotta, hogy az anyai szív dobogásának, soha nem lenne szabad megszűnni. De az igazság az, hogy az anyai szív dobogása csak egy pillanatra áll le, míg átlépi a földi és a természetfeletti élet határát, mert mihelyt Isten színe elé kerül, rögtön közbenjár övéiért. A keresztény ember hisz a szentek közösségében. És abban is, hogy az elköltözöttek – Istenben, mint a mindentudás Tükrében – tudnak rólunk és közbejárnak értünk. Ezért az árvák és az özvegyek bizalommal kérhetik a jó Istent, hogy elhunyt szeretteik közbejárására segítse őket. Ugyanakkor az elhunyt szülőkért végzet szentmisében könyörgünk az ő lelkük üdvéért – szép dolog ez.

    Azonban mindennél fontosabb az, hogy már itt a földön törekedjünk visszafizetni szüleink jóságát. Azt hiszem a legdurvább és a legvisszataszítóbb jelenet az, amikor a gyermek szüleinek temetésén nagy krokodilkönnyeket hullat, sírási jelenetet rendez, de míg éltek szülei, feléjük sem nézet, hogy az öreg-beteg szülőknek nincs-e szükségük egy pohár vízre, darab kenyérre...

    Az egyik kínai író művében (Lin Yutang: Bölcs mosoly) a szülői tiszteletről a következőket olvashatjuk: „a természetes ember szereti gyermekeit, de a kulturált ember a szüleit szereti. Egy kínai legnagyobb bánata, ha örökre elvesztette az alkalmat, hogy öreg szüleit orvossággal és levessel szolgálhassa ki halálos ágyukon, vagy nem lehet jelen haláluk pillanatában.”

    Bármennyire is magasztos az édesanyai hivatás, egyet nem szabad elfelejteni, hogy az anyai hivatással szent kötelességek járnak együtt. A Szűzanya példájára a mai édesanyának is úgy kell ápolnia, gondoznia, nevelnie gyermekeit, hogy róluk is el lehessen mondani azt, amit Mária Fiáról irt az evangélista: „Jézus meg növekedett bölcsességben, korban Isten és az emberek előtti kedvességben”(Lk 2,52). Bár a Tarzán filmek már a múlthoz tartoznak, viszont a Tarzánként felnövő gyermekek vadállatias ösztöneikkel ma is kísértenek az élet dzsungelében. Sajnos az utca, a rossz társaság, a számítógép képernyője előtt töltött sok idő eltorzítja, vagy megfojtja fiaink és lányaink lelkét. Hogy ez ne így legyen, ezért az édesanya, illetve a szülő és gyermek kapcsolatát a természetes nívóról természetfeletti síkra kell emelni. Minden erkölcsi rend Isten parancsolatain nyugszik. Éppen ezért a szülőknek és gyermekeiknek az erkölcsi normák szerint kell, hogy együtt éljenek!

    Elsősorban az édesanyák, de természetesen az édesapák kötelessége is, megtanítani gyermekeiket a helyes Isten és emberszeretetre, mert aki Istent igazán szereti, az egészen biztos, hogy szeretni fogja embertársait is...

    A bevezetőben utaltunk arra, hogy a mai vasárnap nemcsak az Anyák napja, hanem a papi hivatások (53.) világnapja is. Talán ennek lényegére, mibenlétére leginkább Jeremiás próféta hivatás története világit rá.

    Az egész Bibliában egyedülálló Jeremiás próféta meghívása. A többi meghívott személy, mint Ábrahám, Mózes, Sámuel, Izajás és még sokan mások meghívás–elbeszélésében nem kerül felszínre olyan elemi erővel a meghívott személy és Isten közötti szoros kapcsolat, mint az ő esetében. A születés előtti prófétai meghívás egyedüli a Szentírásban.

    Jeremiást az Isten még az anyaméhben ismeri, még mielőtt megszületett volna felszentelte és prófétául rendelte a nemzetek javára. Isten a teremtő és Jeremiás a teremtett. Isten nem csupán egy valaki a sok létező közül, aki beleavatkozik a fiatal Jeremiás életébe, hanem ő az, aki a prófétát még születése előtt bizonyos feladatra rendelte. „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek…”

    Hátborzongatóan mély kapcsolatra vetnek fényt ezek a szavak, amelyeket maga Isten mond prófétájának. Jeremiás Isten színe előtt „csak”, mint próféta létezik, hiszen eleve arra rendelte.

    Amit Isten ajkáról hall, a meghívás, nem idegen az ő lététől, hanem azzal szorosan összefügg, mélyen benne gyökerezik a prófétai meghívás, hogy beszéljen az Isten nevében. Annak ellenére, hogy egy alkalommal így fakad ki: „Rászedtél Uram, és én hagytam, hogy rászedj” (20,7). Ez a kifakadás arról is tanúskodik, hogy ő nem vágyott erre a megbízatásra, hanem sokkal inkább Isten akarta, hogy próféta legyen és ő beleegyezett ebbe. Hivatása átöleli egész életét. Nem saját kezdeményezésére, hanem Teremtője elhatározásából próféta ő.

    A próféta ellenvetése: még túl fiatal, elővételezik visszautasító hallgatóinak kifogását, miszerint túl fiatal, hogy próféta legyen. Két szempontból is meglepő ez az egyszerűség, látomás nélküliség: meghívása emlékeztet Mózesre, aki szintén ellenkezik meghívása ellen.

    Ma is vannak fiatalok, akiket Isten ilyen sodró erővel hív meg egy egész embert igénybe vevő hivatásra. Sokan meglepődnek ezen a hangon. Pont engem Uram, miért? Hiszen túl fiatal, vagy túl gyarló, túl gyenge, túl félénk vagyok. Más terveim vannak az életben. De az Isten néhány személyt már megalkotásuk és születésük előtt „prófétának” rendelt. És az út, amelyre hív, nem feltétlenül a gyors, földi sikerek útja. Ellenszéllel, ellenállással, megvetéssel és üldöztetéssel egyaránt kell számolnia a meghívottnak, olykor éppen a magukat jó keresztényeknek tartok részéről. De számára is érvényesek a Jeremiás prófétához intézett biztató és vigasztaló szavak: „Ne félj tőlük, mert veled vagyok, és megoltalmazlak”.

    Ma, a hivatások vasárnapján két rokon hivatásról az anyai és a papi hivatásról elmélkedtünk. Mindkettőben közös és lényegesen fontos az élet – a fizikai és a lelki – élet továbbadása, valamint annak felelősségtudattal való kibontakoztatása.

    A bibliai szent asszonyok, a próféták, apostolok és szent tanítványok életpéldáját szem előtt tartva, ma azért imádkozzunk, hogy minden asszony és az Úr által megszólított ifjú találja meg Isten misztériumában önmagát és „legfőbb hivatását”.

    Mária pedig, aki a hit, a szeretet és a Krisztussal való tökéletes egység rendjében az egész Egyházat megelőzi, esdje ki mindnyájunk: férfiak és nők számára egyaránt, azt a „gyümölcsöt”, azt az isteni segítséget, ami elengedhetetlenül szükséges legfőbb hivatásunk valóra váltásához. Ámen!

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Az Úrral való találkozás előfeltételea Szentírás és Eukarisztia - Húsvét 3. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    25
    Szilveszter Barát elmélkedése Az Úrral való találkozás előfeltétele a Szentírás és Eukarisztia - Húsvét 3. vasárnapja

    A hét első napján, amikor kora hajnalban az asszonyok kimentek a sírhoz és azt üresen találva két angyallal találkoznak, akkor az angyal ezt kérdezi tőlük: „Miért keresitek az élőt a halottak között? Nincs itt, feltámadt”(Lk 24,6). „A sírtól visszatérve, mindent hírül adtak a tizenegynek és a többieknek… de azok üres fecsegésnek tartották és nem hittek nekik”(Lk 24, 9-11).

    Emiatt teljes a káosz és a kiábrándultság az apostolok és a tanítványok lelkében. És mint ilyenkor lenni szokott, nem a józan ész, nem a tények, nem a hiteles tanúk számítanak, hanem a mendemonda, a pletyka, a hisztéria. És mindez azért van, mert nem valósította meg álmaikat, hozzá fűzött reményeiket. Azt remélték, hogy Jézus kinyilatkoztatja magát, mint Isten, megszabadítja Izraelt, kiűzi a rómaiakat, felállítja Isten uralmát, leleplezi a képmutatást, felfedi a korabeli papok kétértelmű tevékenységét, megszünteti a külsőségek szatócskodását, szétszakítja az írástudók pókháló-szövevényeit és a szabad, valódi hit útját egyengeti.

    Ezt a lelkiállapotot, sivár és silány kiábrándultságot szinte kézzelfoghatóan képviseli Jézus két tanítványa, akik elhagyják Jeruzsálemet, az apostolok és tanítványok közösségét, hogy visszatérjenek Emmauszba, hogy visszatérjenek régi életükbe Annyira összetörte őket Jézus kivégzése, hogy már-már a meghasonlás örvényébe kerültek. Szemük, agyuk elsötétült, - önmagukat elvesztő, meghasonlott, személyiségükben megsérült, botorkáló vándorokká váltak.

    A tanítványok nem hogy vigasztalták volna egymást, épp ellenkezőleg, még jobban felkorbácsolták egymás indulatát. Ennek következtében erőt vett rajtuk a menekülés démona: legjobb itt hagyni ezt a helyet, gondolták magukban, a szégyen városát. A kísértés azért is rettentő, mert Jeruzsálem minden hívő legszentebb szentélye, Jahve, azaz Isten otthona és ők ezt az otthont hagyják el.

    Tény, hogy ilyen állapotban csak menekülni lehet. De hová? Önmagunk elöl, nem mehetünk sehová: árnyéka vagyunk saját énünknek. Hiába menekültek Jeruzsálemből, önmaguk zsákutcájába jutottak, s ha nem találkoztak volna Jézussal, végképp eltévedtek volna saját lelkük útvesztőjében. A Jézussal való találkozás döntően megváltoztatta e két kétségbeesett ember lelki útirányát.

    Az emmauszi tanítványok megtérése abból állt, hogy Jézus megállította és nem engedte tovább őket, - eléjük állt a menekülésük legveszélyesebb pontján, hogy száznyolcvan fokos fordulattal visszairányítsa őket oda, ahová valók, ahol lelkük, sorsuk fészke, otthona van: Jeruzsálembe, amit nem illik, nem szabad cserben hagyni, amit vállalni kell!

    A tanítványok csalódottan, szomorúan bandukolnak az Emmausz felé vezető úton. Ekkor szegődik melléjük valaki, akiről sokáig nem derül ki, kicsoda is valójában. Bár lángol a szívük szavai hallatán, de túl nagy még a csalódottságuk. És Jézus magyaráz, nagyon türelmesen, hosszasan, kilométereken át. Ez a magyarázat kellett ahhoz, hogy az ellentétes pólusnál megrekedt tévedésükből ki tudja őket ragadni.

    Biztosak lehetünk benne, hogy ugyanezt velünk is megteszi. Melengeti didergő szívünket, élesztgeti hitünket isteni szavával. Mellénk is mellénk szegődött, és kísér, hosszú kilométereken, sőt egész életünkön át. Időnként felismerjük őt, mint az emmausziak, a kenyértörésben. De legtöbbször ismeretlen vándorként követ, velünk zarándokol. Megszólít egy-egy ember szavával, tetteivel, választ vár, de ha szomorúan bandukolunk, kész megvigasztalni. Néha meg belső hangként halljuk szavát, és jól tesszük, ha figyelünk rá. Ha figyelünk rá, akkor hangja átforrósítja szívünket, unalmas hétköznapjainkból nehéz, de csodálatos kalanddá változtatja életünket. Ha belebocsátkozunk ebbe a kalandba, lassan kibontakozik szemünk előtt a titok, és részesei lehetünk a feltámadás titkának.

    A tanítványok teljes megtéréséhez azonban még valami kell. Bár lélekben már kezdenek "átállni", és szívük lángol (Lk 24,32), de még hiányzik a végső elhatározás: a hazamenetel, a visszatérés Jeruzsálembe. Különben is „esteledik és már lemenőben van a nap”. Ilyen helyzetben elbátortalanodik a vándor. És ki tudja, holnap lesz- e még annyi ereje az embernek, hogy valóra váltsa azt, amit ma olyan szépen elgondolt...

    Az Úr Jézus ezt nagyon jól tudja. Éppen ezért látszatra „úgy tett mintha tovább akarna menni”, valójában mégis velük maradt. Sőt, asztalhoz ült velük, ami mindenhol, különösen Keleten a szívélyesség, barátság, intimitás jele. Ami futó találkozásnak látszott először, most a bátorító barátság alkalmává vált és a felismerés pillanata, illetve a Föltámadottal való találkozás meghatározó élménye lett.

    Szent Lukács szinte szóról szóra azonos mondattal fejezi ki az emmauszi kenyértörés leírását és a nagycsütörtöki Utolsó vacsora történését: kenyeret vett kezébe, - hálát adott, - megtörte, - odanyújtotta nekik (vö. Lk 22,19 és 24,30).

    Annyi bizonyos, hogy ez a gesztus annyira jellegzetesen jézusi volt, hogy nem a bibliamagyarázata közben, nem a hanghordozása alapján, hanem a kenyértörés pillanatában és magának a módnak, a jézusi gesztusnak láttán történt a minden kételyt elsöprő felismerés, a perdöntő meggyőződés, hogy a hozzájuk csatlakozó idegen maga Jézus, a Feltámadott!

    Vagyis azzal ültek egy asztalnál, akiről azt gondolták három napon keresztül, hogy mindaz, amit tanított, merő illúzióvá vált keresztre feszítése miatt. De azáltal, hogy most saját maguk meggyőződtek, hogy a Feltámadottal találkoztak, tehát él, megtanulnak új módon találkozni a Keresztre-feszítettel is. Élményük lényege feloldja minden problémájukat, hiszen Isten Jézus mellett áll halálában is! Most már „az ismeretlen vándor” akár el is távozhat, hisz ettől a pillanattól jelenlévő marad számukra akkor is, ha eltávozik.

    Ez az a hitélmény, melyben részesülhet minden hívő. A hit kegyelme segít abban, hogy hogyan hihetek a Feltámadottban, aki egyben Keresztre-feszített is. Ennek a felismerése történt Emmauszban, - és „ekkor eltűnt előlük” (24,31).

    Most már nincs miért menekülni. Sőt, vissza kell menni, rohanni Jeruzsálembe, melyet hűtlenül elhagytak. „Lángoló szívvel” siettek vissza, hogy elmondják életük egyetlen és megmásíthatatlan élményét a Tizenegynek, akik ugyanezzel az élménnyel várták őket: láttuk, megjelent Simonnak is!

    A mai evangéliumi szakasz isteni üzenete: a Szentírás és az Eucharisztia nélkülözhetetlen elemei annak, hogy találkozzunk az Úrral. Mi is gyakran érkezünk a vasárnapi szentmisére aggódó gondolatainkkal, nehézségeinkkel, csalódásainkkal. Az élet olykor megsebez bennünket, és mi szomorúan elindulunk „Emmauszunk” felé, hátat fordítva Isten tervének. Eltávolodunk Istentől. Azonban Isten szavának liturgiája befogad minket. Jézus megmagyarázza az Írásokat és szívünkben lángra lobbantja a hit és a remény melegségét, az Eucharisztiában pedig erőt ad nekünk.

    Az emmauszi tanítványok is befogadták Isten Szavát; osztoztak a kenyértörésben és a szomorúság és a kudarc érzése örömmé változott bennük. Ne feledjük, Isten szava és az Eucharisztia mindig örömmel tölt el bennünket, ha nyitott szívvel és őszinte hittel fogadjuk őket.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Nem hiszem, hacsak nem látom!Az Isteni Irgalmasság – Húsvét 2. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    19
    Szilveszter Barát elmélkedése Nem hiszem, hacsak nem látom! Az Isteni Irgalmasság – Húsvét 2. vasárnapja

    Ma, húsvét második vasárnapján az Isteni Irgalmasságot ünnepeljük. Az egyház legfiatalabb ünnepét Szent II. János Pál pápa, húsz évvel ezelőtt, 2000. április 30-án rendelte el, hogy az Isteni Irgalom a harmadik évezred útja legyen.

    Az ünneppel kapcsolatban érdemes idéznünk Jézus szavait, melyeket Szent Fausztina, lengyel nővér naplójában olvashatunk: „Azt kívánom, hogy az irgalmasság ünnepe menedék és menekvés legyen minden lélek, de főleg a szegény bűnösök részére”. Ennek következtében az Irgalmasság vasárnapján teljes búcsú nyerhető a szokásos feltételek mellett, jelen esetben a tökéletes bánat félindítása és a lelki-áldozás elvégzése által.

     

    A hitnek és a szeretetnek legveszedelmesebb ellensége a kétely: a furdaló kérdés, vajon a föltámadással kapcsolatos hit nemcsak áltatás és önámítás. Ilyenkor az okoskodás, a bizonyítás sem segít tovább, mert ezekbe is belemar a kételkedés. Csak, egy nagy, mindent megmásító élmény számít, mégpedig az, ha az isteni Irgalmasság maga nyilatkozik meg, s érezteti szerető, értünk aggódó jelenlétét életünkben.

    Szent II. János Pál pápa, akit épen az Isteni Irgalmasság vasárnapján iktattak a szentek sorába 2014-ben, azt írja: „Az irgalomban gazdag Isten” kezdetű enciklikájában, hogy a húsvéti misztérium magába foglalja az isteni irgalom teljes kinyilatkoztatását. Vagyis annak a szeretetnek a kinyilatkoztatását, amely erősebb a halálnál, és hatalmasabb a bűnnél és mindenfajta rossznál, ragályos betegségnél… Amely felemeli az embert a legnagyobb bukásokból, és kiszabadítja a legnagyobb kételyekből és veszedelmekből is. (96. pont)

     

    A mai evangéliumi szakasz egyik főszereplőjét, Tamás apostolt jobban kínozta a Krisztus föltámadásával kapcsolatos kétely, mintsem a többiek megérthették volna. Hiszen Tamás volt az, aki a habozó apostoloknak annak idején odakiáltja: „Menjünk mi is, hogy meghaljunk Ővele!”, amikor Jézus nekivág a jeruzsálemi útnak, amely a biztos halálba vezetett. És Jézus nem hagyta magára a kételkedés pillanataiban: Sebét odamutatta neki, hogy a kételkedés sebei begyógyuljanak.

     

    A mai evangéliumi rész, amely beszámol a bűnbánatszentségének az alapításáról is, Tamás apostol két kijelentésére épül: „…én nem hiszem, hacsak nem látom!” (Jn 20,25), illetve nyolc nappal később „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28).

    Azonnal észrevehető a két felkiáltás közti ellentétet. Az első a hitetlenség, pontosabban, a kételkedés megnyilvánulása, a második az Újszövetség egyik legszebb hitvallása.

     

    Emberileg mindenképpen érthető Tamás apostol kételkedése. Megérkezik a többi apostolhoz, akik azzal fogadják, hogy látták az Urat. Lelkesen elmondják neki, hogy találkoztak a feltámadt Jézussal. Az apostolok szinte büszkék a hitükre. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ők is csak azért hisznek, mert Jézus megmutatta nekik a kezén és az oldalán a keresztre feszítés sebeit. Tamás sem akar többet, mint amit apostoltársai átéltek. Látni szeretné az Urat és megérinteni sebeit.

    Amikor Tamás megfogalmazza válaszát, nem zár be minden ajtót, nyitva hagyja szívét a hit előtt, mintha csak azt mondaná, akkor fogom elhinni, ha nekem is személyes tapasztalatom lesz róla, majd ha én is találkoztam a föltámadt Jézussal. 

     

    A keresésnek ez a bizonytalansága azt hiszem mindannyiunkban jelen van, vagy jelen volt. Mi is találkozni szeretnénk Jézussal, mi is meg szeretnénk érinteni őt, beszélni vele, mélyebben szeretnénk hinni benne!

    Nem csoda, hogy Tamással is megtörtént, ami megtörtént, a kétely fölébredése, Jézus föltámadása kapcsán. Mert a feltámadásban, és egyáltalán az istenhitben olyan dologról van szó, ami nem értelmünk tevékenységének eredménye, nem emberi okosságunktól függ. Isten és a feltámadt Krisztus hitére nem juthatunk el úgy, hogy hosszasan gondolkodunk a dologról érveket és ellenérveket felsorakoztatva, s végül megállapítjuk azt, hogy Istennek léteznie kell, s hogy Krisztus feltámadt.

     

    Az istenhit Isten ingyenes ajándéka, Isten kegyelme, amit nem lehet kiérdemelni. Kérni lehet, sőt kell, de az ember nem teljesítményei, cselekedetei alapján kapja meg, hanem egyedül Isten szeretetéből kifolyólag. Éppen ezért Tamás hitetlensége, ha úgy tetszik logikus, hiszen Jézus első megjelenésekor, mikor nem volt Tamás közöttük, a társai elbeszélése alapján olyan dologban kellett volna hinnie, amit előtte az emberek soha nem tapasztaltak meg a történelem folyamán: hogy egy agyonkínzott, kivégzett ember magától feltámad. Neki nem adatott meg még a hit ajándéka akkor.

     

    Amikor egy héttel később újra megjelenik az apostoloknak a feltámadt Jézus, azonnal Tamáshoz fordul, hogy válaszoljon annak kételkedésére. A dicsőséges Isten újra leereszkedik, isteni irgalmasságát helyezi előtérbe, és a saját emberi szintjén szólítja meg a kételkedő embert. A találkozás és a megtapasztalás, a sebhelyek megérintésének lehetősége felébreszti a hit pislákoló lángocskáját, és eleven tűzként csap fel az őszinte hitvallásban: én Uram, én Istenem!

     

    Ez a vallomás túllép az emberi gondolkodás határán: Tamás Urának, Istenének ismeri el Jézust, akit eddig csak emberként tapasztalt meg. Pontosan azt ismeri el Jézusban, ami hitünk lényege, hogy Ő valóságos Isten és valóságos ember. Tamás embert lát maga előtt, de az Istent vallja meg. Vagyis ez az érintés, ez a tapintás belső, értelmi, és a kegyelem sodrásába került létfontosságú érintkezés lesz. De nemcsak megpillantja Jézus igazi kilétét, nemcsak magáénak vallja, hanem kifejezi apostoltársainak, hogy most már ő is hisz.

    Tamás hitvallása egyben a legmélyebb szeretet megnyilatkozása is, hiszen nemcsak fölismeri Jézust, hanem magáénak is vallja: „Én Uram, én Istenem!” Ez az „én Uram” kifejezés a legszorosabb kapcsolatot jelenti Jézus és Tamás között, mert én Uram, egy zsidó szájából a teremtő Istent, az Örökkévalót jelenti, aki a nemlétezésből hozta elő szerető akaratával az embert. Hogy micsoda mélységeket takar ez a vallomás, azt Tamás majd vértanú halálával mondja ki véglegesen Jézusnak az Egyház színe előtt.

     

    Másodszor, nem kevésbé fontos esemény, hogy Jézus Tamást beiktatja a föltámadást tanúsító apostolok közé. Ezzel új módon teszi őt a közösség részévé. Érdemes megfigyelnünk Szt. János evangélista megjegyzését: amikor az Úr először jelent meg az apostoloknak, Tamás nem volt velük és nem is hitt nekik. Ebből a megjegyzésből kiérződik, hogy távol lenni ettől az apostoli közösségtől annyi, mint távol lenni az igazi húsvéti hittől, mint ahogy teljes húsvéti hitre jutni csak ebbe a közösségbe beiktatva lehet, amint Mária Magdolna, vagy az emmauszi tanítványok és jelen esetben Tamás példája is mutatja, akik az apostolok közösségében érik el a hit teljességét.

    Ne feledjük, Jézus azért halt meg – ahogyan Szt. János evangéliuma mondja – hogy Isten szétszóródott fiait egybegyűjtse. Egyházat alapítva: szent vére áldozatából fakadó bűnbocsánattal, a húsvéti megjelenésekben.

     

    Amint láthatjuk az evangéliumokban, az Úr Jézus feltámadása után, meghitt, személyes találkozások sorozatát nyújtja követőinek, s ezeket mindig vasárnapra időzíti. Ezzel mintegy előkészíti a születő közösséget, hogy hétről-hétre, vasárnapról-vasárnapra, a közösségben tapasztalják meg az Ő jelenlétét. A közösségben, amelyet az apostolok Krisztustól vett tanítása és a kenyértörés tart össze, az első olvasmány szerint.

    S az apostolok, akik a közösségben tapasztalták meg a Föltámadt Krisztus jelenlétét, akik a közösségben jutottak el a húsvéti hitre, nagyon fontosnak tartják a közösség építését, újabb közösségek alapítását, mert így akarnak lehetőséget biztosítani, az igehirdetés és a kenyértörés által, másoknak is a föltámadt Úrral való találkozásra, az Ő jelenlétének a megtapasztalására.

     

    Valamiképpen ezt munkálta, ezt tartotta fontosnak, a nagy pápa, Szent II. János Pál is, pápasága alatt. Ezzel kapcsolatosan mondotta Benedek pápa: „A világban II. János Pál pápa beszédei, személyisége, jelenléte, meggyőző ereje újfajta érzékenységet teremtett az erkölcsi értékek és a vallás szerepének fontossága iránt. Hihetetlen mértékben megnövekedett Róma püspökének jelentősége. A különbözőségek és annak ellenére, hogy nem ismerik el Péter utódjául, mégis minden keresztény elismerte, hogy ő a kereszténység szóvivője a világban. Senki más nem tud úgy beszélni a kereszténység nevében, és nem tud oly erőteljesen hangot adni a keresztény világ aktuális megnyilvánulásainak. A nem keresztények és más vallások számára is ő lett az emberiség nagy értékeinek szóvivője. Képes volt megteremteni a párbeszéd légkörét a különféle nagy vallások között, és felébreszteni a világ iránti közös felelősség érzését…

    Képes volt felkelteni az ifjúságban a Krisztus iránti lelkesedést. Valódi újdonság volt ez, csakis egy ilyen különleges karizmával megáldott ember volt képes lelkesedést kelteni a fiatalokban Krisztus, az egyház és a komoly értékek iránt. Az egyházban újfajta szeretetet ébresztett fel az Eucharisztia iránt, új értelmet adott az isteni irgalmasság hatalmas voltának. Elmélyítette Szűz Mária tiszteletét, és ezzel bensőségesebbé, ugyanakkor hatékonyabbá tette az emberek hitét”- fogalmazott Benedek pápa nagy elődjével kapcsolatosan.

     

    Íme ezt teszi Isten irgalma a kétkedő Tamással, Szent II. János Pál pápával és minden kereső emberrel. A feltámadt Jézus újra és újra megjelenik napjainkban is, hogy akik nyitott szívvel keresik, megtalálják. Hitet akar ébreszteni minden emberben.

    Ezért írja Szent János az evangéliumi szakasz végén, mintegy összefoglalva evangéliuma megírásának célját: „Ezeket megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne”. Mert az irgalmas Isten: „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen”. (Jn 3,16)

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Akkor is bízom Istenben, ha akár...Nagyböjt 5. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    29
    Szilveszter Barát elmélkedése Akkor is bízom Istenben, ha akár... Nagyböjt 5. vasárnapja

    A nagyböjt 5. vasárnapjának evangéliumi szakassza ezzel a mondattal fejeződik be: „A zsidók közül, akik Máriához jöttek, sokan hittek Jézusban, miután látták, amit cselekedett.” Igen, sokan hisznek Jézus csodái láttán, mások, akik ugyanúgy megtapasztalják a csodát, még sem hisznek. A megdöbbentő, hogy még Jézus közvetlen környezetében is vannak ilyenek. A csodás kenyérszaporítás és az Eucharisztia megígérése után (Jn 6, 60-65) Jézus kijelenti: „vannak köztetek, akik nem hisznek”. És János evangélista megjegyzi: „Jézus kezdettől fogva tudta, kik azok, akik nem hisznek, és ki fogja őt elárulni.”

    Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a Szentírás mit ért a hit szó alatt.

    A Szentírásban a „hit” szónak egyik jelentése „a ránk bízott kincs” (2Tim 1,13), itt az Isten által kinyilatkoztatott, az ember tudomására adott természetfeletti igazságok összességéről van szó. Ebben az értelemben a hit leginkább ezeknek az igazságoknak az ismeretét jelenti. Természetesen – bár a hitnek e kiinduló pontja elengedhetetlenül szükséges, ennek elsajátítását szolgálják a hittan felkészítők – a szónak ez a szűkebb jelentése nem kielégítő számunkra, hiszen „még a gonosz lelkek is hisznek”(Jakab 2,19), de nem engedelmeskednek Istennek.

    Egy másik jelentése a hit szónak: a „hit engedelmesség"(Róm 1,5). Ebben az értelemben használva a hit az isteni igazságnak olyan ismeretét jelenti, amely engedelmességre szólít, amit Szent Jakab apostol így fogalmaz meg: „a hit, ha tettek nem származnak belőle, magában holt dolog”(2,17) – vagyis ha nem élünk hitünk szerint, ha a hit nem hatja át mindennapi életünket, döntéseinket és cselekedeteinket akkor az egész vallásosságunk „annyit ér, mint döglött lovon a patkó”.

    A harmadik és talán legjellemzőbb jelentése a hit szónak a Szentírásban a bizalomként való használata. Az egész Jézus-i üzenet alapvető mondanivalója, hogy bíznunk kell benne és az Atyában.

    Azonban ennek az alapvető hitnek és Istenbe vetett bizalomnak nem csak keresztény életünk kezdetén, vagy megtérésünk pillanatában kell, hogy meg legyen, hanem hétköznapi életünkben is működnie kell, hisz ettől lesz a keresztény ember élete más, mint a többié, még a megpróbáltatás, a nehézségek idején is.

    Az a fajta hit, amelyre Jézus meghív minket, nem egyéb, mint hit Isten jóságában, Isten erejében, Isten igazságosságában, és legfőképpen hit Isten mindegyikünk iránt való személyes szeretetében, életünk minden területén és minden szükségünkben. Olyan önátadásra, ráhagyatkozásra hív bennünket, amely csak akkor lehetséges, ha személyében ismerjük az Istent. És akkor ez a hit olyan, mint a sokat szenvedett, nagy megrázkódtatásokon átment Jób pátriárka hite volt, amikor ki merte mondani: akkor is bízom Istenben, ha „akár megöl is”(Jób 13,15), mert megtapasztalta szenvedésében, hogy Isten komolyan veszi őt, szóba áll vele, gondját viseli.

    Mindenesetre a Szentírás egyértelműen úgy mutatja be a hitet, mint mentőkötelet, amely Istenhez kapcsol minket. A hit az, ami bevezet minket az Istennel való kapcsolatba, táplálja és mélyíti ezt a kapcsolatot. Amilyen fontos a búvár számára az oxigénvezeték, olyan létfontosságú számunkra a hit a kiegyensúlyozott keresztény élethez.

    Éppen ezért hit nélkül céltalan és értelmetlen az emberi élet. És ha céltalan, értelmetlen az élet, akkor a nagy megpróbáltatásokból, szenvedésekből, csalódásokból egyedüli kivezető útnak az öngyilkosság látszik.

    A hittel ellenben elkezdünk létezni, értelmet kap emberi életünk. A hit kitárja előttünk az isteni életet s közösséget teremt az Úrral, szoros egységbe kapcsol Istennel, aki Atya, Fiú és Szentlélek.

    Azt is elmondhatjuk, hogy a hit az az út, amelyen keresztül az isteni erő, a természetfeletti segítség árad ki életünkbe és a világba. Az evangéliumokban Jézus gyakran utal arra, hogy a belé, illetve az Atyába vetett hit volt az, ami lehetővé tette, hogy csodát vigyen végbe az emberek között. A mai evangéliumban mondja Mártának: ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét! És mivel a testvérpár hit Jézusban, a negyednapos halott a sírból kijött, életre kelt, Jézus szavára.

    Egy alkalommal Jézus azt is hangoztatta, hogy a viszonylag csekély hit is nagy erőket képes megmozgatni: „Bizony mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a hegynek itt: Menj innét oda! - odamegy, s nem lesz nektek semmi sem lehetetlen (Mt 17,20).

    Ezzel azt szerette volna megértetni tanítványaival, követőivel, hogy egy kevés hit is képes nagy dolgokra, ha azt szeretetteljes imádságban és tettben alkalmazzuk.

    Ha igaz mindaz, amit eddig mondottunk – márpedig igaz, akkor miért van az, hogy időnként úgy érezzük, hogy Isten nem törődik velünk, az Úr nem szól hozzánk, nem hallgatja meg az imánkat - merül föl bennünk a kérdés, akár a mostani gyilkos, ragályos betegség gyors terjedése kapcsán is.

    Isten úgynevezett elnémulása, a lelki szárazság vagy a kietlenség, nagy nehézségeket okozhat, sőt az Istennel való perlekedés lehet a következménye, még az öntudatos keresztény ember életében is.

    Richard Rohr, a korunk ferences lelki írója állítja, hogy: „Az embernek szemmel láthatólag szembe kell szállnia és meg kell küzdenie valamivel, mielőtt komolyan vehetné azt – hogy felfedezhesse, mire van szüksége igazán, mit akar valójában. Az olyan emberekben, akik sosem lázadtak a vallás, a bűntudat, a szülők, az igazságtalanság, a barátok, a házastárs vagy a törvények ellen, rendszerint ezekben az emberekben nincs mély és szabad „tisztelet” ezek hatalma és fontossága iránt.”

    Épen ezért az igazán hívők gyakran érezték a hitnek ezt a szemrehányó elkeseredését. Sőt az őszinte keresztények ki is mondták. Bepanaszolták Istenüket Istenük előtt. Példa erre az emberiség legszebb és legértékesebb imái, a zsoltárok közül jó néhány. – Be  panaszolták Istent, aki kötelez minket, hogy beszéljünk hozzá. És ha felemeljük szavunkat, akkor hallgat és nem ad feleletet. – Vele való viszonyunk lidérces álomnak tűnik olykor: Valami elérhetetlen felé futunk – s minél jobban szaladunk, annál hosszabb előttünk az út. – Istenünk mindig jelen van, csak éppen akkor nem, amikor a leginkább szükségünk lenne rá, gondoljuk olykor. December óta, amikor előszőr hallhatunk a korona vírusról, az események úgy peregnek le, mintha könyörgő kérésünk nem találna meghallgatásra. – S talán a legfájóbb az amikor látnunk kell, hogyan hányja-veti a kín, félelem, rémület és kétségbeesés tengere azokat az embereket, akiket megfertőzött a vírus, vagy akik a vírus ellen, életük kockáztatása árán is küzdenek, és akikért hívőn imádkozunk.

    A hit, nem azt jelenti, hogy minden kérdésre meg tudunk válaszolni és minden nehézség megoldódik körülöttünk és minden megpróbáltatás megszűnik életünkben, még pedig azonnal.

    A mély, Istenbe vetett hit azt jelenti, hogy erőnk és bátorságunk van tovább menni akkor is, ha a választ nem ismerjük, hanem csak homályos sejtés vezet, hogy egyszer majd megvilágosodik minden, ahogy Jézus ígérte a mai evangéliumi szakaszban, egyszer majd meglátjuk Isten dicsőségét. A hit olyan élet-magatartás, amelyet csak nagyon lassan, sok válság, megpróbáltatás, szenvedés árán tudunk elnyerni.

    Péntek este, a Szent Péter bazilika előtti üres téren, a szent atya, Ferenc pápa a háborgó tengert lecsendesítő Jézus kérdését idézte, amit a bárkában lévő félénk apostolokhoz intézett: „Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?”. Majd így folytatta a Szentatya: „Urunk, te egy felhívással fordulsz felénk: a hit felhívásával. Nem is annyira arról van szó, hogy higgyük: Te létezel, hanem sokkal inkább arról, hogy Hozzád menjünk és bízzunk Benned. Ennek a nagyböjtnek az idején visszhangzik a Te sürgető felhívásod: „Térjetek meg”, „térjetek vissza hozzám teljes szívetekből” (Joel 2,12). Arra hívsz meg minket, hogy a próbatétel jelen idejét a döntés idejeként éljük meg. Nem a Te ítéleted ideje ez, hanem a mi ítéletünké: annak az ideje, hogy döntsünk, mi az, ami számít, és mi az, ami elmúlik. Külön kell választanunk azt, ami szükséges, attól, ami nem az. Annak az ideje van, Urunk, hogy az életünk útját újból Feléd és a többi ember felé irányozzuk. Magunk körül láthatunk megannyi példás útitársat, akik a félelem közepette is a saját életük odaajándékozásával válaszoltak. Ez a Szentlélek hatékony ereje, amely bátor és nagylelkű felajánlásokba fordult át, azokban öltött testet. Ez a Szentlélek élete, amely képes megszabadítani, értékelni és megmutatni, hogy életünket olyan – legtöbbször elfeledett – közös személyek szövik egybe és tartják fenn, akik soha nem jelennek meg az újságok és magazinok címlapjain, sem a legújabb show-műsorok hatalmas kifutóin, ám napjainkban mégis kétségkívül ők írják történelmünk leginkább döntő fontosságú történéseit: az orvosok, az ápolók, a bevásárlóközpontok dolgozói, a takarítók, a gondozók, a szállítók, a rendfenntartók, az önkéntesek, a papok, a szerzetesek és még sokan mások, akik megértették: senki sem menekülhet meg egyedül, önmagában... Hány és hány ember gyakorol minden áldott nap türelmet és sugároz reménységet, óvakodik attól, hogy ne a pánikot, hanem a közös felelősségvállalást terjessze. Hány és hány apa, anya, nagyapa és nagyanya, tanár mutatja meg apró és hétköznapi gesztusokkal a gyermekeinknek, miként nézzenek szembe ezzel a válsággal s jussanak túl rajta, újragondolva a szokásaikat, felemelve a tekinteteiket és imára indítva őket. Hányan imádkoznak, tesznek felajánlást és járnak közben mindannyiunk javára. Az imádság és a csöndes szolgálat: ezek a mi győztes fegyvereink.

    A mai evangéliumi szakasz meg kell értesse velünk, hogy Isten nem a halálunkat akarja, hanem életünket és kibontakozásunkat, boldogulásunkat.

    Hitünk próbája arra szolgálhat, hogy Isten ismeretünket elmélyítse, reményünket megerősítse és szeretetünket tökéletesítse. Mária és Márta próbatétele, arra akarja felhívni a figyelmünket, hogy Isten a látszólag hihetetlenül nehéz kihívásokban is a mi oldalunkon áll és a legnagyobb rosszból is képes a jót kihozni. Ezért hívjuk meg életünkbe az Urat, bízzuk Rá a félelmeinket, mivel Ő képes legyőzni azokat! Ez esetben meg fogjuk tapasztalni, hogy ha Ő jelen van az életünkbe, nem fogunk hajótörést szenvedni. Ugyanis Isten ereje: mindazt, ami velünk történik, képes jóra fordítani, még a legrosszabb dolgokat, a betegséget, a halált is.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Van értelme, s célja az életünknekNagyböjt 4. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    22
    Szilveszter Barát elmélkedése Van értelme, s célja az életünknek Nagyböjt 4. vasárnapja

    Amikor az Úr Jézus a mai evangéliumi szakasz szerint meggyógyítja a vakon születettet, akkor nem csupán egy csodát tesz a sok közül, hanem ennek a csodának mély jelentést, üzenetet ad a mi számunkra, most amikor a gyilkos korona vírus gyors terjedésének félelmében él az emberiség.

     

    Maga a vakság utal az emberiség vakságára, amely sokáig sötétségben járt, várta a Messiást, aki kivezeti őt a sötétségből a világosságra. De ez nemcsak az Ószövetség idején volt így, hanem még ma is így van sok esetben. Hiszen hányan és hányan tengetik éltűket céltalanul, mert úgy érzik, hogy olyan ez az élet, mint egy sötét alagút, amelyben a koromsötét megtapasztalása hátborzongással tölti el az embert.

    Sok ember élete ilyen, nekivág az élet sötét rejtelmeinek anélkül, hogy a legcsekélyebb fényforrással rendelkezne. Ilyenkor értelmetlenül mered az élet sötét éjszakája az ember elé, s óhatatlanul felmerül a kérdés: mi értelme van az egésznek?

     

    Ha valóban ilyen sötét, céltalan és értelmetlen lenne az ember élete, akkor az egész élővilágból ő lenne a legnyomorultabb lény, mert értelmével látná létének teljes értelmetlenségét.

     

    De nem ilyen sötét az élet, amióta Krisztus, a világ világossága minden ember számára felragyogott. S ezt a felragyogást gyönyörűen szemlélteti a vakon született meggyógyításáról szóló történet.

     

    Amint hallhattuk, rögtön azzal kezdődik a történet, hogy az apostolok megkérdezik Jézust: „Mester, ki vétkezett, ez, vagy szülei, hogy vakon született?” Jézus válasza: „Sem ez nem vétkezett, sem a szülei…”

    Jézus határozottan elutasítja, mindkét feltevést: „Sem ez nem vétkezett, sem a szülei. Mindez azért van, hogy megnyilvánuljanak rajta Isten tettei.” Mintha csak azt mondaná: ne azt nézzétek, hogy mi van az ember mögött, hogy mennyi hibával, bűnnel telített a múltja, hanem azt, hogy mi vár az emberre.

     

    „Mindez azért van, hogy megnyilvánuljanak rajta Isten tettei, Isten cselekedetei” – mondja Jézus. Nos, mi lett ott nyilvánvalóvá néhány perc alatt? Mi vált világossá Isten cselekedeteiből?

     

    Mindenekelőtt nyilvánvalóvá vált, az hogy Isten a cselekvő, Szent Fia Jézus Krisztus által, és nem a tétlenkedő, aki passzívan, közömbösen nézi az ég felhőiről a hozzá forduló szenvedő, testi-lelki szükségben lévő ember problémáját.

     

    Aztán az is pillanatok alatt nyilvánvalóvá lett ott, hogy a Világ Világossága egyáltalán nem tartja fontosnak, hogyan és mikor jutott bajba az a vak koldus, hanem csak azt, hogyan juthat ki belőle minél hamarabb.

    Annak idején Mátétól és Zakeustól sem azt kérdezte, hogy mikor és hogyan kerültek a vámszedő asztal mögé. Nem kérdezte, hanem kihívta őket onnan. Menet közben, múltjuktól és bűneiktől távolodva aztán elmondhatták Jézusnak, ha akarták, hogy minek köszönhetően jutottak oda.

    Mert a Világ Világossága nem hátrafelé, hanem előre világit! A jövendőt, az új élet felé vezető utat világítja meg. Ezért az, aki kilépett a sötétségből és belépet az Ő világosságába – az ne nézzen többé hátra! Annak már csak jövője van, mert múltja megsemmisült a bűnbánatban, eltöröltetett. Gondoljunk csak Mária Magdolnára, vagy Saulra, akiből Pál apostol lett. A múlt, a szégyenteljes múlt az elhagyott „sötétben” marad annak számára, aki a Világ Világosságában jár. Éppen ezért vigyázzunk, mert aki szüntelen a megbocsátott és elhagyott múltjával foglalkozik, az nem jár világosságban. Sajnos hány és hány esetben fordul elő az, hogy Isten megbocsát az embernek az őszinte szentgyónás, bűnbánat keretében és az ember önmagának nem tud megbocsátani, mert „nincs még egy olyan nagy bűnös, mint ő”, mondja.

     

    Milyen szépen, vallásosan és alázatosan hangzik ez, de a bökkenő benne az, hogy ez már olyan alázat, ami egyenlő a gőggel. Egyik tanárunk szokta mondogatni: Egyetlen erényem van, az alázat, és arra is büszke vagyok! Ez pedig a sötétség fejedelmének a legnagyobb csapdája: ha nem lehetsz a legtisztább, akkor légy a legnagyobb bűnös. Sőt légy az Isten irgalmas ítéletének fellebbviteli bírósága, aki felülvizsgálod Isten döntését! Márpedig ha ezt teszed nagyobbnak tartod magad az Istennél. Íme, a sötétség urának csapdája és buktatója annak számára, aki hátranéz a megbocsátott múltra.

    Jól értsük meg: a Világ Világossága, a mi Urunk Jézus Krisztus számára az a fontos, hogy mivé lehetünk és nem az, hogy mi voltunk. Ha tanítását követjük akkor a világosság fiaivá lehetünk.

     

    A jeruzsálemi vak életével kapcsolatosan észre kell vennünk: Jézus nem ad választ: miért született vakon, hanem arra a kérdésre válaszol, hogy mi célból?!

    „Mindez azért van, hogy megnyilvánuljanak rajta Isten tettei, Isten cselekedetei – mondja az Úr Jézus. - Éppen úgy, mint a kánai menyegző csodájában, amelyben „megmutatta az Ő dicsőségét” (Jn 2, 11). Vagy mint Lázáréban: „ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségére való”(Jn 11,4). Ez pedig azt jelenti, hogy nincs értelmetlen élet, csak meg nem értet élet van.

    Még annak, igen, annak a nyomorult vakon született emberi életnek is van értelme. Hallatlan értelme az, hogy felragyogjon rajta Isten dicsősége.

     

    És nincs céltalan élet, csak cél-tévesztett élet van. Célt téveszteni pedig világosságban nem lehet, csak sötétségben. A legsötétebb szó, a bűn első jelentése az ősi szövegben a céltévesztés.

    Ahol fölragyog a Világ Világossága, ott a sötétbe, bűneibe tévedt ember újra tud tájékozódni, és célba is talál, mert Ő úgy választja el a sötétséget a világosságtól, mint azt a teremtés hajnalán tette.

     

    Ha még mindig nem ismernénk életünk célját, megtudhatjuk, ha megkérdezzük Őt, Jézust magát.

     

    Ma, vagy az elkövetkező héten, hetekben teremtsünk naponta néhány perces vagy néhány tiz perces csendet magunkban és magunk körül és engedjük, hagyjuk, hogy bennünk, ott legbelül, lelkünk mélyén kigyulladjon a fény. A Világ Világosságának fénye. És egyszerre belénk fog hasítani a felismerés, egyszerre rádöbbenünk, hogy mi az életünk célja, hogy miért vagyunk a világon, mi az amiért érdemes élnünk.

     

    De egyet már most leszögezhetünk: testvéreim van értelme, s célja az életünknek. Ha életünknek nem volna célja, akkor a Tejútnak se lenne, a naprendszernek se, a katicabogárnak se, és a világosságnak se, és a szeretetnek se – sem célja, sem értelme.

     

    De van! Amióta a tanítványok zavaros, ködös, elméleti és tudálékos kérdésére ezt válaszolta az Úr Jézus egy vakon született koldussal kapcsolatosan: „azért született, hogy megnyilvánuljanak rajta Isten tettei, Isten cselekedetei”- azóta mindennek és minden életnek van értelme és célja, és mindennek végső célja ez: Isten nagyobb dicsősége!

     

    Igen a te életednek és az én életemnek végső célja ez – mert mindnyájan vakok és koldusok vagyunk. De akkor is ez a végső célja életünknek, ha ebben a pillanatban még céltalan életnek érezzük is.

     

    Ha van ennek az aláaknázott, a ragályos betegség gyors terjedésének félelmében élő világnak értelme, akkor ez, ez a végső értelme: hogy nyilvánvalókká legyenek benne Isten cselekedetei! És nyilvánvalókká lesznek, egészen biztos, a gyilkos korona vírus gyors terjedése ellenére is. Ezért rendületlenül bízzunk a Gondviselő Istenben, de nagy felelősség tudattal, emberileg tegyünk meg minden tőlünk telhetőt.

    Ámen.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Ismeri-e lelkünk az Isten utáni szomjúságot?Nagyböjt 3. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    15
    Szilveszter Barát elmélkedése Ismeri-e lelkünk az Isten utáni szomjúságot? Nagyböjt 3. vasárnapja

    A mai evangéliumi szakaszban egy nagyszerű, életfordító, életvitel változtató találkozásnak lehetünk a tanúi, Szamaria földjén, Jákob kútjánál. Egyébként a Biblia tele van olyan találkozásokkal, amelyek arról beszélnek, hogy az Isten meghívja az embereket, hogy kivegyék részüket Gondviselő tervéből.

     

    Jákob kútjánál egy igazi találkozás jön létre a Mester és az asszony között. Bár nagyon szomjas és fáradt lehetett az Úr Jézus, mégis Ő az, aki felüdíti és megváltoztatja egy másik ember életét. Az asszony bűnös, kicsapongó életet élt, s e miatt nem a hajnali hűvösben ment vízért – amikor a többi asszony is ott volt a kútnál, akik életvitele miatt megvetették –, hanem a déli forróságban, egyedül, hogy senkivel se kelljen találkoznia. Bűnös életvitele magányossá és boldogtalanná tette.

    Egy szokásos hétköznapon tehát, vízért ment a kúthoz. Egyedül. Ott pedig Jézus várta őt. Jézus, aki annyira tudott szeretni, hogy egészen elfeledkezett saját magáról, új életet ad ennek a bűnösnek, aki most már bátran rohan az emberek közé s azok – csodák-csodája – hallgatnak rá és hisznek a korábban megvetett és lenézett személynek. Ők is Jézushoz jönnek.

     

    „Adj innom”- szólt Jézus az asszonyhoz. Az asszony elcsodálkozott. Nekünk is van épp elég okunk csodálkozni a történeten, hogy, mire képes egy fáradt ember. Végül is hogy ivott-e Jézus a kút vizéből? Nem tudjuk meg. De menet közben lényegtelenné vált a Mester szomja, már csak az örök szomjat, másokét akarta oltani.

     

    Képzeljük csak el, ha egy mai politikai párt propagandistái feladatul kapnák, hogy két nap alatt győzzenek meg egy egész városnyi lakósságot, mely ellenséges velük szemben, hogy győzzék meg őket arról, hogy adják fel teljesen addigi egész világnézetüket, meggyőződésüket és higgyék mindennek az ellenkezőjét, akkor valószínűleg bedobnák a törülközőt a ringbe. Lehetetlen! –mondanák.

    De Jézus stratégiája, amelyet alkalmazott, bevált. Mert mi is történik? Jézus a város legkevésbé elismert, mondhatnánk, leginkább meg- és kivetett tagjával kezdi a missziót, egy többszörösen özvegy, vagy elvált (?) asszonnyal, aki ráadásul vadházasságban él egy férfival, és ő ezt szólítja meg. S a meggyőzést egy kéréssel kezdi: „Adj innom”.

    Nem, ez nem észszerű! De működik! Elég hozzá az idő, amíg a tanítványok bevásárolnak. Egy szupermarketnyi negyedóra. Más ennyi idő alatt még a bevásárló kosarát sem tölti meg. Viszont Jézus egy elfuserált életnek ad új értelmet. Boldoggá tesz egy embert, pontosabban egy asszonyt. S két napon belül az ellenséges érzületű, szamaritánus város lakói közül sokan megtérnek, sokan hisznek benne.

     

    „Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne”- mondja az Úr. Dietrich Bonhoeffer, a koncentrációs táborban kivégzett evangélikus lelkész mondja: „Ismerjük a fizikai szomjúságot, amikor hiányzik az ivóvíz; ismerjük az élet és a boldogság utáni szenvedélyes vágyat. De ismeri-e lelkünk az Isten utáni szomjúságot?”

     

    Az egészségügy szakemberei azt mondják, ahhoz, hogy az ember szervezete egészségesen működhessen, hogy a vesék jól végezhessék a feladatukat, sok folyadékra van szükségük, egyesek a napi kétliternyi, mások a háromliternyi vízre esküsznek. Egyszer beszélgettem valakivel, aki azt mondotta, hogy alig fogyaszt naponta egy vagy két pohár vizet, mert nem érzi a szükségét, nem érez szomjúságot. Mondanom sem kell, vese problémákkal küszködik.

    A test számára a szomjúság érzésének hiánya nem jó jel. De ugyanígy a lelki szomjúság, az Isten utáni szomjúság hiánya sem jó jel az ember számára.

     

    A víz, amelyről Jézus beszél, már nem a fizikai szomjúságot csillapítja az emberben, hanem a lelkit, az Isten utáni vágyat, ami magának Isten Lelkének az ajándéka, amelyet Jézus azoknak ígér, akik hisznek benne. Ez annak a víznek az igazi értéke, amelyet Jézus kinyilatkoztat a szamariai asszonynak, aki fokozatosan ismeri fel a szomjas Jézusban először (1) a szomjas zsidó zarándokot, majd, amikor élete rejtett dolgaiba lát Jézus, (2) már a prófétát, végül felismerése beteljesül, amikor Jézus kijelenti neki: Én vagyok a (3) Messiás, aki veled beszélek!

     

    A szentmisében az Oltáriszentség által mi is sokszor átélhetjük ezt a megrázó pillanatot, a Krisztussal való találkozást. „Én vagyok az, aki veled beszélek”- mondja nekünk is Jézus, vagy mondaná, ha hagynánk neki, különösen az Úr felmutatáskor, vagy a szentáldozás utáni pillanatokban, illetve egy-egy szentségimádás, szentséglátogatás alkalmával.

    Szent Ágoston és sok más egyházatya ezért a szamariai asszonyban az Egyház előképét látják, azét az örök életre szomjas közösségét, amely létét és fönnmaradását Jézus, élő vizéből, a keresztségből meríti. A keresztségre készülőknek, s talán még inkább nekünk már megkeresztelteknek, végig kell járnunk a szamariai asszony és a nagy konvertiták, megtérők útját – a látás és tapasztalás világából el kell jutnunk a hit bizonyosságára, személyes meggyőződésére.

     

    Ugyanis az igazságot addig nem aktualizáljuk, nem tehetjük magunkévá, amíg nem vagyunk meggyőződve róla, amíg nem válik a saját igazságunkká, amiért megszenvedtünk, vagyis amíg a sajátunk, a belső ügyünk nem lett – állítja Richard Rohr ferences atya. Biztos, hogy a hiteles vallásosság sem érheti be kevesebbel. Minden nemzedéknek magának kell elsajátítania a saját legmélyebb hitét. Az előbb idézet atya szokta mondani: „Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei”. Minden generációnak magának kell tisztába kerülnie Istennel, és magának kell felfedezni a rejtélyt.

    S ez az út nem is olyan könnyű: van benne tépelődés, kétkedés, türelemgyakorlat, vágyakozás és mindenekelőtt mélységes szomjúság… De megéri, mert életutunk legmaradandóbb találkozását készíti elő Istennel, Jézus Krisztussal, a Szentlélekben.

     

    „Nem szomjazik meg soha többé!” – milyen csodálatos ígéret! Hiszen valamennyien szomjazunk, valami olyan valóságra, amelyet nem enyhíthet semmiféle forrásvíz, még kevésbé alkohol vagy üdítőital.

    Ezt érezzük, amikor fel-felbukkan bennünk a kérdés az életről, a halálról, a létről és a nemlétről. Ebben a szomjúságban a Teljességre kérdezünk rá, ezt a lelki szomjúságot minden kor ismeri, elég csak a költészetbe, a filozófiába tekinteni. Erre a metafizikai vágyra, legbensőbb kívánságunkra ismert rá már korábban Dávid király egyik zsoltárában, a kinyilatkoztatás szavaival: „Istenem, én Istenem, téged kereslek, utánad szomjazik a lelkem! Érted sóvárog a testem, mint a száraz, tikkadt, kiaszott föld” (62,2). Akár saját szavainkkal is kifejezhetjük ezt az élményt, és azt, amikor rátaláltunk az igazságra, vagyis: „aki ebből a vízből iszik, nem szomjazik többé”.

     

    Mindannyian bűnösök vagyunk. S mégis egyszer csak, esetleg egy teljesen átlagos hétköznapon, a legmegszokottabb munka közben, a szívünk csöndjében, vagy a szentmiseáldozat, talán a szentségimádás keretében vár minket a Mester, mint Jákob kútjánál az asszonyt, mert találkozni akar velünk, meg akarja változtatni az életünket. Az ember számára a Krisztussal – szavával a Bibliában, testével az Oltáriszentségben – való találkozás mindig olyan esemény, amely erővel tölti el, amely értelmet és értéket ad élete számára.

    A kérdés az: szomjazunk-e rá, felismerjük-e Őt? S ha igen, szaladunk-e a felismerés örömében, hogy másokat is Jézushoz hívjunk? Jött-e már valaki utánunk? Hívtunk-e már valakit Jézushoz? Ha nem – még nincs késő – induljunk olyan friss lelkesedéssel és meggyőződéssel, ahogy a szamariai asszony tette… Keresztségünk értelme ez: megtisztulni a legszentebb víz hatására, és egy életen át csatornaként továbbadni másoknak Krisztust, az Élet Vizét.

    A nagyböjti időszak jó alkalom – keresztségünk értékének, s mibenlétének, sőt a belőle fakadó hivatásunknak újragondolására.

    Hála azért, hogy nem kell örökké szomjaznunk, meríthetünk magunknak és ajándékozhatunk másoknak is az élet vizéből, azoknak, akik még szomjaznak, hogy mindenki eltaláljon az örök életre szökellő vízforrásig, Krisztusig.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Urunkat nem a szögek tartották a kereszten,hanem a szeretet! Nagyböjt 2. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    07
    Szilveszter Barát elmélkedése Urunkat nem a szögek tartották a kereszten, hanem a szeretet! Nagyböjt 2. vasárnapja

    A Szentföldön, Názáret közelében Galilea leglátványosabb helye, a közel 600 méter magas Tábor-hegy. Csodálatos természeti környezet, ahonnan messzire belátni a Szentföld tájait, ahol szinte egybemosódik az ég a földdel. Istennek hála, hogy életem folyamán e helyre én is eljuthattam, s megtapasztalhattam valamit e szent hely lenyűgöző szépségéből, varázsából. Itt került sor ugyanis Jézus színeváltozására, melyről a mai evangéliumi (Mt 17, 1-9) szakasz beszél.

     

    Szent Máté Evangéliuma alapján tudjuk, hogy Urunk színeváltozása pontosan 40 nappal keresztre-feszítése előtt történt. Ezért olvastatja az Egyház nagyböjt második vasárnapján az erről szóló részt. És ezért tartja a színeváltozás külön ünnepét pontosan 40 nappal a kereszt felmagasztalásának ünnepe – szeptember 14. – előtt, és csaknem 40 nappal, Péter apostol vértanúságának ünnepe után, aki elsőként vallotta meg – mégpedig alig pár nappal a színeváltozás előtt, hogy: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia”(Mt 16,16).

     

    Jézus, kedvenc tanítványaival, Péterrel, Jakabbal és Jánossal, a világ zajától elvonulva: „fölment egy magas hegyre” írja Szent Máté evangélista, Márk és Lukács evangélista hozzá teszi, hogy imádkozni ment.

    A Sínai, a Hóreb, az Olajfák Hegye – mind-mind jelentés teli helyek, amelyek nem véletlenszerűen tűnnek fel, hanem meghatározott szereppel bírnak az emberi megváltás történetében. A hegyek mindig az emberi lélek Istennel való találkozásának a helyszínei, jelképes helyek, amelyek üzenettel bírnak az Istent keresők számára. Így számukra egy hegy a Bibliában, attól függően, hogy milyen lelki összefüggésben jelenik meg, lehet a Sínai, ahol Mózes hallgatta az Urat, a Nébó, ahonnan ugyanő halála előtt egyetlen pillantást vetett az Ígéret Földjére, lehet az Olajfák Hegye, ahol Krisztus vért izzadva imádkozott a megpróbáltatások idején, és lehet a Tábor-hegy, ahol felragyogott dicsősége és „elváltozott színében”.

     

    A szerzetesek, köztük Szent Ferenc atyánk is, szívesen vonultak vissza a hegyekre, nem csak azért, mert azok ember-nem-járta pusztaságokként különösképp is alkalmasak voltak a magányos önmegtagadásra, aszkézisre és a csöndes imára, de azért is, mert a hegy nem oldódott pusztán szimbólummá, a lélek állapotainak jelképévé, hanem megmaradt nagyon is konkrét valóságnak. Ha a zsoltáros azt mondja, hogy „Tekintetem a hegyek felé emelem: honnan jön segítség számomra?”(Zsolt 121,1), akkor a szerzetes valóban a hegyekre emelte tekintetét, és oda vonult vissza, hogy kísértései és akadályoztatásai közepette segítséget és vigasztalást találjon Uránál.

     

    „Ott elváltozott előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap…” A színeváltozás során emberi testben ragyog fel Jézus isteni dicsősége, még a feltámadás előtt. A tanítványok számára ily módon nyer igazolást Krisztus isteni volta: arcának ragyogása és ruhájának fehérsége, valamint Mózes és Illés, a törvény és a próféták képviselőinek jelenléte egyaránt arra utal, hogy Krisztus valóban a Messiás.

    A tanítványokat az itt kapott élmény igen megerősítette Jézus isteni származásában. Segítséget kaptak általa, hogy megértsék: Mesterük isteni dicsősége és áldozati halála nincs ellentétben egymással. Kereszthalála tehát nem Messiás-voltát cáfolja, hanem éppen bizonyítja azt. Péter még sok év múlva is ennek az eseménynek a jelentőségéről ír: Azt írja, hogy nem "meséket követve" ismerték meg Jézust és ismertették meg másokkal, hanem "szemlélői voltak" az ő nagyságának. Ezt írja: „nem kieszelt meséket vettünk alapul, amikor tudtul adtuk nektek Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét, hiszen szemlélői voltunk fenségének. Amikor ugyanis az Atyaisten tiszteletet nyilvánított iránta és megdicsőítette, ez a szózat hallatszott rá vonatkozóan a fölséges dicsőség hazájából: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” Ezt az égből jövő szózatot mi is hallottuk, amikor ott voltunk vele a szent hegyen”(2 Pt 1,16-18).

     

    „Megjelent nekik Mózes és Illés: Jézussal beszélgettek. Ekkor Péter így szólt Jézushoz: Uram, jó nekünk itt lennünk!”. Ennek hallatán eszünkbe juthatnak életünk "apróbb" Tábor hegyei. Amikor bennünk is valamiféle színváltozás ment végbe. Amikor könnyű volt az imádság és örömet jelentett a vallási kötelességek teljesítése. Amikor mi is "állandó hajlékot" szerettünk volna építeni ennek az érzésnek.

     

    Kellenek a Táborhegyi órák, mint a légszomjjal küszködő betegnek a friss levegő. Jézus mégis arra tanít, hogy a lelki öröm és a vigasztalódás napjait ne tartsuk életünk legértékesebb pillanatainak. Jézus is lejött a hegyről és nem kívánkozott többé oda vissza! Nem azok a legértékesebb napok, amikor könnyen megy az imádság, amikor örömet jelent a templomba járás. Hanem az, amikor könnyezve és verítékezve is tudjuk teljesíteni a mennyei Atya akaratát.

     

    Tudatosítanunk kell, hogy a megdicsőülés hegyén Jézus szenvedéseiről beszélgetett Mózessel és Illéssel. Nem panaszkodva, ahogyan mi szoktunk a szenvedésről beszélni, hanem zúgolódás nélkül beszélte meg azt, ami várt rá a Golgota ormán!

    Ezt juttatja eszünkbe a "színváltozás" másik hegye: a Jeruzsálem határában fekvő Olajfák hegye. Igaz, ez a hegy nincs olyan messze az élet zajától, mint a Tábor hegye. Itt is ugyanazt a három tanítványt veszi maga mellé, mint a Tábor hegyén, hadd lássák, amint véres verejtékcsepp ragyog az arcán. Amikor ruhája nem fénylik, mint a Nap, hanem tüskés bozót tépdesi meg. Az apostolok ezen a hegyen elalszanak, mert nincsen szenzáció. Itt nincsenek földöntúliak, itt nagyon is embert látnak, szenvedő embert.

    Mennyivel gyakoribb színváltozás ez a mi életünkben is. Gondoljunk a megpróbáltatások perceire, és ha azt kiáltjuk: Istenem vedd el tőlem e keserű perceket, nem kell szégyenkeznünk, hiszen Jézus is így kiáltott. De amint ő vállalta, úgy nekünk is vállalnunk kell a keresztet. És ne tartsuk a szenvedések keserű óráit életünk elpocsékolt perceinek. Ne gondoljuk, hogy azok az órák értéktelenebbek, mint a többi, amikor Istent távol éreztük magunktól.

     

    Egy katona így vallott kórházi ágyán: én tulajdonképpen kétszer keresztelkedtem meg. Először kisgyermek koromban, másodszor pedig a harctéren. Azt a hitemet, melyet, mint gyermek kaptam, elveszítettem, azt a hitet viszont, melyet Isten a sebesülésem éjszakáján adott, senki el nem veheti tőlem.

     

    Istentől nem félni kell, hanem mindenekfelett szeretni kell Őt. Napjainknak fontos feladata ez. A vértanúk sem félelemből áldozták és áldozzák ma is életüket Krisztusért, hanem iránta érzett szeretetből. Istent szeretni annyi, mint ráhagyatkozni. És ez manapság sem könnyű. Mert a mai ember inkább bízik az acélhuzalok és betonpillérek biztonságában, mint Istenben.

    John Glenn amerikai űrhajóstól megkérdezte egy olasz újságírónő: mi a véleménye Tyitovról, az orosz űrhajósról. Ezt mondta: emberileg jól megértettük egymást, csak az bántott, amikor ezt mondta: „Nem láttam az Istent, sem az angyalokat a csillagok között!” Én megmondtam neki: „Az az Isten, akiben én hiszek, nem sétálgat a csillagok között, mint valami repülő szörnyeteg!”

     

    Űrhajó, beton és acél? Ugyan, miféle biztonság az, amit egy elvetemült kéz az éjszaka vagy a nappal bármelyik órájában felrobbanthat! És mert egyre több lesz az ilyen elvetemült kéz, meg kell fontolni az ókori bölcsnek (Platón) mondását: „a jónak tudása nélkül értéktelen minden más tudás!” Erre a tudásra Jézus taníthat meg, aki a Tábor hegy dicsőségében is tudott szenvedésére és megaláztatására gondolni. Siennai szent Katalin mondta: „Nem a szögek tartották a mi Urunkat a kereszten, hanem a szeretet!”

     

    „Rajta, menjünk fel az Úr hegyére”(Iz 2,2) – mondja a próféta. De vajon melyik hegyre hív minket? A Tábor hegyére, hogy lássuk az ő dicsőségét? De hiszen ezen a hegyen az Úr ragyogása közben szó esik sok mindenről: Mózes és Illés az ő haláláról beszél vele, és maga az Úr is azt mondja tanítványainak: szenvedni fog, de harmadnapon föl fog támadni!

    Úgy is mondhatnánk, hogy az Úr dicsősége be van keretezve mindazon szenvedések és szörnyűségek előrejelzésével, melyek rá vártak. Azért vitte fel tanítványait a hegyre, mert meg akarta erősíteni őket mindazok elviselésére, melyek rájuk vártak. Ezért hív minket is, hogy megerősítsen. Mi is képesek legyünk megvallani: „Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be”(Jn 1,14). Mert mindnyájunk útja a szenvedésen keresztül vezet a dicsőségbe. A szenvedés nem végállomás és nem befejezés. Az utolsó szó az Istené, aki az Élet és az Öröm Istene!

     

    Igen, Jézus borzalmas halállal halt meg. Halála azonban önként vállalt áldozat volt. Ő az embereket ott kereste, ahol meg lehetett találni őket. Az éjszakában, életük romjaiban, könnyeik között. Betegek, szenvedők, elhagyottak, bűnösek, sírók! Gyógyított, könnyeket törölt, bűnöket megbocsátott. Magára vette sorsunkat és halálunkat, mert szereti az embereket. Ez a szeretet Istentől származik és erősebb, mint a halál. Mert a szeretet erősebb, mint a bűn. Ezért képes a szeretet szabaddá tenni. Ezért Jézus halálának módja, a kereszt abba a dicsőségébe vezet, mely a Tábor hegyén felragyogott, és amely mindenki számára meg lett ígérve.

     

    Persze a tanítványok ezt még nem értették. Nem is érthették meg. Ők a dicsőséget akarták véglegesíteni. Házat akartak építeni, bár az evangélista hozzáfűzi: „Nem tudta, hogy mit beszél”(Lk 9,33). Amikor viszont a szenvedés elkerülhetetlensége nyilvánvaló lett, amikor az Urat megkötözték és elvezették, a tanítványok elmenekültek. Talán ez a megfutamodás felháborít bennünket, és képesek lennénk felelősségre vonni őket ha tehetnénk, amiatt, hogy a legnagyobb nehézség közepette hagyták magára a Mestert. De ne törjünk pálcát fölöttük, ne gondoljuk, hogy mi másképpen tettünk volna akkor, ha ma a „jó buli”, szórakozás kedvéért nem vagyunk képesek egy egyszerű nagyböjti, fegyelmi előírásnak eleget tenni, Istent helyezni előtérbe, iránta való szeretetből önmegtagadást vállalni, áldozatot hozni! Pedig a nagyböjti szent idő arra emlékeztet bennünket, hogy Ő a legnagyobb áldozatot hozta meg, amikor Szent Fia meghalt értünk a kereszten.

    A kereszt számunkra is kereszt, a szenvedés meg olykor elviselhetetlennek tűnik. De mi már tudjuk, hogy a szenvedés elkerülhetetlen, hiszen csak így lehet bejutni a mennyei dicsőségbe.

     

    Amit a Tábor hegyi öröm nyújt, azt hamar elfelejti az ember, amit az Olajfák hegyi megpróbáltatás éget az ember lelkébe, az maradandóbb!

    Jó lenne mindkét "hegyen" diadalmas, élő és öntudatos hitet nyernünk! Mert csak ez segíthet bennünket abban, hogy a mindennapi életünket össze tudjuk egyeztetni a szentmisén való részvételünkkel, a szentségekhez való járulással és az ima élettel.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése „Megadatik neki, amit választ magának...”Évközi 6. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    15
    Szilveszter Barát elmélkedése „Megadatik neki, amit választ magának...” Évközi 6. vasárnap

    Felelőtlen lenne az a gyermek, aki azt tartaná, hogy a szülei neki ne parancsoljanak. Felelőtlen lenne az a felnőtt, aki azt vallaná, hogy neki ne írják elő a közlekedés szabályait, ő majd a saját elgondolása szerint közlekedik. S felelőtlenek lennénk mi magunk is, ha azt mondanánk, hogy Isten ne szóljon bele az életünkbe, ne adjon parancsokat, törvényeket, mi majd nélküle is elrendezzük életünket. Igazságtalanok lennénk, ha nem vennénk észre, hogy Isten törvényei mögött az ő atyai szeretete van. Aggódó szeretettel vigyáz, hogy el ne rontsuk életünket, azonban nem kényszerít semmire sem.

    Éppen ezért az ószövetségi Szentírás központi témái között szerepel az Isten törvénye, és ezen belül az Ő törvénye iránti hűség.
    Érdekes megfigyelni az első olvasmányban, hogy hogyan mutat rá a szent szerző az ember eme kötelességére: „Módodban á1l, hogy megtartsd a parancsokat, hogy hűséges légy, megvan a hatalmad… Az ember előtt ott az élet és a halál, megadatik neki, amit választ magának” (Sir 15, 15. 17.).
    Ez annyit jelent, hogy aki követi az isteni törvényt, annak örök élete lesz, viszont, aki hátat fordít neki, az a halálba rohan. Az élet vagy az örök halál saját választásának következménye.

    Isten szereti az embert, és célba akarja juttatni életét. De a cél elérése érdekében az embernek közre kell működnie vele. Ezért kapta Istentől a szabad akarat ajándékát, hogy szabadon választhasson jó és rossz között. Isten ajándékai azonban kötelezettséggel is járnak. Így a szabad választás lehetőségével együtt jár a felelősség is.
    Igen, az ember szabad, ezért felelős minden tettéért. Ha rosszat tesz, egyedül ő a hibás. A szent szerző szerint Isten „senkinek sem adott parancsot a rosszra, sem pedig engedélyt arra, hogy vétkezzék.” (20).

    Izrael, népének egész szentsége és igazságossága a törvény iránti szeretetben és tiszteletben állt. A vége végén ez a törvény mégsem volt tökéletes, mert az ember túlságosan elanyagiasitotta. Ezért mondja Jézus a mai evangéliumi szakaszban: „Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni” (Mt 5, 17-37).
    Az Úr Jézus azt hangsúlyozza, hogy a törvény anyagi, külsőleges megtartása nem elég. Ő nem a törvény betűjét hangoztatja elsősorban, hanem igaz lelkületet kíván követőitől. Szerinte, mélyebb, személyesebb, bensőbb hűségre van szükség, ami elkötelezi az elmét, a szívet és a lelket. Ő a bűnt nem büntetéssel akarja irtani, hanem megelőzéssel. Azt tanácsolja, hogy az ember uralkodjék rendetlen vágyain, szenvedélyein, melyek bűnre csábítják.

    „Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták… Én pedig azt mondom nektek…” Ez a szent Máté evangélista által hatszor ismételt mondat azt hirdeti, milyen lényeges változásokat hozott Jézus a törvény megtartásában.
    Nem elég például, ha valaki nem gyilkol; szerinte figyelnünk kell azokra az egyszerű szavakra, sőt gondolatokra is, amelyek szeretetlenséget, megvetést, a felebarát iránti ellenérzést fejeznek ki. Aki haragot vagy neheztelést ápol magában felebarátja iránt, az olyan, mintha szívében megölné. Felebarátja meghalt szeretete számára, ki van zárva jóindulatából, érdeklődéséből.

    Igen, belülről, a szívből fakadnak a gonosz, gyilkos gondolatok, a házasságtörő vágyak. Így, nem elég a Törvény betű szerinti teljesítése, az emberölés, a házasságtörés tilalmának megtartása, hanem a Törvény szellemét kell megvalósítani, az emberi szív mélyére kell hatolni, ott kell végbemennie a változásnak, hiszen onnan ered a gyilkos szándék és a házasságtörő kívánság, meg a többi rossz.

    Az nem elég, ha valaki külső tettekkel nem vét a törvény ellen, a gonosz gondolatokat és vágyakat is fel kell számolnia, egyébként már vétkezett is "szívében", - megölte felebarátját vagy házasságot tört…
    A régi törvény tökéletesítése pontosan abban áll, hogy az embernek figyelnie kell szándéka tisztaságára és az igazságosságra, mégpedig nemcsak külső magatartásában, amit mindenki lát, hanem szíve és elméje csak Isten előtt ismert legmélyebb indulataiban is.
    A szív tisztasága mindennél fontosabb. A vallási gyakorlatok külsődleges végzése nem sokat ér, ha az ember szívében gonosz indulatok rejtőznek. Ezért mondja Jézus, hogy mielőtt ajándékodat az oltárra viszed, békülj ki embertársaddal, de ne csak színből, hanem szívből is.
    Sose felejtem, kisiskolás voltam, missziós hetet tartott Albert atya szülőfalumba. Az egyik este a megbocsátásról beszélt, s ha jól emlékszem ez a beszéd a szentmise végén volt. A beszéd végén ezt mondta, most mindenki menjen haza, a harangok egy félórát fognak szólni, s akinek haragosa van, az keresse föl és béküljön ki vele. Hazafelé menet az előttünk lévő csoportban volt egy vénkisasszony, akiről köztudott volt, hogy haragban van a saját testvérével. Ő mondotta, aki egyébként rendszeres templomba járó volt, hogy „színből megbocsátok, de szívből soha”.

    A mai evangéliumi üzenet azért is megfontolandó, mert gyakorta mi is olyanok vagyunk, mint a farizeusok, vagy az imént említett hölgy. Természetesen ezt csak akkor vagyunk képesek beismerni, ha őszinték vagyunk legalább önmagunkkal szemben. Ájtatossági gyakorlatokat végzünk, többé-kevésbé elmormoljuk a napi imát és egyházi hozzájárulást is fizetünk, de szívünkben ott lapul az embertárs iránti harag érzése, a bosszúállás vágya, vagy a megvetés, lenézés gondolata, a megszólás, a kibeszélés, a pletyka, a kritizálás ténye, sőt olykor a rágalmaktól sem riadunk vissza. Minthogy ez így semmiképpen sincs rendjén, kérjük Istent, segítsen őszintéknek lennünk önmagunkkal szemben, hogy Istennel és  embertársainkkal kiengesztelődve tiszta szívvel tudjuk végezni vallási gyakorlatainkat, s ápolni Istennel és embertársainkkal való kapcsolatunkat.

    Az ószövetségi próféták is gyakran beszéltek ilyen értelemben, de a törvényre az utolsó tökéletes ecsetvonást, az i betűre a pontot Jézusnak, az örök Bölcsességnek kellett felraknia.
    Hogy a keresztény ezt ezen a szinten értse és élje meg, be kell hatolnia az Evangélium bölcsességébe, ami nem ennek a világnak a bölcsessége, hanem „Isten titokzatos, rejtett bölcsessége” (1 Kor 2,7) – olvastuk a szentleckében Szent Pál apostoltól.

    Az evilági bölcsesség földi, emberi szempontokat vesz figyelembe, amilyenek az anyagi, a személyi érdekek, a hiúság, különféle élvezetek, szenvedélyek. Az isteni bölcsesség viszont az Úr dicsőségét és az ember örök boldogságát tartja szem előtt.

    A kétféle bölcsesség nem egyszer éles ellentétben áll egymással. Így Krisztus a világ szemében oktalanságnak számító kereszt által dicsőítette meg Istent és váltotta meg az embert. Ezért Krisztus keresztjének misztériuma az, amit – meghalva a világ és a test bölcsességének – minden kereszténynek újra meg kell élnie.

    Mikor nagyokat ütnek rajtunk, milyen jó lenne nem ütni vissza se kézzel, se szóval – olvashatjuk József Attila egyik versében (Milyen jó lenne nem ütni vissza). De a régi törvény ott lüktet még az ereinkben, s ha valaki megbánt minket, szeretünk azonnal visszavágni. Jól megjegyeztük a „szemet szemért, fogat fogért” ószövetségi elvet, s ha kell, alkalmazni is tudjuk minden helyzetben. Sok ember annak tökéletes megvalósítására törekszik, hogy „a sértés ne maradjon viszonzatlan”. Ha valaki haragszik ránk, jogosnak tartjuk, hogy mi se szívleljük őt. Ha bárki rosszul szól hozzánk, sokszor mi is mindjárt durván szólunk hozzá.

    Milyen jó volna, ha megértenénk, hogy Jézus új törvényt adott nekünk, a szeretet törvényét. A szeretet nem viszonozza a másiknak a rosszat, de még fel sem rója azt. A bosszú, a harag és a visszavágás helyett Jézus azt kéri tőlünk, hogy bocsássunk meg. Milyen jó lenne, ha mindig a krisztusi szeretet törvénye szerint élnénk! Szent János evangélista írja az ő első levelében: „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk. Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad.”

    Azt hiszem, tapasztalatból mindannyian tudjuk, hogy vannak pillanatok, amikor nehéz megtartani ezeket a tökéletességre indító törvényeket, de ilyenkor mindig gondoljunk arra, hogy mégiscsak ez vezet az örök üdvösségre, örök boldogságra.
    A szentek élete bizonyítja, hogy minden nehézséget le lehet győzni, ha tudjuk, hogy miért küzdünk és mi a vágyunk. Üdvösségünk, örök boldogságunk érdekében csak egyetlen lépést kell tennünk, de azt az egy lépést, ami Istenhez közelebb visz, nap, mint nap meg kell tennünk!

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Nem cél a kereszténység, hanem eszköz...Évközi 5. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    09
    Szilveszter Barát elmélkedése Nem cél a kereszténység, hanem eszköz... Évközi 5. vasárnap

    „Ti vagytok a föld sója... Ti vagytok a világ világossága”- hangzott el a mai rövid evangéliumi szakaszban (Mt 5, 13-16) Jézus kijelentése.

    Az Úr Jézus hasonlatainak kiinduló pontja a mindennapi életben fontos szerepet betöltő só és világosság. Éppen ezért Jézus hasonlatainak nemcsak „tárgyai” közismertek hallgatói előtt, hanem azok jelentősége is, ami rávilágít mondanivalójának lényegére.

    Jézus más helyen ahol sóról és világosságról beszél, a hasonlatot vagy önmagára, vagy az általa elérkezett Isten országára alkalmazza. „Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12) – mondja Szent János evangéliumában. Itt - Szt. Máté evangéliumában - a tanítványokra és általuk minden benne hívőre érti: „Ti vagytok a föld sója”. És „Ti vagytok a világ világossága”.

    Azt hiszem fölösleges beszélnünk arról, hogy a só és a világosság, milyen fontos szerepet játszik az ember életében. De érdemes elgondolkodni azon, hogy mitől lesz a só, só és a világosság, világosság? Hogy milyen feltételeknek kell teljesedniük ahhoz, hogy az oly nagyon nélkülözhetetlen szerepüket betölthessék? Hogy a só ízt adhasson, ha kell, tartósíthasson. Hogy a világosság fényt árasszon, oszlatva a sötétséget, s ha kell, melegíthessen, éltessen?

    Ahhoz, hogy a só asztalra kerüljön, használhatóvá váljon, előbb a föld mélyéből felszínre kell hozni, vagy a tenger vízéből kell  lepárolni.

    Ahhoz, hogy fényhez juthassunk, szükségünk van a fényforrásra: lámpára vagy gyertyára, illetve a fényt tápláló olajra, viaszra meg gyújtó eszközre. Miután az előfeltételeknek így eleget tettünk, attól kezdve a só is, a fény is betölti feladatát, eleget tesz só, illetve fény mivoltának, egészen addig a pontig, amíg önmagát egészen föl nem emészti, mert a só feloldódva, a fény szétáradva hat.

    Milyen csodálatos, hogy a nap fénye, melege képes a sötét, hideg földbe hullott magot előcsalogatni, fényével és melegével életet adni neki, sőt sokszoros termésre serkenteni. Vagy a só, amíg dobozában van a konyhaszekrényben, haszontalan. De ha „kilép” a dobozból és feloldódik, akkor jobbá teszi a dolgokat, ízletessé az ételeket. Önmagát odaajándékozza és eltűnik. Ugyanis a sónak és a fénynek nem az a célja, hogy halhatatlanná tegye önmagát, hanem hogy szétáradjon.

    Ilyen kell, hogy legyen a keresztény ember élete is. Ugyanis nem cél a kereszténység, hanem eszköz, hogy jobbá tegye az emberek életét és szebbé a világot.

    Megtörténhet, hogy elveszítjük az Evangélium tanításának lényegét, hogy már nem találjuk értelmét és ízét, már nem szolgál semmire. Előfordul, hogy időnként nem vagyunk képesek a hitet, a reményt és a szeretetet tovább adni azoknak, akikkel találkozunk...

    Az is megtörténhet, hogy azonosulunk a sokat kritizált világgal, hogy magunkévá tesszük ennek a világnak a mentalitását, anyagias gondolkodását anélkül, hogy az árral szembe akarnánk úszni vagy, hogy megtestesítenénk a boldogság mondásokat. De az is előfordulhat, amikor az Evangéliumot követjük ugyan, de nem növekszünk a krisztusi lelkiségben, sőt az emberségben sem.

    Ilyenkor olyan só vagyunk, amely elvesztette ízét, ha nem szabadulunk meg a felszíntől, az álarcoktól és a félelmektől. Az emberek Jézus tanítványától a krisztusi életet és nem a tanítás töredékeit akarják befogadni.

    A tanítványnak, mint a sónak meg kell őriznie azt, ami az életet táplálja a földön, Isten szavát, és tovább kell adnia az Evangéliumot, amely képes átjárni és tartóssá tenni, sőt értelmet és célt adni az emberi életnek.

    Mindnyájan véssük jól emlékezetünkbe: nem lehet Jézus evangéliumát hirdetni az életünkkel tett konkrét tanúság nélkül. Vagyis aki hallgat és lát minket, annak cselekedeteinkben, életvitelünkben látnia kell azt, amit szánkkal hirdetünk.

    Tempfli Imre atyának egyik írásában olvastam, amely teljes terjedelmében megtalálható itt a Blogon is, ezzel kapcsolatosan, hogy a „barátaid, szomszédaid, munkatársaid, ismerőseid tudják azt, hogy Krisztushoz tartozol. Tudják, hogy vasárnaponként szentmisére jársz. Tudják, hogy az egyházközség tagja vagy. Eszerint is néznek rád. Helyesebben eszerint figyelnek meg téged. Nem itt, a szentmisén, hanem utána, ma délután, holnap, jövő héten, nézik, hogy mit csinálsz? Nézik, hogy hogyan teszed? Hogyan teríted ki a ruhát? Hogyan ünnepelsz? Hogyan beszélgetsz a hitvestársaddal, gyerekeddel, szüleiddel, unokáiddal, szomszédoddal? Hogyan dolgozol? Lelkiismeretes, segítőkész, becsületes vagy-e? Majd ellenőrzik viselkedésedet, szavaidat összehasonlítják tetteiddel, és megvizsgálják, megfelelnek-e annak az elvárásnak, amelyet a keresztény név megkíván?”

    Visszatérve a krisztusi hasonlathoz: mikor válik a föld sójává és a világ világosságává a keresztény ember? Hát attól a pillanattól kezdődően, amint kereszténnyé lett. De mikortól lesz a szó igazi értelmében kereszténnyé, Krisztus-követővé az ember? Hát, amikor megkeresztelkedik, amikor Istennek gyermeke, az Egyháznak tagja, a mennyországnak örököse lesz – mondhatná valaki és ez mind igaz, de nem elég.

    Valaki, akkor válik igazán kereszténnyé, - amikor tudatosan vállalja a keresztségben kapott isteni hívatást, - amikor önként és készségesen mond „igent” a jézusi küldetésre, - amikor mindennapjait Isten akarata szerint rendezi be és éli meg, - amikor úgy szereti Istent és embertársait, ahogy Krisztus Urunk tanította.

    Itt nem az adottságaink, képességeink, előképzettségünk számít. Akárcsak a liturgikus Ámennel, itt is Isten cselekvésére, életünkre vonatkozó akaratára kell igent mondanunk. Át kell engednünk neki az irányítást életünk fölött és hagynunk kell, hogy általunk ő cselekedjék. Vagyis nem a magunk ízével kell megízesíteni, s nem a magunk világosságával kell bevilágítani ezt a világot. Krisztus fénye ragyogja be azt, és az ő örömhírének íze ad ízt neki, s nekünk ezt az ízt és ezt a világosságot kell hordoznunk, továbbadnunk.

    A már idézett írásban Imre atya meséli, hogy Breisachban, a Rajna mentén, van a székesegyház kriptájában egy feszület. A rajta levő Krisztusnak se feje, se keze, se lába. A II. világháború alatt egy gránát mindhármat levitte. Van alatta egy írás, amely így szól: „Jézusnak nincs lába, csak a mienk. Jézusnak nincs karja, csak a mienk. Jézusnak nincs keze, csak a mienk. Jézusnak nincs szája, csak a mienk.

    Mennyi igazság rejlik benne! Ha ma Jézus az emberekhez akar menni, a mi lábunkra van szüksége. Ha ma az embereknek segítség kell, Jézusnak szüksége van a mi karjainkra és kezünkre. Ha az emberek ma jó hírt, örömhírt akarnak hallani, Jézusnak szüksége van a mi szánkra.”

    „Ti vagytok a föld sója… a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni.” Nyilvánvaló, hogy itt Jézus nemcsak a tanítványok, hanem minden benne hívő, az egész egyház, „a hegyen épült város” missziós hívatásáról, küldetéséről beszél.

    Arra kell gondolnunk, hogy minden kereszténynek missziós hívatása van. Nem külön küldetésként kapja ezt, hanem egyszerűen abból a tényből eredően, hogy kereszténnyé, krisztusivá lett. Viszont ez az általános missziós küldetés nem agitációból és propagandatevékenységből áll, hanem abból, hogy a kereszténység és külön-külön minden keresztény ember megvalósítja önmagát és megőrzi sajátos „krisztusi természetét”, ahogyan a só, amikor megóvja a pusztulástól a romlandó dolgokat, s ahogyan a lámpa, amikor világít a házban levőknek.

    A keresztény ember számára ugyanígy „természetes” feladat kell, hogy legyen a világ megízesítése és romlástól való megóvása, s kötelessége az evangélium fényének személyes, tanúságtevő élete általi tovább adása.

    A keresztény misszió csak akkor hiteles, ha egyben tanúságtétel is Krisztus mellett, s nem az „emberi bölcsesség elragadó beszéde csupán”, hanem a „lélek és erő bizonysága”(1 Kor 2,1-5) – mondja Pál apostol a mai szentleckében.

    Szent Ferenc atyánk mondta egy alkalommal társainak: „Hirdessétek az evangéliumot, és ha szükséges, még a szavakkal is”. Vagyis előbb az életükkel és utána a szavakkal.

    A szentatya, Ferenc pápa arra biztat bennünket, hogy: „Hirdessük az evangéliumot életünkkel, tanúságtételünkkel.” Majd hozzáteszi: „a hívek és a lelkipásztorok következetlensége a között, amit mondanak, és amit csinálnak, a szó és az életmód közötti különbség aláássa az egyház és a kereszténység hitelességét.”

    A már idézett Imre atya írja, hogy: „Tanúságtevésünk egész életünkkel történik. Nem csak szavakkal. Jézus mellett egész életstílusunkkal teszünk tanúságot. Azzal, amit teszünk, vagy nem teszünk, és ahogyan tesszük, mutatja, hogy hiszünk-e Benne. Nyilvánvaló, hogy szavainknál sokkal értékesebbek a tetteink.”

    A fény a természetes ajándéka annak, aki belélegezte Istent és az élet ízével rendelkezni pedig annak az ajándéka, aki éli az Evangéliumot. Rajtunk múlik, hogy tudatára ébredjünk és továbbadjuk tanúságtételünk által a világosságot és az élet ízét a világnak.

    Annak érdekében, hogy a fény és a só el ne vesszen, az a feladatunk, hogy új lendületet adjunk az emberi létezésnek. Hagyjuk, hogy Krisztus Evangéliuma áthassa életünket, mert csak így válhatunk az Ő világosságának hordozóivá.

    Ne feledjük a házi feladatot, amelyet Jézus adott a mai evangéliumi szakasz végén, megoldani, begyakorolni az elkövetkező napokban, hetekben: „Úgy világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látva jótetteiteket, magasztalják mennyei Atyátokat!”

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Krisztust hordozni, őt élni, róla tanúskodniÉvközi 3. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    26
    Szilveszter Barát elmélkedése Krisztust hordozni, őt élni, róla tanúskodni Évközi 3. vasárnap

    Szentírási részek: Iz 8, 23 – 9,3 // Mt 4, 12 – 23.

    Szent Máté evangélista az imént felolvasott evangéliumi szakaszt egy ószövetségi szentírási résszel kezdi. Ez az ő evangéliumában gyakori jelenség, gyakran utal az ószövetségi írások beteljesülésére. Most épp arra a részre utal, melyet teljes terjedelmében Izajás prófétától hallottunk az első olvasmányban. A hallott Izajás-i rész egyértelműen az eljövendő Messiásra, Krisztusra vonatkozó jövendölés. Emberi képekkel és emberi szavakkal hirdeti a próféta: a Messiás mindenki szabadítója lesz, s hamarosan eljön.
    Mitől szabadít meg a Messiás? Az emberi lét legfélelmetesebb problémájától, a bűntől, melynek következménye az örök halál. Az a halál, amely a földi élet végében az értelmetlen pusztulást, a folytatás nélküli semmibe hullást látja, s ennek következtében földi életének mindennapjai is „sötétségben, a halál árnyékában” telnek. Megszabadít, mert "a nép, amely sötétségben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál árnyékában laknak, azoknak nagy világosság támad"- és ez a világosság nagy ujjongással és kitörő örömmel tölti el a népet, mert a Messiás a nép „terhes igáját, a vállára nehezedő rudat, sanyargatója botját összetöri”(Iz 8,23 – 9,3) – s az értelmetlen lét sötétségét megszünteti.
    Jézusnak a Jordán folyóban való megkeresztelkedése után, a Galileába történő visszatérése az a pillanat, amikor ez a rég várt világosság felragyog. Amikor Jézus a Szentlélektől eltelve tanítani kezd, beteljesedik az Írás, a prófétai jövendölés valóra válik.
    A galileai határvidéken, ahol pogányok, peremhelyzetűek és idegenek útjai keresztezik egymást már felvirradt az Isten országa.
    E vidék lakóinak rossz híre volt a magukat igazaknak tartó zsidók között: véleményük szerint semmi jó sem jöhet Galileából. És mégis, Izajás éppen nekik hirdette a messiási fényt, Emánuelt (velünk az Isten). Most Jézus is hozzájuk fordul, az "örömhír-hozó", aki békét ígér, jó hírt hoz, és üdvösséget hirdet.
    Jézus tanításának kezdőmondata azonos Keresztelő Szent Jánoséval "Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!"(Mt 4,12-23). Keresztelő János egy különleges személy, az üdvtörténetben az Ószövetség végén és az Újszövetség kezdetén áll, a határvonalon. S hogy Jézus és János igehirdetése azonos, utal arra, hogy amit Jézus mond, az szerves folytatása az üdvtörténetnek, s amit János tett, az mindenestől utalás Jézusra, a Messiásra.
    Keresztelő János bebörtönzésével a próféták ideje véget ért. Isten üdvösségterve szerint neki kisebbednie kellett, hogy Valaki növekedhessék. Jézus csaknem mindvégig hallgatott, addig a pillanatig, amíg a börtön ajtói bezárultak a pusztába kiáltó tekintélyt parancsoló hangja mögött. Most elérkezett az ő ideje, hogy beszéljen, és Isten országát hirdesse.
    „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!” Ebben a mondatban benne van, hogy hogyan léphetünk az üdvtörténet új és végső korszakába, Isten országába: a megtéréssel, aminek elő feltétele a bűnbánat.
    Megtérés. E szó hallatán sokan arra gondolnak, hogy a megtérés egy látványos jelenség, amikor egy hitetlen felnőtt emberből hívő lesz, mint ahogy Pál apostol is megtért látványos módon, a damaszkuszi úton. Kevesen gondolnak arra, hogy a megtérés minden krisztushívő ember sírig tartó feladata, s kötelessége.
    A megtérés ebben az esetben nem a felnőtt ember látványos hívővé válását jelenti, de nem is egy rossz szokás, bűn elhagyását csupán, hanem egész életünk megváltoztatását. Ezt azonban nem külsőleg, hanem belsőleg kell megtennünk: a szív, az értelem, a gondolkodás, az akarat, az érzelmek átrendezése által.
    A megtérés a gondolkodásmód megváltozását, valamint a magatartásforma kifelé is megjelenő változását jelenti. A megtérés folyamatában bekövetkezik az elfordulás a rossztól, és az odafordulás Istenhez. Az elfordulás a rossztól nem csupán azt jelenti, hogy magától a bűntől fordul el az ember, de annak forrásától is, ami nem más, mint a hamis önszeretet, a megszokás, a közömbösség.
    Ezért a megtérés nem egy alkalomra szól, amit egyetlen egyszer az emberi élet során le lehetne tudni. A megtérés egész földi életünkre szól, mert egész földi életünkben megvan bennünk a bűnre való hajlam, amely nem más, mint az önzés.
    A bűn az önzés, amikor önerőnkből, vagy Isten nélküli erőforrásból akarunk élni, ami képtelenség, hiszen létünk minden pillanatát ajándékba kapjuk Valakitől. Ezért a megtérésben életünk végéig tudatosítanunk kell: Istennek, az ő szeretetének köszönhetünk mindent, ezért mindenestől feléje kell fordulnunk. Tehát a megtérés egész életünk megváltoztatása, Isten felé fordítása, mert felismerjük, hogy emberhez méltó életet és boldogságot egyedül csak Isten adhat.
    Ez az élet és boldogság pedig nem más, mint az Isten Országa, az evangélium, az örömhír, amelyről Jézus beszél. Az örömhír, amely legszebben Szt. János evangéliumában van megfogalmazva: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen”(Jn 3,16).
    Jézus Krisztus nemcsak hirdeti, hanem földi életében maximálisan megéli Isten Országát. Azt az Isten Országát, amely Isten és ember érett, partneri szeretetközössége. Atyának szólítjuk Istent ebben a kapcsolatban, aki felemel magához minket, embereket és megistenít Jézus Krisztusban.
    Ez a szó, hogy Atya, amelynek Jézus ajkáról elhangzó arám eredetije az Abba, sok vitára adott alkalmat a bibliakutatók számára. Sokáig tartotta magát az a vélemény, hogy a kisgyerekek szólították így szüleiket. Viszont van egy vélemény mely szerint ezt a megszólítást, csak a felnőttkort elért gyermekek használhatták szüleik felé. Ez is utal arra, hogy ha mi Istent Abbának, azaz Atyának szólítjuk, ezt csak egy érett, felnőtt szeretetközösségben tehetjük meg.
    Amikor Jézus ezekről beszél a hallgatóság értetlenkedik, sőt megbotránkozik. Azért, mert hallgatóságából sokan még kisgyerekként viszonyulnak Istenhez: rászorulnak arra, hogy Isten parancsolgasson nekik, mindent részletesen adjon a tudomásukra, mint a kisgyereknek.
    Abban a kapcsolatban, melyet Jézus mutat, már nincs helye a parancsolgatásnak. Jézus, mint ember teljesen Istenre bízza magát, ahogy megvallja: „Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott”(Jn 4,34).
    Isten Jézus földi életében úgy van jelen, mint eledel, mint táplálék, amellyel kapcsolatban nem kell parancsolni az embernek, hogy vegye magához: a legtermészetesebb, hogy az ember az eledelt elfogyasztja az életben maradás miatt.
    Sajnos sokan megelégednek istenkapcsolatukban a felszínnel, a külső vallási cselekedetekkel, a parancsolgatós istenképpel, a Tíz-parancs betartásával, ami tulajdonképpen nem rossz, de nem elég, mert nem teszi az embert Krisztus-követővé, kereszténnyé, hiszen a Tíz-parancs nem az Újszövetség tanítása, hanem az Ószövetségé, amit ugyan Jézus nem vetett el, de beteljesített a szeretet főparancsának meghirdetésével.
    Nyilvános működésének kezdetén Jézus azt hirdette: Isten Országába az léphet be, aki bűnbánatot tart és megtér. A megtérésre egész életünk folyamán szükségünk van. Állandóan építenünk kell lelkünkben Isten országát, mégpedig hitből fakadó imádsággal, az egyetértésből fakadó testvéri szeretettel és az apostolokhoz hasonlóan, Krisztus hűséges követésével.
    Valahányszor Jézus az Apostolokat megfeddte, az majdnem mindig a kishitűségük miatt történt. Jézus gyakran a szemükre vetette, hogy nem, vagy túl kevéssé hisznek.
    Sajátos evangéliumi ellentmondást vehetünk itt észre: éppen az Apostoloknak – akik Jézust követték, akik hittek Benne – rója fel Jézus, hogy nincsen hitük, és ezt igen gyakran teszi. Jézus célja az Apostolok hitének megkérdőjelezésével az volt, hogy megtérjenek, megerősödjenek és elmélyüljenek a hitben.
    Krisztus mai követőinek, vagyis nekünk is szükségünk van arra, hogy időnként megkérdőjelezzük saját hitünket, hitből fakadó életünket. Ne legyünk annyira biztosak abban, hogy egyedül mi csináljuk jól, hogy egyedül mi éljük helyesen a krisztusi tanítást, míg a hitvestársnál, a gyerekeinknél, a szomszédnál, a munkatársnál hiányosságokat, felszínességeket fedezünk fel.
    Vajon a mi mindennapi életünk tényleg arról tanúskodik, hogy valóban, szívünk-lelkünk mélyéből hiszünk Istenben? Életvitelünk, magatartásunk, cselekedeteink és szavaink arról tanúskodnak, hogy Krisztus tanítását komolyan vesszük? Gondolkodásunkat, döntéseinket tényleg Krisztus Urunk világossága hatja át?
    El kell jutnunk arra a meggyőződésre, hogy hitünknek állandóan növekednie kell, hogy amit ma elértünk, holnap már kevés lesz. A hitéletben nincs megállás, kikapcsolódás, vakációzás, ha valóban hiszünk, akkor annak összhangban kell lennie minden napi életünkkel, akkor az, tetten érhető kell legyen az embertársainkkal való kapcsolatunkban, velük folytatott beszédünkben, róluk alkotott véleményünkben. Kereszténynek lenni ugyanis nem más, mint Krisztust hordozni, őt élni, róla tanúskodni a világban.
    Ne elégedjünk meg a felszínes hittel, a kisgyermeki istenkapcsolattal, amely az emberi felelősséget megszünteti, s azért tűnik könnyebbnek. Törekedjünk a megtérésre, a felnőtt Isten-ember szeretet-kapcsolatra, amelyben teljes emberi szabadsággal és felelősség tudattal szólíthatjuk Istent Abbának, azaz Atyánknak, Aki nem csak a mennyekben, hanem a saját életünkben, azaz gyermekeinek életében is jelen akar lenni.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."