Szeretetláng Lelki Napló

1962. március 4-7.  negyedik folytatás

Mikor másnap az Úr Jézus elé borultam, lelkem nyugalma már teljesen visszatért. (I/23) A szentáldozás idején már megnyugodva térdeltem az Úr elé, és a Vele való egyesülés után helyreállt lelki egyensúlyom. Otthon is Benne elmerülve végeztem munkámat. Mosás közben is szüntelenül imádtam Őt. Lelkem mélyén arra gondoltam, milyen nyomorult is vagyok, nem tudok segíteni Rajta. Amint így elmerültem az Ő örök gondolataiban, az Úr Jézus megszólalt lelkem mélyén:

„Kármelita kislányom, add át magad teljesen Nekem, mert csak így tudsz Értem áldozatot hozni. Nagy dolgot kérek tőled. Hallgass meg, ne félj! Légy nagyon alázatos és kicsinyke, mert csak így leszel alkalmas kérésem teljesítésére.”

Ezek itt már az Úr Jézus által kért rendkívüli közlések:

„Minden csütörtökön és pénteken kenyéren és vízen böjtölj, és ezt ajánld fel a tizenkét papi lélekért. Mind a két napon négy-négy órát tölts el szent színem előtt, és különösen engesztelj az Engem ért sok bántalomért. A pénteki napon tizenkét órától három óráig imádd Szent Testemet és Szent Véremet, mely kiontatott az egész világ bűneiért. A pénteki böjtöt úgy tartsd meg, hogy Szent Testem keresztről való levétele idejéig – ez egy különös kegyelmekkel járó áldozatvállalás. Tedd meg ezt, leánykám! /És úgy esdekelt felém./ Vállald ezt magadra tizenkét héten át, azért a tizenkét papi lélekért, akik legalkalmasabbak lesznek terveim keresztülvitelére. A tizenkét papi lélek, (I/24) akiket különös kegyelmeimmel akarok méltóvá tenni. /És újra kért: Tedd meg, leánykám!/ Így te is Szívem kedveltje leszel. Meg fogod tudni, ki lesz az, aki a tizenkét papi lélekhez eljuttatja kérésemet. Nekik is ugyanezt kell tenni, amit tőled kértem: az engesztelést és kínszenvedésemben való elmélyülést. Leányom, a tizenkét papi lélek az országban a legkiválóbb.”

1962. március 4-7.  harmadik folytatás

Útközben ezeket a szavakat hallottam: „Kelj fel, vedd ágyadat és járj!” Nem tudom, hogy jutott ez eszembe, mert ezeket a szavakat már rég nem hallottam és nem is olvastam. (I/22) Ahogy a templomba értem, az est sötétjében úgy kellett az oltárhoz tapogatóznom. Ahogy az Úr lábaihoz borultam, rettentő félelem fogott el. Úgy éreztem, hogy a gonosz hajamnál fogva visszaránt. Borzalmas gondolatokkal árasztott el. Remegve térdeltem két óra hosszán át, nem tudtam, mi van velem, gondolataimat nem tudtam az Úr felé irányítani. Mozdulatlan dermedtségemben kezdtem nagyon fázni. Ez február 20. körül volt. Nem tudom elmondani azt, amit a gonosz bennem művel. Másnap, vasárnap úgy éreztem, nem mehetek az Úr Szent Testét magamhoz venni. Akármit is akartam tenni, mindig úgy éreztem, hogy képmutató vagyok, és az emberek megbotránkoznak rajtam. Jobb, ha nem is mutatkozom emberek előtt. A kimondhatatlan szégyen érzete tűzbe hozta egész arcomat.

Mikor a szentáldozáshoz járultam, a gonosz olyan gondolatokkal zaklatott, hogy úgyis önámítás az egész. Tartott ez még este is. És amikor este újra elindultam szentséglátogatásra, a sötét bizonytalanság közepette arra gondoltam: „Én Istenem, mi is van hát velem, hová sodródtam el Tőled? Vajon mi az igaz? Ami most van bennem, vagy ami azelőtt volt bennem?” Akinek nem volt ilyen kísértése, az nehezen tudja megérteni, hogy milyen az ember, ha nem ura esze használatának. A hosszú csöndességben eltöltött idő alatt valamennyire feloldódott bennem ez a szörnyű sötétség. Kezdtem úgy érezni, hogy a gonosz már nem zavar úgy, és lelkem kezdett kissé megkönnyebbülni.

1962. március 4-7.  második folytatás

(I/20) Erre én nagyon meglepődtem. Hasító fájdalom járta át lelkemet, és azóta sokszor mutatott nekem olyan lelkeket, akikkel összehoz a napi élet anélkül, hogy valaha is ismertem vagy beszéltem volna az illetővel. Megengedte éreznem, hogy Őiránta milyen vonzalmat érez ez az előttem ismeretlen lélek. Ilyenkor szívemben éles, metsző fájdalom van. Ő így szólt: „Szenvedj Velem!” Ezek az érzések úgy hatottak lelkemre, mint valami betegség. Nemcsak lelkemnek fájt, hanem testem erejére is kihatott, és szinte gyengeséget éreztem miattuk. Tépelődtem magamban, hogy mi lehet ez? Az Úr egy lélekhez irányított, akivel tizenöt éve nem beszéltem, egyébként is életemben mindössze háromszor beszéltem vele. Az Úr Jézus nagy bizalmat keltett lelkemben az illető személy iránt. /Én ugyanis rendkívül zárkózott természetű vagyok./ Elmondtam neki rendkívüli lelkiállapotom reám nehezedő súlyos sötétségét. A beszélgetés után, mely a kápolnában történt, a nővér így szólt: „Lehet, hogy az egész csak önszuggerálás.” Ez engem nagyon megdöbbentett. Rettentő gondolatok leptek meg, és a hitetlenség egész tisztánlátásomat elhomályosította. Úgy éreztem, hogy az, ami velem történt, mind önámítás, vagy talán a világosság angyalának öltözött gonosz akarja megzavarni lelkem nehezen megszerzett nyugalmát. Ilyen gyötrelmek között múlt el az egész napom. Máskor alig vártam a meghitt szentórák idejét, hogy Hozzá menjek és mély alázattal leboruljak s imádjam Őt. Most egész nap magamban rimánkodtam:

(I/21) „Alázz meg engem, én jóságos Istenem! Hogy is lehettem ilyen gőgös, én szemétből kiszedett nyomorultnál nyomorultabb. A kevélység, mely befészkelte magát lelkembe, ismét elhomályosította bennem szent Arcod ragyogását. Édes Jézusom, de Te érts meg engem, és minden kevélységemnek dacára ne vess meg engem, ne taszíts el magadtól! Alázatosan könyörgöm, ments meg bűnös gőgömtől, mely nyomorékká tesz.”

Este nehezen indultam el az Úr Jézus imádására. A hideg rázott, és nagy fáradtság vett erőt rajtam. Hitbéli kételyeimmel nagy nehezen mégiscsak elindultam. Kint hideg, sűrű köd volt, és a síkos lejtőn kellett mennem. A nagy fáradtságot alig tudtam leküzdeni, vissza akartam fordulni. Ahogy mentem az úton, egy gyermek jött velem szemben. Mikor egymáshoz közel értünk, a kis gyermek így szólt hozzám: „Tessék vigyázni, mert a lejtő nagyon síkos.” És közben kis kezével az én kezemet pajkosan meglendítette. Amikor a lejtőn leértem, fáradtan visszanéztem. Ki lehet ez a kisgyermek, aki ilyen kedves bizalmaskodással figyelmeztetett engem? Én a környéken ismerem a kisgyermekeket, de nem tudtam rájönni, hogy ki lehet. Gondoltam, biztos most jött ide lakni.

1962. március 4-7.  első folytatás

Mikor ezek történtek, igen megzavarodtam, nem tudtam, mi is ez bennem. „Ó, Jézusom, úgy megihleted lelkemet, nem tudok felocsúdni magamból.” (I/19) A rendkívüli változásokat, melyek lelkemben történtek, úgy szerettem volna valakivel közölni. Addig, míg csak olyan dolgokat mondott, amelyek engem érintettek, addig nem volt zavar lelkemben. De most, hogy más személyek is ismertté lettek Általa előttem, nagy szorongás vett erőt rajtam. A nagy bizonytalanságot és kétkedést, mely rám nehezedett, szeretném valakivel közölni.

Ezekben a napokban hallottam, hogy egy ismerős papot eltiltottak a papi tevékenységtől, ez állami vonalon történt. A papi személy nagyon összeroppant miatta. Egy ismerősöm arra kért, imádkozzam érte. Ez engem nagyon gondolkodóba ejtett. És mivel az Úr Jézus oly bensőségesen szokott hozzám beszélni, én mélységes alázattal Eléje borulva megkérdeztem keresetlen szavakkal, miért van ez? Lelkem nagy csendjében nem hallottam az Ő szavát. Oly sötétnek láttam ezekben a napokban az egész ügyet. Annál is inkább, mert egymás után hallottam, hogy itt is, ott is elhurcolták őket. Amint néhány nap múlva újra Eléje borultam, Ő kezdett velem erről beszélgetni: „Leánykám, megértesz Engem? Így akarom magamhoz közelebb hozni őket, mert kevés bennük az Irántam érzett szeretet. Túl világiasak, olyan önteltek. Szép szavakat ugyan mondanak Rólam, de ők maguk nem élik át ezt bensőségesen. Ó, ezek a Nekem szentelt lelkek! Szívem szomorúsága mérhetetlen miattuk.”

1962. március 4-7.

Nem tudom, mi történt az országban. Ezekben a napokban szinte öt percenként térdre kényszerített az Úr, szelíd, kérő hangján, hogy engeszteljem Őt.

(I/17) Március első hetében történtek ezek is: Házimunkám végzése közben is állandóan Benne elmerülve dolgoztam és arra kértem, hogy megváltó munkájában szeretnék minél nagyobb részt vállalni. És ekkor az Úr Jézus lelkem mélyén bensőséges beszélgetésbe kezdett: „Kérj csak bőséges kegyelmet! Minél többet kérsz, annál többet kapsz. Kérj mások számára is! Ne félj, nem kell takarékoskodnom vele, akkor vagyok boldog, ha reátok pazarolhatom. Ó, mily boldogságot adsz Nekem már óhajtásaiddal is, hát ha még az Általam felkínált áldozatvállalással is kitartó leszel az Én ügyem mellett! Sokszor és sokan vannak, akik kérnek ugyan részt belőle, de amikor az Általam felkínált és kezem által nyújtott áldozatot el kell fogadni, megriadnak Tőlem.” És úgy áradozott, hogy könnyekre fakadtam: „Uram, Jézusom! Hogyhogy te áradozol felém, nyomorult teremtményed felé?” „Azért, leányom, hogy ne hagyj soha szenvedéseid nélkül, és segítsd a bűnösök megtérését. Ezekért nagy jutalmat kapsz. Lesz idő, amikor nemcsak lelked mélyén, de valóban is fogod hallani hangosan áldó szavaimat. Leányom, sokat kell szenvedned, itt a földön semmiféle vigasztalást nem nyújtok, mely a földhöz kapcsolná életedet. Erősítő kegyelmemet szüntelenül reád árasztom, és a Szentlélek erőssége veled lesz. Majd tovább kért: „Meg kell változtatnod (I/18) ezt a rosszra hajló természetedet az Én tetszésem szerint. Én segítek, hogy a helyes utat kövesd. Csak merülj el tanításaimban!”

„Uram, én minden iparkodásom dacára semmi előmenetelt sem veszek észre magamon.” „Emiatt ne aggódj, kezdj újra minden nap! A mi Édesanyánk segít neked. Tőle kérdezz mindent, Ő tudja, hogy kell Nekem kedvemben járni.”

Ebben az időben az Úr Jézus sokszor megkért:

„Leányom, mondj le önmagadról! Azért kérlek erre sokszor, mert megváltó munkámban csak úgy vehetsz részt, ha egészen és állandóan Velem egyesülve élsz minden pillanatban. Ezt ajánld fel Atyámnak minden időben szünet nélkül, azok helyett is, akik Nekem szentelték életüket, és mégis inkább a világnak élnek, mint az Én megváltó munkámnak. Nem gondolnak hivatásukra. Őértük vezekelj s a te bűneidért. Úgy szeretném lemosni bűneiteket, csak jöjjetek Hozzám! Leánykám, ne sajnálj te semmi fáradságot, határt ne ismerj! Megváltó munkámból soha ki ne kapcsolódj egy pillanatra sem! Mert ha ezt tennéd, úgy érezném, megfogyatkozott Irántam érzett szereteted. Pedig úgy vágyom szeretetedre! Bárcsak mindig Velem éreznél!”

Amikor az édes Üdvözítő rövidebb beszélgetést folytat velem, ezeket szinte szóról szóra leírom. A szentórák alatt sokszor van úgy, hogy a beszélgetések csak úgy átmennek énem tudatába. Utána képtelen vagyok azokat leírni.

(I/16) Egy alkalommal megköszöntem, hogy örök menedéket biztosított nekem. „Kis kármelitám, te is örök menedéket biztosíts Nekem! Ugye, érzed te is, hogy mi ketten mennyire együvé tartozunk? A szereteted ne tartson pihenőt!”

Egy alkalommal megkért, hogy a szenvedő papi lelkekért végezzek a hétfői napon virrasztó imádságot.

Egyik nap ismerősömnél jártam. Ott a házban kápolna is van. Miután a nővérektől elbúcsúztam, Őhozzá nem mentem be elköszönni. Ő szelíd szemrehányással szólt, hogy én sokszor olyan figyelmetlen vagyok Vele szemben. „Ugye, kértelek, édes Jézusom, hogy faragd le lelkem durva vonásait.” Ő szelíd szavakkal így szólt: „Leánykám, Engem éjjelnappal szeretned kell!”

Egy alkalommal arra kértem, engedje megéreznem az Ő fenséggel, jósággal teljes jelenlétét. „Leánykám, ne kérd ezt a magad számára, mert annak adom, akiért az áldozatot meghoztad és imáidat felajánlottad.” „Ó, bocsáss meg, Jézusom, látod, milyen önző vagyok.”

„Leányom, ismerem tökéletlenségedet és nyomorúságodat, de ez ne törje le további törekvésedet, mert ez egy okkal több, hogy még nagyobb odaadással számíts szeretetemre.”

(I/13) Ahogy így egyedül voltam a hatalmas üres templomban, leborultam az Úr elé, úgy, mint még soha életemben, és megkérdeztem az Úrtól, hogy csak ketten vagyunk-e. „Sajnos.” – hallottam szomorú szavát lelkem mélyén. „Légy azon, hogy sokan legyünk!” „Ó, édes Üdvözítőm, Te tudod legjobban, hogy mily sokat botorkáltam, míg kegyelmed által Hozzád érkeztem.” Semmi szóval ki nem fejezhető az a hála és bűnbánat, mely lelkemből az Úr felé tört, kirobbant lelkem minden erejével. „Uram, most, hogy lesegítetted lelkem külső háncsát, érzem, hogy kegyelmed bősége áraszt el. Ó, Jézusom, mélységes alázattal könyörgöm Hozzád, faragd le lelkem durva vonásait, bárhogy is fájna az nekem, hogy ha majd meg kell jelennem Előtted halálom óráján, rám ismerj, bennem a Te szent kezed munkájára. Édes Jézusom, úgy szeretném megbánni bűneimet, ahogy még egyetlen megtérő bűnös sem bánta meg, és úgy akarlak szeretni, ahogyan még egyetlen megtérő bűnös sem szeretett. Édes Jézusom, mély alázattal könyörgöm Hozzád, ne múljék el egyetlen nap sem, hogy a bűnbánat könnyeit ki ne sajtolná szemeimből az Irántad érzett hála és szeretet. Alázz meg engem, Uram, Jézusom, életem minden pillanatában, hogy szüntelenül érezzem, mily szegény és nyomorult vagyok. Ó, Uram, Jézusom, összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy most itt a földön Veled egyesülve élhetek. A halálom után bűneim miatt egy időre el kell válnom Tőled. Mondd, édes Jézusom, mi lesz az én temérdek bűnömmel?”

(I/14) Elképzelhetetlen szorongás vett erőt rajtam, és úgy esdekeltem az Úrhoz. Ő egy pillanatra éreznem engedte, hogy el fognak veszni az Ő irgalmas szeretetében. Ki tudja, meddig térdeltem volna még ott az Úr lábainál önfeledten, ha a sekrestyés nővér meg nem zavar, hogy fél nyolckor kaput zárnak. Ahhoz nem volt kulcsom. Nem tudtam az Úr Jézustól elválni, és arra kértem, jöjjön velem. Kerülővel indultam haza a csendes utcákon. Úgy éreztem, hogy az Úr jön velem. Nem szóltunk egymáshoz. Szerettem volna az út sarába leborulni, mert annyira éreztem jelenlétét. Azóta, hogy Ő ilyen hatalmas lakást adott nekem, én hálából alázatos, bűnbánó lélekkel minden este felkeresem Őt és a Szent Szűz óhaja szerint imádom és engesztelem. Mily örömöm van, amikor Hozzá megyek! Ő mindig otthon van, vár engem. Ezeket a meghitt órákat nem kísérlem meg leírni, mert lehetetlen.

Az 1961-es év ilyen beszélgetésekkel telt el.
Azokat akkor még nem írtam le.
Én csak akkor kezdtem ezeket leírni,
amikor az Úr (erre) felszólított.

(I/12) Hazamenet kértem a Szent Szüzet: „Égi Anyám, ha Te ezt kérted tőlem, akkor igazítsd is utamat Szent Fiad közelébe.” Másnap sem tudtam a gondolattól szabadulni. A szentmise alatt buzgón fohászkodtam: „Égi Anyám, hogy s mint tegyek? Ugye, mellém állsz? Én olyan erőtlen vagyok Nélküled.” A szentmise végén erős indítást éreztem magamban, hogy az Úr házának kulcsát kérjem el, hogy oda szabad bejárásom legyen. Szentmise után a sekrestyés nővér elé álltam kérésemmel. Vázoltam előtte lakásügyi helyzetemet. Ő meglepődött azon a derűn, ahogy én ezt előadtam, mert kérésemet nem a Szent Szűz óhajával, a Reá való hivatkozással adtam elő. Ezekre a bensőséges indításokra nem lehet hivatkozni, (I/13) hanem inkább a lakásfelosztásra és a helyszűkére hivatkoztam, hogy most már nincs annyi hely sem, ahol akár csak egy Miatyánkot is elimádkozhatnék. Ő kérésemre azt felelte, ezt ő nem teheti meg, erre az esperes atyától engedélyt kell kérni. Két nap múlva korán reggel a nővér azzal fogadott, hogy megjött a jó hír: a kért kulcsot megkaptam. Még aznap elmentem a drága kulccsal, és amikor kinyitottam az Úr házának ajtaját, nagyot dobbant a szívem. Éreztem, hogy az Úr Jézus különösen megosztja velem otthonát. Otthon helyett otthont adott, azért olyan drága ez a templom nekem. Mikor beléptem a mellékbejáraton, a Szentlélek Mátkája, Magyarok Nagyasszonya oltára elé kerültem. „Üdvözlégy, Mária, Édesanyám! Alázatosan kérlek, tarts meg engem a Te különös védelmedben, ajánlj engem Szent Fiadnak. Én vagyok a te hűtlen kármelita kislányod, Édesanyám, a Te megszólításodat használom.Tudom, hogy nem vagyok méltó erre. Ha évszázadokig élnék is, akkor sem tudnék semmi érdemet szerezni, amivel ezt megközelítőleg is kiérdemelném. Anyám, jöjj, vezess most már Szent Fiadhoz.”

(I/10) Ilyen párbeszéd folyik az Úr és énközöttem. Mikor ezek bensőmben lezajlottak, február 10. volt, szombat, 1962.

Másnap, vasárnap a lourdes-i Szűzanya ünnepe volt. Kora délután elmenekültem a családi élet zajlásából, lelkem a csendre vágyott. Otthonom már úgysincs, az Úr Jézus akarta, hogy így legyen. Ezen a szép vasárnapon nagy tömeg áramlott a máriaremetei kegyhely felől, és az ájtatos hívek betértek a mi Szentlélek templomunkba is. Én is a tömeg közé térdeltem, és rövid imádás után beszámolót tartottam az Úrnak: „Jézusom, itt vagyok, egészen elszakadtam a világtól, ahogy Te kívántad, hogy hajszál se férjen közénk. Tetszem most már? Ó, Uram, de nyomorult vagyok, olyan nehéz volt a lemondás. Tudod, milyen nagy megaláztatás így élni?” 

Az ő hangja, szava szólt most is hozzám: „Így kell élned ezután, a legnagyobb megaláztatásokban.” Ezek a szavak az ő örök gondolataiba merítették el lelkemet.

(I/11) Azt kérdeztem: „Elfogadsz most már?” Ő most nem szólt semmit, csak a nagy csöndesség volt lelkemben. Lehajtott fővel csak Őrá figyeltem, hogy mit fog szólni. Éreztem, hogy ez a teljes, mindenről való lemondás az Úr közelébe lendített. Lelkem csendjét most már nem zavarta semmi, nem foglalkoztatta semmi. Míg így térdeltem, lelkem megtelt mélységes bűnbánattal és hálával Iránta. Úgy vártam szavát, mint még soha. Hosszú idő után végre én törtem meg a csendet: „Jézusom, örülsz-e, hogy ilyen sok ájtatos lélek jön be Hozzád?” „Igen.” – felelt Ő szomorúan. „De úgy sietnek, hogy nem tudom átadni nekik kegyelmeimet.” Megértettem, és úgy szerettem volna megvigasztalni. „Ó, édes Jézusom, én Neked élek, Neked halok, és mindörökre Tied vagyok.” És közben az járt az eszemben, hogy tudnám Őt mélységes szomorúságában megvigasztalni. És úgy jártam, mint a kis vörösbegy, amikor ki akarta húzni a szöget a szent kezekből, és erőlködés közben reá hullt az Úr Szent Vére. Már hosszú ideje tartózkodtam ott, és kezdtem kissé fázni. El akartam köszönni Tőle, hogy hazamenjek. Ekkor lelkem mélyén megszólalt kérlelő hangon: „Ne menj még!” Helyemen maradtam. Kis idő múlva lelkem csendjében édes hangot hallottam: „Kedves kis kármelita leánykám!” (I/12) E hang hallatára nagy bűnbánat árasztotta el lelkemet. Utána még kétszer hallottam ezt az édes hangot, és közben a szomorúság bűnbánó könnyeit hullattam. Kis idő múlva a Szent Szűz szólalt meg újra lelkemben. Mintha sírást fojtott volna vissza, majd így szólt: „Imádd, engeszteld sokat megbántott Szent Fiamat!” Eltűnődtem. Ez nem lehet a gonosz, mert az nem mondta volna ezeket a szavakat. Lelkemben utána kissé zavar támadt. Hogy tudom ezt megtenni? Egy ideig a templomban maradtam. Nem imádkoztam, csak szerettem volna gondolataimat rendezni, de valami különös homály fedte elmémet.

(I/9) Lepergett előttem a sok átvirrasztott éjszaka a gyermekek betegágya mellett. A sok pajkos lárma, az esti imák, a meghitt családi felolvasások. Szóval minden gondolat úgy szakadozott fel szívemben. És az Úr sürgetett: „Mondj le magadról egészen!” Akkor szétosztottam mindenemet a gyerekek között, semmi ne kössön ehhez a világhoz. Utána úgy éreztem, esztelenséget csináltam. Nem maradt már annyi hely sem, ahol fejemet nyugodtan lehajtsam. Az Úr szava még mindig kérlelt: „Mondj le önmagadról!” Sötét és szomorú lett körülöttem minden. Most mit kezdjek magammal? Jött a gonosz igen mosolyogva: „Ne csüggedj! Nem vagy még olyan öreg, pihend ki magad, öltözködj szépen, szórakozz. És van rá módod, menj férjhez! Nem szégyen az. És akkor lesz újra otthonod és fogsz tartozni valakihez. Lelkiismereted nyugodt lehet, megtetted anyai kötelességedet.” Arcomba futott a vér. Valóban olyan elhagyottnak éreztem magam hosszú órákon át. Másnap reggel az Úr oltárához borultam: „Uram, ugye, tudod, hogy szentséges lábaidhoz láncoltam magam. Nem akarok mozdulni onnan.” Kérdeztem: „Uram, miért hagytál ennyire magamra?”

„A lelked érdekében.” – volt a válasz. „Én is órákon át egyedül vívtam haláltusámat, és neked még ez a kis áldozat is nehéz? Hozd meg még a többit is, a többi áldozatot is.” Ekkor így szóltam C. lányomhoz, kinek háztartását vezettem: „Ezentúl te leszel a kis gazdasszony, én nem főzök többet.” Rám néz meglepetten, hogy mit fogok csinálni? „Azt, amire ti kértek, és azt eszem, amit ti adtok.” C. erre így szólt: „Édesanyám olyan, mint egy remete-asszony.” Eközben bejött legkisebb lányom (a neve M., két kis gyermeke van). Mondja, hogy el kell mennie dolgozni, mert egy fizetésből nem tudnak létezni (a férje tanár). Ekkor lemondtam az ő javára szövetkezeti munkámról, mely egész jól jövedelmezett, hogy két kis gyermeke mellől ne kelljen dolgozni mennie. Ez volt az utolsó, amiről lemondhattam. Ez néhány nap alatt történt, gyorsan kellett meghozni az áldozatot, mert az Úr sürgetett: „A szabad akarat a tiéd, nem kényszerítelek, csak ha te is akarod. Előttem csak úgy vagy értékes, ha egészen Reám hagyatkozol, teljes bizalommal. Azt hiszed, nem tudom pótolni neked ezeket? Ha tudnád, milyen gazdagság vár rád!”

(I/6) Az Úr Jézus iránt érzett szeretet és mélységes bűnbánat érzete könnyel fátyolozta szemeimet. Nem akartam többé a világba nézni, és csak a csendességet kerestem, hogy állandóan halljam az Úr szavát, mert azóta Ő beszélt velem. Ó, ezek a bensőséges beszélgetések oly nagyon egyszerűek, mintha tőlem származnának, csak a napról napra érzett közelség jelzi, hogy ez az Ő szava. Arra kértem Őt, hogy engedjen elmerülnöm kegyelmei tengerébe, és buzgón kértem, hogy gyermekeimet is vonzza az Ő közelébe. Megígérte, hogy kérjem csak állhatatosan, Ő meghallgat engem. Míg mély áhítatba merülve imádtam Őt, a gonosz így szólt hozzám: „Hiszed ezt a hatalmát? Ha volna, megtenné, mert ez Neki is jól esne.” Szörnyű arculcsapás, összeszorult a szívem és elborult az elmém is, miközben az Úr szent Arca jelent meg lelki szemeim előtt, és így szólt: „Nézd megkínzott Arcomat és meggyötört Szent Testemet. Nem azért szenvedtem-e, hogy a lelkeket megváltsam? Higgy és imádj!” 

(I/7) Ekkor felindítottam magamban a hitet, a reményt és szeretetet, és kértem Őt, hogy ne engedjen elszakadni soha többé. Láncoljon szentséges lábaihoz szorosan és rövidre fogva, hogy csak Őmellette maradjak, mert így biztonságban leszek. Ő pedig arra kért, hogy mondjak le magamról, mindenről, mert nagyon is szétszórt és világias vagyok. Igyekeztem minden erőmmel megtenni ezt. Utána minden úgy alakult körülöttem, hogy mindinkább Hozzá sodródtam. De Ő csak tovább sürgetett: „Nagy kegyelmeket szeretnék adni neked. De akkor mondj le teljesen önmagadról.” Nehéz szavak voltak ezek értelmemnek. Ezért megkérdeztem, képes leszek-e erre? „Te csak akarj, a többit bízd Rám!” Sokáig vergődtem így, míg az Úr világossága fényt derített elmémre és lépésről lépésre vezetett. Ezeket a lemondásokat a család keretén belül kellett meghoznom. Míg utolsó fiacskámmal éldegéltem együtt, addig nem volt világos előttem a lemondások értelme és értéke. A lakásomban mindig összébb kellett húzódnom, hogy helyet adjak a családalapító fiúknak. Ez igen nehezemre esett, mert nagyon is szétosztottam a lakást, mely négy szoba-összkomfort. Még a nagy ebédlő volt birtokomban, erről is lemondtam, de nagyon nehezen. Amikor kiköltözködtem, az elmúlt kedves és szomorú emlékek meglepték gondolataimat. Végigvonult előttem a sok családi esemény, a meghitt karácsonyesték, a lakodalmak, a kis unokák keresztelési ünnepségei, stb.
(I/8) Az ínséges esztendők szegényes terítéke, amikor is éveken keresztül reggelire csak zsíros kenyérrel raktam körül az asztalt. Éveken át az üres főzelékek, melyek mellé mindig szépen fényesített almákat raktam, és mindig szépen terítettem, hogy a gyerekek ne érezzék az ínséges esztendőket. Vígan jártam-keltem köztük, lelkemben az állandó szorongó érzéssel és az élelmezés nehéz gondjaival. Szóval, ez a szoba is a szívemhez nőtt, ez tette nehézzé a lemondást. Most egy másik szobába költözködtem, és úgy gondoltam, hogy ide fészkelem be magam emlékeimmel (ez a gyermekszoba volt). Itt lelkem békés és nyugodt lesz. Most már nem kell folyton költözködnöm. Nemrég nősült azonban a legkisebb fiam. őt is lakáshoz kellett segítenem. Így erről a szobáról is lemondtam, érezve, hogy ezt az áldozatot is az Úr kívánja, hogy egészen szegény legyek.

(I/ 4) Másnap vasárnap volt, július 16., Kármel ékessége s Királynőjének ünnepe, a templom búcsúja. Már korán reggeltől ott tartózkodtam késő estig. Nagy nehezen elindultam gyónni. Szörnyű lelki szárazság emésztette lelkemet. Semmi bánatot sem éreztem. A feladott penitenciát is csak gépiesen végeztem el. Közben arra gondoltam, ez a sok ember mind a Szűzanyát dicséri. De hogy én is dicsérjem, az nem jutott eszembe. Csak B. testvérre gondoltam. Az őrá való gondolás megkönnyítette lelkemet. Ő indított el a Szent Szűzhöz: „Menj, borulj le Eléje!” Én mentem, de lelkemben a szavak, melyeket mondani akartam, semmi megnyugvást nem éreztettek. Késő este volt, mikor hazaértem. Otthon olyan különös érzés lepett meg, mintha ütött-kopott lelkemet a Kármelben hagytam volna. Noha a vacsora volt aznap első étkezésem, nehezen fogtam hozzá éhségem csillapításához. Ismét mellém szegődött a gonosz kísértés: „Ostobaságot csinálsz, mire jó ez? Pihend ki magad jól, és térj napirendre a dolgok felett!” Nehéz szívvel sétáltam ki a kertbe, hol az est csendjében megeredt könnyeim zápora. A csillagos ég alatt a kertünkben levő lourdes-i Szűzanya szobra előtt mély áhítatba merülve imádkozni kezdtem. Másnap reggel az én kedves kis kápolnámba mentem. Ide jártam mint fiatal kismama kisgyermekeimmel. (I/5) Itt szoktunk az Úr oltáránál találkozni B. testvérrel. Most is az ő áhítata vitt oda. Útközben találkoztam néhány régi ismerőssel, akik mint példás kismamára emlékeztek rám. Ez nekem nagyon rosszul esett. Úgy éreztem, hogy most meg hiúsággal kísért meg a gonosz. Szívemből felfohászkodtam: „Égi Anyám! Ne engedj el! Soha többé nem akarok hűtlen lenni Hozzád. Fogj szorosan! Félek önmagamtól, oly bizonytalan a járásom.” A szentmise alatt állandóan az Úr Jézust kérleltem: „Uram, bocsásd meg vétkeimet!” Nem mertem az Úr oltárához járulni. Aki mellettem ült, nem egyszer karon ragadott, hogy menjünk már. És ezekben a napokban oly kegyelmeket kaptam, amit az Úr azoknak ad, akik gyengék és lábadozók. Egy nővér, mikor mellém térdelt, így szólt: „Idetérdelek maga mellé, hogy én is szent legyek.” Ó, én tudtam, hogy az Úr Jézust látja s érzi bennem. Utána állandóan könnyes szemmel jártam.