Szeretetláng Lelki Napló

1983.

1983. március 14.

Az alább leírtakat a Szűzanya még 1962-ben mondta.
Sokáig hordtam magamban, de nem mertem leírni.
A Szűzanya kérése: „Az engem tisztelő imába, az
Üdvözlégybe foglaljátok bele ezt a kérést, ily módon:

Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes,
az Úr van Teveled.
Áldott vagy Te az asszonyok között,
és áldott a Te méhednek gyümölcse, Jézus.
Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek Szent Anyja,
imádkozzál érettünk, bűnösökért,
áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását
az egész emberiségre,
most és halálunk óráján. Amen.” ³⁰

_____________________

30 A IV. füzet és egyben a Lelki Napló vége. (Szerk.)

1979.

1979. március 9.

Este 9 órakor a sima padlóról a küszöbön keresztül átestem a másik szobába. A karom hosszában repedt, vagyis törött el. Ez pénteken volt. Azt gondoltam, a család szombati és vasárnapi ételét megfőzöm, azután elmegyek a baleseti kórházba, oda úgyis éjjel-nappal lehet menni. Mire odaértem, tizenegy óra volt. Ott csak begipszelték és elküldtek a Szent János kórházba, mert a törés olyan jellegű volt, amit ők nem tudtak rendbe hozni, nem volt hozzá felszerelésük. Én akkor már, mivel éjfél elmúlt, nem mentem el a jelzett kórházba, mert nagyon fáradt voltam. Másnap reggel hét órára odamentem. A karom akkor már borzalmasan fájt.Tíz óráig ültem, mert senki sem volt hajlandó segíteni rajtam, mondván, hogy a törés tegnap történt, ma ők nem ügyeletesek, abba a kórházba menjek, ahol ma van ügyelet. Nem szégyellem leírni, sírva fakadtam fájdalmamban. Egy idő után egy idős orvos megkérdezte, hogy mi baj van. Elmondtam, hogy családi gondjaim miatt maradt el a bejövetelem.

Ő meglepődött, hogy ugyan mi családi gondja lehet egy ilyen idős nőnek?²⁹

________________________

29 A IV/35. oldalon ez az egyetlen befejező sor volt! (Szerk.)

1981. december 12.  – 2. folytatás

Akkor még élt VI. Pál pápa, ő az anyagot meg is kapta. Áttanulmányozta és többletanyagot kért, amit – mivel még ott tartózkodtunk – meg is kapott. Az Úr Jézus a többletanyagot ott közölte velem, melyet a Szentatya egy pápai prelátuson keresztül meg is kapott.

Néhány év múlva az Úr Jézus tudtomra adta, hogy a Rómában élő negyven bíborossal ismertetni kell a Szeretetlángot. Én nagyon zavarba jöttem, mert akkor éppen lelki vezető nélkül voltam. Ugyanis F. atya nagymérvű agyérszűkülete rohamosan előrehaladt, annyira, hogy amikor Rómából visszatértünk, már nem volt alkalmas eme nehéz dolgok továbbvitelére. Az atya, aki velünk volt, ő vállalta további lelki vezetésemet. Ő azonban egy év múlva meghalt. Úgyhogy amikor a negyven bíboroshoz el kellett vinni az ügyet, én lelki vezető nélkül voltam.

A Rómában élő magyar nyelvű prelátussal közöltem a dolgokat. Ő küldött vonatjegyet és egymagam indultam útnak. A három gyermek és a beteg fiam mellé ismét gondozót fogadtam, és elindultam Rómába. Az ott-tartózkodási költségeimet a prelátus fedezte. Mielőtt elindultam volna – le kell írnom, mint érdekességet –, azon töprengtem, hogy kinek is vigyem először (az üzeneteket), ki fog engem Isten akarata szerint eligazítani? Egy este az Új Embert rakosgattam. Egyet közben kinyitottam, s abban a pillanatban a Szűzanya a tekintetemet egy kis, apró betűs néhány sorra irányította. Elolvastam. A cikk azt közölte, hogy Oppilio Rossi Bécsből most érkezett vissza Rómába, ő ugyanis éveken keresztül Bécsben tartózkodott. Ő volt tehát az első személy, akihez mennem kellett. Amikor megérkeztem, megmutattam az atyának, a prelátusnak az újságot, és elmondtam a Szűzanya utasítását. Az atya nagyon meglepődött, és azt mondta, hogy ő évekig Bécsben volt. Én ezen elmosolyodtam, és azt mondtam, ha engem a Szűzanya iderendelt, miért ne rendelte volna ide azt a bíborost is, akinek legelőször át kell adnom (az üzeneteket). De ez még csak az egyik érdekesség.

Pénteki napon érkeztem, és másnap, szombat reggel a magyar bíboros, Lékai volt az első, aki fogadott. A prelátus ezen nagyon meglepődött, mert a magyar bíborost csak néhány héttel későbbre várták. Én ismét csak azt mondtam, hogy a nagyhatalmú Szűzanya miért ne rendelte volna ide a magyar bíborost is. Noha ő már nagyon jól ismerte az ügyet, hiszen sokan elvitték már hozzá, a fogadás alkalmára a Szeretetláng-füzet a kezében volt, és nekem nem kellett sokat ismertetni, a beszélgetés után ezt kérdezte: „Ki fog engem biztosítani, hogy ez igaz?” Én azt válaszoltam: „Én nem! Ez a Szűzanya dolga.”

Másnap, vasárnap mentünk Oppilio Rossihoz. Volt egy magyar tolmácsom, egy több nyelven beszélő hölgy, vele mentem. De mivel a nyári hőség miatt sokan éppen nyaraltak, arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy a hölgy egyedül, személyesen viszi el (az anyagot), és ahol nincsenek otthon, a titkárnak adja át.

Meg kell még említenem, hogy az egyik bíborost otthon találtuk. Ő ferences bíboros volt, csodálatos személy. Amikor előadtuk jövetelünk célját, ő már hozta is a Szeretetláng német nyelvű füzetét, és örömmel mutatta, hogy ő azt már ismeri. Örült a többlet-ismertetőnek, majd közölte velünk, hogy ő több ezer fiatalnak a vezetője, és ismertetni fogja velük. Szóval mind a negyven bíboros előtt ismertté lett a Szűzanya Szeretetlángja.

Mint érdekességet kell leírnom, hogy mielőtt Rómába indultam, még olyasféle lelki görcs is volt bennem, hogy ez nem fog létrejönni. Ebben a sötét lelki kínban az Úr Jézus adott erőt és derített fényt lelkembe. Ezt mondta: „Ne félj, azért végeztettem veled a negyvennapi szigorú böjtöt, tudtam Én, hogy negyven bíboros van Rómában, és hogy áldozatvállalásod gyümölcsözzön mindegyik lelkében.” Egy kivételével mindegyik megkapta az ismertetőt, melyhez a prelátus írt előszót. Az a kivétel a városon kívül lakott, számozott utcában, és nem találta meg a tolmácshölgy. Én azonban nagyon kértem a Szűzanyát, hogy Ő intézze azt, ami nem volt sikeres.

1981. december 12. Folytatás

Ebben az időben is az Úr Jézus állandóan betáblázta lelkemet az Ő rendkívüli isteni közléseivel, és így folytatódott az én nehéz életem, a fiam nagy bánatával együtt. A három kis árvát tizenhat éven keresztül neveltem. Ez alatt a tizenhat év alatt a fiam is súlyos beteg lett, nyolc évig le volt százalékolva. Így egyre nehezebb lett az életem, a három eleven fiú, a súlyos beteg apa és az Úr Jézus és a Szűzanya állandó kéréseinek és közléseiknek is teljes szívemből és erőmből eleget tettem, ahogy Ők irányítottak, vállalva minden megaláztatást, gúnyt és megvetést. Minden csúnya jelzőt megkaptam: hülyét, bolondot, eszelőst. De ebben a nehéz helyzetemben csodálatos kegyelmeket és határtalan nagy segítséget kaptam fizikai munkám végzéséhez.

Később, ahogy a gyermekek már kezdtek nőni, kilenc, tíz, tizenegy évesek lettek, az Úr Jézus közölte velem, hogy el kell vinnem a Szeretetlángot Rómába. Közöltem lelkiatyámmal az Úr Jézus kérését. Ő teljes odaadással elfogadta az Úr felszólítását. Előtte néhány hónappal nem mi kerestük, hanem az Úr Jézus hozta létre a kapcsolatot egy előttem eddig ismeretlen atyával. Az Úr Jézus közölte velem, hogy őt a gyóntatóm mellé rendeli, hogy ő is jöjjön velünk Rómába. Ő kételkedett és jelet kért. Az első kérése az volt, hogy őt harminc évig nem engedték Rómába, s ha ez sikerül, ő ezt hitelesnek veszi. Ő kapta meg leghamarabb az útlevelet. De neki ez nem volt elég, utána még egy jelet kért. Azt, hogy ő a fölszentelésének 50. évfordulóján azon a napon a szentmisét Rómában mutathassa be.

Pontosan úgy történt. Péntek délután repülőre ültünk, és másnap reggel volt az ötvenedik évforduló, s ő a Szent Péter bazilika altemplomában, XII. Piusz sírjánál mutatta be a szentmise-áldozatot. Egyedül én magam vettem részt rajta, még F. atya sem volt ott. Csak később tudtam meg, hogy ennek a papnak F. atya volt a gyóntatója.

1981. november 20.

Baromfieledel készítése közben.
Az Úr Jézus és a Szűzanya egybehangzó szavaikat hallatták lelkem mélyén: „Köszöntünk téged! Tudjuk, sokat szenvedsz. Most azonban nagy elindulást kérünk általad az egész világtól. Közöld lelki vezetőddel kérésünket! Az egész világ minden tájáról az emberiség sokasága küldje kérését a Szentatyához: Szívünk Szeretetlángja kiáradásának hivatalos kihirdetését. Szándékosan nem kérjük a hosszantartó kivizsgálást, amint ezt már közöltük. Mindenki érzi ezt a saját szívében-lelkében.

Kérésünk sürgős! Nincs idő a halogatásra! A hívek a papsággal nagy lelki összeszedettséggel tegyenek eleget kérésünknek! A kegyelem kiáradása a meg nem kereszteltek lelkét is elárasztja kegyelmi hatásával.”

Lelkemben átimádkoztam az Úr Jézus és a Szűzanya szavait, melyek által nagy felelősségtudat nehezedett lelkemre. Ők közben bátorítottak: „Ne félj, melletted, mellettetek vagyunk! A kegyelem kiáradása óriási mértékben jön létre minden, a megváltó munkában résztvevő lelkében. Csak ne halogassátok kérésünket!”

1981. december 12.

A Szűzanya szólt, vagyis beszélgetett: „Kislányom és mindannyian, kedves gyermekeim! Vigyázzatok! A sátán ki akarja rántani lábaitok alól a remény talaját.Tudja ő nagyon jól, ha ezt sikerül megtennie, mindent elvett tőletek. A reményt vesztett lelkeket már bűnre sem kell kísértenie. A reményét vesztett ember szörnyű sötétségben van. Nem lát már a hit szemével, minden erény, minden jó értékét veszti (számára). Ó, gyermekeim, imádkozzatok szüntelenül egymásért, engedjétek kegyelmeim hatását létrejönni lelketekben!”

A napló hetedik oldalán²⁸ leírt dolgokról kell most bővebben írnom. A negyvennapos böjtről, melyet Gy. K., a volt lelki vezetőm megtiltott. Későbbi lelki vezetőm és gyóntatóm, F. E. – aki ugyancsak több éven át foglalkozott lelkem állapotával, mégpedig igen behatóan – minden hét péntekén eljött hozzám. Én csak Rómába való kimenetelünk előtt néhány nappal tudtam meg, hogy ő megfigyelés alatt tartott éveken keresztül. Amikor ez történt, amit most leírok, már több éve foglalkozott lelkem megfigyelésével. Egy napon az Úr Jézus így szólt: „Kérd meg lelki vezetődet, hogy engedje meg neked a negyvennapos böjtöt, mely kenyérből és vízből áll.”

Másnap éppen jött az atya, és én megkértem, vagyis közöltem vele az Úr Jézus kérését. El voltam ugyan készülve arra, hogy ő sem fogja megengedni, legnagyobb meglepetésemre azonban ő ezt a választ adta: „Kedves lányom, ha az Úr Jézus ezt kérte tőled, meg kell tenned.” Ez pénteki napon volt. Én a következő hétfői napon meg is kezdtem a szigorú böjtöt. Itt le kell írnom azokat a körülményeket, melyek akkor a családban voltak. Az özvegy fiam háromévi özvegység után megnősült. Ő, ahol három kisfiú volt: egy, kettő és három évesek, kis csecsemők. Édesanyjuk hirtelen halt meg, a kis árvákat senki nem fogadta el. Én akkor fejeztem be hat gyermekem felnevelését özvegyen. Nagyon elfáradtam, pihenni szerettem volna, de ezt nem tettem meg. Újra elölről kezdtem a nevelést három kisgyermekkel. Kettőt vittem a bölcsődébe, egyet az óvodába.

28 Itt a negyedik naplófüzet 7. oldaláról van szó, melyet az olvasó jelen kiadványunkban a IV/7. számnál talál meg. (Szerk.)

1981. április 6.

A püspök atyánál voltunk, az atya,T. és én.

Ez a látogatás egy előre bejelentett időpontban volt. Alig indult meg a beszélgetés, a püspök atya igen nagy eréllyel fordult hozzám. Szavaival vádolt, hogy hogy mertem én külföldön kinyomtatni a Szűzanya Szeretetlángját, kitől kaptam erre engedélyt? Engem meglepett ez a kérdőre vonás, de a Szûzanya azonnal a nyelvemre adta a szavakat, én meg válaszoltam. Volt nekem lelki vezetőm, ő intézkedett, én nem is tudtam meg, csak utólag. Ő az anyag kivonatát közölte velem, de hogy külföldre megy, azt nem.

1981. április 26.

Beszélgetés az Úr Jézussal. Amint a buszon utaztam, éppen a rózsafüzért imádkoztam. Ha csak egy mód van rá, szeretem csukott szemmel végezni. Most is így volt. Amint a Déli pályaudvarhoz érkeztem, az Úr Jézus szelíd szavai váratlanul megleptek: „Nézz ki az ablakon, és olvasd, amit ott látsz!” Feltekintettem. A hirdetőtáblára esett a tekintetem, egy mozi moziműsor címe volt: „Mondd azt, hogy mindent megteszel értem!” Szíven ütött ez a moziplakát. Az Úr Jézus írással bizonyította, hogy ezt kéri tőlem továbbra is. Mélységes bánat fogott el, és válaszoltam az Úr Jézusnak: „Imádott Jézusom! Érzem, hogy Te a gyengeségemben ígértetted meg velem, igen, hogy kitartó legyek, maradjak.” Én bűneim bánatával feleltem hálatelt szívvel, mert szavai után erőt árasztott lelkembe. És azon nagyon elcsodálkoztam, hogy a moziműsor címébe illesztette bele az Ő isteni kérését.

1981. április 12.

Úr Jézus: „A Szentatyához eddig küldött Szeretetláng-ismertetések nem hitelesek, mert nem a hivatalos úton kapta kézhez!”

A Szűzanya kérése a püspökhöz: „Személyesen és hivatalosan terjessze fel a Szentatyához ismertetésre és kivizsgálásra!”

Szűzanyánk kérve-kéri, hogy engedjük már Szeretetlángja kegyelmi kiáradását minél előbb az emberiségre árasztani. Ne akadályozzuk, mert rajtunk is múlik!

Nagy felelősséggel tartoznak mindazok az egyházi személyek, akik gátolják, vagy felelőtlenül hátráltatják e kegyelmi kiáradást! A Szűzanya sürget!

1981. február 2. folytatás

Szintén ma mondta az Úr Jézus:
„Adjatok egymásra keresztáldást /idegenekre is!/”

A böjtre vonatkozóan a Szűzanya (további) közlése és figyelmeztetése: Ne koplaljunk, hanem bőségesen fogyaszszunk kenyeret és vizet! A kenyeret meg lehet sózni, pirítani, gyógyszert bevenni.

Most folytatom a Szűzanya hajnali közlését, melyet még az előző oldalon nem fejeztem be. 

Mérhetetlen nagy, szívszaggató zokogását hallottam, de nem egy-két pillanatig, hanem negyed órát. Elfulladt a hangja a zokogástól a lelkek elvesztése miatt. Az Ő anyai fájdalmát annyira belém árasztotta, hogy lelkembe hasított. Fájdalmának átvétele közben én panaszkodtam: „Édesanyám! Érts meg, mi gúzsba vagyunk kötve, mi nem tudunk semmi olyat tenni, hogy (Szeretetlángodat) úgy terjesszük, ahogy azt Te kívánod. Mi is úgy szeretnénk, de nekünk nem áll semmi a rendelkezésünkre, amivel megvalósíthatnánk nagy mértékben azt, amit Te kérsz. S az a kicsi, amit meg tudunk valósítani, az nem terjed eléggé, futótűzként, hanem csigalassúsággal. Amit 1980. augusztus 15-én közöltél, akármilyen nagy mértékben is terjed, nem oly nagy mértékben került ki a világba, ahogy azt, Anyám,Te kéred tőlünk.”

E beszélgetés után úgy éreztem, mintha a Szűzanya megkönnyebbült volna attól a zokogástól, melyet belém is árasztott, és azt mondta: „Kislányom, én istenanyai jóságommal megáldalak mindnyájatokat, bölcsességemmel felruházlak, neked pedig közvetlen átadom ezt. Figyeld meg, végy egy papírlapot, ami olyan nagy, mint három levelezőlap. Ezt háromba hajtva írjátok rá – mivel nincs más lehetőség – azt a közlést, amit 1980. augusztus 15-én és 1981. január 1-én Szent Fiammal közöltünk: „Lépj ki mértékeidből! Azután a tanítást a Bölcsekről, és még ami a túloldalon ráfér, ha ti még valamit akartok.”

Miután a Szűzanya ezt a magyarázatot adta, éreztem, hogy megnyugodott. Ő még ezt is mondta: „Kislányom! Én felvértezlek az én istenanyai erőmmel, amit azért teszek, hogy legyen erőd továbbadni. Légy nyugodt, én minden olyan személyt hozzád fogok terelni, irányítani, akire csak szükséged lesz.” Erre én is megerősödve, megnyugodva felkészültem a nagy lélekmentő munkára, mert valóban úgy is lett, ahogy a Szűzanya mondta: néhány nap múlva valóban megindult a lehető legjobban.

1981.

1981. február 2.

Hajnalban, a virrasztás idején a Szűzanya elmondta nekem, nem elmondta, ó, ezt nem jól mondtam, zokogva, bánkódva panaszkodott. Mérhetetlen nagy anyai, lelki fájdalmában így szólt: „Jobban kell dolgozni a lelkek megmentésén.” Ez kevés, amit teszünk. Mérhetetlen nagy mértékben, sokkal többet kell tennünk. Többet akarnunk és minden lehetetlent meg kell kísérelnünk, hogy az Isten ügye és a lelkek megmentése a legnagyobb mértékben megvalósuljon. Ezt nem egy-két embertől, az egész világtól kéri. Az Ő Szent Fiának megváltó munkájában csak úgy veszünk részt, ha minden megfeszített erőnket beleadjuk a lelkek megmentésébe.

Majd rátért a Szűzanya arra, amit 1980. augusztus 15-én közölt velem a nagy Szűzanya ünnepen: az Úr Jézus és a Szűzanya felváltva közölték velem a kegyelmi kiáradás fokozott hatásos eszközeit. A Szűzanya szavai határozott, de szerető eréllyel hangzottak lelkemben. Azt kérte, hogy a papság, az Istennek szentelt személyek és a világiak az egész világon tartsák meg hétfői napon a szigorú böjtöt, mely kenyér és víz legyen. Napjában többször is ehetnek.

Úr Jézus: „A világegyház nagy veszélyben van, és ezen változtatni a ti földi erőtökkel nem tudtok! Már csak a Szentháromság segíthet a küzdő Egyházon, valamint a Szűzanya, az összes angyalok és szentek s az általatok kiszabadított lelkek együttes közbenjárása!”

A Szűzanya közlése szó szerint:
„A papok, ha a hétfői böjtöt megtartják, minden szentmiséjükben, amit azon a héten bemutatnak, az átváltoztatás pillanatában tömegesen szabadítják ki a lelkeket a tisztítóhelyről!
Az Istennek szentelt személyek és a világiak, akik a hétfői böjtöt megtartják, azon a héten minden szentáldozásukkor az Úr Szent Testének vétele pillanatában tömegesen szabadítják ki a lelkeket a tisztítóhelyről!”
Szűzanya: „Aki a böjtöt rendszeresen megtartja, annak elegendő este hat óráig megtartania! Egy öt-tizedes rózsafüzért imádkozzon el, ebben az esetben a tisztítóhelyen szenvedő lelkekért még azon a napon!”

Az Úr Jézustól 1981. január 1-én kaptam az ismételt kérést, melyet több mint tíz évvel ezelőtt egyszer már közölt velem, de akkor nem tudtam mire vélni: „Lépj ki mértékeidből! Lépjetek ki mértékeitekből! Nézd a három Bölcset, akik emberfeletti áldozatot hoztak. Ők igazán kiléptek mértékeikből. Ezt kell tennie mindenekelőtt a papságnak, az Istennek szentelt személyeknek és minden hívőnek!” A rendszeresen és a megszokotton túl fokozniuk kell az imát és az áldozatot a lelkek megmentéséért a végsőkig.
Minden plébánián teljes lelkesedéssel és akarattal meg kell szervezni az imaközösségeket!

1969.

1969. november 7.

Kis szobámban a Szentháromság imádásába elmerülve e szavakat hallottam lelkemben:
„Hamarosan egy papi személyt küldök hozzád, aki kezébe veszi lelkedet s a mi szent ügyünket.” Imámban való elmerülésem közben nagyon megzavart ez a néhány szó. Arra gondoltam, ha ez valóban így lesz, úgyis megtudom, s ennek bizonysága lelkemben megerősíti az ügy valódiságát, mely miatt lelkem a kételyek kínjaiban vergődik. Ezt még a túlsó lapon folytatom, de előbb még kénytelen vagyok leírni: az előző megaláztatás hosszú időn át igen fájt lelkemnek. Gyakran elmémbe tódultak a gondolatok az illető papi személlyel kapcsolatban, hogy milyen jellemtelenség az, hogy a levelemre még csak nem is válaszolt. S habár nem dédelgettem lelkemben a megaláztatás sebeit, azért mégis igen sokat pirultam eme néma elutasítás miatt, s csakis a Szűzanya jósága és közbenjáró kegyelme segített át ezen a nagy megaláztatáson is. […]

1966. július 27.

„Erzsébet, köszönöm megértő és kitartó áldozataidat, melyeket még ilyen nehéz körülmények között is meghozol.” S míg e szavakat elmondta, lelkemben jelenlétének csodálatos hatását éreztette, mely által új erőt árasztott lelkembe. Ilyenkor lelkem úgy remeg, hogy majd összeesek. Hisz testem erejére is nagyon kihatnak ezek a dolgok.

1966. augusztus 6.

Reggel és egész nap folyamán beszélgetett. Oly rendkívüli dolgokat mondott, melyekről eddig még nem beszélt, s közben szeretetét rendkívüli módon árasztotta rám. Ami ezután történt, arról nehezen tudok írni, mert ez részemre igen különös és föl nem fogható. Lelkem remegése olyan nagy, hogy ilyen még nem volt soha. […]

[…]  

[…] Amint említettem a füzetben, a gyóntatómtól az Isten intézkedése folytán elmaradtam, és miután hosszú időn át állandó gyóntatóm nem volt, így magamra maradva vergődtem mindaddig, míg(nem) az Úr Jézus intézkedett.

Ugyanis amikor Gy. atyától elmaradtam, az Úr Jézus így szólt: „A tizenkét papi személy bármelyikét választhatod magadnak gyóntatóul.”

Én vonakodtam e választási jogtól, és kértem az Úr Jézust, mutasson rá Ő valamelyik papi személyre, és én akkor örömmel elfogadom. Az Úr Jézus rá is mutatott egy személyre, a neve K. F. Ő már némileg ismerte a dolgokat, és gyóntatómnál érdeklődött is a lelkemben történő dolgok felől. De miután én megkértem őt, azt a választ kaptam, hogy most nem ér rá választ adni, ő ugyanis T-n plébános, és amikor kérésemmel hozzá fordultam, éppen a máriaremetei kegytemplomban nagyböjti szentbeszéd-sorozatot tartott. Így a választ elnapolta. Néhány hét múlva kérésemet levélben megismételtem. Ő azonban ezt teljesen figyelmen kívül hagyta, meg sem válaszolta. Én több kísérletet nem tettem, azért sem, mert időközben a Szûzanya így szólt:

„Leánykám, Szent Fiam ezt is megaláztatásnak szánta, és te csak maradj meg szelíd alázatosságban és légy türelmes. Tarts távol magadtól minden erőszakos megnyilvánulást, mert az erőszak nem vezet célhoz. Neked csakis a megaláztatások útján kell szent ügyünket továbbvinned.”

Az idő telt-múlt.

1966. május befejezés

Másnap az Úr Jézus szelíd szavakkal ugyan, de mégis szemrehányást tett. Én ugyanis szentgyónás közben gyóntatómnak azt mondtam, hogy nem megyek hozzá többé, mert nem akarom zavarni őt kínos helyzetemmel. Amint most az Úr Jézus szólt, igen megszégyenültem. „Mondd, nem gondolod, hogy Engem is megkérdezz, mi az Én akaratom? Én megvilágítom előtted, hogy lásd tisztán. Lelkedbe világosságot gyóntatód által derítettem, és most szigorúan megfeddlek, hogy helytelenül cselekszel, ha ezután is ilyen hosszú időn át hordozod a sötét zavart lelkedben. Hogy szorosabb kapcsolatban légy gyóntatóddal, azért ezután nem Én, hanem csakis ő lesz az, aki által lelkedben fényt derítek. Ezt azért teszem, hogy alázatosságod mind tökéletesebben táplálkozzon. Most még annyit, hogy mondd ezt meg gyóntatódnak, és lásd be előtte alázatosan helytelen cselekedetedet.”

Én az Úr Jézus kérését a legközelebbi szentgyónásnál meg is tettem.

1966. június 3.

A Szűzanya szólt. Én ugyanis néhány nappal ezelőtt a Szűzanyának elmondtam, hogy a gyóntatóm mit mondott. „Míg az Úr Jézus vagy Te, Édesanyám, nem adod tudtára kérésedet, kéréseiteket, addig ő nem tesz semmit.”

Erre felelt most nekem a Szűzanya: „Kislányom! Az én Szeretetlángom nem tesz kivételt az ő lelkében sem. Őt is szelíd fényével árasztom el, melynek nem fog tudni ellenállni sem ő, sem mások, kik hivatva lesznek továbbvinni a kegyelmeket. Amint a te lelkedbe is szelíd fényt árasztottam, akképpen cselekszem másokkal is. Csak azt meg kell mondanom neked, kislányom, hogy minél tisztább az a lélek, aki befogadja, annál kegyelemteljesebben fog ragyogni lelkében Szeretetlángom. Mert a lélek tisztaságán keresztül Szeretetlángom ragyogásában visszaverődik a kegyelemnek az a fénye, mely fogékonnyá teszi a lelket, s a bűnbánat könnyeit hívom létre benne anyai szeretetemmel.” A Szűzanya ezen szavaira tökéletes nyugalom tért be lelkembe.

1966. június 12.

Reggel, amint az oltár előtt imádtam Őt és Eléje tártam lelkem nyomorúságát, Ő ezt mondta: „Kedvesem, Én most befedem lelked nyomorúságát, és érezd ezt te is, hogy erőt meríts! Lelked nyomorúságát immár befedtem, s most már csak a szépség az, mely kiragyog belőled. S ha te érzed is lelked nyomorúságát, mások ezt nem érzik. Kisugárzik lelkedből az Én Istenségem gazdagsága, melyből másoknak osztogathatsz. Szóval kegyelmeim sáfárjává tettelek.”

1966. május

Ma gyónni voltam, és átadtam gyóntatómnak az Úr Jézus által leíratott dolgokat. Utána néhány napig lelkemben csend lett egy kis időre, de ez a kevés kis nyugalmi idő észrevétlenül, mint valami váltóáram, úgy váltódott át lelkemben nyugtalansággá. Hosszú hónapokon át kínlódtam. Szörnyű bűntudat fészkelte be magát lelkembe. Nem a régi bűneim miatti tudat kínzott, hanem a leírt dolgok átadása. A szörnyű bűntudat miatt arra kényszerültem, hogy az Úr Jézus Szent Testét távol tartsam magamtól. Szóval nem mertem az Úr Szent Testét magamhoz venni. De még arra sem tudtam magam elhatározni, hogy gyóntatómhoz elmenjek és elmondjam nagy lelki vergődésemet, mely mind jobban fokozódott. Lelkemben sötét zavar támadt, s ennek tetőfokán már testem ereje is fogyott. Utána gyóntatómtól telefonon időt kértem, hogy beszélhessek vele. Ő még aznap délután négy órára várt. Mikor hozzá érkeztem, alig bírtam tartani magam. Elfojtott, zokogó hangon mondtam el, hogy amióta utoljára nála jártam és a közléseket átadtam, sem éjjelem, sem nappalom nincs az átadott dolgok miatt. Megkértem őt, hogy égesse el és semmisítse meg azokat, mert csak úgy lesz lelkemnek nyugalma, ha ő is segít megszabadítani. A magam erejéből képtelen vagyok erre. Nem tudok tisztán látni, és végső kétségbeesésemben már szentáldozáshoz sem merek járulni. Mikor ő ezt meghallotta, igen felháborodott és nagy küszködés kezdődött benne.Teljes erejét latba vetve akart engem meggyőzni, hogy ne törődjek én azzal, amit neki átadtam, ez továbbá nem tartozik rám. Ő úgysem viszi tovább az ügyet, s megismételte előttem, amit már régen is mondott, hogy amíg az Úr Jézus vagy a Szűzanya neki nem adja tudtára, addig ő nem tesz semmit sem.

Szentgyónás közben én nem tudtam felfogni azt, amit mondott. Csak az én lelki vakságomról beszéltem és arról, hogy szabadítson meg végképp hazug állításaimtól. Ő látván lelkem vergődését, azt mondta, nem tettem semmit, ami bűn lett volna. Értsem meg, nem vagyok rosszakaratú. Ő már évek óta ismer, tehát vállalja lelkemért a felelősséget. Engem már a kétségbeesés fojtogatott, hogy ő sem lát tisztán? S ezt meg is mondtam neki. Ő a gonosz megtévesztését tárta elém, s közben éreznem kellett, hogy a gonosz lélekkel viaskodik, hogy megszabadítson aljas ocsmányságaitól. Közben olyan szavakat használt, melyekre hirtelen azt mondta, szentgyónás közben nem is illik ilyesmit mondani, de a gonosz felháborító szemtelensége késztette őt erre. Gyóntatómnak is éreznie kellett az én lelkemben uralkodó kínos, zűrzavaros sötétséget. Majd szigorú szavakkal rám szólt, hogy értsem meg, nem a Gy. K. vagy a civil ember mondja nekem, hogy bűneim meg vannak bocsátva, hanem maga az Úr Jézus az, akinek ítélőszéke előtt vagyok. Ő oldoz fel engem, s ha az Isten ítélőszéke előtt állva én még mindig ellenállok, akkor aztán tényleg vétkezem. Majd hivatkozott arra, hogy engem az Úr Jézus nagyon-nagyon szeret, és ezt a sok kegyelmet, melyet nekem ad, nagyon-nagyon köszönjem meg. S még mintegy erősítésül megvilágította lelkemben, hogy csak halálom után tudom meg igazán, hogy az a sok szenvedés, melyet én az Úr kezéből elfogadok, mennyire érdemszerző. Szóval, ez a szentgyónás ismét igen nehéz volt mindkettőnk részére, hiszen közös erővel kellett megküzdenünk a gonosszal. Ő már, szegény, ökölbe szorított kezekkel viaskodott a gonosz lélek kitartó támadásával. A feloldozás szavai után lelkemre hirtelen fényesség áradt. Megszabadultam a gonosztól úgy, ahogy ez eddig még soha nem történt meg velem.