Edith Stein a végestől az örökkévalóig

Másokra gyakorolt hatásunk csak addig lesz áldásos, amíg hitünk alapelveiből semmiféle engedményt nem kockáztatunk, és mindenféle emberi szempontok között tévedhetetlenül követjük lelkiismeretünket. Ha ez valamely ponton már nem lenne lehetséges, azt gondolnám, hogy ezzel fel kell hagyni, még ha látszólag oly sok minden függene is a mi tevékenységünktől. Istennek mindig vannak más eszközei és útjai is, hogy a lelkeknek segítsen.

Az, hogy a tudományt istentiszteletként is lehet művelni, először Aquinói Szent Tamással kapcsolatban merült fel bennem igazán.

Tudom, hogy van valaki a közelemben, akiben fenntartás nélkül megbízhatok. És ez olyan dolog, ami nyugalmat és erőt ad.

Istennek csupán eszköze vagyok. Aki énhozzám jön, azt szeretném Őhozzá vezetni. És amikor észreveszem, hogy nem erről van szó, hanem csak az én személyem iránti érdeklődése érvényesül, nem szolgálhatok eszközként, és arra kell kérnem az Urat, hogy más úton segítsen. Hiszen ő soha nincs rászorulva csupán egyetlen emberre.

A külső életkörülményekben történő minden változás könnyen a belső nyugalom megzavarását idézi elő. Ezért sohasem kellene olyan változást keresnünk, amit nem Isten rendel.

A vallás természetesen nem csak egy csendes zug és egyes ünnepi órák számára való, hanem minden elemek gyökere és alapja kell hogy legyen, mégpedig nem csak néhány kiválasztott ember, hanem minden igazi keresztény számára.

Arról van szó, hogy mindenekelőtt valóban legyen egy csendes zugunk, ahol úgy érintkezhetünk Istennel — mégpedig naponta —, mintha a világon semmi más nem létezne: számomra a reggeli órák tűnnek erre alkalmas időnek, még mielőtt elkezdődik a napi munka.

Ha meg tudnánk tenni, hogy bensőnkben egy jól elzárt kis rejtekhelyet építsünk magunknak, ahová ahányszor csak lehetséges, visszavonulhatunk, akkor sehol a világon semmi nem hiányozna nekünk.

A ragyogó napsütés, az ég sugárzó kékje, egy derűs táj, egy vidám gyermekmosoly, egy bátorító szó — ezek mind képesek új életet kelteni a lélekben. Ami ilyenkor az érzékekbe jut, az egy szellemi dolog megnyilvánulása, ami azt szeretné, hogy a lélek felfogja, és hogy benne életet nyerjen.

A kegyelmek bőségéhez képest, ami minden nap árad felénk, egy szegény emberi lélek túlságosan kicsiny, ahhoz képest pedig, amit mégis képes felfogni, minden emberi szó kevés.

Aki csupán alkalmanként tér vissza lelke mélységeibe, hogy azután ismét a felszínen tartózkodjék, annak számára kialakulatlan marad a mély, és átformáló erejét sem tudja kifejteni a távolabbi külső rétegekre.

Abban a tudatban, hogy valaki hordoz engem, nyugalmat és biztonságot érzek — nem a felnőtt ember magabiztos nyugalmát, aki saját erejéből szilárd talajon áll, hanem a gyermek édes és boldog biztonságát, akit egy erős kar hordoz, olyan biztonságot, ami tárgyilagosan szemlélve nem kevésbé racionális. Vagy „racionális" lenne a gyermek, ha állandóan abban a félelemben élne, hogy édes szülője képes lenne őt leejteni?