Edith Stein a végestől az örökkévalóig

Ahol a test szerinti rokonok lelki rokonok is, ott az egymás megértésének olyan természetes könnyedsége jön létre, ami hasonlít az örök boldogság előízére.

A keresztény számára nincs idegen ember. Mindenkor az a felebarát, aki előttünk áll, akinek a leginkább szüksége van ránk; mindegy, hogy rokonunk-e vagy sem, hogy kedveljük-e vagy sem, hogy „erkölcsileg megérdemli-e” vagy sem.

Ha bennünk van Isten, és ha Ő a szeretet, akkor nem lehet másként, mint hogy szeretjük testvéreinket. Ezért van az, hogy az istenszeretetünk mértéke az emberszeretetünk.

Az emberi nemben az a csodálatos, hogy valamennyien egyek vagyunk.

Amikor a nappalok egyre rövidülnek, felmerülnek az első karácsonyi gondolatok. Hetekkel, hónapokkal előbb meleg folyamként árad szét a földön. A szeretet és az öröm ünnepe – ez az a csillag, amely felé mindannyian közeledünk.

A lélek csak akkor éli tisztán saját életét, ha minden külső dologtól felszabadult, és nyugalomban van. Nyugalomban és a külső dolgoktól felszabadulva azonban csak akkor lehet, ha felemelik a magasság birodalmába. Így a kegyelem által ajándékba kapja önmagát.

Nem fogunk elcsüggedni, ha egy hosszú élet után azt kell mondanunk magunknak, hogy mi még mindig csak kontárok és kezdők vagyunk. Az Úr Szívéből fakadó forrás nincs lepecsételve.

A belső érettség nem mindig az életévek számához igazodik.

Az élet és a halál Ura így szól: Kövess engem! Ő nekünk is szól, és választás elé állít minket a világosság és a sötétség között.

Jó, ha arra gondolunk, hogy a mennyország állampolgárai vagyunk, és hogy az ég szentjei a mi honfitársaink és szomszédaink. Ekkor az ember könnyebben viseli el azokat a dolgokat, „Quae sunt super terram” – amelyek a földön vannak.

Az ima és az áldozat (valakiért) biztosan sokkal fontosabb mindennél, amit mondani tudunk, és – ebben nem kételkedem – nagyon szükséges. Más dolog kiválasztott eszköznek lenni, és más a kegyelemben lenni. Mi nem ítélhetünk, és bízhatunk Isten mérhetetlen irgalmában. De a végső dolgok komolyságára nem boríthatunk fátylat.

Az istengyermekség azt jelenti: kicsinek, és ugyanakkor nagynak kell lenni; ki kell lépni saját életünk szűk kereteiből, és bele kell nőni a krisztusi élet tágasságába.