62795 ima található a honlapon, összesen 147008 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

Szilveszter Barát vasárnapi elmélkedései

Szilveszter Barát vasárnapi elmélkedései
Hetente frissül

Kakucs Szilveszter 

Ferences szerzetes-papként szolgálja Istent és embertársait Felső Háromszéken az esztelneki ferences kolostorban és templomban.

Szilveszter Barát elmélkedése „Kiviszem a pusztába, hogy szívére beszéljek”Nagyböjt 4. vasárnapja

Napi Ima84 imádkozás /layout/img/logo.png

Márc
27
Szilveszter Barát elmélkedése „Kiviszem a pusztába, hogy szívére beszéljek” Nagyböjt 4. vasárnapja

Minden nagy vallásban megtaláljuk a vezérmotívumot, miszerint az ember keresi Istent. Ezzel szemben a Biblia nem az embert mutatja be Istent keresőnek, hanem az Istent, aki keresi az embert. A világtörténelem első kérdése nem az volt, hogy "hol van az Isten?", hanem Isten kérdezte: "Hol vagy Ádám?"

Így a kereszténységben Isten emberkeresése válik felülmúlhatatlanul erőssé, mert Isten Igéje emberré lett éspedig azért, hogy megkeresse azt, ami elveszett: az elgurult garast, az elkóborolt bárányt, a tékozló fiút. S miután Isten megtalálta az embert, csak azután következhet be az ember Isten keresése. Aminek egyik legszebb, klasszikus példája a 62-ik zsoltárban található: „Isten, te vagy az én Istenem, virrasztva kereslek, Terád szomjas a lelkem, testem utánad eped, mint a puszta kiaszott földje… Még fekvőhelyemen is rád gondolok, hajnalig rólad elmélkedem…”

Az a csodálatos, hogy a megtérés itt nem más, minthogy engedjük magunkat megtalálni. Figyelemre méltó, hogy a garasnak illemből nem kell visszagurulnia a háziasszony pénztárcájába. Az asszony az, aki mindent tűvé tesz, csakhogy megtalálja azt, ami az övé. Az elkóborolt bárányért is a gazdája tesz tűvé mindent, hogy megtalálja, s miután megtalálta vállára veszi és hazaviszi. A mai evangéliumban (Lk 15, 1-3. 11-32) szereplő tékozló fiú is, csak azért tér vissza, mert magával vitte az őt szerető atya képét, akinek vonzásából nem tud szabadulni. Az erkölcsi, gazdasági élet mélységeibe süllyedve döbben rá arra, a disznók vályújánál, hogy az atya valójában kicsoda is az ő számára. Istennek ez az ember utáni vágya végigvonul az egész Szentíráson.

Szép szöveget találunk Ozeás (2,16) prófétánál. Olyan szöveg ez, amely az ószövetségi választott népnek szól, de a Szentírás örök érvényű volta miatt, hozzánk is szól, és ma nekünk is van mondanivalója. Éppen ezért, mint személyesen nekem szólót hallgathatom, olvashatom, és ez által az Írás újra feltárul, és időszerűvé válik mindannyiunk számára.
Ozeásnál így szól az Úr a választott néphez: „Azért íme, én majd magamhoz édesgetem, és kiviszem a pusztába, hogy szívére beszéljek". A „szívére beszéljek", azt is jelenti, hogy körülrajongjam.
„Körülrajongjam!" Ezt álmai hölgyével teszi egy fiatalember, akinek minden lehetséges és lehetetlen eszébe jut, hogy a hölgy figyelmét, érdeklődését és szerelmét elnyerje. Pont ilyennek mutatkozik a mi Istenünk; kivezet minket a pusztába, és körülrajong. Nagyon sokat jelent számára a szeretetünk. Hasonlót olvashatunk az Énekek Énekében: „A kedvesemé vagyok én, ő meg utánam eped." (7,11) Isten eped utánam!

A Szentírásnak másik nagy, számunkra igen fontos üzenete, hogy nem én választottam Istent, hanem először Isten választott engem. Szent János evangélista első levelében olvashatjuk: „Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket” (1Jn 4,19).  Ez hitünk nagy titka.
Nem mi választjuk Istent, ő választ minket. Öröktől fogva „kezének árnyékában rejteget"(Iz 49,2) és „a tenyerére rajzolt"(Iz 49,16) minket. Mielőtt más ember hozzánk érhetne, Isten „titokban formál minket" és „indítja útjára a föld mélyén életünket"(Zsolt 139,15). Mielőtt bármilyen ember dönthetne felőlünk, „anyánk méhében ő szövi a testünk”(Zsolt 139,13). Isten már azelőtt szeret minket, mielőtt emberi lény kimutathatná felénk szeretetét. „Első”(1Jn 4,19) szerelemmel szeret bennünket, határtalan, feltétel nélküli szeretettel, azt akarja, hogy szeretett gyermekei legyünk, és azt mondja, legyünk mi is olyan szeretetteljesek, mint ő maga.

„A tékozló fiú hazatérése” című könyv szerzője (Henri J. M. Nouwen) így vall ezzel kapcsolatosan: „Életem nagy részében küzdöttem, hogy megtaláljam Istent, hogy megismerjem és szeressem őt. Minden igyekezetemmel megpróbáltam követni a lelki-élet irányelveit — mindig imádkozni, másokért dolgozni, olvasni a Szentírást — és elkerülni a számtalan kísértést, hogy elvesztegessem magam. Sokszor elbuktam, de mindig újra próbálkoztam, még a kétségbeesés határán is. Most azon tűnődöm, vajon teljesen tudatára ébredtem-e annak, hogy Isten egész idő alatt próbált megtalálni, megismerni és szeretni engem”.
Az 1300-as években élt Ruysbroek, Ágoston-rendi szerzetes, misztikus, lelki író azt mondja: „Isten az, aki belülről kifelé jön hozzád." Ez azt jelenti, hogy közelebb van hozzám, mint én magamhoz.

Így hát számunkra a kérdés nem az, hogy „Hogyan találjam meg Istent?", hanem „Hogyan hagyjam, hogy Isten megtaláljon engem?" Nem az a kérdés, „Hogyan ismerjem meg Istent?", hanem „Hogyan tegyem lehetővé, hogy megismerjen?" És végezetül, nem azt kell kérdeznem, „Hogyan szeressem Istent?", hanem azt, „Hogyan engedjem, hogy szeressen?"
Isten a távolt kémleli, mint a tékozló fiú atyja, próbál engem megtalálni, és arra vágyik, hogy hazavigyen. Jézus mind a három példázatban, amit arra a kérdésre mond el válaszul, hogy miért eszik együtt bűnösökkel, Isten kezdeményezésére helyezi a hangsúlyt.
Isten a pásztor, aki elmegy megkeresni elveszett bárányait. Isten az asszony, aki lámpát gyújt, kisöpri a házat, és addig keresi az elveszett pénzt, amíg meg nem találja. Isten a tékozló fiuk és otthon maradt fiuk apja, aki figyel, és gyermekeit várja, kiszalad eléjük, átöleli és kérleli őket, könyörög nekik, és arra buzdítja őket, hogy jöjjenek haza, vegyenek részt a lakomán.

Lehet, hogy furcsán hangzik, de Isten legalább annyira – ha nem jobban – szeretne megtalálni engem, mint én őt. Igen, Istennek – bármennyire is ellentmondásosnak hangzik, de – ugyanannyira „szüksége” van rám, mint nekem Ő rá. Isten nem egy pátriárka, aki otthon marad, nem mozdul és elvárja, hogy gyermekei odamenjenek hozzá, leborulva elnézést kérjenek helytelen viselkedésükért, megbocsátásért könyörögjenek és megígérjék, hogy megjavulnak.
Ellenkezőleg, elmegy hazulról, méltóságáról megfeledkezve fut feléjük, oda sem figyel bocsánatkérésükre és ígéreteikre, hogy majd megváltoznak, s a gazdagon terített asztalhoz vezeti őket.
Mennyire megváltozhatna, mennyivel kiegyensúlyozottabb, derűsebb lehetne lelki-életünk és egyben vonzóbb is egész életünk, ha már nem úgy gondolnánk Istenre, mint aki elbújik és a lehető legjobban megnehezíti, hogy rátaláljunk, hanem úgy, mint aki engem keres, miközben én rejtőzködöm.

Kérdés, kérdések, amire, amikre a nagyböjt csendjében, még a húsvét előtti időszakban jó lenne válaszolnom: miért rejtőztem el és mi az, ami mögé elbújtam Isten elől? Ádám azért rejtőzött el, mert félt az Istentől miután evett a tiltott fa gyümölcséből… A tékozló fiú azért hagyta el az atyai házat, mert megszokta az atya szeretetét, s nem tudta értékelni, csak a disznók vályújánál döbbent rá, hogy mit veszített el valójában az örökség kikérése alkalmával. És én…? Mi az, ami miatt nem élő, vagy nem egészen élő az Istennel való kapcsolatom? Mi az, ami miatt nem eléggé hiteles, nem vonzó a hit illetve a vallásos életem, gyermekeim, unokáim, ismerőseim számára, akiknek üdvössége miatt úgymond aggódom?
Amikor Ádám a bűnbeesés után elrejtőzik, Isten az, aki új kapcsolatra készen kezébe veszi a kezdeményezést; nem engedi, hogy bűnében és szégyenében megkeseredjen. Így van ez ma is, Isten kezébe veszi a kezdeményezést, és szabadító tapasztalatra hív meg, ha nyitott vagyok rá. Igen, Isten keres engem, mert akarja a velem való találkozást.

Amikor Isten szemén keresztül nézem elveszett lényemet, és meglátom hazatértem felett érzett örömét, akkor életem gyötrelmei enyhülnek, bizalmam megerősödik és reménységem új életre kap.
Nem lenne jó Isten örömét fokozni azzal, hogy engedem megtalálni és hazavinni magam, s hagyni Istent, hogy megünnepelje az angyalokkal visszatérésemet? Nem lenne csodálatos mosolyt fakasztani Isten arcán azzal, hogy megadom neki a lehetőséget, hogy rám találjon, elárasszon szeretetével, és rá beszéljen a szívemre?
A közvetlen Isten-tapasztalatot én természetesen nem tudom előidézni; ajándékba kapom. De ha várok, ha mindig kész a szívem-lelkem, az Úr jönni fog, és felismerteti magát velem. Annyira szépen fogalmaz ezzel kapcsolatosan nagy költőnk, Ady Endre „Az Úr érkezése” című versében:
 

Mikor elhagytak,
Mikor lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép tüzes nappalon,
De háborús éjjel.
 
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.


Imádkozzunk! „Isten, mi Atyánk, egyedül Te tudod; milyen lehetne az életünk. Taníts meg arra, hogy jelenléted csendjében megértsük azt a titkot, hogy a Veled való találkozásban, tekintetedben és szavadban már sokan felismerték magukat, mint a Te képedet és hasonlatosságodat.
Engedd elhagynunk mindazt, ami akadályoz a Veled való találkozásban, és abban, hogy átadjuk magunkat a Te Igédnek.
Segíts megengednünk, hogy megtestesüljön bennünk az a kép és hasonlatosság, amit Te alkottál rólunk.” Ámen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Szilveszter Barát elmélkedése Fogantatott Szentlélektől, született Szűz MáriátólGyümölcsöltó Boldogasszony ünnepe

Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

Márc
25
Szilveszter Barát elmélkedése Fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától Gyümölcsöltó Boldogasszony ünnepe

Szentírási rész: Lk 1,26-38
 

A mai evangéliumi szakasz abba a Názáretbe visz el bennünket, ahol a megtestesülés misztériuma elkezdődött, és élő valósággá vált az Üdvözlégy Mária. Szentföldi zarándoklatunk alkalmával az ember meghatódva borulhatott le azon oltár előtt Názáretben, amelyre ez van vésve: Az Ige ITT LETT testé. Eddig az ember számára a megtestesülés titka, mintha valami, tőle távoli történés lett volna, az érintéssel, az ITTEL egészen közelivé, szinte foghatóvá vált.
Gondolom, hogy mindannyian jól tudjuk, hogy az Angyal ajkán elhangzott Ave Mariára, az Üdvözlégy Mária imára maga az Ég tanított meg minket...

Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! - mondja az angyal Máriának. Ezek a szavak Mária helyzetének ajándék jellegét hirdetik. Mert méltóságának alapja az, hogy az ő szíve alatt testesült meg Jézus Krisztus, Isten kegyelmének teljessége. Mária az a "terület", amelyen a második isteni személy a világba lépett.
Kt. A názáreti esemény hátterében Izajás próféta jövendölése áll, amit az olvasmányból hallhattunk: „Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Emmánuelnek nevezi, ami annyit jelent: Velünk az Isten.” (Is 7,14). Ez az ősi ígéret Isten Fiának megtestesülésében túláradó beteljesülést nyert, mert Szűz Mária nemcsak fogant, de a Szentlélek erejéből, vagyis magának Istennek erejéből történt a rendkívüli esemény.
A méhében életre kelő emberi lény Máriától ölt testet, de léte teljességgel Istentől ered. Teljesen ember, a föld porából – hogy bibliai képpel éljünk – de a magasból, a Mennyből érkezik.
Jézus megismerése hitünk szempontjából lényeges, hogy Mária fogan, s mégis szűz marad, ez azt tanúsítja, hogy a kezdeményezés Istené volt, és főként, mert megmutatja, ki is az, aki megfogant. Ahogyan az Evangélium mondja: „Ezért a születendő Szentet az Isten Fiának fogják hívni” (Lk 1,35). Ebben az értelemben Mária szüzessége és Jézus istensége egymásnak kölcsönös garanciája.

Ezért olyan fontos az egyetlen kérdés, amit a „nagyon zavarba jött” Mária feltesz az angyalnak: „Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?” (Lk 1,34). A maga egyszerűségében Mária nagyon is bölcs: nem kételkedik Isten hatalmában, de jobban meg akarja érteni akaratát, hogy teljesen igazodhasson ehhez az akarathoz. Máriát végtelenül meghaladja a Titok, mégis tökéletesen elfoglalja a számára annak középpontjában kijelölt helyet. Szíve és értelme teljességgel alázatos, és Isten éppen ezen egyedülálló alázatossága miatt várja ennek a lánynak „igenjét” ahhoz, hogy tervét megvalósítsa. Tiszteletben tartja méltóságát és szabadságát. (XVI. Benedek pápa)
Az angyali üdvözlettel Isten újra belépett a történelembe. Megrendítő a gondolat, hogy a mindenható Isten, az ég és föld ura, ilyen csendesen, alázatosan lépet be a mi világunkba, amely végül is az Ő világa. Nem jogaira hivatkozva jött közénk, hanem bekéredzkedett. Amikor a Boldogságos Szűz Mária és az angyal között elhangzott párbeszédet olvassuk, akkor az a benyomásunk, hogy az arkangyal, Isten rettenthetetlen hírnöke, szinte alázatosan várja, hogy Mária igent mondjon.

Az apokrif evangéliumokban van egy kedves jelenet, amely valószínűleg csak jámbor elképzelés, de amely szép gondolatot fejez ki. Mielőtt Gábor arkangyal Máriához jött volna, másik két názáreti lányt is meglátogatott, és mindegyiknek ugyan azt az ajánlatot tette, mint Máriának, de mind a kettő elutasította a javaslatot, mondván, hogy nem egyezik a jövőre vonatkozó terveikkel és elképzeléseikkel. Ez a kis történet azt akarja igazolni, hogy Mária teljesen szabadon mondott Igent Istennek. Ő is mondhatott volna nem-et, de elfogadta Isten érthetetlen javaslatát.
Az angyali üdvözlet Isten emberszeretetének költői kifejezése. Isten nem kényszeríti magát senkire, az Ő hívása mindig csak felhívás, amit az ember szabadon elfogadhat, de vissza is utasíthat. A Boldogságos Szűz elfogadta Isten hívását, ezért megtestesülhetett az isteni ige. Ha mi is kinyitjuk a lelkünket Isten szavának, akkor bennünk is megtestesülhet az Ő szeretete. Ugyanis, aki mélységesen bízik Isten szeretetében, az a Szentlélek működése révén magába fogadja Jézust, az ő isteni életét. És igazából ez Karácsony titka!

Mária „igenjéből” egyszerre következik anyaság és szüzesség, s az a kívánság, hogy Őbenne minden Isten dicsőségére történjék, és a Tőle születendő Fiú egészen kegyelmi ajándék lehessen.
Az angyali üdvözlet helyszíne Galilea, melynek Názáretjében hangzott el a történelem legalázatosabb IGENJE: „Íme, az Úr szolgáló leánya: történjék velem szavaid szerint” - mondja Mária az angyalnak. Ez az elfogadás arra utal, hogy Isten ajándékai az ember részéről szabad együttműködést feltételeznek.
Így volt ez Mária életében is. Szeplőtelenségét, szüzességét, kiváltságos helyzetét ajándékként birtokolta, de neki is szenvednie, küzdenie kellett. Növekednie kellett a hitben, a reményben és a szeretetben, hogy végérvényesen azzá válhasson, akinek Isten megálmodta. S ebben az Istenre hagyatkozó szabad önmegvalósításban mindannyiunk számára példát adott.

„Ne félj, Mária, mert kegyelmet találtál az Istennél!” (Lk 1,30). Gábriel üdvözlése Istennel ajándékoz meg. Isten dicsőségét tapasztaljuk meg, s ízleljük. Azt a dicsőséget, mely gyógyít, s a jónak növekedést ad.
Az ember hamis dicsősége az, amit Mária igenje leleplez. Az a dicsőség, melyhez mindig verseny tapad. Ami Szent John Henry Newman szavaival „annak az eredménye, hogy valaki ’kiválóbb’ valakinél, jobb, gyorsabb, szebb, hatalmasabb. Az emberek által adományozott dicsőség az, amikor valakik előnyünkre mérnek össze a többiekkel. Minél többet ’érünk el’ az életben, annál több dicsőítést kapunk. Minél magasabbra hágunk a létrán, annál több dicsőséget gyűjtünk. De ez a dicsőség az, ami fénye mellett sötétségünket is megteremti. Az emberi dicsőség, amely versenyen alapszik, rivalizáláshoz vezet. A rivalizálás magában hordozza az erőszakosság csíráit; az erőszak pedig a halálba vezető út. Az emberi dicsőség talmi dicsőség, hamisnak és halálosnak bizonyul” (The Road to Daybreak).
 
A názáreti Szűz igenje követendő példa kellene legyen a mi számunkra. „Történjék velem a te szavaid szerint” (Lk 1,38). Ha ezt őszinte szívvel ki tudjuk mondani, akkor az Istenszülő, Isten dicsőségébe vezet be. Abba a dicsőségbe, mely Jézus számára az evangéliumokban elválaszthatatlan a megaláztatásától és a halálától. Ha igazán meg szeretnénk látni Isten dicsőségét, Jézus szolgai alázatában kell járnunk. Ez a legmélyebb oka, hogy a keresztény szolidaritásban él a szegénnyel, az elnyomott, a menekülttel, és a sérült, beteg emberrel.
Kt. Mária csendes IGEN-je Isten hívó szavának elfogadására lelkesítette és ihlete a szenteket és mindazokat, akik figyeltek Isten igéjére.

Mária meghívásáról elmélkedve ki-ki a maga hivatására gondolhat, mert hivatásunkban találjuk meg Isten akaratát. Imáinknak is az Isten igéjére való nyitottságot kell tükrözniük. Nemcsak kérnünk kell Istentől ezt, vagy azt, hanem ismételten azt is kell kérdeznünk Tőle, hogy mit akar Ő tőlünk?
Biztosan megtapasztaltuk már azt, hogy elképzelésünk nem mindig egyezik azzal, amire Isten hív bennünket. Ha elutasítottuk hívását, terveink nem tettek bennünket boldoggá. Életünknek csak akkor van értelme, ha úgy fogjuk fel, mint Isten ajándékát, és mint Tőle kapott küldetést. Ezért mindenekelőtt saját létezésünkre kell igen-t mondanunk: „Köszönöm, Istenem, hogy megteremtettél!” Ha ezt megtettük, nem kell félnünk Isten egyetlen hívásától sem, mert Ő mindig a javunkat akarja.

Köszönjük meg Istennek, hogy a Mária tiszta lényében testet öltő Jézus kiszabadított bennünket a bűn halálos szorításából és rádöbbentet hivatásunk lényegére, s a dicsőség valódi értelmére. És imádkozzunk, hogy a szeplőtelen Szűz példáját követve az élet sötét óráiban is IGENNEL, elfogadással tudjunk válaszolni Isten hívására, rejtélyes közeledéseire, annak biztos tudatában, hogy „Istennél semmi sem lehetetlen”! 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Szilveszter Barát elmélkedése De ha nem tartotok bűnbánatot, elvesztek ti isNagyböjt 3. vasárnapja

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Márc
20
Szilveszter Barát elmélkedése De ha nem tartotok bűnbánatot, elvesztek ti is Nagyböjt 3. vasárnapja

De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan

Szentírási rész: Lk 13,1-9

Minden korszaknak megvannak a maga vérengző emberei, természeti csapásai, szörnyű balesetekből származó tragédiái. Jézus a korabeli tragikus eseményeket, napi híreket használja fel arra, hogy hallgatóságát tanítsa, megtérésre, bűnbánatra sarkallja. Az evangéliumi szakaszból kiderül, hogy Isten irgalma nélkül senki sem állhat meg az ítéletkor. Ezért fontos időben megtérni. Tudnunk kell, hogy Isten nem azt fogja számon kérni tőlünk, hogy mit tettek mások velünk, hanem a mi magatartásunkat, életvitelünket, szavainkat, cselekedeteinket és mulasztásainkat fogja nagyító alá venni, ellenőrizni.

Napjaink eseményei nagyon jól mutatják, hogy Jézus Krisztus tanítása, az evangélium üzenete mennyire aktuális. Ha az Úr Jézus megtérésre szóló felhívása ma hangzana el, akkor egész biztos, hogy nem a Siloámban ledőlt torony egykor történt tragikus eseményét idézné. Nem is a Pilátus által vérbe fojtott lázadás áldozatairól beszélne, hanem ezt mondaná: „Azt gondoljátok, hogy az a kilenc ember, akinek a halálát Nyugat-Texasban, egy 13 éves gyermek vezette platós terepjáró okozta, ami kedden belerohant egy buszba, vagy az ukrajnai háború elhunyt áldozatai, bűnösebbek voltak, mint ti? Azt gondoljátok, hogy ők bűnösebbek voltak, mint mi? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.”

A korabeli közfelfogás szerint szenvedés vagy váratlan halál azért ért valakit, mert bűnös volt, s ez volt számára az isteni büntetés. Ezt a hiedelmet, téves felfogást oszlatja el Jézus, aki szerint az áldozatok nem emiatt, nem nyilvános vagy titkolt bűneik miatt vesztették életüket. Jézus szavai nem zárják ki azt, hogy valamiféle kapcsolat van a szörnyű tragédia és a bűn között, de azt határozottan elutasítják, hogy a bűn közvetlen következménye volna az embereket váratlanul érő szerencsétlenség, illetve, hogy bűneik miatt sújtotta volna őket Isten ilyen szörnyű halállal.

Az Úr Jézus az emberi tragédiák, napi hírek fényében készít kórképet az emberiségről és a környezetéről. Az emberi kegyetlenség és a tragikus baleset áldozatait hasonlítja össze a szerencsésekkel, az életben lévőkkel. Az áldozatoknak nem volt idejük bűnbánatot tartani, mert hirtelen érte őket a halál. Az élőknek azonban adott a megtérés lehetősége, de nem élnek vele, mert nem tartják fontosnak.

A két tragédia hírét Jézus arra használja fel, hogy bűnbánatra, megtérésre szólítsa fel az embereket, miként a gyümölcsöt nem termő fügefáról is ezzel a céllal kezd beszélni. A fügefa évek óta nem terem, feleslegesen foglalja a helyet. A közgazdaságtan azt tanítja, hogy a reménytelen, a veszteséges projektre nem érdemes további anyagi erőforrásokat pazarolni, hanem fogadjuk el a veszteséget és lépjünk tovább. Ebből a szemszögből Jézus vincellérje feleslegesen pazarolja a fügefára energiáit, idejét és pénzét, ahelyett, hogy leírná a veszteséget. A fügefa pusztulása szinte elkerülhetetlen. Mégsem kerül azonnali kivágásra, hanem kap egy új esélyt. A fügefa a vincellérnek köszönhetően menekül meg. A vincellér személyében Jézusra ismerhetünk, aki senkit sem akar elpusztítani, még az ítélet napján is újabb haladékot ad. Szinte irracionálisan mentegeti a meddő fát, a terméketlen életű keresztényt: „Hátha terem majd jövőre”. Persze a véget csak elnapolja, mert ha nem élünk a kegyelem meghosszabbításával, akkor a „kivágás” csak jövőre halasztódott, de meg fog történni.

„Hátha terem majd jövőre”. – Milyen óriási derűlátást, bizakodást sugall e rövid mondat. Jézus a haszonelvű észjárással szemben, de mindenféle valószínűség számítással és felméréssel ellentétben hisz az emberben, aki képes önmaga hibáiból tanulni, képes a jóra, a megtérésre, bűnbánattartásra, a türelemre. De persze viszonoznunk kell ezt a bizalmat. Különben át kell adnunk helyünket azoknak, akik bő termést hoznak.
Ugyanis Jézus a mai evangéliumi szakaszban kétszer is megismétli azt, ha nem tartotok bűnbánatot, vagy úgy is mondhatjuk: ha nem tértek meg, akkor ti is hasonló sorsra juttok.

A nagyböjt alkalmas ideje a megtérésnek. Arra bátorít minket a Szentatya, Ferenc pápa, hogy ne fáradjunk bele bocsánatot kérni. Ne fáradjunk bele abba, hogy a bűnbocsánat szentségében kiengesztelődjünk Istennel és egymással. Megtérni annyit jelent, hogy a gondolkodásmódunkban megváltozunk. A gondolkodásmódban megváltozni azt jelenti, hogy nemet mondunk a bűnre, a bűnös szokásokra, és igent mondunk Jézus Krisztusra.
De hogyan tudunk megtérni? Hogyan tudjuk a gondolkodásmódunkat átformálni? Először is azáltal, ha rendszeresen és kitartóan imádkozunk. Ha arra kérjük a Szentlelket, hogy formáljon át bennünket, alakítsa át gondolkodásmódunkat. A Szentlélek, ha hívjuk Őt, jön, és átformálja gondolkodásmódunkat, segít bennünket a megtérés folyamatában.
A megtérésben, a gondolkodásmódunkban valló megváltozásban az is segít, ha olvassuk és figyelünk Isten Szavára. Mert, ha Isten Szavát beengedem az életembe, ha Isten Szavát beengedem a szívembe, akkor Isten Szava megtisztít, Isten Szava rendet tesz bennem. Isten Szava segít, hogy a gondolatainkban, érzéseinkben, cselekedeteinkben, döntéseinkben, Jézushoz igazodjunk.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy a mai evangéliumi szakasz üzenete, akkor ragad meg igazán bennünket, akkor képes elgondolkodtatni minket, ha a fügefát önmagunkkal azonosítjuk. Épen ezért a párhuzamos történetekben felidézett tragikus halálokról szóló napihírek arra intenek, hogy mint fügefa, nem érdemes, sőt kimondottan kockázatos halogatni a döntést. A megtérést azonnal el kel kezdenünk.

A döntés meghozatalában, a megtérés mielőbbi elkezdésében nagyon fontos szerepet játszhat az a tudta, hogy meg fogunk halni, hogy a fügefához hasonlóan egyszer majd „kivágatunk”.
A híres német filozófusnak, a katolikus családból származó Heideggernek (1889–1976) van egy széles körben ismert fogalma (Sein-zum-Tode), amit filozófiai szövegekben „halál-felé-vivő-lét”-nek fordítják németből magyarra, de a „halálos betegség” nyelvi analógiája alapján pontosabb és magyarosabb lenne a „halálos lét”, vagy költőibb – Kosztolányi nyomán – a „halálba hanyatló lét”. Tartalmilag ez azt jelenti, hogy az ember az egyetlen, aki tudja, hogy meg fog halni.
Ha azonban az ember léte végességét nem veszi komolyan, és a halálról úgy gondolkodik, hogy „az emberek születnek és meghalnak” úgy általában, és úgy tesz, mintha ez rá nem vonatkozna, akkor saját létének igazi lehetőségét elhibázó „akárkiként” vegetál, teng-leng céltalanul a mindennapokban.

A tragikus halálesetek kapcsán bennünket a megtérésre felszólító Jézus üdvös figyelmeztetése arra int, hogy soha, sehol, senki se gondolja magáról hogy élete végtelen, következmények nélküli sodródás lehet. A legfontosabb azonban, hogy észrevegyük: a türelmes és irgalmas Vincellér most a mi életünk fügefájának gyökereit ás körül. Hogy a gyümölcs reményében, még egyszer, utoljára, ki tudja hányszor háromévnyi terméketlenség után még levegőt, vizet és tápanyagot kapjunk. Hátha terem majd jövőre.

Életünk végessége és ennek nyomán a soha vissza nem térő lehetőségek autentikus, hiteles, valódi megélése csak az „én meghalok” belátásának, tudomásul vételének döbbenetes komolyságában tárul fel, és képes életünket széppé, értékessé, céltudatossá, sőt boldoggá tenni.

Ugyanis az öntudatos hívő, keresztény ember számára a halálba hanyatló lét nem vasfüggöny, hanem fátyol, amin keresztül az Istennel való találkozás fénye dereng.

Ady Endre a „Köszönöm, köszönöm, köszönöm” című versében ezzel kapcsolatosan írja:
„Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden…
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.”


A halálban az Istennel való találkozást köszönő költővel együtt mi is hihetjük és remélhetjük, hogy létünk nem csak halálba hanyatló-, hanem „örök életre, örök boldogságra meghívott lét” is egyben.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Szilveszter Barát elmélkedése Isten teljes dicsőségének megnyilvánulásáhoza szenvedés útja vezet - Nagyböjt 2. vasárnapja

Napi Ima21 imádkozás /layout/img/logo.png

Márc
13
Szilveszter Barát elmélkedése Isten teljes dicsőségének megnyilvánulásához a szenvedés útja vezet - Nagyböjt 2. vasárnapja

Szentírási rész: Lk 9, 28b-36

Ha még visszaemlékszünk a múlt vasárnapi Evangéliumi szakaszból hallottakra, akkor a sátán vitte föl Jézust egy magas hegyre, most Jézus viszi oda tanítványait. A sátán a hegyről lefelé mutatott, és arra akarta csábítani Jézust, hogy a birtoklás és a hatalom szintjén valósítsa meg önmagát, Jézus viszont fölfelé, a hegynél is magasabbra irányítja a tanítványok tekintetét, és az isteni létezés világába helyezi őket. A sátán azt kívánta Jézustól, hogy leborulva őt imádja, Jézus pedig Pétert, Jánost és Jakabot az Atya imádására tanítja.

 


Az Atya imádásának lényege a feltétlen bizalomban való teljes önátadás. Ezt a bizalmat törte meg bennünk az ősbűn, ezért újra kell tanulnunk. Tanulhatunk Ábrahámtól, aki hitt az Úrnak, Isten pedig beszámította ezt az ő megigazulására. Tanulhatunk Mózestől, aki a törvényt képviseli, és Illéstől, aki pedig a prófétákat. Mind személyes életüknek, mind az általuk képviselt szentírási könyveknek az az üzenete, hogy Isten mindenhatóságában lehet megbízni egyedül, de ez a mindenhatóság a szeretet mindenhatósága. És tanulhatunk Jézustól, aki akár a pusztában, akár fönn a hegyen, akár a Getszemáni kertben az Atyára figyelt és belé kapaszkodott, és tökéletesen átadta magát neki. A keresztségben mi is azért kaptuk a Szentlelket, hogy képesek legyünk hasonló önátadásra.


A színeváltozásban azt nyilvánítja ki az Atya, hogy milyen dicsőségben lesz részük azoknak, akik őt Lélekben és igazságban imádják, azaz teljes bizalommal átadják magukat neki. Valójában a színeváltozás hegye nem hely, hanem állapot. Lehet, hogy ebben a pillanatban éppen pusztaságban van a lelkem, magányban és megkísértettségben, lehet, hogy a színeváltozás ragyogó villámfényében, lehet, hogy hamarosan agóniám, a halállal való küzdelmem kezdődik. Mindegy: itt és most átélhetem a színeváltozás lényegét, a teljes ráhagyatkozást az Atya szeretetére, ha az ő kezébe helyezem életemet, földi és örök sorsomat.


Ezért Szent Lukács evangélista külön kiemeli azt a tényt, hogy Jézus arcának színe imádság közben változott el. Ez az Atyával való mély kapcsolat közben következik be, amikor Jézus egyfajta lelkigyakorlatot végez a hegyre visszavonulva csendben, Péter, Jakab és János társaságában. A három tanítvány mindig jelen van a Mester isteni megnyilatkozásának pillanataiban. Az Úr, aki nem sokkal korábban megjövendölte halálát és feltámadását, a tábor hegyén elővételezi megdicsőülését tanítványai számára.
A tanítványokat az itt kapott élmény igen megerősítette Jézus isteni származásában. Segítséget kaptak általa, hogy megértsék: Mesterük isteni dicsősége és áldozati halála nincs ellentétben egymással.
Az apostolok döbbenten állnak: félnek, de boldogok is. Félnek, mert még nem értik, hogy az isteni vonásokat hordozó Jézusnak miért kell szenvednie. De a boldogság is szívükbe költözik, mert elmondhatatlanul jó dolog az Isten közelében lenni. A félelem és a boldogság összekavarja gondolataikat. Még sokat kell érlelődniük ahhoz, hogy belássák: az Isten teljes dicsőségének megnyilvánulásához a szenvedés útja vezet. 


Péter apostol még sok év múlva is a táborhegyi események a jelentőségéről ír az ő levelében. Arról, hogy nem "meséket követve" ismerték meg Jézust és ismertették meg másokkal, hanem "szemlélői voltak" az ő nagyságának. Az Atya szózata is ehhez társult: „Ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm, s ezt az égből jövő szózatot mi hallhattuk, mikor együtt voltunk vele a szent hegyen” (2. Pét. 1:16-18), írja Péter apostol.
A nagyböjt előkészület a keresztségre, vagy annak megújítására. Ekkor különösképpen eleget kell tennünk az Atya felszólításának: „Őt hallgassátok!”– Urunk színeváltozásánál – hasonlóan, mint Jézus megkeresztelkedésénél, a Mennyei Atya Jézust szeretett Fiának nyilvánítja. A keresztségben bennünket is gyermekeivé fogadott. Ez azt jelenti, hogy közösséget kell vállalnunk Jézus Krisztussal: nem csak a dicsőségben, hanem a szenvedésben is.


A mi hazánk a mennyben van – olvastuk a Szentleckében (Fil 3,17-4,1). Itt a földön nem verhetünk sátrat, nem táborozhatunk le a színeváltozás hegyén. De a bizalom kötelékeivel már most kezdhetjük kifeszíteni mennyei sátrunkat, ahol örökké az Úrral és az ő választottaival leszünk, már nem csupán szemlélőjeként, hanem részeseként annak a végső színeváltozásnak, melyben Urunk, Jézus átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez.
Péter szavai: „Mester, jó nekünk itt lennünk” azt a lehetetlen kísérletet képviselik, amely ennek a misztikus tapasztalatnak a megállítására irányul. Szent Ágoston írta: „A hegyen ott volt Péter számára Krisztus, mint lelki táplálék. Miért jött volna le a hegyről, hogy visszatérjen a fáradalmakhoz és fájdalmakhoz, miközben ott fönt telve volt az Isten iránti szent szeretet érzelmeivel, amelyek szent magatartásra ösztönözték?”. 


Jézus, Péter ajánlatára sem maradt a színeváltozás hegyén. Lejött, hogy folytassa útját, ami a Golgotán át, nagypéntek történésein keresztül vezetett a feltámadás dicsőségébe.
Igazából a vasárnapi szentmise lehetővé teszi számunkra, hogy a megígért dicsőségből mi magunk is valamit megtapasztaljunk. Ám nem maradhatunk itt: a hétköznapok elfoglaltságának útján kell haladnunk az örök élet magaslatai felé.


Ezért mondja Benedek pápa egyik nagyböjti üzenetében, hogy: „keresztény létünk abban áll, hogy folyamatosan felmegyünk az Istennel való találkozás hegyére, majd onnan leereszkedünk, és magunkkal hozzuk az onnan fakadó szeretetet és erőt, hogy magának Istennek a szeretetével szolgáljuk testvéreinket”. 


A mai evangéliumi szakaszról elmélkedve fontos következtetést vonhatunk le a magunk számára. Mindenekelőtt meg kell értenünk és élnünk az ima elsőbbségét életünkben, amely nélkül az apostoli és a karitatív tevékenység puszta aktivizmussá fokozódik le.
Nagyböjtben meg kell tanulnunk, megfelelő időt biztosítani életünkben az egyéni és a közösségi imának, amely lélegzetet ad vallásos életünknek. Továbbá az ima nem azt jelenti, hogy elszigeteljük magunkat a világtól és ellentmondásaitól, mint ahogy ezt szerette volna tenni Péter a Tábor-hegyen maradva, sátrat építve, hanem az ima visszavezet bennünket a hit útjához, a cselekvéshez.
Fohászkodjunk Szűz Mária, az Esztelneki Madonna közbenjárásáért: segítsen mindnyájunkat, hogy kövessük az Úr Jézust az imában és a tevékeny szeretetben.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Szilveszter Barát elmélkedése "Az embert szavai szerint ítélik meg…"Évközi 8. vasárnap

Napi Ima20 imádkozás /layout/img/logo.png

Feb
27
Szilveszter Barát elmélkedése "Az embert szavai szerint ítélik meg…" Évközi 8. vasárnap

Szentírási részek: Sir 27,5-8 / Lk 6,39-45

 

A mai evangéliumi szakasz a múlt vasárnapinak a folytatása és itt Szent Lukács evangélista a szeretetről szóló beszédet néhány olyan gyakorlati alkalmazással folytatja, amelyek Krisztus tanítványainak arculatát határozzák meg: nekik ugyanis, mint Szent Máténál olvassuk: „a világosságnak” kell lenniük.

Mégis azt tapasztaljuk, hogy nem egyszer hiányzik belőlük, belőlünk ez a világosság, az üdeség, az életrevalóság, az öröm, amely igézetébe ejthetné az embereket. Az úgy nevezett „jók” és az „igazak” élete az egyházban sokak előtt nem csábító. A hitből élők többször sötét ruhában és szomorkás arccal járnak, szomorú keresztények. Néha úgy tűnik, mintha életükből száműzték volna a fényt, a kedélyt és az életrevalóságot, a vidámságot és az örömet. Hiányzik belőlük a világosság és a derű, amely nélkül valójában nincs igazi keresztény élet. Ezért mondja az 1900-ban elhunyt, s protestáns lelkészi családból származó, német, ateista filozófus Nitzsche: „A megváltottaknak – vagyis a keresztényeknek – megváltottabbaknak kellene látszaniuk ahhoz, hogy hinni tudjak a Megváltójukban."

A múlt század közepétől a nyugati teológusok elkezdték keresni a derűs és vonzó keresztény életforma titkát, nyitját, mert rájöttek, hogy a szomorú kereszténység nem vonzó.
A keresztények életén ugyanis át kell, hogy ragyogjon az isteni igazság és jóság fénye. „Transzparenciáról”, átlátszóságról, áttetszőségről, fényáteresztésről kezdtek beszélni, arról a krisztusi dicsőségről, isteni ragyogásról, amely mindenütt felragyog, ahol az emberek igazságban és jóságban élnek: a világban, az egyházban és az egyéni életben.

Jézus Krisztus élete minden keresztény eszményképe kell, hogy legyen, mert az Ő vallásossága tiszta és áttetsző, olyan volt, mint a napfényben fürdő tiszta ablaküveg. Áthatolt rajta a fény és táncolt a napsugár. Lényét átjárta Isten szeretete. Neki nem kellett különösebben bizonygatnia: Aki engem lát, látja az Atyát (Jn 6, 40 és 46).
A tanítványok ezt megtapasztalták Urunk színeváltozásakor a Tábor hegyén: Jézus „arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig olyan fehér lett, hogy vakított, mint a fény” (Mt 17, 2). Ekkor végképp meggyőződhettek, hogy Jézus a „Világosság a Világosságtól”, amiként ezt a nagy Hiszekegyben valljuk.

Azonban senki sem világíthat másoknak, ha maga nincs a fény birtokában: „Vajon vezethet-e vak világtalant?”- teszi fel a kérdést Jézus a mai evangéliumi szakaszban. A tanítvány, a keresztény világossága nem saját éleselméjűségéből, hanem Krisztus tanításából származik, amelyet elfogadott és tanulékonyan követ.
A keresztény csak olyan mértékben világíthatja meg testvéreit és képes őket Krisztushoz vonzani, amennyire magáévá teszi és életté váltja Mesterének tanítását és példáit, úgyhogy szinte ezek eleven szemléltető, bemutató eszközeivé válik. Ez olyan munka, ami elkötelezi az egész életet: állandó erőfeszítéssel egyre jobban Krisztushoz kell alakulnia, hasonulnia. Nyugodt befelé tekintéssel fel kell mérnie szívét-lelkét és javítgatnia hibáit, nehogy az Úr által leleplezett abszurd eset álljon elő: „Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre?”
Nem fordulhat elő, hogy Jézus egy tanítványa valami olyat követel meg mástól, amit maga nem tesz meg, vagy olyasmit akar kijavítani a másikban, amit önmagában, talán sokkal súlyosabb formában, minden további nélkül megtűr.

Aki csak másokban akar a rossz ellen harcolni, saját szívében pedig nem, az képmutató. Ezek ellen az Úr teljes határozottsággal lépett fel. A tettek jelentik azt a kritériumot, amely alapján meg lehet különböztetni az igazi tanítványt a képmutatótól, Jézus hasonlatával élve: „a fát a gyümölcséről lehet megismerni”.

Jézus a mai evangélium hasonlataival transzparenciát, átlátszóságot sürgetett. Azt akarta, hogy követőinek élete, életünk tiszta, őszinte és nyílt ragyogás legyen. A jó fa jó gyümölcsére irányította figyelmünket: „Mert nincsen jó fa, amely rossz gyümölcsöt terem, sem rossz fa, amely jó gyümölcsöt hoz” (Lk 6, 43).
Az Úr Jézus hasonlatában nem érdekes a fa külseje, helye és kora. Egyes egyedül csak az számít, hogy jó gyümölcsöt teremjen és termésében önmagát adja. Jézus nem élettelen és felcicomázott, kirívó ruhába öltözött farizeusokra emlékeztető karácsonyfákat akart belőlünk, hanem olyan örökzöld fenyőket, amelyek koruktól függetlenül szálegyenesen állnak. A jó „termőfákon” meglátszik az eleven és egészséges élet. A jó keresztényeken meglátszik, hogy összhangban állnak Istennel, embertársaikkal és önmagukkal.

Ezt már az Ószövetség is megállapította. Amint hallottuk az első olvasmányból: „a fák gyümölcse szerint becsülik a kertet, s az embert szavai – beszéde – szerint ítélik meg” (Sir 27, 6). Ugyanis az emberi beszéd sok mindent elárul. A lélek ürességét, bűnösségét, de szépségét és szeretetét is.
Beszédünk tartalma, szépsége, vagy éppen minősíthetetlensége, trágársága, hamissága, rágalmazása megmutatja, hogy igazából kik vagyunk. Nem beszélve arról, amit Szent Máté evangéliumában (12, 34-37) olvashatunk: „minden fölöslegesen kimondott szóról számot adnak majd az emberek az ítélet napján. Szavaid alapján fognak igaznak ítélni, szavaid alapján fognak elmarasztalni”.  
Jézus, ezt a hallgatói előtt már ismert hasonlatot alkalmazza és fejleszti tovább hangsúlyozva, hogy a legfontosabb dolog mindig az ember belső magatartása és az ebből fakad külső közötti összhang. A fa minőségét a gyümölcs árulja el, az ember szívének jóságát vagy gonoszságát pedig a beszéde, a szavai és tettei. Beszédünk lehet építő jelegű, de sajnos haszontalan és romboló is. Sőt az ember beszéde gyilkolni is tud. Kapcsolatokat megmérgezni, szétrombolni. Embereket megalázni, kigúnyolni. Tehát a beszéd szép, jó, csodálatos, de félelmetes is egyben.
A szív tisztaságától függ az értéke, mert „a jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember pedig a rosszból rosszat”- mondja az Úr. A képmutató ember álcázhatja magát, mint a farsangi, maszkabálokon szokás, azonban előbb vagy utóbb nyilvánosságra kerül a szívben rejlő jó vagy rossz: mert „a száj a szív bőségéből beszél”. 

Egyik ismerősöm mesélte: „Nagyanyám nem mondott, nem is tudott csúnyákat mondani, vagy csúnyán beszélni, nem volt pletykás vagy rágalmazó, mert szép lelke volt. A széplelkű emberek szépen beszélnek, másokról is. Jó volt nagyanyámat hallgatni, mert beszédje emberségre, türelemre, alázatra, szelídségre, jóságra, szeretetre és hitre tanított.” 

Valóban a hamis, pletykás, rágalmazó, illetve a trágár beszéddel még senki sem tette jobbá a világot. Ez a fajta beszéd csak arra jó, hogy megsértse, irritálja, bántsa a másik embert, és megmutassa belső világunk értéktelenségét. Ha jobbá akarjuk tenni a világot, és élhetőbbé, ha boldogabbá akarjuk tenni a saját magunk és embertársaink életét, akkor törekedjünk a szép és igaz beszédre, az igazi értékek megvalósítására, a szelídségre, az alázatra, a türelemre, a jóságra, és legfőképpen az értelmes, okos és önfeláldozó szeretetre. S akkor szavaink is ezt fogják tükrözni, mert „a száj a szív bőségéből beszél”.

Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy melyek a jó fa gyümölcsei a vallásos élet terén? Vajon Jézus e hasonlattal azt kérdezi, hogy hányszor imádkoztam, gyóntam és áldoztam? Hány hibát követtem el az elsőáldozás előtt megtanult lelkitükör alapján? Hány Miatyánkot, rózsafüzért és litániát végeztem, illetve hány pénteket tartottam meg?

Tévedés ne essék, nem a vallásos élettel járó gyakorlatok ellen beszélek. Hisz ezeket a „lelki gyümölcsöket” valóban nagyra kell tartanunk: imádkoznunk kell, szentmisére kell járnunk, gyónnunk és áldoznunk kell rendszeresen, a böjtről és az alamizsnálkodásról, jótettekről sem szabad megfeledkeznünk, de itt nem állhatunk meg, mint akik jól végezték dolgukat, hanem tovább kell lépnünk és a Lélek gyümölcseit kell teremnünk. Szent Pál apostol szerint: „a Lélek gyümölcsei: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5, 22-23). A Lélek gyümölcsei viszont szoros kapcsolatban állnak az Istenhez való tartozásunkkal, az imával, a szentségekhez való járulással, a lelkiismeret tisztaságával, az önmegtagadással.

Jézus tisztán fénylő, sugárzó vallásosságot kíván tőlünk. Olyan embereket akar, akiknek arcán felragyog az igazság fénye, Isten jósága és szeretete. Akiknek tettein átragyog Jézus Lelke, és lényén kirajzolódik Isten képmása, az a szépség, amelynek gyönyöre ma is képes meghódítani az emberi szíveket és az egész világot.

Természetes, hogy Krisztus tanítványai nem elégedhetnek meg, nem elégedhetünk meg egy csupán emberi szempontból jó és egyenes szívvel. Új, a Krisztus tanítása szerint megformált, teljesen az evangéliumhoz tért szívre van szüksége, szükségünk.
Ez kemény, de nem lehetetlen feladat, még akkor sem, ha az öntudatos keresztény, a tanítvány szívét is állandóan kísérti a bűn. Bátorításul Szent Pál arra emlékeztet bennünket, hogy Krisztus legyőzte a bűnt, az ő győzelme pedig kezeskedik a keresztény győzelméért is. „Hála legyen Istennek, mert ő győzelemre segít minket Jézus Krisztus, a mi Urunk által” (1 Kor 15, 57).

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Szilveszter Barát elmélkedéseSzent Péter apostol székfoglalásának ünnepe

Napi Ima11 imádkozás /layout/img/logo.png

Feb
22
Szilveszter Barát elmélkedése Szent Péter apostol székfoglalásának ünnepe

† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből (Mt 16,13-19)

Abban az időben, amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ezt válaszolták: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.”
Ő tovább kérdezte őket: „Hát ti, kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám.
Ezért mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait: Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is.”
Ezek az evangélium igéi.
***
Február 22-én Szent Péter apostol székfoglalását ünnepli Egyházunk. A Depositio Martyrum, az egyik legrégebbi egyházi naptár, mint Péter tanító székének ünnepét jelzi e napot, a péteri szolgálat és az apostolra alapított Egyház egységének kifejezésére.
Az apostolok az Egyház életének és szervezetének fontos pillérei. A mi hitünk először a kinyilatkoztatásra épül, mely Jézus életével zárult le, másodszor az apostolok szilárd hitére. Az apostolok részesei voltak a megváltás művének, betekintést nyertek a mennyei misztériumokba, valamint küldetést és vezető feladatot kaptak közvetlenül Jézus Krisztustól. Az ő tudásuk közvetlenül tőle származik, hiszen őt hallgatták, tőle tanultak.
Jézus Krisztus Pétert rendelte saját Egyházának földi fejévé, hogy „amíg ő nincs velünk”, addig ő és utódai vezessék a rá bízott nyájat. Ennek a nyájnak pedig szüksége van tanítóra és pásztorra, hiszen a „sötétben tévelyeg” és báránybőrbe öltözött farkasok támadják.
A pápai primátus (elsőség), és a mindenkori pápa az apostolok hitén kell, hogy álljon. A jelenlegi szentatya, Ferenc pápa tartott már katekéziseket az apostolokról, egyházatyákról is. A szentekről minden elmélkedése során beszél, vagy idéz tőlük. Ezzel ad példát minden keresztény számára, hogy a Jézus Krisztusban való hit az apostolok hite, akik kitartottak még emberi gyengeségeik ellenére is a Messiás győzelmének hirdetésében.
Minden kereszténynek az apostolokhoz és szentekhez kell hasonulnia, azokhoz, akik valamit felfogtak Isten misztériumaiból, életükkel hirdették, és amikor elestek, újra fel tudtak állni, és tovább haladtak a krisztusi úton.
A mai evangéliumi szakasz elbeszélése két alapvetően fontos elemet tartalmaz. Mindenekelőtt Jézus istenségének elismerését, amit Péter mondott ki a tizenkét apostol nevében. Nem ez volt az első eset, amikor istenségét imádták, hanem például korábban a vihar lecsendesítése után térdre hullottak előtte és megvallották: „Valóban Isten Fia vagy!” (Mt 14,33). A péteri feladat elsősorban az, hogy Isten népét Jézus Krisztus imádására ösztönözzék, mely elsősorban a liturgiában valósulhat meg.
A másik fontos elem a szövegben Péter fölszentelése az eljövendő Egyház, a Krisztus követő közösség fejévé: „mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat”. A Péter név jelentése szikla, kő, arámul Kéfás-nak hangzik. Ez a rendíthetetlen férfiú, ez a biztonságos szikla lesz hivatott Krisztus Egyházát hordozni és testvéreit megerősíteni a krisztusi hitben.
Egy alkalommal maga Jézus mondta: „Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet” (Lk 22,31–32).
Róma közösségének első vezetője Péter apostol volt. Sajátos szerepet töltött be az apostolok testületében: a tizenkettő nevének felsorolásakor mindig ő áll az első helyen, több alkalommal pedig az apostolok „szóvivőjeként” lép fel. Pünkösd után egyértelműen ő vezeti a keresztény közösség életét, ő az első és legfőbb apostoli tekintély.
Róma város püspöke, jelen esetben Ferenc pápa (a pápa szó jelentése: atya), Péter apostol utódaként megerősíti testvéreit, őrzi és tanítja a Jézus Krisztusba vetett hitet. Figyeljünk rá, tegyük magunkévá tanítását, s kövessük példáját.

Fr. Szilveszter ofm 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Szilveszter Barát elmélkedése Vajon az ember hogyan és mi által válhat boldoggá?Évközi 6. vasárnap

Napi Ima30 imádkozás /layout/img/logo.png

Feb
13
Szilveszter Barát elmélkedése Vajon az ember hogyan és mi által válhat boldoggá? Évközi 6. vasárnap

Szentírási rész: Lk 6, 17. 20-26
 
Minden ember boldogságra vágyik. Mi az, ami embert boldoggá tehetne? – kérdezi a nagy költő, Vörösmarty Mihály. „Kincs, hír, gyönyör, legyen bár mint özön, a telhetetlen elmerülhet benne, s nem fogja tudni, hogy van szívöröm.”
A 19. században élt dán keresztény gondolkodó, Sören Kierkegaard egész életművének középpontjában vallási kérdések, teológiai témák álltak, melyeket filozófiai szemszögből vizsgált.
„Vallásos íróként” leginkább az foglalkoztatta, hogyan lesz valaki keresztény. Az ember szerinte ugyanis nem keresztény, azaz ilyesmit tényszerűen senkiről sem lehet megállapítani; helyesebb inkább úgy fogalmazni, hogy az ember kereszténnyé lesz, azzá válik. Aztán írásainak hátterében mindig ott rejlik egy másik igen fontos kérdés, amivel a mai evangéliumi szakasz is foglalkozik: vajon az ember, hogyan és mi által válhat boldoggá.
Szerinte ez, és az erre megadható válasz teszi kifejezetten személyessé az életünket, hiszen mindannyian más boldogságképzettel élünk, s a világban található más-más boldogság-ajánlatokat kapunk vagy válogatunk ki a magunknak számára.

A boldogságkeresés összefüggésében alakul ki Kierkegaard gondolkodásában a híres hármas életstádium-elmélet.
Szerint az egyik ember az érzéki boldogságtól várja létének beteljesülését - ezt nevezi esztétikai életformának. A másik ember pedig az emberi, a hűséges, az odaadó kapcsolatokban igyekszik boldogságát megtalálni – ez nála az etikai életstádium nevet kapta.

Az esztétikai életmód képviselői melankolikus költők – akiknek életében bár vannak rendkívüli sikerélmények, eksztatikus csúcspontok –, tartós boldogságra mégsem számíthatnak. Éppen emiatt hajlamosak a magányba való visszahúzódásra, ahol a boldogság pillanatait újból felidézhetik magukban, s ezen a benső újraélésen keresztül  megpróbálják azt ismételten kiélvezni. Persze ez a fajta „költői” fantáziavilág nem ad értelmet az emberi életnek, hiszen benne az élet végül üresnek, jelentéktelennek mutatkozik. Az esztétikai életforma kudarca, hogy az érzéki örömök izolálják az embert, s legvégül csak unalom marad a sok eksztázis után, ami teljesen lehetetlenné teszi a boldogságot.

Az etikai életformában élők a boldogság szempontjából közelebb állnak céljukhoz, hiszen a hűséges házasság, baráti kapcsolatok és munkaszeretet közegében számukra nem tűnik olyan törékenynek és mulandónak a keresett boldogság. Ezek az emberek adok-kapok kapcsolatokban élnek, beruháznak a kapcsolataikba, nem csak élősködnek, mint az előző életforma képviselői. Az jellemzi őket, hogy embertársaikat nem csupán eszköznek, játékszernek tekintik, hanem egyenrangú feleket látnak bennük. Ennek az életformának alapvető feltétele az ember azon választása, amelynek során kimondja, hogy képes kötődni, képes mások iránt elköteleződni. Ugyanúgy megvannak igényei, ugyanúgy megmarad érzéki léte, csakhogy lényét nem ez fogja meghatározni és uralni, hanem már mindent a jó és rossz közötti választás szemszögéből vizsgál.
Örök boldogságra azonban az ő életformájuk sem adhat garanciát, hiszen ezeket az emberi kapcsolatokat, magatartásmódokat is sok veszély fenyegeti.

Ezért ezt felülmúlva jelenik meg Kierkegaard életstádium elméletében a harmadik, a vallási életforma, mert csak ennek a talaján állva remélhet az ember örök beteljesedést, boldogságot.
Igen, a kereszténység örök boldogságot ígér annak, aki elfogadja a hitet. Vajon mit jelent az, hogy elfogadjuk a keresztény hitet, s egyáltalán mit nevezünk valódi keresztény életnek? Kierkegaard szerint Krisztus léte nemcsak történeti tény a keresztények számára, hanem olyan esemény, amit bensőleg átalakíthatunk, és így belevonhatunk a saját történelmünkbe, életünkbe.
Emberi oldalról azért lehet örök érvényű a kereszténység, mert abban az egyszeri, krisztusi történeti eseménynek, a betlehemi születésnek, a személyben is örök alapja lesz. Innentől fogva érthető az a gondolat, hogy a hívő ember a hitben egy időben él Krisztussal. Ez nem azt jelenti, hogy Krisztus élete valahogyan párhuzamosan folyik az én életidőmmel, hanem úgy, hogy Krisztus élete az a fókuszpont, az a középpont, amellyel a saját létemet értelmezem, amelynek fényében saját létemre tekintek, s Krisztus személye az, amely életemben jelenvalóvá válik.

Az istenhitről legtöbbször azt gondoljuk, hogy elsősorban hittételek gyűjteménye, melyek tárgyilagos, mindenkire érvényes módon jelennek meg az egyházi tekintélyen keresztül.
A keresztény hitnek természetesen van ilyen vetülete is, ugyanakkor a hitet nem meríthetjük ki rideg, racionális megragadás által, hanem lényege inkább abban áll, hogy azt szenvedélyesen, egzisztenciánk egészével ragadjuk meg, hiszen a krisztusi hit lényegét tekintve: szenvedélyesen felvállalt életforma.
A keresztény hit kötődés, amelyen keresztül az igazság életté válik bennünk. Az igazság olyan, mint a táplálék, eggyé leszünk vele, belülről jár át minket, éppen azért, ne külső tényezők, ne múlékony hatások, hanem a bensőnket átjáró Krisztus által legyünk önmagunkká, keresztényekké.
Jézus Krisztus minden kor minden embere számára az „igazság” és az „élet kenyere”, ezért jegyzi meg Kierkegaard: „Ha képtelen vagy felülkerekedni önmagadon és a Krisztussal való egyidejűség állapotában kereszténnyé lenni, vagy ha az egyidejűség helyzetében Krisztus képtelen moccanásra bírni és magához vonni téged, akkor sosem leszel keresztény”.

Ezek után elmondhatjuk, hogy a Jézus-i Boldogság mondások egy lét-átalakító folyamatba viszik bele az embert. Nem általános jellegű igazságot fogalmaznak meg – boldogok a boldogtalanok –, hanem egy magatartásformára akarnak rá bírni, arra szólítanak fel, hogy osztozzunk Jézus élményében és életformájában.
Márpedig a Hegyi Beszéd további szövege azt mondja el, miből áll ez az új típusú lét, amely megfelel az ember igazi nagyságának, s amelynek a következménye a boldogság lesz, de nem a könnyű örömökből álló, olcsó boldogság, hanem az emberhez méltó, az Isten gyermekeinek nagyságához méretezett igazi boldogság, az a boldogság, hogy szeretünk, és nem az, hogy vágyaink kielégülnek.
Talán a bevezetőben idézet költő is erre gondol, amikor azt kérdezi: „Mi az, ami embert boldoggá tehetne? Kincs, hír, gyönyör, legyen bár mint özön, a telhetetlen elmerülhet benne, s nem fogja tudni, hogy van szívöröm”.

Miről van szó? Röviden az első Boldogság mondást szeretném elemezni a már mondottak alapján. „Boldogok vagytok, ti, szegények, mert tiétek az Isten országa”- írja Szt. Lukács, viszont Szt. Máté evangéliumában ez áll: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa”.
„Lélekben” azt jelenti: gyökerében, lényünk legmélyén. A lélekben való szegénység a szeretet belső lényege. Szegénynek lenni lélekben azt jelenti, hogy lemondunk önmagunk birtoklásáról, azaz egyrészt kiszolgáltatjuk magunkat Istennek, másrészt ráhagyatkozunk saját boldogságunkat illetően. Ezért a szegényt két rövid mondat határozza meg: „Hiszek neked” – ez a hit, és: „Rád bízom a boldogságomat” – ez a remény. Így a szegény a hitre és a reményre támaszkodva a szeretetben él: így tud szolgálni, tudja magát a másik és a mások szolgálatára szentelni, mert megszabadult béklyóitól. S aki így éli életét azé lesz a mennyek országa, vagyis az Istennel való bensőséges kapcsolat.
Tehát a "szegény" szó bibliai értelemben nem jelenti szükségképpen az anyagi értelemben vett szegénységet. - Lélekben szegény volt például Dávid király, a társadalmi ranglétra legmagasabb fokán álló ember. - Lélekben szegény a magabiztosságtól megfosztott ember, az, aki tudja, hogy nem számíthat önmagára, a saját erejére. Az ilyen ember alapvető beállítottsága, hogy miközben megtesz minden tőle telhetőt, mégis mindent Istentől remél, és nem gyökerezik bele az evilági dolgokba.

Az evangéliumi boldogság válasz arra a kérdésre, hol van Isten az életünkben, a szenvedésünkben? Ha képesek vagyunk meglátni Istent, akkor is, amikor hiányoznak a legalapvetőbb anyagi szükségleteink, amikor képesek vagyunk megfogni Isten kezét akkor is, amikor az emberek üldöznek bennünket, megvetnek és kigúnyolnak a hitünkért, akkor boldogok vagyunk és leszünk. Boldog az az ember, akinek élete Istenben van lehorgonyozva.

A Boldogságok nem társadalmi kategóriák. A szegények, akikről az Evangélium beszél, nem kifejezetten a nincstelenek, a koldusok, hanem azok, akik megértették azt, hogy emberségük csak akkor halad a beteljesülés felé, ha Istenre irányították életüket.
Boldog az alázatos, aki tudja, hogy minden élet értéke Istentől van. Boldog az, aki érzi, hogy mindenben Istentől függ. Boldog az, aki elfogadja Isten reá vonatkozó tervét.
Igen, csak az olyan ember lesz képes elfogadni Jézus tanácsát az igazi boldogságról, aki Jézus módjára teljes szívével, teljes lelkével és minden erejével szereti az Istent, és megnyílik Isten felé. Ez nem néhány jámbor léleknek való elgondolás, hanem az ember legmélyebb lényegéből származó igazság és vágy. Ezért mondja Szent Ágoston: „Isten, te tefeléd irányulónak teremtettél minket. Ezért nem lel nyugodalmat szívünk, míg benned meg nem nyugszik.”

Az olyan ember, akinek számára az Isten a legvalódibb valóság, mindennél fontosabbnak fogja tartani az olyan állapotot, mely helyt ad életében az Istennek. Azaz állapot, melyet Jézus boldognak hirdet, éppen ilyesféle állapot. Az ilyen állapotban levő ember egója, énje nem nagy, szíve nincs teletömve lomokkal, nincs magába zárva, nincs magával eltelve, nincs gőggel pukkadásig felfuvalkodva. Ezért kész Isten belépni az életébe, és ezért képes ő befogadni szívébe az Istent.

Jézus a boldogság mondásokkal saját életmódját írja le. Ő élt szegényként, ő sírt a sírókkal, ő volt szelíd és alázatos szívű, ő éhezett az Atya akaratának teljesítésére, az ő szíve volt átlátszóan tiszta, ő a békesség adója, őt üldözték és ölték meg az isteni igazságért.
Szűk és tövises utat járt az Úr Jézus, és mégis boldog volt. Volt öröme, melyet senki tőle el nem vehetett, és ezt az örömet szánja nekünk is.

Az Úr Jézus nemcsak hirdeti a boldogságokat, hanem meg is éli! Ha őt szemléljük, akkor meglátjuk, mit jelent lélekben szegénynek lenni, mit jelent szelídnek, irgalmasnak, szomorkodónak, igazságosságra törekvőnek, éhezőnek, tiszta szívűnek, békeszerzőnek, üldözöttnek lenni, és ezekkel együtt boldognak lenni.
Nem egyszerűen azt mondja: tegyétek, amit mondok, hanem: 'Jöjjetek, kövessetek!' Jézus megadja az erőt is követéséhez, mindig velünk van és átalakítja gyengeségeinket erővé, ha kérjük. Higgyünk neki, amikor ezt mondja: „Elég neked az én kegyelmem, az én hatalmam ugyanis az erőtlenségben nyilatkozik meg”(2 Kor 12,9). 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Szilveszter Barát elmélkedése „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok”Évközi 5. vasárnap

Napi Ima8 imádkozás /layout/img/logo.png

Feb
06
Szilveszter Barát elmélkedése „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok” Évközi 5. vasárnap

A mai szentírási részek Izajás próféta valamint Péter apostol hivatását mutatják be. Az isteni meghívást, akárcsak Izajás próféta esetében, Péternél is Istenélmény előzi meg, vagyis mielőtt Isten sajátos küldetést adna az embernek, kinyilatkoztatja magát, megismerteti magát az emberrel.

Nagy-hatású az Izajásnak adott kinyilatkoztatás: „Láttam az Urat - mondja a próféta. - Magas és fönséges királyi széken ült”(Iz 6, 1-2), körülötte angyalok lebegnek és imádják. A próféta megremeg ekkora nagyság és szentség láttán. Tisztátalanabbnak érzi magát, mint valaha, méltatlannak arra, hogy Isten színe előtt álljon.
Egészen más körülmények között megy végbe Péter végleges meghívása arra, hogy „emberek halásza” legyen. Itt a meghívás nem templomban történik, mint Izajás esetében, hanem a tónál, rendkívül egyszerű és emberi összefüggésben, amint ez az emberré lett Istenhez illik, aki mindenben meg akarja osztani az emberek életét.
Simon Péter az elsők között csatlakozott Jézushoz és fogadta be Őt otthonába, s életébe. Munka közben, az életnek azon színterén, ahol családjával élt és dolgozott tapasztalta meg, hogy Jézusban Isten közeledett feléje. Látta, hogy Jézus tetteivel szabadulást hozott, útját állta a gonosz befolyásának, gyógyított és enyhítette a nyomort.

Szent Lukács evangélista Jézus kafarnaumi működésével kapcsolatosan különös hangsúlyt fektetett a csodálatos halfogásról szóló történetre, amit az imént olvastunk fel. Péter és társai ebből megtudták, hogy ha Jézus szavának engedelmeskednek, akkor tetteiket hallatlan siker koronázza.
A csodálatos halfogás alkalmával Péter felfedezte Jézusban az Istent, félni kezdett, akárcsak egykor Izajás próféta, a kiválasztása pillanatában, aki ezt mondta: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok... és most... szememmel láttam a seregek Urát” (Iz 6, 5). A prófétához hasonlóan Péter is a végtelen fölségű Isten közelében átérezte esendő voltát. Jézus lábához borulva mondja: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok”.
Az alázatosság aktusát Jézus részéről a nagy hívás követi. Ez az Isten félelmével kezdődő bölcsesség lesz Péter hivatásának az alapja. Hitt, és ezért Jézus művének folytatója, munkatársa és apostola lett. Jézus szolgálatába hívta az esendő, gyarló embert, és megbízatást adott neki hatalmas művének, Isten Országának építésére: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel”. A válasz itt sem várat magára. Péter és társai „partra vonták hajóikat, és mindenüket elhagyva követték Jézust” (Lk 5,11).
Izajás próféta és Péter apostol tapasztalatában azt látjuk, hogy az Istennel való találkozás által az ember felismeri saját alkalmatlanságát és szegénységét, korlátait és bűneit. Ám e gyengeség ellenére az Úr, aki tele van irgalommal és megbocsátással, átformálja, és arra hívja az embert, hogy kövesse Őt.
Vagyis az ember nem nevezheti ki önmagát Isten munkatársává, de amikor Isten hívja, akkor méltatlansága nem lehet ok arra, hogy visszahúzódjék. Mert Isten nem azt nézi, amit az ember tart fontosnak: az ember a külsőt nézi, de az Úr a szívekbe lát (1Sám 16,7), és az embereket, a szegényeket és gyengéket, akik hisznek benne, a megváltás bátor hirdetőivé teszi.
Ezért arra buzdította 2009-ben XVI. Benedek pápa a papság éve alkalmával a papokat, hogy „ne korlátaikra figyeljenek, hanem tekintetüket szegezzék az Úrra és az Ő csodálatos irgalmára, térjenek meg szívükben, és továbbra is örömmel hagyjanak hátra mindent érte.”
A Jézussal való találkozás Péter társainak életében is sorsdöntő fordulatot hozott. Mindannyian abbahagyták a halászatot, otthagyták hajójukat, hálójukat, apjukat, anyjukat, családjukat, otthonukat. „Mindenüket elhagyva követték Jézust” és emberhalászok lettek. Azaz Jézustól megbízatást kaptak, hogy Isten Országának örömhírét elvigyék a föld végső határáig.
A meghívás, megbízatás ma sem veszítette érvényét. Istennek ma is emberi munkaerőre van szüksége ahhoz, hogy megismertesse evangéliumát minden néppel. Istennek kellenek az igehirdetők, kellenek az olyan fiatalok, akik követik hívó szavát, akik vállalják az Istennek szentelt életformát és hajlandók érette lemondani családról, vagyonról, korlátlan szabadságról, röviden: akik elhagynak mindent, csakhogy követhessék Őt, és szolgálatába állhassanak.
Azonban a hithirdetés és apostolkodás nemcsak a papok feladata, hanem minden Krisztus-hívő, így a mi kötelességünk is. Jézus valóban kiválasztotta az apostolokat és azok utódait, a püspököket és ezek munkatársait, a papokat, hogy folytassák megkezdett művét, de a Szentírás tanúsítja, hogy az őskeresztény közösségekben a világiak is derekasan kivették részüket Isten Országának építésében.
A világiak apostolkodásának egyik szentírási indítéka, hogy a keresztség révén mindannyiunknak a „világ világosságává és a föld sójává” kell válnunk. Ugyanis a keresztség által, amikor szüleink és keresztszüleink a nevünkben átvették a föltámadott Krisztust jelképező húsvéti gyertyáról meggyújtott gyertyát, akkor Isten világosságának hordozói lettünk és nekünk ezt a világosságot nem szabad véka alá rejtenünk, tovább kell adnunk – mondja Jézus.

Vajon hány családi, egyházi, templomi közösségben veszik ma komolyan ezt a keresztény elhivatottságot és igyekszenek megismertetni a világgal az Isten Országáról szóló örömhírt?
Vagy, hogy még személyesebb, még aktuálisabb legyen a kérdés felvetése, így kell fogalmaznunk: vajon mi, akik vasárnapról vasárnapra eljárunk ide a templomba, vajon mi komolyan vesszük keresztény hivatásunkat és igyekszünk-e Krisztus melletti tanúságtevő életünkkel megismertetni az Isten Országáról szóló örömhírt, nem is annyira a világgal, mint inkább a közvetlen környezetünkkel, a családunkkal, a munkaközösségünkkel, amelyben élünk, és amelyben dolgozunk?

Ne feledjük az olcsó „semmi közöm hozzá” kijelentéssel, a közömbösséggel, nemtörődömséggel, még nem rázható le magunkról a keresztségből fakadó krisztusi küldetésünk. Még csak azzal sem mentegethetjük tétlenségünket, hogy bűnös emberek vagyunk. Péter is az volt. Jézustól mégis hallania kellett: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.”
Igen, az Apostolok kiválasztása és meghívása nekünk is reményt ad, mert gyakran mi is úgy érezzük, hogy erőnket felülmúló dolgokat vár el tőlünk a Jézusba vetett hitünk. Tőlünk, mindannyiunktól, mert tulajdonképpen mindnyájan, akik meg vagyunk keresztelve, valamiképpen Jézus apostolai vagyunk. Senki sem mondhatja, hogy erre nem alkalmas. A magunk erejéből tényleg alkalmatlanok vagyunk keresztény mivoltunk nagy méltóságának betöltésére, de Jézus erejében nagy dolgokat vihetünk végbe. Isten arra hívott meg bennünket, hogy mássá, jobbá tegyük ezt a világot, ott, ahol élünk.
A Szentatya, Ferenc pápa mondta: „az élet csak akkor értékes, ha másoknak ajándékozzuk szeretetben, igazságban, a mindennapi életben, a családban. Mindig ajándékozzuk oda! Ha valaki megtartja magának életét, hogy védelmezze, akkor, azaz élet meghal, összeaszik, szükségtelenné válik.” Igen, minden keresztény, már puszta létével, Isten jelenlétéről tanúskodik, kell, hogy tanúskodjon környezetében.
Istennek gyakran úgy tetszik, hogy alkalmatlannak látszó embereket küld műve megvalósítására, és velük ír történelmet.

Istennek minden emberrel terve van, mindenkinek megszabta küldetését: idősnek és fiatalnak, egészségesnek és ágyban fekvő betegnek, még a legelesettebb embernek is kiosztotta a feladatot: az egyiknek könnyebbet, a másiknak nehezebbet, mindenkinek erejéhez mérten, de mindig egyformán fontosat.
„Isten arra teremtett, hogy különleges módon szolgáljak neki – írja Szent John Henry Newman. Bizonyos feladatot csak rám bízott és ezt senki másra… Istennek szüksége van rám, hogy terveit megvalósíthassa. Saját helyemen éppen olyan fontos vagyok, mint az arkangyal megfelelő helyén. Természetesen, ha kudarcot vallok, mást küldhet helyettem. Nagy művében mégis részem van. Láncszem vagyok, kapocs az emberek között. Jót kell tennem, és végre kell hajtanom művét. Amikor beállított az életbe és helyemen parancsait teljesítem, hivatásomnak élek, akkor anélkül, hogy akarnám, a béke angyala és az igazság hírnöke vagyok”.
Az életben nemegyszer adódnak számunkra nehéz próbatételek: a legkedvesebb személy halála, szeretteink gyógyíthatatlan betegsége, legjobb szándékaink, törekvéseink tudatos elferdítése, hozzánk tartozók vallástalansága, hitetlensége… Ilyenkor gyengeségünk tudatában elbizonytalanodunk, és félelem vesz erőt rajtunk.
Fáradozásaink kudarcát látva néha elfog a kétség, hogy érdemes, a bizonytalanság, hogy vajon jól teszem?
Könnyen elfelejtjük, hogy Isten hatalmas, jóságos és irgalmas Atyánk, aki tud és akar segíteni rajtunk. Csak azt várja, hogy gyermeki bizalommal forduljunk hozzá, és akkor Jézus hozzánk is úgy szól, mint egykor Péterhez: „Vessétek ki a hálótokat halfogásra”. Annak idején Jézus szavára Péter minden szakmai tudása, tapasztalata és meggyőződése ellenére, egy egész éjszakai eredménytelen fáradozás után is kivetette a hálót és annyi halat fogott, hogy szakadozott a háló.
Ezzel a péteri bizalommal megtapasztalhatjuk a fáradhatatlan apostoli buzgólkodás sikerét. Előbb azonban bátran hallgatnunk kell Jézus szavára. Teljesítenünk kell parancsait. Elég bátraknak kell lennünk ahhoz, hogy az emberi kilátástalanság, tapasztalat és számítgatás ellenére elvégezzük a ránk bízott evangéliumi feladatot.

A Boldogságos Szűzanya, a kánai menyegző szolgáihoz hasonlóan, minket is arra biztat, hogy tegyük azt, amit a Szent Fia mond, mert ha megnyitjuk szívünket az Ő kegyelmének működése előtt, akkor az Istenbe vetett bizalmunk, kitartásunk meghozza munkánk, erőfeszítésünk gyümölcsét.
Így hát befejezésül, arra biztatok mindenkit, saját magammal együtt, hogy az Úr hívására adott nagylelkű válaszunkat minden nap Izajás és Péter apostol alázatával és hitével éljük meg.  
Arra bátorítok mindenkit, hogy bízzuk hívatásunkat a Boldogságos Szűzanyára, legyen szó akár a szerzetesi, a papi, a családos vagy éppen az egyedülálló elkötelezett Krisztus-követő életre szóló hívásról. Az Esztelneki Madonna segítsen mindannyiunknak, hogy örömmel és teljes odaadással tudjunk igent mondani az Úrnak és bátran megtenni azt, amit mond, amit kér tőlünk, Isten nagyobb dicsőségére, embertársaink javára és lelkünk üdvére. Ámen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Szilveszter Barát elmélkedése Harcolni fognak ellened, de nem győznek leÉvközi 4. vasárnap

Napi Ima27 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
30
Szilveszter Barát elmélkedése Harcolni fognak ellened, de nem győznek le Évközi 4. vasárnap

 Szentírási rész: Lk. 4,21-30 

Isten választott embereinek, a prófétáknak mindig különös helyzetük, és szerepük volt az üdvösség történetében. Életük nem az átlagos emberi élet, hanem a kiválasztottaké: Istent és embert egyszerre szolgáló élet volt.
De kik is ők valójában? A próféta mindenekelőtt, Isten választott embere, aki Isten nevében beszél, aki az Úr szócsöve. Isten lefoglalja egész személyét, megszenteli, amikor kiválasztja: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt világra jöttél volna, megszenteltelek, és prófétának rendeltelek a nemzetek javára” (Jer.1,4) - mondja az Úr, Jeremiás prófétának a mai első olvasmányban. Ez a személyi lefoglaltság a záloga annak, hogy egész életével Isten tanúságtevője kell, hogy legyen. Különleges feladata, hogy Isten üzenetét képviselje és hirdesse, akár alkalmas, akár nem, akár tetszik a hallgatóságnak, akár nem. Legfontosabb erénye a hűség és az Istenbe vetett bizalomból eredő bátorság: „Harcolni fognak ellened, de nem győznek le, mert veled vagyok és megszabadítalak” - bátorítja az Úr Jeremiás prófétát.
Azonban minden próféta csak előkészítője és előképe volt az egyetlen igazi Prófétának, Jézus Krisztusnak, az Isten-embernek. Az Ő prófétai hatalma és szolgálata a prófétai lét teljessége. Benne nemcsak az Isten embere jelenik meg, hanem maga az Isten is. Ezért nem más, hanem a saját maga nevében beszél. De földi életében magára veszi az összes próféta sikertelenségét, zaklatottságát, üldöztetését. Egyik legsúlyosabb szenvedése Szent János evangélista szerint az volt, hogy „a tulajdonába jött, de övéi, nem fogadták be”(Jn.1.11) - éppen szülőföldjén nem értik meg, kiűzik a városból, sőt ki akarják végezni, a város szélén lévő szikláról letaszítva.
A názáreti zsinagógában, a jelenlevők először „csodálkoztak a fönséges szavakon, amelyek Jézus ajkáról fakadtak”. Ilyen örömhírt ők még nem hallottak, hogy a próféta jövendölése most, előttük teljesedett be. Jézus ott áll előttük, Lélekkel felkent ember, aki hirdeti, hogy az előkészületeknek vége, és az a küldetése, hogy megkezdje a megvalósítást. Mindnyájan kinyilvánították, hogy szavai az Isten jóságáról szólnak, ez a jóság az emberek szívét lángra gyújtotta és „mindenki helyeselt neki”. De amikor arról beszélt, hogy Isten jósága, szeretete nem korlátozódik csupán rájuk, a választott népre, hanem minden ember számára elérhető, akkor kitört belőlük a felháborodás, belekötnek a személyébe, s megbotránkozva kérdezgetik: „De hát nem József fia ez?”.
Hogy Jézus az ember, akit ismertek, ott van közöttük, alkalmat adott a botránkozásra. Az örömhírt, amit hozott, azt elfogadták, a hirdetőt azonban megvetették és elvetették. Az iránt az emberi külső iránt, amelyben Isten jósága megnyilatkozott, felébredt a botránkozás. Ahogy fogalmaztak később, Szt. János evangéliumában: „Róla tudjuk, honnét származik, a Messiásról azonban, ha eljön, senki sem fogja tudni, honnan való” (Jn 7, 27). Akár csak akkor, amikor önmagát a menyből alászállott élő kenyérnek nevezte. Akkor „így érveltek: Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát, hogy a mennyből szálltam alá?” (Jn 6, 42).
Jézus közülük való, de mivel nem az ő elvárásaik szerint küldötte őt Isten, ezért jeleket kívánnak tőle. A názáreti emberek azt akarják, hogy „a nagy tetteket, amelyeket Kafarnaumban végbe vitt, azokat tegye meg hazájában is”. Azt szeretnék, hogy Isten úgy igazolja előttük Jézust, mint ahogy ők azt elgondolták. Ezért hiába minden magyarázat, nem értik, hogy a próféta nem a saját elgondolása szerint cselekszik, nem a saját okosságát hirdeti.
A názáretiek elgondolása szerint Jézusnak, mint orvosnak gyógyítania kellene "saját magát", azaz népe között is ugyanazon csodákat tenni, mint Kafarnaumban. Mivel ezt nem teszi, elveszíti népszerűségét az emberek előtt, és szétrombolja a bizalmat és hitet maga iránt. Hisz mire valók a természetfeletti képességei, ha saját településének lakói iránt nem használja, nem kamatoztatja azokat?
A názáretiek félreismerik Jézust, hisz a próféta Isten megbízásából, akaratából cselekszik. Viszont Jézus cselekedeteit nem az irányítja, amit a názáretiek elvárnak Tőle, Ő azt teszi, amit a Mennyei Atya akar Tőle és Vele.
Isten hitet vár, a hit engedelmességét, a názáretiek azonban nem hisznek és így nem is ismerik Jézus isteni küldetését. Ezért mondja, hogy „egy próféta sem kedves a maga hazájában.”
A zsinagógában levő názáretiek eltelnek haraggal Jézus szavai miatt és erőszakkal válaszolnak. Az emberi gondolkodástól elvakultan és dühödten, mivel nem érték el szándékukat, „kiűzték a városon kívülre, fölvezették a hegyre…, a szakadék szélére, hogy letaszítsák”(Lk 4,29).
Íme, a világ ezt a sorsot szánja azoknak, akik küldetése, mint Jézusé, az igazság hirdetése.
Az idegen emberek inkább elfogadnak valakit prófétának, mint a saját nemzete, a választott nép fiai. Két példát említ előttük Jézus. A nagy szárazság és éhínség idején sok özvegyasszony élt Izraelben. Isten azonban Illés prófétát nem őhozzájuk küldte, hanem csak az idegenbeli Szareptába, az özvegyasszonyhoz, hogy feltámassza halott fiát. Sok leprás ember élt Elízeus próféta idejében is, akik gyógyulásra szorultak. Mégis, csak az idegen, a szíriai Námán gyógyult meg. Mindketten idegen nemzetűek voltak. Hogy egy asszonyról és férfiről esik szó, azt jelentheti, hogy Jézus előtt ez a fajta különbség sem számít, Isten üdvössége egyetemes. Tehát az isteni kegyelem nincs se hazához, se fajhoz vagy személyes érdemekhez kötve, hanem teljesen ingyenes.
Ez az ellenséges magatartás nem bátortalanítja el az Úr Jézust, hűséges marad mind küldetéséhez, mind népéhez. Mert a szeretet vezeti küldetésének teljesítésében, az a szeretet, amelyről Pál apostol a szentleckében beszél, s amely „a sértést nem tartja számon”, „mindent eltűr”, „mindent elvisel”, „mindent megbocsát” - még azt is, hogy életére törnek, és keresztre feszítik.
Jézus, minden prófétai hívatás példaképe. Ne feledjük, mi mindnyájan, gyerekek és felnőttek, fiatalok és idősek, akik a keresztség által Jézus Krisztusba öltöztünk, részesedtünk az Ő prófétai küldetésében is. Részesedve Krisztus prófétai küldetésében, nemcsak a papság, hanem a hívek is arra kaptak meghívást, hogy hirdessék az evangéliumot, vigyék el a környezetükbe annak szellemét, a hitet és annak igazi gyakorlatát.
A próféta feladata elsősorban abban áll, hogy ébren tartsa az emberekben a hit érzékét; ezt tették az Ószövetség-i próféták is, amikor Izrael népét szüntelenül emlékeztették az igaz Isten létére, a vele kötött szövetségre és az Őt megillető hódolatra, tiszteletre.
Napjainkban is, amikor a vallás, Isten és Egyház iránt gyakran közömbös és ellenséges légkör uralkodik a társadalomban, sokszor a katolikus közösségeken belül is, igen nagy szükség van, prófétai feladatot teljesítő nagykorú keresztényekre. Ugyanis a társadalomban élő keresztényekre vár az a feladat, hogy az élet minden területére és állapotába elvigyék az evangéliumot, hogy a kovász szerepét töltsék be környezetükbe, ott ahol élnek.
Az Evangélium hivatalos hirdetése közvetlenül a papok, misszionáriusok és szerzetesek feladata. De amint már többször mondtuk, az evangélium aprópénzre váltása a világban élő keresztények sajátos küldetése, mivel a társadalomban élve és azzal összeforrva mindenütt elérhetik az embereket: otthon a családban, az iskolában, a munkahelyen, a szórakozóhelyen vagy akár a kocsmában is.
Bár nem olyan általános körben kell gyakorolnunk a prófétai feladatot, mint Jézus gyakorolta, de a magunk körében hasonlónak kell lennünk hozzá. Elsősorban talán otthonunkban, saját házunkban kell elkezdenünk a prófétai, tanúságtevő életet. S talán ez az egyik legnehezebb feladat életünkben. De nem mindig azért, mert úgy fogadnak bennünket, mint Jézust Názáretben, hanem mert könnyebb kifele jónak mutatkozni; könnyebb a tőlünk távol álló személyeket szeretni, a tévé képernyőjének szenvedőjét megsiratni, mint a valóságban egy-egy igazán szerencsétlent segíteni.
Itt szeretnék idézni egy elgondolkodtató levél részletet: „Mi keresztények mód felett szép életelvvel rendelkezünk: szeresd felebarátodat, mint önmagadat, s valóban aktívak is vagyunk ebben az értelemben. Jómagam is olykor kórházban dolgozom, máskor szellemileg sérült gyerekekkel foglalkozom, vagy idős embereket látogatok meg, ahol kitakarítok, bevásárolok. Ennek ellenére olykor azt mondja édesanyám: - Sokat beszélsz a felebaráti szeretetről, mégis kritizálsz engem; ha a körülményekkel küszködöm, nem teszel semmit,.. s a családon belül gyakran elfelejted szép szavaidat.
Ha jól belegondolok, - írja tovább a levél írója - igazat kell adnom neki, mert tényleg sokat beszélek arról, hogyan kellene a családi életünket Jézus elképzelése szerint alakítani; s valóban nem vagyok mindig olyan segítőkész, ha valamelyik nagynénikémről kell gondoskodnom, vagy valamilyen kellemetlen feladatot kell elvégeznem... Könnyebb kifelé jónak mutatkozni, de a szűkebb családi és baráti körben alig van erőm és bátorságom a közeledésre, megbocsátásra.”(F.l.v.Karl R.140)
Bár az Úr Jézus azt mondta: „hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában” - mégis azt hiszem, hogyha hűségesek vagyunk, ha prófétai küldetésünk tudatában, életünk tanúságtételével képviseljük az Istent, az Evangéliumot, akkor biztosan lesz eredménye munkánknak: a családban, s a minket körülvevő társadalomban. Ugyanis a világ nem annyira elvont tanítást vár, hanem a megtestesített evangélium konkrét, a mindennapi életben megjelenő példáját az élet minden területén. Hiszen senki sem ad hitelt annak, aki szavaival hirdet egy tanítást, de azt nem éli, sőt magatartásával talán meg is cáfolja.
Ne feledjük, Jézus arra biztat, hogy: „a ti világosságotok úgy világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék érte mennyei Atyátokat!” (Mt.5,16)

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Szilveszter Barát elmélkedése Mindig van betlehemi csillag az égen azok számára,akik bíznak Istenben - Vízkereszt ünnepe

Napi Ima48 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
06
Szilveszter Barát elmélkedése Mindig van betlehemi csillag az égen azok számára, akik bíznak Istenben - Vízkereszt ünnepe

Vízkereszt ünnepének központi mondanivalója az, hogy a három napkeleti bölcs látogatása által nyilvánvalóvá lett, hogy Jézus Krisztus a világ Megváltója, és mindenki üdvösségéért testesült meg az Isten Fia.

A napkeleti bölcsekről szóló evangéliumi részt olvasva elgondolkodhatunk azon, hogy nemcsak az Isten indult el felénk, amit karácsonykor ünnepeltünk, a megtestesülés és megszületés történetében, hanem az ember is „mozgásba lendül”-t.

A Gyermek, aki Betlehemben Máriától született, nemcsak a választott néphez jött, akit a betlehemi pásztorok jelképeznek, hanem az egész emberiséghez, akit ma a napkeletről érkezett bölcsek, a „háromkirályok” képviselnek.

 

Valójában éppen a bölcsekre és az ő Messiást kereső vonulásukra, és a megtalálás örömére irányítja ma az egyház figyelmünket, hogy elmélkedjünk róla. Hogy elgondolkodjunk azon, hogy mit tanulhatunk ma a csillagot követőktől, akik a Messiást keresve a semmiből indultak, és senki sem tudta megakadályozni őket abban, hogy célba jussanak.

A napkeleti bölcsek felismerték, az Isten nem e világ hatalmában jelenik meg, hanem szeretetének alázatában fordul felénk. Ezért a napkeleti bölcsek evangéliuma mindannyiunkhoz közel áll, karácsony titkát mélyíti el bennünk.

 

Érdemes megfigyelni az események kettős vonalát: az igazság keresését, a haladást, a megtalálás örömét és az igazság keresésének a megakadályozását, az ellenállást, a félelmet, a zavart, a háborgást. A kettő nagyon jól elkülönül egymástól, személyekben, helyzetekben, viselkedésben, de még a történetben szereplő városok neveiben is.

A haladást képviselik a bölcsek, akik őszinte, nyílt emberek, egyszerűek, örömteliek. Az ellenállást, Heródes vezeti, és környezete osztozik benne, a képmutatók, a gyanakvók, az aggódók. A haladás kis, vidéki városkája Betlehem, míg az ellenállás, a gőgös, öntelt hatalom városa Jeruzsálem. A két front, a két tűz között található az a szelíd Jézus, aki gyermek, védtelen, szótlan, elfogadó, az igazi hatalom birtokosa, aki miatt ez a kettősség ennyire láthatóvá válik.

A haladás és az ellenállás valamiképpen mindig tényezője az emberiség történelmének. Természetesen nem az ateista értelemben, nem osztályharcra, inkább az örök igazságra kiélezetten.

 

Van azonban az ellenállásnak, a feltámadó heródesi indulatoknak egy másik következménye is: nemcsak Heródes rémül meg, hanem az evangélista szerint „vele együtt egész Jeruzsálem”(Mt 2,3). A nagyzolástól szenvedő, hatalomféltő király félelme érthető, hiszen Jézus „a zsidók újszülött királya” egy esetleges rivális, vetélytárs is lehet…

De a nép nem éppen Heródestől szenved? Miért nem örül egy új király feltűnésének? Miért nem szánja el magát, hogy útra keljen a bölcsekkel és felkeresse a Kisdedet?

Talán azért, mert a passzivitás, a kényelem szeretet, a megszokás visszahúzó ereje rajtuk is elhatalmasodik. Így voltak a zsidók annak idején Egyiptomban, bár szenvedtek a fáraótól, mégsem volt erejük ledobni magukról az igát, inkább elnyomták magukban a szabadságvágyat. Egyedül Mózes volt a haladás embere, aki nem altatta el magában az emberekért érzett felelősségtudatot.

 

Ma is fellelhető a világban, néha még a szívünkben is ez a lelkület: a heródesi visszahúzó erő, amely aztán kioltja belőlünk a keresés, a lelkesedés, a hűség, az igazi emberi érzések tüzét, s helyükben kínlódunk a fenyegetettséggel, az erőszakkal, a magánnyal, a tehetetlenséggel, a félelemmel.

De ugyanígy gondot jelent az is, amikor azon kapjuk magunkat, hogy keményen hajtunk, kutatunk, könyöklünk, törtetünk ezerrel, de nem a Betlehemi Kisded felé, hanem az evilági hamis biztonságtudat megteremtése, a tiszavirág életű hatalom megszerzése, a csalfa karrier felépítése, az áldozattól mentes, kényelmes élet megvalósítása felé!

Igaza van az egyik neves gondolkodónak (Erich Frommnak), aki szerint a ma emberét: „Egy rémkép kerítette hatalmába... legfőbb célja az anyagi teljesítmény és a maximális fogyasztás”- és semmi más.

 

A napkeleti bölcsek feladata akkor sem, ma sem egyszerű. „Látták csillagát napkeleten” és elindultak a keresésére, hittek benne, bátran vállalkoztak, nem tartóztatta őket vissza az utazás fáradalma, veszélye, a megszokott életforma kényelmének feladása.

Erre a nagy vállalkozásra szólít minket is keresztény hivatásunk. A heródesi ellenállást leküzdve, egy Jeruzsálemnyi hitetlen, közömbös, céltalan, képmutató emberrel szemben vállalnunk kell a hit harcát, megpróbáltatásait, de azután a megtalálás páratlan örömét is!

 

Visszahúzó erő lehet a belső tehetetlenségünk, kényelmünk, kísértéseink, a kettős életformához: az Istenes élet mellett, a bűnös életvitelhez, a testi vágyak kielégítéséhez való, minden felelősség, elkötelezettség vállalás nélküli ragaszkodásunk, vagy az anyagiak féktelen harácsolása, illetve a mások verejtékén való gyors meggazdagodás, vagy épen a káros szenvedélyek mindenáron való kielégítése miatti elszegényedés, illetve a lustaságból, a becsületes munka kerüléséből származó nincstelenség. Buta módon, talán önmagunkat is becsapva azt gondoljuk, hogy mindkettőt egyszerre élhetjük: szerethetjük Istent, miközben fittyet hányunk törvényeire, és semmibe vesszük embertársainkat.

Évente, vagy a nagyobb ünnepek alkalmával megszokásból elvégezzük szentgyónásunkat, de eszünk ágában sincs változtatni helytelen, bűnös, kicsinyeket botránkoztató életvitelünkön, gondolkodásmódunkon.

 

Egyik korábbi állomáshelyemen történt, hogy bérmálkozásra készülőben a szentségekkel, köztük a házasság szentségével, annak felbonthatatlanságával, a sírig tartó házastársi hűséggel foglalkoztunk. Hittanóra után megkeresett az egyik fiatal és föltette az őt foglalkoztató nagy kérdést. Ha igaz mind az, amit a házasságszentségével kapcsolatosan mondtunk, akkor mégis, hogyan lehetséges, hogy az ő hívő, templomba járó, igaz a szentségekkel nem élő nagybátyja, akinek családja, felesége, gyereke van, időnként a munkahelyi feladatokra hivatkozva eltűnik otthonról és a közeli városban együtt él egy másik asszonnyal és esze ágában sincs változtatni ezen? Hogyan lehetséges, hogyan egyeztethető össze ez a kettős életforma az öntudatos keresztény élettel, a házasságszentségével kapcsolatosan vallott keresztény felfogással? – kérdezte a nyolcadikos fiatal. Azt hiszem, az ilyen és ehhez hasonló esetekkel kapcsolatban írja szent Máté evangélista: „aki megbotránkoztat csak egyet is ezek közül a kicsik közül, akik hisznek bennem, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék”(Mt 18, 6). 

 

Lehetnek tárgyi visszahúzó erők is, mint például a kor divatja szerint élő külvilág. Olykor a rosszul használt internet, TV, a manipulált és keresztény ellenes média. De lehet a rossz barát, társaság, akik megpróbálnak lebeszélni, akik kinevetnek a keresztény értékrendhez való ragaszkodásunk miatt – mint amilyen a hitünk gyakorlása, az igazmondás, a becsületesség, a házasság előtti tisztaság megőrzése, a házastárshoz való feltétlen hűség, a becsülettel végzett munka, az igazságos bér megadása, a társadalom peremére szorultak, a szükséget szenvedők megsegítése… 

 

A mai ünnep legbensőbb értelme, hogy az Isten Fia megjelent közöttünk, és az ő fénye, tanítása „kiragadott minket a sötétség hatalmából” (Kol 1,12), így a bölcsek csillaga, a hit fénye minket is vezethet, de csak akkor, ha nyitottak vagyunk rá, ha befogadjuk életünkbe. Ne feledjük, hogy azok számára mindig van betlehemi csillag az égen, akik bíznak Istenben.

A bölcsek életéből láthatjuk, hogy a kereső és megtaláló emberek élménye csodálatos: látnak, örvendeznek, szívük tele van hálával, s ennek következtében ajándékaikkal leborulva hódolnak az Istengyermek előtt, majd pedig más úton térnek vissza hazájukba.

Ez a sors vár mindannyiunkra, ha készek vagyunk legyőzni a visszahúzó erőket, ha Heródes félelmein, aggodalmain túllépve elindulunk a keresés éjszakájában, és a tiszta szeretet Krisztusát akarjuk megtalálni.

 

A vízkereszti, a betlehemi Gyermekkel való találkozás után, a bölcsekhez hasonlóan utunkat már mi sem folytathatjuk a megszokott kerékvágásban, a bűnös életforma, a kényelmes divat szerint. A napkeleti Bölcsek példájára mi sem térhetünk vissza „Heródeshez, Jeruzsálembe”, az isteni törvényekre fittyet hányó, a krisztusi tanítástól idegen, botránkoztató életformához, hanem más úton kell tovább mennünk. Más úton, mégpedig a hitnek az útján, az öntudatos hitnek olykor göröngyös ösvényén kell folytatnunk életvitelünket. A betlehemi Gyermekkel való találkozás után nem járhatjuk a korábbi kettős életutat, mert az elkötelezett keresztény ember életében nincs helye: a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon elvnek.

 

A mai evangéliumi történet nemcsak arról beszél, hogy a vágyakozó, a szomjazó ember keres, aztán amikor talál, a forrásnál, semmivel sem törődve, mintegy rátapad a friss vízre. Hisz a bölcsek, miután megtalálták a betlehemi Kisdedet és leborulva hódoltak az újszülött Király előtt, azután „fölnyitották kincses ládájukat, és ajándékokat adtak neki”- mert nem üres kézzel érkeztek hozzá.

Egy karácsonyi festmény szerint (Alfred Gottwald) az egyik térdeplő király kezében aranyaktól, láncoktól, koronától roskadozó tál látható, a kopasz, fehér szakállú öreg bölcs egy élet gyűjteményét tartja a kezében. Mások, később csak parányi semmiséggel érkeznek, mint a kenyérszaporításkor a fiú: „öt árpakenyérrel és két hallal” (Jn 6,9), vagy az özvegyasszony két fillérrel; az Úr azonban mindent örömmel fogad, itt is ott is.

 

Valamit nekünk is vinnünk kell a betlehemi Kisdednek. Valamit nekünk is adnunk kell, magunkból ajándékoznunk, amikor megtaláltuk az Istent. Zakeus, a vámos is adott, a vagyona felét (Lk 19,8), a szegény asszony két fillérét, azaz teljes megélhetését (Lk 21,2), Pál és a többi apostol is odaadta az egész életét.

Hogy lehetne üres a kezünk, amikor feléje indulunk, hisz övé az életünk, az időnk, a tehetségünk, az ötleteink, a sikereink, szeretteink, szolgálatunk…

 

A mai szentmisében kérjük Istent, nyissa meg értelmünket, szemünket, Krisztus fénye ragyogja be szívünk sötétségét, hogy keresni tudjuk, hogy kegyelmével a hozzá vezető útra rátaláljunk és arról soha le ne térjünk. Hogy az a számtalan sok ember, aki rá vár, ne hiába kutassa. S, hogy valamennyien odaadással induljunk a nyomába, hogy felismerjük őt, a betlehemi Kisdedben, a segítségre szoruló embertársban, a szentmiseáldozat átváltoztatott fehér ostya színében, s a bölcsek hitével és áldozatos lelkületével hódoljunk mi is előtte. Ámen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Szilveszter Barát elmélkedése Oltalmad alá futunk, Istennek Szent AnyjaSZŰZ MÁRIA, ISTEN ANYJA

Napi Ima10 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
01
Szilveszter Barát elmélkedése Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Anyja SZŰZ MÁRIA, ISTEN ANYJA

Istentől megáldott, az Istenanyától védelmezett, Boldog Új Évet kívánok eltölteni, erőben, egészségben és békességben szeretteik körében.
Imával, Szilveszter tv

 

 A polgári év első napján, január elsején az Egyház Szűz Máriát, Isten Anyját ünnepli és az ő közbenjárásában bízva imádkozunk Isten áldásáért az egész esztendőre.
Az első keresztény évszázadokban tisztázandó kérdésként merült fel Szűz Máriával kapcsolatban, hogy vajon csak Jézus emberi természetének adott életet vagy az isteninek is?
Máriát Istenszülőnek nevezhetjük, hiszen az emberi és az isteni természet Jézus személyében egymástól elválaszthatatlan. A tévedésektől sem mentes korszak vitáit az Efezusi Zsinat zárta le 431-ben, amikor hittételként mondta ki, hogy Szűz Mária Isten Anyja.
Ám Mária anyasága nem maradhatott pusztán csak teológiai bizonyíték, argumentum, hanem fokozatosan született meg az Egyház részéről egy növekvő személyes tisztelet Mária lelki anyasága iránt. Ahogy már Szent Ágoston tanította: „Ez a lelki anyaság Mária hitén alapul, aki hittel hitt, hittel fogant, és aki arra választatott, hogy tőle szülessen az emberek üdvössége, és akit Krisztus teremtett, mielőtt Krisztust megszülte volna. Biztosan megtette az Atya akaratát Szűz Mária, és éppen ezért nagyobb dolog Mária számára Krisztus tanítványa, mint Krisztus anyja lenni.” Mária lelki, hitbéli anyasága teszi őt Isten legelső és legszentebb lányává, egyúttal pedig Krisztus legelső és legtanulékonyabb tanítványává.
 
Mária az egyetlen lény az egész mindenségben, aki Jézusnak azt mondja, amit az ő mennyei Atyja mondott neki: „Te vagy az én fiam, ma szültelek” (Zsolt 2,7; Zsid 1,5). Antiochiai Szent Ignác tömören megjegyzi: „Jézus Istentől és Máriától van.” Dante Máriáról többször is szól: „Szűz és Anya”, „Anya és Lány”, „Szűzanya, a te Fiad Lánya” – mondja róla, ugyanazzal a kettős nyelvezettel, amelynek segítségével egyáltalán lehetséges Máriáról szólni.
Az Isten Anyja cím egyedül elégséges Mária nagyságának a megalapozásához. Sokszor szemrehányással illetik a katolikusokat, hogy eltúlozzák Mária tiszteletét és a neki tulajdonított jelentőséget. De ez a kritika nem számol azzal, amit az Isten tett Máriával: Ő „odáig ment Mária tiszteletében, hogy Isten Anyjává tette őt. Ennél többet senki nem mondhat róla, még ha annyi nyelven is beszélne, mint ahány fűszál van”. Szűz Máriáról e sorok Luther Mártontól, a reformáció elindítójától származnak.
Luther szerint a zsinat tanítása Máriáról, mint Isten Anyjáról az egyházban kezdettől fogva jelen volt és az efezusi zsinat nem is új tételként határozta meg, hanem mint az evangélium által tartalmazott igazságot. A hitújító Zwingli így ír: „Máriát méltán nevezhetjük Theotokosznak, Istenszülőnek…, ő az isteni Theotokosz, akit előbb kiválasztottak, mint hitt volna.” Végül pedig egy idézet a református egyház alapítójától, Kálvintól: „A Szentírás kifejezetten említi nekünk, hogy Szűz Máriától kell megszületnie annak, akit Isten Fiának hívnak és így maga a Szűz a mi Urunk Anyja.”
Ha Szűz Mária hivatásának tartalmát és az üdvtörténetben betöltött szerepét elemezni kezdjük, az első lényeges dolog, amit, az ő személyével kapcsolatban megfogalmazhatunk az, az ő istenanyasága.
Az év első napján erre az első és vele kapcsolatban talán legfontosabbnak is nevezhető igazságra emlékezünk, aztán az esztendő folyamán majd megünnepeljük még az ő szeplőtelen fogantatását, bűn nélkül való születését és mennybevételét is.

A mai ünnep tehát a karácsonyi titok másik oldalára világít rá: a betlehemi Gyermek, Isten Fia a názáreti leánytól, Máriától született erre a világra, akit ezért bátran nevezhetünk a Megváltó édesanyjának és Istenszülőnek.
Jézus édesanyja utat mutat számunkra, hogy méltók legyünk Isten áldására az újesztendő minden napján. Méltó módon mondja neki Erzsébet, hogy „áldott vagy te az asszonyok között” és illő, hogy áldottnak hirdesse őt minden nemzedék, mert igent mondott Isten üdvözítő tervére és átengedte egész személyiségét Istennek, hogy általa szülessen meg Jézus.
Mária egész életében érezhette Isten áldását, hiszen mindig fia közelében élt. Nem sokkal Jézus születése után együtt menekülnek Heródes haragja elől Egyiptomba, majd a király halála után térnek vissza Názáretbe. Bár az evangéliumok nem árulnak el sokat ezekről a csendes názáreti évekről, mégis biztosak lehetünk benne, hogy mindig Jézus mellett volt és anyai szeretettel gondoskodott róla. Talán csak akkor veszítette néhány napra el szeme elől gyermekét, amikor a 12 éves Jézus a zarándoklat után Jeruzsálemben maradt és három nap múlva találtak rá a templomban az írástudók között.

Szűz Mária együtt van Jézussal nyilvános működésének kezdetekor is, amikor a kánai menyegzőn a vizet borrá változtatva első csodáját teszi az Úr. Bár a háttérben maradva, de együtt van Jézussal később is, hiszen több alkalommal feltűnik. Elkíséri fiát egészen a keresztig, és az ő ölébe helyezik Krisztus testét a keresztről való levételkor.
Mária, aki az angyali üdvözlet és a megtestesülés pillanatától fogva testileg és lelkileg a legközelebb volt Jézushoz, és aki gyermekét születésétől a haláláig elkísérte, példát mutat nekünk arra is, hogy egyedül Jézus mellett találhatjuk meg igazi boldogságunkat.
Az evangélisták feljegyezték, hogy a betlehemi éjszakán „szívébe véste a pásztorok szavait és gyakran elgondolkodott rajtuk” (Lk 2,19). De bizonyára elmondható az is, hogy fiának szavait szintén a szívébe véste és erről is elgondolkozott.
Hallgassunk mi is Jézusra, zárjuk szívünkbe tanítását és elmélkedjünk róla! De ahogyan Mária számára nem maradt csupán elmélet az Úr szava, ugyanígy mi is törekedjünk arra, hogy életünkben megvalósítsuk Jézus tanítását.

A mai ünnepen az isteni terv elfogadását, az együttműködést, és az együttszenvedést kellene, megtanuljuk Jézus édesanyjától, mint olyan vezérelveket, amelyek a mi számunkra is lehetővé teszik, hogy az üdvösség útján haladjunk.
Mária segíti mindazokat, akik keresik a Megváltót és az Üdvözítőt. Az ő életében megcsodálhatjuk, hogy Istennek szüksége van az életet adó, a szeretetet nyújtó, a gondoskodó és gyengéd édesanyai szívre, amely elfogadja Isten szándékát és kész együttműködni azzal.

Elmélkedésünkben nem mulaszthatjuk el azt sem, hogy említést tegyünk arról, hogy az év első napja a Béke Világnapja. A világnapot a Megváltó születése, a karácsony utáni nyolcadik napon tartjuk, ami azt sugallja számunkra, hogy a béke a megváltás következménye, vagy másképpen fogalmazva: az ember számára a béke nem más, mint a megváltás titkának elfogadása.

A béke alapja nem lehet más, mint a megváltó Isten és a megváltott ember kapcsolata. Ahogyan a karácsonykor született Megváltó, ugyanúgy a béke is Isten ajándéka. Izajás próféta jövendölése az elérkező Messiást a Béke Fejedelmének nevezi (Iz 9,5), akinek békéje az egész világra kiterjed és ennek a békének nem lesz vége soha (Iz 9,6). Jézus Krisztus a mennyből eljön a földre, születésével békét hoz a világba.
Amikor pedig megígéri, a Szentlelket ezt mondja tanítványainak: „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek” (Jn 14,27), s ez a béke újra eljön, amikor eltávozik a földről és visszatér a mennybe.

Új év van, új lehetőség nyílik előttünk, a Szűzanya lelki békéjével tegyünk azért, hogy a szűkebb és a tágabb világunk békében éljen, és Isten áldása maradandó legyen rajtunk és az egész világon! Adja meg nekünk a mi Urunk az igazi békességet, és mindazon keresztény testvérünknek, bárhol a világon, akiket hitük és vallási meggyőződésük miatt üldöznek! A Szűzanya segítségét is kérve mondjuk:
„Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Anyja, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején, hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, mindenkoron dicsőséges és áldott Szűz, Mi Asszonyunk, mi Közbenjárónk, mi Szószólónk, engeszteld meg nekünk Szent Fiadat, ajánlj minket Szent Fiadnak, mutass be minket Szent Fiadnak.” Ámen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Szilveszter Barát elmélkedése Megvalósítható-e számunkra is Mária útja?Advent 4. vasárnapja

Napi Ima9 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
19
Szilveszter Barát elmélkedése Megvalósítható-e számunkra is Mária útja? Advent 4. vasárnapja

Adventi koszorúnkon meggyújtottuk a negyedik gyertyát is, s a szentmise evangéliumának témája a vizitáció, Mária Erzsébetnél tett látogatása. E téma nem valamiféle szokványos rokoni látogatás megörökítése, hanem jelképes megfogalmazása annak, hogy a prófétai jövendölések lassan valóra válnak és a népéhez közeledő Messiás néhány ember: Erzsébet, Mária és később József szívében máris otthonra, elfogadásra talált.
„Az angyali üdvözlet után Mária útra kelt, és a hegyek közé, Juda egyik városába sietett”. Mária, a názáreti Szűz útra kelt, miután az angyal üdvözletével Isten oly csodálatosan és mindent megváltoztatva belépett az életébe. Magába fogadta Isten szavát, szolgáló leányává lett.
Azonban kívülről szemlélve, semmi sem változott. Mária gondolhatta volna, hogy semmi sem történt, minden úgy van, mint korábban, az egész angyali jelenés csak álom volt.
De bármennyire is meglepődött és csodálkozott az angyali üdvözlet alkalmával, a második isteni személy megtestesülésének hírén, mégis hitte, hogy Istennél semmi sem lehetetlen, még az sem, ami az ember számára elképzelhetetlen és érthetetlen.

A hit értelmünk és akaratunk meghajlása Isten előtt. A hit Isten akaratának és titkainak elfogadása. A hit alázat Isten előtt és életünk felajánlása Őneki. Mária hitt és ezzel a hittel minden megváltozott az életében. Isten betért hozzá. És hogy ez számára mit jelentett, bizonyítják az evangélium szavai, amelyek csupa mozgásra, tevékenységre utalnak: útra kelt – sietett – belépett – köszöntötte Erzsébetet.
Az Istennel való egyesülés Máriát mozgékonnyá tette. Hogyan maradhatott volna nyugodt, amikor rendkívüli dolog történt vele? Hogyan hallgathatott volna akkor, amikor másokat is érintő örömhír jutott a tudomására? „Mily szép a hegyeken annak lába, aki jó hírt hoz – mondja Izaiás próféta –, aki békét hirdet, és örömhírt ad tovább, és kikiáltja a szabadulást” (Iz 52,7).
Mária azonnal útnak indult. Mert bizonyára tudta, amit Madách „Az ember tragédiája”-ban így fogalmazott meg: „A tett halála az okoskodás”. Tehát nem sokat gondolkodott, nem vesztegette az időt, hogy mindent aprólékosan előkészítsen a közel 150 km-es útra, vagy, hogy előbb befejezze otthoni teendőit. Mária azonnal indult, sietve útra kelt. Ez a Szentlélek működésének jellegzetes ismertetőjegye: az embert azonnali cselekvésre készteti, mert ha a dolgokat elodázzuk, ha elkezdünk gondolkodni, töprengeni, okoskodni, akkor gyengül az akarat, és esetleg sohasem valósítjuk meg a jó ihletet.
Mária készségesen „útnak indult és a hegyekbe sietett”, a Jeruzsálem közelében lévő Ein Karenbe, hogy felkeresse rokonát, Erzsébetet, aki szintén gyereket vár, és segítségére legyen. Ezen az úton nincs egyedül, vele van a testé lett Ige. Így Mária megkezdi küldetése teljesítését: Krisztust viszi a világba, minden feltűnést, minden hangoskodást kerülve. Azonban a benne élő Isten kinyilatkoztatja magát. Jelenlétében Erzsébetet eltöltötte a Szentlélek.
Mária ezzel arra akar bennünket tanítani, hogy aki befogadta Krisztust annak tovább is kell adnia embertársainak. De nem annyira szavainkkal vihetjük el testvéreinkhez, mint inkább Istennel egyesült életünkkel és belőle forrásozó tetteinkkel, azzal, hogy magunkban teret engedünk Istennek, és hagyjuk, hogy Ő növekedjék a szívünkben és irányítsa életünket.
Mária azt a Krisztust hordozza, aki mint „az örök fény ragyogása és az igazságosság Napja” éppen felkelőben van. A Szűz Anya pedig annyira tiszta és áttetsző, hogy merő jelenléte is kinyilvánítja Krisztus ragyogását és világosságát.
A keresztény életnek is ilyen tisztának, áttetszőnek kell lennie, minden megnyilatkozásában Krisztust kinyilvánítania. A keresztény magatartásban Krisztusnak, „az örök fény ragyogásának és az igazságosság napjának” kell tündökölnie, szétoszlatnia a sötétséget, a kétségeket, a félelmeket, az előítéleteket és bizonytalanságot mindazokban, akik talán azért nem hisznek Krisztusban, mert még nem találkoztak olyan kereszténnyel, aki hitelesen tanúskodott volna az Evangéliumról.
Ezzel a tanúságtétellel kapcsolatosan mondta a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa, 2009-ben, a Szent Péter téren, amikor felállították a karácsonyfát, a következőket: „A sok-sok fa közül kiválasztották a legméltóságteljesebbet, és csillogó díszekkel ékesítették. A fenyőfa sötét ruháját sziporkázó ragyogásra cseréli le, átalakulva, a világosság hordozójává válik. Nem saját fénye ez, hanem tanúságot tesz az igazi Fényről, amely a világba jön. A fa sorsa hasonlítható a pásztorokéhoz: miközben virrasztanak az éjszaka sötétjében, megvilágítja őket az angyal üzenete. A fa sorsa egyben a miénkhez is hasonlítható. Arra kaptunk meghívást, hogy jó gyümölcsöket teremjünk, hogy tanúskodjunk arról, hogy az Úr valóban meglátogatta és megváltotta a világot.”

Mária úton levése egészen más, mint a mi nyugtalan, anyagiakkal foglalkozó ide-odaszaladgálásunk karácsony előtt. Itt a hit követe halad, a béke apostola, az áldás angyala, a szeretet gyakorlója.
Kérdés: megvalósítható-e számunkra is Mária útja? A válaszunk igen, de csak akkor, ha a názáreti Szűz lelkületével igyekszünk élni napjainkat. Hisz, nincs-e jelen bennünk is Isten Igéje, Szava, amikor a Szentírást olvassuk, amikor a szentmiséről haza tartunk? Vajon amikor a szentáldozás után, ha egyáltalán szentáldozáshoz járulunk, a szentmise befejeztével visszatérünk otthonainkba, nem kellene-e sok minden megváltozzon? „Milyen öntudatlanul hordozzuk azt, Aki minket felrobbantani volna képes, hordozzuk azt, Aki az egész világot átfogja” (Maria Menz, német költőnő).
Érdemes lenne sokszor elgondolkodnunk arról az útról, amelyet a templom felkeresése, a szentmisén való részvétel és a szentáldozás után magunk mögött hagyunk. De talán előbb azon kellene elgondolkodnunk, hogy miért nem járulunk szentáldozáshoz, amikor részt veszünk a szentmisén, amikor egy jó szentgyónás után megtehetnénk, hisz Jézus mindannyiunknak mondja, hogy „vegyétek és egyétek, mert ez az én testem”…
Egyáltalán hiszünk az ő szentségi jelenlétében, hogy a kenyér színében az Élő Isten Fia van közöttünk, s a szentáldozásban vele egyesülhetünk? Mert ha igen, akkor a szentáldozás fontos része kell, hogy legyen vallásos életünknek. Ha ez nem így van, akkor egész vallásosságunk üres hagyományokhoz való ragaszkodást, élettelen kövekhez való kötödést jelent és nem az élő Istenhez. Ilyenkor fordulhat elő az, hogy a kőből, téglából, fából épült templom számunkra fontosabbá válik, mint a tabernákulumban köztünk élő szentségi Jézus. Pedig első sorban ő nem a szentségházak foglya szeretne lenni, hanem szíveink lakója. Erről szól az adventi készület és Karácsony szent ünnepe is.
Máriát a szeretet röpíti a júdeai „hegyek közé”, az Az iránti szeretet, Aki őt hordozza, s Akit most ő hordoz. Közelebb kerülnénk Mária lelkületéhez, ha Isten Igéjét befogadva, s a szentáldozásban a Vele való egyesülés után azzal folytatnánk párbeszédet, Akiben mozgunk, vagyunk és élünk.

Egyszerű emberi gesztusok és szavak voltak, azok, amelyek a két nő, Mária és Erzsébet találkozásakor elhangzottak, lejátszottak, és mégis a Lélek, Isten ereje jelent meg bennük. Mária köszöntésekkor felujjongott a gyermek Erzsébet szíve alatt. Amint Erzsébetnek Máriához intézett szavait, ugyanúgy a gyermek ujjongását is a Szentlélek váltotta ki, Aki a két hívő és áldott állapotban lévő asszony találkozásakor a tevékenykedő isteni erő volt. És a köszöntés és annak viszonzása Isten kegyelmének dicsérő himnuszába torkollott.
Kt. Számunkra – minden különbözőségünk ellenére – az üdvtörténet eme két nagy alakja jel, mégpedig annak jele, hogy ott, ahol emberek szeretettel és tisztelettel találkoznak, és a hit szavaival ajándékozzák meg egymást, ott Isten kegyelme és az üdvösség van jelen. A tűz is erősebben lángol, ha az egy hasábfához még legalább egyet vagy kettőt hozzá adnak.
Mária mindig Isten szolgálóleánya marad, aki soha nem saját magát állítja középpontba, aki Istenhez akar vezetni bennünket, s aki olyan életvitelre tanít bennünket, amely Istent állítja mindenek középpontjába. Velünk is valami hozzá hasonló dolog történhetne ezekben, a napokban, ha Krisztust vennénk magunkhoz a szentáldozásban és őt vinnénk a világba, ha mernénk beszélni egymással hitünkről, a hittel kapcsolatos tapasztalatainkról, megélt élményeinkről.

Az advent végi és karácsonyi idő jó alkalom arra, hogy azt az utat járjuk, amelyet Mária járt, s amelyhez erőt az emberré lett Istenbe vetett hitünkből és az Oltáriszentségben köztünk élő Jézusból nyerhetünk
Mária, az Esztelneki Madonna, az isteni Ige hordozója, a mi Urunk Édesanyja kísérjen el minket útjainkon ezekben a napokban, s az ő hatalmas közbenjárására támaszkodva így imádkozzunk önmagunkért és testvéreinkért: „Ó Napkelet! Örök fény ragyogása, igazság Napja! Jöjj el, és világosíts meg minket, kik sötétségben ülünk és a halál árnyékában élünk!”

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."