17481 ima található a honlapon, összesen 19363 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Szilveszter Barát vasárnapi elmélkedései

    Szilveszter Barát vasárnapi elmélkedései
    Hetente frissül

    Kakucs Szilveszter 

    Ferences szerzetes-papként szolgálja Istent és embertársait Felső Háromszéken az esztelneki ferences kolostorban és templomban.

    http://frszilveszter.blogspot.hu/

    Szilveszter Barát elmélkedése „Megadatik neki, amit választ magának...”Évközi 6. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    15
    Szilveszter Barát elmélkedése „Megadatik neki, amit választ magának...” Évközi 6. vasárnap

    Felelőtlen lenne az a gyermek, aki azt tartaná, hogy a szülei neki ne parancsoljanak. Felelőtlen lenne az a felnőtt, aki azt vallaná, hogy neki ne írják elő a közlekedés szabályait, ő majd a saját elgondolása szerint közlekedik. S felelőtlenek lennénk mi magunk is, ha azt mondanánk, hogy Isten ne szóljon bele az életünkbe, ne adjon parancsokat, törvényeket, mi majd nélküle is elrendezzük életünket. Igazságtalanok lennénk, ha nem vennénk észre, hogy Isten törvényei mögött az ő atyai szeretete van. Aggódó szeretettel vigyáz, hogy el ne rontsuk életünket, azonban nem kényszerít semmire sem.

    Éppen ezért az ószövetségi Szentírás központi témái között szerepel az Isten törvénye, és ezen belül az Ő törvénye iránti hűség.
    Érdekes megfigyelni az első olvasmányban, hogy hogyan mutat rá a szent szerző az ember eme kötelességére: „Módodban á1l, hogy megtartsd a parancsokat, hogy hűséges légy, megvan a hatalmad… Az ember előtt ott az élet és a halál, megadatik neki, amit választ magának” (Sir 15, 15. 17.).
    Ez annyit jelent, hogy aki követi az isteni törvényt, annak örök élete lesz, viszont, aki hátat fordít neki, az a halálba rohan. Az élet vagy az örök halál saját választásának következménye.

    Isten szereti az embert, és célba akarja juttatni életét. De a cél elérése érdekében az embernek közre kell működnie vele. Ezért kapta Istentől a szabad akarat ajándékát, hogy szabadon választhasson jó és rossz között. Isten ajándékai azonban kötelezettséggel is járnak. Így a szabad választás lehetőségével együtt jár a felelősség is.
    Igen, az ember szabad, ezért felelős minden tettéért. Ha rosszat tesz, egyedül ő a hibás. A szent szerző szerint Isten „senkinek sem adott parancsot a rosszra, sem pedig engedélyt arra, hogy vétkezzék.” (20).

    Izrael, népének egész szentsége és igazságossága a törvény iránti szeretetben és tiszteletben állt. A vége végén ez a törvény mégsem volt tökéletes, mert az ember túlságosan elanyagiasitotta. Ezért mondja Jézus a mai evangéliumi szakaszban: „Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni” (Mt 5, 17-37).
    Az Úr Jézus azt hangsúlyozza, hogy a törvény anyagi, külsőleges megtartása nem elég. Ő nem a törvény betűjét hangoztatja elsősorban, hanem igaz lelkületet kíván követőitől. Szerinte, mélyebb, személyesebb, bensőbb hűségre van szükség, ami elkötelezi az elmét, a szívet és a lelket. Ő a bűnt nem büntetéssel akarja irtani, hanem megelőzéssel. Azt tanácsolja, hogy az ember uralkodjék rendetlen vágyain, szenvedélyein, melyek bűnre csábítják.

    „Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták… Én pedig azt mondom nektek…” Ez a szent Máté evangélista által hatszor ismételt mondat azt hirdeti, milyen lényeges változásokat hozott Jézus a törvény megtartásában.
    Nem elég például, ha valaki nem gyilkol; szerinte figyelnünk kell azokra az egyszerű szavakra, sőt gondolatokra is, amelyek szeretetlenséget, megvetést, a felebarát iránti ellenérzést fejeznek ki. Aki haragot vagy neheztelést ápol magában felebarátja iránt, az olyan, mintha szívében megölné. Felebarátja meghalt szeretete számára, ki van zárva jóindulatából, érdeklődéséből.

    Igen, belülről, a szívből fakadnak a gonosz, gyilkos gondolatok, a házasságtörő vágyak. Így, nem elég a Törvény betű szerinti teljesítése, az emberölés, a házasságtörés tilalmának megtartása, hanem a Törvény szellemét kell megvalósítani, az emberi szív mélyére kell hatolni, ott kell végbemennie a változásnak, hiszen onnan ered a gyilkos szándék és a házasságtörő kívánság, meg a többi rossz.

    Az nem elég, ha valaki külső tettekkel nem vét a törvény ellen, a gonosz gondolatokat és vágyakat is fel kell számolnia, egyébként már vétkezett is "szívében", - megölte felebarátját vagy házasságot tört…
    A régi törvény tökéletesítése pontosan abban áll, hogy az embernek figyelnie kell szándéka tisztaságára és az igazságosságra, mégpedig nemcsak külső magatartásában, amit mindenki lát, hanem szíve és elméje csak Isten előtt ismert legmélyebb indulataiban is.
    A szív tisztasága mindennél fontosabb. A vallási gyakorlatok külsődleges végzése nem sokat ér, ha az ember szívében gonosz indulatok rejtőznek. Ezért mondja Jézus, hogy mielőtt ajándékodat az oltárra viszed, békülj ki embertársaddal, de ne csak színből, hanem szívből is.
    Sose felejtem, kisiskolás voltam, missziós hetet tartott Albert atya szülőfalumba. Az egyik este a megbocsátásról beszélt, s ha jól emlékszem ez a beszéd a szentmise végén volt. A beszéd végén ezt mondta, most mindenki menjen haza, a harangok egy félórát fognak szólni, s akinek haragosa van, az keresse föl és béküljön ki vele. Hazafelé menet az előttünk lévő csoportban volt egy vénkisasszony, akiről köztudott volt, hogy haragban van a saját testvérével. Ő mondotta, aki egyébként rendszeres templomba járó volt, hogy „színből megbocsátok, de szívből soha”.

    A mai evangéliumi üzenet azért is megfontolandó, mert gyakorta mi is olyanok vagyunk, mint a farizeusok, vagy az imént említett hölgy. Természetesen ezt csak akkor vagyunk képesek beismerni, ha őszinték vagyunk legalább önmagunkkal szemben. Ájtatossági gyakorlatokat végzünk, többé-kevésbé elmormoljuk a napi imát és egyházi hozzájárulást is fizetünk, de szívünkben ott lapul az embertárs iránti harag érzése, a bosszúállás vágya, vagy a megvetés, lenézés gondolata, a megszólás, a kibeszélés, a pletyka, a kritizálás ténye, sőt olykor a rágalmaktól sem riadunk vissza. Minthogy ez így semmiképpen sincs rendjén, kérjük Istent, segítsen őszintéknek lennünk önmagunkkal szemben, hogy Istennel és  embertársainkkal kiengesztelődve tiszta szívvel tudjuk végezni vallási gyakorlatainkat, s ápolni Istennel és embertársainkkal való kapcsolatunkat.

    Az ószövetségi próféták is gyakran beszéltek ilyen értelemben, de a törvényre az utolsó tökéletes ecsetvonást, az i betűre a pontot Jézusnak, az örök Bölcsességnek kellett felraknia.
    Hogy a keresztény ezt ezen a szinten értse és élje meg, be kell hatolnia az Evangélium bölcsességébe, ami nem ennek a világnak a bölcsessége, hanem „Isten titokzatos, rejtett bölcsessége” (1 Kor 2,7) – olvastuk a szentleckében Szent Pál apostoltól.

    Az evilági bölcsesség földi, emberi szempontokat vesz figyelembe, amilyenek az anyagi, a személyi érdekek, a hiúság, különféle élvezetek, szenvedélyek. Az isteni bölcsesség viszont az Úr dicsőségét és az ember örök boldogságát tartja szem előtt.

    A kétféle bölcsesség nem egyszer éles ellentétben áll egymással. Így Krisztus a világ szemében oktalanságnak számító kereszt által dicsőítette meg Istent és váltotta meg az embert. Ezért Krisztus keresztjének misztériuma az, amit – meghalva a világ és a test bölcsességének – minden kereszténynek újra meg kell élnie.

    Mikor nagyokat ütnek rajtunk, milyen jó lenne nem ütni vissza se kézzel, se szóval – olvashatjuk József Attila egyik versében (Milyen jó lenne nem ütni vissza). De a régi törvény ott lüktet még az ereinkben, s ha valaki megbánt minket, szeretünk azonnal visszavágni. Jól megjegyeztük a „szemet szemért, fogat fogért” ószövetségi elvet, s ha kell, alkalmazni is tudjuk minden helyzetben. Sok ember annak tökéletes megvalósítására törekszik, hogy „a sértés ne maradjon viszonzatlan”. Ha valaki haragszik ránk, jogosnak tartjuk, hogy mi se szívleljük őt. Ha bárki rosszul szól hozzánk, sokszor mi is mindjárt durván szólunk hozzá.

    Milyen jó volna, ha megértenénk, hogy Jézus új törvényt adott nekünk, a szeretet törvényét. A szeretet nem viszonozza a másiknak a rosszat, de még fel sem rója azt. A bosszú, a harag és a visszavágás helyett Jézus azt kéri tőlünk, hogy bocsássunk meg. Milyen jó lenne, ha mindig a krisztusi szeretet törvénye szerint élnénk! Szent János evangélista írja az ő első levelében: „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk. Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad.”

    Azt hiszem, tapasztalatból mindannyian tudjuk, hogy vannak pillanatok, amikor nehéz megtartani ezeket a tökéletességre indító törvényeket, de ilyenkor mindig gondoljunk arra, hogy mégiscsak ez vezet az örök üdvösségre, örök boldogságra.
    A szentek élete bizonyítja, hogy minden nehézséget le lehet győzni, ha tudjuk, hogy miért küzdünk és mi a vágyunk. Üdvösségünk, örök boldogságunk érdekében csak egyetlen lépést kell tennünk, de azt az egy lépést, ami Istenhez közelebb visz, nap, mint nap meg kell tennünk!

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Nem cél a kereszténység, hanem eszköz...Évközi 5. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    09
    Szilveszter Barát elmélkedése Nem cél a kereszténység, hanem eszköz... Évközi 5. vasárnap

    „Ti vagytok a föld sója... Ti vagytok a világ világossága”- hangzott el a mai rövid evangéliumi szakaszban (Mt 5, 13-16) Jézus kijelentése.

    Az Úr Jézus hasonlatainak kiinduló pontja a mindennapi életben fontos szerepet betöltő só és világosság. Éppen ezért Jézus hasonlatainak nemcsak „tárgyai” közismertek hallgatói előtt, hanem azok jelentősége is, ami rávilágít mondanivalójának lényegére.

    Jézus más helyen ahol sóról és világosságról beszél, a hasonlatot vagy önmagára, vagy az általa elérkezett Isten országára alkalmazza. „Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12) – mondja Szent János evangéliumában. Itt - Szt. Máté evangéliumában - a tanítványokra és általuk minden benne hívőre érti: „Ti vagytok a föld sója”. És „Ti vagytok a világ világossága”.

    Azt hiszem fölösleges beszélnünk arról, hogy a só és a világosság, milyen fontos szerepet játszik az ember életében. De érdemes elgondolkodni azon, hogy mitől lesz a só, só és a világosság, világosság? Hogy milyen feltételeknek kell teljesedniük ahhoz, hogy az oly nagyon nélkülözhetetlen szerepüket betölthessék? Hogy a só ízt adhasson, ha kell, tartósíthasson. Hogy a világosság fényt árasszon, oszlatva a sötétséget, s ha kell, melegíthessen, éltessen?

    Ahhoz, hogy a só asztalra kerüljön, használhatóvá váljon, előbb a föld mélyéből felszínre kell hozni, vagy a tenger vízéből kell  lepárolni.

    Ahhoz, hogy fényhez juthassunk, szükségünk van a fényforrásra: lámpára vagy gyertyára, illetve a fényt tápláló olajra, viaszra meg gyújtó eszközre. Miután az előfeltételeknek így eleget tettünk, attól kezdve a só is, a fény is betölti feladatát, eleget tesz só, illetve fény mivoltának, egészen addig a pontig, amíg önmagát egészen föl nem emészti, mert a só feloldódva, a fény szétáradva hat.

    Milyen csodálatos, hogy a nap fénye, melege képes a sötét, hideg földbe hullott magot előcsalogatni, fényével és melegével életet adni neki, sőt sokszoros termésre serkenteni. Vagy a só, amíg dobozában van a konyhaszekrényben, haszontalan. De ha „kilép” a dobozból és feloldódik, akkor jobbá teszi a dolgokat, ízletessé az ételeket. Önmagát odaajándékozza és eltűnik. Ugyanis a sónak és a fénynek nem az a célja, hogy halhatatlanná tegye önmagát, hanem hogy szétáradjon.

    Ilyen kell, hogy legyen a keresztény ember élete is. Ugyanis nem cél a kereszténység, hanem eszköz, hogy jobbá tegye az emberek életét és szebbé a világot.

    Megtörténhet, hogy elveszítjük az Evangélium tanításának lényegét, hogy már nem találjuk értelmét és ízét, már nem szolgál semmire. Előfordul, hogy időnként nem vagyunk képesek a hitet, a reményt és a szeretetet tovább adni azoknak, akikkel találkozunk...

    Az is megtörténhet, hogy azonosulunk a sokat kritizált világgal, hogy magunkévá tesszük ennek a világnak a mentalitását, anyagias gondolkodását anélkül, hogy az árral szembe akarnánk úszni vagy, hogy megtestesítenénk a boldogság mondásokat. De az is előfordulhat, amikor az Evangéliumot követjük ugyan, de nem növekszünk a krisztusi lelkiségben, sőt az emberségben sem.

    Ilyenkor olyan só vagyunk, amely elvesztette ízét, ha nem szabadulunk meg a felszíntől, az álarcoktól és a félelmektől. Az emberek Jézus tanítványától a krisztusi életet és nem a tanítás töredékeit akarják befogadni.

    A tanítványnak, mint a sónak meg kell őriznie azt, ami az életet táplálja a földön, Isten szavát, és tovább kell adnia az Evangéliumot, amely képes átjárni és tartóssá tenni, sőt értelmet és célt adni az emberi életnek.

    Mindnyájan véssük jól emlékezetünkbe: nem lehet Jézus evangéliumát hirdetni az életünkkel tett konkrét tanúság nélkül. Vagyis aki hallgat és lát minket, annak cselekedeteinkben, életvitelünkben látnia kell azt, amit szánkkal hirdetünk.

    Tempfli Imre atyának egyik írásában olvastam, amely teljes terjedelmében megtalálható itt a Blogon is, ezzel kapcsolatosan, hogy a „barátaid, szomszédaid, munkatársaid, ismerőseid tudják azt, hogy Krisztushoz tartozol. Tudják, hogy vasárnaponként szentmisére jársz. Tudják, hogy az egyházközség tagja vagy. Eszerint is néznek rád. Helyesebben eszerint figyelnek meg téged. Nem itt, a szentmisén, hanem utána, ma délután, holnap, jövő héten, nézik, hogy mit csinálsz? Nézik, hogy hogyan teszed? Hogyan teríted ki a ruhát? Hogyan ünnepelsz? Hogyan beszélgetsz a hitvestársaddal, gyerekeddel, szüleiddel, unokáiddal, szomszédoddal? Hogyan dolgozol? Lelkiismeretes, segítőkész, becsületes vagy-e? Majd ellenőrzik viselkedésedet, szavaidat összehasonlítják tetteiddel, és megvizsgálják, megfelelnek-e annak az elvárásnak, amelyet a keresztény név megkíván?”

    Visszatérve a krisztusi hasonlathoz: mikor válik a föld sójává és a világ világosságává a keresztény ember? Hát attól a pillanattól kezdődően, amint kereszténnyé lett. De mikortól lesz a szó igazi értelmében kereszténnyé, Krisztus-követővé az ember? Hát, amikor megkeresztelkedik, amikor Istennek gyermeke, az Egyháznak tagja, a mennyországnak örököse lesz – mondhatná valaki és ez mind igaz, de nem elég.

    Valaki, akkor válik igazán kereszténnyé, - amikor tudatosan vállalja a keresztségben kapott isteni hívatást, - amikor önként és készségesen mond „igent” a jézusi küldetésre, - amikor mindennapjait Isten akarata szerint rendezi be és éli meg, - amikor úgy szereti Istent és embertársait, ahogy Krisztus Urunk tanította.

    Itt nem az adottságaink, képességeink, előképzettségünk számít. Akárcsak a liturgikus Ámennel, itt is Isten cselekvésére, életünkre vonatkozó akaratára kell igent mondanunk. Át kell engednünk neki az irányítást életünk fölött és hagynunk kell, hogy általunk ő cselekedjék. Vagyis nem a magunk ízével kell megízesíteni, s nem a magunk világosságával kell bevilágítani ezt a világot. Krisztus fénye ragyogja be azt, és az ő örömhírének íze ad ízt neki, s nekünk ezt az ízt és ezt a világosságot kell hordoznunk, továbbadnunk.

    A már idézett írásban Imre atya meséli, hogy Breisachban, a Rajna mentén, van a székesegyház kriptájában egy feszület. A rajta levő Krisztusnak se feje, se keze, se lába. A II. világháború alatt egy gránát mindhármat levitte. Van alatta egy írás, amely így szól: „Jézusnak nincs lába, csak a mienk. Jézusnak nincs karja, csak a mienk. Jézusnak nincs keze, csak a mienk. Jézusnak nincs szája, csak a mienk.

    Mennyi igazság rejlik benne! Ha ma Jézus az emberekhez akar menni, a mi lábunkra van szüksége. Ha ma az embereknek segítség kell, Jézusnak szüksége van a mi karjainkra és kezünkre. Ha az emberek ma jó hírt, örömhírt akarnak hallani, Jézusnak szüksége van a mi szánkra.”

    „Ti vagytok a föld sója… a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni.” Nyilvánvaló, hogy itt Jézus nemcsak a tanítványok, hanem minden benne hívő, az egész egyház, „a hegyen épült város” missziós hívatásáról, küldetéséről beszél.

    Arra kell gondolnunk, hogy minden kereszténynek missziós hívatása van. Nem külön küldetésként kapja ezt, hanem egyszerűen abból a tényből eredően, hogy kereszténnyé, krisztusivá lett. Viszont ez az általános missziós küldetés nem agitációból és propagandatevékenységből áll, hanem abból, hogy a kereszténység és külön-külön minden keresztény ember megvalósítja önmagát és megőrzi sajátos „krisztusi természetét”, ahogyan a só, amikor megóvja a pusztulástól a romlandó dolgokat, s ahogyan a lámpa, amikor világít a házban levőknek.

    A keresztény ember számára ugyanígy „természetes” feladat kell, hogy legyen a világ megízesítése és romlástól való megóvása, s kötelessége az evangélium fényének személyes, tanúságtevő élete általi tovább adása.

    A keresztény misszió csak akkor hiteles, ha egyben tanúságtétel is Krisztus mellett, s nem az „emberi bölcsesség elragadó beszéde csupán”, hanem a „lélek és erő bizonysága”(1 Kor 2,1-5) – mondja Pál apostol a mai szentleckében.

    Szent Ferenc atyánk mondta egy alkalommal társainak: „Hirdessétek az evangéliumot, és ha szükséges, még a szavakkal is”. Vagyis előbb az életükkel és utána a szavakkal.

    A szentatya, Ferenc pápa arra biztat bennünket, hogy: „Hirdessük az evangéliumot életünkkel, tanúságtételünkkel.” Majd hozzáteszi: „a hívek és a lelkipásztorok következetlensége a között, amit mondanak, és amit csinálnak, a szó és az életmód közötti különbség aláássa az egyház és a kereszténység hitelességét.”

    A már idézett Imre atya írja, hogy: „Tanúságtevésünk egész életünkkel történik. Nem csak szavakkal. Jézus mellett egész életstílusunkkal teszünk tanúságot. Azzal, amit teszünk, vagy nem teszünk, és ahogyan tesszük, mutatja, hogy hiszünk-e Benne. Nyilvánvaló, hogy szavainknál sokkal értékesebbek a tetteink.”

    A fény a természetes ajándéka annak, aki belélegezte Istent és az élet ízével rendelkezni pedig annak az ajándéka, aki éli az Evangéliumot. Rajtunk múlik, hogy tudatára ébredjünk és továbbadjuk tanúságtételünk által a világosságot és az élet ízét a világnak.

    Annak érdekében, hogy a fény és a só el ne vesszen, az a feladatunk, hogy új lendületet adjunk az emberi létezésnek. Hagyjuk, hogy Krisztus Evangéliuma áthassa életünket, mert csak így válhatunk az Ő világosságának hordozóivá.

    Ne feledjük a házi feladatot, amelyet Jézus adott a mai evangéliumi szakasz végén, megoldani, begyakorolni az elkövetkező napokban, hetekben: „Úgy világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látva jótetteiteket, magasztalják mennyei Atyátokat!”

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Krisztust hordozni, őt élni, róla tanúskodniÉvközi 3. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    26
    Szilveszter Barát elmélkedése Krisztust hordozni, őt élni, róla tanúskodni Évközi 3. vasárnap

    Szentírási részek: Iz 8, 23 – 9,3 // Mt 4, 12 – 23.

    Szent Máté evangélista az imént felolvasott evangéliumi szakaszt egy ószövetségi szentírási résszel kezdi. Ez az ő evangéliumában gyakori jelenség, gyakran utal az ószövetségi írások beteljesülésére. Most épp arra a részre utal, melyet teljes terjedelmében Izajás prófétától hallottunk az első olvasmányban. A hallott Izajás-i rész egyértelműen az eljövendő Messiásra, Krisztusra vonatkozó jövendölés. Emberi képekkel és emberi szavakkal hirdeti a próféta: a Messiás mindenki szabadítója lesz, s hamarosan eljön.
    Mitől szabadít meg a Messiás? Az emberi lét legfélelmetesebb problémájától, a bűntől, melynek következménye az örök halál. Az a halál, amely a földi élet végében az értelmetlen pusztulást, a folytatás nélküli semmibe hullást látja, s ennek következtében földi életének mindennapjai is „sötétségben, a halál árnyékában” telnek. Megszabadít, mert "a nép, amely sötétségben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál árnyékában laknak, azoknak nagy világosság támad"- és ez a világosság nagy ujjongással és kitörő örömmel tölti el a népet, mert a Messiás a nép „terhes igáját, a vállára nehezedő rudat, sanyargatója botját összetöri”(Iz 8,23 – 9,3) – s az értelmetlen lét sötétségét megszünteti.
    Jézusnak a Jordán folyóban való megkeresztelkedése után, a Galileába történő visszatérése az a pillanat, amikor ez a rég várt világosság felragyog. Amikor Jézus a Szentlélektől eltelve tanítani kezd, beteljesedik az Írás, a prófétai jövendölés valóra válik.
    A galileai határvidéken, ahol pogányok, peremhelyzetűek és idegenek útjai keresztezik egymást már felvirradt az Isten országa.
    E vidék lakóinak rossz híre volt a magukat igazaknak tartó zsidók között: véleményük szerint semmi jó sem jöhet Galileából. És mégis, Izajás éppen nekik hirdette a messiási fényt, Emánuelt (velünk az Isten). Most Jézus is hozzájuk fordul, az "örömhír-hozó", aki békét ígér, jó hírt hoz, és üdvösséget hirdet.
    Jézus tanításának kezdőmondata azonos Keresztelő Szent Jánoséval "Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!"(Mt 4,12-23). Keresztelő János egy különleges személy, az üdvtörténetben az Ószövetség végén és az Újszövetség kezdetén áll, a határvonalon. S hogy Jézus és János igehirdetése azonos, utal arra, hogy amit Jézus mond, az szerves folytatása az üdvtörténetnek, s amit János tett, az mindenestől utalás Jézusra, a Messiásra.
    Keresztelő János bebörtönzésével a próféták ideje véget ért. Isten üdvösségterve szerint neki kisebbednie kellett, hogy Valaki növekedhessék. Jézus csaknem mindvégig hallgatott, addig a pillanatig, amíg a börtön ajtói bezárultak a pusztába kiáltó tekintélyt parancsoló hangja mögött. Most elérkezett az ő ideje, hogy beszéljen, és Isten országát hirdesse.
    „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!” Ebben a mondatban benne van, hogy hogyan léphetünk az üdvtörténet új és végső korszakába, Isten országába: a megtéréssel, aminek elő feltétele a bűnbánat.
    Megtérés. E szó hallatán sokan arra gondolnak, hogy a megtérés egy látványos jelenség, amikor egy hitetlen felnőtt emberből hívő lesz, mint ahogy Pál apostol is megtért látványos módon, a damaszkuszi úton. Kevesen gondolnak arra, hogy a megtérés minden krisztushívő ember sírig tartó feladata, s kötelessége.
    A megtérés ebben az esetben nem a felnőtt ember látványos hívővé válását jelenti, de nem is egy rossz szokás, bűn elhagyását csupán, hanem egész életünk megváltoztatását. Ezt azonban nem külsőleg, hanem belsőleg kell megtennünk: a szív, az értelem, a gondolkodás, az akarat, az érzelmek átrendezése által.
    A megtérés a gondolkodásmód megváltozását, valamint a magatartásforma kifelé is megjelenő változását jelenti. A megtérés folyamatában bekövetkezik az elfordulás a rossztól, és az odafordulás Istenhez. Az elfordulás a rossztól nem csupán azt jelenti, hogy magától a bűntől fordul el az ember, de annak forrásától is, ami nem más, mint a hamis önszeretet, a megszokás, a közömbösség.
    Ezért a megtérés nem egy alkalomra szól, amit egyetlen egyszer az emberi élet során le lehetne tudni. A megtérés egész földi életünkre szól, mert egész földi életünkben megvan bennünk a bűnre való hajlam, amely nem más, mint az önzés.
    A bűn az önzés, amikor önerőnkből, vagy Isten nélküli erőforrásból akarunk élni, ami képtelenség, hiszen létünk minden pillanatát ajándékba kapjuk Valakitől. Ezért a megtérésben életünk végéig tudatosítanunk kell: Istennek, az ő szeretetének köszönhetünk mindent, ezért mindenestől feléje kell fordulnunk. Tehát a megtérés egész életünk megváltoztatása, Isten felé fordítása, mert felismerjük, hogy emberhez méltó életet és boldogságot egyedül csak Isten adhat.
    Ez az élet és boldogság pedig nem más, mint az Isten Országa, az evangélium, az örömhír, amelyről Jézus beszél. Az örömhír, amely legszebben Szt. János evangéliumában van megfogalmazva: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen”(Jn 3,16).
    Jézus Krisztus nemcsak hirdeti, hanem földi életében maximálisan megéli Isten Országát. Azt az Isten Országát, amely Isten és ember érett, partneri szeretetközössége. Atyának szólítjuk Istent ebben a kapcsolatban, aki felemel magához minket, embereket és megistenít Jézus Krisztusban.
    Ez a szó, hogy Atya, amelynek Jézus ajkáról elhangzó arám eredetije az Abba, sok vitára adott alkalmat a bibliakutatók számára. Sokáig tartotta magát az a vélemény, hogy a kisgyerekek szólították így szüleiket. Viszont van egy vélemény mely szerint ezt a megszólítást, csak a felnőttkort elért gyermekek használhatták szüleik felé. Ez is utal arra, hogy ha mi Istent Abbának, azaz Atyának szólítjuk, ezt csak egy érett, felnőtt szeretetközösségben tehetjük meg.
    Amikor Jézus ezekről beszél a hallgatóság értetlenkedik, sőt megbotránkozik. Azért, mert hallgatóságából sokan még kisgyerekként viszonyulnak Istenhez: rászorulnak arra, hogy Isten parancsolgasson nekik, mindent részletesen adjon a tudomásukra, mint a kisgyereknek.
    Abban a kapcsolatban, melyet Jézus mutat, már nincs helye a parancsolgatásnak. Jézus, mint ember teljesen Istenre bízza magát, ahogy megvallja: „Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott”(Jn 4,34).
    Isten Jézus földi életében úgy van jelen, mint eledel, mint táplálék, amellyel kapcsolatban nem kell parancsolni az embernek, hogy vegye magához: a legtermészetesebb, hogy az ember az eledelt elfogyasztja az életben maradás miatt.
    Sajnos sokan megelégednek istenkapcsolatukban a felszínnel, a külső vallási cselekedetekkel, a parancsolgatós istenképpel, a Tíz-parancs betartásával, ami tulajdonképpen nem rossz, de nem elég, mert nem teszi az embert Krisztus-követővé, kereszténnyé, hiszen a Tíz-parancs nem az Újszövetség tanítása, hanem az Ószövetségé, amit ugyan Jézus nem vetett el, de beteljesített a szeretet főparancsának meghirdetésével.
    Nyilvános működésének kezdetén Jézus azt hirdette: Isten Országába az léphet be, aki bűnbánatot tart és megtér. A megtérésre egész életünk folyamán szükségünk van. Állandóan építenünk kell lelkünkben Isten országát, mégpedig hitből fakadó imádsággal, az egyetértésből fakadó testvéri szeretettel és az apostolokhoz hasonlóan, Krisztus hűséges követésével.
    Valahányszor Jézus az Apostolokat megfeddte, az majdnem mindig a kishitűségük miatt történt. Jézus gyakran a szemükre vetette, hogy nem, vagy túl kevéssé hisznek.
    Sajátos evangéliumi ellentmondást vehetünk itt észre: éppen az Apostoloknak – akik Jézust követték, akik hittek Benne – rója fel Jézus, hogy nincsen hitük, és ezt igen gyakran teszi. Jézus célja az Apostolok hitének megkérdőjelezésével az volt, hogy megtérjenek, megerősödjenek és elmélyüljenek a hitben.
    Krisztus mai követőinek, vagyis nekünk is szükségünk van arra, hogy időnként megkérdőjelezzük saját hitünket, hitből fakadó életünket. Ne legyünk annyira biztosak abban, hogy egyedül mi csináljuk jól, hogy egyedül mi éljük helyesen a krisztusi tanítást, míg a hitvestársnál, a gyerekeinknél, a szomszédnál, a munkatársnál hiányosságokat, felszínességeket fedezünk fel.
    Vajon a mi mindennapi életünk tényleg arról tanúskodik, hogy valóban, szívünk-lelkünk mélyéből hiszünk Istenben? Életvitelünk, magatartásunk, cselekedeteink és szavaink arról tanúskodnak, hogy Krisztus tanítását komolyan vesszük? Gondolkodásunkat, döntéseinket tényleg Krisztus Urunk világossága hatja át?
    El kell jutnunk arra a meggyőződésre, hogy hitünknek állandóan növekednie kell, hogy amit ma elértünk, holnap már kevés lesz. A hitéletben nincs megállás, kikapcsolódás, vakációzás, ha valóban hiszünk, akkor annak összhangban kell lennie minden napi életünkkel, akkor az, tetten érhető kell legyen az embertársainkkal való kapcsolatunkban, velük folytatott beszédünkben, róluk alkotott véleményünkben. Kereszténynek lenni ugyanis nem más, mint Krisztust hordozni, őt élni, róla tanúskodni a világban.
    Ne elégedjünk meg a felszínes hittel, a kisgyermeki istenkapcsolattal, amely az emberi felelősséget megszünteti, s azért tűnik könnyebbnek. Törekedjünk a megtérésre, a felnőtt Isten-ember szeretet-kapcsolatra, amelyben teljes emberi szabadsággal és felelősség tudattal szólíthatjuk Istent Abbának, azaz Atyánknak, Aki nem csak a mennyekben, hanem a saját életünkben, azaz gyermekeinek életében is jelen akar lenni.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Istenre mutató emberré kell válnom, válnunkÉvközi 2. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    18
    Szilveszter Barát elmélkedése Istenre mutató emberré kell válnom, válnunk Évközi 2. vasárnap

    A mai ember gondolkodás módja általában én központú, önző beállítottságú. A rajta kívül álló világban, az eseményekben nem annyira a tárgyi valóság és igazság érdekli, mint inkább az, hogy neki mi köze van hozzájuk vagy azoknak ő hozzá, mit jelentenek számára, milyen személyes kapcsolata van a dolgokkal, s mi azoknak a mondanivalója életére vonatkozólag, sőt nagyon sokat nyom a latba az is, hogy milyen haszon, elsősorban anyagi haszon származik számára belőlük, illetve hogy a komfort, kényelem zónáját mennyire befolyásolják, vagy le kell e mondania valamiről, áldozatba kerül-e számára vagy sem. Mert ha igen, akkor nem kér belőlük, még akkor sem, ha a hitéletről, vallásos életről van is szó.

     

    Egy hitoktató mesélte: egy fiatalemberrel beszélgetett vallási dolgokról, s főleg arról, hogy van-e Isten. Filozófiai és teológiai érvekkel bizonyította Isten létezését, és legnagyobb csodálkozására a fiatalember el is fogadta. Ennek ellenére mégis azt mondta: jó, elhiszem, hogy van Isten. De végül is, mit számít, hogy van vagy nincs? Nem mindegy, hogy hiszünk, vagy nem hiszünk benne?

     

    Azt hiszem, hogy ezzel a válasszal mi is találkoztunk valamilyen formában és nem tudtunk mit kezdeni vele, akkor, amikor egy, a hitét-vallását nem gyakorló családtagunkat, barátunkat, ismerősünket vagy éppenséggel saját magunkat, arra biztattuk, hogy naponta imádkozzon, járjon szentmisére, éljen a szentségek nyújtotta isteni kegyelmekkel…

    Az ilyen megnyilatkozásra, magatartásra sokszor az egyedüli, hatásos és meggyőző ellenérv a személyes tanúságtétel lehet. Vagyis az a megcáfolhatatlan tény, hogy a mindennapokban, a családban, a munkahelyen, az iskolában, vagy éppen a szórakozóhelyen életvitelünkkel, magatartásunkkal, döntéseinkkel és cselekedeteinkkel nap, mint nap hűségesen igazoljuk szavaink igazságát.

    Hiszen a Krisztus melletti tanúságtételünknek egyik jelentősége éppen abban áll, hogy személyes üzenetet tartalmaz. S ez az üzenet közli azzal a kereső, érdeklődő személlyel, hogy számomra, az ember számára Krisztus jelenti az élet célját és értelmét. - Hogy a Benne való hit kiegyensúlyozottabbá teszi magatartásunkat, emberségesebbé, becsületesebbé, szebbé, s boldogabbá életünket. - Hogy az Ő tanítása képes eligazítást adni az élet útvesztőiben, segítséget nyújtani a problémák, nehézségek megoldásában. Sőt, Ő az egyetlen, aki képes békét, igazi békét adni a nyugtalan, békétlen emberi szívnek, léleknek.

     

    Érdekes, hogy az Úr Jézus földi pályafutása kezdetén nem a zsidó főtanács előtt mutatkozott be, hanem, a bűnösök körében jelent meg, akik tudatában voltak helytelen életvitelüknek és szabadulni akartak bűnösségüktől.

     

    „Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem.”- írta Szent Pál apostol a Rómaiakhoz címzett levelében. Az emberek érezték bűnösségüket, s mert szabadulni szerettek volna tőle, ezért a bűnbánat keresztségét kérték Keresztelő Jánostól. Igaz a jánosi keresztség, csak szimbolikus cselekedet volt, csak jelezte a bűnösélettől való szabadulás vágyát, de nem volt bűntörlő ereje.

    Ezért volt boldog perce Keresztelő Jánosnak, mondhatnánk azt, hogy életének csúcspontja az, amikor bemutathatta az embereknek az Üdvözítőt: „az Isten Bárányát, aki elveszi a világ bűneit!”(1,29)

    Ez a tanúságtétel egyben prófétai kinyilatkoztatás is volt, a Lélek által született bizonyságra utalt, amelynek kevéssel korábban volt tanúja Keresztelő János. „Láttam... hogy rászáll a Lélek… Én láttam, és tanúskodom arról, hogy Ő az Isten Fia!”- mondta.

    Rámutatott Krisztusra, akit a népek és nemzetek vártak, akit már megérkezése előtt vállaltak az ő tanítványai nyugtalan kereséssel és megújított életmóddal. Az útkereső ifjú embereknek szükségük volt erre a tanúságtételre.

     

    De a prófétai szavak a mai ember érdeklődését is föl kellene, hogy keltsék, mert kérdéseire a választ, problémáira a megoldást, bűneire a megbocsátást, gyengeségeire a gyógyirt ő is csak Jézusnál, az Isten Bárányánál találhatja meg. Az egyedüli Szabadító és Üdvözítő a ma embere számára is, csak Jézus Krisztus, az Isten Fia lehet. Krisztus, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit, sőt magára veszi, hogy a golgotán, a keresztfán megsemmisítse azokat.

     

    Megható evangéliumi jelenet volt az, amikor Jézus a háztetőn át leengedett béna embert meggyógyította. Az írástudók és farizeusok kételyére jelenti ki: „Tudjátok meg, hogy az Ember Fiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására!” Ezzel odafordult a bénához és ezt mondta: „Mondom neked, kelj fel, fog ágyad és menj haza”(Mk 2,10). Itt meggyógyította a beteg embert, de elvállalta, hogy a kereszten viseli majd a testi, lelki bénaságát is, amikor odaszögezik a Fához.

     

    Megható evangéliumi jelenet volt az is, amikor Lévit, a bűnösnek tartott vámost meghívta tanítványai közé, annak ellenére, hogy az emberek nem szerették, megvetették. Minden bizonnyal nem csak azért nem szerették, mert akkor sem szerettek adót fizetni, és nem szívesen vették ki részüket a közteherből, hanem, mert a Biblia szavaival élve: „hűtlen vagyonkezelő” lehetett. Lévi anyagiasságát, csak Jézus tudta megsemmisíteni, a szegény Jézus, aki azt mondotta egy alkalommal magáról, hogy: „az Ember Fiának nincs hova fejét lehajtania”(Mt 8,20).

     

    Megható evangéliumi jelenet volt az is, amikor a rossz hírű nőhöz így szólt az Úr Jézus: „Bűneid bocsánatot nyernek”(Lk 7,48). Megvetett, sőt kitaszított volt ez az asszony. Életét úgy könyvelték el az emberek, hogy nincs mentség a számára. Megkezdett útja a pusztulásba, a végleges boldogtalanságba vezet… Jézus magára vette bűneit, hiszen a keresztre feszítésekor azzal is növelték szenvedését, megaláztatását, hogy megfosztották ruháitól. Ő azonban ekkor is a TISZTASÁG maradt.

     

    Az egyik legszebb példabeszédét az Úr Jézus, a Tékozló fiúról szólót, azért mondta el, hogy ha valaki a legmesszebbre kerülve, a legmélyebbre süllyedve szakad el Isten atyai házától, akkor is tudatában legyen annak, hogy bármikor visszafordulhat, haza térhet, mert nem elutasításban, hanem megbocsátásban lesz része. Isten kincses háza sohasem ürül ki, lakomáján mindig lesz egy hely a hazatérő, az őszinte bűnbánó, a megtért életre vágyó ember számára.

    A gyarlóságból, gyengeségből, önzésből vagy rosszakaratból elkövetett bűn az emberi létezés legérzékenyebb, legfájóbb pontja, még akkor is ha nem akar róla tudomást venni. Krisztus Urunk azért jött, hogy a bűntől és az azt követő lelkiismeret furdalástól megszabadítson. Erre nincs más lehetőségünk, ez csak általa lehetséges.

     

    Ahhoz, hogy szépen, békében és egyetértésben élhessünk itt a földön, és hogy megszabadulhassunk bűneink nyomasztó terhétől, el kell fogadnunk, az Ő könyörülő, irgalmas szeretetét, élnünk kell az általa alapított szentségekkel és meg kell tartanunk az isteni parancsokat, azaz teljesítenünk kell a Mennyei Atya akaratát.

     

    A mai evangéliumban Keresztelő János rámutat Krisztusra, az Isten Bárányára. János egész élete e találkozás felé vezet, és most beteljesedik, hogy személyesen rámutathat az Atya egyetlen, szeretett Fiára, a Bárányra, akit majd nagypénteken áldoznak fel. Ő az a Bárány, akire a szentmisék milliárdjaiban, és a mai misén is a felszentelt pap rámutat. „Lásd, hívő ember, ő az Isten egyetlene, aki érted adja, áldozza fel magát. Ő az életed értelme, kincse, magyarázata, lelkierőforrása. Ő az Isten Báránya!”

    Hivatásunk hasonló Keresztelő Jánoséhoz. Istenre mutató emberré kell válnom, válnunk, akinek, akiknek léte és egész élete, akár némán, akár hangot adva, de őreá mutat.

     

    „A szolgám vagy, benned fogok megdicsőülni! … A nemzetek világosságává teszlek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig”- olvastuk Izajás (49, 3. 5-6) prófétától a mai első olvasmányban.

     

    Az imént elhangzott elmélkedés segítségével vizsgáljuk végig életünket, hogy hol van, illetve hogy egyáltalán jelen van-e az isteni küldetés, az Istenre mutatás az életünkben, hogy valóban világosság vagyunk embertársaink számára, vagy sokkal inkább a sötétséget terjesztjük magunk körül szavainkkal, életvitelünkkel, botránkoztató magatartásunkkal annak ellenére, hogy talán rendszeresen templomba járunk?

     

    Gondoljuk át, hogy mi az az üzenet, amit ma magunkkal kell vinnünk, amit ránk bíztak? Kinek és hogyan kell átadnunk, hogyan lehetnénk jobb megjelenítői a krisztusi evangéliumnak és hogyan válhatunk egyre inkább Istenre mutató, tanúságot tevő emberré, emberekké?

     

    A mai vasárnap szentírási részeinek üzenete meghív minket arra, hogy döbbenjünk rá küldetésünkre, tudatosítsuk önmagunkban, hogy Isten a mi Mennyei Atyánk világossággá tett bennünket embertársaink számára és azt akarja, hogy bennünk és általunk megdicsőüljön a földön és embertársaink életében is.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Itt kezdődik a világKarácsony 2. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    05
    Szilveszter Barát elmélkedése Itt kezdődik a világ Karácsony 2. vasárnapja

    Ha van időnk megállni és őszintén önmagunkba nézni rájövünk arra, hogy a Karácsonyi ünneplésünkben van valami csendes nyugtalanság, kielégületlenség. Készültünk rá advent folyamán lelkileg is, meg fizikailag is, mégis most van valami tanácstalanság, hiányérzet bennünk, mintha nem sikerült volna átélni a maga mélységében.

    Az ajándékok, amelyeket adtunk és kaptunk, nem fejezik ki igazán, azt, amit általuk szerettünk volna elérni. A szavak, amelyekkel akár magunkat akartuk bátorítani, akár másokat, nem igazán olyan felemelő szavak, amelyekre ezeken az ünnepi alkalmakon szükségünk lett volna. Az ünnepek napjaiban, óráiban is megmaradt egy olyan egyedüllét, magányosság, amelyet nem lehet egyszerűen félretolni.

    Azt hiszem, némi bátorság kell ahhoz, hogy ezt a kettősséget felismerjük, és szembe merjünk nézni vele. De igazából megéri, mert ezzel az őszinteséggel valójában sokkal közelebb kerülünk a karácsony ünnepi jelentéséhez, lényegéhez, mint az ünnepi érzésekkel, amelyek nem akarnak tudni ezekről.

     

    A mai evangéliumi szakasz szavai is –, amelyek Jézus születés történetéről, a Betlehemi eseményekről beszélnek, csak egy kissé filozofikusabban, elvontabban –, jól illenek ehhez a gondolatmenethez. Nem szépítenek, nem kendőzik el a valóságot. „A világosság – vagyis Jézus – a sötétségben világít, de a sötétség nem fogta fel.... Az igazi világosság, mely minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, mégsem ismerte föl őt a világ. Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” (Jn 1,5; 10-11)

     

    Az árnyék, a sötétség, amely minket kísért, Jézust is körülvette. Közénk jött, és nem kapott helyet Betlehem városában. Milyen város lehet az, amelyben nincs egy áldott állapotban lévő anyának helye? Milyen arcot mutat a világ abban az órában, amelyben Isten elhatározta, hogy felkeresi, meglátogatja?

    Minden foglalt, sajnáljuk… így Isten Fia kint, a városon kívül, a barlang istállóban jött a világra, majd a kapun kívül szenvedett, fejezte be az életét, írja, jelentőségteljesen a Zsidókhoz irt levél. (13,12)

     

    Kívül, otthon nélkül élte le életének legjelentősebb részét. Vendégként élt idegen házakban: Péternél, Zakeusnál, a vámosnál, Lázárnál és testvéreinél, és máshol, ahol befogadták őt. Ezt ő maga is megfogalmazta, amikor ezt mondta egyszer: „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania”(Lk 9, 58). 

    Így foglalta el "kint" a helyet, ott ahol az „ember” megengedte neki. Ott gyűjtötte össze azokat, akik ugyancsak kitaszítottak voltak. Az istállóban, a pajtában. Ott gyűjtötte össze azokat, akik ugyancsak "kint" éltek. Először a pásztorokat, később a vámosokat, az utcanőket, a leprásokat, a lelki betegeket…

    Mindegyiküket "kint" gyűjtötte össze. Így változtatta át a kinti világot, a kitaszítottak világát belső világgá. Így tette az utolsó helyeket, az utcavégeket olyan helyekké, ahol az új világ kezdődött, az a világ, amelyet ő akart.

     

    New Yorkban a kereskedelmi központ 110 emeletes épületének bejárata fölött, ez a felirat volt olvasható: "Itt kezdődik a világ"- ez az épület 2001. szeptember 11-én szörnyű tragédia következtében elpusztult, a felirattal együtt. Jézus ezt a feliratot nem egy kereskedelmi központ bejárata fölé helyezte el, ahol rengeteg ember életét, sokszor negatívan érintő tevékenység zajlik, hanem oda helyezte el, ahol a kitaszítottak, a megvetettek, a nyilvános bűnösök élnek, az utcák végére, oda, amelyről az evilági ember úgy gondolja, hogy ott már a "semmi" kezdődik, amelyre már nem is érdemes figyelni. "Itt kezdődik a világ", mondja erről Jézus.

     

    Ez a Karácsony ünnepének igazi üzenete, amely valóban Jézustól jön. Ezért költözhet béke nemcsak a győzők otthonába, hanem a vesztesekébe is. Ezért adja Isten a békét nemcsak azoknak, akik teljesítményekkel dicsekedhetnek, akik tehát úgy gondolják, hogy igazán meg lehetnek elégedve magukkal, hanem azoknak is, akik "kívül" élnek, akik nem dicsekedhetnek teljesítményekkel, sikerekkel, akiknek nem áll rendelkezésükre a bőség békéje, csak a nincstelenségé, de csak akkor, ha rátaláltak Jézusra, valahogy úgy mint az a koncentrációs táborban lévő ateista orvos, aki épen egy ateista iró, karácsonyi darabja következtében talál vissza a Béke Istenéhez.

     

    Kedves barátom, Tempfli Imre atya, kaplonyi születésű, stuttgarti magyar lelkésznek egyik írásában olvastam, hogy:

    „Egy német gyűjtőtáborban, 1940 Szentestéjén az egyik francia pap egy misztériumjátékot szeretett volna előadni fogolytársainak. A baj csak az volt, hogy nem volt hozzá szöveg...

    Valaki felhívta a pap figyelmét arra, hogy van a foglyok között valaki, akiről azt mondják, hogy író. A pap erre megkereste az írót, és felkérte arra, hogy írjon egy karácsonyi darabot. És Jean Paul Sartre (1905-1980), mert ő volt az, az ateista író, mosolyogva igent mondott...

    A darabot a foglyok előadták, és minden jelenlévőt lelke mélyéig megrendített. A leghatásosabb minden szereplő közül a hitetlen Baltazár király volt, aki gyermekkorában elveszítette a hitét, és most nem tud hozzá visszatalálni, pedig annyira szeretne... Baltazárt maga az író, Sartre alakította...

    A következő nap reggelén egy hitetlen orvos jelentkezett a papnál, és arra kérte őt, hogy vegye vissza a Katolikus Egyház kebelébe. Mikor a pap a megtérés oka felől érdeklődött, az orvos azt mondta neki, hogy Sartre játéka alatt ki nem fejezhető melegséget érzett a szívében...”

    Szerintem az történt írja Imre atya, „amit a Szentírás szavai bizonygatnak úton-útfélen: Az élet legmélyén, ott legbelül a lelkünkben, egy meleg folyam hömpölyög... És ennek a folyamnak a neve: Isten. Ő az, aki bennünket – nyugtalanul keresőket – magához vonz. Egy alkalommal az esztendőben sikerül is Neki. Akkor, amikor Ő emberré lett. Ekkor átmelegednek a szívek... Kelj útra Te is, hogy megmelegedjen végre a szíved!”

     

    Ezért adja Isten békéjét nemcsak a szent élettel rendelkező embereknek, akiknek életrajzában nincsenek törések, könnyek, hanem azoknak is, akik életükre egy őszinte bűnbánattartás, szentgyónás után szégyenkezve tekintenek vissza. Nemcsak a mintacsaládoknak, akik tehetséges gyermekekkel dicsekedhetnek, hanem a szétesett családoknak is, ahol az egyik szülő küszködve neveli gyermekeit, és a gyermekeknek, akik az elszakadt, elvált szülők között ide-oda imbolyognak.

    Ez az első Karácsony titka, a karácsonyéj csodája, a karácsony békéje.

     

    A bevezetőben arról szóltunk, hogy ünnepi hangulatunkban van valami feloldhatatlan feszültség, szavaink nem találkoznak igazán az ünnepi valósággal, lényeggel. Nos, ez a belső és megmagyarázhatatlan zavaradottság akkor fog feloldódni, ha Jézus karácsonyi ajándékát, világosságát, békéjét úgy fogadjuk, hogy ő ezt az otthontalanság, a kitaszítottság, sötétség helyéről adja mindenkinek. Igaz, ebből nem zárja ki azokat sem, akik igazi otthonokban élnek, de különösen együtt van azokkal, akik "kint" élnek. Ha erre a karácsonyi örömre ráérzünk, ha ráérzünk a "kint" élők kicsinységére, a saját kicsinységünkre és készek vagyunk befogadni az igazi világosságot, akkor megszűnik a bennünk lévő sötétség és feloldódnak belső feszültségeink, akkor világosság és béke, krisztusi béke száll a szívünkbe…

     

    Krisztus világossága, amely mindannyiunk életét betölteni érkezik, ragyogja be ezt a világot, és legyen vigasz mindazok számára, akik a reménytelenség, a nyomorúság, az igazságtalanság, a szenvedés, az elnyomás, az üldöztetés és az emberi méltóságukat sértő körülmények sötétjében élnek.

    Ne feledjük, hogy gyermek Jézus hozza az enyhülést mindazok számára, akik megpróbáltatások közepette élnek. Ne vonakodjunk hát attól, hogy felismerjük és befogadjuk őt: Vele „ragyogó fény” világítja be az emberiség égboltját; Vele „szent nap” érkezik el, amely nem ismer naplementét. Legyen ez a karácsonyi ünnepkör valóban mindenki számára az öröm, a remény és a béke időszaka!

     

    „Jöjjetek mindnyájan az Urat imádni”. Máriával, Józseffel és a pásztorokkal, a napkeleti bölcsekkel és az alázatos imádók megszámlálhatatlan seregével, akik az újszülött Gyermek elé járultak, mindazokkal, aki az évszázadok folyamán befogadták szívükbe a Karácsony misztériumát, mi is hagyjuk, hogy e nap fényessége mindenüvé kiáradhasson: hogy beléphessen a szívünkbe, bevilágítsa és felmelegítse otthonainkat, vidámságot és reményt hozzon lakásainkba, és békét adjon a világnak!

     

    Alázatos és hívő imádsággal forduljunk a Gyermek Jézushoz e szentmiseáldozat keretében, hogy az ő világossága oszlasson el minden sötét árnyat életünkből, és töltsön el újra bennünket szeretettel és békével. Az Úr, aki Krisztusban ránk ragyogtatta irgalmas arcát, részesítsen bennünket szeretteinkkel együtt az ő boldogságában és tegyen minket az ő jóságának hírvivőivé. 

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekekKarácsony éjszaka

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    25
    Szilveszter Barát elmélkedése Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek Karácsony éjszaka

    „Gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk, s az ő vállára kerül az uralom.” (Iz 9,6) – jövendölte Izajás próféta Krisztus Urunk születése előtt több száz évvel.

    Éjféli szentmisénk szentírási részei Karácsony örömteli üzenetét szeretnék megosztani velünk, akiket oly sok minden aggaszt és félelemben tart. A mindennapi gondok és szenvedések, meg nem értések és nagy csalódások fölött nincs hatalmunk, nem tudjuk megszüntetni azokat egyik pillanatról a másikra, de ma éjszaka Annak születését ünnepeljük, aki meg tudja szelídíteni, és a javunkra tudja fordítani mindezeket.

    Mária „világra hozta elsőszülött fiát, pólyába takarta és jászolba fektette”(Lk 2,1-14) – olvastuk az imént Szent Lukács evangéliumából.

    Egy gyermek születése önmagában is titok. Ezt leginkább a szülők, tudják, részesei lehettek ennek a titokkal telítet csodának. Nem lehet azon egyhamar napirendre térni, amikor egyszer csak ott mocorog egy tenyérnyi gyermek édesapja kezében, édesanyja ölében. Már ez a titok is kitágítja a horizontot, megnevezhetetlen örömet gyújt a szülők, rokonok lelkében. Új élet született, aki nagy reménységre ad okot, akármilyen körülmények között jött is a világra.

    Szűz Mária és Szent József átélték egykor ezt az örömet és reménységet, de azt is, amire ezen felül a hit bátorította és jogosította fel őket, ugyanis gyermekük, akit Jézusnak neveztek, a világ Üdvözítőjének született. Eredete titokzatos, számukra is megfoghatatlan volt.

    Karácsony titka előtt a hívő ember elnémul, mert mit is szólhatna a Teremtő e hihetetlenül nagylelkű lépéséhez, szabad döntéséhez. Isten úgy szeretett minket, hogy Üdvözítőt küldött nekünk, aki testvérünkké lett. Ezzel kapcsolatosan Szent János evangéliumában olvashatjuk: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16).

    Amikor Jézus a világba jött, szülőföldjén és világszerte sokan várták az Üdvözítőt, de a Messiás eljövetelét aligha képzelte el úgy bárki is, ahogyan az megtörtént. Minden értelmet felülmúlóan teljesítette be Izajás próféta jövendölését, ő Emánuel, ami azt jelenti: velünk az Isten.

    Nem szól még egy szót sem, nem tud beszélni. Semmi mást nem képes, mint elfogadni a gyermeki lét korlátait és ajándékait. De ezzel is tanít minket: „ha meg nem változtok, és olyanok nem lesztek, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát kicsinnyé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában” (Mt 18,3-4).

    Mi az örömhír számunkra az angyali üdvözlettől egészen a nyilvános működésig? Mit tanulhatunk mi Isten gyermekségéből, Jézus gyermeki létéből?

    Azáltal, hogy Isten Fia kisbabaként jelent meg közöttünk, számunkra a bizalom új ideje kezdődött. Az emberré lett Isten emberekre bízta magát. Bárcsak megértenénk, mit rejt ez a titok!

    Istent mindig hatalmasként akarjuk látni, aki a mennyben trónol, mindenható, elérhetetlennek tűnik, leginkább akkor, amikor gyengeségünket, gyermekségünket és kiszolgáltatottságunkat éljük át. Érezzük, hogy Vele szemben mi csak porszemek vagyunk.

    Megtestesülésével csecsemőként jött közénk, kiszolgáltatva magát az embereknek. Mint gyermek rábízta magát Szűz Máriára, Szent Józsefre és kiszolgáltatta magát a körülményeknek is. Mindenekelőtt teljesen rábízta magát mennyei Atyja szeretetére. Amikor majd a gondviselésről tanítja övéit, azt mondja: „Ti keressétek előbb Isten országát és annak igazságát,”… (Mt 6,33), majd „Ne féljetek! Sokkal többet értek ti a verebeknél” (Lk 12,7) – tanítja egy más helyen.

    Bárcsak elhinnénk, hogy Isten szemében mindannyian, külön-külön, személy szerint értékesek vagyunk, és annyit érünk, amennyit szemében érünk és nem többet és nem kevesebbet! Amikor el hisszük, hogy Isten a mi mennyei Atyánk a valóságban is és nemcsak a szavak szintjén, akkor a bizalom új formáját fogjuk megélni, ami azt jelenti, hogy minden körülmények között ráhagyatkozunk. Ha elfogadjuk emberlétünk korlátait és határait, akkor nem másokhoz méricskéljük magunkat, hogy ki mennyire vitte, ha képesek vagyunk önmagunkat elfogadni, akkor béke lesz a szívünkben és nem lázadás, nem irigység, harag és ebből fakadó bosszúállás.

    Ne akarjunk mindent előre tudni! Bízzuk rá magunkat Istenre, ahogy Szűz Mária és Szent József is tették. Ők hagyták, hogy Isten váratlan eseményeken keresztül vezesse őket. Ha József elkezd okoskodni, amikor megjelenik az angyal, és kéri: „Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját, és menekülj Egyiptomba!” (Mt 2,13), ha nem engedi magát vezetni, akkor elveszíti a Gyermek életét a betlehemi vérengzésbe. Isten azt szeretné, ha megengednénk neki, hogy újra és újra továbbvezessen minket az élet útjain, a változásokon és váratlan eseményeken keresztül.

    Higgyük el, Isten, aki maga a szeretet, amikor megváltoztat valamit az életünkben, akkor a szeretet új ajándékait készíti el számunkra. Soha nem öntörvényűen váltogatja az eseményeket és dolgokat. Szeretné mélyebb szeretetbe és megajándékozottságba vezetni utunkat. A Szeretet soha nem tesz rosszat sem szóval sem cselekedettel annak, akit igazán és őszintén szeret. Soha! Ha Isten szeretetében van elrejtve az életünk, akkor minden Isten szeretetében történik, minden a javunkra válik. Akkor is, ha nem értjük, ha per pillanat szenvedéssel és fájdalommal jár.

    Természetesen hosszú folyamat mire belenövünk újra a gyermeki bizalomba és megtanuljuk rábízni magunkat a mennyei Atya szeretetére.

    De, ha Isten egy kiszolgáltatott, védtelen, segítségre szoruló gyermekben testesült meg, hogy megmutassa, mennyire rászorul a mi szeretetünkre, akkor Karácsonykor mi is nagy elhatározást tehetnénk, és újra rábízhatnánk magunkat Istenre.

    Fogadjuk el, hogy Isten gyermekei vagyunk, és minden élethelyzetben, életkorban, életállapotban válasszuk szabadon ezt az ajándékot! Éljünk úgy, hogy mi most az Atya jelenlétében az ő gyermekeiként vagyunk itt, ebben a világban! Istengyermekségünk fényében próbáljuk meg újra értelmezni, újra fogalmazni életünk értelmét, amelyben helye van az Istennek és az istenes dolgoknak!

    Isten gyermekeként minden megváltozik, s Jézus arcképe lassan-lassan kirajzolódik a mi életünkön is. Éppen ezért életutunkat próbáljuk meg Vele együtt járni, Vele, aki Betlehemben emberré lett, csakhogy útitársunk lehessen. Ő Emánuel, az úton velünk együtt járó Isten.

    Mai elmélkedésünket egy karácsonyi áldással szeretném befejezni, felállva fogadjuk: „Amikor a Betlehemben született gyermekre emlékszel, hajolj meg a tulajdon szívedben élő gyermek előtt, és kövesd álmaid csillagának fényét, s tudd, Isten veled van, bárhová mész is.

    Hagyd, hogy az istállóban született remény megmutassa neked, hogy az Úr egy kisgyermeken át is képes megváltoztatni a világot.

    Karácsony szelleme egész évben melengesse lelkedet!

    Béke és kegyelem kísérjen utadon az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten nevében a világ végezetéig!” Ámen

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Velünk az Isten! És mi vele vagyunk-e?Advent 4. vasárnapja

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    22
    Szilveszter Barát elmélkedése Velünk az Isten! És mi vele vagyunk-e? Advent 4. vasárnapja

    Ma, Advent 4. vasárnapján, amikor koszorúnkon meggyújtottuk a negyedik gyertyát is, a Szentírás tanításában már nemcsak szavakkal fordul felénk az Isten, hanem jellel is, mégpedig az Izajás próféta által megjövendölt jellel: „íme, a szűz fogan, fiút szül, és Emmanuelnek nevezi, ami annyit jelent: Velünk az Isten”(Iz 7,14).

     

    A jel mindig többet mond a szónál, valami többletet rejt magában. Megfoghatatlan titok misztérium rejlik a mélyén. Sok jelet, jelképet használunk a mindennapi életben is, miért lenne ez másképp vallási életünkben?

     

    Az adventi koszorún meggyújtott negyedik gyertya arra figyelmeztet, hogy már nagyon közel vagyunk az Üdvözítő születésének ünnepéhez, akiben a legszembetűnőbben és egyértelműbben fejeződik ki, hogy: Velünk az Isten.

    Éppen ezért Karácsony szent ünnepe arról beszél nekünk, hogy a prófétai jövendölés beteljesült, hogy az Úristen által adott jelből valóság lett, hogy az ószövetségi választott nép hosszú várakozása, vágyakozása valóra vált, s időszámításunk kezdetén Isten, „aki úgy szerette a világot”, áttörte az „ég zárt ajtaját” és belépett az emberiség történelmébe.

    Akik készek voltak őt befogadni, mint Mária és József is, azoknak szíve ujjongott az Úrban és magasztalták őt.

     

    Ma igen nagy szükség van arra, hogy az Úr áttörje, nem az ég, hanem a megkeményedett emberi szívek zárt ajtaját, s itt elsősorban nem a templomtól, vallástól távol lévőkre kell gondolnunk. A templomba járókra is gondolhatunk, mégpedig azokra, akik a bűnnel kompromisszumot, megalkuvást kötöttek, azokra, akik olykor a szentségek látszólagos vételével is önmaguk vélt bűntelenségét akarják palástolni, megfeledkezve arról, hogy a „szíveket, veséket” vizsgáló Isten elől semmit sem lehet elpalástolni.

     

    Annak idején Mária hitétől, igenjétől, szíve, lelke tisztaságától függött az, hogy a második isteni személy, Jézus beléphessen az emberiség életébe, hogy a megváltás műve elkezdődjön a földön.

    Ma tőlünk, a mi tanúságtevő, őszinte keresztény életünktől és az ebből származó benső örömünktől, megzavarhatatlan lelki békénktől függ az, hogy az Úr Jézus ma is beléphessen a Szabadító után sóvárgó embertársaink életébe, hogy a megváltás műve folytatódjon, sőt kiteljesedjen a jövőben.

    Kt. Advent utolsó vasárnapján az evangélium már egészen közvetlenül Jézus születésére irányítja a tekintetünket. Szent Lukács Máriát, a titkok közvetlen részesét állítja elénk, míg Máté – akinek evangéliumából olvastunk fel ma – Józsefről, az igaz férfiúról ír, aki tanácstalanul botorkál az események között mindaddig, amíg egy álomban őhozzá is szól az Úr angyala.

     

    Minket, olvasókat is eligazít az az üzenet, amelyet elsősorban az ő számára fogalmaz meg az égi hírhozó. A gyermek, akit Mária a szíve alatt kordoz, nem férfi magvából születik, hanem a Szentlélek erejéből. Viszont József kapja azt a megbízást, hogy nevelőapaként nevet adjon neki. Az angyal szájából halljuk az ismerős Jézus név magyarázatát: „Ő szabadítja meg népét bűneitől.”

    De maga Máté egy ószövetségi idézetet is odakapcsol József álmához. Ez egyfelől értelmezi Mária szűzi anyaságát: „íme, a szűz méhében fogan, és fiút szül”, másfelől a Jézus név mellé odailleszt egy másik, csodálatos nevet: „Nevét Emmánuelnek fogják hívni, ez azt jelenti: velünk az Isten.”

    Izajásnak az a jövendölése, amelyből ez a mondat származik, a mai szentmise ószövetségi olvasmánya, s közvetlenül nem a Messiásra vonatkozott, hanem Ácház király születendő fiára. Az Emmánuel (velünk az Isten) név ezt a királyi gyermeket azért illette meg, mert az ő nem remélt születése bizonyította a választott nép előtt, hogy Isten velük van, nem hagyja, hogy a királyi ház kihaljon. Jézusban váratlan jelentősége támad ennek a prófétai névnek. Azzal, hogy ő megszületett közöttünk, valóban közénk állt az Isten, egy lett közülünk, magára vette emberségünknek terhét.

     

    Egyébként szent Máté evangéliumán „vörös fonálként” vonul végig ez a gondolat. Velünk van az Isten Fia. Különös módon velünk is marad. Utolsó szava, már Feltámadottként ezt az Emmánuel nevet idézi: „Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt 28,20) S a velünk, a veletek akkor már nem csak a választott nép fiait jelenti, hanem az egész emberiséget. Velünk van, a miénk, átölel minket, egymáshoz kapcsol, az Atyához emel.

     

    Velünk az Isten. Csupán alany és állítmány. De mind a két szó nagyon fontos. Mert minket ért az a szerencse, az a kegyelem, hogy a világ teremtője, fenntartója, a Mindenható ismer minket, figyel ránk, aggódik értünk, segít, ha szükségben vagyunk, vagyis szeret minket. Velünk az Isten, aki közel van hozzánk, akinek fontosak vagyunk, aki örömmel gondoskodik rólunk, aki megmutatja hozzánk lehajló szeretetének jeleit. Nem vagyunk egyedül életünk útján, Ő mindenben, életünk minden területén „vándorlásunk társa lett, sőt életünk táplálója, erő forrása lett az oltáriszentségben”. Olyan sokat jelenthet ez a rövid közlés, ha a szívünkben érezzük, és egy élettel tudunk rá válaszolni.

     

    „Velünk az Isten”. A Szentírás minden lapjáról, különösen is az Újszövetségből ez az örömhír sugárzik át, hogy tudniillik velünk az Isten. A világmindenséget - benne az embert - szeretetből teremtő Isten mindig is az emberrel akart maradni, akkor is, amikor az ember elfordult Tőle, amikor parancsát semmibe véve nem engedelmeskedtünk neki, amikor inkább a gonosz kísértőre hallgattunk.

    Nekünk, a harmadik évezred keresztényeinek újra kell élnünk ezt az örömhírt, mert bizony sokszor úgy tűnik, mintha természetesnek vennénk, magától értetődőnek tartanánk azt, hogy Isten lehajolt az emberhez, hogy Megváltót küldött, hogy az Isten Jézus Krisztusban emberré lett, értünk szenvedett, meghalt és feltámadt, hogy megalapította Egyházát, hogy a Jézus Krisztus által rendelt szentségek elsősorban miértünk vannak, hogy az Oltáriszentségben Jézus nekünk adta önmagát a kenyér és a bor külső színe alatt, hogy vannak templomaink, papjaink, szerzeteseink, hogy Isten az örömhír terjesztésére időről-időre általa kiválasztott férfiakat hív meg.

    Pedig mindebben semmi természetes, semmi magától értetődő nincs. Mindez Istennek a különleges ajándéka.

     

    A nagy Jel számunkra is adva van. A kérdés az, hogy egyáltalán fel akarjuk-e ismerni? S ha igen, hogyan fedezhetjük fel a nagy Jelet, akit az Úr adott nekünk?

     

    Kérdésünkre a választ az agg Simeon magatartásában találjuk meg. Jézus Krisztus születés-történetében találkozunk, ezzel a szentéletű, „igaz és istenfélő” idős férfivel, Simeonnal. Az Írás szerint „Várta Izrael vigaszát, és a Szentlélek volt rajta. Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek indítására a templomba ment. Amikor a szülők a gyermek Jézust bevitték, hogy a törvény előírásának eleget tegyenek, karjába vette és áldotta az Istent ezekkel a szavakkal: "Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden nép színe előtt készítettél, világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségül népednek, Izraelnek” (Lk 2, 26-32).

     

    Mit tesz Simeon? Várta a Megváltót, s mivel várakozásában a Lélek indítására figyelt, ezért fölismerte a nagy Jelt a betlehemi Kisdedben. Fölismerte és áldotta érte Istent, aki ígéreteit minden időben valóra váltja.

    Simeon, az élettel betelve és megbékélt szívvel készült a halálra, mert még életében találkozott valakivel, aki üdvösséget hozott az egész világ számára.

     

    Ez a Valaki, már eljött a betlehemi Kisded, Jézus Krisztus személyében. De előbb fel kell ismerni, be kell fogadni. A többire már neki lesz gondja.

    Azonban ez a felismerés, nem is annyira magától megy, főleg ha nem tevékenyen várakozunk Rá, ha nem figyelünk a Lélek sugallataira. A lélek sugallatait az adventi csendben, az imában, és a tevékeny szeretetben hallhatjuk meg, és nem a reklámok kétes világában, a diszkók, bulizások félhomályos, alkoholtól terhelt zajában.

     

    „Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Emmanuelnek nevezi, ami annyit jelent: Velünk az Isten! Nem csupán egy múltból itt felejtett üzenet ez, és nem is csak egy jövőben megvalósuló ígéret, hanem a jelenben megtapasztalható valóság, átélhető életérzés, biztonság és erőforrás mindazok számára, akik őszintén várakoznak Rá, akik nagyon vágyakoznak Utána és tesznek annak érdekébe, hogy belépjen az életükbe, akik figyelnek a Lélek ösztönzéseire: a csendben, az imában, az őszinte bűnbánatban, a tevékeny felebaráti szeretetben. 

     

    Megdöbbentő, és elgondolkodtató az Istent kereső József Attila két verssora: „Az Isten itt áll a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot”.

     

    Velünk az Isten! - ismételtük többször is elmélkedésünk során. És mi vele vagyunk-e? A nagy kérdés az, hogy mi Vele vagyunk-e? Mi olvasható ki ezzel kapcsolatosan az életvitelünkből, magatartásunkból, beszédünkből, cselekedeteinkből?

     

    Adja Isten, hogy mi mindannyian azokhoz tartozzunk, akik tesznek annak érdekében, hogy velük legyen az Isten, és úgy éljünk, hogy Jézus beléphessen az életünkbe, hogy mindig velünk lehessen, és így elvihessük Őt a világba, hirdetvén azt a békét, amelyről az angyalok énekeltek a betlehemi éjszakában és amelyet egyedül Krisztus, a betlehemi Kisded adhat nekünk.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Örvendezve várjuk Urunk születésének ünnepétAdvent 3. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    15
    Szilveszter Barát elmélkedése Örvendezve várjuk Urunk születésének ünnepét Advent 3. vasárnapja

    Az adventi idő liturgikus szövegei ismételten arra hívnak minket, hogy Jézusra várakozva éljünk, hogy ne szűnjünk meg várni eljövetelét, s így nyitottak és készségesek maradjunk a Vele való találkozásra.

    Ezt az időszakot, amikor örvendezve várjuk Urunk születésének, Karácsonynak ünnepét (II. Adventi Prefáció) különösen is jellemzi, illetve kellene, hogy jellemezze a szív ébersége.

    Az éberség, amire itt utalunk, nem csak fizikai állapot, vagyis nem csak arról van szó, hogy éppen nem alszik az ember, hanem erkölcsi-szellemi készenlét, ami nélkül félresiklik az ember élete és nem talál el az élő Istenhez, hanem megmarad a biológiai létezés és a pszichés örömök sóvárgása szintjén.

    A szív ébersége az, amit nekünk mindig, a mindennapok során gyakorolnunk kell. A külső környezet, a társadalom, amelyben élünk, a szokásos, kereskedelmi jellegű üzeneteket kínálja csillogó, villogó reklámjai által.

    A kereszténynek úgy kell élnie Adventben, hogy ne hagyja figyelmét eltéríteni a reklámok csillogása által, hanem helyesen értékelje a dolgokat, s így belső tekintetét Krisztusra szegezze. Ha ugyanis kitartunk „imádságban virrasztva és dicséretében ujjongva” - mondja a szentmise adventi prefációja - akkor, szemeink képesek lesznek felismerni Benne a világ igazi világosságát, amely azért jön, hogy eloszlassa a homályt, a bűn sötétségét.

    A mai nap, az öröm vasárnapjának liturgiája különösen is az örömre biztat minket: nem szomorú, hanem vidám virrasztásra, adventi várakozásra. Szent Pál írja: „örüljetek az Úrban szüntelenül: újra csak azt mondom, örüljetek, az Úr közel van!” (Fil 4,4) áll a mai vasárnap szentmiséjének kezdő versében/énekében.

    Egyes felmérések szerint az orvoshoz fordulók közel harminc százaléka nem annyira testi okokból beteg, hanem lelki okokból, túlterheltségből, gondokból vagy éppen ellenkezőleg, a túlságosan üres élete miatt nem érzi jól magát a saját bőrében, és ezért így előbb-utóbb testi betegségtünetei keletkeznek. Az ilyenre szokták mondani, hogy “idegalapon” van a betegsége. Amivel azonban baj van, az a lélek, a sivárság, a boldogtalanság, a képtelenség arra, hogy az ember örülni tudjon. Aki lelkileg beteg, az nem szereti a saját életét, nem szereti a többieket, nem szereti a világot és ez a szeretet-gátoltság és ez az örömtelenség előbb-utóbb valahogy megbetegíti a testet is. Nagyon nagy szám ez a harminc százalék, a neurotikus eredetű panaszok száma, és ezért is fontos, hogy Isten az ő szavával az apostolon keresztül az örömre hív minket: „Örüljetek az Úrban szüntelenül: újra csak azt mondom, örüljetek”!

    Az igazi öröm nem a szórakozás, kikapcsolódás gyümölcse, vagyis az élet feladatai és felelőssége elől való menekvést értve rajta. De nem is a derűs lelkiállapot, ami az alkotás vagy elért siker jó érzéséből fakad.

    Az igazi öröm valami mélyebbhez kötődik. Természetesen a hétköznapi, gyakran szédületes életritmus közepette fontos időt találni a pihenésre, de az igazi öröm az Istennel való kapcsolathoz kötődik. Vagyis a valódi öröm forrása nem az idő vidám eltöltése, hanem az Úrral való találkozás, az ő valóságos, személyes jelenlétének a megtapasztalása. A hétköznapok  feszültsége mellett szükség van a kikapcsolódásra is, de a valódi örömöt, amely nem múlik el, az jelenti, ha találkozunk Istennel, Jézus Krisztussal, és szívünkbe fogadjuk Őt.

    Ugyanis az öröm Isten lényéhez tartozik. A Biblia boldog Istennek nevezi (1Tim 1,11), akinél teljes öröm van (Zsolt 16,11). A teremtés alapvető vonása, hogy Isten az embert szeretetből és örömre teremtette. Ez tükröződik az ember környezete, élettere megteremtésében is: az ember bármerre megy, bárhová néz, mindenütt új szépséget, új örömöt fedezhet fel.

    A Biblia teremtés történetében olvashatjuk, hogy amikor Isten látta, hogy nem jó az embernek egyedül, nem tud igazán örülni, akkor megalkotta az asszonyt (1Móz 2,18.21k). Isten és a teremtett világ között akkor vannak rendben a dolgok, akkor van harmónia, békesség, amikor Isten örül(het) alkotásainak, s az ember örül Istennek (Zsolt 104,31.34). Isten akkor örül az embernek, ha az féli őt, alázatosan jár előtte, engedelmes, akaratát cselekszi. Az ember számára létkérdés, hogy Isten örüljön rajta, mert ez megtartó, erősítő, hordozó erő (Neh 8,10). Mivel az öröm forrása Isten, ezért az embernek csak akkor lehet igaz és tartós öröme, ha kapcsolatban, közösségben van vele. Isten arcát látni, felismerni tetteiben, gyönyörködni törvényében, igazságában, szentségében mindennél nagyobb öröm (Zsolt 1,3; 4,7k) mondja a zsoltáros. A boldog Isten minden embert be akar tölteni minden örömmel (Róm 15,13), állítja szent Pál apostol.

    Azonban ennek útját akarja állni a Sátán a bűnre való ösztönzése által. A bűn ugyanis elválaszt bennünket Istentől. Isten számára azonban ugyanúgy örömöt jelent az, ha kapcsolatba kerülhet az emberrel, ahogyan ez jelenti az örömöt a mi számunkra is. De ott van közöttünk a bűn szakadéka. Ezt mi, emberek nem tudjuk áthidalni. Isten azonban megtette.

    Van egy egyszerű kis rajz, ami megmutatja, hogy hogyan. Egy mély szakadék látható, az egyik oldalon Isten, a másikon az ember. És a szakadékon keresztbe fektetve, mint egy híd, ott van a kereszt. Isten Jézusban, az ő keresztjében jött közel hozzánk, áthidalta a bűn szakadékát és Jézus személyében belépett az életünkbe. És Jézussal együtt beköltözött lelkünkbe az öröm is. Az Ő közelében az emberben átrendeződnek a dolgok.

    Nem veszi el többé örömünket a bűn és a vádoló lelkiismeret, mert Jézus megbocsátja bűneinket. Nem veszi el többé örömünket az aggódás, a szorongás, a félelem a jelentől és a jövőtől, mert Jézustól megtanuljuk, hogy Isten a mi mennyei Atyánk, akiben mindig, minden körülmények között bízhatunk. Nem ronthatja meg örömünket a környezetünk, a többi ember, mert Jézus erőt ad, hogy még az ellenségeinket is szeressük, és jóval győzzük le a tőlük kapott rosszat. Nem leszünk örömtelenek, kesergők, ha magunkra maradunk, mert elveszítettünk valakit akinek a szeretete nagyon fontos volt számunkra, vagy ha elfordulnak tőlünk emberek, mert tudjuk, átéljük, hogy Jézus mindig velünk van. A mobiltelefonok világában nem kell ezt sokat magyarázni. Jézussal bármikor, bárhonnan beszélhetünk, felhívhatjuk őt az imádság mobil vonalán.

    Örömünk igazi, egyetlen megbízható forrása tehát az, amit Pál apostol mond: örüljetek, mert az Úr közel van! Istennek ez a közelsége nyugalmat, békességet, félelem és aggódás nélküli életet, biztonságot ad, és örömöt ébreszt bennünk.

    Aki Isten közelségében él, akiben ott van Isten öröme, akiben él Jézus Krisztus, az nem lesz neurotikus beteg, hanem felülemelkedik az élet megbetegítő hatásain, stresszein.

    Aki saját életében már találkozott Istennel, szívében olyan derűt és örömöt tapasztalt meg, amit senki és semmilyen helyzet nem tud elvenni. A sokat idézett nagy püspök, Szent Ágoston nagyon is jól értette ezt; az igazságot, a békét, az örömöt keresvén, miután életében már sok mindent keresett hiába, azzal a híres kifejezéssel zárja, hogy az ember szíve nyugtalan, nem lel derűt és békét, amíg meg nem nyugszik Istenben (Vallomások, I,1,1).

    Az igazi öröm, ahogy már fogalmaztunk, nem egy múló lelkiállapot, sem pedig valami, amit saját erőnkből érhetnénk el, hanem olyan ajándék, ami az élő Istennel való találkozásból fakad, ha helyet adunk Neki önmagunkban, ha befogadjuk az életünket vezérlő Szentlelket.

    Az ember igazi öröme az, hogy az élete a helyén van, Isten kezében, Őtőle várjuk a boldogságot, a segítséget, a megoldást életünk minden helyzetében. Ezért távol kerül tőlünk az aggódás, a félelem, a gondok, a magány érzése, hiszen tudjuk, hogy Jézusban olyan Urunk van, aki mindig szeretettel van velünk, ahogyan megígérte, minden nap, a világ végéig. 

    Most, az adventi időben erősödjünk meg a tudatban, hogy az Úr eljött közénk és folyamatosan megújítja vigasztaló, szerető és örömteli jelenlétét. Bízzunk Benne; amint ugyancsak Szent Ágoston mondja, saját tapasztalatának fényében: „az Úr közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz” (Vallomások, III,6,11).

    Bízzuk adventi várakozásunkat az Esztelneki Madonnára, akinek lelke ujjongott az üdvözítő Istenben. Vezesse ő szíveinket Jézus eljövetelének örvendező várásában, egy imádsággal és jó cselekedetekkel teli várakozásban.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Újra itt van advent, nyílik az ég, közel az Úr...Advent első vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    01
    Szilveszter Barát elmélkedése Újra itt van advent, nyílik az ég, közel az Úr... Advent első vasárnapja

    Szentírási rész: Mt. 24, 37 - 44

    „Újra itt van advent, nyílik az ég, közel az Úr, egy gyertya ég...” hangzik az egyik vallásos énekben.

    Az egyházi év kezdetén mindig csodálatosan szép és ösztönző az adventi koszorú készítése, ahol ez még ma is gyakorlatban van és a gyertyagyújtás szertartása, amit ma és az elkövetkező vasárnapok estéjén mi is elvégezünk. 

    Maga a koszorú is figyelmeztető a mi számunkra. Örökzöld fenyőlevelei Jézus halált legyőző örök szeretetére emlékeztetnek.
    A világító gyertyák számának növekedése szimbolizálja a növekvő fényt, szeretetet, amelyet Isten Jézusban a várakozónak ad karácsonykor. Az egymás után fellobbanó gyertyák növekvő fénye jelzi, hogy karácsonyhoz közeledve múlik a bűn sötétsége és növekszik a fény, hisz karácsonykor maga a Fény, Jézus Krisztus jön közénk.
    A lila szalag, mellyel átkötjük a koszorút, lelkiismeret vizsgálatra, ennek következtében bűneink felfedezésével, beismerésével bűnbánatra, megtérésre ösztönöz, s szent fegyelemre és összeszedettségre serkent.

    Ezért van az, hogy az öntudatosan élő hívő keresztény ember advent folyamán tartózkodik a zenés, zajos mulatságoktól, s a rohanó világ reklámos hangzavarában is megpróbál befelé fordulni, rendet rakni Istennel, s embertársaival való kapcsolatában. Ugyanis az ember magára maradva, Isten nélkül, csak a bűnnel tudja eljegyezni életét. Isten kegyelmével azonban a bűnből is fel tud emelkedni, és Krisztushoz kapcsolódva Isten akarata szerint tud élni. Sőt, éppen az Isten akaratának a sóvárgása képesíti az embert arra, hogy szolgálatot vállaljon, és küldetésben járjon az emberek között.

    A keresztény és minden emberi közösség közös tapasztalata, hogy a nagy eseményekre készülni kell. Így az ókorban az uralkodó érkezését már hetekkel az esemény előtt hírmondó adta tudtul, hogy a helyiek rendbe tehessék az utakat, a házakat. Ilyen esemény az advent is: amikor a Királyok Királyának érkezésére emlékezünk és nemcsak környezetünket, házainkat, hanem szívünket és emberi kapcsolatainkat is rendbe szeretnénk tenni.

    A Biblia legvégén, a Jelenések könyvének utolsó előtti mondatában feltör az őskeresztények szívből fakadó kérése, maranatha: azaz jöjj el, Uram Jézus.
    A valamiképp már Istenre talált és ezért Istent még inkább kereső ember kívánsága ez. Az advent szó a görög maranatha latin megfelelője. Az egyház nyelvén Úr-jövetet jelent. Az Úr: a názáreti Jézus Krisztus, akiben Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiaként adta Őt nekünk, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen.

    Így advent értelme nemcsak az, hogy felidézzük emlékezetünkben a Megváltó születése előtti időszakot, az emberiség vágyát az Üdvözítő után és az Ószövetséget. Advent értelme nem is holmi külsőséges, látványos, felszínes hagyományok megismétléséből, „imádásából” áll.
    Az advent számunkra valóságos várakozás és előkészület kel-hogy legyen az Úr érkezésére, jövetelére.

    Miért? – kérdezhetné valaki. Talán nem jött még el valóságosan az Úr? Miféle eljövetelről beszél az adventi időszak? És miért kezdődik újra minden évben az előkészület? Mikor jön el az Úr?
    Az adventi liturgiában, a mai olvasmányok válaszolnak ezekre a kérdésekre, amikor az Úr három eljöveteléről beszélnek.

    Jézus Krisztus első eljövetele, a történelmi, a 2019 évvel ezelőtti, az ő test szerinti születése: az, hogy közénk született, vállalta emberi mivoltunkat, mai szóval élve szolidáris lett velünk. Ezzel lehetővé tette, hogy az eredeti bűn következtében, vagy éppen a személyes bűn következtében megromlott kapcsolat helyre álljon Isten és ember között, hogy megszabaduljunk vétkeink nyomasztó terhétől. Ezt az eljövetelt, ezt a „végső időt” várta a választott nép, ezt hirdették a próféták. Ennek a messiási időnek volt nagy hírnöke Izajás próféta is, a mai első olvasmány szerzője. S Karácsony ennek az Úrjövetnek, vagyis Jézus test szerinti születésének az ünnepe.

    Másodszor jön el az Úr minden hívő emberhez egyénileg, az ő kegyelmeivel, amikor megjelenik a személyes hitben, a hit szerinti keresztény életben és a szentségek vételében: szentgyónásban, szentáldozásban. Ez az eljövetel tulajdonképpen egy egész életen át tartó folyamat, tökéletesedik, amikor egyre jobban „magunkra öltjük Urunkat, Jézus Krisztust – Pál apostol szerint –, hogy ne a bűnös vágyak szerint cselekedjünk”(Róm 13,11…). Ez az eljövetel személyes találkozások sorozata Jézus Krisztussal a személyes napi imában, az egyházban, az egyháztanításaiban, szentségeiben és embertestvéreinkben. Ezeknek a találkozásoknak a betetéződése lesz halálunk után az üdvösség, amikor örökre együtt leszünk Urunkkal és részesülünk dicsőségében.

    Harmadszor jön el az Úr az evangélium ígérete szerint, a világ végén, a közösségi, az utolsó ítéletre. Ez az eljövetel az emberiség történelmének, üdvtörténetének a befejezését, az új ég és új föld születését jelenti. Jézus Krisztus világvégi eljövetelének jele és záloga az egyház, amely mint Noé bárkája – amire utal az evangéliumi szakasz –, összegyűjti és megmenti Isten népéből mindazokat, akik tudatosan akarják, igénylik ezt.

    Az Úr első eljövetele már megtörtént 2019 évvel ezelőtt. Hogy a harmadik, a világvégi eljövetel mikor lesz pontosan, senki sem tudja a földön: „mert az Emberfia abban az órában jön el, amikor nem is gondoljátok”- mondja az evangélista (Mt 24,44).
    Azt azonban tudjuk, hogy a harmadik eljövetelre a második, a kegyelmi eljövetel, a vele való találkozások készítenek fel bennünket. Csak vegyük észre az Eljövendőt, halljuk meg kopogtatását és engedjük be szívünkbe, életünkbe: a napi személyes ima, a Biblia olvasása, a szentségekhez való járulással, akár a napi szentmiseáldozaton való részvétellel különösen most az adventi időben, illetve a felebaráti szeretet gyakorlása, a jótettek által.

    Mi tehát a feladatunk? E kérdésünkre maga Jézus adja meg a választ a mai evangéliumi szakaszban: „virrasszatok tehát, mert nem tudhatjátok, mely napon jön el a ti Uratok”.
    Így advent az ébredés, a virrasztás, a várakozás ideje. Igaz a mai rohanó ember számára különösen is nehéz várni. Szeretne mindent azonnal megkapni. Pedig sokszor milyen fontos az előkészület.

    Pilinszky János, katolikus írónk mondja, hogy: „Aki jól várakozik, az időből éppen azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: hetek, órák, percek kattogó szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, mint amire vár.” (Szög és olaj 371)

    Ezért szegezi nekünk a kérdést a vers írónője (Lukátsi Vilma):
    ...ha nincs advent (mármint várakozás), lesz-e majd karácsony?
    Váratlanul várjuk az Urat?
    A zöld lombú, behavazott erdő
    nem lelkünk állapotára mutat?
    - Hogy várjuk Urunk visszajöttét?
    … Emeljük föl szemünket az Égre,
    és akinek van füle, meghallja: - Ébredjetek!
    Ne szenderegjetek! - Az ÚR visszajötte közeleg!

    A Kis Hercegnek mondja a róka: ha tudom, hogy délután 3-kor érkezel, már 2-kor elkezdem készíteni a szívemet a találkozásra.

    Most advent kezdetén mi is kezdjünk hozzá és készítsük elő szívünket, lelkünket a Nagy találkozásra. Mert ha a gyermek örömteli izgalmával kezdjük el adventi készülődésünket Karácsony ünnepére. Ha mi is annyira vágyakozunk az Úr Jézus után, mint a kisgyerek távollévő szüleinek hazatértére, mint a szerelmes szerelmére, hitves a hitvesére, szülő a távol lévő gyerekére, akkor egészen biztos, el fog jönni, be fog lépni az életünkbe, hogy azt átalakítsa és irányítsa a boldogulás, az üdvösség útján.

    Félreértés ne essék, a keresztény ember számára az adventi időszak egyáltalán nem azt jelenti, hogy most, az esztendő utolsó hónapjában kellene behozni az egész éves elmaradást, nemcsak azt jelenti, hogy barátainkkal, szeretteinkkel többet vagyunk együtt, hanem sokkal inkább azt, hogy önmagunk, Isten által megalkotott önmagunk leszünk. Elcsendesülünk, magunkba fordulunk, ami nem is annyira egyszerű ezekben a fogyasztás vezérelte, felfokozott tempójú napokban.

    Advent, ahogy a neve is mutatja, az eljövetel időszaka: mintegy kérdésként feszül felénk ilyenkor nap mint nap, hogy kinek az eljövetelére várunk? Egyáltalán törődünk-e még azzal, hogy vár reánk Valaki, aki meg akarja újítani életünket, istenkapcsolatunkat?
    Éppen ezért vegyük komolyan Izajás próféta biztatást: „Rajta, menjünk fel az Úr hegyére, (...) hogy tanítson meg útjaira, és így ösvényein járhassunk” (Iz 2,1–5).

    Az adventi készületünk legyen tudatos várakozás. Éljük át ugyanazt a messiásvárást, amely az ószövetségi választott nép lelkében élt. Várjuk úgy Jézus eljövetelét, mint ókori elődeink, akik teljes reménységgel és bizonyossággal imádkozták nap mint nap, hogy „marana tha, azaz jöjj el, Uram” Jézus!
    Ne feledjük, amilyen az adventünk, az adventi készülődésünk, várakozásunk, olyan lesz majd a karácsonyunk is.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése„Éljen Krisztus, a Király!”- Évközi 34. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Nov
    23
    Szilveszter Barát elmélkedése „Éljen Krisztus, a Király!”- Évközi 34. vasárnap

    A mai nappal elérkeztünk az egyházi év végéhez, s az egyházi év utolsó vasárnapján Krisztus Urunkat úgy ünnepeljük, mint a világmindenség és az emberiség királyát.

    A mai evangéliumi szakasz (Lk 23,35-43) Jézus földi életének befejező részéből egy ellentétesnek látszó képet állít elénk. Egyrészt a szégyen fáján függő Jézust, akit a bámészkodó, kárörvendő nép, a főtanács, sőt még a vele hasonló helyzetben – de megérdemelten – elítélt ember is kigúnyol, és ironikusan királynak csúfol. Másrészt a szelíd, a szenvedésében és a megalázottságában is hatalma teljességének birtokában lévő, övéiért vérét adó Jézust, a Királyok Királyát, aki nem tesz semmit, annak érdekében, hogy mentse életét, aki nem áll bosszút ellenségein, bár megtehetné.

    Tudnunk kell, hogy Jézus kereszthalálának magyarázata az ember bűnében keresendő.

    Az első bűnnel és annak terjedésével végtelenül nagy szakadék támadt az isteni és az emberi világ között. E mérhetetlen távolságot az ember önerejéből sosem tudta volna áthidalni: ha ez a szakadék megmarad, teljes reménytelenség és biztos kárhozat várt volna az emberiségre. De eljött Jézus, a második isteni személy. Magára vette a világ bűnét, és e tengernyi bűnt fölvitte a keresztre, hogy halálra szánt testével együtt a bűnáradat végzetes következményét is megszüntesse. Majd föltámadt a halálból, hogy mindazok, akik hisznek őbenne, eljuthassanak az örök életre.

    Azonban örök életünk boldogsága, vagy boldogtalansága attól függ, hogy hogyan közelítünk Jézushoz, a megfeszített Királyhoz. Jézushoz, aki számunkra az út, az igazság és az élet, aki életpéldájával és tanításával igazi és egyedüli vezetőnk lehet az örök élet, az örök boldogság felé vezető úton, itt a földi életben.

    Minden közösségnek szüksége van vezetőre, vezérre, nevezzük azt királynak, elnöknek vagy bármi másnak. Egy jó vezető a közösséget össze tudja kovácsolni akkor is, ha a közösség tagjai sokfélék. Egy jó vezető az építő erőket összefogja, mindenki számára biztosítja a boldogulás, a kibontakozás útját, biztonságot, békét, jólétet, jó hírnevet teremt elsősorban nem saját magának, hanem a rábízott közösségnek.

    De nemcsak egy közösségnek, nemcsak egy népnek, hanem az egyes embernek is szüksége van vezetőre. Mert az egyes emberben is sokféle vágy, törekvés, erő működik. Ezeket össze kell fogni, ezeknek irányt kell mutatni, ezeknek kibontakozásához teret kell biztosítani. Ha ez nem történik meg, akkor az ember ereje, tehetsége szétfolyik, kárba vész.

    Krisztus királyságának területe itt van, az ember lelki-szellemi világában. Krisztus királyságának polgárai azok, akik engedik, hogy lelkük-szellemük világában Krisztus uralkodjék.

    A mai evangéliumból láthatjuk, hogy kortársainak magatartása és kapcsolata mennyire eltérő a kereszten függő Jézussal szemben.

    A nép, „bámészkodott”, közömbösen szemlélte az eseményeket. „A főtanács tagjai pedig gúnyolódtak” és az általuk elképzelt messiási erőt és fenséget kérik számon Jézustól bizonyítékul messiási voltára. Az ítéletet végrehajtók, a római katonák királynak nevezik ugyan, de ők is csak csúfságból teszik. Az egyik lator, akit a kényszerhelyzet hozott össze Jézussal, szidalmazza őt. A másik azonban hittel tekint feléje.

    Azt hiszem nem nehéz, ez utóbbiban, a megtérő latorban fölfedeznünk az igazi keresztény magatartását. Ugyanis ő Jézus megalázottságában és halálában is meglátja győzelmét és dicsőségét. A gúny ellenére is felismeri Jézus Messiási voltát, a halálos ítélet ellenére is bűntelen, igaz voltát. S kitaszítottságában, egyedüllétében is meglátja hozzánk tartozását, értünk szenvedő szeretetét. Ennek a hitnek a jutalma az üdvösség, ennek a felismerésnek az eredménye: részesedés Jézus nem e világi országában és királyságában. Ahogy Jézus fogalmaz: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban”.

    Ma is csak hittel lehet Jézust Királynak és Úrnak vallani. Ha pusztán emberileg vizsgálnánk Jézus királyi hatalmát, illetve szolgálatát, amely a kereszten emelkedik a legmagasabbra – könnyen csalódhatnánk benne, mint kortársainak nagy része. Az ilyen vizsgálat hamar megbotránkozik benne, bírálja gyengeségeit és külső megjelenését. Mert csak a hit látatja Jézusban az Eljövendőt, akivel együtt leszünk – reményünk szerint – országában és dicsőségében. Csak a hit látja meg benne az emberi jövő ígéretét, az emberhez méltó sors szépségét.

    Ezek után elmondhatjuk, hogy bármilyen tragikus és szánalomra méltó a megfeszített Jézus-király alakja, a keresztfán nyilvánul meg legjobban dicsősége, hatalma és emberszeretete.

    A kereszten ragyog föl Jézus isteni dicsősége, mert e sötét keresztet már bearanyozza a húsvéti hajnalpír, a föltámadás fénye. A megfeszítés, a halál és a föltámadás eseményében nyilvánul meg legjobban a názáreti Jézus isteni hatalma, mert ez az esemény, a bűn feletti győzelem pillanata. És ugyanebben az eseményben válik egészen kézzelfoghatóvá irántunk való szeretete, mert önfeláldozása boldogságunk és örök életünk záloga. - A világ legragyogóbb, legboldogítóbb csodája valósult meg a kereszten, és ez a csoda mérhetetlen magasságokba emeli Krisztust, a királyok királyát.

    Ilyen a mi Királyunk, de mi a mi küldetésünk, itt és most élő Krisztus-hívőké, hogy részünk lehessen Isten országában? Mert Jézus Krisztus királyságát nem a mesék országába kell keresnünk, s nem is a krónikáskönyvek megsárgult lapjain. Krisztus királysága, uralma nem is e világból való, ahogy ő maga kijelentette Pilátus előtt.

    Nem akart politikai hatalmat, - a Heródeseknek nem kell félniük, nem vetélytársuk. Isten uralmát hirdette, amely belül van, az emberi lelkekben, szívekben és Ő, a Feltámadott ott akar lakást venni Lelke által. Szent Pál figyelmezteti a mai materialistákat és élvhajhászokat is: „Isten országa nem eszem-iszom, hanem igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben”(Róm 14, 17).

    Jézus Krisztus királysága kezdettől jelen van, és mindörökké fennmarad. Ha mi ennek a királyságnak az állampolgárai akarunk lenni, akkor ennek érdekében nekünk is tennünk kell.

    Mit kell tennünk, mi a feladatunk? Természetesen NEM a parancsolgatás, NEM az uralkodás, NEM az elnyomás, NEM a zsarnokoskodás, NEM a kizsákmányolás, NEM a birtoklás a feladatunk, legyen szó akár a családról, akár a közösségről, HANEM, hogy hűséggel engedelmeskedjünk a főparancsban foglaltaknak: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! S szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Ehhez a szolgálathoz nem kell királyi korona, csak nyitott szív és nagy-nagy szeretet, odaadás és hozzá való őszinte ragaszkodás.

    Befejezésül elmondhatjuk, hogy a mai szép ünnep nem hagy kétséget a felől, hogy Krisztus király nemcsak hitvalló magasztalást kíván tőlünk, hanem azt is elvárja, hogy minden embertársunkban őt szolgáljuk. Hódolatunk akkor válik hitelessé, ha nem csupán dicsőítő szavainkkal valljuk őt életünk Urának, hanem életvitelünkkel is, amelyben azt tesszük alapelvnek, amely Jézus életének alapelve volt: a szeretetet és az irgalmasságot.

    A múlt század elején, 1926-ban robbant ki a Cristero-háború Mexikóban, miután a szociáldemokrata munkáspártból alakított, antiklerikális kormány, a totális hatalomra törekedvén, megtiltotta az egész ország területén a szentmisék bemutatását, illetve bármiféle vallási ünnep nyilvános megtartását. Ez a mélyen hívő mexikóiakból mérhetetlen ellenszenvet váltott ki, kiváltképp az után, hogy a papoknak és a klérus tagjainak kegyetlen lemészárlásába kezdtek a kormányerők.

    2000-ben Szent II. János Pál pápa 25 Cristerot avatott szentté, 2005-ben pedig további 13 áldozatot nyilvánított mártírrá, közöttük a 14 éves José Luis Sánchez del Ríot.

    A kormány brutális kínzások után gyilkolta meg az ifjú vértanút, mivel nem volt hajlandó megtagadni hitét. A mai világban példátlan hőstettek kötődnek nevéhez. Egy alkalommal a csata közepén tábornokának adta lovát, hogy azon folytathassa a küzdelmet, kitéve ezzel magát az elkerülhetetlen fogságba esésnek. A feljebbvaló iránti hűség, a magasabb eszméért való tiszta önfeláldozás csodálatos példáját állította ezzel nemzedékünk elé.

    A fogságban kínzásai során sem tört meg, nem hagyta el az Igazságot, nem tagadta meg hitét, hanem kitartott a végsőkig, földöntúli erőt adó kiáltásával: „Viva Cristo Rei! azaz Éljen Krisztus, a Király!” Ő, a 14 éves fiú, valóban tiszta szívvel valósította meg a „több mint élet” elvét. Nem azt nézte, egyéni érdeke mihez fűződik, nem féltette mindenáron életét, mert tudta, hogy a halálban nem a megsemmisülés vár rá, hanem számot kell adnia arról, hogy életét mivel töltötte, mire áldozta e világon.

    A haldokló fiatal utolsó szavai ezek voltak: „Éljen Krisztus, a Király!” Meghalt Mesteréért. - És te kész vagy e rá? De igazából nekünk nem meghalnunk kell, hanem élnünk kell érte, mégpedig úgy ahogyan Ő tanította. Készek vagyunk rá?

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedéseÉvközi 33. vasárnap

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Nov
    17
    Szilveszter Barát elmélkedése Évközi 33. vasárnap

    Az egyházi év vége felé járva, különösen most november havában, akarva-akaratlanul a végső időkre terelődik az ember figyelme, az Úr Jézus második, dicsőséges eljövetelére, amikor vége lesz az emberi történelmének.

    Az elmúlt vasárnapok szentírási szakaszai és az elhunyt szeretteinkről való megemlékezések fokozatosan arra figyelmeztettek, hogy a nagy rohanás közepette álljunk meg, s gondoljuk végig, hogy mi az igazán fontos az életünkben, és mi az, ami hiábavalóság, mi az ami megmarad az örök életre és mi az ami az enyészet martaléka lesz.

    Ahogy mi, ma élő emberek is megcsodáljuk, mind a Teremtő Isten, mind pedig az emberi kéz alkotásait, – mint ahogy a mai evangéliumi szakaszban is tették, a jeruzsálemi templomot tetszéssel méltatók Jézus előtt, – rájövünk, hogy egyszer minden elmúlik. A kő elporlad, a virág elhervad, a bőr megráncosodik, a szépség elenyészik, az egészség megromlik, a fiatalság tovaszáll, pénz, hatalom porba hull, s mi marad egyáltalán, ha, Jézus szavaival élve, kő kövön nem marad?

    A holtak feltámadásával foglalkozva már a múlt vasárnapi szentírási részek a földön túli valóságokra irányították a gondolatainkat. Ma, folytatva a témát, az „Úr napjára” mutatnak, amikor az idők végén Krisztus visszatér „dicsőségben, hogy ítéljen eleveneket és holtakat” valljuk a Hiszekegyben.

    Az első olvasmányban Malakiás próféta (3,19-20a) erőteljes színekkel ecseteli az idők végét: „Elérkezik az a nap, s izzó lesz, mint a kemence. Minden kevély és minden gonosztevő olyan lesz, mint a szalma: az a nap, amely elérkezik, lángra lobbantja őket” (19). Talán a mai ember fülének nem tetszenek ezek a képek, mindazonáltal nagy igazságot fejeznek ki.

    Annak ellenére, hogy a jelen életben gyakran a rossz ül diadalt, az Istent gúnyolóknak meg mindenben szerencséjük van, tudnunk kell, hogy eljön az az idő, amikor Isten mindent igazságosan elrendez. Malakiás próféta szerint: „Akkor majd meglátjátok, mi a különbség az igaz és a gonosz között, mennyire más, ha valaki Istent szolgálja, mint ha nem” (18). Mindenkinek olyan lesz a sorsa, mint amit magatartásával magának készített. A gonoszok számára az ítélet napja olyan lesz, mint a pusztító tűz, az igazak számára viszont Isten irgalmasságának megnyilatkozása.

    „Azon a napon, amelyet készítek – mondja a Seregek Ura –, tulajdonommá lesznek. Megszánom majd őket, mint ahogy az ember megszánja fiát, aki őt szolgálja”(17). Ez a gyöngéd kifejezés Isten atyai jóságát nyilatkoztatja ki, aki minden érdemükön felül jutalmazza meg azokat, akik szeretik őt. Számukra „felragyog az igazság napja” (20), azaz Jézus Krisztus, aki megvilágítva a világot a jó és a béke útján vezette, ismét visszatér, hogy befogadja örök dicsőségébe azokat, akik követték világosságát és tanítása szerint éltek.

    Az evangélium (Lk 21,5-19) az Úr Jézus beszédének azt a részét idézi, amelyben megjövendöli a világ végét jelző eseményeket. Ezek összefonódnak a Jeruzsálem elestét és a Templom pusztulását megelőző történésekkel. Az Úr mindenekelőtt sokak pusztulásáról beszél, akik az ő nevében megtévesztő tanítást és hamis jövendöléseket hirdettek és hirdetnek ma is. „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket! – Mondja az Úr Jézus – Sokan jönnek az én nevemben, s mondják: Én vagyok. És: Elérkezett az idő! – Ne kövessétek őket” (8).

    Az igazság eltorzítása a legalattomosabb veszély. Óvatosnak kell lenni és okosan megkülönböztetni; azt, aki ellentmond a Szentírásnak, aki bár az Egyházban él, templomba jár, s még sincs az Egyházzal és a Pápával, nem szabad meghallgatni, nem szabad őket követni.

    Természetesen szabad akarattal rendelkezünk, és mi magunk dönthetjük el, hogy az Egyházzal, a Pápával tartunk-e vagy a tévtanítókkal, hamis látnokokkal, prófétákkal. Viszont a döntésünkkel járó következményeket is vállalnunk kell, nem feledve, hogy egyszerre nem szolgálhatunk két úrnak, nem lehetünk az Egyház tagjai és a hamis próféták követői.

    Jézus az evangéliumi szakaszban háborúkról, lázadásokról, földrengésről, éhínségről, dögvészről beszél (9-10). Ilyen természeti csapások gyakran előfordultak a történelem során, ezeket a jeleket tapasztalhatjuk ma is, háborúk, visszaélések, üldöztetések, katasztrófák, tűzvészek, természeti csapások mindenfelé, tele van velük az összes híradás. S ne feledkezzünk meg az éhínségről, s arról sem, hogy még ma, Kr. u. 2019-ben is egyes országokban keresztényeket hurcolnak el és mészárolnak le a hitük, vallásuk miatt. Ennek ellenére merész dolog lenne ezekben a csapásokban – mint sok hamis próféta teszi napjainkban is – a közelgő vég biztos jelét látni és hirdetni. Ezekről a dolgokról szólva maga Jézus mondta: „Ne rémüldözzetek… Ezzel még nincs itt a vég” (9). Mindazonáltal ezeknek „meg kell történniük” (9).

    A pontos idejét nem kötötte az orrunkra Jézus annak, hogy mikor is jön el az a végső nap, hisz ismerte emberi természetünket, tudta, hogy megkeresnénk a kiskapukat, a könnyebb, de nem az igazi célra vivő utakat. Valahogy úgy, mint gyermekkorunkban, amikor kijátszottuk, elodáztuk a végsőkig szüleink, tanáraink kérését, hogy legyen meg az a házi feladat, az a házi vagy házkörüli munka, tesztelve a tűréshatárukat. Pedig nagyon jól tudtuk, hogy jobb, ha mielőbb készen van az a feladat, utána gondtalan már a játék és az élet. De mi felnőttek sem vagyunk különbek…

    Visszatérve a jelekhez, az isteni tervben az a szerepük, hogy emlékeztessék az embereket, vagyis bennünket, hogy ezen a földön minden átmeneti, minden útban van egy új ég és új föld felé, „az igazságosság hazája” felé (2 Pét 3,13), ahol az igazak örökre részesülnek Uruk dicsőségében.

    Hasonló módon kell értékelni az Egyházat minden időben gyötrő üldözéseket is. Ez nem a hívők pusztulására, hanem javára szolgál, hitük elmélyítésére és megszilárdítására. Azért történik mindez, mondja Jézus, „hogy tanúságot tegyetek” (Lk 21,13).

    A végkövetkeztetés tehát nemcsak derűs, hanem bizalommal telt. Jézus arra buzdítja tanítványait, ne nyugtalankodjanak, még akkor se, ha bebörtönözik, bíróság elé hurcolják őket, ha barátaik vagy rokonaik üldözik őket, ha gyűlöletesek lesznek mindenki szemében. Vigyáz rájuk, és ha nevéért életüket kell adniuk, akkor megnyerik azt az örök életre.

    Jézus megjövendölte a pusztulást, az e világ, a földi élet végét, de meghirdette Isten országának örömhírét is, reményt, bizakodást adva, ha készenlétben, szeretetben, megbocsátásban élünk, ha felhasználjuk a kínálkozó alkalmakat a jóra, ha helytállunk mindenféle üldöztetés, gáncsoskodás ellenére is, akkor állítása szerint: „egy hajszál sem vész el a fejetekről. Kitartástokkal megmentitek lelketeket” (Lk 21,18-19).

    Jézus az állandó éberségre, készenlétre, állhatatosságra hív minket, hogy életünk útja során legyünk mindig készen a vele való nagy találkozásra: „mert, ahogy a cikázó villám az ég egyik szélétől a másikig villan, úgy jön el azon a napon az Emberfia is” (Lk 17,24). És ugyanakkor figyelmeztessük erre embertársainkat is, hogy a jó és egyetlen úton haladjunk, Jézus Krisztus útján, hogy nekik is, nekünk is részünk lehessen a megígért örök boldogságban.

    Tehát nem aggodalmaskodással, ijesztgetéssel, protestálással vagy meddő vitákkal lehet végig járni életünk útját, s győzelmet aratni, hanem kitartó hűséggel, s a vihar közepette is Krisztusba vetett megingathatatlan bizalommal.

    Valahogy úgy, mint a boldogságos Szűzanya, aki a kereszt alatt is hitt Fiában, Fia föltámadásában! 

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Szentségimádási napra készülveÉvközi 32. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Nov
    10
    Szilveszter Barát elmélkedése Szentségimádási napra készülve Évközi 32. vasárnap

    A halál utáni élet, a feltámadás kérdése, mindig is foglalkoztatta az embereket. A mai szentírási részek, az első olvasmány és az evangéliumi szakasz (2 Mak 7,1-2. 9-14 / Lk 20,27-38) is erre irányítja a figyelmünket. Az élet küzdelmeinek, a harcnak, s főleg a szenvedésnek az ad igazán értelmet, hogy van feltámadás és van mennyország, ahol Isten megjutalmazza azokat, akik becsülettel és tisztességgel szolgálták Őt és miatta embertársaikat a földi életben. Ezért mondja a mai olvasmányban a kivégzés előtt álló hét testvér egyike: „Vigasztaló nekünk emberkéz által veszni el, ha belekapaszkodhatunk abba az Isten adta reménybe, hogy ő feltámaszt minket”(2 Mak 7,14). Az erkölcsi helytállás és a hitben való kitartás végső indítéka csak ez lehet: Isten a túlvilágon is tud jutalmazni vagy büntetni. A földi igazságszolgáltatást félre lehet vezetni, ki lehet játszani. Az Isten előtti számadást azonban senki el nem kerülheti.

    Feltámadásunknak és örök életünknek záloga az Oltáriszentség, Krisztus urunk szent teste és vére a kenyér és a bor külső színében. Szoros kapcsolatot kell ápolnunk vele az imában és gyakran kell magunkhoz vennünk őt a szentáldozásban, hogy el ne lankadjunk a földi élet zarándokútján, és eljussunk a feltámadás dicsőségébe.

    A magyar nyelvű egyház, Budapest szervezésében az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készül nagy lázban, melyre 2020 szeptemberében kerül sor. Főesperesi kerületünkben ennek jegyében zajlanak az örökös szentségimádási napok, melyek november elsején az Esztelnek-i plébánia templomban kezdődtek és november 30-án, Bélafalván fejeződnek be. Mi ránk, a ferences templom közösségére a jövő héten csütörtökön kerül sor.

    Ezek a szentségimádási napok egy kicsit arról is árulkodnak, hogy az illető plébániai vagy templomi közösségek életében milyen helyet foglal el az Oltáriszentségben köztünk élő Jézus Krisztus, hogy őt mennyire veszik komolyan, hogy egy-egy közösség tagjai mennyire törekszenek a vele való személyes kapcsolat ápolására a szentségimádások keretében is. Jó volt látni, például Futásfalván ahol az Esztelneki Madonna szobrát őrzik, hogy a 300 körüli lakosból legalább 100-an ott voltak a szentmisén, akik közül nagyon sokan áldoztak is. De szomorú volt tapasztalni, hogy az ettől háromszor nagyobb település lakói közül alig voltak 19-en a befejező ünnepi szentmisén. Szeretném remélni, hogy ez a mi esetünkben nem így lesz.

    A sok imaforma közül, amelyek által a háromszemélyű egy Istenhez fordulhatunk, a vele való kapcsolatunkat elmélyíthetjük, személyesebbé, élőbbé tehetjük, az a szentségimádás.

    Ez az imaforma csak elég későn, a XIII. században bontakozott ki. Van magánájtatossági formája is ennek, mégpedig a szentséglátogatás. Ez az, amikor – például iskolából vagy munkából hazafelé vagy oda menet – röviden betérünk egy templomba, hogy a tabernákulumokban köztünk élő Jézus, vagyis az oltáriszentség előtt imádkozzunk.

    Az Oltáriszentség „az egész keresztény élet forrása és csúcsa” (Lumen Gentium 11), „az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java” (Presbyterorum Ordinis 5). Jézus Krisztus nemcsak a szentmise idejére jelenik meg a kenyér és bor színe alatt, hanem jelenvaló marad ebben a szentségben a szentmise után is. Éppen ezért az Oltáriszentség helye, a tabernákulum, amelyre az örökmécses hívja fel a figyelmünket, a legszentebb tér a templomainkban és az Eucharisztia szentmisén kívüli tiszteletének, a szentségimádásnak, fölbecsülhetetlen értéke van az Egyház, azaz a mi életünkben.

    Ezt nagyon sok szent gyakorolta az elmúlt századok során, püspökök és pápák is tettek érte, hogy végül meggyökeresedjék az egyházban. Erre a hagyományra alapozva aztán néhány templomban kialakult a szokás, amit örök-imádásnak neveznek. Ez azt jelenti, hogy a kitett oltáriszentség állandóan látogatható: a nap (vagy az éjszaka) bármely szakában lehet előtte imádkozni.

    Az örökös szentségimádásnak hosszú hagyománya van a gyulafehérvári főegyházmegyében is. Haynald Lajos püspök számos kortársához hasonlóan, a társadalmi és lelki nyomor megoldását a szentségi élet felbuzdulásában látta. Ennek szellemében rendelkezett 1859, nagyböjt küszöbén irt körlevelében. E körlevélben említés tesz arra vonatkozóan, hogy az örökös szentségimádásnak Erdélyben volt már gyakorlata: „de az idők viszontagsága miatt szokásból ismét kiment”. Aztán úgy rendelkezik, hogy „az év minden napján az egyházmegye valamely anya-, fiók-, vagy szerzetes-temploma legyen soron az imádásban”. 80 évvel később Isten szolgája Márton Áron püspök, 1939 decemberében kiadott körlevelében aktualizálja egyházmegyénk örökös szentségimádási rendjét. Ezt a szentségimádási beosztását dr. Jakubinyi György érsek úr 1998-ban újra szabályozta.

    A szentségimádás tehát a katolikus liturgia része, amelynek gyönyörű és mély értelmű lényege az oltáriszentségben megtestesülő Krisztus előtti hódolat és imádat.

    A szentségimádásnak sok formája létezik. Van énekes, kötött imádsággal vezetett és van csendes szentségimádás. A tapasztalat azt mutatja, hogy a hívő ember lelki életének érésével fokozatosan egyre fontosabbá válik a csend, az egyszerű imaformák gyakorlása – így a szentségimádásé is.

    A szentségimádás az egyik legmélyebb, legérettebb imaforma. Egyébként sohasem tudjuk – és elvileg nem is tudhatjuk meg pontosan –, hogy valójában mi is az Oltáriszentség. Szent Ferenc atyánk mondja „…Ezen a világon nem láthatom Isten leghatalmasabb Fiát a saját szemeimmel, hacsak nem az ő legszentebb Testében és Vérében.” Talán ezért nem is kellene feszegetnünk az Oltáriszentség titkát, hogy hogyan van jelen az átváltoztatott kenyér és bor külső színe alatt az Úr Jézus, hasznosabb és gyümölcsözőbb lenne, ha egyszerűen csak nagy tisztelettel viseltetnénk iránta, ha mélységes hódolattal és imádattal borulnánk le előtte.

    Egyik pap testvér internetes oldalán olvastam, hogy egy fiatal emberrel folytatott lelki beszélgetésben előjött a szentségimádás kérdése. Az illető arról kérdezte őt, hogy az egyáltalán mire jó, nem idő pazarlás? Egyáltalán minek ülni a kitett oltáriszentség előtt, vagyis pontosabban, minek kitenni az Urat az oltárra? Hogy láthassuk, de minek látni? Mit ad hozzá az imádsághoz, ha nézzük is őt?

    Első kérdés tehát: Nem idő pazarlás? Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy a szentségimádás időpazarlás. Igen! De a legdrágább Személyre pazaroljuk időnket ilyenkor!!! Ez a legdrágább időpazarlás! „Én nézem Őt és Ő néz engem”.

    Kétirányú folyamat. Az Úr kíváncsi a gondolataidra ugyanúgy, mint az embertársaid, érdeklődik. De ugyanúgy, mint ők, mondani is szeretne valamit. Meg tudod hallgatni? El tudsz hallgatni? A csendes  szentségimádás hasonlít a napozásra: kifekszel a napra, nem szólsz, nem csinálsz semmit, és hat rád a nap.

    Tanuljunk meg nyitottak lenni a belső csendre, Isten halk, de egy idő után tisztán hallható hangjára! Ahogy a dal szerző (Kindelmann Győző) fogalmaz: „Mindig csendben szól hozzád az Úr… A város zaján hangja nem jut túl. Enyhe szellő suttogásaként hallod szavát, ha rád talál, így jön az Úr, nem látod, de szíved lángra gyúl! … Hang nélkül szól: figyeld a Lélek szavát! Figyeld a Csend, mit beszél, hagyd a város zaját! Nincs messzeség… reád talál… csendben jő az Úr egy éjszakán!”

    Az Oltáriszentség imádása közben kapcsolatba léphetünk az Úrral, aki gyengéd testvéri, baráti szeretettel mindig szeretne bennünket átölelni. Tegyük hát magunkat nyitottá az ölelésre, végezzünk lelki nagytakarítást, és nyissuk ki szívünk kapuit, hogy a szeretettel közeledő Isten, szeretetével tisztává tudja tenni életünket.

    Kalkuttai Szent Teréz anya szerint: „Az idő, amit Jézussal töltesz el az Oltáriszentség előtt, a legjobb idő, amit a földön tölthetsz. Minden egyes Jézussal töltött pillanat elmélyíti a kapcsolatod vele, lelkedet mindörökre dicsőségesebbé és gyönyörűbbé teszi a mennyben, és segít elhozni az örökkévaló békét a földre”. Genovai Szent Katalin szerint: „Az Eucharisztia jelenlétében eltöltött bármennyi idő, legyen az hosszú vagy rövid, életünk legjobban eltöltött ideje”.

    Igen: „Minél több időt töltesz a Legszentebb Oltáriszentség előtt, annál inkább be fog tölteni az Ő erejével és hatalmával.” (Kalkuttai Szent Teréz) Ha hívő lélekkel szemléljük az Oltáriszentséget, beborít minket az Isten jelenléte és megismerjük az Ő világosságát, életét és örömét. Krisztus világossága felragyog az Eucharisztiából, mutatva az utat a mennyország felé, bátorítva minket, hogy legyünk szentek, sőt felszítja bennünk a szentté válás utáni sóvárgást. Éhségünk és szomjúságunk valóban kielégíttetik, de titokzatosan fokozódik is, amint egyre többet vagyunk az Isten jelenlétében.

    Minek kitenni az Urat az oltárra? Hogy láthassuk? - volt a fiatal ember másik kérdése a lelki-beszélgetésben.

    A kérdés, hogy ha már Jézus úgyis ott van a tabernákulumban, minek még látni is: mit segít az?
    Emlékszem – írja a föntebb idézet pap testvér –, kicsit dadogva kezdtem bele a mondókámba. Valami olyasmit próbáltam válaszolni, hogy hát persze, persze, nem kell feltétlenül nézni is Jézus Krisztust ahhoz, hogy imádkozni tudjunk hozzá. Hogy őt imádni tényleg bárhol lehet, hiszen nem itt van vagy ott, és nem Jeruzsálemben kell keresni és imádni őt, nem is a Garizim hegyén, hanem „lélekben és igazságban” (Jn 4,24). És hogy mégis nagyon sokaknak segít, ha úgymond „előveszik” az Urat abból a kis oltárszekrénykéből, és látható módon is kihelyezik az oltárra. Hogy sokaknak így erősebb, elevenebb a tapasztalat. Ilyesmiket mondtam. De valahogy én magam is erőtlennek éreztem a szavaimat. Pedig naponta végzek szentségimádást.

    Ekkor azonban váratlan helyről érkezett segítség. Kérdezőm – ez a rokonszenves, fiatalember – hirtelen felkapta a fejét, mint akinek jó gondolata támadt: „Akkor ugye ez olyan, mint amikor Skype-on beszélgetek a barátnőmmel? Azt vettem észre, hogy amikor kép nélkül, csak telefon módjára használjuk a számítógépet, akkor egy-egy hosszú beszélgetés alatt időnként el-elszórakozom. Az is előfordult már, hogy kinyitottam egy-egy dokumentumot, vagy keresgéltem közben valamit az interneten… De amikor látjuk is egymást, akkor sohasem jutna eszembe ilyesmit tenni! Ha látom, sokkal jobban ott vagyok nála” – és csillogott a szeme, mint aki megértett valamit a szentségimádás lényegéből.
    Elcsodálkoztam ezen a hasonlaton. Hát nem zseniális? Mert tényleg erről van szó! Ha látom, az élőbb, elevenebb, valóságosabb, 9személyesebb.

    Szentségimádásra hív a Lélek, sürgetve és bátorítva minket, hogy szabadon és nagylelkűen töltsünk minél több időt az Úr imádatában és félelmében, aki valóságosan van jelen az Oltáriszentségben.

    Molokai Szent Damján, aki egész életét a leprában szenvedőkért szentelte, ezt mondta: „Ha nem lett volna állandó a Mester jelenléte a kicsiny kápolnánkban, nem találtam volna lehetségesnek azt, hogy kitartsak a leprások mellett. Az Eucharisztia az a kenyér, amely erőt ad. Ez egyszerre a legkifejezőbb bizonyíték szeretetére és a legerősebb jele, hogy szeretetével táplál minket. Ő odaadja önmagát mindennap azért, hogy a mi parázsló szívünk lángra lobbanthassa a hívők szívét. XIII. Leó Pápa meggyőződése volt, hogy „a világ megújulása csak a Szent Eucharisztia által következik be”.

    Amikor Jézus először tanított az Eucharisztiáról, a tanítványok negatívan reagáltak: „Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?”(Jn 6, 60) A puszta hús és a vér, az emberi értelem önmagában nem képes az Eucharisztia misztériumát megragadni. Egyedül imádságban, térden állva, a Szentlélek segítségével leszünk képesek Krisztus mélységét meglátni, kincseit megragadni és titkait felfedezni az Eucharisztiában.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."