Szeretetláng Lelki Napló

1964. február 12.

Az előző napon a remetei kegytemplomban jártam. Az újrafestett templom szépsége igen megragadott. Másnap Ő is erről kezdett velem beszélgetni: „Ugye, gyönyörködtél házamban? Megragadta lelkedet az az egyszerű szépség és áttekinthetőség. Legyen lelked is ilyen egyszerű, könnyen áttekinthető, ahol nincs semmi és senki, csak Én! Így összeforrhat szemünk, mert nincs, ami figyelmedet elvonja Rólam. Uraljon mindig ez a könnyed magabiztosság. Óhajts: csak Én és senki más!”

1964. február 13.

Még a múlt héten történt ez, de én olyan nehezen írok. Pedig már tavaly elhatároztam, hogy ebben az évben szorgalmasabb leszek, és nem hagyom az Úr Jézus szavait leíratlanul. De van idő, amikor arra gondolok, hogy az Úr Jézus ezt nekem mondta, és másoknak bizonyára mást mondana. Ő azonban megkért, hogy írjam csak le szavait, mert másoknak is kegyelmet osztogat általam, és legyek én a munkatársa ebben is. Megvallom, mivel kevés iskolám van, nemcsak az írás könnyedsége nem énem, hanem a helyesírás sem ismert előttem. Ezek miatt aztán állandó gátlásaim vannak, hogy mindent papírra vessek. Emlékezetemben sok mindent elraktározok és megjegyzek magamnak. De ez évtől lehetőleg igyekszem mindent leírni.

A múlt hét csütörtökön történt a rövid beszélgetés. Az elmúlt napokban lázas fül- és torokgyulladást kaptam. A magas lázat néhány lázcsillapító segítségével leküzdöttem ugyan lábon hordva, de a fül- és még jobban a torokfájás kínzott. Nem bírtam nyelni semmi szilárd ételt. Csütörtökön éppen a szigorú böjti napom volt /csak kenyéren és vízen/. Jézus, látva kínos erőlködésemet, édes szavaira méltatott: „Tudod, mivel nagyon kimerültünk mind a ketten, együnk valami kis meleget.” Én egy kevés rántott levest főztem. A meleg leves után valóban jobban lettem. Evés közben kedvesen áradozott, amit kevés szóban, de sok érzésben nyilvánított ki:

„Ugye, most erőre kaptunk mind a ketten? Mert Én is veled szenvedek. El tudnád képzelni, hogy magadra hagylak? Nem! Ezt soha nem teszem meg. A mi bensőnk mindig együtt érez.”

1964. február 14.

„Isteni szeretetem tüze által kitágítom lelkedet, hogy a kegyelmek még nagyobb bősége férjen el benned. Tudod, hogy a vasat a meleg tágítja ki, s minél jobban átizzik a tűzben, annál könnyebben formálható és tágítható. Ugye, érted? Hisz te ebben a szakmában is dolgoztál és tudod. Azért mondom: minél többet vagy istenségem izzó szeretetéhez közel, annál könnyebben formálom és tágítom lelkedet az Én isteni szent tetszésem szerint.”

(III/145) 1964. február 1.

Tűzrakás közben egy könyv akadt a kezembe, mellyel be akartam gyújtani, és közben beleolvastam. A görög művészet és mitológia megragadta figyelmemet. Gondoltam, most nem érek rá, de elteszem, és később elolvasom. Közben, amint végeztem házimunkámat, Ő szomorúan szólt: „Sajnálom, mert ez azt jelenti, hogy Én addig mint egy mellőzött, félre kell hogy álljak gondolataidból.” És gyengéd szavakkal kérlelt: „Ne tedd ezt!”

1964. február 7.– első péntek

Az Úr Jézus: „Már néhány napja úgysem beszéltem. Most is arra kérlek, olvasd vissza a sóról azt, amire tanítottalak. Mondom, ha nem beszélek, van mivel betöltsd gondolataidat. Óhajtásaimból élj!”

A gonosz zavargása oly nagy elmémben, hogy már nem is tudok gondolkodni. Most a nagy kínok közepette az Úr Jézus meg-megvilágítja mindazt, amit a gonosz összezavar bennem.

„Leánykám, figyelj arra, amit mondok. Életed küzdelmei már kiskorodtól Isten tervei szerint alakultak. Emlékezz! Körülötted mindig voltak olyan személyek, akik észrevették életed rendkívüliségét és küzdelmeid értékét. Az egyik ismerősöd fehér hollónak nevezett, és sokan voltak, akik minden tudatlanságod dacára rendkívüli gyermeknek tartottak. Ezt zavarja a gonosz elmédben. És mindezt hazugságnak tünteti fel előtted. Bárhogy dühöng is rád, ez igaz volt, amit sokan mások is beszéltek rólad. De ez téged ne tegyen önteltté. Vigyázz! Mert most így próbál kevélységre rászedni.”

1964. február 8. – első szombat

„Nézz körül, ki az, aki Velem gyűjt?” Érdekes dolog az, amit munkám közben megmutatott. Mint valami forgás, olyan különös területre mutatott rá, és bármerre fordultam is, csak ezt láttam. Rengeteg lelket láttam végeláthatatlan területeken. Sínylődtek úgy testben, mint lélekben. Az Úr Jézus felhívta figyelmemet: „Látod, ezt azért mutatom meg, hogy lásd, mily nagy az aratás. Te kedves, te nagy segítőm, a mi kezünk együtt gyűjtsön! A lelkek megmentésén dolgozz csak tovább is! Ez a látvány, melyet a szemed elé tártam, tájékoztatást nyújt, hogy ki az, aki Velem gyűjt. Látod a sok aratnivalót és a csekélyke munkaerőt? Ezért neked megfeszített erővel kell dolgoznod. Ugye, most élesebb lett lelkedben a fájdalom? Fogadd el jó szívvel. Ez a fájdalom elűzi lelkedből egy időre a gonosz zavargását, mely látom, nagyon kimerített. Gyűjts Velem, Erzsébetem! Kevés a munkásom, és hiába ígérek sok és magas jutalmat, nem sok a jelentkező. Légy te az Én jó munkásom, teljesítsd túl a normát!”

(III/144) 1964. január 15.

Az Úr Jézus erről beszélgetett:
„Kislányom, tudod milyen nagy az olvasók tábora? Sokszor és sokat olvasnak szent tanításomról, de nem érnek el vele semmit. A lámpafény, a napfény csak a betűket világítja meg. Értelmét csak azok fogják fel igazán, akik Hozzám jönnek. Én isteni fényességemmel az Előttem leboruló léleknek átadom Istenségem értelmét, és ezáltal felér majd elméjükbe az Én örök óhajtásom, mely a lelkek megmentése. Akarjatok részt venni megváltó munkámban! Ez legyen életetek legfőbb célja, mely az egyetlen érték, amit Elém hozhattok. Ragadjatok meg minden alkalmat és módot a lelkek megmentésére! Ezért fáradozzatok! Tudod, mit olvastál egyszer: Ha minden hívő csak egyetlen lelket mentene is meg, nem volna elkárhozott.”

S amint az Úr Jézus befejezte szavait, a Szűzanya szólt hozzám fájdalmas szavaival: „Kislányom! Én azt akarom, hogy egyetlen lélek se kárhozzon el! Akarjátok ti is velem együtt! Azért adom kezetekbe a fénycsóvát, mely Szívem Szeretetlángja.”
És míg e szavakat mondta, az én lelkemben is fokozta Szívének fájdalmát.

1964. január 29. 

Néhány nappal ezelőtt a mellém rendelt nővér arra kért, kérdezzem meg a Szűzanyát, hogy meghal-e a súlyos beteg nővér, kinek halálával kapcsolatban több nehéz ügy elintézése merül föl. Én mondtam a nővérnek, ilyesmit én nem szoktam a Szent Szűztől megkérdezni. A Szűzanya válasz nélkül is hagyta kérdésemet, melyet a nővér kérésére mégis feltettem.

Majd néhány nap múlva, mikor már nem is gondoltam rá, egyszerre az Úr Jézus, mintegy meglepve engem, így szólt:
„Miért akar a melléd rendelt nővér nem rá tartozó dolgot megtudni? Az az Én dolgom, hogy kit és mikor szólítok el. Mindenesetre mindent javatokra fordítok.Vegyétek észre az Én erőteljesen és gyorsan működő isteni gondviselésemet, mely megszakítás nélkül működik az egész emberiség javára. Az Enyéimnél ez még fokozottabb, és gyakran szeretetemnek igen gyengéd megnyilvánulásában juttatom érvényre. Nem a kíváncsiság kielégítésére, sem a ti rövidlátó elképzelésetek megnyugtatására. Az Én isteni gondviselésem kifürkészhetetlen úgyis számotokra. Bízzatok! Hozzátok Hozzám mindazt, ami számotokra nehéz és sötét. Én megkönnyítem és megvilágítom azt mindennap újra előttetek.”

1964. január 20.

„Írd, amit mondok. Bárki, bárhol olvas arról az előző napon történt isteni átáramlásról, mellyel megtiszteltelek, kivétel nélkül részesülni fog kegyelmeim kiáradásában, melyet isteni érdemeimmel egyesített érdemeid által a lelkekre árasztok, mintegy előlegként szenvedésed olajcseppjeinek kisajtolása által.”

1964. január 28.

Ma írom ezt le, de nem ma, hanem néhány nappal ezelőtt történt. De oly nehezen fogtam hozzá, azért, mert elmém nehezen fogta fel azt, amit mondott: „Ne tépelődj! Mire jó ez? Úgysem tudod felfogni, mekkora utat kellett megtenned, míg lelked ily magaslatra emelkedett. Nemhogy te, de még a Föld összes csillagászai sem tudnák kiszámítani azt az utat, melyet te ily rövid idő alatt megtettél, melyen az ég angyalai és szentjei is csodálkoznak. Ugye, érzed azt, hogy ez a megoldás részemről mily egyszerű? Én szeretetemmel ragadtalak el, hogy amint mondtam, (III/143) már nyílegyenesen repülj Felém, Hozzám. Ismétlem, nyílegyenesen. Ez a szeretet útja, mely nem kerülget, nem latolgat. S mivel te ezt az Általam nyújtott szeretetet elfogadtad és minden erőddel magadhoz ragadtad, azért most itt vagy Nálam. Ne csodálkozz most már tovább egy pillanatig sem, ha azt teszem veled, amit szeretetedért adnom kell. Én sem tudok ellenállni, mert az Én szeretetemből felkínált áldozat nálad megértésre talált, és ez az, ami miatt kegyelmeim gátlás nélkül működnek lelkedben. És ha előfordul az, hogy magamhoz ragadlak, ez ne ejtsen téged gondolkodóba.Vedd úgy, amint adom és amiért teszem. Ezen ne töprengj! Mindenesetre a nyomorúságodban való elmerülésed igen tetszik Nekem. De ezt sem tulajdoníthatod magadnak, mert ez is az Általam nyújtott rendkívüli kegyelmek gyümölcse, és ahogy nem tudod felfogni elméddel az elragadtatás által történő elszakadást a földtől, éppúgy nem tudsz magadnak számot, vagyis magyarázatot adni a kapott kegyelmek bőségéről sem, mely sokakat fog ámulatba ejteni. Mert a te lelkedet Én vettem kezembe, te csak az Én kezem munkája vagy. S miután előre megmunkáltam lelkedet – ugye, tudod, erről már sokat beszélgettünk –, ezért minden dicséret Engem illet. Mondom, azért nem juttattalak lelki vezetőhöz, mert magam akartalak megnevelni nagy elhivatottságodra. S hogy megengedtem a sok bukdácsolást, ez is szándékos volt, mert így edzettem meg lelked arra a nagy alázatosságra, mely nélkül semmire sem mentem volna veled. Most is Én vezetlek! Ez természetesen nem jelenti azt, hogy gyóntatód szavai nem Tőlem valók. Sőt, igenis kihangsúlyozom, fogadd el minden utasítását, és csak azt tedd, amit ő mond.Az ő szavai az Én szavaim. Ő az Én sugallatomból veszi mindazt, amit mond. Bárcsak megértené és megfogadná ezt minden lélek és alázatos engedelmességgel követné!”

(III/141) 1964. január 18.

A mellém rendelt nővérnél jártam. Ő éppen egy kedves hangversenyét hallgatta. Amint közben más elfoglaltsága lett, a fülhallgatót átadta, mondván, hallgassam addig én. Hamarosan belefeledkeztem a zene szépségébe. Alig néhány perc után a zenei hangok szépségén keresztül az Úr Jézus leheletszerű finom szavaival szólt hozzám: „Nem gondolod, hogy ilyenkor féltékeny vagyok? Mit mondtam? Hajszál se férjen közénk!” Szavai úgy hatoltak lelkembe, hogy a zene szépsége felett uralkodott, és Ő tovább kért: „Isteni szavaimat a világ zenei művészetén és szépségén keresztül is halld meg! És mondj le önmagadról, a magad szórakoztatásáról. Kis lánytestvérkém, gondolj arra, amit veled cselekszem, és ne engedj be lelked csendjébe semmi mulandó szórakozást. Ne szórd szét lelked összeszedettségét holmi kis földi művészek produkciói miatt. Csak egy a szükséges, a megváltó munkámban való szünet nélküli részvétel. Ez szórakoztasson. Ne mondd, hogy Én olyan szigorú vagyok. Nem kértelek-e sokszor, hogy mondj le önmagadról? Ezt pillanatról pillanatra meg kell tenned. Nem kapcsolódhatsz ki ebből még rövid időre sem. Én vagyok az Út, az Élet számodra. Minden megsemmisül, csak a lélek munkája marad meg, melyet a lelkek érdekében teszel.

1964. január 19.

Ma csak egy szentmisét hallgattam. A lábaimon a régi fagyás kezd kiújulni, ez tartott vissza, hogy az esti szentmisére is elmenjek. Elmaradt az esti imádási óra is. Úgy gondoltam, ezen a napon pihenek jól fűtött kis szobámban. Apró elfoglaltságokkal töltöttem el a délutánt és az estét is. Időközben kimentem a kertbe, és abban a pillanatban a jeges hó tetején könnyed lépéseket hallottam. Körülnéztem, nem valami éhező állatka keres-e valami kis ennivalót. S ahogy mentem, néhány pillanat múlva az Úr Jézus jelenléte árasztotta el lelkemet. Az érzésre megrendültem, mert jelenlétével éreznem engedte azt is, hogy szorosan mellém állt. És én egész testemben remegtem a Tőle kiáramló kegyelmek hatása alatt. Úgy elhagyott a testi erőm, hogy majd összeestem, csak remegve tudtam lépni.

Már sokszor történt az, hogy meglepett szent jelenlétével, de ez most felülmúlta az eddigieket. Mert testem remegése oly nagy volt, mint még soha. Nem láttam, és nem tudom, hogyan, mégis éreztem ruhája érintését, (III/142) mely minden ízemben mint a kegyelmek rendkívüli suhogása, úgy töltötte el lelkemet Isten jelenlétével. Ez kint a havas kertben történt. Amikor visszamentem kis szobámba, akkor láttam, hogy mennyi ideig tartott ez. Utána az Úr Jézus kedvesen beszélgetni kezdett: „Tudod, annyira egyedül voltam, és mivel te nem jöttél, eljöttem Én hozzád. Öröm Nekem veled lenni. Megköszönöm most a sok Rám gondolást. Ó, ha tudnád, mily nagyon kedvemben jársz, hogy Szent Véremről oly sok áhítattal elmélkedsz, engesztelsz és imádsz! Illőnek tartottam, hogy azért ily különösen tiszteljelek meg Én is téged. S az egyedüllét! Ó, ez a magány és ridegség, mely állandóan körülvesz! Azért most melletted maradok, nem zavarom pihenésed, csak itt leszek csendben veled. Dobbanjon szívünk együtt! Te csak végezd tovább, amit eddig tettél. Én itt maradok még soká nálad, mert mit is csinálnék egyedül? Nem jönnek sem imádásomra, sem engesztelésemre, sem kérni, sem hálát adni.Tudom, te nem maradsz el Tőlem ok nélkül, neked nincs igazolatlan órád. Erzsébetem! Istenségemmel ajándékozlak meg. Szoríts szívedre, hisz Én emberi érzéssel is érzek. A szent remegést, melyet az előbb éreztél, kitüntetésnek szántam az irántad érzett hálám jeléül.”

(III/140) 1964. január 17.

Ma az Úr Jézus a názáreti hajlékról kezdett beszélgetni, „mely a család kedves, meleg fészke volt.Tudod, itt készítettem elő Én is lelkemet a nagy áldozatra, a szenvedésekre, melyeket értetek vállaltam. Neked is a családi szentélyben kellett megérlelődnöd. S mivel te árva voltál, a te családalapításod által készített otthon számodra az a hely, melyben lelkednek fel kellett készülnie arra a nagy elhivatottságodra, mely csakis a családi szentélyben érlelődhet meg. Én tudom, ismerem adottságaidat, és ezért isteni gondviselésem tervszerűen rendezett el mindent, hogy alkalmassá tegyen mindarra, amit rajtad keresztül akarok a világ tudomására hozni. A családi szentélyből, igen, csakis innen kell elindulnotok az életre, az élet nehéz küzdelmeire, és ennek összetartó melege az, ahol újra felmelegedhetnek a lelkek a nagy eltévelyedések után. Itt önmagukra találnak, és újra Istenhez térnek. Kell, hogy ti, édesanyák, szívetek megértő melegét kiárasszátok még a családtagok elválása után is. Nagy felelősség az, mely reátok hárul. Nehogy azt higygyétek, ha (a gyermek) megnő, szülőre nincs szüksége. Anyám is követett Engem szeretetével, áldozatos életével és imáival mindenhová. Ezt kell tennetek nektek is. Én megáldom minden törekvéseteket. 

Édesanyám lekötelez erre. Az Ő közbenjáró nagy hatalma az, amellyel kieszközölte Tőlem a családok részére ezt a nagy kegyelmi áradatot, melyet most készül a Földre árasztani. Ahogy Ő is mondja, ilyen még nem volt, mióta az Ige Testté lett. A baj gyökerére teszi anyai jóságának gyógyító erejét, melyet nem nyilvános csodának szánt, mint a nagy, csodálatra indító és világhírű kegyhelyeket. Ő azt akarja, hogy minden család egy kegyhely legyen, egy csodás hely, ahol veletek összefogva teszi csodáit a lelkek mélyén. Szívről szívre járva kezetekbe adja Szívének Szeretetlángját, mely a családokban uralkodni akaró sátánt a ti áldozatos imáitok által megvakítja.”

Az édesanyáknak szól a Szűzanya!

S közben a Szűzanya szólt még néhány szót: „Kármelita kislányom! Általad kívánom nyilvánosságra hozni anyai Szívem határtalan szeretetét és aggodalmát, mely a családi szentélyek széthullása miatt fenyegeti az egész világot. Édesanyai segélykiáltásomat mindenekelőtt hozzátok intézem, és veletek összefogva akarom a világot megmenteni. Kislányom, neked engedem először érezni ezt a nagyhatalmú erőkifejtést, melyet a sátán megvakítására indítok. Megosztom veled halálod napjáig Szívem aggodalmát. Együttérző szíved szeretete az, mely érdemessé tesz erre, Szeretetlángom továbbadására. És aki velem érez, mind jogosult lesz erre a nagy kegyelemre, mellyel a lelkeket megmentjük az örök kárhozattól.”

Az Úr Jézus és a Szűzanya szavai lelkemben mintegy frissítő erő, úgy hatnak elmémre. Ezáltal (alábbhagy) a sátán állandó zavargása, mely szűnni nem akaró erőszakkal valóságos pokoli kínokat lövell magából, mellyel lelkemet uralma alá akarja hajtani.

(III/139) 1964. január 16.

A szentmise alatt és áldozás után is az Ő Szent Vérének erejéről beszélt: „Én vagyok a nagy Véradó. Isteni Szent Véremtől megistenülhettek. Felfogjátok ezt ésszel? Ugye, nehéz? Én vagyok a világ Véradója. Fogd fel hatalmas szeretetemet, melyet nyújtok neked, nektek. Tűnődj el rajta most, szent fényességem világosságánál. Ugye, te érzed ezt a Szent Vért? Szent Vérem bemelegíti, mozgásba hozza lelketek fagyos, megbénult erejét. Én átömlesztem, és átömleszteném az egész világon minden teremtménybe. Csak adjátok át magatokat isteni kezeim szent kezelésébe! Engedjetek lelketekben működni! Miért akartok közönséges lelkű emberek maradni? Akarjatok megistenülni, hogy gyönyörűségem legyen bennetek, veletek élni! Asztalomon szünet nélkül teríték (van), Én, a vendégváró gazda mindent feláldoztam, önmagam adtam. Tekintsetek lelketekbe a Szent Vér befogadása után, és vegyétek észre azt a pezsgést, melyet Szent Vérem ereje művel bennetek. Ne legyetek annyira érzéketlenek! Ne a megszokás szürke hatalma hozzon ide szent oltáromhoz, hanem az áldozatos szeretet tüze, mely itt szeretetemtől tüzet fog, és Általam, veletek összefogva szeretetem tüze kiégeti lelketekből a bűnt. Ó, hogy vágyom erre a nagy elhatározásotokra és erre az önkéntes szeretetre! Mikor jöttök már végre így Hozzám?” Ezek az isteni átélések olyan állapotban tartják lelkemet, hogy ilyenkor a gonosz zavaró erejének érvényre jutása teljesen megsemmisül lelkemben.

(III/138) 1964. január 10.

A Szűzanya féltő gonddal újra oktatott: „Kislányom! Vigyázz rejtettségedre és alázatosságodra. Anyai Szívem oltalmát árasztom reád, és kegyelmekkel teljes lelkem erejéből adok neked.”

1964. január 13.

Elmélkedésem közben az Úr Jézus ismét szent szavaira méltatott: „Erzsébetem! Vigyázz! Lelked hosszas és nagy küzdelmek színtere lesz. A gonosz lelked legfőbb értékét akarja elvenni tőled: meg akarja ingatni alázatosságodat.Tudja, látja, hogy ez az egyetlen érték, melyet döngetnie kell. Csakis ezen keresztül tudja megingatni egész lelked állhatatosságát. Irtózatos erővel tör feléd, és gyűlöletének minden eszközét felhasználja veled szemben. Zavarni fogja gondolataidat, minden cselekedetedet bizonytalanná teszi, szavain keresztül minden ocsmányságot megkísérel, és kegyetlen kínokkal fog elárasztani. Oly dolgokra akar rászedni, hogy hagyj fel alázatos törekvéseddel. Halálod előtt röviddel még csodát is tenne, hogy így tévesszen meg. Gyűlöletének végső kísérlete lesz ez. Utána lelkedben az Én fényességemet árasztom el. S ha ezek megtörténtét érzed, készülj fel a nagy, örök és elválaszthatatlan mennyei találkozóra. A küzdelemben nem leszel egyedül. Kegyelmeim ereje az, mellyel győzni fogsz.”

Én sokáig az Úr szavain elmélkedtem. Az Ő szavai után néhány óra múlva valóban megkezdődött a gonosz zavargása. Először is gondolataimat kezdte zavarni. Elképzelhetetlen dolgokra akar rászedni. Ha az Úr Jézus előre nem figyelmeztet, nem is tudom, hogy tudtam volna eligazodni elmém rendetlen zavargásain. Gondolataim biztonságát állandóan környékezi, cselekedeteimet mind rossznak bizonyítja. Rám akarja erőszakolni, hogy gyáva és lusta vagyok. Semmit sem teszek a rám bízott ügy érdekében. És ezenkívül is bármit teszek, sem gondolataimban, sem cselekedeteimben nincs semmi alázatosság, sem őszinteség. Az egész életem kétszínűség. Csakis mások megtévesztését akarom. Bolonddá tenném a világot, ha tudnám. Szavaim hitelessége éppen ott törik meg, hogy másokra akarom erőszakolni alázatosságom tudatát. Zavargásaival állandóan fáraszt. Nem tudom gondolataimból elűzni, gyűlöletének minden erejével rám zúdul. Lelkem tehetetlen nyomorúságban kínlódik, és csakis az tart vissza sok helytelen cselekvéstől, hogy az Úr Jézus figyelmeztető, jóságos szavaival előre megmondta mindezeket.

(III/137) 1963. (–)

Nem tudom, az Úr Jézus ezt a beszélgetést mikor mondta, csak töredékét találtam meg. „Elhivatottságodért megengedtem a sok bukdácsolást. Ez is szándékos volt, mert így edzettem meg lelked arra az alázatosságra, mely nélkül most semmire sem mentem volna veled. Most is Én vezetlek. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy lelki vezetőd szavai nem Tőlem valók. Sőt, nagyon is kihangsúlyozom, a legnagyobb alázattal fogadd el minden utasítását, és csak azt tedd, amit Ő mond.Az Ő szavai az Én lelkemből fakadnak. Bárcsak megértené és megfogadná ezt minden lélek!”
 

1964. január 5. – elsô vasárnap

A kórházban voltam.

Egyik gyermekem látogatásából hazajövet a nagy hideg miatt már alig bírtam menni. Közben arra gondoltam, hogy öt órakor kezdődik a szentségimádás, s én is ott szeretnék lenni a közös szentségimádáson. Leküzdöttem magamban a dermesztő hideget, mely miatt lábamat már alig éreztem, és sietve mentem az Úr Jézushoz. Ő útközben csendes, hálálkodó szavaival így kezdett velem beszélgetni: „Jaj, de örülök, hogy Hozzám jössz! Úgy kedvemben jársz! Ez a kegyelmek újabb bőséges áradatát jelenti számodra.” Szentségimádás közben arra kért, hogy sugallatainak elhanyagolásáért, melylyel oly sokan megbántják, engeszteljem Őt. Ó, az én bűneim jutottak rögtön eszembe. Én is a sokat megbántók között voltam. Lehet erre könnyek nélkül gondolni? Uram, bocsásd meg bűneimet! És újra és újra felindítottam magamban azt a bűnbánatot, melyet az Úr irgalma hívott elő lelkemből. „Úgy akarom bánni bűneimet, ahogy még soha senki sem bánta meg. És úgy akarlak szeretni, ahogy még egyetlen megtérő bűnös sem szeretett.” Ő bűneim bánata közben tovább beszélt: „Tudod, a világ nagy vétke az Én sugallataim elhanyagolása, amely miatt a világ oly sötétségben jár, és a Nekem szentelt lelkek lanyhasága. Ők segítségemre tudnának lenni ebben, de még ők sem tartják szem előtt ezt a nagy veszélylyel járó lanyhaságot.Megkérlek,légy oly jó,és közöld lelkiatyáddal Szívem óhaját. Hogy Ő s ők, kik a lelkek vezetésével foglalkoznak, kövessék fokozottabban sugallataimat. S vezessék rá a lelkeket ennek fontosságára, mely nélkül nem lehet lelkiéletet élni, bármilyen nagy az ő törekvésük. Szent sugallataim elhanyagolása úgy az ő, mint a rájuk bízott lelkek elsorvadását idézi elő. 

Ilyenkor mélyen átelmélkedem az Úr Jézus kérését, melyet rám bízott, és gondolataim fájó szomorúsággal töltik el lelkem. Ő Szívének bánatát árasztja lelkembe. S ezt mondta: „Leánykám, a mi kezünk együtt gyűjtsön, és a mi bensőnk együtt érezzen!”

(III/136) 1963. december 26.

Így szólt az Úr Jézus: „Én mindenkinek ajándékot adok. Neked is.Te is megkapod mindazt, amire lelkednek szüksége van. És most te is adj.Tudod mit, oszd meg szíved felét!” Meglepődtem ezen. „Uram, az egész szívem a Tied.” „Az igaz, de add szíved felét a Kedves Háznak!” Ezen elgondolkodtam. Hogyan lehet ezt megtenni? Az Úr Jézus magamra hagyott. Én miután átelmélkedtem kérő szavait, örömmel teszem meg, amit kér. Így legalább az Ő közelében lehetek, mert a Kedves Házban kápolna is van. Amint végiggondoltam, különböző kételyek támadtak bennem. Igen sok és nehéz küzdelem után adtam meg magam. Az Úr Jézus közelsége nagyon vonzott, s ez eloszlatta kételyeimet. Ez az Ő kérése. Ennek elfogadása a nagy megaláztatások fokozottabb lehetőségeit nyújtja nekem. Ezt hosszú volna itt kifejteni. Itt ugyanis rendkívüli nehézségekkel kell megküzdenem. A körülmények részemre igen zavaros módon alakultak, mert azt, hogy én miért is vagyok ott, azt a mellém rendelt nővéren kívül senki nem tudja, és nem tartozom a Kedves Ház szerzetesnői közé. Én csak betolakodónak számítok. Sőt, volt idő, amikor akadt olyan is köztük, aki kémkedésnek vette mindennapi jelenlétem. Engem az Úr gondviselése ékelt így közéjük, de én ezt nem mondhattam meg. Egyikmásik nővér miatt igen sok megaláztatásban van részem, és lesz még több is, mert szívem felének átadása a fizikai munkában való megosztást is jelenti számomra. Hisz otthon nincs részem a megaláztatásban, mert a legnagyobb tisztelettel és szeretettel vesznek körül. És miután lelkemben így megküzdöttem a nagy nehézségekkel, ezt mondtam: „Imádott Jézusom, mindent elfogadok szent kezedből.” Amíg így belevergődtem ezekbe a nehézségekbe, az Úr Jézus újra szólt: „Itt is terveim vannak veled, melyeket csakis a megaláztatások kitartó vállalásával érhetünk el. A mi kezünk együtt gyûjtsön!” Erőt adó szavak ezek és fenséges pillanatok. Tovább szólt: „A mi szívünk együtt dobbanjon! Leányom! Csakis az önátadás állandó és küzdelmes fenntartása az, mely Engem újra és újra arra késztet, hogy isteni szavaimat lelked mélyén hallassam továbbra is.”

(III/135) 1963. december 22.

A kápolnát takarítottam, és közben elmerültem végtelen jóságában. Örömömben hálálkodtam, hogy olyan sokáig lehetek ma a közelében. Ő is elmondta örömét, mellyel együtt érez velem, és közben panaszkodni kezdett. Amint a főoltár mögött és alatt takarítani kezdtem, mely már évek óta nem volt kitakarítva s a porréteg ujjnyi vastag volt, fehér köpenyem munka közben egészen szürkévé vált. Az Úr Jézus közben keserves panasszal fordult felém: „Látod, ilyen az a lélek, aki oltárom előtt meghúzza magát, de évekig nem tartja tisztán lelkét. Nem néz befelé, csak a szokás hatalma tartja közelemben, és ujjnyi poros lélekkel járul Hozzám.

/És közben egy papi lélekbe engedett bepillantást nyernem, akit már előzőleg is megmutatott, és kért, hogy szenvedjek érte, mert Ő nagyon szeretné, ha ez a papi lélek az Ő közelébe kerülne. Mert igen elkerüli azt, amiért Isten kiválasztotta. Én akkor is igen megrendültem, és meglepetésem most sem volt kisebb./

Most folytatom az abbahagyott részt: „Ugye, te sem gondoltad volna, hogy az Én oltárom mögött ilyen szürkeség van a vastag portól? Te is csak a felszínt törölgeted. Most legalább láthatod, miért panaszkodom annyit a Nekem szentelt lelkekre, kik oltárom előtt megjelennek, lelkük szürke és poros, de ők csak a szépet látják, mert befelé nem néznek. És ahogy te is takarítás közben szürkévé váltál fehér köpenyedben, úgy piszkítanak be ők is példájukkal sok-sok lelket. S még csak észre sem veszik. Nem csoda, hisz nem néznek lelkük templomának szépséges oltárára. Elnéznek felette, kerülik, ami nehéz, és szürkül, porosodik lelkük évekig. De jaj nekik, mert rossz példát adnak! Aki keveset tud, attól kevés kívántatik. Ők azonban sokat tudnak. De csak tudnak, s Velem nem éreznek. Az már nem számít nekik – ahogy már mondtam –, hogy Nekem csak morzsát hullatnak. Persze morzsáért Én is csak morzsát adok. Mert ők csak azt adják Nekem életükből, ami nekik nem kell, és még beképzelik azt, hogy ők méltók arra, hogy a Nekem vetett morzsáért kapjanak is valamit. Szeretem Én a kicsi áldozatokat nagyon is, az apró kis morzsákat, csak ne legyen fönnhéjázó az, akitől kapom. Nekem az alázatos lélek a kedves, és bármily kicsi áldozatot hoz is, nagy jutalmat kap (érte). De elvárom az erőfeszítést.

Kislányom, visszatérek a porra, melyről beszélgetésem elindult. A világ ilyen porréteggel fedett oltár. Én vagyok az áldozat rajta, és fel is néznek Rám, s látják is ragyogásom, és szépségében gyönyörködnek, élvezik jóságom. De hogy mi van amögött: tengernyi szenvedés, arra nem gondolnak. Csak élvezik a számukra nyújtott jót, és eszükbe sem jut a viszonzás. Látod, ez lelkem bánata. A mi elménk gondolata egy legyen! Ó, de sokat panaszkodtam! Ne sokalld meg! A megosztott bánat fél bánat. De Én az örömöt is megosztom veled. Bánatom megosztása is öröm legyen már neked, hisz kitüntetlek isteni bizalmammal. Mondd, kis leánytestvérkém! Felér ez elmédig? Nem? Az nem baj. Csak szíved dobbanjon Velem együtt! Az ész nem ér fel annyit, mint az együttérző szív, melyet mindig megvilágít az áldozat fénye. Amelyik porosan marad, azon a fény tompa, és Szívem bánatát nem látja. Könyörögjünk mi ketten a mennyei Atyához ezekért a poros lelkekért!”

(III/134) 1963. december 15.

Az Úr Jézus tanított és panaszkodott ismét: „Leányom, emberi természetemnél fogva voltak emberi tulajdonságaim is. Nekem is van hitem, reményem és szeretetem is.²² Mily nagy hittel, reménnyel és szeretettel hoztam meg értetek a legnagyobb áldozatot. Hittem és reméltem, hogy lesznek követőim, kik viszonozni fogják határtalan szeretetemben meghozott áldozataimat.Vérrel verejtékező haláltusámban a mennyei Atyám által nyújtott vigasztalás adott erőt, hogy teljesen kiürítsem a szenvedések poharát. És mint ember szenvedtem, mellőzve minden isteni hatalmamat, hogy Szívem veletek érezzen. Minden szenvedést megízleltem, és a bennetek való reménnyel mentem a szenvedés útjára. Láttam a sok hűtlenséget és vele szemben együttérzésteket is. Ez az, amely irgalmasságra és könyörületre késztetett és késztet most is. Tudod, ugye, ha csak egy igazat találnék is, megkegyelmeznék a sokaság megbántásaiért. Tartsatok tehát bűnbánatot, hogy a belétek vetett reményem meghozza számotokra az üdvösség gyümölcsét!”
 

1963. december

Péntek délután, mikor már erőm fogytán volt a nehéz önmegtartóztatás miatt, az Úr Jézus hirtelen meglepett. Reám árasztott kegyelmei remegéssel töltöttek el, ahogy szavainak kedvességével szólt: „Te, te! Mit meg nem adnék neked! A kegyelmek bőségét kérésed szerint szaporítom meg lelkedben, melyet áldozataid által kitágítottál Előttem. Így most befér mindaz, amit adni óhajtok. Minden áldozat, melyet meghozol, új takarék(betét) a mennyben, melyet magaddal hozol, és kamatját halálod után a lelkek sokasága fogja Általam kapni.”

²² Erről lásd még a teológiai értékelés 6.5-ös pontját. (Szerk.)