Szeretetláng Lelki Napló

1966. május Folytatás

(20) Szentgyónás közben én nem tudtam felfogni azt, amit mondott. Csak az én lelki vakságomról beszéltem és arról, hogy szabadítson meg végképp hazug állításaimtól. Ő látván lelkem vergődését, azt mondta, nem tettem semmit, ami bűn lett volna. Értsem meg, nem vagyok rosszakaratú. Ő már évek óta ismer, tehát vállalja lelkemért a felelősséget. Engem már a kétségbeesés fojtogatott, hogy ő sem lát tisztán? S ezt meg is mondtam neki. Ő a gonosz megtévesztését tárta elém, s közben éreznem kellett, hogy a gonosz lélekkel viaskodik, hogy megszabadítson aljas ocsmányságaitól. Közben olyan szavakat használt, melyekre hirtelen azt mondta, szentgyónás közben nem is illik ilyesmit mondani, de a gonosz felháborító szemtelensége késztette őt erre. Gyóntatómnak is éreznie kellett az én lelkemben uralkodó kínos, zűrzavaros sötétséget. Majd szigorú szavakkal rám szólt, hogy értsem meg, nem a Gy. K. vagy a civil ember mondja nekem, hogy bűneim meg vannak bocsátva, hanem maga az Úr Jézus az, akinek ítélőszéke előtt vagyok. Ő oldoz fel engem, s ha az Isten ítélőszéke előtt állva én még mindig ellenállok, akkor aztán tényleg vétkezem. Majd hivatkozott arra, hogy engem az Úr Jézus nagyon-nagyon szeret, és ezt a sok kegyelmet, melyet nekem ad, nagyon-nagyon köszönjem meg. S még mintegy erősítésül megvilágította lelkemben, hogy csak halálom után tudom meg igazán, hogy az a sok szenvedés, melyet én az Úr kezéből elfogadok, mennyire érdemszerző. Szóval, ez a szentgyónás ismét igen nehéz volt mindkettőnk részére, hiszen közös erővel kellett megküzdenünk a gonosszal. Ő már, szegény, ökölbe szorított kezekkel viaskodott a gonosz lélek kitartó támadásával. A feloldozás szavai után lelkemre hirtelen fényesség áradt. Megszabadultam a gonosztól úgy, ahogy ez eddig még soha nem történt meg velem.

Másnap az Úr Jézus szelíd szavakkal ugyan, de mégis szemrehányást tett. Én ugyanis szentgyónás közben gyóntatómnak azt mondtam, hogy nem megyek hozzá többé, mert nem akarom zavarni őt kínos helyzetemmel. Amint most az Úr Jézus szólt, igen megszégyenültem. „Mondd, nem gondolod, hogy Engem is megkérdezz, mi az Én akaratom? Én megvilágítom előtted, hogy lásd tisztán. Lelkedbe világosságot gyóntatód által derítettem, és most szigorúan megfeddlek, hogy helytelenül cselekszel, ha ezután is ilyen hosszú időn át hordozod a sötét zavart lelkedben. Hogy szorosabb kapcsolatban légy gyóntatóddal, azért ezután nem Én, (IV/21) hanem csakis ő lesz az, aki által lelkedben fényt derítek. Ezt azért teszem, hogy alázatosságod mind tökéletesebben táplálkozzon. Most még annyit, hogy mondd ezt meg gyóntatódnak, és lásd be előtte alázatosan helytelen cselekedetedet.”

Én az Úr Jézus kérését a legközelebbi szentgyónásnál meg is tettem.

1966. május

Ma gyónni voltam, és átadtam gyóntatómnak az Úr Jézus által leíratott dolgokat. Utána néhány napig lelkemben csend lett egy kis időre, de ez a kevés kis nyugalmi idő észrevétlenül, mint valami váltóáram, úgy váltódott át lelkemben nyugtalansággá. Hosszú hónapokon át kínlódtam. Szörnyű bűntudat fészkelte be magát lelkembe. Nem a régi bűneim miatti tudat kínzott, hanem a leírt dolgok átadása. A szörnyű bűntudat miatt arra kényszerültem, hogy az Úr Jézus Szent Testét távol tartsam magamtól. Szóval nem mertem az Úr Szent Testét magamhoz venni. De még arra sem tudtam magam elhatározni, hogy gyóntatómhoz elmenjek és elmondjam nagy lelki vergődésemet, mely mind jobban fokozódott. Lelkemben sötét zavar támadt, s ennek tetőfokán már testem ereje is fogyott. Utána gyóntatómtól telefonon időt kértem, hogy beszélhessek vele. Ő még aznap délután négy órára várt. Mikor hozzá érkeztem, alig bírtam tartani magam. Elfojtott, zokogó hangon mondtam el, hogy amióta utoljára nála jártam és a közléseket átadtam, sem éjjelem, sem nappalom nincs az átadott dolgok miatt. Megkértem őt, hogy égesse el és semmisítse meg azokat, mert csak úgy lesz lelkemnek nyugalma, ha ő is segít megszabadítani. A magam erejéből képtelen vagyok erre. Nem tudok tisztán látni, és végső kétségbeesésemben már szentáldozáshoz sem merek járulni. Mikor ő ezt meghallotta, igen felháborodott és nagy küszködés kezdődött benne.Teljes erejét latba vetve akart engem meggyőzni, hogy ne törődjek én azzal, amit neki átadtam, ez továbbá nem tartozik rám. Ő úgysem viszi tovább az ügyet, s megismételte előttem, amit már régen is mondott, hogy amíg az Úr Jézus vagy a Szűzanya neki nem adja tudtára, addig ő nem tesz semmit sem.

1966. április 19.

(IV/18) „Elcsodálkozol azon, hogy az isteni titkokat ily világosan látod és fogod fel? Ezt csak az tudja így látni, akinek szeme összeforrt az Én isteni szememmel, és gondolata is egy az Én isteni gondolataimmal. Erzsébetem! A sok isteni titok, amiket az elragadtatások közben isteni fényességemben átéltél, legyen erőt adó kegyelmem ahhoz a sok nehéz és küzdelmes áldozathoz, melyet a lelkek megváltásáért neked is meg kell hoznod. Tudom, hogy örömmel szenvedsz, áldozatkészségedet azonban állandóan erősítem, mert erre, tudom, szünet nélkül szükséged van neked és mindazoknak, akikhez utasítottalak a Mi szent közléseinkkel kapcsolatban. Neked őértük is meg kell hoznod áldozataidat. Azért mondom ezt újra és újra, hogy legyen ez frissen és üdén a te állandó imádságod.”

1966. április 24.

Reggel a szentmise előtt, amint Eléje borultam, e szavakkal köszöntöttem:
„Imádott Jézusom! Te vagy az én szemem fénye.” S amint hosszan, csendben térdeltem Előtte, egy szót sem tudtam volna többet mondani, mert az Úr Jézus így fogadta szavaimat: „Oly ritkán mondod ezt Nekem, pedig emberi természetemnél fogva Én is vágyom a becézgetésre! Most megválaszolom szavaidat és Én is becézgetlek. Mily szép, mily boldog és szent vagy te. Szent vagy, mert Én vagyok a te szemed fénye, s ez a fényesség szentté tesz. És szép vagy és boldog, mert szünet nélkül áthat szemeim átható tekintete.

Emlékezz! Régen, amikor azt mondtam: az Én vértől könnyes szemeim lesz lelked stigmája, akkor még nem tudtad ezt felfogni. Most teljesen a birtokában vagy ennek a nagy kegyelemnek.

Szenvedsz? Tudom. Ezt az ajándékot Én, az Isten adom neked, de csak itt a földön. Ha lehull ez a leheletszerű lepel, mely tőled elválaszt, abban a pillanatban már nem vértől könnyes szemeim, hanem szemeim megdicsőült fénye fog rád ragyogni. Ezt most nem adom neked, mert ezt földi lényeddel nem bírnád ki. Ehhez neked is meg kell előbb dicsőülnöd.”

1966. május 8.

Anyák napján korán reggel már olyan nagy szenvedések árasztottak el, hogy alig bírtam a szentmisére elmenni. (IV/19) Útközben még fokozódott rosszullétem.Vissza is akartam fordulni, de mivel az út a templomhoz közelebb volt, mint az otthonomhoz, azért inkább a templomba mentem. Hazajövet és még a délutáni órákban is rosszul voltam.

Estére lecsillapodott ez a nagy fájdalom, és az esti szentséglátogatásra már volt erőm elmenni. Amint hazafelé jöttem, az Úr Jézus szólt: „Minden csepp könny, melyet a szenvedés sajtol ki szemeidből, a bűnösök lelkére hull és a bűnbánat könnyeit indítja meg lelkükben.

Miért csodálkozol így ezen? Megfeledkeztél arról, hogy szenvedéseid minden pillanatban eggyé olvadnak Istenségem hatalmával, és ez a hatalom neked is megadatik, hogy te is részt vállalj a megváltás művében?”

1966. április 14.

Este az esti imánál sokszor elmondtam, hogy „Uram, Jézusom, köszönöm, nagyon köszönöm a Te végtelen jóságodat!” S közben arra gondoltam, hogy mi volna erre egy illendőbb kifejezés. Hirtelen eszembe jutott az, hogy ha embertársaim jót tesznek velem, mindig azt mondom: Isten fizesse meg! „Édes Jézusom! Te, ki magad vagy a mindenható Isten, csak köszönetet tudok Neked mondani.” Utána csendben hallgattam és közben átgondoltam, hogy Istennek nem lehet fizetni. „Jézusom, de én vakmerő vagyok. Ne vedd ezt neveletlenségnek, sem gőgnek, hogy én ezt gondolni merem: én bűneim bánatával fizetek Neked. Azt adom, ami Neked nincs és nekem van.”

Ahogy így beszéltem az Úr Jézushoz, Ő így szólt: „Erzsébetkém, ugye tudod, nemrégen szívet-lelket cseréltem veled.²⁷ Ez azt jelenti, hogy az Én Szent Vérem árán bűneidet már megvásároltam tőled, de hogy a te felajánlásod ne legyen értéktelen, úgy fogadom ezt most tőled, hogy másoknak fizess te az Én nevemben. Érted? A te bánatod által a lelkek tömegesen tökéletes bánatot nyernek.”

1966. április 18.

Reggel a szentmisén a Szűzanya szólt: „Szeretetlángom és a te bűnbánatod együttműködik, és ezáltal sok lélek Szent Fiamhoz tér.”

-------------------------------------------

27 A „szívcsere” jelenségérôl lásd a teológiai értékelés 6.5-ös pontját. (Szerk.)

1966. április 9.

A szentsírnál imádtam az Urat. Át akartam gondolni a nagy kínt, melyet Jézus értem szenvedett. Az Úr Jézus csendes sóhaján keresztül így kezdett beszélgetni: „Látod, az Ige testté lett.” Én hiába próbálkozom, soha nem jutok egy lépéssel sem tovább, gondolatomat az Úr Jézus most is erre hívta fel. Nem tudom felfogni még most sem, imádott Jézusom, ezt a csodát. Az Úr Jézus újra szólt: „Engem ez nem lep meg. Leánykám, megnyugtatlak, ezt a nagy csodát Anyámon kívül még senki sem fogta fel, ez Rajta kívül nem adatott meg senkinek sem. Mert ennek megértéséhez a szenvedéseket is hozzá kell kapni, és csak a szenvedéseken keresztül fogja fel a lélek az „Ige testté lett” nagy csodáját. (IV/17) Az áldozat nagy beteljesedése által világosodik meg lelkedben az, amit értetek, érted tettem.” „Imádott Jézusom, mély gondolatok ezek, melyeket megvilágosítottál elôttem. Isteni Mesterem, nem tudom felfogni, csak azt érzem, hogy mindezt bűneim bánatával tudom csak meghálálni, és nincs más szavam s kérésem nekem sem, mint a jobb latornak volt: »Uram, emlékezzél meg rólam országodban!«” S ahogy e szavakkal kérleltem az Úr Jézust, a Szűzanya közben hozzám szólt: „Igen, kis kármelita leánykám, forduljatok mindannyian Szent Fiamhoz bűnbánó lélekkel! Akkor szereztek örömöt Szent Fiamnak és nekem, ha gondoltok az Ő országára és megtesztek mindent, hogy az eljöjjön mindnyájatok részére. Azért akarom kiárasztani Szeretetlángomat a földre, hogy lássátok az utat, mely Szent Fiam országába vezet.” Majd újra az Úr Jézus szólt: „Neked is azt mondom, amit a jobb latornak: »Még halálod napján Velem leszel a paradicsomban.« Te sem vágyódhatsz jobban Utánam, mint Én teutánad, hiszen a mi szívünk együtt dobban. Halld meg Szívem dobbanását, mely szívedben visszhangzik.”

Most, hogy e sorokat leírtam, térdre ereszkedtem. Szívének dobbanása térdre kényszerített, és nem tudtam tovább írni.

1966. március 17.

A reggeli órákban, amikor szentséges lábainál térdeltem és családi körülményeim miatt nem hallgattam szentmisét, hanem csak előtte járultam a szentáldozáshoz, ez alatt az idő alatt, szentáldozás előtt bűneim mélységes bánatát küldtem az Úr Jézus felé: „Ó, imádott Mesterem, nagyon fájlalom mindazt, amivel megbántottalak, és végtelen jóságod csodálatba ejt, hogy Te mindezt megbocsátottad.” Utána az Úr Jézus válaszolt: „És mondd, még miért bánkódsz és mit fájlalsz?”

Az Úr Jézus kérdését néhány pillanat alatt átgondoltam, és meg is válaszoltam: (IV/16) „Ó, imádott, édes Jézusom! Bánkódom azon, hogy mások is megbántanak, és fájlalom azt, hogy ők nem fájlalják bűneiket.” Szavaim után ismét az Úr Jézus szólt: „És még miért bánkódsz? Mondd, édes lelkem, úgy szeretem hallani beszéded, mely dallam Nekem és örömmel tölti el isteni Szívemet! Mondd csak tovább, hogy egyedüllétemben felviduljak: gazdagságom bőségéből kinek juttassak? Hallani akarom szíved óhaját.” Ezen idő alatt jelenlétének csodálatos áradata járta át testemet és lelkemet, s ez létrehívta lelkemből az Úr Jézus kérdésére a választ, hogy még miért bánkódom.

„Ó, Jézusom! Azokért fáj a szívem a legjobban, akik oly gőgösen visszautasítják feléjük kínált kegyelmeidet, hogy visszautasító gőgjük miatt az elkárhozás szörnyű veszélye fenyegeti őket. Ó, imádott Jézusom, ezeknek adj a Te isteni gazdagságod bőségéből! Mert Te kérdeztél, én alázatosan kérek számukra is kegyelmet. Jézusom, az előbb azt mondtad, hogy édes lélek vagyok részedre, és úgy szereted hallgatni beszédemet, mely dallam Neked és örömmel tölti el isteni Szívedet. Ó, Te végtelen jóság és irgalom! Most még bátrabbá tettél. Adj nekem is gazdagságod bőségéből, hogy minden fohászom olyan dallam legyen, hogy a visszautasító lelkek a Te isteni kegyelmeidtől áthatott lelkülettel folytassák azt a dallamot, mely Neked oly kedves.”

Közben elérkezett a szentáldozás ideje. Lelkemben néma csend lett, még a szívverésem is csendesebb lett. Az Úr tért be lelkembe. Szavai még fülemben csengtek, de az egyesülés pillanatában lelkemben minden rezgés eggyéolvadt Istennel. Csoda ez, mely megismétlődik mindennap, s újra mossa lelkemet az Ő Szent Vérével, és Szent Testének erejével táplál, mely által képes vagyok lelkemtől távol tartani a gonosz minden cselszövését.

1966. március 16.

„Te az isteni súgó vagy. Azért mondom ezt, hogy ne engedj az álláspontodból. Ez az isteni elv, melyet az Én kegyelmemből magadévá tettél, szent és igaz legyen előtted. A gonosz most kétségbe akar ejteni olyan cselszövésével, melyről láthatod, hogy ismét alázatosságodat akarja meglékelni. Tudja a gonosz, hogy ha léket üt alázatosságodon, akkor minden egyéb gonoszságát lelkedbe tudja csempészni. De te csak légy alázatos! Kell-e tudni a nézőknek a súgóról? Nem. Minek? A súgó szerepe, hogy a mű érvényre jusson. De neki nem szabad csillogni, sem felszínre jutni, sokszor még levegőt sem vehet kénye-kedve szerint, hanem csakis úgy, ahogy a mű kívánja.

Leányom, ez a te helyzeted. Tudj meg mindent, amire az isteni műhöz szükség van. Súgj ott, ahol kell. Én, a te Mestered mindenre megtanítottalak, s ha tanításomat megtartod, nem kell félned.Természetesen ez nem jelenti azt, hogy te itt pihenőt tarthatsz kényed s kedved szerint, csak ha a mű engedi. Tudom, látom gondolatodat és erőlködésedet, mellyel isteni kérésemnek s akaratomnak eleget akarsz tenni. Elég ez Nekem. Erzsébetkém! Én nem eredményt várok tőled. Azért mondom ezt, hogy légy megalázva. Most, ezekben a napokban és nehéz időkben a megaláztatások felnagyítására és megsokszorosítására van a legnagyobb szükséged. Tudom Én ezt, azért küldöm rád mindazt, ami által lelked fürödhet a megaláztatásokban, mely nélkül nem maradhat meg lelked tisztasága.”

(IV/14) 1966. január 26.

A reggeli szentmisén, amint az orgona hangja megcsendült, a karácsonyi ének egyik során keresztül az Úr elragadta a lelkemet. Ilyenkor valóban úgy vagyok, hogy se látok, se hallok, csak az Úr Jézus szavait hallgatom. Most is így, egészen hatalmába kerítve ismét beszélni kezdett: „Igen, kedvesem, szép ajándékot vivén szívükben magukkal.Tudod, mi a legszebb ajándék?” Ebben a pillanatban bűneim bánatával feleltem az Úr Jézusnak. „Isteni Mesterem, nem tudom, mástól milyen feleletet várnál, de nekem nincs semmim, csak bűneim bánata. Ezt az ajándékot hozom én szívemben és hordozom lelkemben alázatos hittel és reménységgel, s hálás szeretettel Neked kínálom, isteni Mesterem.” S ezekben az elragadtatott percekben az Úr Jézus szívet-lelket cserélt velem, és éreznem engedte, hogy most az isteni Szív dobban meg bennem, és az Ő lelke hatja át bensőmet. Ami még lelkemben történt, annak nincs leírható formája, ez részesedés Isten végtelen jóságából.

1966. január 27.

Így szólt az Úr Jézus: „Míg kérésemnek eleget nem teszel, addig egy szavam sem lesz hozzád.” És valóban, csend lett közöttünk. Az Úr Jézus ezen szavai után szemrehányást tettem magamnak, mert amint szavait átgondoltam, tisztán láttam, hogy bizony igen vonakodva és vontatottan fogtam hozzá kérésének teljesítéséhez. Az állandó kételyek gátoltak. Ezután kérését teljesítettem.

1966. március 4.

Az Úr Jézus ismét szólt, vagyis hosszasan beszélgetett. Ez egész délelőtt tartott. Ha valaki olvasni fogja soraimat, ne gondolja, hogy ez a beszélgetés szünet nélküli. Az Úr Jézus közben elárasztotta s fokozta bennem jelenlétének érzetét, s közben mondott néhány szót. Tudja Ő jól, hogy én minden szavát, mint imádságot, úgy hallgatom meg, és tanítását át- meg átgondolom. Ma is ez történt. A szenvedésről és önmegtartóztatásról beszélt. Ezt nem írom le, szívembe zártam szavait, melyeket a szeretet tüzével lelkembe égetett, és kitörölhetetlen szenvedést nyújtott. Még ugyanaznap estefelé e szavakkal szólt: „Lelked húrjain úgy pendítem meg a bűnbánat dallamát, hogy annak hallatára még a megrögzött bűnös is megtér. Áldozatos szenvedéseid refrénje ez, mely mások lelkébe hangzik át, (IV/15) s így a lelkeket ezáltal Hozzám tereled te és mindazok, akik a bűnösökért engesztelnek.”

1966. január 16.

Ma, 1981. március 26-án az Úr Jézus és a Szűzanya arra kért,
hogy ezt juttassuk el az illető papi személynek,
aki élesen támadja Szíve Szeretetlángját, mely maga Jézus Krisztus.

Délután tűzrakás közben gyufát gyújtottam. Az Úr Jézus ismét meglepett szavaival: „Látod, kedvesem, te is ilyen gyufaszál vagy az Én isteni kezeimben. Meggyúltál, mert Én akartam, és gyújtani fogod az egész világot, mint egyetlen szál gyufa, mert ezt az Isten akarja. Kicsiny eszköz vagy te éppúgy, mint kezedben a gyufaszál. Ne lepődj meg azon, hogy Én mondom, egyetlen szál gyufával lángra lobbantom milliók lelkében Anyám Szeretetlángját, melyet a sátán tüze nem tud eloltani. Hiába készíti borzalmas gyűlölettől égő gonoszságait, egyetlen szál gyufa, melyet Anyám gyújt, meg fogja vakítani, és te vagy az, akit Anyám erre eszközül használ.”

1966. január 25.

Este hazajövet, amint a buszról leléptem a jeges hóba, alig tudtam megállni. S ebben a percben nyomasztó egyedüllét lepett meg. Amint körülnéztem, az utasok hamar elszéledtek, legtöbben kísérővel. Egyedül maradtam. A sötét, jeges úton alig mertem menni. S amint elindultam, az Úr Jézus meglepett, először csak szavaival, s utána fokozott jelenlétével is. Közben ezt kérdezte: „Mondd, testvérkém! Miért gondolod, hogy egyedül vagy? Hisz téged Én vezetlek. Ne félj, nem engedlek el! Gyere, menjünk együtt, és máskor ne gondolj olyasmire, hogy te egyedül vagy!” S míg ezeket mondta, még jobban felfokozta lelkemben jelenléte érzetét, és tovább beszélgetett velem: „Erzsébetkém, régen, amikor még nem gondoltál olyan sokat Rám, Én akkor is állandóan melletted voltam, hogy az élet jeges és síkos útján megvédjelek az esésektől. Ugye, akkor nem hitted el, hogy Én tartalak vissza a tengernyi eséstől? Pedig ez így volt, mert Én különösen vigyáztam minden lépésedre. Ó, kedvesem, ha az elhagyatottságot magadban csak gondolod is, Én fájlalom ezt a legjobban. A mi bensőnk együtt érez és elménk gondolata is egy, tehát tekintsd kizártnak az egyedüllétet. Ez kettőnk között lehetetlen. S ha mégis ezt gondolnád, ez nagyon fájna Nekem. Ugye, nem gondolsz többé ilyet? Szívem dobbanása szívedben visszhangzik, s ha egyedül vagy, ezt még jobban kell hallanod. Látod, ha csak egyetlen pillanatig nem gondolsz Rám, máris milyen nehéz a szenvedés! Tudom Én ezt jól, ez az Én szeretetem örökké tartó biztosítéka. És most megkérdezlek: Van-e valami óhajod?” Ebben a pillanatban teljes nyomorúságom súlya nehezedett rám. „Én tökéletlen nyomorult. Imádott Jézusom! Hogy tudjak hálát adni, hogy tudjam meghálálni szeretetednek örökké tartó biztosítását? Imádott Jézusom, ezt még felfogni is alig tudom.”

Másnap is átgondoltam az előző napi beszélgetést. Lelkemben az Ő kérdése visszhangzott, mikor azt kérdezte, van-e valami óhajom. Igen elérzékenyedtem, és így szóltam: „Imádott Jézusom, aki Istent bírja, az megtelt boldogsággal, így tehát nem lehet semmi óhajom.” Később újra csak az Úr kérdésére gondoltam, és nagy bánat és szégyenkezés vett erőt rajtam. „Uram, imádott Jézusom! Bocsáss meg nekem, ugye látod, milyen önző voltam, és csak a magam boldogságára gondoltam. De Te megvilágosítottad lelkemben ezt a fogyatékosságot, és kérdésedre, hogy van-e valami óhajom, azt felelem: igen, van. Mindenekelőtt lelkeket kívánok Neked, és azt, hogy minden lélek bírja Istent, a Te végtelenül jó és megbocsátó szeretetedet.” S közben, míg így elmerültem Benne, Ő csendesen lelkembe sóhajtotta: „Köszönöm Erzsébet, ezt el is vártam tőled. Látom, nem vész kárba kegyelmem lelkedben.”

1966.

1966. január 3.

Reggel korán feltört lelkemből a mélységes bűnbánat. S amint a reggeli imádásra és utána szentmisére mentem, egész úton Ő beszélgetett. Nem tudom leírni, csak ezt a néhány szót, mely élénk nyomot hagyott lelkemben bűneim bánata közben: „Látod, kedvesem, mily óriási hatalom a bűnbánat?! Az Isten hatalmát, mellyel büntetni készül, te, ti lefegyverezhetitek. Nézd, Erzsébetkém, büntetésre emelt kezeimet a bűnbocsánatra készteted te és mindazok, kik mások helyett engesztelnek. Én mennyei Atyám elé kiterjesztettem keresztre szegezett kezeimet, hogy megvédjelek, megmentselek benneteket az örök kárhozattól. Az elégtételt bemutattam Atyám előtt. Nektek is ezt kell tennetek, ez az igaz részvétel az Én megváltó munkámban.”

1966. január 13.

Szentáldozás után az Úr Jézus szólt: „Megható a te bűnbánatod. Testvérkém, fémjelet nyomok lelkedre. Ugye, értesz? A színarany fémjelével jelöllek meg, melyet bűneid folytonos bánata által már rég kiérdemeltél. Kedvesem, ne szabadkozz! A bűnbánattól fénylő lelked halálod után is ragyogva tündököljön, és lelked fénye, mely a bűnbánattól ily ragyogó, mások lelkére is a bűnbánat fényét derítse!”

Este, lefekvés előtt. Imádságomat mindig a bűnbánattal kezdem, mert úgy érzem, csak akkor tudok igazán Isten imádásába elmerülni, ha előbb lelkemben a bűnbánat sóhajának szépséges szőnyegét terítem az Úr elé, és azon nesztelenül Eléje borulok. Bűneim bánata közben az Úr Jézus ismét szólt: „Áldott jó lélek vagy te.” S abban a pillanatban elragadta lelkemet a földtől, s csak szavainak utóhangja az, amiből megkísérlem ezt a néhány szót leírni. Mert utána még ezt mondta: „Csak a bűntől megtisztult lelket ragadom így magamhoz.” Erről többet nem tudok írni. Ez az Istenhez való felemelkedés nem foglalható szavakba.

Másnap a szentmise alatt az előző esti beszélgetésből egy mondatról elmélkedtem: „Áldott jó lélek vagy te.” Az Úr Jézus állandón arra kér, hogy az én Hozzá intézett szavaimat is írjam le. Én az Úr Jézushoz visszaimádkoztam azt, amit Ő mondott rólam. „Imádott Jézusom! Lehetnék-e áldott, ha Te meg nem áldottál volna? Lehetnék-e jó a Te kegyelmeid nélkül? Ó, Jézusom, áldott legyen a Te szent Neved, mely által én is áldott lettem, én nyomorúságos kis semmi! Uram, imádott Jézusom, ez is a Te határtalan jóságod, mely a Te dicsőségedet hirdeti. Mily jó vagy, hogy állandó alázatosságban tartod lelkemet! Uram, hogy engem dicsértél, ezáltal a Te dicsőséged nagyobbodott, s én megsemmisülve, mint porszem lábaidhoz hulltam.”

1965. december 10. – péntek

Szép idő volt. Én az ősszel elmaradt kerti munkát végeztem. Közben dél felé járt az idő. Arra gondoltam, nem hagyom abba a munkát, hanem majd kötényem zsebébe teszem kenyeremet, és munka közben elfogyasztom. Gondolataimba az Úr Jézus szólt bele: „És akkor hogy imádkozod el az asztali imát, és hogy hívsz meg Engem vendégnek? Mondd, ha vendég jön hozzád, a zsebedből fogod kínálni, és munka közben fogadod a vendéget?” Szavai igen megdöbbentettek. Abbahagytam a munkát a kertben, s miközben kezet mostam, Ő határtalan, megbocsátó szeretetével árasztott el, és így szólt: „Ma különösen meg akarlak tisztelni.” Én közben hófehér terítővel takartam le a kis szobámban levő asztalkámat, és fehér tányérra felszeletelt kenyeret tettem. És az imát, hogy „Jöjj el Jézus…” most nem állva, hanem térdre roskadva imádkoztam el. Az Úr Jézus jelenléte annyira rám nehezedett, hogy moccanni sem bírtam. Ő egy ideig ott állt előttem és megáldotta kenyeremet, majd felsegített térdelő helyzetemből és így szólt: „Így kell Engem asztalodhoz hívnod.”

Azért írom, hogy felsegített térdelő helyzetemből, mert jelenlétének rám nehezedő súlya teljesen tehetetlenné tett. Olyan ez, mint amikor sötétség vesz körül, mert hisz nem látom Őt, de jelenléte egészen világosan hat rám, és ezáltal kényszerültem mozdulatlanságra.

1965. december 17.

Szentáldozás után ismét tanított és isteni fényességével árasztotta el lelkemet. Hozzám intézett szavaiból néhányat leírok: „Téged az Én fényességem hat át és vesz körül. Te Általam világítasz azoknak a lelkeknek sötét adventjébe, akik még várnak Rám. De életed áldozatai érdemeimmel egyesülve világosság lesz számukra is. Megmondtam, ti vagytok a világ világossága, (IV/11) kiket kegyelmeim különös fényével árasztok el. A föld sötét foltjaira, melyeket a bűn árnyékol be, neked, nektek kell fényt derítenetek, hogy az Én isteni fényességem az igaz útra térítse a sötétségben, a bűn és a halál árnyékában botorkáló lelkeket.”

Ma egész nap az Úr Jézus szavairól elmélkedtem, és különösen arra gondoltam, amikor azt mondta: „A te életed áldozatai az Én érdemeimmel egyesülve világosság lesznek számukra is.” „Ó, imádott Jézusom! Én, kis parányi porszem, a Tőled vett fényesség világít belőlem is. Ó, mily végtelenül jó vagy, és mily határtalan nagy lehet az a fényesség, mely a világ kezdetétől a világ végezetéig ki nem alszik, hanem csak szüntelenül felénk lobog.” S arra gondoltam, hogy mikor nem láttam tisztán ennek a fényességnek felém lobogó lángját, a közömbös nemtörődömség volt lelkemben. „Imádott Jézusom, könyörögve kérlek, bocsásd meg bűneimet és közömbösségemet, mellyel én is megbántottalak, és megbocsátó szeretetedet áraszd mindazokra, kikért a Te végtelen érdemeiddel egyesített kis áldozataimat meghozom. S lelkem hő vágyát a lelkek megmentéséért jutalmazd meg a Te világosságod fényességével, hogy azok a lelkek is, kiket még nem hatott át a Te fényességed, érezzék és lássák óhajodat.”

1965. december 1.

Amint éppen a szentek követendő példájáról elmélkedtem, az Úr Jézus ismét tanítgatni kezdett: „Látod, leánykám, most már tiszta és világos előtted, hogy a kezdet pillanatától miért kértelek arra, hogy mondj le önmagadról. Azért kértelek erre sokszor, mert megváltó munkámban csak úgy vehetsz részt, ha egészen és állandóan Velem egyesülve élsz minden pillanatban. Most újra azokat a szavakat ismétlem el neked, melyeket már rég nem imádkoztál vissza: „Leánykám, ne sajnálj te semmi fáradságot, határt ne ismerj, megváltó munkámból soha ki ne kapcsolódj egy pillanatra sem! (IV/10) Mert ha ezt tennéd, úgy érezném, megfogyatkozott Irántam érzett szereteted. Pedig úgy vágyom szeretetedre! Ezeket most is állandóan szem előtt kell tartanod, ez a szentek példájának követése. Ebben megegyeznek mind az Én megváltó munkám segítői, bármilyen körülmények között éltek is. Ez a feltételem senkivel szemben sem változik, akiket különös követésemre meghívok. Vegye föl keresztjét és kövessen Engem! Láthatod most már azt is, hogy nincs olyan szentem, akit nem követhettek. Hogy Én különböző körülmények közé helyezem őket, ez igaz, de a követelmény egy és ugyanaz. Tehát a követendő példájuk is ugyanaz: hogy mondjatok le önmagatokról, és ne sajnáljatok semmi fáradságot, határt ne ismerjetek, és ki ne kapcsolódjatok megváltó munkámból soha, egy pillanatra sem, mert ha ezt tennétek, azt kellene éreznem, hogy megfogyatkozott Irántam érzett szeretetetek. Ugye, Erzsébetkém, mily egyszerû az Én követésem? Teszem ezt azért, hogy senki ne érezzen gátlást, és kérésemet senki ne tartsa el nem érhetőnek.”

Átgondoltam az Úr Jézus tanítását. Az egyszerû szavak úgy szívódtak be lelkembe, mint száraz földbe a csendes esőcseppek. Lelkembe beleimádkoztam az Úr Jézus szavait és kértem Őt: „Imádott Jézusom! Segíts, hogy egy csepp se folyjon el szavaidból, sem az én lelkemből, sem másokéból, kik a Te tanításodat és megváltó munkádat követni akarjuk.”

Elmélkedésem mindig igen hosszan tartó, de én csak néhány szóval tudom ezeket leírni. Mielőtt ezt leírtam, az Úr Jézus ismét megkért, hogy írjam le Hozzá intézett szavaimat, melyet Ő úgy fogad el, mint imádságot.