Szeretetláng Lelki Napló

1965. június 18. Második Folytatás

Már második hete nem voltam szentmisén, csak a kötelező vasárnapin. Szentáldozás nélkül maradt lelkemet csak a lelki áldozásból táplálom, sötét és céltalan előttem minden. Az élet számomra különös. Hogy tudjak Isten nélkül Istenért élni? Ez sehogy sem megy.

Eddig ezt adtam át az atyának.

Ez a mellőzött körülmény igen különös gondolatokat termelt ki belőlem. Nővérkém, ne lepődjön meg ezen, lehet, hogy az Ön részére szokatlan, hogy én ilyen zavaros és gyerekes gondolatokkal akarom helyrehozni lelkem tűrhetetlen nyugtalanságát. Megkérem, hogy menjen el Gy. atyához és beszéljen vele lelkem érdekében, hogy ezek után mitévő legyek? Én részemről teljesen meg vagyok győződve (róla), hogy az egyetlen ember a Szentatya lenne, aki meg tudna nyugtatni, miután átvizsgálná ügyemet. Mert ha ő nem találja igaznak, megadja a feloldozást szövevényes hazugságaimra. Szeretném, ha Önök velem együtt átéreznék igen nehéz helyzetemet, és jóindulattal segítenének rajtam. S ha ezt nem tanácsolják is, én sajnos most ez esetben nem tudom, hogy fogok igent vagy nemet mondani. Megmaradt kevés erőmmel elmegyek a Szentatyához, bármilyen különösnek is találják. Le fogok küzdeni minden nehézséget, mert én tovább így, tétlenül, ebben a kegyetlen, kínzó lelkiismeretmardosásban élni nem tudok. Nem bánom, ha semmi ajánlót sem lesznek hajlandóak adni, én akkor is megteszek minden erőfeszítést, mellyel visszaszerzem lelkem elvesztett nyugalmát.

Anyácskám, hisz Ön mindenkinél jobban tudja azt, amit már évek óta átélek és szenvedek. Ez a bizonytalanság és elhagyatottság az oka annak, hogy ilyesmire szánom el magam. Vagy-vagy, de ezt az életet nem folytatom, mert vagy bolond és hazug vagyok, vagy igaz az, ami bennem van. S ha ez igaz, én nem bírom tovább így, ilyen tétlenül hagyni a lelkek elvesztését. A sátán megvakítása, mely lelkemben dereng, nem egy olyan (dolog), mely el tud riasztani, bármilyen áldozatot is kell meghoznom. Ha az én ügyefogyottságom az, melyet latba kell vetnem, hát legyen. Ha pedig a másik oldalt nézem, a lelkem megnyugvását, akkor legyen meg az. Anyácskám, most az egyszer igen forrón kérem, ne halogassa ügyemet! Minden nap a borzalmas kínokat növeli lelkemben. Gy. atya, amikor utoljára beszéltem vele, vagyis a szentgyónás után, azt mondta, július 5-től augusztus 5-ig szabadságra megy, tehát ő most még otthon található, 28-án.

1965. június 18. Első Folytatás

Közben minden erőmmel Isten irgalmáért esedeztem és elhatároztam, hogy bármennyire érzem is lelkemben az ellenkezést, hogy Isten nem kíván velem egyesülni, én mégis bátorkodom alázatos bűnbánattal holnap is magamhoz venni. De ebben a pillanatban gondolataim zavarosak lettek és félelmemben visszariadtam: nem, ez szentségtörés lenne! S amint szombat reggel ilyen lelkiállapotban mégis magamhoz vettem az Úr Szent Testét, még szörnyűbb kínom lett, mely végképp visszatartott. Most már nemcsak az Úr Jézus erős ellenkezését éreztem, mely által nem kíván velem lenni, hanem abban a pillanatban én is undort éreztem önmagam iránt, szóval undora lettem önmagamnak. Hogyan lettem ennyire vakmerő? E világos és tiszta tények után nem cselekszem ezt többé, mert ezek után tisztán látom, hogy valóban vétkezem, és csak ítéletemet súlyosbítom. Nem tudom, ki tud engem feloldozni. Úgy érzem, senki. De vakmerőségemben még harmadnap is meg akartam áldozni, és már a puszta gondolatra is elfogott a rosszullét, mely aztán végképp visszatartott. Sőt még az is megtörtént velem, hogy amikor csak rágondolok a szentáldozásra, az Úr Szent Testére, mintha nyers testet kellene magamhoz venni, mely átváltozás nélküli, és iszonyat tölt el. Hisz úgyis állandóan visszajön a szervezetemből az étel, és ez még csak fokozza bennem az amúgy is nagy küzdelmet. Szóval mindenképpen el kell fogadnom azt, hogy megátalkodott bűnösségem miatti szenvedéseimet így kell elviselnem, minden égi erő nélkül. Borzalmas egy élet ez, szünet nélkül abban a tudatban élni, hogy Istent bántom meg, és Ő nem kívánkozik hozzám. Neki is fájt ez a méltatlan egyesülés, és ily módon adta tudtomra, hogy bűneim miatt mennyire undort érez irántam. Így adta értésemre eddigi helytelen cselekedeteimet. Ebben a nagy lelki kínban nem csoda, hogy most is – úgy, mint előzőleg is írtam – csak a halál kívánatos nekem. Mert akkor mentesítve leszek ezektől az állandó hazugságoktól, amelyekkel még gyóntatómat is megtévesztem. A halál az, amely megszüntetné lelkem borzalmas kínjait, s odaát boldog örömmel szenvednék el mindent, amit Isten reám mér ezek miatt, mert itt a földön sem jóvátenni, sem lemondani nem tudok. Az ebben való erőlködésem már teljesen elhagyott, egészen össze vagyok törve lelkileg, de testi erőm is felőrlődött a bűnnek tudatában, s már erőm sincs ahhoz, hogy megszabaduljak tőle. Életemnek semmi célja, így élni, Isten nélkül.

1965. június 18.

Reggel szentmisehallgatás közben ismét nagy nyugtalanság vett erőt rajtam. Lelkemben kétségbeejtő küzdelem támadt, hogy ezek az érvek mind csak hazugságaim kitalált ellenérvei, melyekkel csak ámítom magam. Egy szó sem igaz mindebből, és ezáltal a vétkek úgy megszaporodtak lelkemben, (hogy) nem járulhatok a szentáldozáshoz, mert hazug vagyok. Én Isten irgalmára hagyatkozva mégiscsak magamhoz vettem az Úr Szent Testét. S abban a pillanatban kegyetlen kínnal, mint egy villámcsapás, teljes elmémben világosság támadt, hogy Isten nem akar lelkembe térni, mert bűneim sokasága miatt undort érez irántam, legszívesebben elhagyná testemet, és ajkamon keresztül kikívánkozik belőlem. Ajkamat nagyon össze kellett szorítanom minden erőmmel, hogy az Úr Szent Testét magamban tudjam tartani. Egész nap a lelkiismeret-furdalás miatt szenvedtem, mert éreznem kellett, hogy az Úr Jézus nem kíván velem egyesülni megrögzött hazugságaim miatt. Borzalmas lelkiállapotba kerültem. Ebben a szörnyű kínlódásomban arra gondoltam, drága jó nővérkém, hogy Öntől kérek tanácsot, mitévő legyek? Mert ez az állandó sok hazugság kárhozatba visz. Hisz már annyiszor meggyóntam, de hiába, nem tért be lelkembe a tartós nyugalom. Nem tudok a feloldozásban hinni, mert ha egyszer meggyóntam, miért kell nyugtalankodnom miatta? Tépelődésemben ugyanaz a meglátásom, hogy fel kell hagynom minden hazugságommal és meg kell semmisítenem azokat. S elhatároztam, hogy soha többé egy betűt sem írok le. Azóta lelkemben többször is hallottam, de nem írtam le, sőt igyekeztem elhárítani ezeket magamtól.

1965. június 10.

Reggel már az ébredésnél szólt az Úr Jézus, vagyis azt kell írnom, hogy ismét áradozott és dicsért. A szentmise előtt minden reggel a templomban szoktam egy órát adorálni. Ezen idő alatt ismét az Úr Jézus szólt: „Érezd átható tekintetem fényességét, mely nélkül nem tudod felfogni isteni szavaimat, melyek által most erősítést adok. Mondtam, ugye, hogy többé a szenvedést nem fokozom, de azt, amit eddig adtam, nem is csökkentem. Azonban változtatok rajta különböző formában. Halálod be nem teljesedése is ezen szenvedések változata. Örömmel mondom, hogy az életről való lemondásod igen tetszett Nekem. A lemondás nem marad meddő számodra sem és azok számára sem, akikért felajánlottad. Én most mást kívánok tőled, mivel szenvedéseid által szeretettől égő áldozat lettél, melyben a Szentháromság gyönyörködik. Művük tökéletesedett lelkedben. Tudod, mit jelent ez? Hogy nem kell attól tartanod, hogy akár egy pillanatra is elválasszon valami Tőlünk. Az ég nyitva áll számodra. Ez természetesen nem jelenti a földi kínok megszűnését. Ezért is volt lelkedben a feketeség. Átengedtem lelkedet s testedet a sötétség fejedelmének teljes hatása alá, hogy tegyen veled, amit akar. Használjon fel mindent, és tegyen próbára. Megingatásodra minden eszközt rendelkezésére bocsátottam, hogy lássa, kivel van dolga: egy lélekkel, akit a Szentháromság vett birtokába. Látnia kellett, hogy az ilyen lélek élni, halni és szenvedni tud, s teljesen megnyugszik az Én isteni szent akaratomban. Lehet-e részedre nagyobb jutalom, mint a mennyei Atya karjaiban nyugodni és a Szentháromsággal töltekezni? Azért mondtam, szeretettől égő áldozat vagy te.”

Ezen a reggelen, amint az Úr Jézus beszélt, (jelenléte) elömlött bennem, mint kiáradt folyam. Semmit sem láttam, csak Isten jelenlétét éreztem. Ez az isteni jelenlét megerősítette lelkemet abban, hogy nem vagyok megcsalva önmagam képzelgése által. Az Úr Jézus közben újra szólt: „Elméd tisztaságán keresztül vigaszt és erőt adok, hogy szenvedéseid értéke mily nagy. Szeretettől égő áldozatod a lelkeket Isten megismerésére és szeretetére fogja vezetni. Ez az Én gyönyörűségem. Ezért tartalak még a földön, hogy te szeretettől égő áldozatként élj, kire örömmel tekinthetek isteni szemeimmel.”

Ezek után csend és megnyugvás lett lelkemben, de csak néhány napig.

1965. június 9.

Este már nyugovóra tértem. A gyengeség és fáradtság miatt gondolkodni is alig bírtam. Egészen váratlanul az Úr Jézus áradozása lepett meg, s közben beszélgetni is kezdett. Még soha életemben nem érintett így meg szavaival, mint most. Remegő lélekkel és áhítatos összeszedettséggel figyeltem. A fáradtság megszűnt bennem, s lelkem sötétsége is eloszlott. Szavainak értelmét azért még így is nehezen fogtam föl. Az elmúlt napokban vakító feketeség vett körül. Minden pillanatom nemcsak testi, de főleg lelki kín volt.

Az Úr Jézus szavai: „Erzsébetkém, kis lánytestvérkém! Lelked küzdelmében gyönyörködtem. Az a legnagyobb gyönyörűségem, ha állandó harcot vívtok a sötétség fejedelmével. Aki ezt teszi, annak biztosítva van az üdvösség. Kedvesem, az elmúlt napok sötétségét feloldottam lelkedben. S most azt is elmondom, hogy mi miért van. Nehogy azt hidd, hogy csalárd szellemi képzelődések voltak ezek lelkedben. Nem! Az Én isteni szavaim mindig céltudatosak és érdemszerzők, bármilyen sötét is az számodra. Látom, halálod be nem teljesedése mily szenvedést okozott lelkedben. Megkérdezlek, úgy élsz-e most, mint azelőtt? Ugye, nem? A világ számára tökéletesen meghaltál. Beszélgetésem még folytatni fogom. Pihenj most békével.” Utána elhallgatott. Szememre nem jött álom. Majdnem az egész éjszakát ébren töltöttem. Az Úr szavain gondolkodtam. Ennél az esti beszélgetésnél az Úr Jézus dicsért. Másnap már nem tudtam leírni dicsérő szavait, átmentek énem, elmém tudatába. Nagyon örültem, mert úgyis annyira meg nem érdemeltnek érzem ezt, hogy az Úr Jézus dicsért. Én nem tudok eléggé alázatos lenni. Ilyenkor Eléje borulok, és az ég angyalainak és szentjeinek alázatosságát kérem, s mellé helyezem az én parányi kis alázatos személyemet, és lelkemben remegve gondolok az Úr szavaira.

1965. június 5.

Lelkemben állandó nagy vágy van Isten után. Az Ő szent akaratában való megnyugvással fogadtam el, akár élni, halni vagy szenvedni kell. Mindez teljes boldogsággal töltött el, melyre nincs sem betű, sem szó. A boldogságtól remegő lelkemben hatodikán reggelre mindez megszűnt, és ismét a gonosz támadása lepett meg. Még soha nem használtam ezt a szót, de most azt kell írnom, hogy a szenvedések kínjai marcangolták lelkemet. Néhány szóval leírom a gonosz támadásait, mellyel mindenképpen meg akart ingatni, hogy láthatom, nincs értelme, hogy igaznak tekintsem kitalált ostobaságaimat. „Most ez a nagy csalódás, ugye, rádöbbentett, hogy önmagad koholmánya mindez? Lásd be és változtass! Ennek az életnek a folytatása emberi méltóságoddal is ellenkező, és vétkezel is vele. Látod, imádottad is elhagyott, sem életre, sem halálra nem méltat. Csakis a kárhozat biztos részedre és mindazok részére, akik veled egyetértenek. Igen, a felelős csakis te vagy értük! Te kergeted őket is a bajba állandó hazugságaiddal.”

Oly nagy erővel támadt rám, hogy rögtön elvesztettem lelkem biztonságát. Napokig tartott ez a küzdelem. Ebben a bizonytalanságban egyetlen imádságom az Úr imádsága volt. Kértem a mennyei Atyát, hogy fogadja el lelkemet, testemet. Én teljes értelmemmel Őt akarom szeretni és szolgálni, és buzgón kértem, teljesedjen be Általa rajtam tökéletesen az Ő szent akarata. Ez minden vágyam. És kértem, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus érdemei által bocsássa meg minden bűnömet. Ezt a vágyódásomat fogadja el. S felajánlottam lelkem bizonytalanságát, mely miatt annyit szenvedek.

1965. május 30.

A Szűzanya szólt: „Kislányom, írd le, amit most mondok, megkülönböztetett betűkkel.

Halálod után neked mellettem lesz a helyed, és a földön összegyűjtött olajcseppjeid, melyeket áldozatos életed által Szent Fiam az Ő érdemeivel egyesített, vissza fognak hullani a lelkek kialudt mécsesébe. Az én Szeretetlángomtól tüzet fognak, és ennek fényénél megtalálják az üdvösségre vezető utat. Ezek az olajcseppek még a mécses nélküli lelkekre is ráhullanak. Ők keresni fogják ennek okát, és Szent Fiamhoz jutnak.Tehát neked a mennyben is dolgod lesz, és a megváltó munkában való részvételt folytatni fogod halálod után is.”

Igen meglepődtem ezeken a szavakon, hisz a Szűzanya ezt már máskor is közölte velem, de most, hogy ismételten leíratta, nagyon kihangsúlyozta, hogy az égben sem fogok tétlenkedni, mert lelkesedésem, a lelkek megmentéséért folytatott munka az égben is folytatódik.

1965. június 4.

Igen érdekes dolog történt. Vagyis inkább úgy kell írnom, hogy amint éppen kis lakásomba mentem este, útközben a sátán keserves nyögését és szemrehányását kellett hallanom. Elpanaszolta nekem, hogy ő már nagyon régen gyanította azt, hogy személyemmel kapcsolatban neki igen nagy baja keletkezik. Azért is igyekezett ez időtől kezdve engem állandóan szemmel tartani. És tovább panaszkodott, hogy mégiscsak sikerült kiszabadulnom mindig karmai közül, pedig ő minden eszközt latba vetett, mégis a vesztes fél lett.

Amíg kis szobámig elértem, mely a kert végében van, velem jött, vagyis csak tapogatózott, mert mint világtalan tehetetlen a közelemben. Már azelőtt is éreztem világtalanságát és tehetetlenségét, de volt idő, amikor éreznem kellett gyűlölettől villogó és bosszútól szikrázó szemeit, melyek akkor még félelemmel töltötték el egész lényemet.

1965. május 20. Folytatás

Arra gondoltam, hogy ez a padlón fekvő kisgyermeknek is kevés lesz. Majd hirtelen a fogason lévő, jól bélelt télikabátomat rátettem a kisgyermekre. Azután letérdeltem, és az éj homályában, már amennyire látni lehetett, fölé hajoltam, hogy megnézzem, hogy néz ki a kisgyermek. Sötét színű, talpig érő kis ruhácska volt rajta, és kis kezét sem lehetett látni. Amint térdeltem, meg akartam csókolni, de valami idegen érzés ettől visszatartott. Közben kis arcára néztem, s úgy láttam, nem nagyon szép az arcocskája. Így aztán kis fejecskéjét megsimogattam, s közben észrevettem, hogy haja sötét színű és vagy göndör, vagy fésületlen. Az egész kisgyermek szánalmat keltett bennem. Álmomban többször is megnéztem, hogy nem takarózott-e ki. A kisgyermek mélyen aludt, mint aki nagyon boldog, hogy fekvőhelyre talált. Álmomban olyan érzések nyugtalanítottak, hogy rá ne essek, mert egészen közel volt fekvőhelyemhez.

Az őrangyalom felébresztett, hisz tulajdonképpen azért mentem a Kedves Házba aludni, hogy az éjszakai szentségi virrasztást a kápolnában végezzem. Az őrangyal ébresztése valósággal haptákba állított. Oly nagy gyorsasággal keltem fel, hogy álmomat el is felejtettem. Csak amint a szentségi Jézus lábaihoz borultam, Ő ezt mondta: „Kis testvérkém, Én mint kisgyermek ott voltam álmodban szobádban, és te nem ismertél Rám. Ha fényességben, hófehéren mentem volna hozzád, tudom, felismertél volna. De Én a szerénység formájában mutattam meg magam, hogy külsőre semmivel sem vagyok különb, mint más gyermek.” Hirtelen arra gondoltam, hogy még meg sem mertem csókolni, csak haját simogattam meg. „Jól van ez így.” – szólt az Úr Jézus. „Tudod, hogy örülök, hogy kabátoddal betakartál? És kicsi párnádat is odaadtad. Látod, ennyi elég, ilyen szerény vagyok, és sokszor még ennyi szeretetet sem kapok meg. Szeress te még jobban, és aknázz ki minden lehetőséget, mely erődből kitelik! Mert az, hogy Én szerény vagyok, nem jelenti azt, hogy többet nem fogadok el.”

A szentségi virrasztás oly hamar eltelt, alig tűnt negyedórának. Még napközben is arra a rendkívüli szerénységre gondoltam, ahogy álmomban láttam. Annyira meg vagyok hatva most is, hogy e sorokat írom. Arra gondolok, ha tudtam volna, hogy a kisgyermek a kisded Jézus, nem perzsa és szmirna szőnyegekre fektettem volna, hanem ölemben altattam volna. Igaz, az ember az álmaiért nem tehet magának szemrehányást, de nekem mégis nagyon fájt.

1965. május 20.

A reggeli szentmisén szentáldozás előtt az Úr Jézus méltatott szavaira: „Légy nagyon erős! Több szenvedést már nem adok.” E szavak hallatára lelkemben ijedtség támadt. „Nem kapok több szenvedést? Ó, imádott Jézusom, akkor ez szereteted megvonását is jelenti?” Ez még jobban elszomorított, s szomorúan panaszkodtam az Úr Jézusnak: „Uram, az a szenvedés nekem, ha nincs szenvedésem, s most hogyan állok meg Előtted? Szereteted a szenvedésekkel egybeolvadva uralta lelkemet, s most, hogy ez nem fog uralni, mi lesz velem?” Lelkem nehéz lett, és megkérdeztem az Urat: „Imádott Jézusom, miért bánsz így velem? Nem érdemlem meg a szenvedéseket? Vagy nem vagyok elég erős ezek elviselésére?” Még sokáig, hosszan panaszkodtam az Úr Jézusnak. Ő újra szólt: „Látom, nem értettél meg Engem. Annyi szenvedést adtam eddig, amennyit emberi erőd csak elbírt. Ezt tehát már nem fokozom. Részedre betelt a mérték, egy hajszálnyi sem fér már sem testedbe, sem lelkedbe. Csak, ismétlem, tarts ki, és légy nyugodt, a kapott szenvedések színültig telt edénye vagy te. Tehát szeretetemet nem csökkentem, de szenvedéseidet sem fokozom. Mondtam, ugye, hogy nem kíméllek, szenvedned kell az utolsó leheletedig. S mivel megváltó munkámban ily lelkesen részt vettél, megtartalak szeretetemben. Béke veled, Erzsébetem! Az Én békémet senki nem adhatja meg, csakis Én, aki a megváltás munkásai közé hívtalak. Most a jutalmazottak közé hívlak.”

Ne vegye rossz néven az, aki olvasni fogja, álmaimat nemigen írom le, hiszen igen ritkán fordul elő, hogy álmodom. Ez még a télen történt. Én ugyanis a Kedves Házban szoktam tölteni minden héten a szerda és csütörtök éjszakát a mellém rendelt nővér nappali szobájában. Ez a kápolna mellett van, s innen éjjel szép csendesen át tudok menni a kápolnába, hogy a szentségi virrasztást végezzem. A szobában nincs fekvőhely, csak egy keskeny és rövid kanapé, itt szoktam néhány órát pihenni a virrasztás idejéig. A szoba a családi perzsákkal és szmirnákkal volt lefedve, melyek az amúgy is jól fűtött szobát még melegebbé tették, úgyhogy egy kis díszpárna és kevés kis takaró is elég volt. Alighogy lefeküdtem, mély alvás vett hatalmába. Álmomban, nem tudom, hogyan, egy kisgyermek jött a szobámba. Ránéztem és meglepetten így szóltam: „Kis Panka, te hogy kerülsz ide? /Ez az én egyik kis unokám./ Mindegy, gondoltam, lefektetem, de hová? Sem ágy, sem ágynemű nincs. Nagyon elszomorodtam. Hirtelen arra gondoltam, lefektetem a kanapéra. De amint ránéztem, oly kicsi volt a gyermek, félnem kellett, hogy leesik. És ahogy jobban megnéztem, nem is a Panka volt. A kisgyermek álmosan kuporgott a padlón, s mikor ezt láttam, gyorsan összeszedtem a szobában levő szmirna és perzsaszőnyegeket, melyekből bőven volt a padlón, s a kisgyermeket ráfektettem. De még nem volt párnácskája. Az én fejem alatt volt egy kicsi párna, gyorsan a feje alá tettem. Közben úgy fáztam, majd megfagytam, és arra gondoltam, csak egy kis takaróm van, az is igen vékony. S habár a szoba jól fűtött volt, mégsem váltam meg szívesen a takarótól.

1965. május 15.

Az Úr Jézus egészen halk sóhaját engedte hallanom, melyről úgy véltem, hogy igen messziről hallom. Az Úr Jézus sóhajtása által lelkembe egy kis derengő fényt engedett, és ez megvilágította szenvedésem értékét. S míg ez a messziről érzett sóhaj lelkemen átvonult, én az Erősség Lelkét éreztem lelkemben nagy mértékben működni. Eközben megszűntek lelkemben az eddigi bizonytalanság kínzó rémei, melyek már igen elgyengítettek. S utána az Úr Jézus még ezt mondta: „Kedvesem, meg ne inogj ebben a kétségbeejtő lelkiállapotban, melybe most helyeztem lelkedet!” Amint az Úr szavait hallottam lelkemben, azonnal szavaiba kapaszkodtam: „Jézusom! Ó, mily boldog vagyok, hogy szóltál hozzám! Ne engedj el! Te tudod legjobban, hisz Te adod a szenvedést.” Ő csendesen szólt: „Most azt a szenvedést és sötétséget kell elszenvedned, melyet halálom után tanítványaim is éreztek. De ahogy reájuk is elküldtem a Szentlelket, úgy elküldöm azokra is, akikért neked kell szenvedned. Ugye, a szenvedések közepette most már felfogod azt, amit eddig nem értettél? Ez a csoda a Szentlélek ismételt eljövetele lesz, melyet sokan várnak, és a világosság fényessége át fogja hatni a Földet.”

Amint az Úr Jézus szavait befejezte, lelkemből nyomban eltűnt szavainak megvilágosító ereje, és utána ismét a sötét szenvedés lett lelkemben.

1965. május²⁵

Orvosnál voltam. Az első vizsgálat megtörténte után az orvos azt mondta, hogy ő a vizsgálatok után nem tud semmi betegséget megállapítani. Azt mondta, hogy a szenvedések, amelyekről panaszkodom, nem betegségből származnak, hanem átveszem mások szenvedését. Az idegeimmel semmi baj nincs, teljesen rendben vannak. De hogy a vizsgálat teljes legyen, elküldött laboratóriumi kivizsgálásokra. Ennek megtörténte után, egy hét múlva visszamentem az eredménnyel. Ő, miután átnézte, egy kis vérszegénységet állapított meg, mely egészen jelentéktelen. S mivel ezután sem tudott semmi betegséget megállapítani, azt mondta, gyógyszert nem is ír fel. Langyos termálfürdőt ajánlott, de azt is csak a melegebb idők beálltával, és újra csak azt a választ adta, hogy én a mások szenvedését veszem át. Az idegrendszerem rendkívül finom és rendkívüli módon reagál mindenre, s ez váltja ki belőlem azt a sok szenvedést, melyről ő más véleményt nem tud adni. Ez az orvos nem ismer és életkörülményeimről semmit nem tud. A mellém rendelt nővér kérése az volt, hogy tárjam fel előtte lelki dolgaimat is, de én megmondtam neki, erre teljesen képtelen vagyok, hogy lelkem állapotáról egyetlen szót is szóljak. Ezt csak akkor tenném meg, ha gyóntatóm bűn terhe mellett kötelezne erre, s különben is, hogy tudnék én erről beszélni? Lelkem tele van állandó kétellyel, melyek miatt állandó szorongásaim vannak. Mikor az orvos az első vizsgálatot elvégezte, megkértem őt, hogy lenne szíves megmondani, ha nincs semmi bajom. Nem valami hisztériának vagyok-e az áldozata, mert ez még igen nyugtalanított. Ő erre azt válaszolta, hogy ez kizárt dolog, mert már az egész megjelenésem nem is olyan. Ez részemre megnyugtató volt, mert már attól tartottam, hogy én csak egy hisztériás, képzelt beteg vagyok. Mindenesetre igen meglepett az orvosi megállapítás, de megnyugtató szava csak félmegállapítás, mert én továbbra is szenvedek. El lehet képzelni, hogy gyermekeim is, akik tudták, hogy rossz egészségi állapotomra és állandó gyengeségemre hivatkoztam, nagy érdeklődéssel várták a vizsgálati eredményeket. Meglepve vették tudomásul, hogy az orvos megállapítása szerint nincs semmi bajom. Ezt ők is különösnek találták. Én továbbra is szenvedtem, rejtett kínnal, melyet senki nem tudhat, még az orvos sem állapíthat meg. Boldogan ürítem ki a szenvedések kelyhét az utolsó cseppig, mely a végső cél életemben, s ez értelmet ad sötét szenvedéseimnek.

------------------

25 Erzsébet asszony a 220. oldal felét és a 221. oldalt egyetlen sor kivételével áthúzta, mivel kétszer jegyezte be ezt a szövegrészt. Maga is megjegyzi az áthúzásnál: „véletlenül kétszer írtam le”. (Szerk.)

1965. május 6.

Az Úr Jézus már rég nem szólt. A beszélgetés ismét csak egyoldalú. Ma hajnalban, amikor felébredtem, arra gondoltam, hogy az Úr Jézus ígérete szerint június 6-án, 52. születésnapomon lesz halálom napja. Igen meghatódva gondolok állandóan erre a nagy napra, melyre Ő azt mondta, igen, így lesz.

Csendes magányba vonultam, ez már a második nap. A halálról elmélkedtem.Vajon milyen lesz lelkem, mikor a halál kiragadja testemből? Talán a nyugati szél kellemes esőjében fog ázni és az eső cseppjeiben megtisztulva lep meg, vagy a déli szél melegénél pihenve? Vagy a száraz keleti szél fogja elszárítani azt a leheletszerű leplet, melyre az Úr Jézus egy alkalommal ezt mondta: „Látod, csak ennyi az egész, ami elválaszt egymástól.” Lehet, hogy a süvítő északi szél lesz az, mely egy szemrebbenés alatt süvítve viszi el ezt a leheletszerű leplet, és én akkor ott állok szemben az Úrral? Az Ő átható tekintetére sokszor gondolok. Mi is lesz az utolsó szó, mely elhagyja ajkamat? S a földön kimondott utolsó szavak már az égben fognak visszhangozni? Ó, ha az Úr átható szemeire gondolok, mi is juthat más eszembe, mint egyetlen mondat: „Uram, bocsásd meg bűneimet!” Lehet-e másra gondolni, hisz az Úr Jézus már többször is rám nézett átható tekintetével és így szólt: „Nézz a szemembe!” Én akkor összeroskadtam és könyörögve szóltam az Úrhoz: „Hogyan nézzek én a Te szemeidbe?” Szemeinek átható tekintete megvilágította lelkem rejtett vétkeit, s éreznem engedte, hogy szemeinek átható tekintete mint simogatja ki lelkemből gyarlóságaimat. Én nem bírtam ki tekintetét, szemeimet szorosan becsuktam, de ez nem mentesített.Az Úr szemeinek mindent megvilágító tekintete csukott szemeimen keresztül is éppúgy hatott és világított lelkembe. S ha lehull ez a leheletszerű lepel, szemeinek átható tekintetét többé nem vonja el, és én ott már ki fogom bírni, ott már nem fog testem összeroskadni. Mostanában a halál szele sokszor elsüvít mellettem, és mily jó, ez elviszi testemről még mindazt, amit a föld terhe rárakott. Ez a süvítő szél, mely a halál előszele, sokszor nagyon különböző formában süvít el mellettem.

Ma éppen a szentáldozás utáni percben, amint visszatérdeltem, csípőcsontomból egy igen erős fájdalom indult ki. Oldalamon, bordáimon, gerincemen keresztül a torkomba ütközve oly nagy fájdalmat okozott, hogy nem tudtam még lélegzetet sem venni. Egy pillanat alatt elmém tompa lett és csak a fájdalom töltött el, mely kis idő múlva szűnni kezdett, de azért napközben is tompa aggyal vergődtem. Nem tudom, meddig fog ez tartani, de jól van ez így. Ez is a szenvedések egyik formája, melyet az Úr Jézus már rég megígért. Hála, hála, hála az isteni szeretetnek, mely állandóan biztosít a szenvedésről!