Szeretetláng Lelki Napló

1964. február 20.

Még most is ez az áldatlan influenza kínoz, most a szem- és arcüregemet támadta meg. Estére már olyan állapotban voltam, hogy már csak fél órát töltöttem az Úr Jézusnál. Éreztem, a láz újra elővett. Reggelre jobban lettem, és szívem nagyot dobbant, mikor Eléje borultam. Sok mindent akartam mondani, de Ő megelőzött: „Isten hozott, leánykám, köszöntelek!” S az előttem jól ismert szívdobogását engedte újra éreznem. Csak a csend töltött el, mely mindkettőnk óhaja, s melyet az Úr Jézus tört meg ismét: „Légy elnéző, újra panaszaimmal fordulok hozzád. Most, hogy szívünk együtt dobban, elménk gondolata is olvadjon eggyé. Ma meg holnap jó napom lesz. Úgy várom Én mindig ezeket a napokat! Engesztelésem különös napjai ezek. Ilyenkor a kegyelem úgy árad, mint az üdítő harmat, mely csillogva harmatozik a száraz és sötét lelkekre. Te csak akarj, a többit bízd Rám! Nem az elért eredmény az, mely szentté tesz, mely üdvözít, mely közelemben tart, hanem a szünet nélküli akarás. Ez teszi a te lelkedet is állandóan ünnepélyessé. De újra mondom, jó napom lesz, mert már előre látom akarásodat. Ugye, milyen szerény vagyok, milyen könnyen tudsz kedvemben járni? Ha nem sikerül, az nem baj, csak akarj újra meg újra! Ez űzi el bánatomat. Panaszos szavaimat, tudom, nem veszed zaklatásnak, hisz a mi bensőnk együtt érez. Tégy te is úgy, mint Én. Biztosíts Engem állandó szeretetedről, melyet az állandó áldozatvállalás égő tüze tart izzásban. Az nem számít Nekem, hogy mit és mennyit tudsz adni egy nap, csak szünetet ne tarts! Mert ez nagyon szomorúvá tenne. Látod, azért vagyok olyan sokat szomorú, mert állandóan éreztetitek Velem, hogy a teher, melyet rátok tettem, nehéz.Te, Szívem öröme, te nem sokallod meg szünet nélküli panaszomat. S Nekem már ez is enyhülés.Vigasztalj mások helyett is!”

1964. február 22.

„Már tegnap este akartam veled beszélgetni, de láttam, fáradtságod miatt korán lepihentél. Az idő most inkább alkalmas. Ugye, tudod, mit tettem érted? Hisz sokat elmerülsz kínszenvedéseim szemlélésében. Ó, mily boldog vagyok, ha azt látom, hogy nem hiába szenvedtem érted, értetek! Ez igazán öröm Nekem. Lelketek, mely a föld iszapjában él, nem tud önmagától megszabadulni. Én kiszedlek a bűn iszapjából, s utána Szent Véremmel moslak meg benneteket. Boruljatok le szent keresztem tövében és engedjétek, hogy hulljon reátok ez az áldott Szent Vér. Vércseppjeim váltó a kezetekben, rajtatok múlik, hogy beváltsátok. Ez a váltó nem jár le a világ végezetéig. A kegyelem állapotában élő lélek bárhol beválthatja, bármikor, halála napjáig. De erről nem vagytok biztosítva, azért ki-ki azon legyen, hogy váltóját, Szent Vérem váltságdíját mind gyakrabban igénybe vegye. Ne élete alkonyán, mert így a kifizetett értéket nem sokat használhatja már. Használjátok életetek lendületes erejében! Én is életem teljében áldoztam fel magam értetek. A legszívesebben ezt a viszonzást fogadom el tőletek. Hányszor hallom lelketekből felsóhajtani ezt a szót: Én Megváltóm! De sajnos, ez csak megszokás. Ó, hogy fáj Szívemnek ez az érzés nélküli fohász, mely csak elmélázó közömbösségből ered! Ne így szeressetek Engem! Különösen kérem ezt a Nekem szentelt lelkektől. Feszítsétek meg magatokat az áldozatos és önmegtagadó élet által! Mert nem mindegy az Nekem, hogy a kapott váltókat hogyan rendezitek. Én, a Megváltó, Vérem árán nagy kegyelmi bőséget bocsátottam rendelkezésetekre. Ez az érték nem más, mint isteni Szent Vérem. Bocsásd meg, leánykám, hogy ismét panaszba fulladnak szavaim. A te megértő szereteted igazán boldogít Engem.”

1964. február 15.

A szentmise után, amint hazamentem, nem várt szavakkal szólt: „Kis lánytestvérkém! Égő tűzként árasztom rád szeretetemet, mely által még nagyobb kegyelemre méltatlak. Nem újak ezek előtted, de mindenesetre a szavak felemlítése lelkedben újabb (ön)átadásra és kérésem újbóli elfogadására késztet. Szenvedned kell a vértanúságig. E szavaimat mint bizonyítékot fogadd el, mely isteni szeretetem végleges és viszsza nem vont bizonyítéka.” Ezek az igen komoly szavak mély elgondolkodásra késztettek.

Még ugyanaznap a gonosz felháborító vakmerőséggel rontott lelkem elmélyülő csendjébe. Lelket megrázó pokoli erőszakkal támadt rám: „Miért álltatod te magad és fogadsz el emberi természeteddel ellenkező, értelmetlen dolgokat. Kár. Habár azt nem tagadom én sem, mert erre kényszerítve vagyok, hogy elismerjem a rád bízott ügy igaz voltát, egyben azonban biztos lehetsz: soha nem tudsz annyit szenvedni, hogy ezt továbbvidd. Azért sem, mert álalázatosságba temetkezve nem teszel egyetlen lépést sem, és ha tennél, számodra ez is csak a kudarcok megismétlése lenne. Gyóntatód is személyes ellenszenvet táplál irántad.Tehát rajta keresztül ne remélj: úgysem tesz semmit. Neked nélküle kell menned és többfelé kísérletezned, mert csak így tudsz rájönni arra az igazságra, hogy gyengécske vagy te a megbízatás keresztülvitelére.

Borzalmasak ezek a sátáni gyűlölettől izzó kínzások.

Azt hiszed, hogy a kemény életmódod által jutsz előre? Tévedsz, mert ez csak még jobban gyengíti magabiztos cselekvőképességedet, és sem magadnak, sem másoknak nem lesz hasznára. Kapcsold ki gondolataidból ezt az előre is látható lehetetlenséget. Ha külső megnyilvánulási jelek kísérnék a te emberi törekvésedet, az más (volna), de így senki nem hiszi el. Bármennyire igaz is az, amiért életedet kell feláldoznod, hitelessége soha nem jut érvényre általad. Mert a tények nem bizonyítanak semmit, és ez a be nem bizonyított és mindenki előtt lehetetlen eszköz, melynek te vagy esztelen szenvedője, semmi körülmények között sem világosodik meg senki előtt sem. Mondom tehát, vesd el magadtól egyszer s mindenkorra ezt a lehetetlenséggel határos törekvésedet, mely úgyis hiábavaló!”

Órákon át tartott ez a lelket-testet kimerítő támadás, mely elmémet sötét kínban tartotta. Ez gyakran megtörténik, csak igen ritkán írom le.

Aznap a mellém rendelt nővérrel beszélgettünk egy közös ismerősünkről. Ő beszélgetés közben megjegyezte: „nem egy lumen”. Nem tette ő ezt sértő szándékkal, engem mégis roszszul érintett, mert az illető előttem sok éve tiszteletben álló személy. S hogy a beszélgetés folyamán nehogy a felebaráti szereteten csorba essen, én imádott Jézusomra gondoltam nyomban. Szerettem volna megmondani a nővérnek,hogy én kire gondolok, hogy ki a lumen, de már nem volt idő, hogy tovább beszéljünk. Hazamenet útközben is az Ő imádásában elmerülve mentem. Az Úr Jézus gondolataimra válaszolt: „Olyan jólesik Nekem, hogy szíved Velem érez és minden csekélységre megrezdül, és sugallataim állandó szem előtt tartása ilyen gyorsan fényt vetít lelkedre. Erzsébetem! Én vagyok a Lumen Christi! Rám felnézhettek. Én vagyok az áldozat fensége, nagysága, az irgalom mélysége és kifogyhatatlansága, a példaadás bősége, a türelem leküzdhetetlen Istene, a meg nem ingatható, irgalmas jóság, mely Belőlem felétek árad. Igen… Ki mondhatja el magáról mindezt? Csak Én, a Lumen Christi, aki az Atyával egylényegű vagyok. Én megtettem értetek mindent, hogy a világ lumene legyek, akit követnetek kell. Én, az emberi gyengeség erőtadója, meggyőztem a világot emberi természetem útmutatásával is. Ugye, te jól megtanultad, azért ragadsz meg minden kis alkalmat? Jól van, csak világítson meg Istenségem példaadó fényessége, mely reád árad.”

1964. február 17.

Napközben az Úr Jézus szólt:
„A mi elménk gondolata mindig egy legyen! Szeresd ezt az imát, melyre azért tanítottalak meg, hogy minden szavába akkor és úgy fogóddz bele, hogy mindenkor megtaláld az erőt, melyre lelkednek szüksége van. Leányom! Higgy! El ne tántorítson semmi! A Belém vetett hit és bizalom fog üdvözíteni. Nem a te erőlködésed csupán, mert a Belém vetett hit és bizalom nélkül bizony valóban gyengécske vagy. De hisz éppen azért választottalak ki téged égi közléseink eszközéül, hogy lássa a világ az isteni akarat érvényesülését, melyet csakis a gyengék által akarunk nyilvánosságra hozni. Én a természet rendjét nem bontom (meg) és nem függesztem fel körülötted. Ezt az Én isteni bölcsességem és az ügy szükségessége szerint cselekszem. A gonosz kísértése, mellyel lelkedet és elmédet zavarja, ne térítsen el a Belém vetett hit és bizalom útjáról. Bármily gyengének is érzed magad, az nem baj, mert sem gyengeséged megnyilvánulása, sem állandó erőlködésed nem juttatja célhoz ügyünket. Csupán rejtett alázatosságod az egyetlen és fő eszköz kezedben, mely segíti az ügyet érvényre jutni.”

1964. február 1.

Tűzrakás közben egy könyv akadt a kezembe, mellyel be akartam gyújtani, és közben beleolvastam. A görög művészet és mitológia megragadta figyelmemet. Gondoltam, most nem érek rá, de elteszem, és később elolvasom. Közben, amint végeztem házimunkámat, Ő szomorúan szólt: „Sajnálom, mert ez azt jelenti, hogy Én addig mint egy mellőzött, félre kell hogy álljak gondolataidból.” És gyengéd szavakkal kérlelt: „Ne tedd ezt!”

1964. február 7.– első péntek

Az Úr Jézus: „Már néhány napja úgysem beszéltem. Most is arra kérlek, olvasd vissza a sóról azt, amire tanítottalak. Mondom, ha nem beszélek, van mivel betöltsd gondolataidat. Óhajtásaimból élj!”

A gonosz zavargása oly nagy elmémben, hogy már nem is tudok gondolkodni. Most a nagy kínok közepette az Úr Jézus meg-megvilágítja mindazt, amit a gonosz összezavar bennem.

„Leánykám, figyelj arra, amit mondok. Életed küzdelmei már kiskorodtól Isten tervei szerint alakultak. Emlékezz! Körülötted mindig voltak olyan személyek, akik észrevették életed rendkívüliségét és küzdelmeid értékét. Az egyik ismerősöd fehér hollónak nevezett, és sokan voltak, akik minden tudatlanságod dacára rendkívüli gyermeknek tartottak. Ezt zavarja a gonosz elmédben. És mindezt hazugságnak tünteti fel előtted. Bárhogy dühöng is rád, ez igaz volt, amit sokan mások is beszéltek rólad. De ez téged ne tegyen önteltté. Vigyázz! Mert most így próbál kevélységre rászedni.”

1964. február 8. – első szombat

„Nézz körül, ki az, aki Velem gyűjt?” Érdekes dolog az, amit munkám közben megmutatott. Mint valami forgás, olyan különös területre mutatott rá, és bármerre fordultam is, csak ezt láttam. Rengeteg lelket láttam végeláthatatlan területeken. Sínylődtek úgy testben, mint lélekben. Az Úr Jézus felhívta figyelmemet: „Látod, ezt azért mutatom meg, hogy lásd, mily nagy az aratás. Te kedves, te nagy segítőm, a mi kezünk együtt gyűjtsön! A lelkek megmentésén dolgozz csak tovább is! Ez a látvány, melyet a szemed elé tártam, tájékoztatást nyújt, hogy ki az, aki Velem gyűjt. Látod a sok aratnivalót és a csekélyke munkaerőt? Ezért neked megfeszített erővel kell dolgoznod. Ugye, most élesebb lett lelkedben a fájdalom? Fogadd el jó szívvel. Ez a fájdalom elűzi lelkedből egy időre a gonosz zavargását, mely látom, nagyon kimerített. Gyűjts Velem, Erzsébetem! Kevés a munkásom, és hiába ígérek sok és magas jutalmat, nem sok a jelentkező. Légy te az Én jó munkásom, teljesítsd túl a normát!”

1964. február 12.

Az előző napon a remetei kegytemplomban jártam. Az újrafestett templom szépsége igen megragadott. Másnap Ő is erről kezdett velem beszélgetni: „Ugye, gyönyörködtél házamban? Megragadta lelkedet az az egyszerű szépség és áttekinthetőség. Legyen lelked is ilyen egyszerű, könnyen áttekinthető, ahol nincs semmi és senki, csak Én! Így összeforrhat szemünk, mert nincs, ami figyelmedet elvonja Rólam. Uraljon mindig ez a könnyed magabiztosság. Óhajts: csak Én és senki más!”

1964. február 13.

Még a múlt héten történt ez, de én olyan nehezen írok. Pedig már tavaly elhatároztam, hogy ebben az évben szorgalmasabb leszek, és nem hagyom az Úr Jézus szavait leíratlanul. De van idő, amikor arra gondolok, hogy az Úr Jézus ezt nekem mondta, és másoknak bizonyára mást mondana. Ő azonban megkért, hogy írjam csak le szavait, mert másoknak is kegyelmet osztogat általam, és legyek én a munkatársa ebben is. Megvallom, mivel kevés iskolám van, nemcsak az írás könnyedsége nem énem, hanem a helyesírás sem ismert előttem. Ezek miatt aztán állandó gátlásaim vannak, hogy mindent papírra vessek. Emlékezetemben sok mindent elraktározok és megjegyzek magamnak. De ez évtől lehetőleg igyekszem mindent leírni.

A múlt hét csütörtökön történt a rövid beszélgetés. Az elmúlt napokban lázas fül- és torokgyulladást kaptam. A magas lázat néhány lázcsillapító segítségével leküzdöttem ugyan lábon hordva, de a fül- és még jobban a torokfájás kínzott. Nem bírtam nyelni semmi szilárd ételt. Csütörtökön éppen a szigorú böjti napom volt /csak kenyéren és vízen/. Jézus, látva kínos erőlködésemet, édes szavaira méltatott: „Tudod, mivel nagyon kimerültünk mind a ketten, együnk valami kis meleget.” Én egy kevés rántott levest főztem. A meleg leves után valóban jobban lettem. Evés közben kedvesen áradozott, amit kevés szóban, de sok érzésben nyilvánított ki:

„Ugye, most erőre kaptunk mind a ketten? Mert Én is veled szenvedek. El tudnád képzelni, hogy magadra hagylak? Nem! Ezt soha nem teszem meg. A mi bensőnk mindig együtt érez.”

1964. február 14.

„Isteni szeretetem tüze által kitágítom lelkedet, hogy a kegyelmek még nagyobb bősége férjen el benned. Tudod, hogy a vasat a meleg tágítja ki, s minél jobban átizzik a tűzben, annál könnyebben formálható és tágítható. Ugye, érted? Hisz te ebben a szakmában is dolgoztál és tudod. Azért mondom: minél többet vagy istenségem izzó szeretetéhez közel, annál könnyebben formálom és tágítom lelkedet az Én isteni szent tetszésem szerint.”

1964. január 28.

Ma írom ezt le, de nem ma, hanem néhány nappal ezelőtt történt. De oly nehezen fogtam hozzá, azért, mert elmém nehezen fogta fel azt, amit mondott: „Ne tépelődj! Mire jó ez? Úgysem tudod felfogni, mekkora utat kellett megtenned, míg lelked ily magaslatra emelkedett. Nemhogy te, de még a Föld összes csillagászai sem tudnák kiszámítani azt az utat, melyet te ily rövid idő alatt megtettél, melyen az ég angyalai és szentjei is csodálkoznak. Ugye, érzed azt, hogy ez a megoldás részemről mily egyszerű? Én szeretetemmel ragadtalak el, hogy amint mondtam, már nyílegyenesen repülj Felém, Hozzám. Ismétlem, nyílegyenesen. Ez a szeretet útja, mely nem kerülget, nem latolgat. S mivel te ezt az Általam nyújtott szeretetet elfogadtad és minden erőddel magadhoz ragadtad, azért most itt vagy Nálam. Ne csodálkozz most már tovább egy pillanatig sem, ha azt teszem veled, amit szeretetedért adnom kell. Én sem tudok ellenállni, mert az Én szeretetemből felkínált áldozat nálad megértésre talált, és ez az, ami miatt kegyelmeim gátlás nélkül működnek lelkedben. És ha előfordul az, hogy magamhoz ragadlak, ez ne ejtsen téged gondolkodóba.Vedd úgy, amint adom és amiért teszem. Ezen ne töprengj! Mindenesetre a nyomorúságodban való elmerülésed igen tetszik Nekem. De ezt sem tulajdoníthatod magadnak, mert ez is az Általam nyújtott rendkívüli kegyelmek gyümölcse, és ahogy nem tudod felfogni elméddel az elragadtatás által történő elszakadást a földtől, éppúgy nem tudsz magadnak számot, vagyis magyarázatot adni a kapott kegyelmek bőségéről sem, mely sokakat fog ámulatba ejteni. Mert a te lelkedet Én vettem kezembe, te csak az Én kezem munkája vagy. S miután előre megmunkáltam lelkedet – ugye, tudod, erről már sokat beszélgettünk –, ezért minden dicséret Engem illet. Mondom, azért nem juttattalak lelki vezetőhöz, mert magam akartalak megnevelni nagy elhivatottságodra. S hogy megengedtem a sok bukdácsolást, ez is szándékos volt, mert így edzettem meg lelked arra a nagy alázatosságra, mely nélkül semmire sem mentem volna veled. Most is Én vezetlek! Ez természetesen nem jelenti azt, hogy gyóntatód szavai nem Tőlem valók. Sőt, igenis kihangsúlyozom, fogadd el minden utasítását, és csak azt tedd, amit ő mond.Az ő szavai az Én szavaim. Ő az Én sugallatomból veszi mindazt, amit mond. Bárcsak megértené és megfogadná ezt minden lélek és alázatos engedelmességgel követné!”

1964. január 15.

Az Úr Jézus erről beszélgetett:
„Kislányom, tudod milyen nagy az olvasók tábora? Sokszor és sokat olvasnak szent tanításomról, de nem érnek el vele semmit. A lámpafény, a napfény csak a betűket világítja meg. Értelmét csak azok fogják fel igazán, akik Hozzám jönnek. Én isteni fényességemmel az Előttem leboruló léleknek átadom Istenségem értelmét, és ezáltal felér majd elméjükbe az Én örök óhajtásom, mely a lelkek megmentése. Akarjatok részt venni megváltó munkámban! Ez legyen életetek legfőbb célja, mely az egyetlen érték, amit Elém hozhattok. Ragadjatok meg minden alkalmat és módot a lelkek megmentésére! Ezért fáradozzatok! Tudod, mit olvastál egyszer: Ha minden hívő csak egyetlen lelket mentene is meg, nem volna elkárhozott.”

S amint az Úr Jézus befejezte szavait, a Szűzanya szólt hozzám fájdalmas szavaival: „Kislányom! Én azt akarom, hogy egyetlen lélek se kárhozzon el! Akarjátok ti is velem együtt! Azért adom kezetekbe a fénycsóvát, mely Szívem Szeretetlángja.”
És míg e szavakat mondta, az én lelkemben is fokozta Szívének fájdalmát.

1964. január 29. 

Néhány nappal ezelőtt a mellém rendelt nővér arra kért, kérdezzem meg a Szűzanyát, hogy meghal-e a súlyos beteg nővér, kinek halálával kapcsolatban több nehéz ügy elintézése merül föl. Én mondtam a nővérnek, ilyesmit én nem szoktam a Szent Szűztől megkérdezni. A Szűzanya válasz nélkül is hagyta kérdésemet, melyet a nővér kérésére mégis feltettem.

Majd néhány nap múlva, mikor már nem is gondoltam rá, egyszerre az Úr Jézus, mintegy meglepve engem, így szólt:
„Miért akar a melléd rendelt nővér nem rá tartozó dolgot megtudni? Az az Én dolgom, hogy kit és mikor szólítok el. Mindenesetre mindent javatokra fordítok.Vegyétek észre az Én erőteljesen és gyorsan működő isteni gondviselésemet, mely megszakítás nélkül működik az egész emberiség javára. Az Enyéimnél ez még fokozottabb, és gyakran szeretetemnek igen gyengéd megnyilvánulásában juttatom érvényre. Nem a kíváncsiság kielégítésére, sem a ti rövidlátó elképzelésetek megnyugtatására. Az Én isteni gondviselésem kifürkészhetetlen úgyis számotokra. Bízzatok! Hozzátok Hozzám mindazt, ami számotokra nehéz és sötét. Én megkönnyítem és megvilágítom azt mindennap újra előttetek.”

1964. január 17.

Ma az Úr Jézus a názáreti hajlékról kezdett beszélgetni, „mely a család kedves, meleg fészke volt.Tudod, itt készítettem elő Én is lelkemet a nagy áldozatra, a szenvedésekre, melyeket értetek vállaltam. Neked is a családi szentélyben kellett megérlelődnöd. S mivel te árva voltál, a te családalapításod által készített otthon számodra az a hely, melyben lelkednek fel kellett készülnie arra a nagy elhivatottságodra, mely csakis a családi szentélyben érlelődhet meg. Én tudom, ismerem adottságaidat, és ezért isteni gondviselésem tervszerűen rendezett el mindent, hogy alkalmassá tegyen mindarra, amit rajtad keresztül akarok a világ tudomására hozni. A családi szentélyből, igen, csakis innen kell elindulnotok az életre, az élet nehéz küzdelmeire, és ennek összetartó melege az, ahol újra felmelegedhetnek a lelkek a nagy eltévelyedések után. Itt önmagukra találnak, és újra Istenhez térnek. Kell, hogy ti, édesanyák, szívetek megértő melegét kiárasszátok még a családtagok elválása után is. Nagy felelősség az, mely reátok hárul. Nehogy azt higygyétek, ha (a gyermek) megnő, szülőre nincs szüksége. Anyám is követett Engem szeretetével, áldozatos életével és imáival mindenhová. Ezt kell tennetek nektek is. Én megáldom minden törekvéseteket. 

Édesanyám lekötelez erre. Az Ő közbenjáró nagy hatalma az, amellyel kieszközölte Tőlem a családok részére ezt a nagy kegyelmi áradatot, melyet most készül a Földre árasztani. Ahogy Ő is mondja, ilyen még nem volt, mióta az Ige Testté lett. A baj gyökerére teszi anyai jóságának gyógyító erejét, melyet nem nyilvános csodának szánt, mint a nagy, csodálatra indító és világhírű kegyhelyeket. Ő azt akarja, hogy minden család egy kegyhely legyen, egy csodás hely, ahol veletek összefogva teszi csodáit a lelkek mélyén. Szívről szívre járva kezetekbe adja Szívének Szeretetlángját, mely a családokban uralkodni akaró sátánt a ti áldozatos imáitok által megvakítja.”

Az édesanyáknak szól a Szűzanya!

S közben a Szűzanya szólt még néhány szót: „Kármelita kislányom! Általad kívánom nyilvánosságra hozni anyai Szívem határtalan szeretetét és aggodalmát, mely a családi szentélyek széthullása miatt fenyegeti az egész világot. Édesanyai segélykiáltásomat mindenekelőtt hozzátok intézem, és veletek összefogva akarom a világot megmenteni. Kislányom, neked engedem először érezni ezt a nagyhatalmú erőkifejtést, melyet a sátán megvakítására indítok. Megosztom veled halálod napjáig Szívem aggodalmát. Együttérző szíved szeretete az, mely érdemessé tesz erre, Szeretetlángom továbbadására. És aki velem érez, mind jogosult lesz erre a nagy kegyelemre, mellyel a lelkeket megmentjük az örök kárhozattól.”

Az Úr Jézus és a Szűzanya szavai lelkemben mintegy frissítő erő, úgy hatnak elmémre. Ezáltal (alábbhagy) a sátán állandó zavargása, mely szűnni nem akaró erőszakkal valóságos pokoli kínokat lövell magából, mellyel lelkemet uralma alá akarja hajtani.

1964. január 18.

A mellém rendelt nővérnél jártam. Ő éppen egy kedves hangversenyét hallgatta. Amint közben más elfoglaltsága lett, a fülhallgatót átadta, mondván, hallgassam addig én. Hamarosan belefeledkeztem a zene szépségébe. Alig néhány perc után a zenei hangok szépségén keresztül az Úr Jézus leheletszerű finom szavaival szólt hozzám: „Nem gondolod, hogy ilyenkor féltékeny vagyok? Mit mondtam? Hajszál se férjen közénk!” Szavai úgy hatoltak lelkembe, hogy a zene szépsége felett uralkodott, és Ő tovább kért: „Isteni szavaimat a világ zenei művészetén és szépségén keresztül is halld meg! És mondj le önmagadról, a magad szórakoztatásáról. Kis lánytestvérkém, gondolj arra, amit veled cselekszem, és ne engedj be lelked csendjébe semmi mulandó szórakozást. Ne szórd szét lelked összeszedettségét holmi kis földi művészek produkciói miatt. Csak egy a szükséges, a megváltó munkámban való szünet nélküli részvétel. Ez szórakoztasson. Ne mondd, hogy Én olyan szigorú vagyok. Nem kértelek-e sokszor, hogy mondj le önmagadról? Ezt pillanatról pillanatra meg kell tenned. Nem kapcsolódhatsz ki ebből még rövid időre sem. Én vagyok az Út, az Élet számodra. Minden megsemmisül, csak a lélek munkája marad meg, melyet a lelkek érdekében teszel.

1964. január 19.

Ma csak egy szentmisét hallgattam. A lábaimon a régi fagyás kezd kiújulni, ez tartott vissza, hogy az esti szentmisére is elmenjek. Elmaradt az esti imádási óra is. Úgy gondoltam, ezen a napon pihenek jól fűtött kis szobámban. Apró elfoglaltságokkal töltöttem el a délutánt és az estét is. Időközben kimentem a kertbe, és abban a pillanatban a jeges hó tetején könnyed lépéseket hallottam. Körülnéztem, nem valami éhező állatka keres-e valami kis ennivalót. S ahogy mentem, néhány pillanat múlva az Úr Jézus jelenléte árasztotta el lelkemet. Az érzésre megrendültem, mert jelenlétével éreznem engedte azt is, hogy szorosan mellém állt. És én egész testemben remegtem a Tőle kiáramló kegyelmek hatása alatt. Úgy elhagyott a testi erőm, hogy majd összeestem, csak remegve tudtam lépni.

Már sokszor történt az, hogy meglepett szent jelenlétével, de ez most felülmúlta az eddigieket. Mert testem remegése oly nagy volt, mint még soha. Nem láttam, és nem tudom, hogyan, mégis éreztem ruhája érintését, mely minden ízemben mint a kegyelmek rendkívüli suhogása, úgy töltötte el lelkemet Isten jelenlétével. Ez kint a havas kertben történt. Amikor visszamentem kis szobámba, akkor láttam, hogy mennyi ideig tartott ez. Utána az Úr Jézus kedvesen beszélgetni kezdett: „Tudod, annyira egyedül voltam, és mivel te nem jöttél, eljöttem Én hozzád. Öröm Nekem veled lenni. Megköszönöm most a sok Rám gondolást. Ó, ha tudnád, mily nagyon kedvemben jársz, hogy Szent Véremről oly sok áhítattal elmélkedsz, engesztelsz és imádsz! Illőnek tartottam, hogy azért ily különösen tiszteljelek meg Én is téged. S az egyedüllét! Ó, ez a magány és ridegség, mely állandóan körülvesz! Azért most melletted maradok, nem zavarom pihenésed, csak itt leszek csendben veled. Dobbanjon szívünk együtt! Te csak végezd tovább, amit eddig tettél. Én itt maradok még soká nálad, mert mit is csinálnék egyedül? Nem jönnek sem imádásomra, sem engesztelésemre, sem kérni, sem hálát adni.Tudom, te nem maradsz el Tőlem ok nélkül, neked nincs igazolatlan órád. Erzsébetem! Istenségemmel ajándékozlak meg. Szoríts szívedre, hisz Én emberi érzéssel is érzek. A szent remegést, melyet az előbb éreztél, kitüntetésnek szántam az irántad érzett hálám jeléül.”

1964. január 20.

„Írd, amit mondok. Bárki, bárhol olvas arról az előző napon történt isteni átáramlásról, mellyel megtiszteltelek, kivétel nélkül részesülni fog kegyelmeim kiáradásában, melyet isteni érdemeimmel egyesített érdemeid által a lelkekre árasztok, mintegy előlegként szenvedésed olajcseppjeinek kisajtolása által.”

1964. január 5. – elsô vasárnap

A kórházban voltam.

Egyik gyermekem látogatásából hazajövet a nagy hideg miatt már alig bírtam menni. Közben arra gondoltam, hogy öt órakor kezdődik a szentségimádás, s én is ott szeretnék lenni a közös szentségimádáson. Leküzdöttem magamban a dermesztő hideget, mely miatt lábamat már alig éreztem, és sietve mentem az Úr Jézushoz. Ő útközben csendes, hálálkodó szavaival így kezdett velem beszélgetni: „Jaj, de örülök, hogy Hozzám jössz! Úgy kedvemben jársz! Ez a kegyelmek újabb bőséges áradatát jelenti számodra.” Szentségimádás közben arra kért, hogy sugallatainak elhanyagolásáért, melylyel oly sokan megbántják, engeszteljem Őt. Ó, az én bűneim jutottak rögtön eszembe. Én is a sokat megbántók között voltam. Lehet erre könnyek nélkül gondolni? Uram, bocsásd meg bűneimet! És újra és újra felindítottam magamban azt a bűnbánatot, melyet az Úr irgalma hívott elő lelkemből. „Úgy akarom bánni bűneimet, ahogy még soha senki sem bánta meg. És úgy akarlak szeretni, ahogy még egyetlen megtérő bűnös sem szeretett.” Ő bűneim bánata közben tovább beszélt: „Tudod, a világ nagy vétke az Én sugallataim elhanyagolása, amely miatt a világ oly sötétségben jár, és a Nekem szentelt lelkek lanyhasága. Ők segítségemre tudnának lenni ebben, de még ők sem tartják szem előtt ezt a nagy veszélylyel járó lanyhaságot.Megkérlek,légy oly jó,és közöld lelkiatyáddal Szívem óhaját. Hogy Ő s ők, kik a lelkek vezetésével foglalkoznak, kövessék fokozottabban sugallataimat. S vezessék rá a lelkeket ennek fontosságára, mely nélkül nem lehet lelkiéletet élni, bármilyen nagy az ő törekvésük. Szent sugallataim elhanyagolása úgy az ő, mint a rájuk bízott lelkek elsorvadását idézi elő. 

Ilyenkor mélyen átelmélkedem az Úr Jézus kérését, melyet rám bízott, és gondolataim fájó szomorúsággal töltik el lelkem. Ő Szívének bánatát árasztja lelkembe. S ezt mondta: „Leánykám, a mi kezünk együtt gyűjtsön, és a mi bensőnk együtt érezzen!”

1964. január 10.

A Szűzanya féltő gonddal újra oktatott: „Kislányom! Vigyázz rejtettségedre és alázatosságodra. Anyai Szívem oltalmát árasztom reád, és kegyelmekkel teljes lelkem erejéből adok neked.”

1964. január 13.

Elmélkedésem közben az Úr Jézus ismét szent szavaira méltatott: „Erzsébetem! Vigyázz! Lelked hosszas és nagy küzdelmek színtere lesz. A gonosz lelked legfőbb értékét akarja elvenni tőled: meg akarja ingatni alázatosságodat.Tudja, látja, hogy ez az egyetlen érték, melyet döngetnie kell. Csakis ezen keresztül tudja megingatni egész lelked állhatatosságát. Irtózatos erővel tör feléd, és gyűlöletének minden eszközét felhasználja veled szemben. Zavarni fogja gondolataidat, minden cselekedetedet bizonytalanná teszi, szavain keresztül minden ocsmányságot megkísérel, és kegyetlen kínokkal fog elárasztani. Oly dolgokra akar rászedni, hogy hagyj fel alázatos törekvéseddel. Halálod előtt röviddel még csodát is tenne, hogy így tévesszen meg. Gyűlöletének végső kísérlete lesz ez. Utána lelkedben az Én fényességemet árasztom el. S ha ezek megtörténtét érzed, készülj fel a nagy, örök és elválaszthatatlan mennyei találkozóra. A küzdelemben nem leszel egyedül. Kegyelmeim ereje az, mellyel győzni fogsz.”

Én sokáig az Úr szavain elmélkedtem. Az Ő szavai után néhány óra múlva valóban megkezdődött a gonosz zavargása. Először is gondolataimat kezdte zavarni. Elképzelhetetlen dolgokra akar rászedni. Ha az Úr Jézus előre nem figyelmeztet, nem is tudom, hogy tudtam volna eligazodni elmém rendetlen zavargásain. Gondolataim biztonságát állandóan környékezi, cselekedeteimet mind rossznak bizonyítja. Rám akarja erőszakolni, hogy gyáva és lusta vagyok. Semmit sem teszek a rám bízott ügy érdekében. És ezenkívül is bármit teszek, sem gondolataimban, sem cselekedeteimben nincs semmi alázatosság, sem őszinteség. Az egész életem kétszínűség. Csakis mások megtévesztését akarom. Bolonddá tenném a világot, ha tudnám. Szavaim hitelessége éppen ott törik meg, hogy másokra akarom erőszakolni alázatosságom tudatát. Zavargásaival állandóan fáraszt. Nem tudom gondolataimból elűzni, gyűlöletének minden erejével rám zúdul. Lelkem tehetetlen nyomorúságban kínlódik, és csakis az tart vissza sok helytelen cselekvéstől, hogy az Úr Jézus figyelmeztető, jóságos szavaival előre megmondta mindezeket.

1964. január 16.

A szentmise alatt és áldozás után is az Ő Szent Vérének erejéről beszélt: „Én vagyok a nagy Véradó. Isteni Szent Véremtől megistenülhettek. Felfogjátok ezt ésszel? Ugye, nehéz? Én vagyok a világ Véradója. Fogd fel hatalmas szeretetemet, melyet nyújtok neked, nektek. Tűnődj el rajta most, szent fényességem világosságánál. Ugye, te érzed ezt a Szent Vért? Szent Vérem bemelegíti, mozgásba hozza lelketek fagyos, megbénult erejét. Én átömlesztem, és átömleszteném az egész világon minden teremtménybe. Csak adjátok át magatokat isteni kezeim szent kezelésébe! Engedjetek lelketekben működni! Miért akartok közönséges lelkű emberek maradni? Akarjatok megistenülni, hogy gyönyörűségem legyen bennetek, veletek élni! Asztalomon szünet nélkül teríték (van), Én, a vendégváró gazda mindent feláldoztam, önmagam adtam. Tekintsetek lelketekbe a Szent Vér befogadása után, és vegyétek észre azt a pezsgést, melyet Szent Vérem ereje művel bennetek. Ne legyetek annyira érzéketlenek! Ne a megszokás szürke hatalma hozzon ide szent oltáromhoz, hanem az áldozatos szeretet tüze, mely itt szeretetemtől tüzet fog, és Általam, veletek összefogva szeretetem tüze kiégeti lelketekből a bűnt. Ó, hogy vágyom erre a nagy elhatározásotokra és erre az önkéntes szeretetre! Mikor jöttök már végre így Hozzám?” Ezek az isteni átélések olyan állapotban tartják lelkemet, hogy ilyenkor a gonosz zavaró erejének érvényre jutása teljesen megsemmisül lelkemben.

1963. december

Péntek délután, mikor már erőm fogytán volt a nehéz önmegtartóztatás miatt, az Úr Jézus hirtelen meglepett. Reám árasztott kegyelmei remegéssel töltöttek el, ahogy szavainak kedvességével szólt: „Te, te! Mit meg nem adnék neked! A kegyelmek bőségét kérésed szerint szaporítom meg lelkedben, melyet áldozataid által kitágítottál Előttem. Így most befér mindaz, amit adni óhajtok. Minden áldozat, melyet meghozol, új takarék(betét) a mennyben, melyet magaddal hozol, és kamatját halálod után a lelkek sokasága fogja Általam kapni.”

1963. december 22.

A kápolnát takarítottam, és közben elmerültem végtelen jóságában. Örömömben hálálkodtam, hogy olyan sokáig lehetek ma a közelében. Ő is elmondta örömét, mellyel együtt érez velem, és közben panaszkodni kezdett. Amint a főoltár mögött és alatt takarítani kezdtem, mely már évek óta nem volt kitakarítva s a porréteg ujjnyi vastag volt, fehér köpenyem munka közben egészen szürkévé vált. Az Úr Jézus közben keserves panasszal fordult felém: „Látod, ilyen az a lélek, aki oltárom előtt meghúzza magát, de évekig nem tartja tisztán lelkét. Nem néz befelé, csak a szokás hatalma tartja közelemben, és ujjnyi poros lélekkel járul Hozzám.

/És közben egy papi lélekbe engedett bepillantást nyernem, akit már előzőleg is megmutatott, és kért, hogy szenvedjek érte, mert Ő nagyon szeretné, ha ez a papi lélek az Ő közelébe kerülne. Mert igen elkerüli azt, amiért Isten kiválasztotta. Én akkor is igen megrendültem, és meglepetésem most sem volt kisebb./

Most folytatom az abbahagyott részt: „Ugye, te sem gondoltad volna, hogy az Én oltárom mögött ilyen szürkeség van a vastag portól? Te is csak a felszínt törölgeted. Most legalább láthatod, miért panaszkodom annyit a Nekem szentelt lelkekre, kik oltárom előtt megjelennek, lelkük szürke és poros, de ők csak a szépet látják, mert befelé nem néznek. És ahogy te is takarítás közben szürkévé váltál fehér köpenyedben, úgy piszkítanak be ők is példájukkal sok-sok lelket. S még csak észre sem veszik. Nem csoda, hisz nem néznek lelkük templomának szépséges oltárára. Elnéznek felette, kerülik, ami nehéz, és szürkül, porosodik lelkük évekig. De jaj nekik, mert rossz példát adnak! Aki keveset tud, attól kevés kívántatik. Ők azonban sokat tudnak. De csak tudnak, s Velem nem éreznek. Az már nem számít nekik – ahogy már mondtam –, hogy Nekem csak morzsát hullatnak. Persze morzsáért Én is csak morzsát adok. Mert ők csak azt adják Nekem életükből, ami nekik nem kell, és még beképzelik azt, hogy ők méltók arra, hogy a Nekem vetett morzsáért kapjanak is valamit. Szeretem Én a kicsi áldozatokat nagyon is, az apró kis morzsákat, csak ne legyen fönnhéjázó az, akitől kapom. Nekem az alázatos lélek a kedves, és bármily kicsi áldozatot hoz is, nagy jutalmat kap (érte). De elvárom az erőfeszítést.

Kislányom, visszatérek a porra, melyről beszélgetésem elindult. A világ ilyen porréteggel fedett oltár. Én vagyok az áldozat rajta, és fel is néznek Rám, s látják is ragyogásom, és szépségében gyönyörködnek, élvezik jóságom. De hogy mi van amögött: tengernyi szenvedés, arra nem gondolnak. Csak élvezik a számukra nyújtott jót, és eszükbe sem jut a viszonzás. Látod, ez lelkem bánata. A mi elménk gondolata egy legyen! Ó, de sokat panaszkodtam! Ne sokalld meg! A megosztott bánat fél bánat. De Én az örömöt is megosztom veled. Bánatom megosztása is öröm legyen már neked, hisz kitüntetlek isteni bizalmammal. Mondd, kis leánytestvérkém! Felér ez elmédig? Nem? Az nem baj. Csak szíved dobbanjon Velem együtt! Az ész nem ér fel annyit, mint az együttérző szív, melyet mindig megvilágít az áldozat fénye. Amelyik porosan marad, azon a fény tompa, és Szívem bánatát nem látja. Könyörögjünk mi ketten a mennyei Atyához ezekért a poros lelkekért!”

1963. december 26.

Így szólt az Úr Jézus: „Én mindenkinek ajándékot adok. Neked is.Te is megkapod mindazt, amire lelkednek szüksége van. És most te is adj.Tudod mit, oszd meg szíved felét!” Meglepődtem ezen. „Uram, az egész szívem a Tied.” „Az igaz, de add szíved felét a Kedves Háznak!” Ezen elgondolkodtam. Hogyan lehet ezt megtenni? Az Úr Jézus magamra hagyott. Én miután átelmélkedtem kérő szavait, örömmel teszem meg, amit kér. Így legalább az Ő közelében lehetek, mert a Kedves Házban kápolna is van. Amint végiggondoltam, különböző kételyek támadtak bennem. Igen sok és nehéz küzdelem után adtam meg magam. Az Úr Jézus közelsége nagyon vonzott, s ez eloszlatta kételyeimet. Ez az Ő kérése. Ennek elfogadása a nagy megaláztatások fokozottabb lehetőségeit nyújtja nekem. Ezt hosszú volna itt kifejteni. Itt ugyanis rendkívüli nehézségekkel kell megküzdenem. A körülmények részemre igen zavaros módon alakultak, mert azt, hogy én miért is vagyok ott, azt a mellém rendelt nővéren kívül senki nem tudja, és nem tartozom a Kedves Ház szerzetesnői közé. Én csak betolakodónak számítok. Sőt, volt idő, amikor akadt olyan is köztük, aki kémkedésnek vette mindennapi jelenlétem. Engem az Úr gondviselése ékelt így közéjük, de én ezt nem mondhattam meg. Egyikmásik nővér miatt igen sok megaláztatásban van részem, és lesz még több is, mert szívem felének átadása a fizikai munkában való megosztást is jelenti számomra. Hisz otthon nincs részem a megaláztatásban, mert a legnagyobb tisztelettel és szeretettel vesznek körül. És miután lelkemben így megküzdöttem a nagy nehézségekkel, ezt mondtam: „Imádott Jézusom, mindent elfogadok szent kezedből.” Amíg így belevergődtem ezekbe a nehézségekbe, az Úr Jézus újra szólt: „Itt is terveim vannak veled, melyeket csakis a megaláztatások kitartó vállalásával érhetünk el. A mi kezünk együtt gyûjtsön!” Erőt adó szavak ezek és fenséges pillanatok. Tovább szólt: „A mi szívünk együtt dobbanjon! Leányom! Csakis az önátadás állandó és küzdelmes fenntartása az, mely Engem újra és újra arra késztet, hogy isteni szavaimat lelked mélyén hallassam továbbra is.”

1963. (–)

Nem tudom, az Úr Jézus ezt a beszélgetést mikor mondta, csak töredékét találtam meg. „Elhivatottságodért megengedtem a sok bukdácsolást. Ez is szándékos volt, mert így edzettem meg lelked arra az alázatosságra, mely nélkül most semmire sem mentem volna veled. Most is Én vezetlek. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy lelki vezetőd szavai nem Tőlem valók. Sőt, nagyon is kihangsúlyozom, a legnagyobb alázattal fogadd el minden utasítását, és csak azt tedd, amit Ő mond.Az Ő szavai az Én lelkemből fakadnak. Bárcsak megértené és megfogadná ezt minden lélek!”

1963. november 29.

„Leánykám, ennyi sürgetésből most már csak megértik szavaim hiteles fontosságát. Ugye, téged is kimerített? Nem baj, leánykám, most ne pihenj! A lelkek megmentése a fontos!”

Még több mindent is mondott, de azt már nem tudom leírni. 

1963. december 2.

A szentmise után így szólt a Szűzanya: „Ne legyetek passzív magatartásúak sürgető szent ügyemmel szemben! Mert a keveseken, a kicsinyeken és alázatosakon keresztül kell megindulnia ennek a világot rengető, nagy kegyelmi kiáradásnak. Ne mentegetőzzön és ne szabadkozzon senki a meghívottak közül. Kicsiny eszközeim vagytok mindannyian.”

Ez is elment az atyához levélben. A levelet mindig személyi posta vitte, vagyis ha nem én, akkor a mellém rendelt nővér vitte el mindig úgy, ahogy a rendelkezést az Úr Jézus vagy a Szent Szűz adta.

1963. december 10.

A Szűzanya utasított, hogy menjek el az esperes atyához, és közöljem vele azt, hogy menjen el lelki vezetőmhöz. Erről többet nem mondott. Szava az utasítással kapcsolatban rövid és határozott volt. Majd utána hangját megváltoztatva oly kedvességgel kezdett beszélni, hogy újra csak azt kell írnom, lelkem elragadtatott, és ami velem történt, abból csak néhány szót tudok leírni. Az előző napokban ugyanis nagyon heves lelki gyötrelmek kínjaiban vergődtem. A szenvedést úgy tudom megnevezni, hogy a Szent Szűz az Ő anyai fájdalmát, a lelkekért való aggodalmát megosztotta velem, és ezek a szenvedések oly nagy mértékben vettek igénybe, hogy alig volt máshoz erőm. Munkámat már nagy mértékben lecsökkentettem. Éreztem, napról-napra fogy fizikai erőm. A Szent Szűzzel való társalgás szinte megszakítás nélküli volt. A szavakat, melyeket a Szent Szűz az elragadtatás idején mondott, nem tudom leírni. Emlékezetemben csupán az maradt meg, amit azután mondott még kedveskedően: „Te kis semmi, te kicsi eszközöm, örülj, hogy így meg tudsz semmisülni, ez tesz téged mind kedvesebbé a mennyei Atya előtt. A nagy szenvedések, melyeket veled megosztottam, annyira eggyé olvadtak éneddel, hogy ez indította anyai Szívemet arra, hogy anyai szeretetemmel egészen magamhoz ragadjalak, és új szenvedéseidhez még nagyobb erőt adjak. Szenvedéseidhez ezentúl mindig lelked elragadtatásában kapsz újabb erőt, erősítést.” Amikor a Szűzanya a szavakat kimondta, hogy „te kis semmim”, ezt oly kedveskedően mondta, mintegy éreztette velem, hogy ez az a jelző, mellyel legszívesebben becézget. Becézgető szavai igen megnyugtattak, főleg azért, mert az Úr Jézus, amikor nemrég azt közölte velem, hogy minőségben és mennyiségben is megfeleltem az isteni követelményeknek, utána azt sem tudtam a nagy kegyelmek hatása alatt, mit is kell tennem, hogy meg tudjak maradni továbbra is és helyt tudjak állni, s továbbra is meg tudjak felelni az Úr követelményeinek.

Ezek után olyanféle gondolat kezdett bántani, hogy vajon nem volt-e ez idő előtti kiértékelés az Úr részéről. Annyira megsemmisültem, és közben megkérdeztem az Urat: „Imádott Jézusom! Mondd, mitévő legyek? Félek önmagamtól.” Az Úr Jézus szavaim aggodalmára csak ennyit mondott: „Kis lánytestvérkém!” Szavai egy időre megnyugtattak. Később azonban újra aggály lepett meg, és újra megkérdeztem az Úr Jézust: „Imádott Jézusom, megfelelek Neked? Meg vagy velem elégedve?” Ő nem hagyta, hogy az aggályosság nyugtalanítsa lelkem és válaszolt: „Ugye, mondtam már, Én a te Mestered vagyok, tanulj Tőlem! És mivel te elfogadtad tanításom és szívügyeddé tetted az Én szívügyemet, azért megadtam neked a bizonyítványt. Ugye, most már értesz? És így nem tartod most már elhamarkodottnak. Részemről ez csak egy előlegezett jutalom, mely képessé tesz a reád váró újabb szenvedésekre, melyek úgy, ahogy mondtam, különböző formában fognak meglepni.”

Az Úr Jézus most ritkán beszél. Ő ugyanis ezt előre megmondta. Mostanában a Szűzanya tölti be lelkem az Ő különleges szeretetével, mely elragadtatásba vonzza. Azért most is becézgetett, megnyugtatott. Arra gondoltam, nem bántottam meg az Úr Jézust, mert akkor a Szűzanya megfeddett volna.

1963. december 15.

Az Úr Jézus tanított és panaszkodott ismét: „Leányom, emberi természetemnél fogva voltak emberi tulajdonságaim is. Nekem is van hitem, reményem és szeretetem is.²² Mily nagy hittel, reménnyel és szeretettel hoztam meg értetek a legnagyobb áldozatot. Hittem és reméltem, hogy lesznek követőim, kik viszonozni fogják határtalan szeretetemben meghozott áldozataimat.Vérrel verejtékező haláltusámban a mennyei Atyám által nyújtott vigasztalás adott erőt, hogy teljesen kiürítsem a szenvedések poharát. És mint ember szenvedtem, mellőzve minden isteni hatalmamat, hogy Szívem veletek érezzen. Minden szenvedést megízleltem, és a bennetek való reménnyel mentem a szenvedés útjára. Láttam a sok hűtlenséget és vele szemben együttérzésteket is. Ez az, amely irgalmasságra és könyörületre késztetett és késztet most is. Tudod, ugye, ha csak egy igazat találnék is, megkegyelmeznék a sokaság megbántásaiért. Tartsatok tehát bűnbánatot, hogy a belétek vetett reményem meghozza számotokra az üdvösség gyümölcsét!”

²² Erről lásd még a teológiai értékelés 6.5-ös pontját. (Szerk.)

1963. november 27.

Újra a Szűzanya beszélt és kérdező szavával úgy fordult hozzám, hogy lelkem elragadtatásában úgy hallottam, mintha egészen emberi hangon beszélt volna: „Mondd, kislányom, mit gondolsz, meddig tart még ez az egy helyben topogás?” Szavai azonnal kiváltották lelkem nyomorúságának és gyámoltalanságának érzését. „Anyám, én csak Általatok és Veletek akarok és tudok tenni és gondolkodni. Édesanyám, és ha nem azt akarnám tenni és gondolni, amit Ti, szüntessétek meg elmém gondolatait. Szabad akaratom, egyetlenem, amim volt, örömmel adtam oda, és szólni sem kívánok semmit, csak amire Ti kértek. Ha mást akarnék tenni, némítsátok el minden szavam, és akadályozzátok meg minden cselekedetem!” És míg én így könyörögtem Hozzá, újra hallani engedte szavait. De oly csodálatosan, ahogy ezen kívül csak egyszer hallottam. Szavai fenséggel és szigorral hangzottak, és kérésének sürgetésével beszélt: „Mit gondoltok, ki lesz a felelős a gátlásokért? Ha akadnak köztetek ilyenek, minden erővel védjétek meg Szeretetlángomat. A sátán megvakítására törekednetek kell, melyet az egész világ összefogó erejével fogunk megvalósítani. Ne hátráltassátok, mert egyszer felelni kell a reátok bízott munkáért, a tengernyi lélekért! Azt akarom, hogy egyetlen egy se kárhozzon el. Mert a sátán oly mértékben lesz világtalanná, amilyen mértékben ti munkálkodtok ellene.” Itt a Szűzanya azt is mondta, hogy nemcsak a papságot fogja terhelni a tétlenségért a felelősség, hanem mindazokat is, akik kényelemből nem álltak be a sátán megvakításába. „Szeretetlángom kegyelmi kiáradását indítsátok már el! Az összefogáshoz csodálatos erővel és kegyelmekkel árasztalak el benneteket tömegesen és külön-külön, egyénenként is. A felelősség nagy, de munkátok nem lesz meddő. Az egyesült munkából egyetlen lélek se maradjon ki! Szeretetlángom szelíd fénye gyújtani, gyulladni fog az egész földkerekségen, és a sátán megalázottan és tehetetlenül hatalmát veszti. Csak ezt a vajúdást ne akarjátok meghosszabbítani!” Majd ismét kért, hogy a püspök atyához való eljuttatást ne mellőzzük már.

Ezek a kérések a legfontosabbak közé tartoznak,
és a Szűzanya sürgetése állandó lelkemben.
Innen nem húzom alá, ez mind fontos!

1963. november 28.

Levélben elment:

Tisztelendő Atyám!

A Szent Szűz kérésére küldöm az Ő szavait, én nem tehetek mást, én nem háríthatom el magamtól az Ő sürgető kérését. Ő mondta már számtalanszor, hogy mégis az én kicsiségemen, tudatlanságomon és alázatosságomon keresztül fog kigyúlni Szeretetlángja. Én nem vagyok más, mint kis eszköz, melyet a Szűzanya úgy használ fel, ahogy Ő jónak látja, én átveszem utasításait. Ha Ön azt látja jónak, hogy ne vigyem, vagy ne küldjem a Szűzanya sürgető szavait, adja tudtomra. Én teljes engedelmességgel teszem meg, amit Ön mond.

Alázatos tisztelettel imáiba ajánlom magam.
Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Ezt a levelet még az előző napokban vittem az atyához. A Szent Szűz sürgetése olyan volt, hogy szinte azt sem tudtam, hogyan hajtsam végre.

Tisztelendő Atyám! Ne vegye soraimat zaklatásnak, én a kis semmi és senki, csak eszköz a Szűzanya kezében, én csak azt teszem, amit Ő mond. Ő a nagyhatalmú, Ő a sürgető, s én az Ő alázatos szolgálóleánya, és Önnek is egész akaratommal engedelmeskedem s megteszem mindazt, amit mond. Én is őrlődöm a Szent Szűz kérése miatt, mely nem szűnik meg lelkemben. Ő sürgeti kérését a püspök atyához eljuttatni. És hivatkozik arra, hogy ott Szeretetlángja szállást kapott. Mit tehetek én, írom és viszem vagy küldöm a nővértől a Szent Szűz szavait úgy, ahogy Ő utasít.

Ez is levélben ment el:

Szeretett jó Nővérkém! Ha Ön úgy látja jónak, (akkor) amit írok, élőszóval adja át az atyának. Mikor másodszor a püspök atyánál voltam, ő azt a tanácsot adta, hogy – szavait szó szerint idézem – „Ne akarjak én ajtóstól a házba menni, hanem azon legyek, hogy keressek magamnak egy állandó lelki vezetőt, aki miután megismert, úgyis fel fog figyelni rendkívüli lelki állapotomra, és ezután tudni fogja, mit kell tennie.” És ha ő hozzá megy, ő nem fog elzárkózni a dolgok figyelembe vétele elől. Az atyának kellene keresni az alkalmat a püspök atyával való találkozásra és megmondani a Szent Szűz kérését, hogy a már beavatottak és a még ismeretlen személyek mielőbb jöjjenek össze. Megkérem szépen, hogy soraim nehogy félreértésre adjanak alkalmat. Alázatosan és ismételten csak azt tudom írni, hogy én, mint kis semmi és senki, csak pici eszköz vagyok, és azt, amit írok, a Szent Szűzanya állandó sürgetésére teszem.

Alázatos tisztelettel köszöntöm.
Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Gy. gyóntatómnak átadtam.

1963. november 1.

Munka közben az Úr Jézus kezdett beszélgetni. S közben fokozta bennem a meghitt áhítatot, mely lelkemet úgy uralja, hogy azt kell írnom, élek én, de már csak az Úr akarata éltet engem. Amit most mondott, számomra igen meglepő volt: „Kedves kicsikém! Ugye, meglep ez a becézgetés? Így tetszel nekem, ha egészen Reám hagyatkozol. Tedd is ezt mindig, hiszen ez az, ami állandó közelségemben tart. Gyámoltalanságodban mindig Én vagyok a legerősebb támaszod. Ez a nagy isteni átélés, mellyel a közeli napokban megajándékoztalak, egyenlő értékű a nagy kísértéssel, melyet a sátán reád zúdított. Ugye tudod, mikor volt?” S emlékezetembe idézte a napokon keresztül tartó nagy küzdelmet. „Én, a Mester ezt megelégedéssel jegyeztem fel, és most ezért a nagy küzdelemért kegyelmeim rendkívüli állapotába helyeztem lelked. Tudod, kicsikém, már itt a földön is kapsz ízelítőt a menny gyönyörűségeiből. Ahogy már mondtam, szenvedéseid értékálló jutalma ez.”

1963. november 2.

Halálom idejéről beszélgettünk.²¹ Én megkérdeztem Őt, hogy nem az én elképzelt akaratom-e ez, hogy mikor fogok meghalni? Az Úr Jézus kedves szemrehányással válaszolt: „Talán nem egyezik akaratunk, vagy nem akarsz még végképp Hozzám jönni? Vonz még valami a földhöz? Én pedig azért közöltem veled halálod idejét, hogy így könnyebb legyen számodra a föld terhét elviselni. Mondd, nem így fogod fel?” „Imádott Jézusom. Nagyon is boldoggá teszel ezáltal. Ó, félre ne érts, csak azért merült fel bennem a kétkedés, nehogy az én akaratom előtérbe helyezkedjen isteni szent akaratoddal (szemben). És azért is, mert szavaiddal oly nagyon boldoggá teszel, és halálom idejének elfogadása óta lelkem még nagyobb odaadással szolgál Téged, hogy életem egyetlen perce se maradjon kihasználatlanul.”

Mikor az Úr Jézus kínzó kételyeimet megszüntette, akkor jöttek a hálaadó szavak ajkamra. „Kegyelmed által lelkemben már elcsitultak a kínzó kételyek. Ó, Szentháromság! De nagy csodát műveltetek lelkemben! A szenvedések kohójában égettétek ki lelkem, mely megtisztult, s íme most már szemlélhet, elmerülhet Bennetek. Ó, mennyei jó Atyám, imádandó Szentháromság! E fönséggel teljes csodát átélni s ízlelni engedtétek már itt a földön. Ó, mennyei Atyám, ég Ura! Lelkem szeretettől izzik s ég. A lelkemben kigyúlt fény lobog föl Feléd. S Te, tudom, nem kívánsz mást, csak teljes Rád hagyatkozást.”

1963. november 7.

Az esti szentséglátogatás után elköszöntem Tőle, és mikor a főoltár lépcsőin lementem, utánam szólt: „Mondj még egy istenhozzádot!” Igen meghatódtam és az áldoztató rácsnál újra letérdeltem, hogy az Ő óhajtásának eleget tegyek. Ő lelkembe árasztotta szeretetének csodás sóvárgását a lelkek után.

Ezekben a napokban a Szűzanya állandóan sürget és kér. Nem tudja már Szívében tartani Szeretetlángját. Engedjük, hogy felénk törjön, tegyünk meg mindent az elindulásra! Csak az első lépés nehéz. „Leánykám! Miután ez megtörtént, Szeretetlángom zúgva töri át a lelkek bizalmatlanságát, és miután nem lesz ellenállás, szelíd fénnyel világítja meg a lelküket. Szeretetlángom befogadói a kegyelmek bőségétől megittasultan hirdetni fogják mindenhol, ahogy már mondtam: Ilyen még nem volt, mióta az Ige Testté lett.”

Fontos!

1963. november 19.

A Szent Szűz szólt ismét: „Kislányom, a kínzó kételyek megszűnte után vidd szent ügyemet! Te nem pihenhetsz meg, ne légy fáradt és visszahúzódó, a megbízást érvényre kell juttatnod. A melléd rendelt személy által is. Jöjjetek már össze, ti, akik már valamit is tudtok róla! De nehézkesek vagytok! Ne féljetek! Bízzatok hatalmamban!”

1963. november 21.

Újra a Szűzanya sürget: „Szeretetlángom érvényre jutását kell kiterjesztened áldozataid meghozása által, az ismert és előtted ismeretlen személyek között. Nem lehetsz te, kislányom, visszahúzódó. Most, miután Szeretetlángom végérvényre jutott lelkedben, megfeszített erővel kell akarnod mindazt, amit reád bíztam. A cselekvőerőt mindenkinek megadom. A lelkekben fényt derítek Szeretetlángom kegyelmi hatása által, hogy indulástok bátor legyen. Emlékezetedbe idézem a sorrendet. (Itt felsorolta a személyek neveit.) Ezt tegyétek, én sürgetem. Te csak szelíd szóval és alázatos rejtettségben maradj, és áldozatvállalásod legyen az, mellyel segíted az indulást.”

²¹ Mint már a bevezetőben utaltunk rá, az Úr Erzsébet asszony 52. születésnapjára helyezte kilátásba halála napját (vö. III/128., 219.). Utána – a szöveg szerint – maga Jézus magyarázza meg, hogy ezt valóban Ő mondta, de ezt csupán Erzsébet asszony lelki fejlődése miatt tette. A „meghalni” kifejezés lelki értelemben szerepel itt, melynek jelentése: meghalni a világnak és önmagának (vö. III/229.; Gal 2,20), vagyis lemondani önmagáról, hogy Krisztus éljen benne egyre teljesebben. (Szerk.)

1963. október 23–24.

A Szentháromság fenséges imádásában elmerülve telt el mind a két nap. És időközben a kételyek oly mértékben zavarták lelkem, hogy most már úgy éreztem, ez a végsőkig kimerít. Nem tudtam szabadulni önmagam nyomasztó lelki kínjaitól, hogy saját képzelgésemnek esztelen áldozata vagyok. Ki tud ettől megszabadítani? Hiszen ez nem a gonosz kísértése, lelkemben a sátánt a Szent Szűz megvakította már régen. Ezek a küzdelmek valóban önmagamtól erednek? S most, a nagy roham idején éppen nincs alkalmam arra, hogy lelkiatyámhoz menjek. Ő bizonyára tisztázni tudná a lelkemben uralkodó kételyek zavargását, mely most már olyan válaszút elé állított, melynél végleg le kell számolnom. Úgy éreztem, hogy lelkem egy szédítő magas árbócra kapaszkodik, és vagy lesz erőm oda feljutni, vagy lezuhan lelkem a mélybe. De ezt már nem bírom tovább, ezt a hosszan tartó küzdelmet, mely bizonytalan sötétségben tart. Néhány órán át még kegyetlen lelki küzdelmem volt. Az Úr Jézust getszemáni-éji vérrel verejtékező borzalmas kínjainak érdemeire kértem, szabadítsa meg lelkemet gyötrő kínjaitól, ha ez nem ellenkezik az Ő szent akaratával. Kínlódásom közben is éreztem, a Szentháromságban való elmerülés tartja fenn lelkem, hogy végképp fel ne adjam a heves küzdelmet, mely csak nem akart szűnni lelkemben. Estére járt már az idő, mikor végre az otthoni munka befejezése után az Úr Jézushoz mentem, hogy ott lelkem megpihenjen. A hosszú csöndességben még fokozódott bennem a Szentháromság imádata, mely kínjaim közepette sem szűnt meg. Majd hirtelen a Szeretet Lelke remegő érzéssel töltött el. Azt kell írnom, a tér és idő érzete megszűnt bennem, és ebben a lelki elragadtatásban az Úr szólalt meg. Hangja rendkívüli erőt árasztott át reám, és szavait egészen emberi hangja által adta tudtomra: „Leányom, a nagy küzdelmek jutalmaként a Szentháromság fokozott mértékben birtokába vette lelked, és a kételyek ezután elhagyják egy időre lelkedet. Tetőfokára juttattam most minden emberi erőd megfeszítését. Ne lepődj meg azon, amit és ahogy most szólok. Hogy megértsd szavaim értelmét, csakis ilyen, általad ismert szavakkal adhatom tudtodra, hogy mennyiségben és minőségben is megfeleltél az isteni követelményeknek.” Ezen szavai kifejezése közben lelkemet elképzelhetetlen örömökbe engedte elmerülni. Közben tovább szólt még: „Ezentúl, mivel a kételyek szorongásától megtisztult a lelked, most már gyakran lesz részed abban, hogy a mennyei Atyához felemelkedj és elmerülj a Szentháromság csodálatos gyönyörűségében. Én most már ritkábban fogok szólni hozzád, a Szentháromságban való gyakori elmerülésed által emelkedik lelked mind nagyobb mértékben Istenhez és időzik a mennyei Atya társaságában. Szenvedéseid értékálló jutalma ez. Kételyeid helyett most másféle szenvedések jutalmával ajándékozlak meg. Ezentúl nagy harcot kell vívnod állandóan a test követeléseivel, melyek lelked magasra törő vágyait igyekeznek nagy erővel a földhöz vonzani. Ez a küzdelmed módfelett nagy lesz, és ennek állandó leküzdése és fékentartása által maradhatsz meg csakis a Szeretet Lelkének birtokában. Fáradságos küzdelmeid minden áldozatát a tizenkét papi személy javára fordítom, akik Anyám Szeretetlángját lesznek hivatva ismertté tenni és megindítani.” S most a Szűzanya kapcsolódott be, és lelkem áhítattól betöltött csendjébe a Szentlélek Mátkája simogató, mérhetetlen szeretetével szólt: „Szavaim hitelessége végérvényre jutott lelkedben. Kicsi eszközöm, alázat, áldozat: ez a kettő elválaszthatatlanul uralja lelkedet állandóan! Bízz és higgy most már végre anyai hatalmamban, mely hatalommal a sátánt megvakítom és a világot a kárhozattól megmentem!”

1963. október 28.

Este az Úr Jézushoz mentem, hogy a templom csendjében hálát adjak végtelen jóságáért. Az énekkar próbát tartott, így csak térdre borulva üdvözöltem, és utána haza indultam. Útközben is Benne elmerülve, lassan mentem, hogy legalább ezt a csendességet is jól kihasználjam. Az Úr szavairól elmélkedtem. Most, hogy a kételyek szorongása megszűnt bennem, megkérdeztem az Úr Jézust: „Imádott Jézusom, a leírt szavak között van-e olyan, ami az én képzelgésemből származik? Mutass rá, kérlek szépen, mert ez még nyugtalanít.” Ő egyszerre mellém állt, áldott szent kezét vállamra tette /nem láttam, csak éreznem engedte jelenlétét/. S mintegy mosolyogva ezt mondta: „Semmi okod arra, hogy ilyesmire gondolj.” És szavai nyomán jelenlétének érzetét még tovább fokozta. /Ezen kívül még soha nem éreztem mosolyát./

1963. október 30.

Imádás közben újra és újra átgondoltam közléseit. Most eszembe jutott, hogy régebben egyszer azt kérte tőlem, hogy menjek el az esperes atyához. Én akkor nagy szorongásomban a mellém rendelt nővérhez mentem, s ő azt tanácsolta, ne menjek. Én azonban még hosszú időn át nyugtalan voltam emiatt, és gyakran gondoltam erre. Az Úr Jézus most erre is megnyugtató választ adott: „Ne aggódj emiatt. Jobban tetszett Nekem az, hogy a melléd rendelt személynek engedelmeskedtél. […] Az akkor meg nem tett küldetésből nincs semmi hátrányod, mert alázatos engedelmességed mindenképpen érdemszerző volt számodra.”

1963. október 15.

A Szűzanya jóságos anyai szavaival ismét arra intett, hogy vigyázzak szünet nélküli összeszedettségemre. „Kislányom, azért intelek és kérlek állandóan, mert mint édesanyád különös kegyelmeim által közléseimre méltatlak. De őrizd ezt a kegyelmi állapotot, melyet lelkedbe árasztunk, nehogy szürke homály boruljon lelkedre. Ez a fényesség csak úgy fog világítani lelkedben, ha nagy és szünet nélküli szorgalommal vigyázol.” A szavak, melyek által a Szűzanya óvott és intett, olyanok lelkemben, mint ahogy mi, földi édesanyák intjük, óvjuk gyermekeinket aggódó, féltő szeretettel.

1963. október 18.

A virrasztás idején a Szűzanya kezdett velem beszélgetni, és közben édesanyai Szívének határtalan nagy fájdalmát lelkembe árasztotta. És miközben lelkem megtelt anyai Szívének fájdalmával, Ő tovább beszélgetett: „Kislányom, csak egy anya értheti meg lelkem nagy szorongását és fájdalmát. Azért szólok hozzád. Te tudod, mi az aggodalom, tudom, megértesz. Ó, az én gyermekeim, de sokan elkárhoznak! Roskadok a fájdalomtól, s azért osztom meg veled, hogy ez ösztökéljen mind jobban a szent ügy megindítására. Anya vagy te is, Szívem aggodalma a tied is.” Közben anyai fájdalmát növelte lelkemben, s újra kért, hogy ne sajnáljak semmi fáradságot és ne mellőzem kérését, mely rajtam keresztül fog megindulni.

1963. október 19.

Szombat reggel már az ébredésnél is egy megrázó szavával csak ennyit mondott: „Menj, gyermekem, siess! Minden perc a lelkek elvesztését jelenti. Menj, gyermekem!” – ismételte újra szavait. Lelkem elmerült az Ő újra sürgető kérésében, és szomorúan panaszkodni kezdtem útközben, ahogy a szentmisére mentem. A szentmise alatt is csak a Szűzanya fájdalmas kérése volt az imádságom. A kételyek valósággal fojtogattak, miközben csak indított: „Menj, gyermekem!” És a szentáldozás után is arra kért, hogy ne engedjem úrrá lenni magamon a kételkedés ólomsúlyú érzelmeit, mert ez csak gátol tervei keresztülvitelében. „Kármelita kislányom, most rövidesen olyan személyekhez fogom az ügyet vezérelni, akik nagy mértékben előre lendítik szent ügyem.”

Ez, amiről a Szűzanya beszélt, valóban meg is történt.
Én néhány év múlva megkérdeztem gyóntatómat,
ő erre azt válaszolta: „Igen, átadtam.”

Ezek a szavak még jobban a kételkedés küzdelmeivel nehezítették meg lelkem. „Édesanyám, már annyi indítást elfogadtam és kérésednek minden erőmmel eleget tettem, és mindez csak kísérlet maradt. Semmi jele annak, hogy célba fogok érni állandó fáradozásaimmal. Nem most is az én képzelgésem működik bennem?” A nagy kíntól már könnyel teltek meg szemeim. „Édesanyám, bocsáss meg! Látod, nem is élek már, csak annyi élet és akarat van bennem, amennyit isteni Szent Fiad akarata tart bennem. Nem akarok én semmit tenni az én képzeletem szerint. De mivel Ti látjátok,mennyit szenvedek emiatt,fosszatok meg hát teljesen minden gondolattól, és csak azt tudjam gondolni és tenni, amire Ti kértek. És ha szabad azt kérnem, tartsátok távol tőlem azt, hogy saját képzelgéseimnek vagyok áldozata. Ti tudjátok, hogy milyen kín ez számomra.” S ahogy szentáldozás után így mélyen elmerülve keserves panaszkodásomban a mellém rendelt nővér megzavart, egészen összerezzentem. De mivel még volt egy kevés időm, utána is térdelve maradtam. S míg így tehetetlenül vergődtem, a Szűzanya csak ennyit mondott: „Higgy anyai hatalmamban!” Tehát éreztem, mennem kell az Ő indítására, és bíznom kell a Szűzanya kihangsúlyozott hatalmában, mellyel Ő elindított. A megaláztatás, ó, az már teljesen énemmé vált, de a kétely, az nem hagy el. Tudom, a nyomorúság az, mely a földhöz köti lelkemet, amiatt nem szűnnek meg kínzó kételyeim. De mindig le kell küzdenem magamat, és tennem kell a Szent Szűz kérését, mely lelkemben mint vészjelző harang sürget állandóan: „Menj, gyermekem!"

1963. október 22.

Ahogy a szentmiséről hazaértem és elkezdtem a házimunka végzését, szent őrzőangyalom arra kért, hogy vonuljak el és imádjam a Szentháromságot. Őrangyalom kérésére kis szobámba vonultam, mely a kert végében egy különálló kis házacskában van. És itt a Szentháromság imádása közben átélt csodás kegyelmekről nem lehet sem beszélni, sem írni. Ezt csak átélni lehet. Itt minden emberi szó gyenge. Volt idő, amikor a Szentháromság által átsugárzó kegyelmek átáradását az Ő megvilágításuk fényénél valamelyest le tudtam írni. De ez csak halvány homállyal fedett ahhoz képest, ahogy azt most lelkemben érezni, átélni engedik.