Szeretetláng Lelki Napló

1964. március 17.

Amint befejeztem imádásomat, Szent Sebei érdemeire kértem, hogy adjon bőséges kegyelmet mindazoknak, akiket felsoroltam Előtte. Az Úr Jézus meghatódva így szólt: „Áldásom adom, mely áldásban kegyelmem száll reájuk.” Majd rövid csöndesség után éreznem engedte, hogy most adja áldását. „Különösen megáldom a te családodat. Vidd haza  ezt az isteni áldást, melyet megkülönböztetett szeretettel adok.”

Még aznap este. Újra kiköltöztem kis lakásomba, mert a tél hidege miatt néhány hónapig egyik leányomnál tartózkodtam. S most, hogy a csendes magány örömét kezdtem érezni, egyszerre hirtelen megnyílt az ajtó. Kinéztem, s abban a pillanatban a gonosz jelenlétét éreztem. Vigyorogva így szólt: „Csak benéztem hozzád, hogy lássam, mit fogsz csinálni?” Többet egy szót sem szólt. Meglepődtem ezen a szűkszavúságon. Máskor órákig is szokott gyötörni. Most nem tehette, mert hatalmától megfosztottan, világtalanul csak állt közelemben. Ördögi tevékenységétől megfosztottan ugyan, de itt kellett maradnia mellettem. „Ugye, nincs hatalmad, nem tudsz bántani?”

Mert amikor ütlegelt egy alkalommal, utána a Szent Szűz így szólt: „Ezt többé nem teheti meg.” Most én kérdő szavaira válaszoltam: „Hogy mit fogok csinálni? Itt a csendes magányomban több alkalmam lesz arra, hogy elmerüljek Isten imádásába, és még jobban Neki szolgáljak azok helyett is, akiket te eltérítettél erről az útról. És bármilyen rossz is hallgatnod, engesztelem is Őt, az Úr Jézust a sok megbántásért, melyet a te rosszindulatú és helytelen befolyásod által elkövettem és a végtelenül fölséges és irgalmas Istent ezzel megbántottam. A végtelenül jó és irgalmas Isten létrehívta lelkemből bűneim bánatát és megbocsátja azokat. Ő annyira irgalmas, hogy minden megtérő bűnösnek megbocsát. Ha te kivetkőztél volna lázadó kevélységedből elismerve Isten szent fölségét és hatalmát, s megbántad volna gonoszságodat, neked is megbocsátott volna. De mivel ostoba kevélységed visszatartott, bűnhődnöd kell. Pedig számodra is elérkezik az idő hamarosan, hogy hatalmadat vesztve világtalan leszel. Bármennyire is nem szereted ezt hallani, ez így lesz.” A gonosz kényszerülve volt arra, hogy végighallgassa a kérdésére adott válaszomat, és nagy kínnal végigszenvedte tehetetlen erőtlenségét. Az Úr Jézus éreznem engedte a megalázott gonosz vergődését. Majd megalázottan, észrevétlenül eltűnt. De sem jelenlétében, sem távozása után semmi félelmet nem ébresztett bennem. Az Úr velem volt, s ezt a gonosznak éreznie kellett. Távozása után az Üdvözítő ezt mondta:
„És most merüljünk el az édes magányban! A mi elménk gondolata egy, kezünk így együtt gyűjt, szívünk együtt dobban, és ezzel a szívdobbanással térjünk nyugovóra.”

1964. március 12.

„Arra kérlek, vedd figyelembe különösen a papi hivatások rendkívüli fontosságát. Ezek az óhajtásaim nem újak előtted, most mégis különös áhítattal hozz áldozatot erre a célra. Mert nemcsak a még el nem indult hivatásokat ajánlom különös figyelmedbe, hanem még inkább a már elindult papi hivatásokért hozz sok áldozatot.”

Ugyanaznap este, imádás közben: „Mondd el lelkiatyádnak!” Szívemet nyomban remegés töltötte el, majd harsogó hangon beszélt az Úr Jézus: „A nehéz idők elérkezése előtt készüljetek fel újra erős elhatározással arra a hivatásra, amelyre meghívtalak. Ne unott, közömbös tétlenségben éljetek! Mert most készül a nagy vihar, melynek sodra elviszi a tétlenségben elmerülő közömbösöket. Az árral szemben csak az igazán elhivatott lelkek maradnak meg. A nagy veszély, melyet felétek indít a sátáni hatalom, az Én kezem felemelése által indul el. Adjátok tovább figyelmeztető szavaimat, jusson el minden papi lélekhez! Rázzon fel benneteket előre figyelmeztető szavam és szigorú kérésem!”

Amint az Úr beszélt, kimondhatatlan szigorral hallatta szavait. Utána is alig tudtam mozdulni. A templomtól az utat hazáig csak nagy nehezen, vánszorogva tettem meg. Hangjának szigora, mellyel szólt, még másnap is remegő félelemmel töltött el. Most nem bensőséges kérelemmel szólt.

1964. március 14.

„Csodálkozol azon, hogy milyen világos előtted Istenségem örök gondolata? Ezt megkapja Tőlem minden lélek, aki áldozatos életével elmerül a megváltó munkámban való részvételben. Az áldozat fényessé teszi cselekedeteidet, mely által érzed azt, hogy mi az Én óhajom. Erről már több tanítást is adtam. Az óhaj az a csodás eszköz, mely magában foglalja az áldozatot is. A gyermek óhajtja, hogy kitűnő tanuló legyen, és meghozza az áldozatot. Az édesanya óhajtja az anyaságot, s benne él az áldozat. A tudós kutatásaiban is benne van az óhaj és az áldozat. A sportoló óhaja az elsők között lenni, és ezt csakis áldozatok árán éri el. A családapa óhajtja, hogy családi házát felépítse, és sok áldozatot meghoz érte. Erzsébetem, azért szorgalmazom állandóan azt, hogy teljen el szívetek óhajjal. Ez magában hordja az áldozatot. E kettő el nem választható.”

1964. március 11.

Az Ő Szentséges Szívének végtelen irgalmáról elmélkedtem, és lelkeket kívántam Neki. Különös irgalmába ajánlottam az én családomat. Amint így elmélyedtem Benne, az Úr Jézus biztató, szelíd hangon szólt: „A fokozott bizalom fokozott biztosítékot jelent. Erzsébetem! Mondd, el tudod azt képzelni Rólam, hogy amit a lelkek érdekében kértek, azt ne adnám meg nektek? Hisz akkor megváltó munkám ellen cselekednék. Látom gondolataid forgását. A ki nem mondott szavakra felelek. Nem mindenkit egyformán hívok meg.Akinek sokat adtam, attól sokat kérek. De ne ez legyen fontos neked. A lényeg az áldozat, melyet azokért hoztok, akiket az Én utaimra akartok terelni.”

1964. március 6. – péntek – 4.

Hogy az Úr Jézus eme beszélgetését mások is megérthessék, ehhez fel kellene tárnom annak a papi léleknek az Úrhoz való vonzalmát úgy, ahogy azt az Úr Jézus nekem látnom engedte. Ez egy egészen egyedülálló és különös formában kialakult fejlemény, melyet, ahogy az Úr Jézus mondja, az illető javára akar fordítani, hogy általam az Ő közelébe kerüljön. Ezért az Úr Jézus […] a körülményeket úgy alakította, hogy én a megaláztatások szünet nélküli pergőtüzében éljek az illető papi személy közelében. /Ez az a papi személy, akiről az első füzetben is szó volt már, akit akkor még egyáltalán nem is ismertem. Az Úr Jézus megmutatta, vagyis lelkébe engedett látni, és erre igen megijedtem. Roszszul lettem. Olyan ez a lélekbe látás nekem, hogy majd belehalok a szenvedésbe./Másnap reggel szombat volt, és az Úr Jézus a beszélgetést újra folytatta: „Nem tudjuk soha kitársalogni magunkat. Ugye, kisleányom, ez a te véleményed is? De ez nem baj, most csak merülj el csendes imádásomban munkád közepette is, és folytasd szavaidat ott, ahol Én megszakítottam, hogy »áldott legyen az Isten, mint igaz Isten és igaz Ember.«”

Ez az előző napokban történt, csak most írom le. Figyelmeztetett az Úr Jézus:
„Leányom! Igen, erre van a legnagyobb szükséged: az erősség Lelkére.Vigyázz! Meg ne fogyatkozzon lelked ereje! A gonosz úgy áll lesben, hogy szemét egy pillanatra sem veszi le rólad. Azért támaszt benned gyakran alaptalan zavart, mert ő még mindig remél.A te lelked reménye a Szeretet Lelkéből táplálkozzon, kinek ereje megfélemlíti a sátánt és megtöri hatalmát. Ez az Én kérésem és sugallatom, amely, ha felfogod és magadévá teszed, lelkedben elnémítja a gonosz zavaró lármáját, mely lelked csendességébe üvölt bele.”

1964. március 6. – péntek – 3.

Az Úr Jézus ismét beszélgetni kezdett. Ma már harmadszor teszi ezt. Beszélgetés közben éppen az említett papi személy szobáját tettem rendbe. Ez a munka módfelett nehezemre esik, nemcsak azért, mert az Úr Jézus megmutatta azt, hogy Ő milyen vonzalmat érez iránta, hanem most még azt is (megengedte), hogy lássam lelkének rendellenességeit, amelyek miatt Ő nem tud szívéhez férkőzni. „Kis leánytestvérkém, feltárom előtted istenemberi lelkem bánatát, hogy lásd, ilyenek azok a lelkek, akik megrakják lelküket a világ cifraságaival, és Nekem csak annyi helyet engednek, hogy meghúzhatom magam egy kis szűk helyen. Nem tudom kiterjeszteni szívében isteni szeretetemet. A szürke megszokás hatalmába kerítette őt. És tudod, milyen sok ilyen lélek van? De elég, ha ezt látod. Fogalmat alkothatsz magadnak ebből az egy példából is, mely értelmet ad szenvedéseidnek. Kis leánytestvérkém, kis napraforgóm, az isteni Nap felé fordított magvaid immár duzzadnak. Én mind közelebb viszem hozzád azt az időt, hogy állandó önátadásod által kisajtoljam olajos magvaid tartalmát, mely a lelkekre hullva kigyújtja kegyelmeim fényét.”

Még ugyanaznap, amint este lepihentem, az Úr Jézus szeretetének szavait tovább folytatta még fektemben is. De ezt már inkább szeretetének átáradása által tette. Én szerettem volna térdre borulni, s úgy fogadni felém küldött áradozásait. Körülményeim miatt ezt nem tehettem meg. Ő szinte engedelmet kért, hogy nem zavar-e, és ezt mondta: „Ma sok elfoglaltságod miatt többször is meg kellett szakítani beszélgetésem. Nem akarlak most sem zavarni, csak még annyit, hogy nagyon, nagyon szeretlek! Térj most már pihenőre az Én istenemberi Szívem vallomásával, melyre kitartó áldozataid meghozása késztetett. Pihenj az Én békémmel!” És éjjel ébrenlétem alatt is azonnal szólt: „Erzsébet! Köszönöm Hozzám küldött szeretetedet, melyről érzem, hogy még éjjel sem tart szünetet.”

1964. március 6. – péntek – 2.

Ezen a napon kisebb-nagyobb megszakítással többször is beszélt az Úr Jézus. Ilyen még nem fordult elő, hogy ilyen hosszan tartó beszélgetést folytatott volna, mint ma, és még a szombati napon is folytatta. Amit most írok, ezt még pénteken mondta: „A megváltás munkája. Ugye, meglep téged intézkedésem, mely váratlanul érintett? De nehogy azt hidd, hogy ez nem érdemszerző. Én most megvilágítom elmédben azt, ami azelőtt kétellyel és szorongással borította el lelkedet. Figyelj rám! Az, amit most teszel, tükörképe megváltó munkám sikerének vagy sikertelenségének. Én istenemberi Szívem fájdalmát osztom meg veled. Ezt a lelket, akit már oly sok alkalommal bemutattam neked, most újra ismertté teszem előtted.Tudod, miért teszem ezt? Mert arra vagy hivatva, hogy ezt a Nekem szentelt lelket te hozd közelebb Hozzám. A meghozott áldozat, melyet elfogadsz, bőséges gyümölcsöt terem, mert a kitartó, türelmes szeretetnél soha nincs melléfogás. Te csak tedd meg kérésemet! Szedd meg magad Istenségem és emberségem kincseivel. Nekem meg gondom lesz arra, hogy az Én illatom terjengjen körülötted, mely által Hozzám jönnek azok a lelkek, kiknek megadom az áldozataid árán megszerzett gyümölcs isteni élvezetét, hogy ők is áldják szent Nevemet, miként te.”

1964. március 6. – péntek

Amint Eléje borultam, felszakadt belőlem: Áldott legyen az Ő szent Neve! Áldott legyen Jézus Krisztus, mint igaz Isten és igaz Ember!” Ő nem engedte folytatni tovább: „Kedvemre hódolsz Előttem, leánykám. De most majd Én folytatom tovább helyetted: Igaz Isten és igaz Ember – ha ez nem így volna, hogy tudnál közeledni Felém? Veled megismertettem magam, mint igaz Isten és igaz Ember. De nemcsak veled, hanem ismerik mindazok, akik eszik az Én Testemet és isszák az Én Véremet. Áthatom bensődet, mint igaz Isten, és beszélek hozzád, mint igaz Ember. Mert Istenségemmel együtt dobban emberi Szívem is, és a te szíved együtt dobban az Én Szívemmel. Tudod, mit jelent ez? Azt, hogy részesévé váltál Istenségemnek, és ez a részesedés kijár mindannak, aki Velem együtt érez, és akinek gondolata az Én örök gondolatom.Aki így él, az csak áldani tud. És ez az áldás megnöveli megváltó munkám sikerét. Ez a siker tesz szentekké titeket és téged is. Látod, örök körforgás ez menny és föld között. Az áldozat szünet nélküli körforgása által a kegyelmek bőségét árasztom reád és mindazokra, akik azt vállalják az Én szent Nevem dicsőségére. Elmélkedd át lelkedben szavaim fontosságát, és tápláld lelkedet bensőséges szavaimmal, melyekkel megtiszteltelek.”

1964. március 1. – vasárnap

A szentmise alatt átelmélkedte velem az előző évben elmondott szavait, és a nagy csöndességben, mely lelkemet betöltötte, megrendítő, de jóságos szavaival így szólt: „Erre a felelősségteljes munkátokra különös áldásomat adom. Juttasd el kérésemet lelki vezetődön keresztül a Szentatyához. Általa kívánom kiosztani nagy kegyelmekkel járó áldásomat.”

Írás közben az Úr Jézus megkért, hogy ezeket is úgy, mint a többi közlést, írjam piros betűkkel:

„Juttasd el kérésemet a Szentatyához, aki által kiosztani kívánom a nagy kegyelmekkel járó áldásomat, melyet azokra a szülőkre adok, akik a teremtés e nagy munkájában isteni tetszésemet és akaratomat elfogadják. Rájuk minden alkalommal különös áldást adjanak. Ez az áldás egyedülálló, s csak a szülők részére adható meg. Minden gyermek születésénél rendkívüli nagy kegyelmeimet árasztom a családokra.”

Most, hogy szavait elmondta, már nem a kétely szorongása (volt bennem), hanem lelkem a rendkívüli kegyelmek kiáradására megrendült: „Ó, imádott Jézusom, mily kimondhatatlan a Te jóságod és irgalmad!” Ô lelkemet elárasztotta azokkal a kegyelmekkel, melyeket azok az édesanyák kapnak, akik az Ô tetszése és akarata szerint nevelik gyermekeiket. Ezzel kapcsolatban még mondott oly szavakat, melyeket ugyan felfogtam, de leírni nem tudok.

1964. március 3.

A reggeli szentmisén:
„Az Én békémet adom neked.Tudod, mi az Én békém? Amit a világ meg nem adhat. Ezt csak azok élvezik, akik a testet alárendelik a lélek fölséges szép igényeinek. Igen, ezek igazán élvezik az Én békémet, mely oly fölséges és megnyugtató. Éld csak ezt a fenséges, békét adó lelki nyugalmat!”

1964. február 28.

Az esti imádási órán megújítottam felajánlásomat: „Édes Jézus, Neked élek, Neked halok.” „Én is! Én is! Érted éltem, érted haltam.” És minden szót, amit Hozzá szóltam, mint visszhangot, úgy hallottam vissza lelkemben. Én tovább folytattam: „Imádlak, áldalak, magasztallak, dicsőítlek mindazok helyett, kik ezt nem teszik meg.” Imádásom közben Ő nagy lelkesedéssel áradozott felém: „Leánytestvérkém, a nagy hódolatért megáldalak nagyon téged és családodat, s mindazokat, akik helyett ezt Nekem nyújtod. Rájuk árasztom kegyelmeim bőségét.” És míg az Úr Jézus így áradozott felém, én az előző napi szavait visszakérdeztem: „Imádott Jézusom, oly nagy a felém küldött áradozásod, és szavaid még most is remegéssel töltenek el. Hogy kérdezhetted tőlem, hogy meg vagyok-e elégedve? Imádott Jézusom, mélységes alázattal töltöd el lelkemet, de ez felülmúlja mindazt, amit elfogadhatok Tőled.” Arra gondoltam, nem értettem-e ezt rosszul, és a leírt szavakat visszavonom. Ő szavaimra szinte heves áradozásba kezdett: „Nem! Ezt ne tedd! Érts meg Engem, a sokat mellőzött Szeretetet, ha elméd nem is fogja fel! Mit meg nem tennék annak a léleknek, aki viszonozza szeretetemet! Szerető Szívemet elragadja az „esztelenség”. Azért használom ezeket a szavakat, hogy érts meg, mint embert.Tudom, hogy nem elméddel szeretsz, de az nem is volna Számomra oly kedves.Az ilyen szeretet nem ragad meg. De, leánykám, a mi szívünk együtt dobban. Ez más, mint az a szeretet, mely kimért, latolgat és fontolgat. Ugye, most már értesz Engem és nem vonod vissza? Nehogy megtedd! Amit mondtam, megmondtam egyszer s mindenkorra, hogy lásd, Én mennyire emberi módon is megközelíthető vagyok számotokra.Támasszon ez bennetek kölcsönös bizalmat Irántam!”

1964. február 29.

„Imádott Jézusom, fogadj el engem így, ahogy vagyok!” Az Úr: „Te is! Vértől összetapadt hajamat, megostorozott testemet, átszegezett kezemet és lábamat, megnyitott oldalamat, ruhámtól is megfosztottan.” S közben átelmélkedte velem szomorú szavait, majd így szólt: „Vonj be szereteteddel, mely felfogja oldalsebemből kifolyó Szent Véremet. Szemlélj csak, szemlélj! Láttál Hozzám hasonló szánalmas teremtést életedben? Látod, mennyire tönkretettem magam?! Te sem vihetsz semmit sem túlzásba Értem. S míg így együtt érez bensőnk, addig elménk gondolata is egy legyen. Megkérlek, írd le még egyszer tanításomat a Szentatyával való együttműködésről. Erről még nem is elmélkedtünk, pedig ez igen fontos. Ha nem tudod, újra elmondom, hogy lásd, mily nagy fontosságot kell tulajdonítanod szavaimnak.”

Amire az Úr Jézus ismételten kért, azt 1963. május 29-én íratta le velem először. Én, miután leírtam, eltettem minden rágondolás nélkül. Mivel a kételyek igen nagyok voltak a lelkemben, nem mertem még újraolvasni sem. És ma az Úr Jézus ismét leíratta velem: „Megváltó munkámhoz nagy szükségem van reátok.” Én csak figyeltem szavait, melyeket mondott. Alig tudtam gondolataimban elrendezni. A kétely ismét lelkemre nehezedett a szavak hallatára, mikor személyemet és munkámat a Szentatya munkájával együtt említette, mint vele szorosan együttműködő, fontos tevékenységet. És az Úr Jézus szelíd szavakkal tovább beszélt: „Te és minden családanya, kik az Én Szívem szerint cselekedtek, munkátok értéke nem kisebb még a legnagyobb papi méltóságra emelt személyek tevékenységénél sem. Értsétek meg ti, édesanyák, azt a fenséges hivatást, melyet reátok bíztam! Ti vagytok hivatva benépesíteni az Én Országomat és betölteni a bukott angyalok helyét. Szívetekből, öletekből indul el Anyaszentegyházam minden lépése! Országom úgy növekszik, ahogy ti, édesanyák, munkálkodtok a teremtett lelkek között. Nektek van a legnagyobb és a legfelelősségteljesebb munkátok. Legyetek annak teljes tudatában, hogy a ti kezetekbe adtam azt a munkát, hogy a lelkek sokaságát üdvösségre vezessétek!”

Ezeket az Úr Jézus úgy íratta le velem,
mint nagyon fontos dolgokat.

1964. február 24.

Este fél nyolckor a krisztinavárosi templom mellett haladtam el, s mivel már késő volt, nem szándékoztam bemenni. Az Úr Jézus egészen váratlanul így szólt: „Jöjj be hozzám, és mondj egy istenhozzádot!” Bementem és meglepetésemre a pap éppen a nyitott tabernákulum előtt állt, s kezét az ajtón tartva becsukni készült (azt). Amint leborultam, Ő így szólt: „Úgy vártalak, milyen kedves vagy, hogy bejöttél!” Közben a pap becsukta az oltárszekrényt, és mély hódolattal háromszor is meghajolt. Erről felismertem, (hogy) görög katolikus pap volt. Utána magyar szövegű imádsággal még kétszer is kifordult, és a kehellyel kétszer is áldást adott, majd az utolsó evangélium²³ előtt is adott áldást.

Amíg így imádtam az Úr Jézust, csendes jósággal megjegyezte: „Látod, azért hívtalak, hogy többszöri áldásomban részesülj. Ugye, meg vagy Velem elégedve?” „Ekkora leereszkedést, ó, Uram, Jézusom! Én már megsemmisülni sem tudok Előtted.” „Jól van ez így, leánykám. Tudod, mennyit hívogatom a lelkeket, és sóvárogva vágyom s várom, hogy figyeljenek isteni sugallataimra. Légy továbbra is engesztelőm!”

1964. február 25.

Másnap a szentmise után, amikor hazamentem, házimunkám végzése közben az előző esti beszélgetést folytatta: „Ha tegnapi hívásomra nem jöttél volna, a többszöri áldást, melyben részesültél, nem osztottam volna ki részedre. Boldogan mondom neked, ezek mind újabb és újabb bizonyítékai szolgálatkész szeretetednek. Ó, hány visszautasítóm van csak egyetlen perc alatt is! Szívem ott pihen meg, ahol nem kap visszautasítást. Bőséges és tiszteletteljes hálaadásod, melyet még az éj folyamán sem szakítasz meg, Engem is lekötelez. Amíg Nálam voltál, Én gyönyörködtem áhítattal telített, bőséges hálaadásodban. Most, hogy eljöttél Tőlem, Én jöttem el tehozzád, hogy hálálkodjam nálad itt munkád közben. Fogd fel Istenségem sóvárgását, melyet most itt nálad óhajtok csillapítani. Gyönyörűség veled lennem. Hisz érzem, hogy szíved minden dobbanása az Enyém. Veled maradok egész nap. Ne remegj meg Előttem, csak egy pillanat, s tovább nem érzed jelenlétem. Szükséged van testi erődre a vállalt kötelesség teljesítéséhez. Az együtt érző kapcsolat, mely lelkünket egybeolvasztja, leküzdi a test által keletkező akadályt. Éppen ezért veled maradok ma egész nap.”

_________________________________

23 Az „utolsó evangélium” az ún. trienti misekönyv sajátossága. A miséző áldozópap a befejező áldás és elbocsátás végén csendesen elmondta Szent János evangéliumának 1. fejezetébôl az első 14 verset. (Szerk.)

1964. február 23.

Vasárnap délelőtt a máriaremetei templomban jártam. Kissé hosszadalmas az, amit leírok, de annyira különös. Egy alkalommal a kegytemplomban a Szent Szűztől vezettetve egy előttem egészen ismeretlen atyának kellett átadnom a Szent Szűz Szeretetlángját. Miután ezt megtettem, egy alkalommal a Szűzanya arra kért, hogy tartsam számon mindazokat a személyeket, akik már valamit is tudnak az Ő Szeretetlángjáról. Én az ismeretlen atya nevét és címét a sekrestyében meg is tudakoltam. És amint kiléptem a sekrestyéből, nyomban meglepett egy érzés: „Ez nem azonos név és cím azzal, akit te kérdeztél.” Én azonban nem törődtem a figyelmeztető érzéssel. Eltettem a címet, és a Szent Szűz kérésére a névjegyzékhez kapcsoltam. Időközben többször is támadt miatta nyugtalanító érzésem, de mivel abban az időben is állandóan a kételyek szorongattak, nyomasztó kínjaimban vergődve arra gondoltam, nem tudom, honnan származik, ez is egy szenvedéssel több. S miután az Úr Jézus egy időre kételyeimet megszüntette, megnyugodtam. Ez az egy azonban még nyugtalanított továbbra is. S most, hogy ismét a kegytemplomban jártam, a Szűzanya határozott indítást adott:„Menj, és most rögtön tudakold meg a helyes nevet és címet!”

Most már nem állhattam ellen, odamentem a gyóntatóhelyiséghez. A mellettem levő ismerősöm, mikor látta, hogy a gyóntatóhelyiség felé megyek, figyelmeztetett, hogy a pap elhagyta a gyóntatóhelyiséget. S ez olyan időben volt, mikor már nem gyóntatnak. Na, gondoltam, most már mindegy, úgysem mehetek be. De legnagyobb meglepetésemre néhány perc múlva látom ám, (hogy) az imént eltávozott atya jön vissza. Erre kissé megnyugodtam. Tehát tisztán látható, hogy ez a Szűzanya kérése. Amint beléptem, jeleztem az atyának, hogy nem gyónni jöttem. Majd felidéztem a több mint egy évvel ezelőtt átadott rendkívüli dolgok átolvasását. Az atya azonnal emlékezett a dolgokra, és ezt válaszolta: „Igen, tudom, a sátán megvakításáról volt szó benne.” Majd hozzátette, hogy csak imádkozzam jól. Én meglepődtem azon, hogy ebben a papban megmaradt a lényeg, hisz erre megy ki az egész: a sátán megvakítására. Ez a Szent Szűz Szeretetlángjának egyetlen és fő célja, melyre Ő azt mondta, hogy ilyen nagy kegyelmi kiáradást még nem árasztott a Földre, mióta az Ige Testté lett. Szóval az atyától megkérdeztem, mi a neve és a címe: K. J., Szent Ferenc Kórház. Az előző alkalommal megkérdezett cím, melyet a sekrestyében kaptam: V. J., címe: Alsó-Krisztinavárosi templom. Most már megértettem, miért volt a Szűzanya határozott indítása. Az atyától még távozásom előtt áldást kértem, és most már végképp elhagyta lelkemet a nyugtalanító érzés.

Érdekes és különös dolgok ezek,
melyekre a Szűzanya kért meg, hogy írjam le.

1964. február 22.

„Már tegnap este akartam veled beszélgetni, de láttam, fáradtságod miatt korán lepihentél. Az idő most inkább alkalmas. Ugye, tudod, mit tettem érted? Hisz sokat elmerülsz kínszenvedéseim szemlélésében. Ó, mily boldog vagyok, ha azt látom, hogy nem hiába szenvedtem érted, értetek! Ez igazán öröm Nekem. Lelketek, mely a föld iszapjában él, nem tud önmagától megszabadulni. Én kiszedlek a bűn iszapjából, s utána Szent Véremmel moslak meg benneteket. Boruljatok le szent keresztem tövében és engedjétek, hogy hulljon reátok ez az áldott Szent Vér. Vércseppjeim váltó a kezetekben, rajtatok múlik, hogy beváltsátok. Ez a váltó nem jár le a világ végezetéig. A kegyelem állapotában élő lélek bárhol beválthatja, bármikor, halála napjáig. De erről nem vagytok biztosítva, azért ki-ki azon legyen, hogy váltóját, Szent Vérem váltságdíját mind gyakrabban igénybe vegye. Ne élete alkonyán, mert így a kifizetett értéket nem sokat használhatja már. Használjátok életetek lendületes erejében! Én is életem teljében áldoztam fel magam értetek. A legszívesebben ezt a viszonzást fogadom el tőletek. Hányszor hallom lelketekből felsóhajtani ezt a szót: Én Megváltóm! De sajnos, ez csak megszokás. Ó, hogy fáj Szívemnek ez az érzés nélküli fohász, mely csak elmélázó közömbösségből ered! Ne így szeressetek Engem! Különösen kérem ezt a Nekem szentelt lelkektől. Feszítsétek meg magatokat az áldozatos és önmegtagadó élet által! Mert nem mindegy az Nekem, hogy a kapott váltókat hogyan rendezitek. Én, a Megváltó, Vérem árán nagy kegyelmi bőséget bocsátottam rendelkezésetekre. Ez az érték nem más, mint isteni Szent Vérem. Bocsásd meg, leánykám, hogy ismét panaszba fulladnak szavaim. A te megértő szereteted igazán boldogít Engem.”