32512 ima található a honlapon, összesen 45926 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Szilveszter Barát vasárnapi elmélkedései

    Szilveszter Barát vasárnapi elmélkedései
    Hetente frissül

    Kakucs Szilveszter 

    Ferences szerzetes-papként szolgálja Istent és embertársait Felső Háromszéken az esztelneki ferences kolostorban és templomban.

    Szilveszter Barát elmélkedése Csak az jut előbbre, akit valóbanaz isteni fény vezérel - Vízkereszt ünnepe

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    06
    Szilveszter Barát elmélkedése Csak az jut előbbre, akit valóban az isteni fény vezérel - Vízkereszt ünnepe

    Szentírási részek: Vízkereszt: Iz 60, 1-6 // Mt 2, 1-12
     
    Izajás próféta (60,1-6) nagyszerű látomásában a hegyre épült várost, Jeruzsálemet bearanyozzák a felkelő Nap sugarai, míg a környező dombokat és a messzi pusztaságot homály borítja. A népek meglátva ezt a ragyogást seregestül indulnak a szent városba, mert az ember szomjazza a világosságot, különösen a sötétség után.

    Igen, a hit eseménye az üdvösségtörténet kezdetétől fogva úgy jelenik meg a szentírásban, mint útra kelés, kivonulás. Legtöbbször ez fizikai helyváltoztatással jár, de még inkább a régi életmódból való kivonulásban ölt testet.
    Ezt támasztja alá Ábrahám, Mózes vagy Dávid története, vagy a napkeleti bölcsek útra-kellése. Ezek mind-mind a hit és az isteni vezetésre való ráhagyatkozás eseményei.
    Ezek a Napkeletről érkezett bölcsek az elsők azok között, akiknek a vonulásáról Izajás próféta beszélt fentebb. Olyan menet ez, mely azóta sem szűnt meg, és ami áthalad az összes korszakon, felismeri a csillag üzenetét, és megtalálja a Gyermeket, aki Isten gyengédségét mutatja nekünk. Mindig új személyek jönnek a csillag fényének vonzásában, akik rálelnek az útra, és elérkeznek Hozzá.

    A betlehemi csillag híradását, hogy az Isten emberré lett, először tehát a napkeleti bölcsek fogták föl, először ők reagáltak a jelre. Ők voltak a pogány világ első képviselői: ők látták először az „Atya egyszülött Fiának dicsőségét”…(Jn 1,14) Ők a hatalmas, Krisztus felé haladó két évezredes körmenetnek első vezetői, zászló vivői, akik a fény felé menetelnek.

    A mi életünkben is el kell következnie annak a pillanatnak, amikor egy hang szólítása, vagy egy csillag ragyogása úgy megérint bennünket, hogy indulnunk kell. El kell hagyni a megszokottat, és biztosat, s útra kell kelni, ki tudja, hová. Nem az oly sokunkban jelenlévő nyughatatlanság ösztökélése ez, ami többnyire vaktában űz bennünket ide-oda, hanem egyfajta belső parancs, amilyen a vándormadaraké: menetrendszerű és meghatározott úti célra kódolt. Akiben jelentkezik, az a hívás ellenállhatatlan vonzásába kerül, s már indul is, minden akadályt legyőzve, hogy találkozzék azzal, aki hívta.

    De megesik, hogy készségesen útra keltünk, megyünk, s egyszer csak a csillag eltűnik elölünk. Érdekes felfigyelnünk arra, hogy egy idő után a bölcsek is elvesztették a Betlehemi csillag fényét Heródes környezetébe érve, s Heródesnél érdeklődtek.
    Érdekes az is, hogy amit a napkeleti bölcsek mondanak, amikor, a messiás király égi jelét meglátva elindultak, hogy felkeressék őt: „Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte” (Mt 2,2), ugyanazt mondja Heródes is, amikor útnak indítja őket Jeruzsálemből: „Én is elmegyek, hogy hódoljak előtte!” (Mt 2,8).
    A két kijelentés mögött azonban egészen más szándék húzódik meg! A napkeleti bölcsek azzal a jó és nemes szándékkal keresik a messiást, hogy kifejezzék előtte hódolatukat. Heródes is ezt mondja, de valódi szándéka az, hogy megöleti az újszülöttet, mert félti hatalmát. Érdeklődést mutat ugyan a gyermek iránt, de nem azért, hogy imádja őt, hanem hogy elpusztítsa. Heródes a hatalom embere, aki a másikban csak a riválist képes meglátni. Végső soron még az Istent is riválisnak tekinti, a legveszélyesebb riválisnak. A bölcseket jóindulat vezérli, Heródes szívében rosszakarat van. A Háromkirályok ajándékokat visznek a gyermeknek, a király viszont az életére tör.

    Ha egy kissé mélyebben átgondoljuk a mai evangéliumi szakaszt, akkor rádöbbennünk arra, hogy Heródes gonosz szándéka ellenére, e történések mögött meghúzódik egy isteni szándék is, amelyre érdemes odafigyelnünk. Ez az isteni szándék gondoskodik a jelről a pogány származású bölcsek számára, és ennek köszönhető az is, hogy király ellenséges szándéka ellenére a királyi udvar írástudói segítséget tudnak adni a prófétai jövendölések alapján, amely szerint Betlehemben érdemes keresniük a Messiást.
    Ez a rejtett isteni szándék tapasztalható meg a történet végén is, amikor a bölcsek álmukban figyelmeztetést kapnak, hogy ne térjenek vissza Heródes udvarába. Végső soron tehát minden emberi szándék mögött - legyen az jó vagy rossz - ott húzódik az isteni akarat, s az előbbiek csak annyiban valósulhatnak meg, amennyiben megfelelnek Isten terveinek.

    Igen, ha elveszítjük a fényt, akkor bizonytalanság lesz úrrá rajtunk, nem tudjuk, merre tovább. Meg kell állni ilyenkor, s megvizsgálni: nem arról van-e szó, hogy lelkünk láthatárát valami más kezdi betölteni, ami eltakarja szemünk elől a csillagot?
    A kezdetben tisztán látott célt nem homályosítja-e el a lelkesedésünkbe menet közben beférkőzött önzés, hiúság, önelégültség, nagyravágyó törtetés? Nem lehet-e, hogy észrevétlenül más vonzásba kerültünk, ami összezavarta belső iránytűnket? ? Ha visszatérünk oda, ahol még biztosan tudtuk az irányt, megmenekülünk az eltévedéstől. A napkeleti bölcsek miután elhagyták Jeruzsálemet, s Heródes társaságát, újra láthatják az irányt mutató csillagot. Ismét feltűnik a csillag, ami nagy örömmel tölti el őket. Azok számára mindig van betlehemi csillag az égen, akik bíznak Istenben.

    Bár a napkeleti bölcsek Betlehemben csupán egy szerény hajlékra bukkannak, s ott találják meg az újszülött Királyt, szegényes környezetben, rongyokba takarva. Mégsem botránkoznak meg, s egy pillanatra sem támad kétség a szívükben, hogy jó helyen járnak-e, mert nem a külsőségeket nézik, hanem a csillagra figyelnek. Bár egy gyermeket találnak, ki még szólni sem tud, kit édesanyja táplál és ölel, ők mégis földre borulva hódolnak előtte, mert fölismerik benne a Messiás Királyt.

    Nem homályosítja el látásukat a dicsőségről és hatalomról alkotott emberi felfogás, nem téríti el őket semmi, ami nem égi fény, csupán talmi csillogás. Mert tudják, hogy csak az jut előbbre, akit valóban az isteni fény vezérel, nem az, aki a harag, a gyűlölet, az élvezet, a mindenáron való érvényesülés vagy a szórakozás hulló csillagának fényeit követi.

    Tehát ne feledjük, járható út csak egy van, és igazi fény, amely valóban vezetni tud és célba juttat, az is csak egy van. Krisztus Urunk mondta: „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága”. (Jn 8,12) Jézus szavai és tettei világosságot sugároznak, mert ő maga az Isten. Világosság Ő, amely nem csak a szemünkbe csillan, világosság Ő, amely nem csak értelmünket világítja meg, hanem olyan világosság Ő, amely a szívet melengeti, a lelket élteti… Élő és éltető fény Ő, amint Szent János evangélista írja: „Ő benne élet volt és az élet volt az emberek világossága”. (1,4) Ez a világosság olyan erős, hogy a szomorúság és a szenvedés legsötétebb és legáthatolhatatlanabb ködét is képes átvilágítani, ha élő hittel és imádságos szívvel keressük az Ő tekintetét

    Milyen megrendítő és a lényegre tapintó az a kedves legenda, mely a negyedik bölcsről szól, akit útjában százféle akadály tartóztatott fel, s csak harminchárom esztendő múltán jutott el végre kitűzött céljához, s találta meg a Királyt, akit keresett – a kereszten függve, már szólni képtelenül!
    Igen, ha valóban őt keressük, egy magatehetetlen csecsemőt vagy egy ártatlanul szenvedő embert találunk, s valamiképpen a kettőt együtt találjuk meg a szentmisén, az oltáriszentség hófehér kenyérdarabkájában, melyben velünk marad a világ végezetéig.

    Az Egyház megújulásának forrása mindig az volt és az is lesz, hogy néhány férfi és nő újra fölfedezi a megtestesülés megrendítő tényét, az értünk gyermekké, s a kereszten a minden ártatlan gyermeknél tisztább, áldozattá lett Isten Fiát, és benne a félelmetesen dicsőséges Isten irántunk való gyöngéd szeretetének múlhatatlan valóságát.
    Ők elmondhatják Szent Pállal: „Megismertem Krisztus titkát''; életük szellemi-lelki hódolattá vált, és sokakat vonzanak az Úrhoz, aki kinyilvánította minden értelmet meghaladó dicsőségét: szeretetét Jézus Krisztusban. 

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedéseMég van esély… Míg az óra körbejár... Szilveszter

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    31
    Szilveszter Barát elmélkedése Még van esély… Míg az óra körbejár... Szilveszter

    Év végi hálaadó szentmisére gyűltünk össze. S ez alkalommal, a szentmise első olvasmányának, első, négy szavas mondatát szeretném kiragadni, s fölötte elgondolkodni, melyet szent János apostol első leveléből vettünk. „Itt az utolsó óra!”- írja az apostol.
    Milyen jó lenne, ha e rövid mondat sokkolna bennünket, ha segítene rádöbbenteni a valóságra, ha segítene elgondolkodni életünk dolgainak igazi állásán, a soha vissza nem térő idő múlásán.

    Mert az idő Istentől jövő ajándék, ezért fontos számunkra az a kérdés, hogyan viszonyulunk hozzá? Az esztendő utolsó napja alkalmas idő arra, hogy egy pillanatra megálljunk, visszatekintsünk és őszintén mérlegeljünk: mi volt jó és mi volt rossz az életünkben, életvitelünkben, Isten és embertársainkkal való kapcsolatunkban? Milyen megvalósításoknak örülhetünk, és miért kell bocsánatot kérnünk Istentől valamint embertársainktól? Milyen szavakkal és tettekkel szolgáltuk Isten nagyobb dicsőségét és embertársaink lelki üdvét, vagy melyek voltak azok a szavak és tettek, amelyeknek kivitelezésekor figyelmen kívül hagytuk Krisztus tanítását és fájdalmat okoztunk, ártottunk velük embertársainknak?

    Különösképpen jó alkalom lesz erre az őszinte lelkiismeret vizsgálatra a szentmise befejeztével tartandó rövid szentségimádás, hogy mindezt az Oltáriszentségben jelenlévő, a szíveket, veséket ismerő, s vizsgáló Jézus előtt tegyük meg. Nem feledve Szent János apostol és evangélista szavait:
    „Már eddig is sok antikrisztus lépett föl. Ebből tudjuk, hogy itt az utolsó óra. Közülünk kerültek ki, de nem tartoztak közénk. Ha közénk tartoztak volna, velünk maradtak volna. De rajtuk kellett nyilvánvalóvá lennie, hogy nem mindenki tartozik közénk… Nem azért írtam nektek, mintha nem ismernétek az igazságot, hanem azért, mert ismeritek; és azt is tudjátok, hogy semmiféle hazugság nem származik az igazságból.” (1Jn 2,18-21)

    Az utolsó óra krízis és ajándék egyszerre, benne rejlik az élet paradoxona: a múló idő fájdalma és a jövő reménysége. Hálásak lehetünk, hogy Isten ezekben az utolsó órákban is velünk van.
    A múló időnek isteni rendeltetése van; a múló földi létet talentumként bízta ránk, ajándékozta nekünk Isten, hogy „éljünk vele", hogy valódi kincseket, értékeket gyűjtsünk általa, hogy Isten nagyobb dicsőségét és embertársaink lelki üdvét szolgáljuk általa. Ezért kell bölcsen felhasználni múló napjainkat, jól gazdálkodni velük, mert az elmulasztott alkalmak soha többé nem hozhatók vissza.

    Lám, ebben az évben is itt az utolsó óra. Ezen már fűhöz-fához való kapkodásunk sem segít, nem változtat. Emberfia nem fordíthatja vissza az „idő kerekét": íme, itt az utolsó óra!
    Belém, belénk sajdul fájdalma: be jó lenne újra kezdeni, elölről mindent, amit elrontottunk. De nem lehet. Pedig annyi mindent másképp csinálhatnánk. Túlságosan odakötöttük magunkat, életünket a hiábavaló, sőt olykor az ártalmas dolgokhoz. Ismét betöltötték, lefoglalták, felélték mindennapjainkat.
    Veszélyesen odagyökereztünk a mulandó, „földi dolgokhoz”, s nem maradt időnk – csak oly kevés – az Istennel való kapcsolatunk elmélyítésére, a lelkiekre, a jóra, a családom tagjaira, a másik emberre.
    Nem gondoltunk az utolsó órára. Kincseket gyűjtöttünk, még az utolsó napokban is, de milyeneket? Tékozló gyermekeknek bizonyultunk újra: kipergett, elfolyt ujjaink között az Isten által adott drága idő aranya.
    Most már komolyabban vennénk a maradandó dolgokat, az igazi kincseket! Nem felednénk a hiábavalóságok utáni hajszában ezt a közelgő utolsó órát! De most már késő.

    Itt az utolsó óra. Ekkor hajol közel hozzánk – tékozló gyermekeihez – az irgalmas Atya, Aki kezdettől fogva velünk volt! Aki az elmúló esztendő utolsó órájában eszmélő, őszinte bűnbánó, megtérő gyermekét sem tagadja meg, mert szeret.
    Nem, Ő sem fordítja vissza az idő kerekét; nem íratja velünk újra az óesztendőt. Azt elkerülhetetlenül, visszavonhatatlanul le kell írnunk! Át kell adnunk az elmúlásnak.
    De amint elmerül az idő végtelen tengerében, életünk egén felragyog egy újév ígérete. A szilveszterest – az utolsó óra – komor sötétjéből, lassan feldereng egy új nap hajnala, mint az újesztendő ígérete. Tiszta, fehér lapként, melyet – az előző évek tanulságaival gazdagodva – nekünk kell majd teleírnunk. Mert, ahogy az Omega együttes, „Az utolsó óra” című dalában énekelte, 1982-ben:

    „Még van esély
    - de külső megváltást ne remélj.
    A lámpák fényén túl az örök éj:
    Most kell lépned még, hogy élj!

    Míg az óra körbejár...
    Míg az óra körbejár...

    Még hihető,
    Hogy nem lesz nagy vihar, ami jő
    Hogy megfordul a szél – van idő
    A többség jót akar, s ez a fő

    Még van idő...
    De elkezdődött már a jövő
    A kompjuternek tán szíve nő
    Az ember égig ér, ha felnő

    Míg az óra körbejár...
    Míg az óra körbejár...

     

    Az újév kezdetén, áldott, ígéretes, új lehetőséget kínál fel számunkra, ajándékoz nekünk, a minket szerető Isten, „míg az óra körbe jár”, hogy mi – végre – igazi kincseket gyűjtsünk. Melyeket nem rág meg a moly, nem emészt meg a rozsda, sem a tűz. Hogy végre valóban Isten dicsőségét szolgáljuk, s embertársaink földi boldogulásán és lelki üdvén munkálkodjunk.
    Mi, örök kincskeresők, kérjük hát a költővel Reményik Sándorral az Idők Urát: „Ó, Isten, teremts hát a semmiből / Új esztendőt nekünk, / Fehér lapot, hogy írjuk végre rá / Igaz történetünk: / A szeretet s a jóság álmait”.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Emlékezzünk "a tegnap és ma" mártírjairaSzent István első vértanú

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    26
    Szilveszter Barát elmélkedése Emlékezzünk "a tegnap és ma" mártírjaira Szent István első vértanú

    A tegnap, a Betlehemi Kisded, a második isteni személy, az Úr Jézus földre jöttét, megtestesülését, örömteli születésnapját ünnepeltük. Ma hűséges követőjének, Szent István vértanúnak égi születésnapja fölött örvendezünk.

    Az első század első felében élt, majd Jeruzsálemben agyonkövezett Szent István diakónus, az első meggyilkolt keresztény emléke, első látásra, az e világi logikával gondolkodva, nehezen egyeztethető össze a karácsony örömteli ünneplésével. Valójában azonban összetartoznak és Szent István mártírhalála tanúsítja, hogy miként lehet az erőszakot szeretettel, a rosszindulatot, gyűlöletet, haragot megbocsátással és a halált az élettel legyőzni.

    Minden keresztényeknek, Krisztus követőnek, ezt a példát kell a mindennapok kihívásai és megpróbáltatásai között is követni, mivel a boldog örökkévalóságot nem a gazdagság és hatalom, gyűlölet és harag, hanem a szeretet, a megbocsátás és életünk másoknak való odaajándékozása által nyerhetjük el. Szent István vértanú halála üzeni, hogy az emberi élet középpontjába a szelíd bátorságot, a nemes alázatot kell helyezni, az erőszak helyett pedig az erősséget választani.

    Ezért minden évben karácsony másnapján a liturgia Szent István diakónusról, az első vértanúról emlékezik meg. Az Apostolok Cselekedetei (ApCsel 6,8-10; 7,55) olyan embernek mutatják be őt, mint akit kegyelem és erő töltött el.

    Benne maradéktalanul megvalósult Jézus ígérete, vagyis az, hogy a hívek, akik arra kaptak meghívást, hogy nehéz és veszélyes körülmények között tegyenek róla tanúságot, nem maradnak magukra védtelenül: Isten Lelke szól majd belőlük (vö. Mt 10,20). Éppen ezért emlékezzünk "a tegnap és ma" mártírjaira, s kérjük az első vértanú, Szent István közbenjárását, aki a végsőkig hűséges maradt az Úrhoz, hogy ma is támogassa az üldözött keresztényeket Európában és szerte a nagyvilágon.

    István diakónus valóban a Szentlélektől vezettetve cselekedett, beszélt és halt meg. Tanúságot tett Krisztus szeretetéről a legvégső áldozatig menően.  Szent István diakónus liturgikus ünnepén az egyik alkalommal XVI. Benedek pápa emlékeztetett rá, hogy a vértanúk az „élet mesterei”, a szereteten alapuló Igazság „csöndes hírnökei”.

    Krisztus valódi követése a szeretet, amelyet egyes keresztény írók „titkos vértanúságnak” neveztek. Az evangéliumhoz való őszinte csatlakozás ma csakúgy, mint az ősegyházban, életáldozatot is követelhet. A világ különböző részén, sőt már a „vén Európában” is, sok keresztényt egészen a vértanúságig menően üldöznek. Az Úr azonban arra emlékeztet, hogy aki kitart a hitben, az végül üdvözül.

    Gondolhatunk itt az idős francia, 85 éves papra, Jacques Hamel atyára, aki szülei válását, a többgyerekes család szétszakadását megtapasztalva, tizenévesen elhatározta, hogy életét az emberek megjavítására, segítésére fordítja, s akit misézés közben gyilkoltak meg, vágták el a torkát 2016-ban. Vagy az ez évi, október 29-i terrortámadásra, amit a Franciaországi Nizzában, a Notre-Dame- (Miasszonyunk-) bazilikában hajtottak végre, brutális módon meggyilkolva három imádkozó embert, köztük egy édesanyát.

    Visszatérve a ma ünnepelt szentre, elmondhatjuk, hogy Szent István életét teljesen Isten formálta, tette hasonlóvá Krisztuséhoz, akinek kínszenvedése megismétlődött a diakónus vértanúban; halála pillanatában, térden állva Jézus kereszten mondott szavait idézi, lelkét az Úr oltalmába ajánlja (vö. ApCsel 7,59), megbocsát ellenségeinek: „Uram ne ródd föl nekik ezt a bűnt!” (7,60) - mondja. Halála előtt, a Szentlélekkel eltelve föltekintett az égre és megpillantva az Isten dicsőségét fölkiáltott: „Bizony látom a megnyílt eget, s az Emberfiát, amint az Isten jobbján áll!” (55).

    Szent István vértanú ünnepén mi is arra kapunk meghívást, hogy tekintetünket Isten Fiára szegezzük, akit karácsony örömteli légkörében szemlélünk megtestesülése misztériumában.

    A keresztséggel és a bérmálással, a hit értékes ajándékával, amelyet a szentségek, különösen az Eucharisztia táplálnak, Jézus Krisztus magához kötött bennünket, és a Szentlélek működésével folytatni akarja bennünk üdvözítő tevékenységét, amely mindent megvált, érvényre juttat, felemel, és teljességre vezet.

    Engedni, hogy Krisztus magához vonzzon bennünket, amint ezt Szent István vértanú tette, annyit jelent, hogy kitárjuk életünk kapuját a világosságnak, amely hív, irányt mutat és segít, hogy a JÓ útján haladjunk, azon az úton, amelyet Isten szeretetterve jelölt ki az emberiség számára. Szem előtt tartva, hogy a harag, a gyűlölet, az erőszak útja csak fájdalomhoz, pusztításhoz és halálhoz vezet. Míg a tisztelet, a kiengesztelődés, a szívbeli megbocsátás és a szeretet az egyetlen lehetőség a béke megvalósítására.

    Ezért Szent István diakónus példakép mindazok számára, akik a krisztusi tanítást komolyan veszik és tovább adásának szolgálatába kívánnak állni, ott ahol élnek, a családban, a munkahelyen, a szórakozó helyen, az interneten „online” formában vagy éppen az utcán.

    Az ő életpéldája megmutatja, hogy az evangéliumi örömhír hirdetése nem elsősorban eredeti módszerek vagy technikák alkalmazását jelenti, bár természetesen ezek is hasznosak. Az újdonság az, hogy eltelve a Szentlélekkel engedjük, hogy ő vezessen bennünket. Mélyen merüljünk el Krisztus misztériumában, fogadjuk be szavát és jelenlétét az Eucharisztiában, hogy maga az élő Jézus beszélhessen és cselekedhessen küldöttjében!

    Ugyan is az evangélium hirdetője, szóban és tettekben, akkor lesz képes arra, hogy Krisztust hatékonyan elvigye másoknak, amikor ő maga is Krisztusból él, amikor az evangélium újdonsága saját életében is megmutatkozik. A szentatya, Ferenc pápa mondta: ma olyan keresztényekre, „közösségekre van szükség, amelyek nem a világi logikát követik, nem magukat helyezik középpontba (..) hanem az emberek javát, főleg a legkisebbekét és szegényekét”.

    Befejezésül: Szent István vértanú és Szűz Mária, az Esztelneki Madonna – akinek kegyszobra lassan 100 évvel ezelőtt, 1921 Karácsonya előtt menekült meg a templom tűztől, miközben a toronyban lévő harangok megolvadtak és lefolytak –, tehát az Esztelneki Madonna közbenjárását is kérve, imádkozzunk azért, hogy szűkebb környezetünkben és a világ Egyházban egyre többen tegyenek, tegyünk – Szent István diakónushoz hasonlóan – meggyőződéses és bátor tanúságot az Úrról, a Betlehemi Kisdedről, Jézus Krisztusról. 

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Isten nem az érdekek mentén szeretKarácsony

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    24
    Szilveszter Barát elmélkedése Isten nem az érdekek mentén szeret Karácsony

    Martin Buber zsidó filozófus, aki 1965-ben halt meg, 1953-ban a következőket írta: „Az égi fény megfogyatkozása, Isten elhomályosulása jellemzi azt az órát, amelyben élünk. Ha a Nap elhomályosul, ez azt jelenti, hogy valami történt közötte és a szemünk között. Az emberi gőg és a bűn elhomályosította az isteni Napot. Tényként vesszük, hogy az ember teljesen kiüresítette önmagában a természetfölötti világot. Azok az alapelvek és eszmények, amelyek így vagy úgy az emberbe kapcsolódtak, eltűntek. Az ember eltörli még „Isten” nevét is, de Ő továbbra is él, elfelejtve is, „napfogyatkozása” mögött is élő marad, örökkévalósága fényében él, – nekünk pedig a sötétség a lakóhelyünk.”

    Az 1953-ban írta szavak nagyon jól tükrözik a mai valóságot is. Valóban az Istenfogyatkozásban élünk, és – azt hiszem – mindannyian elmondhatjuk, tapasztaljuk, hogy az emberi gőg és a bűn elhomályosította a Napot. Az Istennek a Napját.

    Persze, a külső csillogás, az megmaradt: óriási fejlődésnek indult az utóbbi 40-50 évben a világ. Elképesztő és előre el nem gondolható dolgok születtek meg az emberi tudomány, az emberi haladás révén. Ugyanakkor valahol mégis nagyon-nagyon szegényes lett, nagyon kiüresedett ez a világ!

    Már advent kezdetén fényárba öltöznek a városok és falvak. Csodálatosan megvilágított kirakatokat és utcákat lehet látni főleg városon. Mindez nagyon szép, nagyon mutatós, de vajon mi van mögötte? Vajon mögéje tudjuk-e képzelni, akár saját tapasztalataink segítségével, azt a nagyon kiüresedett csak csillogásában élő világot, amely számára a karácsony is és sok minden más rohanás, bevásárlás lett csupán? Emberi feszültségeknek a gyújtópontjává változtak az ünnepeink, és változott ez az ünnep is.

    A katolikus, francia író Gabriel Marcel, írta 1955-ben: „Ha az utolsó két évszázad történelmi szociológiai fejlődését tekintjük, nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy az ember elveszítette isteni támpontját, nem tekinti magát az Ő teremtményének és képmásának. Elszakította magát az Istentől és ennek következménye az „emberarcú barbárság” az erkölcsi támpontok és normák megingása.” (Piarista Diák 2002. december, 2. oldal)
    Hátborzongató, ha belegondolunk, hogy 1955-ben már ezt írta Gabriel Marcel! Folytathatjuk a gondolatot: ha az ember megöli lelkében az Istent, elszakad az Istentől, önmagával hasonlik meg. Gyilkosa lesz önmagának is és az emberiségnek is.

    E tények fölvázolásával, nem ünneprontó akarok lenni. Hanem szeretném, ha megéreznénk, ha megértenénk azt, hogy milyen nagyszerű és milyen csodálatos, szíveket megérintő és melegséggel, reménységgel eltöltő ez a mai nap, Szent Karácsony ünnepe! Mert a mai nap azt tanítja nekünk a fölolvasott evangélium által, hogy a születendő gyermek neve Emmanuel lesz, ami annyit jelent, hogy velünk az Isten, vagy Isten – Buber szavaival élve– továbbra is él! Elfelejtve is, „napfogyatkozása” mögött is élő maradt az Isten. Minthogy élt az Isten, és él öröktől fogva. S az örökké élő Isten végtelen szeretete cselekedte, hogy a Második Isteni Személy emberi testet vett magára, hogy megjelent a láthatatlan Isten képmása. Megjelent közöttünk az isteni szeretet, foghatóan, emberi alakban. Ez az isteni szeretet ma is él, és bármennyire is megpróbálta az ember kiüresíteni mindazt, ami az Istennel kapcsolatos, az isteni szeretet az emberi lélek és az emberi értelem sötétségén át képes világítani, és azok, aki ezt be tudják fogadni, ahogy Szent János evangéliumának bevezetőjében olvashatjuk, Isten gyermekeivé válhatnak.

    A Betlehemi csillag pedig, amely annak idején utat mutatott a pásztoroknak, utat mutatott később a Napkeleti Bölcseknek, királyoknak és ma nekünk is, azt jelzi, hogy az embert föl akarja emelni az Isten. Az embernek a sorsa nem az, hogy lefelé haladjon, hogy tönkremenjen, hogy a szellemi, lelki, erkölcsi értékei semmivé váljanak. Hiszen úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy mindenki, aki hisz Benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. (Jn 3,16)

    Éppen ezért Karácsonynak üzenete van a szeretet hiányában didergő és a sötétben botorkáló, az erkölcsi lét ingoványossá lett talaján álló mai ember számára is.
    Többek között az, hogy Isten hűséges, és Isten igazmondó. Az első emberpár bűnbeesése alkalmával megígérte Isten azt, hogy a bűnbe esett emberiséget megmenti, és az ígéretét megtartotta. Isten valóban elküldte a Messiást, sőt maga Isten jött el közénk, hogy fölemelje, megvigasztalja, megtanítsa szeretni az embert. Ez nagyon fontos a mai világban. Gondoljunk csak bele, hogy világunk tele van ígéretekkel: vallási maszkba öltöztetett ígéretekkel, anyagi ígéretekkel, politikai ígéretekkel, mindenféle ígérettel, s egyre inkább azt kell látnunk, hogy ezek az ígéretek messze nem teljesülnek. Hogy mi valósul meg belőle, az már erkölcsi, világnézeti kérdés. Napjainkban a meg nem valósult ígéreteknek a korszakában élünk! Érdemes elgondolkodni azon, hogy ki az, kik azok, akik nem csak ígérnek, hanem be is váltják az ígéretüket? Elsősorban Isten, s mindazok, akik komolyan veszik az Istent.

    Csodálatos üzenete a karácsonynak az is, hogy a Betlehemi jászolban valósul meg az az emberi álom, hogy az egyik ember fontos a másiknak, hogy én fontos legyek valakinek. Az a tény, hogy eljött hozzánk a második isteni személy, Betlehemben kis babaként, azt jelenti, hogy én fontos vagyok az Istennek. Utánam jött, utánam nyúlt az Isten. És minden egyes ember fontos az Istennek! Érdemes elgondolkodnunk ebben a mai nagyon fura világban, ebben az anyagi érdekektől áthatott világban, hogy Isten nem az érdekek mentén szeret. Nem úgy gondolkodik, mint az ember, hanem a szeretetével teszi értékessé a teremtményeit. A szeretetben emel föl magához bennünket az Isten. Nem lenne ott a helyünk, mert más világ vagyunk és Isten egészen más, de fölemel bennünket a szeretetével, eggyé válik velünk az Isten.

    Karácsonynak az is üzenete, hogy nincs más út az ember boldogítására, mint az eszközök nélküli szeretet. Nagyon, de nagyon fontos ez az igazság a mai világban! Olyan szeretet ez, amely nem valamit, hanem önmagát akarja adni az embernek. Nem anyagiakkal akarja pótolni, amit lelkileg nem adott meg, nem anyagiakat akar adni saját maga helyett. Ez az igazi szeretet!
     
    Újév kezdetén „anyagiakban bővelkedő újesztendőt” kívánnak egyesek. Hát igen, mit tud adni az, akinek csak anyagija van?

    Michel Quoist francia lelki szerző írta több mint ötven évvel ezelőtt, az „Így élni jó” című könyvében, hogy hiába lesz az embernek autója, háza, mosógépe, meg mindene, ha az embernek a szíve-lelke nem változik meg, akkor az ember boldogtalan marad.

    Igen, hiába kívánunk anyagiakban gazdag jólétet, újesztendőt egymásnak, ha lelkieket nem tudunk adni, ha szeretetet, megbocsátást nem tudunk adni, ha méltányosságot, megértést nem tudunk adni, ha az igazság mellett nincs bátorságunk kiállni és igazságosságot nem tudunk adni egymásnak itt a községben is és szerte a világon, akkor nem leszünk boldogok! Akkor még anyagiakat sem fogunk tudni adni egymásnak, mert annyira önzőkké és közömbösökké válunk. Olyan jó lenne, ezt nagyon a szívünkbe, nagyon-nagyon a lelkünkbe vésni!

    Az is az üzenete a karácsonynak, hogy a szeretet, az áldozat és a szolgálat édestestvére. Úgy is mondhatnánk, hogy áldozat és szeretet nélkül nincs szolgálat, és szolgálat nélkül nincs szeretet. Ha nem tudom magam kiüresíteni, félretéve saját magam terveit, vágyait, akaratát, nem tudom szeretni a másikat. Karácsony éppen ebben ad példát, amint Szent Pál apostol írja, Jézus isteni mivoltát nem tartotta olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, hanem kiüresítette önmagát, félretéve isteni dicsőségét. Nem figyelve önmagára, emberi testet vett magára, hogy egy legyen velünk, hogy odaadhassa magát még inkább nekünk, embereknek.(Fil 2,6-8)

    Milyen nagyszerű üzenetek ezek a mi számunkra, karácsony szent ünnepén. Bár be tudnánk fogadni, meg tudnánk érteni ezeket, magunkkal tudnánk vinni a mindennapjainkba, mert létkérdések ezek, mindannyiunk számára! Egyik francia gondolkodó mondta (André Malraux), hogy a XXI. század embere vagy vallásos lesz vagy nem lesz.
    Mi a XXI. században élünk. Kérdés, hogy van-e jövőnk, van-e jövője a fölnövekvő nemzedéknek? Csak azzal a szeretettel, tanítással lehet jövőképünk, amellyel a második isteni személy eljött hozzánk. Testvéreim, ma a világban a halálnak a kultúrája uralkodik. Szent II. János Pál pápánk mondta ezt és, azt írta, hogy nekünk az élet kultúrájára kell igent mondanunk.

    Szeretném remélni, hogy akik most itt vagyunk a templomban, az életnek a kultúrájára akarunk igent mondani. Nem az anyagra, nem a halál kultúrájára, nem az önzésre, nem a gyűlöletre, nem a hazugságra, rágalmazásra, hanem arra, amire a betlehemi Kisded akar tanítani minket: kiüresíteni önmagunkat, félretenni saját magunkat, hogy életet tudjunk adni azoknak, akiket szeretünk, azoknak, akik számunkra fontosak, azoknak is, akik bennünket megbántottak, azoknak, akikért valamilyen formában felelősek vagyunk.
     
    S hogy ez tényleg így legyen, boruljunk le lélekben a betlehemi jászol elé, és köszönjük meg Jézusnak, hogy általa velünk az Isten, hogy itt van közöttünk, hogy most is elérhető közelségben van az Egyháza által, a szentségek által, főként a szentgyónás, a szentáldozás, szentmise által, a közösség által, hogy a halál kultúrája helyett az élet kultúráját tanítja a mi számunkra.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Boldog, aki hitt annak beteljesedésében,amit az Úr mondott neki (Lk 1, 39 – 45)

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    20
    Szilveszter Barát elmélkedése Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki (Lk 1, 39 – 45)

    A fiatal názáreti lány, Mária, az angyali üdvözletből szerez tudomást arról, hogy idős rokona, Erzsébet áldott állapotban van. Azonnal útra kel és a hegyek közé, Júdea egyik városába siet, hogy rokonának segítségére legyen.
    Ennek az útnak során Mária úgy hordozta Jézust szíve alatt, mint a frigy-ládát a választott nép a szövetség sátrával. Amikor még Jézus nem tudott járni-kelni, a Boldogságos Szűz hordozta. És ezt megérezte Erzsébet is, ezért mondotta: „Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki”.


    Így van ez ma is, mások juttatják el hozzánk Jézust, rajtunk keresztül meg mások találkoznak, vagy éppen nem találkoznak vele. Isten Igéjének hittel való befogadásának ez a következménye: Krisztoforoszok, azaz Krisztus-hordozók lehetünk mi is.
    Micsoda megtiszteltetés és egyben boldogság! Jézus általunk akar eljutni másokhoz. Ha befogadjuk Isten Igéjét, szolgálatot teszünk másnak, és ő Isten közelségét érezve felujjonghat, mint Erzsébet szíve alatt a magzat.


    Nem az uralkodó gazdagok, nem is a hatalom fényében sütkérezők az igazán boldogok, hanem a máriás lelkek, akik Krisztus-hordozók, akik segítőkészek és a hitben rendületlenek. 


    Kész vagyok-e, életvitelemmel, magatartásommal, szavaimmal másokhoz eljuttatni Krisztust? Tudok-e önzetlenül segíteni a rászorulókon? — Észreveszem-e a másik ember baját? — Meg tudom-e osztani másokkal örömömet? — Rájöttem-e már arra, hogy az igazi boldogsághoz élő hit kell? Komolyan veszem-e azt, amit az Úr mond a Szentírás szavai által, vagy füleimet „csiklandoztatva” egyik jelenés helytől a másikig, egyik látnoktól a másikig szaladok, és inkább adok hitelt a különböző figyelmeztetéseknek, mint Isten kinyilatkoztatásának, a Bibliának? 

    Fotó: fr. Szilveszter - 2010


    „Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki”- tehát nem a jövendő-mondók, látnokok és próféta nők figyelmeztetésének – pedig abban az időben is sok „próféta” és „látnok” létezett –, hanem egyedül annak, amit az Úr mondott és mond ma nekünk is a Biblia szavai által. 

     

    Egyébként a Boldogságos Szűzanya is erre figyelmeztet a kánai menyegzőn: tegyétek azt, amit a Fiam mond.  


    Sok űzött, hajszolt, nyugtalan ember megnyugodna ma is, és boldog lehetne, ha Máriához és Erzsébethez hasonlóan, teljes bizalommal és hittel képes lenne Istenre, Isten szavára hagyatkozni!

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése A sötétség nem tudja elnyomni a világosságotAdvent 3. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    13
    Szilveszter Barát elmélkedése A sötétség nem tudja elnyomni a világosságot Advent 3. vasárnapja

    Advent 3. az öröm vasárnapján, esztendőről-esztendőre fölhangzik Szent Pálnak, a bilincsekben lévő apostolnak szava: „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek. Az Úr közel van.”

    Izajás próféta Jézus Krisztusról az alábbiakat jövendölte: „Az Úr lelke van rajtam, mert felkent engem és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek…” Ez az a rész, amelyet Jézus a zsinagógában felolvasott, amikor elkezdte nyilvános működését. Egyben ez a kulcsa Szent Pál szavainak is. Jézus azért jött, hogy örömhírt hozzon, és ez az örömhír, amely miatt azt mondja: „Szüntelenül örüljetek!” – „mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz el ne vesszen, hanem örökké éljen.”

    Örvendezésünk a reményből fakad, hogy Krisztus Úr mindenen és ezt az örvendezést csakis a hitünk tudja bennünk folytonossá tenni. Ezért teszi hozzá az apostol: „Szüntelenül imádkozzatok és a Lelket ne oltsátok ki!”

    Mindennapi életünkben sokszor ér meg nem értés, csalódás, elutasítás, sőt hátbatámadás bennünket, olykor éppen azok részéről, akikben megbíztunk. Ilyenkor a keserűség helyett dönthetünk úgy, hogy mégis az örömöt választjuk.
    Minek örüljünk? Örülhetünk annak, hogy egyszer minden jóra fordul, amikor Krisztus letöröl majd a szemünkről minden könnyet. Örülhetünk annak, hogy Isten közel van hozzánk és szeret bennünket. Örülhetünk annak, hogy a mi Atyánk minden rosszat a javunkra fordíthat.

    Az öröm Isten titkos fegyvere. Ezzel legyőzhetjük a rosszat. A döntés a mi kezünkben van! Szent János az evangéliumban leírja, hogy Keresztelő János a világosságról tesz tanúságot. Jézus Krisztus a világ világossága.
    S mi örömünk oka? Az, hogy a sötétséget legyőzi a világosság. Nincs olyan sötét, ahol egy kis gyertya ne világítaná be a teret. A sötétség nem tudja elnyomni a világosságot, s mi, akik a világosság gyermekei vagyunk ezzel a hittel a szívünkben kell, hogy éljük keresztény hétköznapjainkat.

    Az öröm Jézus Krisztus ígéreteiből fakad még a nehéz helyzetekben, a megpróbáltatások óráiban is. Viszont ez az öröm nem érthető meg földi síkról nézve, s mi sem értjük meg, ha ki akarjuk hagyni az életünkből Istent. Viszont akik kihagyják életükből az Istent, akik eltávolodnak tőle azok nem fognak tudni többé örvendeni, mosolyogni. A keresztény örömre, mosolyra egyedül a remény tesz képessé: az igazi öröm, a mosoly az Isten megtalálására irányuló reményből fakad.

    Az élet gyakran pusztaság: nehéz előrehaladnunk az életben, ha viszont rábízzuk magunkat Istenre, életutunk széppé és szélessé válhat, mint egy autópálya. Ehhez annyi elegendő, hogy ne veszítsük el reményünket, annyi elegendő, hogy mindig, mindenek ellenére higgyünk. Ehhez az szükséges, hogy jobban higgyünk Istennek irántunk való szeretetében, mint a saját gyengeségünkben.

    Amíg Istenre várunk földi életünkben tudjuk, hogy Isten titkos fegyvere, az öröm, ami a nehézségek közepette és az egyszerű hétköznapokban is velünk van. Ha a hit szemén keresztül látjuk a világot, s járjuk az élet útját, akkor megtaláljuk a kis dolgokban, amelyeket Isten elénk ad, de a nehézségekben szintúgy. Kérjük Istentől az Ő isteni örömét, s legyünk jó tanítványai Szent Pálnak.

    Isten örömre hív minket. Ez az öröm a Vele való találkozás és egyesülésünk gyümölcse, a szentség gyümölcse és végül a szeretet gyümölcse. Akkor kapjuk meg, amikor megfeledkezünk magunkról azért, hogy Krisztust kövessük. A keresztény ember öröme olyan, mint egy pecsét, amely hitelesíti a hitünket. Ezért szólítja meg a hitetleneket és ezért van az, hogy a hiánya sokkal nehezebbé teszi az igehirdetést illetve a tanúságtételt.
    Márpedig amint XVI. Benedek pápa mondta az Ifjúság Világnapján Kölnben, „Aki felfedezte Krisztust, annak kötelessége a többieket is Felé vezetni. Nem szabad e nagy örömet önmagunknak megtartani. Tovább kell adni.”

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Készítsétek az Úr útját tegyétek egyenesé ösvényétAdvent 2. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    05
    Szilveszter Barát elmélkedése Készítsétek az Úr útját tegyétek egyenesé ösvényét Advent 2. vasárnapja

    Advent kegyelmi idejében az Egyház a Szentlélektől vezetve újra átéli a Megtestesülés, a Krisztus eljövetele előtti hosszú várakozást, és közben virrasztva Urára figyel, aki ígérete szerint mindig jelen van az Egyházban, és aki újra eljön az idők végeztével.

    Ezzel kapcsolatosan az egyházatyák arra figyelmeztetnek, hogy Isten eljövetele Krisztus két lényegi eljövetelében valósul meg: megtestesülésében, és dicsőséges második eljövetelében a történelem végén. De a két nyilvános eljövetel mellett van egy harmadik – Szent Bernát szavaival élve időközi vagy rejtett eljövetel –, amely a hívők lelkében valósul meg és hidat emel az első és az utolsó eljövetel között. Az egész egyházban minden lélek – Máriához és Keresztelő Jánoshoz hasonlóan – arra hivatott, hogy földi zarándok útja során virrasztva várja az eljövő Krisztust, hittel és mindig megújuló szeretettel fogadja Őt.

    Az adventi liturgia erről az emberi történelembe oly mélyen beíródott várakozásról szól, melynek az egyház ad hangot. Ez a várakozás sajnos túl gyakran meghiúsul, vagy hamis irányba terelődik.
    Ezért hangzik fel újra és újra az evangéliumi figyelmeztetés: „A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!” Márk evangélista így mutatta be a Messiás előfutárát, „aki a pusztában hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára”. Keresztelő János szigorú életével erősítette meg szavait. Azt hirdette az embereknek, hogy készítsék el az Úr útját, és ő volt az első, aki ezt megtette, amikor visszavonult a pusztába, elszakadva mindentől, ami nem Isten: „teveszőrből készült ruhát viselt, sáskával meg vadmézzel élt” – írja az evangélista.
    Ugyanis a zajos vigadozás, az elpuhult élet nem alkalmas környezet sem a bűnbánat hirdetésére, sem a bűnbánattartásra. Aki bűnbánatot hirdet, annak előbb bűnbánatot kell tartania elsősorban életvitelével, aztán szavaival, aki pedig hallgatja, annak a csend, az ima és az önmegtagadás légkörében kell lennie. Igazából ez az értelme annak, amikor az Egyház adventben arra szólít fel bennünket, hogy tartózkodjunk a zajos mulatságoktól, mert a hívő keresztény csak így készülhet fel igazán az Úr születésének méltó megünneplésére, és így fogadhatja be teljesebben karácsony kegyelmét.

    „Készítsétek el az Úr útját", hív Izaiás az olvasmányban, s hív Keresztelő János az evangéliumban. Közre kell működnünk, hogy az Úr utat találjon felénk, és utat találjon embertársaink, a ránk bízottak szívéhez is.
    Az Úr útja nem a fellegekbe vezet, hanem kivezet önmagunkból, mások felé. Kivezet a saját házunkból, összeköti egymással az embereket. A szabadba vezet minket, a szabadságra. Ezért, készítsétek az Úr útját!

    A mindennapi életből tudjuk, hogy a sikeres útkészítésnél nagyon sok mindent kell szem előtt tartanunk, ha azt akarjuk, hogy az az út jó és tartós legyen. Ez nincs másként a lelkiéletben sem. Sorra kell vennünk életünk tájait: mi mindent kell átalakítanunk, hogy utat készíthessünk az érkező Úr előtt? Milyen akadályokat kell eltakarítanunk útjából? Mindenhatóságának ugyan semmi nem állhat ellen, de szeretetét nem kényszeríti ránk, s csak oda tér be, ahol várják és ajtót nyitnak neki.
    Ha őszintén önmagunkba nézünk, rádöbbenünk arra, hogy mekkora ellentét van a mindennapi életünk és a krisztusi tanítás között, vallott hitünk és életvitelünk között, márpedig ez az ellentét akadályt gördít a felénk közeledő Úr útjába, amit Keresztelő János szerint, nekünk kell elhárítanunk, ha tényleg be akarjuk fogadni az Urat életünkbe, de nemcsak Karácsony szent éjszakáján, hanem életünk minden napján.

    Egyik ilyen akadály az ellenségeskedés - de mennyi! - található az emberek között, és sajnos nem csak a nagyvilágban, úgy általában, hanem az egyazon nemzet, hit és vallás fiai és lányai között is.
    Igen, mennyi a feszültség ebben a világban! Legyen szó a nagyvilágról, de akár a falu, a plébániai, vagy a különböző munkaközösségekről. Mennyi a feszültség a családokban, gyermekek és szülők között, testvérek és barátok között, népek és nemzetek között. Mennyire hiányzik az igazi krisztusi szeretet, a mindenfajta elfogultságtól, egyéni érdekektől mentes, őszinte véleménynyilvánítás szabadsága, az evangéliumi igazság és értékek melletti gerinces kiállás, mennyire hiányzik az egymás iránti őszinte, segítőkészség, bizalom és a hűség!
    Keresztelő János, Izajás prófétával előre irányítja tekintetünket. A ma pusztaságából, félelméből a jövő békességére. A ma kilátástalanságából a jövő tisztább, igazibb életére. Ami akkor valósul meg, ha befogadjuk az Urat.

    De egyáltalán ismerjük-e az Urat? S ha igen, akkor engedjük-e, hogy beleszóljon az életünkbe? Ne feledjük a mai világ legnagyobb baja, hogy az emberek nem tűrik el, hogy Isten vezesse őket. Hogy csak addig kell nekik Isten, amíg azt teszi, amit ők akarnak.

    Éppen ezért kérdezzem meg magamat: advent minden napján legalább naponta egyszer teszek-e valamit, ami által Isten közelebb kerülhet hozzám és embertársaimhoz? Közreműködöm-e abban, hogy Istennek, a szeretetnek öröme feléledjen szívem mélyén és a körülöttem élőkben?
    Vagy éppen én magam vagyok az, aki mindezt megakadályozom, mert az igazság angyalának tüntetve föl magam, széthúzást, békétlenséget és keserűséget okozok? Mások önérzetébe gázolva kijelölöm mindenkinek a helyét az életben, a családban éppúgy, mint a társadalomban, függetlenül attól, hogy kit hová helyezett az Úr Isten, csak azért, hogy érvényre juttassam a magam kis játékait, világmegváltásnak vélt ötleteimet? Pedig a világ nem azáltal lesz jobbá, hogy mindent a feje tetejére állítunk és kilátástalannak ítélünk, hanem, ha átjárható utakat nyitunk meg Isten és egymás számára.
    Átjárható utakat, amelyek nem az üzleti utakba torkollanak, hanem továbbvezetnek saját ajtónktól a szomszéd ajtóig. Út, amely kivezet önmagunkból és mindabból, amit e világ kínálni tud. Itt nem a mi saját utunkról van szó, hanem valamiről, ami több mint, amit mi kigondolhatunk, véghezvihetünk.
    Mert Isten útra kelt, szembe jött velünk. Erről egy név kezeskedik: Jézus Krisztus. Ő az út, az igazság és az élet – ahogy vallotta magáról. Ezen az úton találkozhatunk mi is vele.

    Ha nem jutsz tovább, eltévedtél vagy úgy érzed, hogy csak egy helyben topogsz, holt pontra jutottál, akkor sem kell feladnod. Isten szembe jön veled. Fedezd fel az Ő hozzád vezető útját! Ugyanígy te is készítheted az ő útját. Elhordhatod az előítéletek hegyeit.
    Hiszen advent a legalkalmasabb időszak arra, hogy közösséget teremtsünk azzal a sok emberrel, akik igazabb és testvériesebb világra vágynak, amelyben minden nemzet, kultúra, hívők és nem hívők egymásra találnak. Az emberiség békére és igazságosságra vágyik. A hívő emberek számára a béke Isten egyik legszebb neve, mert Isten azt akarja, hogy minden gyermeke egyetértésben éljen.

    A legjobb felkészülés az Úr jövetelére és befogadására, egy őszinte, mély lelkiismeret vizsgálat eredményeként, a bűnök belátása, azok megvallása, megbánása, vagyis a megtérés. „János ezért hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára. Kivonult hozzá Júdea egész vidéke és Jeruzsálem minden lakója. Megvallották bűneiket, ő pedig megkeresztelte őket a Jordán folyóban.”
    Illés prófétához hasonlóan János kivonul a pusztába, természet adta javakból táplálkozik, és előkészíti az Úr útját, mégpedig úgy hogy a folyó vizében keresztel, és a metanoiá-ra, a gyökeres megtérésre szólítja fel Izrael népét. Ez a gyökeres megtérés azt jelenti, hogy az ember lelkiismeretének négy fala között szembenéz igazi valójával, nem áltatja magát, kisebb nagyobb bűnei ellenére nem saját ártatlanságát bizonygatja, hanem bűneit megnevezi, azokat megbánja és töredelmesen megvallja. Azután pedig elhatározza – és elhatározását naponta megvalósítja – hogy új életet kezd, a régi bűnökbe nem esik vissza, ehhez erőt az Istennel való imádságos kapcsolatából, a szentmiseáldozatból, a szeretet és az önmegtagadás tetteiből merít, és kitart ebben.

    Karácsonyra is a legjobb készülődés a megtérés, hitünk elmélyítése, megszabadulás bűneinktől egy jó szentgyónás segítségével, vagyis a teljes odafordulás az élő Istenhez.
    Igaz, azok, akik őszintén hisznek és megkeresztelkedtek, akik hívő keresztények, már megtértek. De valójában naponta szükségünk van a kisebb-nagyobb megtérésre: vagyis ha elfordultunk Istentől, ha önzők, szeretetlenek vagyunk a nap folyamán, ha letértünk az egyenes útról, akkor szükségünk van ara, hogy Isten kegyelme segítségével ismét „megtérjünk”: Isten felé, a ragyogó és éltető Nap felé forduljunk, hogy visszatérjünk az egyenes útra.

    Advent, ez a Jézus születésének megünneplésére való felkészülés ideje éppúgy, mint az imádságé és a konkrét tettekben is megtapasztalható felebaráti szereteté. Isten eljön az emberhez, hogy megszüntesse a különbségeket, és az embereket megbékítse egymással. Isten minden jóakaratú embert, családot és népet a testvériség, az egyetértés és a béke adományával akar megajándékozni.
    Mert igenis, Isten segítségével lehetséges a békésebb, a boldogabb, a szebb, az egyetértésben teljesebb élet. Ne feledjük, gyümölcsöt kell hoznunk. Kinek-kinek a maga helyén. Ott, ahová az Isten állította.
    „Készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!” 

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése A virrasztás önként vállalt szolgálat!Advent 1. vasárnapja

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Nov
    29
    Szilveszter Barát elmélkedése A virrasztás önként vállalt szolgálat! Advent 1. vasárnapja

     „Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: Virrasszatok!” (Mk 13, 33-37) Ezzel a mondattal fejeződött be a mai, advent első vasárnapi, evangéliumi szakasz. Rendkívüli időszak veszi ma kezdetét, amelynek főjellemzője a várakozás, a virrasztás! Türelmetlen korunk ezt aligha tudja értékelni, s még kevésbé megérteni. Mi mindent azonnal akarunk! Csak a romlatlan, a tiszta lelkű gyermek tudja igazán átérezni a boldog várakozás örömét.
    Igen, a hívő ember Krisztus második eljövetelét várja, illetve a vele való találkozást, amikor számot kell adnia földi életéről. Erre vonatkozik a mai evangéliumi szakasz figyelmeztetése, hogy nem tudjuk sem a napot, sem az órát. Ezért kell ébernek lennünk és komolyan vennünk a felszólítást: „vigyázzatok és virrasszatok!”

    A mai nappal kezdődő adventi időszak egyik lényeges vonása a virrasztás és várakozás. Virrasztás az éjszakában, emberi tévelygéseink, bűneink sötétjében és várakozás az Úrral való találkozásra.
    A nemrég elhunyt Jókai Anna írónővel valljuk, hogy „a virrasztás nem krónikus álmatlanság, izzadt forgolódás a gyűrt párnák között. Nem átmulatott éjszakák duhaj mámora, talp-alá húzott zeneszóval. Nem vadász les a zörgő avarban, csőre töltött puskára támaszkodva. Nem a fájdalom agressziója a gyötört szervezet ellen, és nem monoton-ajak ima, zsibbadó aggyal és fásult szívvel, de nem is vetélkedő: ki bírja tovább?
    A virrasztás önként vállalt szolgálat, megfeszített összpontosítás, fegyelem az indulatokban, figyelem a környezetre és a bel-valóra, fogadása a jóval-érkezőnek, a settenkedő ártalmasok leleplezése, védelem és elhárítás, szolidaritás a szenvedővel, emlékezés a világteremtés hajnalára, rendíthetetlen várakozás Isten verőfényes delére.”
    Virrasztani sokféleképpen lehet: fizikailag és lelkileg. De amíg az első kínlódás és fizikai igénybevétel, addig a másik lehet értelmes és örömteli. Virrasztani lehet gyötrelmesen, szenvedve a félelemtől, a testi-lelki fájdalomtól, vagy akár a krónikus álmatlanságtól. De lehet felelősségtudattal, másokért és mások helyett őrséget állva: éjszaka az álmukat vigyázva, nappal viszont talán éppen felszínes és meggondolás nélküli ténykedéseiket. És lehet reménységgel, remélni a lét értelmességébe és az abban megnyilvánuló szeretetbe vetett hittel és bizalommal várva a virradó hajnalt, a sötétség elmúlását, a bűn rabigájából való szabadulást…
    „Vigyázzatok és virrasszatok!”- mondja az Úr. Mi lehetne más egy katolikus hívő számára a virrasztás, mint az Üdvözítő figyelmeztetésének állandó észrevétele: „Virrasszatok, mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura…”(Mk 13,33-37). „Virrasszatok, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát…”(Mt 25,13).
    Késznek kell lennünk minden pillanatban, hogyha az Úr az ajtón zörget. Ebben az értelemben a virrasztás az idők jeleinek figyelmes szemlélését is jelenti. Jelenti azt, hogy nem merülünk el a mindennapok ügyes-bajos dolgaiban, hanem ezeken túltekintve próbáljuk életünk eseményeit elhelyezni Isten tervének nagy összefüggésében. Ezért a keresztény Krisztusba vetett hitéhez, Krisztus tanításához viszonyítja az őt körülvevő dolgokat. Ez a fáradozás nem pusztán egyéni igyekezet, hanem az egyház egészének küldetéséhez tartozik.
    A keresztény ember virrasztása tehát az idők jeleinek keresésére, a dolgok, helyzetek, magatartások jellegének felismerésére irányul. Az idők jeleinek felismeréséhez a hívő ember megkapja a Szentlélek ajándékát. Ám mindez személyes odafigyelést és erőfeszítést kíván, olyan megfontolt életet, amely ellenkezik a mérlegelés nélküli sodródással, a minden mindegy hamis elvével. Ez pedig éppolyan nehéz, mint álmos ember számára a virrasztás.
    Hétköznapi feladataink teljesítése közben is mindig keressük a helyes, erkölcsös, az Isten akarata szerinti cselekvés útját. Így ez a virrasztás azt is jelentheti, hogy reggelenként az ember áttekinti napját, Isten előtt megfontolja, hogy mi lehet számára kísértés a rosszra, vagy alkalom a jó cselekedetre, esténként pedig lelkiismeretvizsgálatban megkérdezi magától, sikerült-e a jó tetteket megvalósítania, a rossznak ellenállnia.
    Bűnünk belátását bánatnak, az erkölcsi sikereken érzett örömet pedig Isten iránti hálaadásnak kell követnie. A megkeresztelt és megbérmált ember ebben az isteni erőtérben kell, hogy éljen. A Szentlélek pedig Krisztus ígérete szerint eszünkbe juttat mindent, amit Krisztustól hallottunk. Természetesen nem az emlékezőtehetségünket növeli meg csodálatosan, hanem arra segít, hogy az adott helyzetben ismerjük fel, hogy mi Isten akarata, mi a dolgok igazi értéke.
    Az ember értelmes lény, tudja, hogy véges és éppen ezért értelmet akar adni életének. És ez az értelem nem más, mint a Teremtő Isten akaratának elfogadása. Tudjuk a kinyilatkoztatásból, honnan jövünk és hová megyünk. Ezért életünket, sorsunkat, munkánkat, örömünket és bánatunkat az isteni Gondviselésre bízzuk.
    Ebben az értelemben a virrasztás a jelenben élést, a csináld, amit csinálsz, életformáját jelenti. Amíg fiatal az ember, mindig egy nagy „majd”-ban él, de amikor az emberélet útjának felén túl van, akkor hajlandóságot érez arra, hogy a múltat idealizálja, szépítse. Viszont a keresztény realitás az, hogy nem nosztalgiázik a múltról és nem álmodozik a jövőről, hanem a jelenben él.
    A jelenben úgy él, hogy a napi kihívásoknak próbál megfelelni. Jézus Krisztusnak van egy nagyon egyszerű, mégis hatalmas mondata, amikor az isteni gondviselésről szól a Hegyi Beszédben: „Ti keressétek először Isten országát, s az ő igazságát, a többit mind megkapjátok. Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról. Elég a mának a maga baja” (Mt 6,33-34).
    Az öntudatos keresztény nem dugja strucc módjára homokba a fejét a meglévő problémák elől, de meggyőződéssel vallja: a holnap majd gondoskodik magáról, a jelenben kell élnünk, mégpedig az Isten országáért.
    Vajon tudatosult-e már bennünk az, hogy közöttünk van az Isten országa? Jézus eljövetele óta nyilvánvaló, hogy elközelgett az Isten országa. Ezért kell megváltoztatni az életünket. Közöttünk van az igazságosságnak, a békének, az örömnek az országa. De vajon mit tapasztalunk belőle? Egy olyan világban, amelyben a széthúzás jobban érzékelhető, mint az, hogy emberek egymásra találnának, hol van az Isten országa? Ahol minden mintha szétesőben lenne, hol tapasztalható az egység, a rendezettség, a béke? Egy olyan világban, ahol vannak emberek, akik másokon akarnak uralkodni, másokat akarnak kihasználni, becsapni, megtéveszteni, hol van a messiási ország látomásának képe, ahol együtt lakik a farkas a báránnyal, párduc a gödölyével?
    „Vigyázzatok és virrasszatok!”- mondja az Úr. De vajon érzékenyek vagyunk-e a jelekre? Észrevesszük-e, hogy hol van szükség éppen miránk? Hajlamosak vagyunk arra, hogy visszavonuljunk saját várunkba, ahol berendezzük a magunk szűk világát, és nem veszünk tudomást arról, hogy ez a világ, amelyben élünk, sóvárogva várja Isten gyermekeinek a megnyilvánulásait, ami az őszintén megélt Krisztus-követésben bontakozhat ki. A nagy filozófus, Erich Fromm arra figyelmeztet, hogy: „A szeretet cselekvő törődés annak az életével és fejlődésével, akit, vagy amit szeretünk. Ahol ez a cselekvő törődés hiányzik, ott nincs szeretet”!
    Igen, elsősorban megélt kereszténységre van szüksége ennek a világnak, élő kövekből felépülő közösségekre és gerinces, tiszta tekintetű, szívű, lelkű emberekre van szüksége a mi világunknak.
    Az adventi hajnalok várakozásában, virrasztásában nem szabad, hogy elfelejtsük: nem csak mi várjuk a fényt. Minden ember várja. S mi, keresztények, Krisztus-hordozók, a fény hordozói kell, hogy legyünk minden megnyilvánulásunkban: szavainkban és tetteinkben egyaránt. Igaz, sokszor csődöt mondtunk, ezért van okunk a bűnbánatra. De van lehetőségünk arra is, hogy mindig újrakezdjünk. Itt van a kellő idő, itt van az üdvösség napja! „Múlóban az éjszaka, a nappal pedig közel. Vessük hát le a sötétség tetteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit. Éljünk tisztességesen, mint nappal, ne evés-ivásban és részegeskedésben, ne kicsapongásban és tobzódásban, ne civakodásban és versengésben. Inkább öltsétek magatokra Urunkat, Jézus Krisztust…” olvassuk Pál apostolnak, a rómaiakhoz irt leveléből (13, 12-14).
    Mi, akik egész életünkben a teljességre várunk, nem hagyhatjuk, hogy zavaros maradjon bennünk és körülöttünk a világ. Tiszta értékrendet kell kialakítani magunkban. Az értékrend elveket jelent. Kell, hogy tiszta, világos elveink legyenek. A "minden mindegy, csak nekem jó legyen" elv az értékrendben valahol nagyon alacsonyan áll. Tovább kell látnunk önmagunk korlátain és érdekein: felelősek vagyunk önmagunkért, de ugyanakkor másokért is.
    Hogy valóban találkozhassunk az Úrral, meg kell szüntetnünk mindazt, ami akadályt gördíthet a nagy találkozás útjába. Nem keveredhet össze bennünk az igen és a nem. Nem vegyülhet össze az igaz és a hamis, nem hangoztathatunk szépen szóló szólamokat, ha összekeveredik bennünk a hazugság az igazsággal.
    Tisztulnunk kell. Évről évre tisztábbá kell válnunk és a krisztusi életben érettebbeknek kell lennünk. Amikor most újra figyelmeztet bennünket az adventi időszak, a várakozás ideje, legyen nyitott a szívünk, és legyünk készek arra, hogy rendet teremtsünk az életünkben. Mert tiszta értékrendhez való ragaszkodás nélkül Istenre váró ember nem élhet – sem egymagában, sem családjában, sem országában, sehol a világon.

    ***
    Adventi imádság:
    Urunk, Jézus Krisztus, várjuk eljöveteled, várjuk a békét, mert annyi békétlenség van kívül a világban és bent a szívünkben! Várjuk eljöveteled, mert ebben a hazug világban egyre inkább az igazságra éhezünk. Annyi igazságtalanság sújtja a népeket és az embereket.
    Várjuk eljöveteled, mert szomjazzuk a szabadságot, és mindnyájan a bajok és bűnök bilincseiben kínlódunk. Add vissza reménységünket, amit elvesztettünk! Add meg újra a szeretetet azoknak, akik idegenkedve viselkednek egymással szemben!
    Nyisd meg szívünket, hogy felragyogó örömödet megtapasztalhassuk életünkben! Kérünk, hallgass meg minket! Ámen. 

    (Jürgen Moltmann nyomán)

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése „A szeretet és művei megmaradnak” örökreKrisztus Király ünnepe

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Nov
    21
    Szilveszter Barát elmélkedése „A szeretet és művei megmaradnak” örökre Krisztus Király ünnepe

    Ma, az egyházi év utolsó vasárnapján Krisztust, az Atya egyszülött Fiát, aki Szűz Máriától született, mint a világmindenség királyát ünnepeljük.
    Krisztus király volta harmincéves koráig rejtve maradt, amíg Názáretben élte mindennapi életét. Azután nyilvános működése idején megnyitotta az új Országot, amely Szent János evangélista szerint „nem e világból való”(18,36), és végül beteljesítette azt, halálával és föltámadásával. Feltámadása után apostolainak megjelenve azt mondta: „Én kaptam minden hatalmat az égen és a földön”(Mt 28,18): e hatalom legfőbb mozgató ereje a szeretet, amelyet Isten a maga teljességében mutatott meg nekünk Fia kereszt-áldozatában.

    Az első keresztények hittel vallották, hogy Krisztus uralma a történelem végén mindenki előtt nyilvánvalóvá válik majd, és azoknak is el kell ismerniük, akik most elutasítják.
    Viszont ahhoz, hogy a végső számadáskor, amiről a mai evangéliumi szakasz beszél, a Király, vagyis Krisztus szavai kedvezőek lehessenek a mi számunkra: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot,” fontos tudnunk, hogy Krisztus Király uralmának ebben az időszakában, amelyben mi élünk, hogyan nyilvánul meg a hatalma? Alattvalói, vagyis mi, hogyan tehetünk tanúbizonyságot arról, hogy elfogadjuk uralmát, alávetjük magunkat tekintélyének, akaratának?
    Ma, Szent Máté evangéliuma (Mt 25,31-46) ezekre a kérdésekre válaszol.

    Krisztus királysága hogyan van jelen a világban? Szt. Máté elbeszélésében olyan cselekedetek jellemzik Krisztus uralmának jelenlétét a világban, amelyek legkevésbé sem tartoznak az evilági hatalom megnyilvánulásaihoz.
    A történelem arról tanúskodik, hogy a sokszor alattomos, becstelen módon megszerzett hatalom birtokosai uralkodni akarnak, saját akaratukat érvényesíteni mások fölött, ennek érdekében minél látványosabban szeretnék fitogtatni, bizonyítani erejüket.
    Ezzel szemben Krisztus országa, amelynek eljövetelét kérjük a Miatyánkban: „jöjjön el a te országod”, Krisztus országa, azaz Krisztus uralma a szeretetben nyilvánul meg. Ez azonban most nem passzív elfogadást jelent, hanem aktív cselekedeteket, amelyek arra alkalmasak, hogy a szeretetet kinyilvánítsák. Bár ebbe a keretbe mindenki beletartozik, mégis a krisztusi szeretetnek van jellemző megnyilvánulási területe.

    Az evangélium szerint, Krisztus Urunk megkülönböztetett figyelmet szentel mindazoknak, akik valamilyen testi, vagy lelki szükségben szenvednek. Ehhez tartoznak azok, akik nélkülözések között élnek, tehát nincs megfelelő táplálékuk, amely éhségüket csillapítaná, nincs megfelelő ruhájuk, amelybe öltözhetnének, nincs alkalmas fedél a fejük felett, ami megvédhetné az időjárás viszontagságai ellen.
    A szükségben szenvedők másik csoportjához a betegek tartoznak. Betegséggel sokféle módon találkozunk az életben. Jézus most azokra gondol, akiknek életéhez tartós módon kapcsolódik a betegség. Ide tartoznak elsősorban a meggyengült idősek, az ágyhoz kötöttek, és természetesen mindazok, akiknél valamilyen oknál fogva az egészség tartósan megromlott, megfogyatkozott.

    Amikor Jézus az utolsó ítéletről szól, akkor arról beszél, hogy a végső napon aszerint fogják az embert megítélni, azaz jobbra, vagy balra állítani, hogy adott-e az éhezőnek enni, a szomjazónak inni, a mezítelent igyekezett-e fölruházni és a beteget, börtönben lévőt meglátogatni. És azt mondja, hogy amit egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek, vagy amit tőle megtagadtatok, tőlem tagadtátok meg.
    A hagyomány ezt elsősorban a jótékonykodásnak, a klasszikus értelemben vett karitatív igyekezetnek a szentesítéseként szokta értelmezni. Pedig a keresztény hagyomány ezt az utolsó ítéletről szóló krisztusi szót abban az értelemben is szokta használni, hogy aki a szegény jogaiért küzd, az voltaképpen Krisztus jogaiért küzd, és aki egy olyan társadalom megteremtésén munkálkodik, amelyikben az ember nem szorul rá arra, hogy mezítelenségéből más alkalmi jósága emelje ki, az Krisztusért fáradozott és ugyanúgy vagy még inkább várhatja azt a bizonyos jutalmat, amelyről Krisztus beszél.
    Krisztus Urunk a legszegényebbek közé állt, hogy azt mondhassa: amit az ember a legszegényebbért tett, azt érte tette.
    Ezt úgy is mondhatnánk, hogy Isten lesz a jutalma annak, aki a szegény szegénységét megszünteti, akár alkalmi jótékonysággal, akár pedig valamifajta olyan erőfeszítéssel, amely egy igazságosabb társadalmat, közösséget teremt meg, vagy intézményesen segít a rászoruló embereken és jutatja őket emberibb élethez.
    Igen, Isten lesz a jutalma annak, aki a szegény szegénységét megszünteti, de Jézus arról is beszélt, hogy a kárhozat lesz annak a jutalma, aki nem tett semmit a szegényért, sőt még inkább annak, aki az rászorulót kizsákmányolja, a szükségben lévőt kihasználja, s visszaél a védtelen, a szegény élethelyzetével.

    Isten Fia alázatban és szenvedésben szabadította meg az Atyától rábízott nyájat, de az idők végén majd dicsőséges Királyként tér vissza, hogy megítélje azokat, akikért meghalt a kereszten. „Jézus, akit királyként gúnyoltak ki a kereszten, királyként fogja megítélni a világot.” (Jakubinyi)

    Milyen alapon fog ítélni? – kérdezhetné valaki. A szeretet alapján, mivel tanítását a szeretetben lehet összegezni, mivel üdvözítő művének mozgató ereje és célja a szeretet. Aki nem szeret, az akarattal kizárja magát Krisztus országából, s az utolsó nap csak megerősíti ezt a kizárást.
    A szeretet alapján szóló ítélet nagyon egyszerű lesz. Nem a szavakra, hanem a tettekre kerül a hangsúly: „Éhes voltam, és adtatok ennem, szomjas voltam és adtatok innom, beteg voltam, kitartóan és hűségesen ápoltatok… az igazságtalanság áldozata voltam és ti felkaroltatok, kizsákmányolt voltam és ti mellém álltatok, becsületembe gázoltak és ti szót emeltetek értem…”
    Az Úr Jézus bár dicsőséges Király, mégsem felejti el, hogy az idők beteltével testvérünk lett Betlehemben, és kijelenti: „Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek… Jöjjetek, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!”

    A szeretet, a keresztény élet őszfoglalata alkotja azt a feltételt, amely által beléphet valaki Krisztus országába, ami a szeretet országa. Aki szeret, annak nem kell félnie Krisztus, a szeretet Király ítéletétől.

    Befejezésül elmondhatjuk, a mai evangéliumi részlet nem hagy kétséget afelől: hogy Krisztus Király nemcsak hitvalló magasztalást, szép szavakat kíván tőlünk, hanem azt is elvárja, hogy minden embertársunkban, de főleg a rászorulókban, őt szeressük és szolgáljuk. Nem feledve azt az igazságot, amit az egyik film főszereplője így fogalmaz meg: „akiket a legnehezebb szeretni, azoknak van a legnagyobb szükségük a szeretetre”(A békés harcos útja). Miért? Szent Ferenc atyánk azt mondja: „Igazán az szereti ellenségét, aki nem a rajta elkövetett jogtalanságot fájlalja, hanem Isten szerelméért a fele-barátja által elkövetett bűnön bánkódik – ami miatt lelkének kárát láthatja, elveszítheti az örök boldogságot –, és tetteivel mutatja meg iránta érzett szeretetét.” (9. intelem)

    Hódolatunk, tiszteletünk, Krisztus iránt érzet szeretetünk, csak akkor válik hitelessé, ha nem csupán dicsőítő szavainkkal valljuk őt életünk Urának, hanem életvitelünkkel is, amelyben azt tesszük alapelvnek, amely Jézus életének alapelve volt: a szeretetet és az ebből fakadó irgalmasságot.
    Ezért hangsúlyozza a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa, hogy a keresztények feladata „az emberi történelem tökéletesítésén” való fáradozás. El kell vinniük Krisztus „hatalmát”, amely a szeretetből fakad, az emberi élet minden területére, hiszen Ő „történelmünk és kultúránk fókuszpontja, az emberi nem középpontja, és minden szív boldogsága”.
    Ne feledjük, Krisztus szeretetének örökkévaló országa itt és most szövődik közöttünk, és hogy minden elmúlik, de „a szeretet és művei megmaradnak” örökre. 


    Szűz Mária, akit Isten különleges módon kapcsolt Fia királyi mivoltához, eszközölje ki számunkra, hogy befogadjuk Őt, mint életünk Urát, hogy hűségesen együttműködjünk uralma megvalósulásában, Országa eljövetelében, amely a szeretet, az igazságosság és a béke birodalma.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése „Elástam a földbe a talentumodat.”Évközi 33. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Nov
    14
    Szilveszter Barát elmélkedése „Elástam a földbe a talentumodat.” Évközi 33. vasárnap

    „Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak” (Mt 25, 14-30) – olvastuk az imént az evangéliumi szakaszból. Jézus beszéde emberi beszéd, tehát megérthető, mert Isten az emberhez emberi módon akart szólni, de ennek ellenére, nagyon fontos tudatosítani, hogy az, aki hozzánk beszél az evangéliumokban, az a Második Isteni Személy, aki egyedül látja Istent, és tudja, mi van odaát, és arra sincs szüksége, hogy valaki kioktassa, mi lakik az emberben, mert egyedül ő ismeri a maga teljességében az embert.

    Éppen ezért nemcsak arra érdemes odafigyelni, amit azonnal megértünk például az imént elhangzott talentumokról szóló példabeszédéből, hanem talán még inkább megéri arra figyelni, amit nem egészen értünk, vagy ami szokatlan, esetleg jámbor érzéseink ellen van; mert aki itt beszél, az, maga az élő Isten, nem csupán egy a próféták közül, vagy egy a vallásalapítók közül.
    Tehát érdemes a mai evangéliumi szakasznak azon pontjain elidőzni, amelyek megleptek és zavarba hoztak bennünket. A talentumokról szóló példabeszédben szinte bántja az ember jámbor érzelmeit az, hogy aki csak egy talentumot kapott, még rosszul is járt. Igaz, nem kereskedett vele, de hát, ha mindegyik a "rátermettsége" szerint kapott talentumot, akkor ez az utolsó a legkevésbé volt rátermett. 


    Mi az, ami zavart engem ebben az esetben? Rájöttem. Az a jámborkodó látásmód, amely úgy gondolja, hogy aki tehetségtelen vagy egy kicsit ütődött, az mindjárt szent is (vagy legalább jó szándékú). Hát nem okvetlenül van ez így. Még gonosz is és lusta is lehet. Nem én mondom, maga az Úr jelenti ki: „Te gonosz és lusta szolga!”
    A rátermett, az öttalentumos pedig mindig gyanús egy kicsit. Sikerember: a világban is, az egyházban is. Bizonyára belül nincs egészen rendben minden - gondoljuk. Ezt persze az irigység láttatja így velünk, mert igenis előfordulhat, hogy a tehetséges, rátermett ember még jó is és szentségre törekvő. Az irigy ember fizikailag szenved, ha látja irigysége "tárgyát". 


    Az áteredő bűn megmaradt következményeként van meg bennünk az a bonyolultság és zavar, amely eleve szakralizálja a tehetségtelent és gyanúsítja a tehetségest; ez egészen odáig mehet, hogy megöljük a tehetséges ártatlant - Ábeltől kezdve Szent Johannán át a mai napig. Vajon nem ennek a pszichológiai mechanizmusnak az örvényébe került bele maga Jézus Krisztus is? Nem pont akkor határozzák el halálát, amikor egyik legnagyobb csodáját műveli, feltámasztja Lázárt, s ennek következtében sokan hittek benne? Mert nem az Atyaisten végezte ki őt, hanem mi, emberek!
    Az evangéliumi szakasz záró kijelentése még megdöbbentőbb. Sokan olyan éllel idézgetik az Úr Jézus szájából származó kijelentést, amely szinte Isten káromlásává változik; használják, hogy megállapítsák: végül is nincs igazság; nincs végső igazságszolgáltatás: illetve a végső igazságszolgáltatás nem igazságos; vagyis Isten nem igazságos; „mert akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék, és akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van”.
    Azonban ha az utolsó félmondatra figyelünk – akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van – és ezt elkezdjük boncolgatni, akkor hamar rájövünk arra, hogy elhamarkodott következtetést vontunk le! Ha valakinek nincs, akkor hogyan lehet elvenni tőle azt, amije van? Ez ellentmondás. Nem! Ellentmondás akkor lenne, ha mi magunk állítottuk volna elő saját magunkat, de hogy teremtmények vagyunk (a nemlétezésből előhozottak), így mindenünk, amink csak van, Istentől van: az övé, mi használatra kaptuk csupán. Használatra: az élet ajándékát, az értelem és az akarat, a szeretet és a cselekvés képességét, a kegyelmet, a személyes hivatást, vagyis mind azt, ami szükséges az üdvösségre! És ezzel élni kell Isten dicsőségére.

    Téved az, aki, úgy akarja kezelni saját magát, kapott képességeit, talentumait, mint valami letétbe helyezett tárgyat. Ezek a talentumok bizományban vannak nálunk, kölcsönként kaptuk őket. Magvak ezek, melyeket nem megállapodott, végleges dologként adott nekünk az Úr. Nem azért, hogy aludjanak bennünk, hanem dinamikus eszközként kaptuk, amivel gazdálkodnunk kell, hogy gyümölcsözhessenek. A világnak minden egyes ember remény, ígéret éppen azért, mert ezekkel a talentumokkal nagyot érhet el. A belé helyezett bizalom és hit alapján Isten nagyot vár el az embertől.
    Sokat vár tőlünk, azoknak a talentumoknak megfelelően, melyeket az egyes emberbe Ő maga helyezett el. Vigyázat! Aki úgy látja, keveset kapott, abban a veszélyben van, hogy felmentve érezheti magát Istennek ettől a csendes felszólításától, ettől az elvárásától. Sőt, bizonygathatja is, hogy nem érzi magát megszólítva. Hogy is lehetne az, hogy őtőle várnak még valamit! – A túlzsúfolt ember, arra hivatkozik, hogy nincs ideje, nincs ereje, hogy személyes családján kívül még valamire elkötelezze magát. Én mégis megkérdezném őt, tényleg nem tudna hetenként legalább egy órát biztosítani arra, hogy másoknak a szolgálatára legyen, vagy valamit a közért tegyen? Van, aki gyönge egészségére hivatkozik, hogy tartósan fáradt, nincs kedve, lendülete. Ami van, abból csak a maga hétköznapjaira futja. Más azt hozza fel védekezésül, hogy szűkösek az anyagi körülményei, alig telik a költségekre. Pedig tudjuk, hogy azok a leginkább nagylelkűek, akiknek a legkevesebb a pénze, ideje és energiája. Talán éppen ők értik meg a leginkább azt, hogy mások számára mit jelent a szükség. Mert nem a nagy összeg számit, hanem az adni- tudás. 


    Most érezzük, mennyire helytelenül járt el, azaz egytalentumos szolga, amikor kijelenti: „Elástam a földbe a talentumodat. Nézd, ami a tied, visszaadom!” Tehát a gazdag ember, vagyis Isten nem igazságtalan, amikor átveszi tőle azt, ami nem is volt az övé. Ami az övé lehetett volna, az a kamatoztatás. Ezt nem tette. Sorsa az örök kárhozat! Miért? Mert ő maga saját magát helyezte bele az Isten dicsősége nélküli, csak vegetáló életbe.
    Az is "zavaró" a példabeszédben, hogy ugyanazt mondja az öt talentumot kétszeresére növelőnek, mint a két talentumot kapott szolgának, aki még két talentumot szerzett: „Jól van, te derék és hűséges szolga!” Mert Istent soha nem hatja meg a mennyiség, hanem csupán az odaadás mértéke: és ezt kellene jól megragadnunk nekünk, akik úgy hisszük, csupán egy talentumot kaptunk. Szerezzünk még másfelet, és akkor Urunknak nagyobb örömet szerzünk, mint az öttalentumos. 


    Az is érthetetlen, hogy a jutalom nem illeszkedik a szerzett javak nagyságához: „Menj be Urad örömébe”. Igen, mert minduntalan fölrobbannak a tisztán földi, e világi valóságok, és a példabeszédbe berobban Isten országának, a mennyországnak a végtelensége, melyhez mérten a tíz talentum ugyanannyi, mint a négy; de amely azokra vár, akik bő termést hoztak.
    „Menj be urad örömébe”! Azt is ki kell emelnünk, hogy nem a saját örömünk lesz az, ami ránk vár, hanem Urunknak, az Istennek az öröme. Ezért ne fantáziálgassunk a mennyországról, mert abba a veszélybe kerülhetünk, hogy elfog az unalom, és megrémülve vesszük észre, hogy oda nem is kívánkozunk. Érthető, hisz a mi kicsi örömeink végtelenre nagyítva rémséges férgeket, sötétségeket tartalmaznak; mert nem egészen tiszták, vagy, mert mulandó örömök azok. 


    Urunk öröme vár ránk! Vállalkozzunk! Kockáztassunk! Cselekedjünk! De főleg szeressünk! Szeressünk ingyenesen, ott, és ahol nincs szeretet.
    „A legnagyobb rossz a jóakaró és jótékony szeretet hiánya – mondja Szent Kalkuttai Teréz anya” –, a szörnyű közönyösség az útszélen tengődő felebarát iránt, akit gyötör a kizsákmányolás, a korrupció, a szegénység és a betegség”.

    Ezért hát ne rejtsük el az igazi talentumainkat: a képességünket, hogy tudunk szeretni. Ne féljünk gyökeresen megváltoztatni az életünket, hiszen a másoknak való önátadásban valósítjuk meg életünket a maga teljességében.
    Ha ebben a szellemben törekszünk megélni mindennapjainkat, akkor életünk végén, a nagy találkozón ezt fogjuk hallani: „Jól van, te derék és hűséges szolga, menj be Urad örömébe!”

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése „Krisztus keresztjének ellenségei.”Évközi 32. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Nov
    07
    Szilveszter Barát elmélkedése „Krisztus keresztjének ellenségei.” Évközi 32. vasárnap

    Az okos és balga szüzekről szóló példabeszéd, Szt. Máté evangéliumában (25, 1-13) az utolsó ítéletről szóló tanítás előtt található és a lényege az, hogy földi életünk végén, halálunk után, lesz elszámolás, megmérettetés és ítélet. Erre pedig föl kell készülnünk.

    Az apostolok korában még élénk volt a hiedelem, hogy a Vőlegény, azaz Jézus hamarosan újra eljön. Pedig a Szentírásból világos volt akkor is, hogy Jézus a világvégéről, illetve második eljöveteléről semmi időbeli meghatározást nem adott. Többször kihangsúlyozta: „Nem tudjátok, mely napon jön el Uratok… Az Ember Fia abban az órában jön, amikor nem is gondoljátok”(Mt 24,42). Jézus éppen erre hivatkozva szólít fel ismételten a mai evangéliumi szakaszban: „Virrasszatok tehát, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát!”

    A példabeszéd központi szereplője a vőlegény, aki különös módon viselkedik: éjfélkor érkezik, nincs lármás kísérete, és ahelyett, hogy örülne a reá várakozóknak, keménynek, kérlelhetetlennek mutatkozik. Ez a vőlegény Krisztust jelképezi. A menyasszony és a tíz szűz az egyházat szimbolizálja. A Biblia gyakorta használja a vőlegény-menyasszony képet Isten és az ember kapcsolatának jelölésére: Isten olyan meleg és bensőséges kapcsolatot akar valamennyi teremtményével, mint a vőlegény és a menyasszony titokzatos személyes kapcsolata. A menyegzős lakoma képe az örök boldogság hangulatát idézi. Az égő lámpások a virrasztás, a felkészültség állapotának jelzői. Az a tény, hogy a vőlegény váratlanul érkezik, arra utal, hogy a Krisztussal való találkozásunk, azaz halálunk pillanata bizonytalan.
    A jelképek összefüggése alapján a példabeszéd mondanivalóját így fogalmazhatjuk meg: az ember földi léte meghívás a menyegzős lakomára, felkészülés az örök életre; és egyáltalán nem mindegy, hogy milyen ez az előkészület. Akik a balga szüzek táborába sodródnak, elhanyagolják vallásukat, nem törődnek Istennel, és nem törődnek azzal, hogy elalszik hitük pislákoló lángja. Félő, hogy ha a halál ilyen állapotban találja őket, Isten örök igent mond lelkük sötétségére, amelyet szabadon választottak maguknak.
    Jézus arra figyelmezteti hallgatóit, hogy az okos szüzek, a virrasztó, az Istent kereső és a megtérést naponta gyakorló emberek példáját kövessék. Nem parancsol, hanem féltő szeretettel kéri tőlük, hogy Isten útmutatását követve készüljenek a halálban megnyíló örök életre.
    A példabeszéd természetesen nekünk is szól, mert valamennyiünknek virrasztania kell. A virrasztásról, éberségről gyakran szó esik Jézus tanításában. Szerinte az egész emberi élet készület, felkészülés az Istennel való nagy találkozásra.
    Nem fontos az, hogy ez az éberség mindenkinél tudatosan konkrét formát öltsön. Elég életünknek azokra a jellemző sajátosságaira gondolni, amelyek az erkölcsi értékekben, életünkért, egymásért és a jövőnkért érzett konkrét felelősségben jelentkeznek. Ezek szükségesek. Nélkülük nem élhetünk.
    Ugyanis a közvetlen én érdekek: az önzés, a sok pénz, a hatalom vagy élvezetek utáni vágy nem határozhatja meg az életünket. S ha mégis mindez meghatározóvá válik az ember életében, akkor ezzel felborul közösségi életünk békéje, és akár pokollá is válhat az élet, már itt a földön. Közösségi életünk életképtelenné válik, ha csak önző egyéni érdekek érvényesülnek benne, legyen szó akár a családról, a munka, a plébániai, a templomi vagy a faluközösségről. Az olyan emberi csoportosulásnak nincs igazi jövője, amely csupa önző, én központú tagokból áll.
    Ezért mindnyájunknak törekednie kell arra, hogy keressük azokat az értékeket, amelyek ahhoz segítik az embert, hogy kiszabadítsa magát az önzés, a káros szenvedély, a hatalom, az anyagi javak fogságából. Ezek az értékek ahhoz nyújtanak segítséget, hogy életünk szolgálattá alakuljon, és békés, kiegyensúlyozott legyen, ahogy volt korábban, szüleink, nagyszüleink idejében is. Ha elfogadjuk ezeket, akkor már most ezek megvalósításáért kell fáradoznunk, és nem lehetünk többé önző szenvedélyeink rabjai.
    Az éberségre való figyelmeztetéssel Jézus nem lehetetlent kíván tőlünk, hisz az okos szüzek is elalszanak, hanem azt, hogy legyen "olajunk". Azaz soha ne hagyjuk, hogy a hűség, a szeretet és a szolgálatkészség megfogyatkozzék bennünk; soha ne szűnjünk meg magunkban azokat az értékeket őrizni és gyarapítani, amelyek megmaradnak az örök életre.
    Az apostoli idők végén, azonban már mind kevesebbet véltek tudni Jézus közeli eljöveteléről. Az emberekben lassan meglazult a kitartás és a bizalom, megfogyatkozott a remény, különösen az üldözések idején. Ezért volt szükség a készenlétre, a kitartásra, a virrasztásra irányuló figyelmeztetésre.
    Azzal a ténnyel pedig, hogy az okos szüzek nem osztják meg olajukat a balgákkal, Jézus arra akar rámutatni, hogy a döntő órában mindenki önmagáért felelős, és senkinek sem adhatja kölcsön a saját készenlétét, éberségét. Vagyis csak az mehet be a menyegzőre, akinek van olaja, és ég a lámpása, amikor a vőlegény megérkezik.
    De mi ez az olaj, miért nem lehet azt hirtelen mástól kérni?
    Ha Krisztus a vőlegény, ahogy mondtuk korábban, akkor az olaj és az égő mécses az ember kezében az a valami, amiről elmondhatjuk, hogy igazi és örök értékű dolog.
    A hívő ember számára nem nehéz ezt az értéket meghatározni, beazonosítani. Ez az érték az Isten és felebarát szeretete, az öntudatos, a kétszínűségtől mentes keresztény élet, ragaszkodás a hithez, egyházhoz, nemzethez, aztán a hitvesi hűség, az áldozatokra kész anyai, apai szeretet, azaz mások szolgálata, segítőkészség, a feltétlen bizalom és minden alakoskodástól mentes őszinteség, igazságosság, egyetértés, szelídség, alázat, megbocsátás és hasonlók. Ezeknek bennünk és a miénknek kell lenniük, ezt senki nem adhatja kölcsön nekünk.
    Tehát a példabeszéd a készenlétet és a személyes felelősséget akarja hangsúlyozni. Az örök Bíró késhet, de ez nem ok arra, hogy a hűséges várakozást abba hagyjuk. Az üdvösségből csak a saját hibánk, balgaságunk, butaságunk miatt maradhatunk ki, s akkor nincs orvoslás, és másokat sem hibáztathatunk.

    Ha a mondottak alapján egy kissé elgondolkodunk, akkor rájövünk arra, hogy ma is nagyon sok keresztényre alkalmazható ez a példabeszéd. Meg vannak keresztelve, voltak elsőáldozók, bérmálkoztak is. De aztán jön az élet, sokszor a hittel, vallással szemben ellenséges környezet; s úgy tűnik, hogy az események megcáfolják Krisztus szavait. A dolgok mennek a maguk útján, mintha nem is volna Gondviselés… tehát Isten nem is törődik a világgal… talán nincs is Isten vonják le elhamarkodottan egyesek a következtetést. Először a korábbi buzgóság fogy el, kormozva ég a lámpa, azután a hit is kialszik, elfogy az olaj. Ezekre mondta a szentatya, Ferenc pápa, hogy „Krisztus keresztjének ellenségei. Fölveszik a nevet, de nem követik a keresztény élet elvárásait”.
    Ez az egész a lanyhasággal kezdődik. A lanyhaság után jön a közöny. Nem akar sem hívő, sem hitetlen, sem jó, sem rossz lenni. Az ilyen ember, csak élni akar, egyik napról a másikra. Nem töprengeni az élet céljáról, nem gondolkodni, milyen lesz a jövő, csak odaállni a munkapadhoz, leülni az asztalhoz, lefeküdni az ágyba, „a többi nem érdekel” – „Nekem minden mindegy”.  Végül jön a megátalkodás.
    Az a gyümölcs, amelyet belül a féreg rág, lehull a fáról, az a keresztény, akiben kihal a hit világa, lehull Krisztusról. Az ilyennek már csak a teste él, a lelke halott.

    Ez a szomorú valóság a jelenben, napjainkban is felfedezhető. A kérdés az: mit kell tennünk a jövőre vonatkozólag, hogy kikerülhessük a lelki halált, az örök kárhozatot és megmaradhassunk Krisztusban?
    Az öntudatos hívő embert az jellemzi, hogy a legmagasabb értékek fényében nézi életét. Ezeket nem kutató értelmével találja meg, hanem a kinyilatkoztatás, a Biblia biztosítja számára. Ennek fényében azt is látja, hogy mi a rossz igazi természete, milyen veszélyt jelent életünk számára. A jóról is sokkal világosabb képet kap Isten Szavában, mint amennyit értelmével fel tud ismerni. A jóra irányuló értékeknek nemcsak a földi jövő, és az ezt tápláló reménység szempontjából van jelentőségük, hanem hozzátartoznak a Krisztust váró éberségünkhöz és így örök életünk szempontjából is döntő jelentőségük van. Amikor a krisztusi értékek szerint akarunk élni a társadalomban, számíthatunk a Szentlélek ajándékaira is, ez a biztosítéka a sikeres helytállásnak.

    Az elhangzott példabeszéd ma nem a farizeusoknak és írástudóknak szól, hanem nekünk, mindannyiunknak. Föl kell ébrednünk lanyhaságunkból, közömbösségünkből, ki kell javítanunk téves lelkiismeretünket, mely megengedi a kettős életformát: a vasárnapi keresztény és hétköznapi pogány életvitelt, és föl kell szítanunk, élesztenünk mécsesünkben a lángot. Fontolóra kell vennünk a Jelenések könyvéből származó felszólítást: „Tudok tetteidről, fáradozásaidról és kitartásodról… Hűséges is vagy, szenvedtél a nevemért, és nem fáradtál bele. De van egy kifogásom ellened, az, hogy kezdeti szeretetedtől eltértél. Gondold meg, honnan süllyedtél ide! Térj meg, és térj vissza korábbi cselekedeteidhez!”(Jel 2,2-5)

    Éppen ezért ne csak higgyünk, hanem éljük meg a hitünket, hisz ma, a szavakon kívül, vagy inkább a szavak helyett komoly tanúságtételre van szükség. Kell, hogy legyen lelkünkben egy erős vágy: jobb ember, jobb keresztény akarok lenni, olyan akarok lenni, amilyenek az Isten is látni szeretne engem! Akiben nincs meg ez a vágy, aki meg van elégedve önmagával, annak így szól Krisztus: Jaj nektek, akik telve vagytok önmagatokkal!
    Ne feledjük, nincs biztonságban annak a jósága, aki nem akar jobbá válni. Amelyik pillanatban nem akarsz jobb lenni, megszűntél jó lenni! (Szent Bernát)  

    „Nem ismeritek sem a napot, sem az órát.” Jézus jegyesének, az egyháznak a századok végéig növekednie kell a jóban és készülnie kell a nagy találkozásra, az Emberfia eljövetelére. Nekünk, egyes embereknek pedig egész életünkben. Hogy mikor hív Jézus magához bennünket, azt - szerencsére - nem tudjuk. Ez a bizonytalanság is a Gondviselés ajándéka. Arra ösztönöz, hogy mindig készen legyünk, életünk minden percében. Hogy mindig legyen olaj a korsónkban, lámpásunkban. Mert nekünk is fényt kell vinnünk az Ünnepre. Ámen.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése A szentek élete tükör...Mindenszentek

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Nov
    01
    Szilveszter Barát elmélkedése A szentek élete tükör... Mindenszentek

    Évekkel ezelőtt mesélte egy idős atya, hogy felkeresett egy ismerős fiatal családot. A fiatalok büszkén mutatták Biblia gyűjteményüket, amelyben volt régi és új kiadás, díszes és egyszerű.
    Látva könyv szeretetüket és érdeklődésüket az atya figyelmükbe ajánlotta Szent Ferenc atyánk, Avilai Szent Teréz életrajzát és a nemrég szentté avatott Teréz anyáról szóló könyvet. Az illető fiatalember azt mondta, hogy azok már nem érdeklik őt.
    Szép és szükséges a Szentírás szeretete, ismerete, de minket érdekelnek a szentek is, hiszen ők az élő tanúk Jézus mellett. Ők az élő Evangélium. Világító fáklyák az élet sötétségében. Áldozatok az isten oltárán. Ők a kovász, amelyet az Isten rejtet el az életbe, hogy átjárják azt a kort, amelyben élnek.
    A szentek élete tükör, amelyben minden embernek meg kell keresnie és találnia önmaga vonásait. Ők az élő lelkiismeret, amikor sok ember lelkiismeretének mécsese kialszik.
    Isten minden kalandregénynél izgalmasabb művet ír azokkal a férfiakkal és nőkkel, gyerekekkel és idősekkel, akik készséggel adják át magukat váratlan tetteinek, élesen figyelnek, hogy meghallják a kegyelem suttogását, a lélek hívogatását.
    A Szűzanya, az angyal szavára alázatosan és készséggel mondja: „Az Úr szolgálója vagyok, teljesedjenek hát be rajtam szavaid”.
    A földre sújtott Saul remegve kérdezi: „Uram mit akarsz, hogy cselekedjem?”
    Szent Ágoston hallja a szót: Vedd és olvasd” és ezzel véglegessé teszi megtérését.
    Szent Ferenc atyánk szívét megvilágosítja, hogy szó szerint vegye s Szentírás szavait: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el amid van…” (Mt 19,21).
    Minden emberben egy szent lehetősége rejlik. Nem létezik olyan ember, akiből ne lehetne szent. Ezt az állítást nagyon jól alátámasztja Szent Pál, az egykori Saul esete is. – Ki gondolta volna a damaszkuszi útja előtt egy-két nappal, hogy a keresztények üldözésére és elfogására siető Saul néhány nappal később hirdetni fogja „Jézusról, hogy ő az Isten Fia!” – Ki gondolta volna, hogy a gazdag, víg mulatozást kedvelő és lovagi dicsőségről álmodozó Assisi Ferenc, mindent elhagyva az Isten szegénykéje lesz.
    Mind ebből két dolog következik:
    Először: akármilyen istentelennek látszó, vagy valóban az is legyen egy ember, ne ítéljük meg úgy, mint reménytelen esetet, hanem mindig jusson eszünkbe: lehet még ebből is Jézus apostola, hiszen Istennél semmi sem lehetetlen.
    Másodszor: akármilyen tehetetlen, gyarló embernek tűnök önmagam előtt, bízzak: jöhet még komoly fordulat az életemben, és akarjam ezt a fordulatot, és magam is minden erőmmel fáradozzak rajta.
    Sokszor nincs szükség csodálatos tettekre, csak el kell fogadni, amit Isten elénk ad a mindennapi élet eseményeivel.
    Mi – állítólag – szilárdan őrizzük atyáink hitét és a hagyományokat. De megmozgat-e minket, megváltoztatja-e világunkat és mássá tesz-e minket az őseinktől örökölt hit és szenthagyomány?
    Az életszentség titka: mássá lenni! Ha jót látunk és széppel találkozunk, az tökéletesítsen bennünket. Ha a világ árny oldalait látjuk meg, tanuljunk meg akkor is megmaradni a helyes úton, megmaradni a jóban.
    Manapság ez a hit, ez a bizalom mintha hiányozna a keresztény emberek életéből. Amióta úgymond, semleges a társadalom, azóta sok keresztény ember úgy akar viselkedni, hogy ne is látszódjék meg rajta, hogy istenhivő ember. – Az ilyen ember nagyon messze van a jézusi követelményektől: „Ti vagytok a világ világossága… ha világosságot gyújtanak, nem teszik véka alá, hanem a tartóra, hogy világítson a ház minden lakójának. Így világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják mennyei Atyátokat.” (Mt 5,15-16).
    Mennyi értékes és szemet-nyitogató párbeszéd marad el azért, mert egyszerűen nem merünk a hitünkről beszél.
    Természetesen a szó önmagában nem elég! – Ahogyan Szent János figyelmeztet, szeretetünket – akár Isten, akár ember felé – cselekedetekkel kell valóra váltani.
    Az Anyaszentegyház nem hiába olvastatja fel a nyolc boldogságról szóló jézusi tanítást a mai ünnepen. Sokszor mi emberek követelődzünk, sürgetjük Istentől a boldogságot, hiszen kivétel nélkül minden ember boldog akar lenni. A szentek példájával mutat rá az Egyház, hogy lehetünk mi boldogok, de csak akkor, ha Jézus Evangéliuma lesz életünk alapja.
    Mi arról panaszkodunk, hogy egészen mások lennénk, ha más korban születtünk volna. Mások, vallásosak lennénk, ha ráérnénk, ha lenne időnk a hit gyakorlására. Mások lennénk, ha más emberek lennének a környezetünkben: ha más lenne a házastársunk, ha mások lennének a gyerekeink, ha mások lennének a rokonaink, a munkatársaink, a szomszédjaink…
    A boldogságnak mennyi terve, reménye él az életbe induló fiatal házasok lelkében. Mennyi terv a hivatását, a munkáját kezdő ifjú lelkében. Mennyi lelkesedés. A szép és boldog jövő ígérete lebeg fölöttük. S mindez mivé lesz? – Az emberek megtorpannak. Lelkesedésük lelohad, nincs kitartás, s leélik az életüket anélkül, hogy megízlelnék a boldogságot. Gyors sikereket várnak. A megpróbáltatásokért már zúgolódnak. Az első akadálynál már gyengének bizonyulnak.
    S mindez miért? A szentek példája azt mutatja, hogy ők Istenre hagyatkoztak, állandó összeköttetésben éltek Istennel. S a legkisebb ügyben sem lazították meg az Istennel való szeretet kötelékét.
    Mi hamar semmibe vesszük az Isten szavát, akaratát, parancsait. Semminek tartunk egy-egy káromkodást, egy-egy szentmise mulasztást, egy kis haragot, gyűlöletkeltést, rágalmazást, pletyka beszédet, egy kis félrelépést… Az egész villanyhálózatban milyen semmiség egy kis apró biztosíték, de ha kiég, ha rövidzárlat miatt kikapcsol, akkor sötétben maradtunk, megáll az élet.
    A szentek a legkisebb bűnt és gyarlóságot sem engedték meg magukban, hiszen ha a kegyelem apró szála elszakad, sötétség borulhat életünkre. A mi világunknak éppen ez a kis szál-szakadás a baja.
    Nem elmenekülnünk kell a világból, hanem megszentelni azt a hitünkkel, reményünkkel, szeretetünkkel.
    Jézus nem bűntelen szent világba jött el, hanem azért, hogy a bűnös világot bűntelenné és szentté tegye, hogy az embereknek „életük legyen és bőségben legyen”(Jn 10, 10).
    Szent Teréz anya kalkuttai házának lépcsőházában a nagy feszület mellett ez a felirat áll: „Nem az a csoda, hogy mi ezt a munkát végezzük, hanem, hogy közben boldogok vagyunk”.
    Nincs olyan munka, amelyet ne végezhetnénk Istenért és ne adna boldogságot, csak az égre kell néznünk. Ezért írta meg versét Háry Emma: Kérés mindenkihez címmel.
     

     „Ha gyermek jön szemközt az utcán,
    és mosolyog a szeme, szája,
    ó, nevessetek vissza rája!

    Ha kérges szívvel találkoztok,
    kit nagyon megcibált az élet,
    ölelje át testvéri lélek.

    Mert nincs rossz ember, csak a bűn nagy,
    annyi szívet meghajszol, kerget ...
    Ó, adjatok megértő lelket.
    Ha úgy néztek egymás szemébe,
    mint testvérek, megláthatjátok:
    önarcotok néz vissza rátok.

    Az örömöt se temessétek
    szívetekbe fukaron, mélyen,
    adjatok, hadd viruljon, éljen.

    És, - mert életünk olyan rövid
    s a temető olyan rideg:
    őrizzétek meg a Hitet!”

     
    A szentek azok, akik a nép tanítómesterei voltak és maradtak példájukkal és közbenjárásukkal.
    „Ezért mi, akiket a tanúknak ilyen felhője övez, váljunk szabaddá minden tehertől, különösen a bűntől, amely behálóz minket, és fussuk meg kitartással az előttünk levő pályát” (Zsid 12,1).

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."