Szeretetláng Lelki Napló

1962. december 27. Folytatás

Most már nem találok szavakat. A lelki gyötrelmek tetőfokán a kétségbeesés mélységébe zuhanok. De ki hisz nekem, megszállott gonosznak? Ki segít rajtam? Elmém sötétségében nincs a kegyelemnek egy parányi kis fénye sem, (II/58) hogy megtörné lelkemben a kevélység bűnét. Nem, nem, nem tudok lemondani! Ha azok nem hisznek, akiknek átadtam a Szent Szűz szavait, a Szűzanya dolga, hogy én belátásra kényszerüljek. És ha hazugság, amit én leírtam és továbbadtam? Irgalmasság Anyja, nem tudom folytatni! Vakmerő bizakodás ez? Ilyen az a vétek, melytől biztosan elkárhozik a lélek? „Ó, te szerencsétlen! Nincs a világon még egy, aki ily erőszakos megfontoltsággal rohanna a kárhozatba. Én megkérlek, szelíd szavakkal szólok hozzád, törj meg végre, hogy tested, lelked kárát ne vallja! Hazugságod beismerése elvágja lelked gyötrő kínjait. Légy értelmes, és cselekedj úgy, hogy megtaláld lelked nyugalmát! Akkor az irgalom is reád száll.”

Drága jó Nővérkém, ezek után nem tudom, mi lesz a szava hozzám? Hogy Ön minek tart, azt én el tudom gondolni. Lehet, hogy Ön tapintatból nem fog megvetni, mint M. atya tette. Legyen Ön előtt mentségemre az, hogy belátom téves hazugságomat. De sajnos, ez nem könnyít lelkemen, mert tovább kell mennem! De mivel erre képtelen vagyok, kérem Önt, segítsen elesettségemből felkelni! Bizonyára azért rendelte mellém az isteni Gondviselés, hogy Ön legyen az, ki beláttatja velem konok, hazug kevélységem szörnyű csapásait. Ön mindig megnyugvást és kételyeim eloszlatását jelentette számomra. Most is azért írtam le lelkem kétségbeejtő borzalmait, hogy az Ön nyugodt és tisztán látó derűje törje meg hazug kevélységem bűnös konokságát. Köszönöm az isteni Gondviselésnek, hogy Önt számomra rendelte, hisz Ön volt az első, ki arra figyelmeztetett, hogy önszuggerálás is lehet ez. Én nem tudom, azután mi történt velem, miféle energiák robbantak fel bennem. Ahogy B. atya is mondta, csodálatos kirobbanásai vannak az emberi léleknek. Csak azt az egyet nem tudom felfogni, hogy ezek után épeszű vagyok-e még? (II/59) Állapítsa azt meg más rólam. Én öszszeroppanva érzem magam, mert amiket itt leírtam, csak írott szavak, de amit átéltem és átélek, az a végsőkig kimerített. De mégsem akarok eltérni hazug meggyőződésemtől. Nem tudom, mely hatalom az, mely tovább erőt ad. De az életmódomon sem tudok változtatni. Bárhonnan származzon is, ez az erő földöntúli. A borzalmas szenvedéseket tovább is viselem már napok óta. Ahogy mondtam, nem akarok én semmit tenni, és ha akaratom ellenére mégis tennem kell, én nem tehetek róla.

Szeretettel köszöntöm, drága jó Nővérkém, és bocsássa meg, hogy zavarom, és ismételten kérem, segítsen rajtam! Imádkozzon értem, és ha lehet, látogasson meg!

1962. december 27.

Reggel a tabernákulum előtt térdeltem, és lelkem gyötrő kínjaiban sírva, zokogva kiáltoztam az Úrhoz: „Imádott Jézusom! Hol vagy? Miért kell Nélküled élnem?” Lelkemben ismét a vádló szavak: „Mert kevély, hazug vagy.” Én tovább könyörögtem: „Jézusom, csak még egyszer légy irgalmas!” „Megátalkodott! Ne merd nevemet ajkadra venni, hazug minden szavad!” „Nem értem. Ha hazug vagyok, segíts engem őszinteségre!” „Távozz Tőlem! Júdás is azért kárhozott el, mert konok volt.Te is azért jutsz kárhozatra, mert konok kevélységed elnyomja emberi mivoltodat és minden jó érzésedet. Ne kiáltozz, hanem hagyj fel hazug kitalálásaiddal!” „Uram! Nincs nálam az akarat, Neked adtam, és nem is akarom azt visszakapni, csak add meg a megtérés kegyelmét!” Hiába kiáltoztam kétségbeesetten, csak vádban és elutasításban van részem. Lelkem szorong a kételyektől, már kimerített a sok gyötrődés. Magamba roskadva újra csak zokogok.

Egész életemben nem sírtam annyit, mint mostanában. „Égi Anyám, Te hol vagy? Ha Szeretetlángodra gondolok, majd felégeti arcomat a szégyen. Miért van ez?” „Mert hazug vagy, nyomorult féreg, jobb lett volna neked meg sem születned, úgy, mint ahogy Júdásról mondták. Akkor legalább nem kárhoznál el. Szemétből kiszedett semmi, rongyhalmaz, te hálátlan, mocskos szájú, hazug, térj már észre!”

A hang most üvölteni kezdett, borzalmas dühre ragadva. (II/57) Ekkor megismertem egy pillanatra: a gonosz tombolt, hogy rákényszerítsen a beismerésre. Utána egy pillanatra szelíd érzés fogott el. Vajon Isten akarata ez? De a másik pillanatban ismét, még nagyobb súllyal nehezedett rám hazugságom nyomasztó kínja. Nincs kiút a kárhozatból. Szédülök a gondolattól: hát inkább kárhozzam el, semhogy belássam és visszavonjam hazudozásaimat, melyekről úgy véltem azelőtt, hogy égi szavak szólnak hozzám? És én ezek miatt kárhozom el? „Igen, mert önámításodat másoknak is átadod. De elcsúsztál, láthatod, nem hisznek (neked). A sok kudarc, mely hazugságodat kíséri, legalább jobb belátásra bírna! Esztelen, úgy látszik mindenáron biztosítani akarod az örök kárhozatot. Bár meg sem születtél volna! Júdáson kívül te vagy az, aki biztosan elkárhozik. De ő legalább élvezte egy életen át kapzsisága javait, és ha bűnét megbánta volna, ő is bocsánatot nyert volna. De a kétségbeesés nem engedte őt bűnbánatra. Okulj belőle! Ne ess kétségbe, még van idő! Júdásnak is csak egyetlen szavába került volna, és megbocsátást nyert volna. Neked is csak egy szó elég ahhoz, hogy irgalmat nyerj, és te, kevély, konok, ezt nem akarod kimondani? Hazugságaiddal beszennyezted az eget!” „Égi Anyám, mi lett belőlem? Hogy tudtam ennyire lesüllyedni? Mentsd meg lelkemet a kárhozattól! Ki távozott Tőled meghallgatatlanul?” „Én csak alázatos, megtérő bűnöst emelek fel, te pedig konok, megrögzött bűnös vagy. Csak szenvedj holtod napjáig! Rajtad múlik, meddig akarod vinni hazug ámításaidat.” Ó, kegyetlen kín! Nyissam-e még könyörgésre ajkamat, és kihez, ha égi Anyám is megvet? Kétségbeesés fojtogat, és nincs erőm arra, hogy elinduljak visszavonni írott hazugságaimat. „Ó, karácsonyi kisded Jézus, én nem tartozom a megváltott lelkek közé!” „Aki Anyám nevében hazudik, az kárhoztatva lesz!”

1963. január 9. Folytatás 3

Az Úr Jézus szavaira gondoltam, amikor egyszer azt mondta: „Csak Anyám által!” „Égi Anyám,Te is elfordultál tőlem hazug életem miatt? Most nem indítod bűnbánatra lelkemet úgy, mint máskor. Bűneim sokasága elmémet tébolyulttá teszi. Akaratomtól megfosztottam magam, csak hogy Téged szolgáljalak, és most mégsem tudok kedvedben járni? A bűn, jaj, a bűneim távol tartanak Tőled!” Égbekiáltó fájdalom ez, amit akkor érzek, mikor az Úr Szent Testét veszem magamhoz. Lelkemet hasítja a vád: „Szentségtörő, távozz Tőlem!” És én mégis megyek, bízó reménnyel. Bűneim súlyos terhével nem tudok határozni, hogy szánjam rá magam arra, hogy amit átadtam a püspök atyának, azt most visszavonjam, eléje álljak, hogy hazug vagyok. A többi úgysem hisz. B. is megmondta, hogy kevélységemet alázatosságba burkolva akarom elhitetni vele hazugságomat. El kell mennem hozzá, meg kell mondanom, igaza van. Ő is meglátta bennem a hazug ámítót. Amikor a napokban Önnél jártam, [II/55] azt mondtam, hogy jó érzésem nem engedné, hogy hazudozzam. Lelkemre nehéz bűn telepedett. Sajnálom, hogy Ön hitt nekem. Észbontó gonoszság: belehazudtam lelkembe a kegyelmeket. Nem tudom, hogy lehet ez? Ennyire mélyre hogy süllyedtem bele a bűnbe? Lelkem hangosan kiáltozik irgalomért az Ég Anyjához, de Ő elfordul: „Csak őszintének kell lenned. Csak ez szabadít meg, senki és semmi más.” Félek, amikor szentáldozáshoz járulok. Akkor lepnek meg a legborzalmasabb szenvedések. Szentségtörő vagyok, mindegy már nekem! Ki fog feloldozni égbekiáltó bűnömtől? Senki nem áll szóba velem. Ajkam néma, nem tudom imára nyitni. Bensőmben megszűnt az Istenre gondolás. A böjtöket és virrasztásokat felajánlom, és irgalomért kiáltok Istenhez, ne hagyjon el! Eszembe jut M. atya szava: „Szenvedjen szelíden!” De bűneim kétségbe ejtenek. Ha a Szent Szűz Szeretetlángjára gondolok, a pokol kínjai árasztanak el. Hisz épp azért kell szenvednem, mert hazugságom nem törik meg. Az Irgalmasság Anyja nem áll mellettem, mert én most nem tudok Őhozzá őszinte lenni. Kérem Őt, csak még egyszer fogadjon vissza! Nem lehetek kevély, vagyis hazug – tart tovább a kínlódás. Arra kértem: „Égi Anyám, engedd, hogy megtérjek, várok szelíd szenvedéssel, de ezt nem bírom soká!” Szenvedéseim kiforgatnak emberi mivoltomból, és kezdek kétségbeesni. Akkor minek a sok pap, ha félnek a bűnöstől? Engem az ördög szállt meg. Azért nem tudok a hazugságról lemondani. Drága jó nővérkém, segítsen megszabadulni! Vagy hová, kihez forduljak, hogy fel tudjak kelni megátalkodottságomból? A szentáldozáskor sem tér be hozzám a béke.Tele van a lelkem váddal. A hang lelkemben tovább vádol: „Miért is okvetetlenkedsz? Másokat akarsz megmenteni, mikor te sem tudsz a bűntől megszabadulni? Ne légy okvetetlenkedő! A magad lelkére kellett volna előbb gondolni!” – kiáltozik felém a figyelmeztető hang. Pokoli ez a kín, mely fogva tart, hogy saját lelkemet sem tudom megmenteni, nincs kiút! Az ördögtől megszállottan kell elkárhoznom! Ha Ön nem segít rajtam, nem tudok semmi mentséget találni. Minden erőmmel írom e sorokat, a gyötrelem kínjai összezavarnak. Nővérkém, nagyon kérem, segítsen rajtam!

1963. január 9. Folytatás 2

Összetörten magamba roskadok, vergődöm, minden csak vádol. Ahogy bent ülök kis szobámban, nem tudok semmire ránézni, ami szent. A Szentlélek Mátkája kép vádol, hogy én Őt ilyen hazugsággal szennyeztem be. Szent Imre képére nézek, az is csak vádol, hogy őt is hazugsággal szennyeztem be. A szenvedő Krisztus arcra nem tudok ránézni. A hang lelkemben oly erős: „Ne nézz rám, míg bűneidből ki nem vetkőzöl! A gőg miatt, melyet nem akarsz elhagyni, én is elhagytalak. Nem kellesz! Távozz tőlem! Irgalom csak a megtérő bűnös részére van. Hiába bánod régi bűneidet, amikor a mostani hazugságodat nem akarod visszavonni. Ezt kell előbb, míg ezt nem teszed, hazug vagy! Álnok, kevély, önmagadat taszítod a kárhozatba! Énrám ne számíts! Én csak a megtérő bűnöst emelem magamhoz, te pedig konok vagy. Nincs benned semmi alázat, a kevélység tart vissza, nem akarod jóvátenni égbekiáltó bűnödet.” És hiába erőlködöm, nem tudok megtörni. Nem tudom magam alázatos bűnbánatra kényszeríteni. Hazugságaimtól öszszetörten borzalmas lelki kínokban vergődöm. Körülöttem az elkárhozott lelkek sokasága esedezve kiált felém, rimánkodnak, hogy ők is azért kárhoztak el, mert nem tudtak szabadulni konok kevélységükből. És én is a kárhozat szélén állok, mentsem meg magam, mert csak én tehetem meg, az én akaratom hozzájárulásával. „Nincs akaratom.” – zokogtam magamban. Odaadtam Istennek, és Ő sem enged megszabadulni? Lelkemet, mely a kárhozat előtt áll, nagy félelem tölti el. Az imádságot mintha kitörölték volna elmémből. Órákon át nem tudtam kimondani Jézus nevét. [II/54] Nem tudtam Hozzá küldeni szavaimat. „Imádott Jézusom!” Néma nyelvvel csak próbálgattam kimondani, míg végre úgy igyekeztem, ha egyben nem is tudom, minden betűjét külön próbáltam. A betűk kiejtése is vádolt: „Ne merd e nevet ajkadra venni! Azt csak bűnbánó lélek teheti meg. Te konok, szennyes szájú, mit akarsz te? Irgalmamat csak a megtérő bűnösnek adhatom. Addig, míg megátalkodottságban élsz, ne számíts irgalmamra!” Ha az Úr szavaira gondolok, az is csak vádol. Mikor arra gondoltam, hogy a közléseket az ország főpapjához kell vinni, égető kín támadt lelkemben. „És hiába is mész, feloldozást ott sem kaphatsz. Ha meg nem törsz, kárhozatra vagy ítélve. Gerinctelen nyomorult, te!”

Ó, mily kétségbeejtő tévedésben élek! Nem tudom, mi lett akaratommal, hisz én átadtam magam Istennek, és arra kértem, ne cselekedjek semmit, ami nem az Ő akarata. Tegyen bénává, némává, szüntessen meg bennem mindent, amivel nem Őt szolgálom. És most mégsem tudok kevélységemből megszabadulni. Még nevét sem engedi ajkaimra venni.

1963. január 9. Folytatás

Ezeket a rettenetes kínokat, melyeket most leírok, a Szentestétől kezdve éltem át, és lelkem vergődésében a mellém rendelt nővérhez fordultam soraimmal:

Drága jó Nővérkém!

A Szentestén, vagyis inkább a hajnali virrasztás után, amikor a kápolnából visszatértem, megkérdeztem Öntől, bűn-e az, ha én hiszek abban, ami bennem van? Ön kissé habozva ugyan, de azt mondta, hogy nem. Én akkor pillanatnyilag meg is nyugodtam. [II/52] Az éjféli mise utáni virrasztás közben ugyanis borzalmasan szenvedtem. Gyötrő kínjaim voltak amiatt, hogy mivel senki nem hisz nekem, én hiába hiszek és szenvedek. Jobb lesz, ha én is elvetem magamtól a bizonytalanságot, és nem foglalkozom tovább a gondolattal. Szent Karácsony éjjelén felsóhajtottam magamban: „Jézusom, nagyon szenvedek!” „Én is elhagyottan szenvedek” – panaszkodott Ô is. „Tudod mit? Szenvedjünk együtt! Akkor neked is könnyebb lesz, meg Nekem is.” Ezek után a szavak után mélységes csend és sötétség borult lelkemre. A szenvedések úgy megrohanták lelkemet, hogy zokogni kezdtem. A szent éj csendjében körülöttem a ház népe csendes pihenőre vonult el, és én az Úr Jézussal szenvedtem. Gondolataimba sötét, lelket szorongató bizonytalanság telepedett, ez másnap még jobban fokozódott, és azóta sem szűnt meg. Sőt, most még éjjel-nappal is gyötör.

Szeretett, drága jó Nővérkém!

Sajnálom, hogy soraimmal zavarom, de Isten szent nevében kérem, imádkozzon értem! Pokoli kínokat szenvedek, és nem tudok szabadulni bűnösségem nyomorúságából. Órákon át csak zokogásban vergődöm. Egy hatalom, melyről nem tudom, mi, kényszerít, hogy hagyjak fel állandó hazudozásaimmal, ne áltassak még másokat is. Hisz láthatom, nekem nem hiszik el egyetlen szavamat sem. Félnek, irtóznak tőlem, mert látják gonoszságaimat, és magamra hagynak, mert amíg én nem akarok szabadulni, addig ők sem tehetnek semmit. A feloldozás, melyet M. atyától kaptam, az sem érvényes, mert nincs meg bennem a megjavulásra való igaz akarat. E nélkül pedig a feloldozás nem érvényesül lelkemben, mert én bűnt bűnre halmozok. Nagyon kérem Önt, bocsásson meg, hogy jóhiszeműségét eddig kihasználtam, és visszaéltem jóságával. Ne higgyen előbb elmondott szavaimban, hazugság az mind. Megcsaltam Önt és önmagamat is. De a sötétség még fogva tart, a konokság még mindig nem engedi, hogy mások előtt is megalázzam magam. Lelkem békéjét addig nem tudom megszerezni, míg rettenetes hazugságaimat vissza nem vonom, de erre képtelen vagyok. A kevélység útját járom. Minden szó vádol, melyet eddig kimondtam vagy leírtam. Nem tudom azokat visszavonni. Meg vagyok fosztva akaratomtól. [II/53] El fogok kárhozni, nincs irgalom számomra. Azért félnek tőlem. M. atya is megbánta, hogy szóba állt velem, nem akar velem ő is elkárhozni. Ön se akarjon! Sajnálom jóságát, melyet el fogok veszíteni, de tovább kell vinnem az ügy visszavonását. Kérem, legyen segítségemre, hogy megszabaduljak pokoli kínjaimtól, mert úgy érzem, állandóan szentségtörő áldozást végzek. Ima, az nem jön ajkamra már napok óta. Kevélységem nem engedi gondolataimhoz a jóra való megkönnyebbülést.

1963. január 8.

Éppen díszpárnákat festegettem, s közben a Szent Szűz kezdett beszélni, panaszkodni esdeklő hangon: „Anya vagy te is, és én anyai Szívem tengernyi bánatát és szenvedését megosztom veled.Tudom, te átérzed anyai fájdalmamat. Gondold el, ha hat gyermeked elkárhozna,mily fájdalmad lenne miattuk! És én? Ó, gyötrelmeim, melyekkel látnom kell, amikor a sok lélek a pokolba szédül! Segíts, kislányom! Gyermekem!” És amint ezeket mondta, én is lélekben Vele szenvedtem. Szívemet összeszorította a fájdalom.A Szűzanya éreznem engedte lelkének gyötrő kínjait.

1963. január 9.

Újra a sátán zaklatása özönlötte el lelkemet, és sokféleképpen el akarta velem hagyatni ezt az életmódot, [II/51] melyet azóta élek, mióta a Szent Szűz Szeretetlángjának kegyelmi hatását reám árasztja. A kegyelmek eme kiáradása oly erőt ad, mely emberfeletti küzdelmeimnek dacára (is) meg tudja tartani állandó lelki egyensúlyomat. Most a sátán más módot használ velem szemben. Elém tárja gyengeségeimet, és még hízelkedéseivel is meg akar téveszteni: „Aki ilyen nagy küldetést kapott, annak nem szabad restnek lennie. Menj, add át a küldetést mindenfelé, mert így úgysem lesz elterjedve soha! Ne tartsd (meg) magadnak! Tudod, mennyire vétkezel? Mert hitetlen vagy és bizalmatlan, és gyáván meghunyászkodsz.Terjeszd csak és híreszteld mindenfelé, hogy tudjanak róla és higgyenek benne!” Elmémet egészen a végletekig kimerítette. A hosszas küzdelemben az Úr Jézus szavaira gondoltam: „Ne higgy hízelgő szavainak, bármit mondjon is!” Én minden erőmmel ura akartam maradni önmagamnak, és az Úr segítségével visszaverni a gonosz hízelkedő kísértéseit. Utána a sátán újra elém tárta bűnösségem tudatát: „Te hitetlen, bizalmatlan, miért hátrálsz? Miért nem igyekszel a kérést továbbadni? Te gyáva, nem vagy méltó semmire!” Hogy zavargásait újra visszaverjem, az „Üdvözlégy Máriát”, a Szent Szüzet dicsérő és könyörgő imát mondogattam, mígnem zaklatását elnyomta a Szent Szűzhöz esdeklő hosszas könyörgésem.

1963. január 6.

Vendéget vártunk, és egyik kis menyem, kinek nemrég kisgyermeke született, igen gyengélkedő volt. Én átvettem háztartása vezetését. Ez a munkatöbblet valahogy nagyon is szétszórt. Ebéd után elvonulni készültem kis szobámba, miközben az Úr Jézus így szólt: „Ma egész délelőtt nem szóltál Hozzám. Mondd, neked nem hiányzik a Velem való társalgás? Nekem igen.” Ó, milyen szomorúság vett erőt rajtam! „Imádott Jézusom! Te végtelen jóság!” És leborultam, hogy bocsánatát kérjem, hogy ilyen figyelmetlen voltam Hozzá, és kis szobámban a csendességben elmerültem imádásába. Ô közben elárasztotta lelkemet jelenlétének csodás kegyelmével, és keserves panaszkodásba kezdett: „Tudod-e, hogy az egész egyházközségben nincs most egyetlen lélek sem, aki imádna és szóba állna Velem?! Oly távol van lelkük Tőlem! Gazdag vagyok, és mégis koldulok a ti szeretetetek után. És mivel hiába koldultam, most azért hozzád szóltam. Ugye, te már jól ismersz, és nem utasítasz vissza? Mert akiknek felkínáltam kegyelmeimet, azok úgy félnek, mintha Én bajt, szerencsétlenséget hoznék számukra. Kislányom! /És hangja szánalmasan esengett felém./ Fogadd el kegyelmeim bőségét! Imádj és engesztelj mások helyett is! Kérj számukra sok kegyelmet!” Panaszos szavai szívemet igen nagy bűnbánatra indították. Az Úr Jézus tovább kért: „Bánd mások helyett is!”

(II/50) Aznap még újra meglepett a keserű vádak gyötrő kínja. Újra lanyhaságom gondolata vádolt. „Imádott Jézusom! Te ismersz engem. Bármennyire is gyenge akaratú vagyok, tudod, hogy amit adtál, azt sem érdemeim szerint kaptam. Hogy is tudnám meghálálni?! Erre képtelen vagyok. Te tudod legjobban, hogy én milyen kis semmi vagyok.” Bántó tépelődéseimben a vádló szavak nem csendesedtek le: „Miért nem erőlködsz, lanyha lélek?” A gonosz zavargása ilyenkor elveszi tisztánlátásomat. Összekever bennem mindent: hogy nem teszem azt, amit Isten kért tőlem, nem vagyok nagylelkű, visszaélek Isten jóságával, a kegyelmek bőségét, melyeket az Úr reám pazarolt, semmibe veszem. Mert vannak érdemesebb lelkek, akik igazán nagy áldozatokat hoznak, én pedig rest vagyok a jóra.

A gonosz tovább zavart, hogy akkor jobb, ha felhagyok törekvő életmódommal, ha nincs erőm megtenni a megbízást, úgyis káromra lesz minden. Ilyenkor Páter Bíró aranymondása úgy szívódik lelkembe, mint szomjas földbe a víz: „És ha annyit és úgy szenvedek is, hogy belepusztulok, de szent leszek, mit vesztettem?”

(II/48) 1963.

1963. január 2.

A máriaremetei kegytemplomban a napi egyórás szentséglátogatáson, amint elmerültem a hallgatásba, az Úr Jézus hálás szavakkal szólt: „Mondd csak, mondd, hogy »imádott Jézusom«! Már máskor is mondtam neked, hogy mennyire tetszik ez Nekem. És ha egy órán át nem jönne egyetlen szó sem ajkadra, csak ez, bűneid bánatával csak ezt mondogasd. Ez kegyelemmel teljes bűnbocsánatot és megnyugvást ad a lelkeknek.” Utolsó szavaiban többes számban beszélt, és kért, ha mód lesz rá, adjam tovább kérését. Utána még tovább is beszélgetett: „Gyermekem, az elkövetkezendő nagy kísértések, melyekkel a sátán zavarni fog, ismétlem, erősebbek lesznek az előbbinél. De a Reám hagyatkozás kegyelmének csodálatos erejével győzni fogsz. A sátán vad dühe fokozottan mindent kitalál megingatásodra. Én engedem ezt. Ne higgy neki! Most is állandó hazugságokkal akar téged megzavarni.Vigyázz! Kedveskedő hízelkedéseivel fog hozzád közeledni, hogy megtévesszen vele. Kísértéseid után világtalanul fog elhagyni.”

Még aznap, éppen ebéd után, az Úr Jézus igen kedves, megnyugtató hangon szólt: „Kislányom, vidd el a közléseket a melléd rendelt nővérhez, és ő adja át egy papi személynek.” Megkérdeztem, kinek? Ezt a választ kaptam: „Akinek nevét eszébe juttatom, annak adja át.” Utána ismét nagy ellenállás lett bensőmben, nehezen tudtam elhinni ezeket a különös szavakat, és vártam napokig, míg lelkemben az indításhoz az Úr újabb erőt ad. Még aznap, mikor beteglátogatásból jöttem haza, az autóbuszon váratlanul értek az Úr Jézus szavai: „Tudod-e, hogy a Reám hagyatkozás csodás kegyelme az, mely gyötrő szenvedéseidben oly erőt ad, hogy általa a kétségbeesés, mely megkörnyékezi lelkedet, a szenvedések tetőfokán sem tud érvényesülni lelkedben. Leánykám, írd le szavaimat, és imádkozd vissza a nehéz órákban.”

(II/49) 1963. január 4.

Este, étkezés közben nagy lelki nyugtalanság vett erőt rajtam. Gondolataim megteltek keserű önváddal. Nagyon is sok kényelmet engedek meg magamnak. Aki ilyen sok kegyelmet kap, annak fokoznia kell magában az érdemszerző alkalmakat, én pedig az Úr által kért virrasztásokat is nemegyszer megkönnyítem. Féltem, hogy ez engem egyre jobban el fog vonni Isten közeléből, és teljesen elvesztem kegyelmi életemet. Emiatt nagy nyugtalanságot éreztem. Nem vagyok többre képes, hiába is erőlködöm, és bárhogy is bánt, nem tudom fokozni magamban (az áldozatokat). Amit teszek, azt is Isten különös kegyelmével teszem, a magam erejéből nem volnék képes még ennyire sem. „Imádott Jézusom, mivel Te most hallgatsz lelkemben, én csak egyoldalú beszélgetést folytatok Veled.Tudod, mily gyarló és bűnös vagyok, Nélküled nyomorult semmi! A Reád hagyatkozás nagy kegyelméből élek.”

1962. december 18. Folytatás 2.

Mikor B. atyának elkezdtem a szent ügyről beszélni, ő már sok mindenre nem emlékezett. Hivatkozott rossz memóriájára, és hogy gyengélkedik. Majd türelemre intett, és Szent Juliannára hivatkozott, aki negyven esztendeig tartotta lelke mélyén az Isten szent ügyét, míg napvilágra jutott. „Isten ügye lassan jut érvényre” – mondta ő. Majd a régebben kapott írásból, melyet én átadtam, és ő ezt alaposan átolvasta, megállapította, hogy az Úr Jézus engem nagyon szeret, és ezért az átlagon felüli szeretetért, mellyel elhalmoz, legyek nagyon hálás Neki. Majd hivatkozott arra, hogy tanítványait sem szerette mindegyiket egyforma mértékkel. És több megbeszélt dolog után kijelentette, hogy ő nem érti a dolgokat. (II/47) „Nem csodálom” – mondtam én neki. Azután elbeszéltem neki a Szent Szűz kegyhelyén történt szentgyónást, mikor is a Szent Szűztől vezettetve kellett egy egészen ismeretlen atyához mennem, és az ő utasítására át kellett adnom közléseit. Mondtam B. atyának, hogy az az atya is kétszer elolvasta, és ő is azt mondta, hogy nem érti a dolgokat. Én értem. Én ugyanis gyakran visszaimádkozom a Szent Szűz szavait, és kérem a Szentlelket, derítsen fényt azokra, akik már tudnak erről. Majd utána vita támadt köztünk, hogy alig tudtuk kivárni egymás szavának befejezését. Az atya azt válaszolta, úgy veszi észre, hogy én nagyon is erőszakolom a dolgokat, és ezt ne tegyem, mert Isten dolga, hogy meglegyen. Mondtam neki, hogy jól veszi észre, de én nem tehetek róla, nekem igen erős indításom van, hogy a dolgokat sürgessem. Ezt az erőszakos sürgetést M. atya is észrevette, és azt mondta, várjam meg, Isten akarata úgyis kitisztul. Borzalmasan megviseli nekem is testemet és lelkemet ez a nagy erőszak. A magam erejéből nem tudnám ezt megtenni, mert ez olyan nagy megaláztatást jelent számomra. És ha csak rajtam múlna, számat sem nyitnám szóra. A hang, mely által szólok, a Szent Szűz sürgetése, mely lelkemben szinte már állandósult, és nem tudok ellenállni a Szent Szűz állandó sürgetésének.Az atya erre azt mondta, az Úristen a nyugalom Istene. Legyek csak nyugodt, és szívemben őrizzem meg az Úr békéjét. Utána még nagyobb vita lett, nem tudtam elhallgatni. Éreztem, ez a beszéd nem az én természetes erőmből származik. Míg végül is az atya azt mondta, hogy ő átadja az ügyet egy másik főtisztelendő atyának átolvasás végett. Legyek hozzá bizalommal, mert az illető nagyon bensőséges lelkületű. És egy időpontot tűzött ki, hogy hol és mikor lesz a főtisztelendő atya, akit Gy.-nek hívnak.

1962. december 18. Folytatás 1

Csodálatos az, amit most írok. A Szent Szűz így szólt: „Mi is ott voltunk, Szent Fiam és én. Mi engedtük, hogy ütlegeljen, de én hamar lefogtam: elég.” Én igen szégyelltem magam emiatt, hogy a gonosz elvert. Még napok múlva is szégyen ömlött el arcomon. A gonosz meg csak vigyorgott: „Ugye, ugye, ki akartalak józanítani bolondériádból. Elég legyen már a sok böjt és virrasztás, hagyj fel vele, semmi értelme ennek a sok hiábavalóságnak!” A Szent Szűz az ördög szavaiba beleszólt, és megígérte, hogy nem fogja megengedni többet, hogy a gonosz ütlegeljen. De erre most szükség volt. A Szűzanya tovább beszélt hozzám:

(II/46) „Kislányom! Hozd meg áldozataidat, és merülj el az alázatosság mélyreható megsemmisülésében! Kedves kis eszközöm vagy, és a nagy alázatosságra való törekvésed igen kedves nekem. Szeretetlángom kegyelmi hatásának kiáradása az, mely által ily kitartó a törekvésed.” A Szent Szűz szavai igen nagy erőt adtak nekem hosszú időn át.

Mivel M. atya beteg volt hosszú időn át, újra B. atyához mentem gyónni. Szavaiból azt vettem észre, nagyon meglepődött és örült is: „Miért nem jött?” – kérdezte. Ő már várt. Elmondtam neki: a közbeeső időben M. atyánál voltam. M. atya azonban visszautasított a legmesszebbmenőkig, és nagyon megbánta azt is, hogy velem szóba állt. Elmondtam azt is B. atyának, hogy szigorúan megkért, mellőzzem az ügy további tárgyalását, mert ő nem hajlandó tovább foglalkozni ezzel kapcsolatban velem. Meggyóntatni ugyan meggyóntat, de őt tovább ne terheljem. Mivel rendkívüli lelkiállapotom (miatt), melyben élek, sehogy sem tudom ezen dolgok mellőzésével a szentgyónásomat elvégezni, ezért most arra hivatkoztam, (hogy) nem a magam akaratából, hanem csakis a mellém rendelt nővér tanácsának engedelmeskedve jöttem ismét vissza az atyához.

1962. december 17.

A Szent Szűz szavai, mint megvilágító jóság, úgy hatottak lelkemben: „Kislányom, miért erőlködtél, miért akartál te ékes szavakkal szólni Szeretetlángom mellett? Tartsd szem előtt rendeltetésedet, a szenvedést, és emlékezz Szent Fiam szavaira, melyeket mondott. A szenvedést és a te szünet nélküli áldozatodat hozd meg! Szenvedéseid nem hiábavalók, de az nem a te dolgod, hogy ki hogyan értse meg Szeretetlángomat. Kis eszköz, ne csodálkozz azon, hogy nem tudtál szólni ékes szavakkal. A cselekvő én vagyok, és szeretetem Lángját én gyújtom ki a szívek mélyén. Szavaidat én állítottam el, és elmédet is én homályosítottam el. Nem akartam, hogy az önteltség befészkelje magát lelkedbe. Ez nagy hiba lett volna. Te kis eszköz, térj már észre, és légy egészen alázatos! Eszköz vagy kezünkben. Mi vigyázunk rád, és nem engedjük a bűnt közel hozzád. A kísértésekre pedig vigyázz, mert a gonosz igencsak felhasznál minden alkalmat, hogy alázatosságodat megingassa.”

1962. december 18.

Új lakásomba költöztem, mely semmi egyéb, mint egy kicsi szoba, mely 2 × 2 méter. Ez a kertünk végében épült. Ma este volt az első nap, hogy ott aludtam. Hiába voltam fáradt, szememre nem jött álom. Éjfél felé járt már az idő. Még mindig ébren voltam, s közben arra gondoltam, hogy ha most nem tudok elaludni, mire elérkezik a virrasztás ideje, nem fogok tudni felébredni. Ébrenlétemben a Szent Szűz Szeretetlángjára gondoltam, mert a virrasztás egyik óráját a Szent Szűz Szeretetlángja kigyúlásáért ajánlom fel. (II/45) Egyszer csak ütést éreztem testemen. Az elsőt a második, majd a harmadik is követte. Utána még egy kisebb ütés következett. Borzalmas éjszakám volt. Félelem nemigen volt bennem. Az ütések után fáradtság és fájdalom vett hatalmába, mely után elnyomott az álom. Két óra után felébredtem, de még egy órát sem tudtam virrasztani. Úgy éreztem magam, mint akit jól elvertek. Az ördög ütlegelt. Tudtam, éreztem jelenlétét, csak azon csodálkoztam, hogy a negyedik ütés, amit rám mért, az nem fájt úgy, mint az előzőek. Úgy éreztem, mintha egy kéz visszatartotta volna. Alig háromnegyed órai virrasztás után ismét lefeküdtem. Az álom annyira elnyomott, hogy – ami nem szokott velem megtörténni – hét óra előtt ébredtem. A mi templomunkban, mivel a sekrestyés nővér beteg, a hat órai harangozást én vállaltam el. El lehet képzelni ijedtségemet. Mire a templomba értem, már a roráténak is vége volt. Szomorúan panaszkodtam a Szűzanyának, hogy az ördög elvert, és nem tudtam felkelni.

(II/42) 1962. december 16.

A máriaremetei kegytemplomba mentem ahhoz az atyához, kinek egy héttel ezelőtt átadtam a Szent Szűz közléseit. Ő már néhány szó után rám ismert. Kérdéseket intézett hozzám. Először is azt kérdezte, özvegy vagyok-e, hány gyermekem van, kikkel lakom együtt? És vétek-e a szeretet ellen máskor is? Mert az átadott sorok között azt is leírtam, hogy egy napon a Szűzanya oly sokat beszélt velem, (s) lelkem ezáltal annyira elvonta a világtól, (hogy) én egészen kikapcsolódva éltem órákon át, és csak este későn jutott eszembe, hogy gyermekeimnek kenyeret és tojást kellett hoznom. Ezért kérdezte, hogy ez előfordul-e gyakran, mert a szeretetszolgálat elmulasztása, az bizony nagy hiba lenne. Mondtam neki, ez még csak most fordult elő először hibámon kívül, mert nem volt szándékos. Közben megemlítettem neki, hogy voltam a püspök atyánál, átadtam a Szent Szűz közléseit. Elmondtam néhány szóval, mit mondott a püspök atya. Ő erre azt válaszolta, hogy ő is ezt mondta volna, amit a püspök atya mondott. Majd rátért a Szent Szűz közléseire. Azt mondta, elolvasta kétszer, de nem érti. Én ezen nagyon elcsodálkoztam, és szerettem volna a Szent Szűz Szeretetlángjáról ékes szavakat mondani. De hiába erőlködtem, nem jött elmémbe gondolat, sem ajkamra szó. (II/43) Elgondolkodtam, hogy lehet ezt nem érteni? Ő közben még azt mondta, hogy az első péntek és első szombat is az engesztelés napjai. Én úgy vettem észre, fölöslegesnek tartja ezeket a közbeékelt kegyelmi napokat.

A gyónás befejezése után, amikor elhagytam a gyóntatóhelyiséget, a gondolat, hogy nem érti, még jobban fájt. A Szent Szűzhöz fohászkodtam: „Édesanyám, akihez küldtél, nem érti Szeretetlángodat.” Kértem a Szentlelket, világosítsa meg és járja át őt is a Szent Szűz Szeretetlángjának kegyelmi hatása úgy, mint engem. Elmélkedésem közben rettenetes lelki kínok kezdtek gyötörni. Közben eltávoztam a templomból. Az úton még jobban fokozódott a fájdalom. Lelkemben ismét a gonosz támasztott sötét kételyeket: „Látod, nem csodálom, hogy nem érti zavaros gondolataidat. Pedig ő egy igen okos pap, mégsem tud eligazodni zagyva kitalálásaidon. És te még elképzeled magadnak, hogy neked ezért szenvedned kell.Tudod, ilyet csak egy zavart eszű hisz el. Miért kísérletezel?” Minden erőmmel rendezni igyekeztem gondolataimat. A szenvedések oly borzalmas kínokat okoztak, hogy útközben szerettem volna a szembejövőkkel tudatni, milyen borzalmasan szenvedek. Közben a gondolataim is elhomályosodtak. Újra eszembe jutott, hogy miért nem tudtam a Szent Szűz Szeretetlángjáról beszélni. Most magam is arra a gondolatra jutottam, hogy én sem értek mindent. Miközben hazaérkeztem, vidám dalokkal igyekeztem takarni lelkem nagy szenvedéseit, nehogy gyermekeim észrevegyék szenvedéseim miatti lehangoltságomat. Ó, borzalmas lelki kín! Ki tudna megszabadítani? Hisz senki sem ért meg, hiába is mondanám el bárkinek is. Estefelé szűnni kezdett lelkemben a gyötrő kín. Az esti imámat az Úr oltára előtt végeztem: (II/44) „Imádott Jézusom, én nem tudom, de Neked tudnod kell, mi van velem. El nem tudom mondani azt, ami elmémet zavarja. Te tudod. Szabadíts meg a gonosztól!”

Ezt az Úr Jézus kérésére fel kellett olvasni gyóntatómnak