Szeretetláng Lelki Napló

1964. december 21.

Az Úr Jézus szólt: „Ezentúl három részre osztom életed hátralévő részét, melyek így következnek: először a kínok és gyötrelmek. Utána minden alkalommal erősítő kegyelmemmel árasztalak el, mely az elragadtatás formájában is jutalmad lesz. Majd a lelki szárazság, vagyis a természetes életbe való visszahelyezés. Eddig is hasonló volt életed, de most már ezután előre fogod tudni, hogy mi után mi következik.”

1964. december 26.

„Uram, imádott Jézusom, mondom én, hogy minden szavad énemmé vált. Ez a Te kegyelmed nagy jósága. Hogy tudjam ezt meghálálni? Olyan parányi kis semminek érzem magam, és mégis felemelem Hozzád szavamat, és szépen kérlek, engedd, hogy megkérdezzem: az én Hozzád intézett nyomorúságos szavaim, ha felérnek Hozzád, azt hogyan veszed tőlem?” Az Úr Jézus most azonnal válaszolt: „Kis testvérkém, egybeolvad Istenségemmel. Mondtam már, hogy egyesülésünk teljességében szívünk együtt dobban és bensőnk együtt érez. Nem választ el bennünket semmi egymástól. Én részesítelek Istenségemből.Tudod mit jelent ez?”

1964. december 28.

„Látod, mennyire hiányolom a te imádásodat és engesztelő hódolatodat? De azért, mert családi okok miatt maradsz távol, ne aggódj. Én, aki veled vagyok, ezt is szívesen fogadom, mert tudom, hogy az is szeretetből meghozott áldozat. Ez Nekem kedves, és számodra így is érdemszerző.”

1964. december 12.

Korán reggel, amint szentmisére mentem, az Úr Jézus rendkívüli jósággal engedte szavait hallani lelkemben. Szavai úgy ömlöttek át lelkembe, mint egy nagy áradat: „Kis lánytestvérkém, sok-sok mondanivalóm van számodra. Ne lepődj meg azon, hogy Én, az Istenember ilyen bőbeszédű vagyok veled. Lelked olyan, mint a tó tiszta vize, isteni kegyelmem állandó bepillantást nyerhet. A tó alján a leülepedett kavicsok ragyogva fénylenek és gyönyörködtetnek. Ezek a te elsüllyedt bűneid és hibáid, melyeket a bűnbánat tett ily fényessé, tündöklővé. Megmondom neked, nincs azokon semmi iszap, semmi szenny. Csak szépség van ott számomra. Isteni szemeimet szívesen pihentetem meg (rajtuk). Ez az, amit éreztél, s ez vette el még jártányi erődet is. Az Isten szeme pihent (meg) lelkeden. S most még egészen új dolgokról is beszélgetek veled. Ó, Erzsébetkém, engedd, hogy elöljáró szavaimmal megtiszteljelek. Alig várom, hogy megérkezz, és egyesülésünket soha többé ne zavarja semmi! De most már áttérek mondanivalómra: Egyesülésünk itt a földön elérte azt a fokot, melyen a vértanúság vágya úgy hatja át lelkedet, hogy a szenvedés teljes mártíromsággá fejlődött ki lelkedben. Az Én isteni Szent Vérem ott csörgedezik minden ízedben, s ez tesz erőssé és képessé arra a nagy mártíromságra, melyet állandóan elszenvedsz panasz és zokszó nélkül. Most sok mást is felfedek még előtted azért, hogy erőt meríts áldozataid zamatos gyümölcseiből. Amikor felkínáltam kegyelmeimet, lelkem már akkor is örvendezett azon a nagyfokú áldozatkészségen, mellyel azokat magadhoz ragadtad, s szűnni nem akaró együttérzésed egyre inkább fokozta lelkedben kegyelmeim átáradását. Tudod, mit jelent ez? Azt, hogy amilyen gyorsan és nagy mértékben veszel részt az Én megváltó munkámban, oly gyorsan és nagy mértékben halad előre az a szent ügy, melyet reád bíztunk. Tehát a lelkedben élő mártíromság jó előkészítője közléseink egyre előbbre haladásának. Erzsébetkém! Ha te csak óvatos és lassú léptekkel közelednél Felém, ez nagy hátrányára lenne a szent ügynek. Én azonban örömmel írom javadra azt a kitűnő iparkodást, melyet minden erőd megfeszítésével, teljes bizalommal és önátadásoddal hozol megváltó munkámért. Siker! Siker! Siker! Ez az, amit elérnek azok, akikért érdemeimmel egyesített áldozatodat meghozod. Ugye, kedvesem, most már teljesen megérted szenvedéseid értékét? A te gyors készséged másokat is gyors cselekvésre késztet, és kegyelmeim hamar fognak érvényesülni azok lelkében, akikért felajánlottad teljes önátadásoddal a vértanúság teljes mértékben való elfogadását.”

Amint az Úr Jézus szavai lelkemben elhalkultak, a Szűzanya szeretete ragadott magához. Ez is módfelett kedves volt. Egész délelőtt mintha nem is a földön éltem volna, pedig közben házi munkámat végeztem. De ez nem foglalta le elmémet, amelyről azt kell írnom, hogy az Úr Jézus és a Szűzanya csodálatos jelenléte töltötte be.

A Boldogságos Szűzanya szavaiból csak igen keveset tudok leírni. Az Úr Jézus hosszan tartó beszélgetése után a Szűzanya jósággal teljes anyai szeretetével e szavakkal szólt: „Kicsi kislányom, hűséges ragaszkodásod jutalma ez. Alig várom, hogy Szívemre ölelhesselek. Anyai Szívem boldogsága és szeretetem végleges, állandó biztosítása lesz (ez) számodra.” S most Isten kegyelméből teljesen elmerültem semmiségem és nyomorúságom tudatában. Számomra ez a legnagyobb kegyelem, mellyel az Úr Jézus megtisztel, eláraszt. S amint ez lelkemben egyre inkább erősödött, a Szűzanya újra szólt: „Kicsi lányom, úgy örülök, hogy az én erényeimet, az alázatot, szerénységet állandóan szem előtt tartod.” Mikor ezek történtek, közben a déli Ave Máriát harangozták. Én a Szent Szüzet tisztelő imádságot el akartam kezdeni, de a Szűzanya közben így szólt: „Most az én hozzád intézett szavaim meghallgatása legyen a te imádságod, és az irántam való tisztelet jeléül ezt gondold át elmédben.”

1964. december 8.

Az egyik kis unokám bejött kis szobámba, s amint meglátta az ablakban a Szent Miklós estén kapott sok ajándékot, átölelve így szólt: „Édes mamikám, de jó kislány vagy te, hogy ilyen sok csokit kaptál!” Ebben a pillanatban az Úr Jézus így szólt: „Erzsébetkém!” S közben elárasztott isteni jelenlétének érzetével, de úgy, hogy még másnap is egész nap remegtem. Aznap este kis unokám tovább nézegette a kis ajándékokat, és egy picike kis virgácsot is talált. Hozzám jött és így szólt: „Mamikám, ugye, csak egy kicsit voltál rossz, és azért kaptál ilyen picike virgácsot?” Elmosolyodtam, az Úr Jézus pedig lelkemben beszélgetni kezdett: „Én már rég megbocsátottam neked, és el is felejtettem (bűneidet). Így teszek Én minden bűnbánó lélekkel.” S lelkemben tétovázva, mintha csak Önmagának mondaná, így szólt: „Igen, bűneitek bánata annyira megejti Szívemet, hogy nem emlékezem többé bűneitekre.” Még sok mindent mondott, de nem tudom leírni.

1964. december 10.

A lelkembe árasztott kegyelmeit még mindig oly nagy mértékben éreztette, hogy alig volt jártányi erőm. Ne lepődjön meg ezen az, aki valaha olvasni fogja soraimat. Ilyenkor sokszor oly édesen égeti lelkemet az Úr kegyelme, és van úgy, hogy ezt más is megérzi rajtam. Elcsodálkozom azon, amikor észreveszem, hogy nem mindenki érzi egyformán a lelkemből kiáradó kegyelmeket. Megkérdeztem az Úr Jézust, miért van ez? Ő azt válaszolta, hogy érdemeik szerint engedi ezt érezni. Így azután következtetni enged arra is, hogy a lelkek érdeme milyen értékû. Ez nekem igen nagy bánatot és szenvedést is okoz. Az Úr Jézus szelíden kért: „Szenvedj Velem!”

1964. december 6.

Korán reggel Hozzá mentem, hogy leboruljak szentséges lábaihoz és megköszönjem azt a végtelen jóságot, melyet Ő velem, kis nyomorúságossal tesz. S az Úr Jézus már útközben is hosszan beszélgetni kezdett. Nem éreztem jelenlétét, de amikor szavait meghallottam, arra gondoltam: „Imádott Jézusom, hisz jól érzem magam, és nem is akarom, hogy a lelkemben uralkodó szenvedések megszűnjenek. S ha bármit is elérek, tudom, csakis a Te rendkívüli kegyelmeid által vagyok képes erre. Különben semmi és nyomorúságos vagyok.” Amint gondolatban így elmerültem Benne, az Ő szavai úgy beolvadtak lelkembe, hogy le sem tudom írni.

Amint a szentmise megkezdődött, a Szűzanya édesanyai jósággal kezdett beszélgetni: „Kislányom, anyai szeretetemmel magamhoz ragadlak.” Miközben ezek történtek, Ő több mindent mondott és arra kért, írjam is le szavait. Szerettem volna ott a szentmise alatt ezt megtenni, de ez feltűnő lett volna. A Szűzanya pedig a feltétlen szerénységet szereti mindenkor, s így csak otthon írtam le, amiket mondott. Amikor Ő anyai jóságával magához ragad, utána alig tudok visszaemlékezni szavaira. Amint elkezdte: „Tüzet tűzzel fogunk oltani”, szavain igen meglepődtem, mert utána szünetet tartott, s azután így folytatta: „Olyan csodát művelek én veletek összefogva, melyen a világ tudósai hiába kísérleteznek, nekik ez soha nem lesz megoldható. Ezt csak a tiszta, Istent szerető lelkek bölcsessége fogja fel. Mert ők bírni fogják Istent és az Ő végtelen titkait. Igen, kislányom, tüzet tűzzel oltunk: a gyűlölet tüzét a szeretet tüzével. Szeretetlángom tüze oly nagy! A sátán gyűlöletének tüze (is) már oly magasra csap, hogy azt hiszi, győzelme biztos. (De) az én Szeretetlángom megvakítja a sátánt! Ezt a Szeretetlángot adtam én most kezedbe, és rövidesen eljut rendeltetéséhez. A szeretetemből kicsapó lángok oltják a pokol tüzét, és el nem képzelhető fényességgel és jótékony melegséggel fogják elárasztani a földkerekséget. Leánykám, ehhez kell nekem az áldozat, a te áldozatod, a ti áldozatotok, hogy a pokol gyűlöletétől égő elmék és szívek Szeretetlángom szelíd fényét átvegyék.” Közben még így kezdett magyarázni: „Tudod, mi vagy te? Egy kis pont, mely kigyúlt Szeretetlángomtól, és a tőlem vett fényesség már gyújt. S minél több lesz az áldozatos és imában virrasztó lélek, annál nagyobb lesz Szeretetlángom ereje a földön. Tehát sorakozzatok fel szorosan egymás mellé, mert az áldozat és ima erejében megtörik a pokoli gyűlölettől égő láng. A gonoszok mindinkább vissza fognak szorulni, gyűlölettől égő lángjuk kialszik, és Szeretetlángom fénye fogja betölteni a föld minden részét.”

Napközben a Szűzanya szavai állandóan lelkemben hangzottak. Teljesen betöltött anyai jóságának szeretetével, és közben látni engedte, hogyan fog történni az Ő kérésének beteljesedése. Ezt érzéseimen keresztül is tudatta velem, és ezt mondta: „Adjon ez nagyobb erőt a további szenvedésekhez, melyekre mi méltatunk.”

1964. november 30.

Reggel befejeztem a lelki magányt. Már hajnalban csendesen kivonultam és rorátéra indultam. Útközben az Úr Jézus szólt: „Szolgálj Engem híven, hűséggel! Tudom, ez nagy erőkifejtést kíván.” Majd órákon át beszélgetett, amit azonban nem tudok leírni.

1964. december 2.

Nagy lelki szorongásaim lettek, s közben az Úr Jézus halk sóhajjal lelkembe árasztotta: „Leányom, mindent fogadj el dicsőségemért! A szenvedést, lelked békéjét, szorongását és kételyeit, mert ebben is dicsőségem nyilvánul meg. S ha elhagyta lelked a földet, ezt a dicsőséget Velem együtt fogod élvezni, és ez megtermékenyítője lesz a földön élő teremtményeimnek. Mondd gyakran az angyalokkal: Dicsőség Istennek!” Ez a hajnali virrasztás idején történt.

1964. december 5.

A lelki szorongások megnövekedtek, és hitkételyeivel együtt lelkem sötétségben vergődött. Úgy, hogy még külsőleg is észrevették azok, akiknek a közelében voltam, és faggattak, hogy mi bajom van. Nagyon nehezen tudtam elhárítani magamtól ezeket a szeretetteljes érdeklődéseket, hiszen segíteni akartak rajtam. Estére még csak fokozódott a nagy kín, úgyhogy teljesen legyengültem.

Ismét a hajnali virrasztás idején történt. Az Úr Jézus néhány percre lecsillapította a lelkemben uralkodó szorongást, és így szólt: „Nagyon szenvedsz? Megkérlek, meg ne szűnjön áldozatos szenvedésed. Tudod, miért van ez így? Amilyen nagy mértékben reád árasztom a hitkételyek sötétségét és a lelki szorongást, oly nagy mértékben lesz világosság és lelki megkönnyebbülés azok lelkében, akik az általad átadott közléseimet fogják elindítani. Erzsébetkém! Szenvedj csak hősiesen, kitartóan, szüntelenül! Én úgyis fel-fellebbentem előtted isteni akaratomat, és tetszésemet nyilvánítom, hogy időről-időre erőt meríts, és lelked teljen meg isteni kegyelmeim bőségével, melyet mások javára kell átadnod, hogy dicsérjék és magasztalják Istent az Ő végtelen jóságáért.”

Fontos!

1964. november 19.

Azután órákon át nem tudom, mi volt velem. A déli harangszó lágy hangjára az Ave Máriát imádkoztam, és utána a rádió lármás hírei zavartak meg. Kár, gondoltam magamban, és át akartam menni a kápolnába, de az Úr Jézus így szólt: „Veled vagyok, légy türelmes! Mondtam már egyszer, nem egyformán vezetem a lelkeket. De te más vagy, tőled többet várok el.” Többet erről nem tudok írni, mert ami lelkemben történt, az az lehet, amiről Szent Pál így ír: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi ész föl nem fogta…” De lehet, hogy szellemi képességeim hiánya miatt sem tudok erről többet írni. Szóval nehezemre esett visszatérni a való életbe, mely éhséggel jelentkezett, amint meghallottam az ön kellemes hangját, amint az ebédet kínálta. /Én a nővér mellett levő szobában tartózkodtam, és senkivel nem érintkeztem./ Az étkezési imánál arra gondoltam: „Jézusom, én is jó ebédet készítek”, és szerény ebédemhez, mely kenyér és víz volt, meghívtam Őt. Ő meg volt hatva és így szólt: „Fogyasszuk el bensőségesen.” Azután, mikor Önök a hálaadó imákat mondták, a magyar résznél én is bekapcsolódtam a litániába. Ó, Uram, ezek már csodákkal kitüntetett szentek, és Szent Lőrincre gondoltam, aki saját maga kérte, hogy fordítsák meg a másik oldalára, és azt is süssék meg. Az ember ima közben szent derűre fakad. „Uram, ez vagy Te!” – és kértem Őt, hogy erősítsen meg gyengeségemben engem is úgy, mint a szent ifjút, aki derűvel viselte az égető kínokat. Ó, mily szépséges a mindenszentek litániája! Elmerülhet benne az ember, (III/202) hisz minden szentnek az említése Istennek külön csodája.

Anyácskám, jól vagyok. Van egy kis hiányom – hisz megígértem, ha lesz, szólni fogok. Most arra kérem, ha lenne szíves, és péntek estére főzne egy kis rántott levest, mert sok szikkadt kenyerem van. Így el tudnám fogyasztani. Erre a nővér néhány sor választ adott, mivel egész héten egyetlen szót sem váltottunk.

1964. november 19.

Ma is ugyanez történt, hogy ajkamat sem érintette, csak repült be lelkembe.

Este vonultam magányba a nővérek házába, oda, ahol a mellém rendelt nővér is lakott. Őt szólítom anyácskámnak.

Kedves Anyácskám!
Még csak ma volt az első nap, amikor igazán bekapcsolódtam a lelki magányba, mert az előző három napon igazából csak pihentem. Bevonulásom estéjén néhány szóval említettem rendkívüli kimerültségemet, melyet már közel egy esztendeje érzek. S mivel arról is említést tettem, mi váltotta ki, azért most nem részletezem. Az első este nagy összeszedettséggel lelkiismeret-vizsgálatot tartottam, hogy vajon mi is váltja ki belőlem ezt a nagy visszautasító merevséget. Miért is utasítom vissza az Ön, Önök szeretetteljes gondosságát. T. nővér szavaira gondoltam. Vajon valóban az alázatosság hiánya ez? A gonosz akkor lustasággal és hiúsággal vádolt, bár éreztem, hogy nagyon fáradt vagyok. S ami a hiúságot illeti, azt sem láttam tisztán, mert nem én akartam azt, hogy szobámat ily széppé tegyék. Még az új, nagy perzsaszőnyeget is feltették tiszteletemre. Méltatlankodtam is miatta, s mielőtt nyugovóra tértem, mindent Jézusomnak ajánlottam, tulajdonítottam: „Látod, milyen szépen várnak Téged?” Ő kijavította: „Minket.” Másnap reggel az Úr Jézus megkért: „Írd csak le, amit diktálok.” Én leírtam és félretettem, a fáradtság közönyben tartott, a gonosz folyton furdalt: „Ugye, jólesik lustálkodni? Szép egy lelki magány ez, mely a tétlenségbe merít téged!” Nekem annyi erőm sem volt, hogy szemtelen szavai ellen védekezzem. Ma reggelre megszűnt a fáradtság. Amint a szentmiséről visszajöttem, megakadt szemem az Úr Jézus lediktált szavain, melyet eddig még csak kezembe sem vettem. Most ennek visszaimádkozása nagy örömmel töltött el. Mert amikor az Úr Jézus leíratta velem, a nagy fáradtság miatt föl sem fogtam szeretetteljes szavait. „Írd csak le, leányom, amit most diktálok, és ne félj, mert az önteltség és a hiúság megrontó erejét nem engedem érvényesülni lelkedben.Te az Enyém vagy, és ez számodra biztosíték. Halálod után lelked kincseiben dúskálni fognak, akik megismerik. S áldani és magasztalni fogják Istent, hogy ily kincsekkel tartalmas életre segített határtalan kegyelmeivel. Ezekből a földön élő felebarátaid bőséggel meríthetnek, és követhetik életed egyszerű útját, mely által ők is Hozzám jutnak.” S hogy éppen szavait imádkoztam vissza, az Úr Jézus beszélgetni kezdett: „Kegyelmeim vize mint ár, úgy folyik állandóan lelkedbe. Meg kell most már mondanom, miért van az, hogy megmarad lelkedben a sok kegyelem. Mert áldozataiddal mély medret ástál, és isteni kegyelmeim tisztító erejű vize helyet talált lelkedben. Ha áldozataiddal nem készítettél volna ilyen mély medret, elfolyt volna kegyelmeim tisztító vize. Erzsébetem, ne haragudj, hogy vigasztalni akarlak, és szavaim panaszba fulladnak. Nem tehetek róla, megértő szíved panaszra késztet. Ó, hány és hány lélek kapja meg kegyelmeim bőségét! De mivel nem készülnek fel, elfolyik lelkükből szeretetem tisztító vize, a kegyelem elvész lelkükből. Hogy fáj ez Nekem! De nem panaszkodom tovább, hisz erősítőt kell adnom, mely által fel kell készülnöd a további küzdelemre. Lelked medrében kegyelmeim éltető vize megállapodott, és ezáltal kegyelmeim forrása fenntartja áldozataid által kisajtolt olajcseppjeidet. Nézd, az ezüstös víz tükrén hogy ragyognak olajcseppjeid! Fénylik, mint a színarany. Isteni kegyelmem ez a vízió. Ugye, te is szépnek találod? Merülj el e gyönyörűségben!”

1964. november 16.

Az Úr Jézus reggel így szólt: „Erzsébetkém, teljes önátadásod által az Én hárfám lettél, állandó áldozatvállalásaid a hárfa húrjai. Én szépséges dalokat játszom most neked. Istenben elmerülő lelked könnyen felfogja az Én csodás énekemet, melyet még senkinek sem játszottam el. A te bűneid bánata az, amely ily csodás dallamot pendíttetett meg Velem. Figyelj csak, mert ezt sokszor fogom ismételni, válaszul újra és újra bűneid bánatára!”

1964. november 17.

Mielőtt lelki magányba vonultam, gyónni mentem. Az Úr Jézus kért, hogy vonuljak lelki magányba, és átadtam az Úr Jézus és a Szűzanya által kapott közlést is. Amint hazafelé jöttem, az Úr Jézus halkan, csendben így szólt: „Úgy várom már, hogy kettesben legyünk!”

Éjjel a Szűzanya szólt:
„Kislányom, látom, a nagy fájdalmak miatt nem tudsz felkelni az éjjeli virrasztásra. Azért csak szedd össze minden erődet, és ha felébresztelek, légy ébren, és ajánld fel fájdalmas ébrenlétedet a haldoklókért!” S még szelíden arra figyelmeztetett, hogy az esti lefekvésnél elfelejtettem a skapulárémat megcsókolni.

1964. november 18.

Reggel a szentáldozás pillanatában, amint a pap a szentostyát a nyelvemre tette, nem tapadt nyelvemre, hanem repült bensőmbe. S amint ezen eltűnődtem, az Úr Jézus abban a pillanatban így szólt: „Alig vártam már, hogy hozzád betérjek! Ne csodálkozz azon, hogy úgy repülök bensődbe, hogy még ajkadat sem érintettem.” Ugyanis előző nap nem tudtam Őt magamhoz venni, és az én vágyódásom is igen nagy volt.

1964. november 10.

Még ma is folytatta az Úr Jézus a jámborokról szóló panaszát: „Úgy látom, nem emlékszel arra, hogy ezen szavaim már elhangzottak akkor is, amikor a keresztemet vállamon vittem, és a jámbor asszonyok rajtam siránkoztak inkább, mint saját bűneik felett. Újra kérlek benneteket, jámbor lelkek: Bűnbánat! Bűnbánat! Bűnbánat! Mások helyett is.”
 

1964. november 13.

„Írd le hozzád intézett szavaimat!” Az Úr Jézus kérésére újra le kell ezt írnom piros betűkkel. Én csakis az Ő kérésére írom azt, amit Ő így kér tőlem, hogy megkülönböztetett módon írjam le azokat, amelyek az Ő különös közlései.

„Írd le hozzád intézett szavaimat, és add át gyóntatódnak a következőket, hogy Én már több utasítást és felszólítást rajtad keresztül nem intézek hozzá. Nyugodj meg, leányom. Én gyóntatód lelkébe oly fényt árasztottam, melynek világosságánál tisztán látja azt az utat, amelyen tovább kell mennie és szent ügyünket megindítania. Köszönöm neked, és újra mondom, hogy egyet a tizenkettő közül megnyertünk. A te érdemszerző szenvedéseid az Én érdemeimmel egyesítve működnek. Ezt a határozottságot, melyet gyóntatód is bír, Én mindinkább felfokozom, és kegyelmeim erejével árasztom el.”

Éjjel e szavak hallattára oly nagy öröm töltötte el lelkemet, amelyhez hasonlót még soha nem éreztem. Lelkemben végigvonult a sátán megvakítása és az erre következő hatásos eredmény, melyet a sátán megvakítása következtében élnek át az emberek az egész világon. Az öröm hatása alatt egész éjszaka alig hunytam le a szemem, és ha egy kis szendergés jött rám, őrangyalom újra felébresztett, mondván: „Hogy tudsz ilyen világrengető nagy örömben aludni?” Az Úr Jézus ezt mondta: „A sátán világtalansága a világ győzelmét²⁴ és a lelkek felszabadulását jelenti. […]”

Aznap az Úr Jézus így szólt: „Gyermekeid lelkét sok kegyelemmel árasztom el.” Én hálás szívvel köszöntem meg. Az Úr Jézus így szólt szelíd jósággal: „A mi bensőnk együttérzése az, amely erre késztetett.”

----------------------------------------
24 „A világnak két arca van: az egyik jelenti mindazok összeesküvését, akik a fényt és a kegyelmet elutasítják, a másik az óriási emberi családot, amelyért az Atya elküldte a Fiát és a Fiú feláldozta magát.” (VI. Pál pápa 1966. november 16-i beszéde.) A mondat értelme és az egész mű alapján biztosra vehető, hogy a fenti mondatot a 2. értelemben kell értenünk. (Szerk.)

1964. november 8.

Ma és még több napon át is a jámborságról oktatott, és kért, vagyis inkább panaszkodott: „Hallgass meg, és ne lepődj meg azon, hogy Én még a jámbor lelkekre is panaszkodom, most már több napon át. Sajnos, komoly okom van erre, hogy azokért is engesztelj. Mert a jámborok áldozat nélkül csak még jobban megsebzik isteni Szívemet. Ó, mily szomorú vagyok, ha végigtekintek a jámbor lelkek seregén, akik jámbor életet élnek ugyan, de ez nem sok érdemet biztosít nekik az örök üdvösség elnyerésére. Ó, mily sokan vannak köztük olyanok, akik nem jönnek Hozzám közelebb! Mintha félnének. Még bűneik bánata sem szeretetből történik, és jámbor cselekedeteiket nem az Irántam érzett szeretetből, hanem inkább a maguk kénye-kedve szerint cselekszik. Írd csak le szavaimat, vagyis kérésemet, hogy jusson birtokába azoknak a jámbor lelkeknek, akik e közömbösökhöz tartoznak, hogy áldozat nélkül nincs lelki előmenetel. Az tévedés, hogy Én megelégszem a meddő jámborsággal, mely olyan, mint a gyümölcsöt nem termő fa. És mondok még valamit, Erzsébetkém. Az ilyenfajta jámbor lelkek nem is gondolnak arra, hogy milyen tompa és szürke az ő lelkük. Hiszen a kegyelem fénye csak a szeretettől izzó lelkeket hatja át és világítja meg, oly mértékben, amilyen mértékben átengedik lelküket kegyelmeim átformáló hatásának. Ne csodálkozz azon, hogy ilyen szigorú hangon beszélek hozzád. Hiszen szeretetem szigora ez is. Azt szeretném, ha szavaimat megszívlelnétek, és engesztelő imádással és bűnbánó lélekkel borulnátok Elém. Mert a jámbor lelkek szokása az is, hogy miután jól kiájtatoskodták magukat, úgy gondolják, megadták Istennek, ami az Istené. Ó, ti balgák, ha éreznétek isteni Szívem mérhetetlen fájdalmát jámbor közönyötök miatt! Én az áldozat vagyok, és nem jámborsággal, hanem szünet nélküli áldozatok vállalásával végeztem megváltó munkámat. Bűnbánat! Bűnbánat! Bűnbánat! Ezt kérem tőletek. A bűnbánat szava az, mely felhallatszik mennyei Atyám trónja elé, és ez az a szó, mely visszatartja tőletek Atyám büntető kezét.”

1964. október 23.

„Miért kell a Kedves Házban lenned? Ez az a hely, ahol biztosítva van állandó külső és belső megaláztatásod, mely éltető talaja lelkednek.Az otthonod igazán ez legyen. Mert családod körében nem nyújthatnak ilyen felbecsülhetetlen kincseket számodra. Én látom lelked állandó nagy küzdelmét, melyet a külső és belső megaláztatások által meghozol. Erzsébetkém, így alapozzuk meg mi ketten ezt a nagy kegyelmi építményt.A Kedves Házhoz tartozó lelkek lesznek hivatva ügyemet továbbterjeszteni. A te meghozott áldozataid által kegyelmeimmel megalapozom e lelkeket. Így készítem elő általad a kegyelmek megindulását. Köszönöm neked, Erzsébetem, és kérlek, légy állhatatos, mert ezáltal a lelkek állhatatosságát is elősegíted.”

1964. október 25.

Az Úr Jézus hosszan beszélgetett, de családi körülményeim miatt nem tudtam leírni. Most utólag csak azt írom le, amire szó szerint emlékszem.

Az Úr Jézus szavai: „A sátán megvakítása után rendkívül nagy mértékben fognak érvényre jutni a zsinati határozatok.”
 

1964. október 30

Péntek reggel a szentmisén az Úr Jézus meglepetésszerűen hálálkodó szavakkal fordult felém: „Ó, mily boldog vagyok, hogy több szentmisét hallgatsz! Ez igen nagy tiszteletadás Számomra. Mondd el, kérlek, ezt sokaknak, hogy ez az Én véleménynyilvánításom. Ezáltal kegyelmeimet reátok árasztom.”

Én utána hosszan átelmélkedtem az Úr Jézus hálálkodó szavait. Sajnálom, hogy nem írtam le, mert ezeket a hálálkodó szavakat, melyeket én visszaimádkoztam, az Úr Jézus adta ajkaimra és közben így szólt: „Ugye, kedvesem, együtt hálálkodunk? A mi elménk gondolata egy legyen!”

Ugyanaznap este átmentem a nővérekhez, hogy segítsek nekik, és az volt a szándékom, hogy ott fogok adorálni is. Amint a kápolnába léptem, megzavart a rádió hangos lármája. (A kápolna melletti szobában egy pap lakik, s ő sajnos nem nagyon van tekintettel erre.) Velem együtt lépett a kápolnába egy nővér is, aki szintén adorálni készült. Én hangosan meg is jegyeztem a nővérnek, hogy hogyan tudnék ilyen hangos lármában imádkozni, ezt csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudnám megtenni. S amint beléptünk a kápolnába, abban a pillanatban a rádió elhallgatott. Így mi a legnagyobb csendben imádhattuk Őt. Imádás után, amint hazafelé mentem, útközben Ő beszélgetni kezdett: „Ugye, jólesett a Részemről nyújtott figyelmesség? Kis testvérkém, kinek, ha nem neked és mindazoknak járnék kedvében, akik Nekem is kedvemben járnak. Kedves Nekem az, ha imádásomra és engesztelésemre jössz, mert így csökken mennyei Atyánk megbántása.”

1964. október 10.

Az előző este történt beszélgetést a nagy fáradtság miatt nem tudtam fontolóra venni. „Az isteni titkok világosságát árasztom reád.” A délelőtt folyamán erről elmélkedtem, és szerettem volna szavakba foglalni, de erre teljesen képtelen vagyok. Ezeket nem lehet szavakkal kifejezésre juttatni.Amint így erőlködtem, az Úr Jézus újra beszélgetni kezdett: „Kis lánytestvérkém! Ne is kísérletezz, úgyis hiábavaló mindez. Tudod, hogyan oktattalak már egyszer: Merülj el Bennem, mint csepp víz a borban! Én vagyok a bor, te a víz. S most Én Istenségem titkaiból cseppentettem lelkedbe. Nem lehet a vízből a csepp bort kiválasztani. Épp így az isteni titkokat sem tudod kifejezésre juttatni. Most pedig arra kérlek, jöjj ma Hozzám minél előbb. Ne várd meg az estét. Ne legyen Nálam neked semmi sem fontosabb!” /Én úgy intéztem a dolgomat, hogy már a kora délutáni órákban Hozzá menjek, és ott, az Ő szentséges lábainál fontolóra vettem szavait, melyeket még az előző este mondott, hogy becsüljem meg Őt./ Arra gondoltam, hogy bármelyik embertársunk elvárja, hogy becsüljük meg őt, és az Úr Jézus csak ezt kéri tőlem, tőlünk. Szívem megindult e szerénységen. Mélységes hálával és szeretettel gondoltam arra, hogy megváltott engem az örök kárhozattól. „Imádott Jézusom, Te ismered nyomorúságomat. Hisz nem egyszer mondtad nekem: »szegény kis lélek.« Szegénységemből kiszedett kincseimmel tisztellek meg, mélységes hálával és alázatosan kérlek, bocsásd meg bűneimet. Bűneim bánatával fejezem ki Előtted mélységes megbecsülésemet. Fogadd el, Uram, ez mindenem, amit adni tudok, nincs másom.”

És közben, míg ezeket elmondtam az Úr Jézusnak, sírni és zokogni kezdtem, s kértem Őt, hogy hassa át bensőmet, hogy ne maradjon abban a bűnnek semmi foltja sem.

Utána még hosszú ideig térdeltem Előtte csendben, szótlanul. Szívem fájdalma oly nagy volt, hogy még a lélegzetem is kihagyott, és a nagy fájdalom miatt elgyengültem. A hoszszú hallgatás után az Úr kedvesen vigasztalt: „Kis lánytestvérkém, örülök, hogy egyszerű szavaimat így felfogtad, és kidolgoztad lelkedben a választ. És most arra kérlek, írd csak le szavaidat, hogy ezt is megváltó munkámban való részvételed és a lelkek javára fordítsam, hogy lássák, hogy kell a megbecsülést Számomra megadni. Úgy örülök! Ezért a jóra való törekvésedért kegyelmeim még nagyobb bőségét árasztom reád. Ne tartsd meg magadnak, add át a lelkek javára, a bűnösök megtérésére!”