Szeretetláng Lelki Napló

1963. január 19.

Most ismét nagy szenvedésekkel vagyok telítve, az én Uram és én Istenem szeret engem. A zavaros hangok, melyek miatt gyötrődöm, lelkem sötét vakságát borítják rám. Angyalom hangja azt mondja, ő eszközölte ki nekem a kegyelmet: „Látod, jó, hogy őszinte voltál, és lelki vezetőd szavára hallgatsz. Ő bölcs, okos és szentéletû. Ő megszabadított kínjaidtól. Tudod, hogy gyóntatód tanácsát szent engedelmességgel követned kell. Jó, hogy belátod végre egyéni gondolataid erőszakos lehetetlenségeit. Látod, gyóntatód sem látja tisztán a lelkedben végbement dolgokat. Ő is lebeszélt, hogy ne gondolj többé rá. Ugye, jó, hogy most megnyugszol? Ne is emlékezz többet a kétségbeejtő, kínzó gondolatokra! Én most végre meggyőztelek, nyugalmad most már végképp helyreállt. Légy hálás nekem és gyóntatódnak, nagy harcunk volt veled, mert igen erőszakos vagy. Ugye, gyóntatód is megmondta, hogy ő azt látja, te erőszakolod a dolgokat?!” Ezek a zaklatások csak úgy özönlöttek bennem. Újra felsóhajtottam: „Én Istenem, mi tesz engem világtalanná? Vagy most vagyok valóban az igaz úton? Ez az állandóan váltakozó lelki kín mindjobban arra késztet, hogy adjam át a Szent Szűz közléseit, a másik pillanatban meg visszatart: »Lelki vezető nélkül ne tegyél semmit! Az ő szavai ugyanis Tőlem valók, és szent engedelmességgel fogadd azokat!« Így tehát a kényszer hatása alatt állandóan őrlődöm.A hang biztat: »Égesd el, tüzeld el! Míg ezt nem teszed, nem lesz teljes lelked nyugalma, mert így képzeleted állandóan nyugtalanítani fog.« M. atya szavaira gondoltam: ne engedjem magamhoz a zavaró gondolatokat.”

1963. január 20.

Így szólt az Üdvözítő: „Lelkedben a vakság és fényesség úgy fog váltakozni, mint ahogy az éj felváltja a nappalt. Ezen Én nem változtatok. Csak hagyatkozz Rám, az Én akaratom fog úgyis érvényre jutni! Csak figyelj, és várj az intésemre, amikor jelet adok az újabb indulásra!” Az elmúlt napokban az Úr Jézus is meg a Szűzanya is többször felszólított, hogy most már ne halogassam az indulást. Az Úr Jézus még ezt is mondta: „Erős ellentmondásaid azért vannak, mert Én ezáltal is biztosítani akarlak, hogy az ügy Tőlünk ered.” Most, e szavak hallatára szenvedéseim valóban az eddiginél is sokkal nagyobb fokra emelkedtek. Úgy, ahogy azt az Úr Jézus előre megmondta: a küzdelmek majd ismét levesznek lábaimról.Vannak idők, mikor az Úr csodálatos fényessége néhány pillanatig bevilágít lelkembe, és úgy érzem, tisztán látom a dolgokat, de amint ez a néhány pillanat elmúlik, még kínosabbá válnak.

1963. január 24.

Újabb indítást kaptam: „Cselekedj! Kérésemet ne mellőzd el!” A szavak, melyeket hallottam, erélyesek voltak. Lelkem megremegett. Azután a Szűzanya is szólt hozzám: „Az ellenkezés, mellyel szavaimat fogadod, emberi kételyeidből fakad. Ezekkel csak elnyomod lelked cselekvőképességét, s ez lelked kárára van. Ha ezeket nem igyekszel magadtól állandóan távol tartani, ez megingat a Reánk való hagyatkozásban.”

1963. január 18.

Ma voltam M. atyánál gyónni. December 24. óta, amikor utoljára gyóntam, az ő egyetlen szavából merítettem erőt: „Szenvedjen szelíden!” Ez a nagy lelki vakság, mely hatalmában tart, olyan, hogy emiatt a bűnös kevélységem miatt lelkem most már, úgy éreztem, elkárhoztat. És könyörögve kértem az atyát, szabadítson meg a gonosz szellemektől, melyek állandóan körülvesznek. Ő megnyugtatott, hogy ilyenkor imádkozzam, és kérjem csak a Szent Szüzet, hogy mintegy vonjon függönyt elém, és őrizzem meg lelkem nyugalmát és békéjét. Nagyon kértem őt, imádkozzon értem, mert éppen lelkem békéje az, melyre a sátán állandóan leselkedik, és mindenképpen az Istenre való hagyatkozás kegyelmétől akar megfosztani engem. De nem térek el attól, amit írni szeretnék. A szentgyónás, melyet M. atyánál végzek, mindig oly kegyelmekkel indít útnak, melyek egészen csodálatosak. Ma is nála végeztem a szentgyónást. Lelkem előzőleg úgy fel volt forgatva a gonosz állandó zaklatásaitól, hogy az atya is azt mondta, nem tudja tisztán látni és érteni a dolgokat, melyeket neki elmondtam, mert lelkemben oly nagy zűrzavar van. „Atyám, hisz éppen azért jöttem, hogy rendkívüli lelkiállapotomban segítsen eligazítani.” Ő azt mondta, csak éljek Istennek tetsző életet, és ki fog tisztulni bennem Isten akarata. Szavai nyomán lelkem békéje csodálatos módon visszatért. Ezen a napon életemnek legnagyobb örömnapja volt, melyet eddig megértem.

Az Úr Jézus már hónapokkal ezelőtt azt mondta:

„Kislányom, ne hagyj soha szenvedéseid nélkül!” Most néhány nap óta többször elmondta ezt. Valósággal rimánkodott: „Ne hagyj soha szenvedéseid nélkül!” Az Úr Jézus szavai valósággal szenvedélyes óhajtást váltottak ki lelkemből. Annyira kívántam a szenvedést, és most váratlanul éppen a szentáldozás előtt így szólt: „Most, e naptól kezdve a szenvedést állandósítom lelkedben, és oly fokozatban, mely felülmúlja az eddigieket.” Nagy öröm töltötte el lelkemet.Végre vágya teljesül. Ő kért már régebben arra, hogy vessem bele magam a szenvedések kohójába. Most az Ő kegyelméből megtehetem ezt.Annyira boldog voltam ezen a napon, úgy éreztem, semmi szóval nem tudom hálámat iránta leróni, sem kifejezni. Egyik templomból kijöttem és a másikba bementem, hogy hálaadásomat folytassam. Órákon át csak ömlött Eléje lelkem hálája, és éreztem, hogy most elképzelhetetlen erővel áraszt el. Nem tudom, hogyan, de a zsoltáros szavai jutottak eszembe: „A legelés helyére fektetett engem.”¹⁷ Én nem tudom, hogy kell értenem a zsoltáros szavait, de úgy érzem, az én lelkem számára a szenvedés az a legelő, mely állandóan jóllakottan tartja lelkemet, és az Úr most erre a csodás mezőre vezetett engem. „Imádott Jézusom, most érzem igazán azokat a szavakat, melyeket még régebben mondtál: »Téged senki és semmi sem választhat el Tőlem.« Most, hogy a szenvedést állandósítottad lelkemben, sok-sok bukdácsolásommal végre mégiscsak Hozzád érkeztem! Most végre helyben vagyok Nálad! Nagyon szépen megköszönöm, és megkérlek újra és újra, ne vond meg tőlem többet soha szenvedéseidet! Imádott Jézusom, most ismét a Te szavaidat idézem, mikor egy alkalommal így szóltál: »Kármelita kislányom, ne hagyj soha szenvedéseid nélkül, mert ha ezt tennéd, azt kellene éreznem, hogy megfogyatkozott Irántam szereteted.« Most újra a Te szavaiddal imádkozom, és kérlek, ne hagyj soha szenvedéseid nélkül, mert ha ezt tennéd, azt kellene éreznem, megfogyatkozott irántam érzett szereteted.”

17 A Szentírásnak egy régebbi fordítását használja: „Az Úr igazgat engem, és semmi híjával nem leszek; a legelés helyére fektetett engem; a megújulás vize mellett nevelt engem; lelkemet megtérítette, az igazság ösvényein hordozott engem az Ô nevéért.” (Zsolt 22, Ó- és Újszövetségi Szentírás – a Vulgata szerint. Figyelemmel az eredeti szövegre ford.: Káldi György, Eger, 1892.) 16 Az újabb fordítás szerint: „Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt, zöldellô réteken legeltet. A nyugalom vizéhez terel, és felüdíti lelkemet. Az igaz úton vezérel, nevéhez híven.” (Zsolt 23[22], Szent István Társulat, Budapest, 2008.) (Szerk.)

1962. december 13.

A csodálatos, megnyugtató hatású áldásra ébredtem.¹⁶ Szívem valósággal remegett az örömtől. A Szent Szűz Szeretetlángjára gondoltam. Ahogy a szentmisére mentem, a Szűzanya szólt: „Nyugodj meg, kislányom! Együtt megyünk. Ugye, elfáradtál? Én is veled fáradoztam, de most jól kipihenjük magunkat!” Szinte ugyanazokat a szavakat mondta, melyeket néhány nappal ezelőtt én mondtam a Szűzanyának. „Édesanyám, a püspök atya áldása olyan nagyon megnyugtatott!” Míg így beszélgettünk, elvégeztem a harangozást, és utána az Úr Jézus elé borultam: „Imádott Jézusom, de sok mondanivalóm van!” Majd újra elmondtam neki azt, ami annyira megnyugtatott, és megköszöntem Neki a soksok kegyelmet. És utána csendben, hallgatással imádtam Őt. Arra gondoltam, milyen régen szólt hozzám, és visszakívántam lelkemben szavait. „Ó, én nyomorult!” De ami most történt, arra nem voltam elkészülve. Hófehér papírt terített lelki szemeim elé, s közben jelenlétének csodálatos érzését úgy fokozta bennem, hogy térdeim is megremegtek. A szemeim előtt elterülő fehér lapra háromszor ráírta: „Kislányom, nagyon szeretlek!” Az utolsó szavak betűi pirossal írottak. A meghatottságtól zokogni kezdtem. „A bűneim, jaj, a bűneim! Uram, Jézusom, végtelen jóságod és szereteted bűneim bánatára indítanak, de bánhatom-e eleget? Nem, soha!” Ő szelíd szavakkal szinte ugyanazt mondta, amit a Szent Szűz: „Pihenjünk meg, leánykám! Nagy szenvedésekre kell felkészülnünk, de nem hagylak egyedül, és ha kell, csodát is teszek. Szenvedéseid módfelett nagyok lesznek. Most jön az üldöztetés, mellyel Heródes halálra kerestetett Engem, mint kisgyermeket, hogy megöljön. De amint Én és Anyám a mennyei Atyára hagyatkoztunk, úgy hagyatkozzál te is Reánk!” És közben újabb csodálatos kegyelmével árasztott el. Nem tudom semmi módon szavakkal kifejezni ezt a kegyelmet, melyet reám árasztott, és közben ezt mondta: „Ez a teljes Reám hagyatkozás nagy kegyelme, melyet most adok.Tökéletesen uralni fogja lényedet egész életeden át, és át fog sugározni lelkedből még másokra is.” Csodálatos érzés az Istenre való hagyatkozás! Felbecsülhetetlen és semmivel össze nem hasonlítható, fenséges kegyelem ez. Nem is bírnám ki, ha (az Úr) nem adna külön kegyelmet ennek elviselésére. Testemben megsemmisülve éreztem át mindezt, és ez idő közben az Úr Jézus beszélt tovább: „Ugye, meghatott az áldás, amit a püspök atyától kaptál? Én voltam jelen, amikor a püspök atya homlokodra keresztet rajzolt. Ezt kettős okból tettem: hogy a sok szenvedésedért jutalmat adjak, és a püspök atya is megérezze személyeddel kapcsolatban isteni akaratomat.”

16 Az előző napon, december 12-én a fehérvári püsöktől kapott áldásra utal. (Ld. II/41–42.) (Szerk.)

Az Úr Jézus megismételte: „Szenvedéseidet szaporítani és fokozni fogom.” Ezután nehéz óráim következtek. A gonosz bűneim sokaságát zúdítja rám, hogy hitetlen és állhatatlan vagyok. Önteltségem miatt kegyelmet nem kapok, mert minden tettem csak színlelés és tettetés.Tele vagyok ostoba erőszakkal, mely által érvényre akarom juttatni hiú elképzeléseimet. A küzdelem, melyet folytatnom kell, nagyon kihat testi erőmre is, nemegyszer fáradtan roskadok össze.

Itt nem írok dátumokat. Olyan össze-vissza vagyok, nem is tudom, milyen nap és hányadika van. Most éppen a kevélységemmel zaklat a sátán, nem tudom, mi az, amit tennem kell. Ahogy ezen töprengek, a Szent Szűzanya így szólt: „Kármelita kislányom! A világon a legkisebb, a legtudatlanabb és legkevésbé érdemes lélek vagy, akit valaha is kiválasztottam a kegyelmek továbbadására, mert a te kicsiségeden és alázatosságodon keresztül akarom vinni közléseimet.” A Szűzanya szavait mélyen átgondoltam. Ő tudja, ki és mi vagyok. Ez igen megnyugtatott, hisz elmémre egy kis felvilágosító fény derült. „A világon a legkevésbé érdemes. Ó, Szűzanyám, de jó, hogy megmondtad ezt nekem! Ez az, amit érzek én is állandóan.” „Ó, te gonosz, ne zaklass engem kevélységgel, tudom én, hogy semmi és nyomorúságos vagyok, és nem is akarok magamról semmi többet elképzelni. Eszembe jutott, amit az Úr Jézusra Keresztelő Szent János mondott: „Nem vagyok méltó arra sem, hogy saruszíját megoldjam.” És elmerültem a gondolatokban, mily végtelenül irgalmas az Úr, ha ezt mondta Szent János. Az Ő lelki szépségét én csak csodálhatom, de nem tudom követni. Nem tudom gondolataimat papírra írni, csak azt, hogy teljesen megsemmisültem.

A Szűzanya munkám végzése közben így szólt: „Milyen sokan és sokszor kimondják ezt a szót: Fájdalmas Anya. De arra nem sokan gondolnak, hogy én most is szenvedek, nemcsak Szent Fiam keresztútján.” A Szűzanya fájdalma gyakran elárasztja lelkemet, s hő vágyat érzek Szeretetlángja továbbadására.

E napnak hajnalán, a hajnali virrasztás idején elmélkedésem közben ismét az Úr szemeinek átható tekintete jelent meg szemeim előtt. „A szemünk egymásba nézzen és (tekintetünk) összeforrjon!” Szívének óhajtásait, melyeket már régebben közölt, most nem szavaival, hanem szemeinek átható tekintetével kérte tőlem. Ó, ezek a szemek! Testi szemeim ki sem bírják tekintetét. Szemeimet szorosan lecsuktam, és remegve is alig bírtam rápillantani. Szemeinek nézése olyan, mint a villám, mely mindent megvilágít. Úgy hatotta át egész lényemet, minden titkos bűnömet megvilágítva láttam és éreztem. Könnyeim özöne úgy elárasztott, hogy órákon keresztül csak szakadatlanul ömlöttek. A bűneim, jaj, a bűneim! Nyögve sóhajtoztam.

Közben szívem fájdalma oly nagy volt, amilyet még soha nem éreztem bűneim miatt. Ő pedig szemeinek átható tekintetét csak tovább pihentette rajtam. Kibírhatatlan fényesség ez! S Ő közben azt mondta: „A mi szemünk egymásba nézzen és (tekintetünk) összeforrjon!” „Én bűnös! Én igen nagy bűnös! És hogy még az én bűnös szemeim összeforrjanak isteni szemeid pillantásával, és nemcsak az én (szemeim), hanem a Te óhajtásod szerint minden szem?!” Azt mondta az Úr Jézus, hogy aki Vele együtt jár és Vele együtt gyűjt, annak tekintete is összeforrjon (az Övével).

Reggelre ez a rendkívüli lelkiállapot, mely előzőleg lelkemben uralkodott, mire a szentmisére értem, teljesen megszűnt. Sötét és nehéz órákat éltem át. Ahogy a szentmisén részt vettem, a sátán borzalmasan rám rontott. Teljesen színt vallott és nyíltan gyötört. Gondolataimat összevissza zavarta ismét, hol hízelkedéseivel, hol kegyetlenkedéseivel. Az Úr Szent Testének és Vérének felmutatásánál borzalmasan feldühödött erővel fogott hozzá újabb kísérletezéseinek: „Légy te is vértanú, és áldozd fel magad, életedet úgy, mint imádottad!” És ocsmány gúnnyal tovább zavart: „Imádottad is elvetette magától az életét, miért ne tennéd meg te is? Vesd el magadtól, így te is vértanú leszel, és életed elvetése igazán egyszer s mindenkorra végét szakítja gyötrő kínjaidnak. Úgyis életedet kell adnod, add csak oda jószántadból!” Minden erőmmel igyekeztem távol tartani magamtól a sátán égbekiáltó bűnre való kísértéseit, igyekeztem elmerülni az elmélkedésben, és a mennyei Atyához küldtem minden gondolatomat. „Jóságos mennyei Atyám! Én, kis parányi szikra, kit Te terveidbe vettél, megteremtettél, és halálom óráját is meghatároztad.Végtelen jóságodat és hatalmadat ki merné felülbírálni? Ments meg engem a gonosztól, ki isteni fölséged mindenhatóságát merészeli megkísérteni. Ó, jóságos mennyei Atyám, kezednek erős támogatására van most nagy szükségem. Szent Fiad úgy oktatott, legyek csak kicsinyke. Lehetek-e más a Te hatalmad, fönséged, nagyságod és dicsőséged mellett, mint kis, parányi szikra, aki valóban Tőled veszi, kapja a Te ragyogó fényességedből kiszikrázó ragyogást. Ó, áldott Szent Szűz! Vakítsd meg most Te is a sátánt Szeretetlángoddal! Égbekiáltó bűnbe akarja testemet-lelkemet tántorítani.” 

Nyílt és ostoba támadása volt ez a sátánnak. Éreznem kellett, hogy fejét vesztve nem tudja már, mihez kapjon. Könyörgésem közben a mennyei Atya, kinek szent akaratát egész lelkem teljes erejével óhajtom, irgalmas jóságával megsemmisítette a gonosz esztelen és vakmerő kísértéseit. Azért írom mindig azt, hogy a sátán, mert ő többször is kijelentette, nem küld hozzám senkit, ő maga akar észre téríteni, de még ő sem tud megingatni, s ezt ezért nem bízza másra.

1963. január 14.

Az Úr Jézus így szólt: „Szenvedéseidet fokozni és szaporítani fogom, (de) erősítő és bátorító kegyelmet is adok hozzá. Látom már, hogy a Reám hagyatkozás kegyelmét jól használod fel. Csak igyekezz, hogy e csodás kegyelmet, mely lelkedet tökéletesen uralja, el ne veszítsd soha! Igyekezz továbbra is jól felhasználni! A sátán tudja ezt, és minden erejével meg akar fosztani e kegyelemtől. Én engedem meg neki, hogy lássa, hogy a Reám hagyatkozás kegyelme mit tud művelni lelkedben.” Ezekben a napokban a Szűzanya jóságos anyai szavaival kérlelt: „Kislányom, légy nagyon alázatos!” Szavai valósággal belesimogatták lelkembe a kegyelmet, mely megerősítette bennem az alázatosságot. Ezekben a napokban a sátán a kevélység gondolatait igyekezett minden erejével lelkembe beszélni. Rettenetes küzdelem volt, sem éjjelem, sem nappalom nem volt nyugodt miatta. S most az Úr Jézus egy csodálatos kegyelemmel erősített meg újra. Most nem jelenlétének érzetét árasztotta el bennem, hanem szemeinek átható tekintetével néz rám és kísér, és azt mondta: „Kislányom, csak nézz Rám! A mi szemünk egymásba nézzen és (tekintetünk) összeforrjon!” Ez a csodálatos és eddig még soha nem látott tekintet, mely lelkemet kíséri, nagy győzelemre segített a gonosz borzalmas kísértései ellen. Ő újra így szólt: „Csak nézz Rám, szemeim nézését el ne hagyd, mert ebben az újabb küzdelemben, mellyel a sátán hozzád akar férkőzni, az Én szemeim pillantása fogja a sátánt megvakítani. Ez nem lesz még egyhamar, mert Én engedem, hogy csak kísértsen. Tekinteted forrjon csak össze (az Enyémmel)!” Mikor ezek történtek, én bűneim fölötti bánatomban sírtam és zokogtam, és lelkem közben könnyűvé és tisztává lett. Utána megkérdeztem az Urat: „Imádott Jézusom! Mit érezhetsz most?” Ő kérdésem válaszául azt engedte éreznem, hogy Ő mindenkit így fogad, csak bánják bűneiket.

„Leánykám! Légy te azon, hogy sok megtérő bűnös jöjjön viszsza Hozzám. Sirasd és bánd bűneiket (helyettük is)!” Én borzalmas lelki vakságban sínylődök, és állandóan a Szűzanyához esedezem, hogy a lelki vakságban, mely miatt szenvedek és a kételyek szorongása miatt, tegyék világossá előttem az Ő szent akaratukat. Úgy érzem magam, mintha teljesen kettéválasztva lennék.¹⁵ Mindkét oldalamon egy angyal van, és sugallják a jót. Mindkét hang igen erős és jóindulattal van irántam, de a lelki vakság miatt, mely reám borult, nem látok tisztán. Egyik angyalom állandóan arra int, hogy ne legyek kevély, vigyázzak, ne kerüljek bűnbe, mert elveszítem Isten kegyelmét. Mondjak le hiú ábrándjaimról, és éljek viszszavonult, szerény életet. Semmisítsek meg magamban mindent, amivel lelkemet ámítom. Ne keressem a kapcsolatot az emberekkel, mert ezzel csak hiú képzelődésemet táplálom. A csendes magány az, mely lelkem békéjét biztosítja. Csak lelkemmel törődjek, senki és semmi mással. Ő, az én angyalom, azért mondja ezeket, mert mellém van rendelve, hogy csak a jót sugallja. Másik angyalom csak azt sugallja: „Hagyatkozz Istenre!” Én lelkem minden erejével szeretném a Szent Szűz kérését teljesíteni, de teljesen meg vagyok bénulva. Mintha szorosan összeláncolva, börtönben élnék, és nem tudom cselekvésre szánni magam. Angyalom tovább int: „Ezt kell cselekedned. Jól van ez így, mert ha nem volnál így összeláncolva, esztelenségre ragadtatnád magad. Ugye, belátod, gondolataid mily rossz hatással vannak lelked nyugalmára? Örülj és adj hálát nekem! Én, az angyalod, segítek neked, hogy el ne kárhozzál, mert kevély és feltűnésre vágyó, rossz természeted hatalmába vette lelkedet. Nélkülem nem is szabadulhatsz meg, csak maradj láncaidban! Ebből lesz lelked örök élete.” Lelkem vaksága oly nagy, hogy semmit sem látok tisztán. Minden cselekedetem gépies, érzés nélküli. Ez még csak fokozza szenvedéseimet.

Borzalmas, megtévesztő kísértések voltak ezek.

M. atya szavai gyakran eszembe jutnak, hogy szenvedjek szelíden. Bármikor erre gondolok, mindig új erőre kapok. Ó, mily csodálatos az ő egyetlen szava, melyet mondott! Isteni erővel van áthatva. És szelíden, újult erővel tovább szenvedek. Sokszor gondolok arra, amit az Úr Jézus mondott: „Lelkiatyád szavai mind Tőlem valók. Fogadd el azokat a legnagyobb tisztelettel, és szent engedelmességgel kövesd!” Ahogy így visszaimádkozom az Úr szavait, kissé megkönnyebbülök. De lelkem vaksága azért nem oszlik el. Nem tudom, miért, de félelmetes gondolatok gyötörnek. Angyalaim a jóra intenek, és mégis nyugtalanságot vált ki ez belőlem. Ma egyik angyalom így szólt: „Nehogy azt hidd, hogy te valami kiváló lény vagy, és Isten fel akar használni! Azt Ő nagy csodákkal be is bizonyítaná, veled pedig nem tesz csodát. Azért mondom, nehogy magadtól cselekedj valamit, mert a csodás jelekkel kitüntetett szentek azok, akiknek hinni lehet. Te pedig annyira ismeretlen vagy az emberek előtt, és csak féktelen kevélységed az, mely állandó indítást ad önámításod elhívésére.”

Másik angyalom is mindig csak az Istenre való hagyatkozásra figyelmeztet. Azt érzem, hogy Isten az egyik angyalt azért rendelte mellém, hogy a Reá való hagyatkozás nehogy meginogjon, lazuljon bennem. „Végtelen nagy irgalmú Isten!” – szakad fel lelkemből a hála. De lelkem gyötrelmei annyira kínosak, a Szent Szűz Szeretetlángjára alig bírok gondolni. Félek, és úgy érzem, nincs is az ügy rám bízva, mintha másnak adta volna továbbadását a Szűzanya.Vagy lelkemben kevélységemmel megsértettem Őt? Vagy késedelmes vagyok kérésének teljesítésére? Kínokban vergődöm, mert nem tudom cselekvésre sem késztetni magam. Ehhez valóban csodának kell történnie. Most az Úr Jézus szavai jutottak eszembe: „Ha kell, csodát is teszek.” (Ennek) hitelességében nem tudok ugyan kételkedni, de önmagammal szemben mégis állandóan gyanakvó vagyok, és nem tudok ettől az állandó öngyanakvástól megszabadulni. Mi van velem? – kérdezem sokszor önmagamtól. Megszállt engem a gonosz? Vagy körülvettek a rossz szellemek? A lelki vakság teljes sötétségben tart.

15 Az itt következő viszonylag hosszabb szakasz (II/62–74.) nehezen érthető lelki tapasztalatokat tár elénk. Úgy tűnik, magának Erzsébet asszonynak sem világos teljesen, hogy az egyes lelki indítások pontosan honnan valók. Eleinte úgy tűnhet az olvasó számára, hogy két jó angyalról van szó, de később maga a látnok is kezdi belátni, hogy egyike ezen indításoknak a gonosz lélek burkolt kísértése. Erre mutatnak magának Erzsébet asszonynak a lap szélére beírt bejegyzései: „Borzalmas, megtévesztő kísértések voltak ezek” (II/62.), illetve: „Szörnyű kísértések voltak ezek, és lelkem békéjét állandóan meg akarták zavarni” (II/73.). Vagy másutt „zavaros hangokról” beszél, melyek lelki sötétséget borítanak rá (II/70.). E szakaszok jól bemutatják, hogy Erzsébet asszony súlyos lelki sötétséggel küzd ebben az időben. (Szerk.)

1962. december 30.

A kísértések gyötrelmei lassan eloszlottak bensőmben. Egyik nap a szőnyeget javítottam az egyházközség templomában. Hideg és fűtetlen volt, kezem már megdermedt a hidegtől, alig bírtam a tűt fogni. Arra gondoltam, ha kész leszek, hazasietek jól felmelegedni (ez a szőnyegjavítás az oltár előtt történt, a tabernákulum előtt, a szentségi Jézus jelenlétében). S ekkor váratlanul elömlött lelkemben az Úr jelenléte, s ennek nyomán az Úr szólalt meg lelkemben: „Miért sietsz úgy el Tőlem? Nem jó itt Nálam? Maradj még Velem! Senki nem jön társalogni Hozzám.” Ahogy elkészültem munkámmal, Eléje borultam. Némán, csendben figyeltem Rá. „Ugye, kimerítettek a nagy, heves szenvedések? Miért lepődtél meg? Nem készítettelek-e elő erre? A nagy kegyelmek, melyeket előtte adtam, erőt adtak a nagy szenvedésekre. És az elviselt nagy szenvedésekkel most a kegyelmek még nagyobb bőségét árasztom reád. Ezeket a nagy szenvedéseket szaporítanom és fokoznom kell állandóan lelkedben. De a tökéletes Reám való hagyatkozás kegyelmével azért erősítettelek meg, hogy sikert arassunk mindketten.A sátán dühe vad, és Én rád engedem, hogy lássa, milyen az Én kegyelmem ereje a Reám hagyatkozó lélekben.”

Ezek után még sokáig ott maradtam Nála. „Uram, jó nekem itt lenni.” Lelkem teljesen felszabadult a gonosz szörnyű hatása alól. Az újabb szenvedések még nem rohamoztak meg. Én nem tudom, milyen formában fognak meglepni. Az édes Üdvözítő ezt már régebben is mondta: az én érdemem a szenvedés lesz, és az különböző formában fog meglepni. Akkor még nem gondoltam arra, hogy mily kegyetlenül meg tud a sátán gyötörni. Most, hogy lelkem az Úr békéjében és világosságában pihen, eszembe jutottak, Nővérkém, az Ön szavai, amikor M. atyától hazajövet azt mondta, ezért az elutasításért énekeljek Te Deumot, úgy, mint védőszentem, Szent Erzsébet tette azt. Az Ön szavai Szilveszter estéjén jutottak eszembe, éppen mikor az Úr Jézusnak ezeket a szavakat mondtam: „Imádott Jézusom.” Ő azt válaszolta hozzá küldött szavaimra: „Igen tetszik Nekem ez, csak mondd mások helyett is! Azok helyett, akik ezt soha nem mondják.” Neki igen tetszik az, ha ezzel a megszólítással borulnak Eléje. És arra kért az Úr Jézus, hogy a Reá hagyatkozás drága kegyelmét igen becsüljem meg. Mert ez a kegyelem csodatevő a lelkemben. Ezt Ő a Szent Szűz kérésére adta meg nekem, és ismét hivatkozott a Szent Szűz Szeretetlángjára, mely Őt lekötelezi. Én igen meghatódtam, és a Te Deum szavai jöttek ajkamra: „Tebenned van én reményem, ne hagyj soha szégyent érnem.” Szeretett jó Nővérkém, elgondolkozom mélyen, újra és újra, lehet-e ezt emberi erővel önmagamba szuggerálni, és ha lehet, mi értelme lenne? (Ezt a hosszú levelet a mellém rendelt nővérnek írtam lelki küzdelmeim nehéz napjaiban, de miután ő nem jött, csak úgy mondtam el, szavakkal neki később az írás tartalmát.)

1962. december 27.

Reggel a tabernákulum előtt térdeltem, és lelkem gyötrő kínjaiban sírva, zokogva kiáltoztam az Úrhoz: „Imádott Jézusom! Hol vagy? Miért kell Nélküled élnem?” Lelkemben ismét a vádló szavak: „Mert kevély, hazug vagy.” Én tovább könyörögtem: „Jézusom, csak még egyszer légy irgalmas!” „Megátalkodott! Ne merd nevemet ajkadra venni, hazug minden szavad!” „Nem értem. Ha hazug vagyok, segíts engem őszinteségre!” „Távozz Tőlem! Júdás is azért kárhozott el, mert konok volt.Te is azért jutsz kárhozatra, mert konok kevélységed elnyomja emberi mivoltodat és minden jó érzésedet. Ne kiáltozz, hanem hagyj fel hazug kitalálásaiddal!” „Uram! Nincs nálam az akarat, Neked adtam, és nem is akarom azt visszakapni, csak add meg a megtérés kegyelmét!” Hiába kiáltoztam kétségbeesetten, csak vádban és elutasításban van részem. Lelkem szorong a kételyektől, már kimerített a sok gyötrődés. Magamba roskadva újra csak zokogok.

Egész életemben nem sírtam annyit, mint mostanában. „Égi Anyám, Te hol vagy? Ha Szeretetlángodra gondolok, majd felégeti arcomat a szégyen. Miért van ez?” „Mert hazug vagy, nyomorult féreg, jobb lett volna neked meg sem születned, úgy, mint ahogy Júdásról mondták. Akkor legalább nem kárhoznál el. Szemétből kiszedett semmi, rongyhalmaz, te hálátlan, mocskos szájú, hazug, térj már észre!”

A hang most üvölteni kezdett, borzalmas dühre ragadva. Ekkor megismertem egy pillanatra: a gonosz tombolt, hogy rákényszerítsen a beismerésre. Utána egy pillanatra szelíd érzés fogott el. Vajon Isten akarata ez? De a másik pillanatban ismét, még nagyobb súllyal nehezedett rám hazugságom nyomasztó kínja. Nincs kiút a kárhozatból. Szédülök a gondolattól: hát inkább kárhozzam el, semhogy belássam és visszavonjam hazudozásaimat, melyekről úgy véltem azelőtt, hogy égi szavak szólnak hozzám? És én ezek miatt kárhozom el? „Igen, mert önámításodat másoknak is átadod. De elcsúsztál, láthatod, nem hisznek (neked). A sok kudarc, mely hazugságodat kíséri, legalább jobb belátásra bírna! Esztelen, úgy látszik mindenáron biztosítani akarod az örök kárhozatot. Bár meg sem születtél volna! Júdáson kívül te vagy az, aki biztosan elkárhozik. De ő legalább élvezte egy életen át kapzsisága javait, és ha bűnét megbánta volna, ő is bocsánatot nyert volna. De a kétségbeesés nem engedte őt bűnbánatra. Okulj belőle! Ne ess kétségbe, még van idő! Júdásnak is csak egyetlen szavába került volna, és megbocsátást nyert volna. Neked is csak egy szó elég ahhoz, hogy irgalmat nyerj, és te, kevély, konok, ezt nem akarod kimondani? Hazugságaiddal beszennyezted az eget!” „Égi Anyám, mi lett belőlem? Hogy tudtam ennyire lesüllyedni? Mentsd meg lelkemet a kárhozattól! Ki távozott Tőled meghallgatatlanul?” „Én csak alázatos, megtérő bűnöst emelek fel, te pedig konok, megrögzött bűnös vagy. Csak szenvedj holtod napjáig! Rajtad múlik, meddig akarod vinni hazug ámításaidat.” Ó, kegyetlen kín! Nyissam-e még könyörgésre ajkamat, és kihez, ha égi Anyám is megvet? Kétségbeesés fojtogat, és nincs erőm arra, hogy elinduljak visszavonni írott hazugságaimat. „Ó, karácsonyi kisded Jézus, én nem tartozom a megváltott lelkek közé!” „Aki Anyám nevében hazudik, az kárhoztatva lesz!” Most már nem találok szavakat. A lelki gyötrelmek tetőfokán a kétségbeesés mélységébe zuhanok. De ki hisz nekem, megszállott gonosznak? Ki segít rajtam? Elmém sötétségében nincs a kegyelemnek egy parányi kis fénye sem, hogy megtörné lelkemben a kevélység bűnét. Nem, nem, nem tudok lemondani! Ha azok nem hisznek, akiknek átadtam a Szent Szűz szavait, a Szűzanya dolga, hogy én belátásra kényszerüljek. És ha hazugság, amit én leírtam és továbbadtam? Irgalmasság Anyja, nem tudom folytatni! Vakmerő bizakodás ez? Ilyen az a vétek, melytől biztosan elkárhozik a lélek? „Ó, te szerencsétlen! Nincs a világon még egy, aki ily erőszakos megfontoltsággal rohanna a kárhozatba. Én megkérlek, szelíd szavakkal szólok hozzád, törj meg végre, hogy tested, lelked kárát ne vallja! Hazugságod beismerése elvágja lelked gyötrő kínjait. Légy értelmes, és cselekedj úgy, hogy megtaláld lelked nyugalmát! Akkor az irgalom is reád száll.”

Drága jó Nővérkém, ezek után nem tudom, mi lesz a szava hozzám? Hogy Ön minek tart, azt én el tudom gondolni. Lehet, hogy Ön tapintatból nem fog megvetni, mint M. atya tette. Legyen Ön előtt mentségemre az, hogy belátom téves hazugságomat. De sajnos, ez nem könnyít lelkemen, mert tovább kell mennem! De mivel erre képtelen vagyok, kérem Önt, segítsen elesettségemből felkelni! Bizonyára azért rendelte mellém az isteni Gondviselés, hogy Ön legyen az, ki beláttatja velem konok, hazug kevélységem szörnyű csapásait. Ön mindig megnyugvást és kételyeim eloszlatását jelentette számomra. Most is azért írtam le lelkem kétségbeejtő borzalmait, hogy az Ön nyugodt és tisztán látó derűje törje meg hazug kevélységem bűnös konokságát. Köszönöm az isteni Gondviselésnek, hogy Önt számomra rendelte, hisz Ön volt az első, ki arra figyelmeztetett, hogy önszuggerálás is lehet ez. Én nem tudom, azután mi történt velem, miféle energiák robbantak fel bennem. Ahogy B. atya is mondta, csodálatos kirobbanásai vannak az emberi léleknek. Csak azt az egyet nem tudom felfogni, hogy ezek után épeszű vagyok-e még? Állapítsa azt meg más rólam. Én öszszeroppanva érzem magam, mert amiket itt leírtam, csak írott szavak, de amit átéltem és átélek, az a végsőkig kimerített. De mégsem akarok eltérni hazug meggyőződésemtől. Nem tudom, mely hatalom az, mely tovább erőt ad. De az életmódomon sem tudok változtatni. Bárhonnan származzon is, ez az erő földöntúli. A borzalmas szenvedéseket tovább is viselem már napok óta. Ahogy mondtam, nem akarok én semmit tenni, és ha akaratom ellenére mégis tennem kell, én nem tehetek róla.

Szeretettel köszöntöm, drága jó Nővérkém, és bocsássa meg, hogy zavarom, és ismételten kérem, segítsen rajtam! Imádkozzon értem, és ha lehet, látogasson meg!

1963. január 9. folytatás

Körülöttem az elkárhozott lelkek sokasága esedezve kiált felém, rimánkodnak, hogy ők is azért kárhoztak el, mert nem tudtak szabadulni konok kevélységükből. És én is a kárhozat szélén állok, mentsem meg magam, mert csak én tehetem meg, az én akaratom hozzájárulásával. „Nincs akaratom.” – zokogtam magamban. Odaadtam Istennek, és Ő sem enged megszabadulni? Lelkemet, mely a kárhozat előtt áll, nagy félelem tölti el. Az imádságot mintha kitörölték volna elmémből. Órákon át nem tudtam kimondani Jézus nevét. Nem tudtam Hozzá küldeni szavaimat. „Imádott Jézusom!” Néma nyelvvel csak próbálgattam kimondani, míg végre úgy igyekeztem, ha egyben nem is tudom, minden betűjét külön próbáltam. A betűk kiejtése is vádolt: „Ne merd e nevet ajkadra venni! Azt csak bűnbánó lélek teheti meg. Te konok, szennyes szájú, mit akarsz te? Irgalmamat csak a megtérő bűnösnek adhatom. Addig, míg megátalkodottságban élsz, ne számíts irgalmamra!” Ha az Úr szavaira gondolok, az is csak vádol. Mikor arra gondoltam, hogy a közléseket az ország főpapjához kell vinni, égető kín támadt lelkemben. „És hiába is mész, feloldozást ott sem kaphatsz. Ha meg nem törsz, kárhozatra vagy ítélve. Gerinctelen nyomorult, te!”

Ó, mily kétségbeejtő tévedésben élek! Nem tudom, mi lett akaratommal, hisz én átadtam magam Istennek, és arra kértem, ne cselekedjek semmit, ami nem az Ő akarata. Tegyen bénává, némává, szüntessen meg bennem mindent, amivel nem Őt szolgálom. És most mégsem tudok kevélységemből megszabadulni. Még nevét sem engedi ajkaimra venni. Az Úr Jézus szavaira gondoltam, amikor egyszer azt mondta: „Csak Anyám által!” „Égi Anyám,Te is elfordultál tőlem hazug életem miatt? Most nem indítod bűnbánatra lelkemet úgy, mint máskor. Bűneim sokasága elmémet tébolyulttá teszi. Akaratomtól megfosztottam magam, csak hogy Téged szolgáljalak, és most mégsem tudok kedvedben járni? A bűn, jaj, a bűneim távol tartanak Tőled!” Égbekiáltó fájdalom ez, amit akkor érzek, mikor az Úr Szent Testét veszem magamhoz. Lelkemet hasítja a vád: „Szentségtörő, távozz Tőlem!” És én mégis megyek, bízó reménnyel. Bűneim súlyos terhével nem tudok határozni, hogy szánjam rá magam arra, hogy amit átadtam a püspök atyának, azt most visszavonjam, eléje álljak, hogy hazug vagyok. A többi úgysem hisz. B. is megmondta, hogy kevélységemet alázatosságba burkolva akarom elhitetni vele hazugságomat. El kell mennem hozzá, meg kell mondanom, igaza van. Ő is meglátta bennem a hazug ámítót. Amikor a napokban Önnél jártam, azt mondtam, hogy jó érzésem nem engedné, hogy hazudozzam. Lelkemre nehéz bűn telepedett. Sajnálom, hogy Ön hitt nekem. Észbontó gonoszság: belehazudtam lelkembe a kegyelmeket. Nem tudom, hogy lehet ez? Ennyire mélyre hogy süllyedtem bele a bűnbe? Lelkem hangosan kiáltozik irgalomért az Ég Anyjához, de Ő elfordul: „Csak őszintének kell lenned. Csak ez szabadít meg, senki és semmi más.” Félek, amikor szentáldozáshoz járulok. Akkor lepnek meg a legborzalmasabb szenvedések. Szentségtörő vagyok, mindegy már nekem! Ki fog feloldozni égbekiáltó bűnömtől? Senki nem áll szóba velem. Ajkam néma, nem tudom imára nyitni. Bensőmben megszűnt az Istenre gondolás. A böjtöket és virrasztásokat felajánlom, és irgalomért kiáltok Istenhez, ne hagyjon el! Eszembe jut M. atya szava: „Szenvedjen szelíden!” De bűneim kétségbe ejtenek. Ha a Szent Szűz Szeretetlángjára gondolok, a pokol kínjai árasztanak el. Hisz épp azért kell szenvednem, mert hazugságom nem törik meg. Az Irgalmasság Anyja nem áll mellettem, mert én most nem tudok Őhozzá őszinte lenni. Kérem Őt, csak még egyszer fogadjon vissza! Nem lehetek kevély, vagyis hazug – tart tovább a kínlódás. Arra kértem: „Égi Anyám, engedd, hogy megtérjek, várok szelíd szenvedéssel, de ezt nem bírom soká!” Szenvedéseim kiforgatnak emberi mivoltomból, és kezdek kétségbeesni. Akkor minek a sok pap, ha félnek a bűnöstől? Engem az ördög szállt meg. Azért nem tudok a hazugságról lemondani. Drága jó nővérkém, segítsen megszabadulni! Vagy hová, kihez forduljak, hogy fel tudjak kelni megátalkodottságomból? A szentáldozáskor sem tér be hozzám a béke.Tele van a lelkem váddal. A hang lelkemben tovább vádol: „Miért is okvetetlenkedsz? Másokat akarsz megmenteni, mikor te sem tudsz a bűntől megszabadulni? Ne légy okvetetlenkedő! A magad lelkére kellett volna előbb gondolni!” – kiáltozik felém a figyelmeztető hang. Pokoli ez a kín, mely fogva tart, hogy saját lelkemet sem tudom megmenteni, nincs kiút! Az ördögtől megszállottan kell elkárhoznom! Ha Ön nem segít rajtam, nem tudok semmi mentséget találni. Minden erőmmel írom e sorokat, a gyötrelem kínjai összezavarnak. Nővérkém, nagyon kérem, segítsen rajtam!

1963. január 9.

Újra a sátán zaklatása özönlötte el lelkemet, és sokféleképpen el akarta velem hagyatni ezt az életmódot, melyet azóta élek, mióta a Szent Szűz Szeretetlángjának kegyelmi hatását reám árasztja. A kegyelmek eme kiáradása oly erőt ad, mely emberfeletti küzdelmeimnek dacára (is) meg tudja tartani állandó lelki egyensúlyomat. Most a sátán más módot használ velem szemben. Elém tárja gyengeségeimet, és még hízelkedéseivel is meg akar téveszteni: „Aki ilyen nagy küldetést kapott, annak nem szabad restnek lennie. Menj, add át a küldetést mindenfelé, mert így úgysem lesz elterjedve soha! Ne tartsd (meg) magadnak! Tudod, mennyire vétkezel? Mert hitetlen vagy és bizalmatlan, és gyáván meghunyászkodsz.Terjeszd csak és híreszteld mindenfelé, hogy tudjanak róla és higgyenek benne!” Elmémet egészen a végletekig kimerítette. A hosszas küzdelemben az Úr Jézus szavaira gondoltam: „Ne higgy hízelgő szavainak, bármit mondjon is!” Én minden erőmmel ura akartam maradni önmagamnak, és az Úr segítségével visszaverni a gonosz hízelkedő kísértéseit. Utána a sátán újra elém tárta bűnösségem tudatát: „Te hitetlen, bizalmatlan, miért hátrálsz? Miért nem igyekszel a kérést továbbadni? Te gyáva, nem vagy méltó semmire!” Hogy zavargásait újra visszaverjem, az „Üdvözlégy Máriát”, a Szent Szüzet dicsérő és könyörgő imát mondogattam, mígnem zaklatását elnyomta a Szent Szűzhöz esdeklő hosszas könyörgésem. Ezeket a rettenetes kínokat, melyeket most leírok, a Szentestétől kezdve éltem át, és lelkem vergődésében a mellém rendelt nővérhez fordultam soraimmal:

Drága jó Nővérkém!

A Szentestén, vagyis inkább a hajnali virrasztás után, amikor a kápolnából visszatértem, megkérdeztem Öntől, bűn-e az, ha én hiszek abban, ami bennem van? Ön kissé habozva ugyan, de azt mondta, hogy nem. Én akkor pillanatnyilag meg is nyugodtam. Az éjféli mise utáni virrasztás közben ugyanis borzalmasan szenvedtem. Gyötrő kínjaim voltak amiatt, hogy mivel senki nem hisz nekem, én hiába hiszek és szenvedek. Jobb lesz, ha én is elvetem magamtól a bizonytalanságot, és nem foglalkozom tovább a gondolattal. Szent Karácsony éjjelén felsóhajtottam magamban: „Jézusom, nagyon szenvedek!” „Én is elhagyottan szenvedek” – panaszkodott Ô is. „Tudod mit? Szenvedjünk együtt! Akkor neked is könnyebb lesz, meg Nekem is.” Ezek után a szavak után mélységes csend és sötétség borult lelkemre. A szenvedések úgy megrohanták lelkemet, hogy zokogni kezdtem. A szent éj csendjében körülöttem a ház népe csendes pihenőre vonult el, és én az Úr Jézussal szenvedtem. Gondolataimba sötét, lelket szorongató bizonytalanság telepedett, ez másnap még jobban fokozódott, és azóta sem szűnt meg. Sőt, most még éjjel-nappal is gyötör.

Szeretett, drága jó Nővérkém!

Sajnálom, hogy soraimmal zavarom, de Isten szent nevében kérem, imádkozzon értem! Pokoli kínokat szenvedek, és nem tudok szabadulni bűnösségem nyomorúságából. Órákon át csak zokogásban vergődöm. Egy hatalom, melyről nem tudom, mi, kényszerít, hogy hagyjak fel állandó hazudozásaimmal, ne áltassak még másokat is. Hisz láthatom, nekem nem hiszik el egyetlen szavamat sem. Félnek, irtóznak tőlem, mert látják gonoszságaimat, és magamra hagynak, mert amíg én nem akarok szabadulni, addig ők sem tehetnek semmit. A feloldozás, melyet M. atyától kaptam, az sem érvényes, mert nincs meg bennem a megjavulásra való igaz akarat. E nélkül pedig a feloldozás nem érvényesül lelkemben, mert én bűnt bűnre halmozok. Nagyon kérem Önt, bocsásson meg, hogy jóhiszeműségét eddig kihasználtam, és visszaéltem jóságával. Ne higgyen előbb elmondott szavaimban, hazugság az mind. Megcsaltam Önt és önmagamat is. De a sötétség még fogva tart, a konokság még mindig nem engedi, hogy mások előtt is megalázzam magam. Lelkem békéjét addig nem tudom megszerezni, míg rettenetes hazugságaimat vissza nem vonom, de erre képtelen vagyok. A kevélység útját járom. Minden szó vádol, melyet eddig kimondtam vagy leírtam. Nem tudom azokat visszavonni. Meg vagyok fosztva akaratomtól. El fogok kárhozni, nincs irgalom számomra. Azért félnek tőlem. M. atya is megbánta, hogy szóba állt velem, nem akar velem ő is elkárhozni. Ön se akarjon! Sajnálom jóságát, melyet el fogok veszíteni, de tovább kell vinnem az ügy visszavonását. Kérem, legyen segítségemre, hogy megszabaduljak pokoli kínjaimtól, mert úgy érzem, állandóan szentségtörő áldozást végzek. Ima, az nem jön ajkamra már napok óta. Kevélységem nem engedi gondolataimhoz a jóra való megkönnyebbülést. Összetörten magamba roskadok, vergődöm, minden csak vádol. Ahogy bent ülök kis szobámban, nem tudok semmire ránézni, ami szent. A Szentlélek Mátkája kép vádol, hogy én Őt ilyen hazugsággal szennyeztem be. Szent Imre képére nézek, az is csak vádol, hogy őt is hazugsággal szennyeztem be. A szenvedő Krisztus arcra nem tudok ránézni. A hang lelkemben oly erős: „Ne nézz rám, míg bűneidből ki nem vetkőzöl! A gőg miatt, melyet nem akarsz elhagyni, én is elhagytalak. Nem kellesz! Távozz tőlem! Irgalom csak a megtérő bűnös részére van. Hiába bánod régi bűneidet, amikor a mostani hazugságodat nem akarod visszavonni. Ezt kell előbb, míg ezt nem teszed, hazug vagy! Álnok, kevély, önmagadat taszítod a kárhozatba! Énrám ne számíts! Én csak a megtérő bűnöst emelem magamhoz, te pedig konok vagy. Nincs benned semmi alázat, a kevélység tart vissza, nem akarod jóvátenni égbekiáltó bűnödet.” És hiába erőlködöm, nem tudok megtörni. Nem tudom magam alázatos bűnbánatra kényszeríteni. Hazugságaimtól öszszetörten borzalmas lelki kínokban vergődöm.

1963. január 6.

Vendéget vártunk, és egyik kis menyem, kinek nemrég kisgyermeke született, igen gyengélkedő volt. Én átvettem háztartása vezetését. Ez a munkatöbblet valahogy nagyon is szétszórt. Ebéd után elvonulni készültem kis szobámba, miközben az Úr Jézus így szólt: „Ma egész délelőtt nem szóltál Hozzám. Mondd, neked nem hiányzik a Velem való társalgás? Nekem igen.” Ó, milyen szomorúság vett erőt rajtam! „Imádott Jézusom! Te végtelen jóság!” És leborultam, hogy bocsánatát kérjem, hogy ilyen figyelmetlen voltam Hozzá, és kis szobámban a csendességben elmerültem imádásába. Ô közben elárasztotta lelkemet jelenlétének csodás kegyelmével, és keserves panaszkodásba kezdett: „Tudod-e, hogy az egész egyházközségben nincs most egyetlen lélek sem, aki imádna és szóba állna Velem?! Oly távol van lelkük Tőlem! Gazdag vagyok, és mégis koldulok a ti szeretetetek után. És mivel hiába koldultam, most azért hozzád szóltam. Ugye, te már jól ismersz, és nem utasítasz vissza? Mert akiknek felkínáltam kegyelmeimet, azok úgy félnek, mintha Én bajt, szerencsétlenséget hoznék számukra. Kislányom! /És hangja szánalmasan esengett felém./ Fogadd el kegyelmeim bőségét! Imádj és engesztelj mások helyett is! Kérj számukra sok kegyelmet!” Panaszos szavai szívemet igen nagy bűnbánatra indították. Az Úr Jézus tovább kért: „Bánd mások helyett is!”

Aznap még újra meglepett a keserű vádak gyötrő kínja. Újra lanyhaságom gondolata vádolt. „Imádott Jézusom! Te ismersz engem. Bármennyire is gyenge akaratú vagyok, tudod, hogy amit adtál, azt sem érdemeim szerint kaptam. Hogy is tudnám meghálálni?! Erre képtelen vagyok. Te tudod legjobban, hogy én milyen kis semmi vagyok.” Bántó tépelődéseimben a vádló szavak nem csendesedtek le: „Miért nem erőlködsz, lanyha lélek?” A gonosz zavargása ilyenkor elveszi tisztánlátásomat. Összekever bennem mindent: hogy nem teszem azt, amit Isten kért tőlem, nem vagyok nagylelkű, visszaélek Isten jóságával, a kegyelmek bőségét, melyeket az Úr reám pazarolt, semmibe veszem. Mert vannak érdemesebb lelkek, akik igazán nagy áldozatokat hoznak, én pedig rest vagyok a jóra.

A gonosz tovább zavart, hogy akkor jobb, ha felhagyok törekvő életmódommal, ha nincs erőm megtenni a megbízást, úgyis káromra lesz minden. Ilyenkor Páter Bíró aranymondása úgy szívódik lelkembe, mint szomjas földbe a víz: „És ha annyit és úgy szenvedek is, hogy belepusztulok, de szent leszek, mit vesztettem?”

1963. január 8.

Éppen díszpárnákat festegettem, s közben a Szent Szűz kezdett beszélni, panaszkodni esdeklő hangon: „Anya vagy te is, és én anyai Szívem tengernyi bánatát és szenvedését megosztom veled.Tudom, te átérzed anyai fájdalmamat. Gondold el, ha hat gyermeked elkárhozna,mily fájdalmad lenne miattuk! És én? Ó, gyötrelmeim, melyekkel látnom kell, amikor a sok lélek a pokolba szédül! Segíts, kislányom! Gyermekem!” És amint ezeket mondta, én is lélekben Vele szenvedtem. Szívemet összeszorította a fájdalom.A Szűzanya éreznem engedte lelkének gyötrő kínjait.

1963.

1963. január 2.

A máriaremetei kegytemplomban a napi egyórás szentséglátogatáson, amint elmerültem a hallgatásba, az Úr Jézus hálás szavakkal szólt: „Mondd csak, mondd, hogy »imádott Jézusom«! Már máskor is mondtam neked, hogy mennyire tetszik ez Nekem. És ha egy órán át nem jönne egyetlen szó sem ajkadra, csak ez, bűneid bánatával csak ezt mondogasd. Ez kegyelemmel teljes bűnbocsánatot és megnyugvást ad a lelkeknek.” Utolsó szavaiban többes számban beszélt, és kért, ha mód lesz rá, adjam tovább kérését. Utána még tovább is beszélgetett: „Gyermekem, az elkövetkezendő nagy kísértések, melyekkel a sátán zavarni fog, ismétlem, erősebbek lesznek az előbbinél. De a Reám hagyatkozás kegyelmének csodálatos erejével győzni fogsz. A sátán vad dühe fokozottan mindent kitalál megingatásodra. Én engedem ezt. Ne higgy neki! Most is állandó hazugságokkal akar téged megzavarni.Vigyázz! Kedveskedő hízelkedéseivel fog hozzád közeledni, hogy megtévesszen vele. Kísértéseid után világtalanul fog elhagyni.”

Még aznap, éppen ebéd után, az Úr Jézus igen kedves, megnyugtató hangon szólt: „Kislányom, vidd el a közléseket a melléd rendelt nővérhez, és ő adja át egy papi személynek.” Megkérdeztem, kinek? Ezt a választ kaptam: „Akinek nevét eszébe juttatom, annak adja át.” Utána ismét nagy ellenállás lett bensőmben, nehezen tudtam elhinni ezeket a különös szavakat, és vártam napokig, míg lelkemben az indításhoz az Úr újabb erőt ad. Még aznap, mikor beteglátogatásból jöttem haza, az autóbuszon váratlanul értek az Úr Jézus szavai: „Tudod-e, hogy a Reám hagyatkozás csodás kegyelme az, mely gyötrő szenvedéseidben oly erőt ad, hogy általa a kétségbeesés, mely megkörnyékezi lelkedet, a szenvedések tetőfokán sem tud érvényesülni lelkedben. Leánykám, írd le szavaimat, és imádkozd vissza a nehéz órákban.”

1963. január 4.

Este, étkezés közben nagy lelki nyugtalanság vett erőt rajtam. Gondolataim megteltek keserű önváddal. Nagyon is sok kényelmet engedek meg magamnak. Aki ilyen sok kegyelmet kap, annak fokoznia kell magában az érdemszerző alkalmakat, én pedig az Úr által kért virrasztásokat is nemegyszer megkönnyítem. Féltem, hogy ez engem egyre jobban el fog vonni Isten közeléből, és teljesen elvesztem kegyelmi életemet. Emiatt nagy nyugtalanságot éreztem. Nem vagyok többre képes, hiába is erőlködöm, és bárhogy is bánt, nem tudom fokozni magamban (az áldozatokat). Amit teszek, azt is Isten különös kegyelmével teszem, a magam erejéből nem volnék képes még ennyire sem. „Imádott Jézusom, mivel Te most hallgatsz lelkemben, én csak egyoldalú beszélgetést folytatok Veled.Tudod, mily gyarló és bűnös vagyok, Nélküled nyomorult semmi! A Reád hagyatkozás nagy kegyelméből élek.”

Csodálatos az, amit most írok. A Szent Szűz így szólt: „Mi is ott voltunk, Szent Fiam és én. Mi engedtük, hogy ütlegeljen, de én hamar lefogtam: elég.” Én igen szégyelltem magam emiatt, hogy a gonosz elvert. Még napok múlva is szégyen ömlött el arcomon. A gonosz meg csak vigyorgott: „Ugye, ugye, ki akartalak józanítani bolondériádból. Elég legyen már a sok böjt és virrasztás, hagyj fel vele, semmi értelme ennek a sok hiábavalóságnak!” A Szent Szűz az ördög szavaiba beleszólt, és megígérte, hogy nem fogja megengedni többet, hogy a gonosz ütlegeljen. De erre most szükség volt. A Szűzanya tovább beszélt hozzám:

„Kislányom! Hozd meg áldozataidat, és merülj el az alázatosság mélyreható megsemmisülésében! Kedves kis eszközöm vagy, és a nagy alázatosságra való törekvésed igen kedves nekem. Szeretetlángom kegyelmi hatásának kiáradása az, mely által ily kitartó a törekvésed.” A Szent Szűz szavai igen nagy erőt adtak nekem hosszú időn át.

Mivel M. atya beteg volt hosszú időn át, újra B. atyához mentem gyónni. Szavaiból azt vettem észre, nagyon meglepődött és örült is: „Miért nem jött?” – kérdezte. Ő már várt. Elmondtam neki: a közbeeső időben M. atyánál voltam. M. atya azonban visszautasított a legmesszebbmenőkig, és nagyon megbánta azt is, hogy velem szóba állt. Elmondtam azt is B. atyának, hogy szigorúan megkért, mellőzzem az ügy további tárgyalását, mert ő nem hajlandó tovább foglalkozni ezzel kapcsolatban velem. Meggyóntatni ugyan meggyóntat, de őt tovább ne terheljem. Mivel rendkívüli lelkiállapotom (miatt), melyben élek, sehogy sem tudom ezen dolgok mellőzésével a szentgyónásomat elvégezni, ezért most arra hivatkoztam, (hogy) nem a magam akaratából, hanem csakis a mellém rendelt nővér tanácsának engedelmeskedve jöttem ismét vissza az atyához.

Mikor B. atyának elkezdtem a szent ügyről beszélni, ő már sok mindenre nem emlékezett. Hivatkozott rossz memóriájára, és hogy gyengélkedik. Majd türelemre intett, és Szent Juliannára hivatkozott, aki negyven esztendeig tartotta lelke mélyén az Isten szent ügyét, míg napvilágra jutott. „Isten ügye lassan jut érvényre” – mondta ő. Majd a régebben kapott írásból, melyet én átadtam, és ő ezt alaposan átolvasta, megállapította, hogy az Úr Jézus engem nagyon szeret, és ezért az átlagon felüli szeretetért, mellyel elhalmoz, legyek nagyon hálás Neki. Majd hivatkozott arra, hogy tanítványait sem szerette mindegyiket egyforma mértékkel. És több megbeszélt dolog után kijelentette, hogy ő nem érti a dolgokat. „Nem csodálom” – mondtam én neki. Azután elbeszéltem neki a Szent Szűz kegyhelyén történt szentgyónást, mikor is a Szent Szűztől vezettetve kellett egy egészen ismeretlen atyához mennem, és az ő utasítására át kellett adnom közléseit. Mondtam B. atyának, hogy az az atya is kétszer elolvasta, és ő is azt mondta, hogy nem érti a dolgokat. Én értem. Én ugyanis gyakran visszaimádkozom a Szent Szűz szavait, és kérem a Szentlelket, derítsen fényt azokra, akik már tudnak erről. Majd utána vita támadt köztünk, hogy alig tudtuk kivárni egymás szavának befejezését. Az atya azt válaszolta, úgy veszi észre, hogy én nagyon is erőszakolom a dolgokat, és ezt ne tegyem, mert Isten dolga, hogy meglegyen. Mondtam neki, hogy jól veszi észre, de én nem tehetek róla, nekem igen erős indításom van, hogy a dolgokat sürgessem. Ezt az erőszakos sürgetést M. atya is észrevette, és azt mondta, várjam meg, Isten akarata úgyis kitisztul. Borzalmasan megviseli nekem is testemet és lelkemet ez a nagy erőszak. A magam erejéből nem tudnám ezt megtenni, mert ez olyan nagy megaláztatást jelent számomra. És ha csak rajtam múlna, számat sem nyitnám szóra. A hang, mely által szólok, a Szent Szűz sürgetése, mely lelkemben szinte már állandósult, és nem tudok ellenállni a Szent Szűz állandó sürgetésének.Az atya erre azt mondta, az Úristen a nyugalom Istene. Legyek csak nyugodt, és szívemben őrizzem meg az Úr békéjét. Utána még nagyobb vita lett, nem tudtam elhallgatni. Éreztem, ez a beszéd nem az én természetes erőmből származik. Míg végül is az atya azt mondta, hogy ő átadja az ügyet egy másik főtisztelendő atyának átolvasás végett. Legyek hozzá bizalommal, mert az illető nagyon bensőséges lelkületű. És egy időpontot tűzött ki, hogy hol és mikor lesz a főtisztelendő atya, akit Gy.-nek hívnak.