Edith Stein a végestől az örökkévalóig

Az ember képes arra, hogy meghallja Isten zörgetését, mégsem nyit ajtót neki. Ekkor érzi Isten jelenlétét, de úgy, mintha valami fenyegető dolog, mintha béklyó lenne. Nem igazodik hozzá, nem szeret, és védtelen.

Megragadom Isten kezét, amely megérint engem, és megtalálom benne az abszolút biztos tartást és az abszolút biztonságérzetet. A mindenható Isten jóságos Istenként áll előttünk. Átjár minket az iránta érzett szeretet, és úgy érezzük, hogy az ő szeretete hordoz minket.

A hit tárgya nem látható. De láthatatlanul is, akkor is, ha az érzékek számára senkinek sem hozzáférhető, mégis közvetlenül jelen van; megérint minket, és lehetővé teszi számunkra, hogy hozzá igazodjunk.

Minden, ami egyébként külön-külön jelenik meg: ismeret, szeretet, cselekedet, hitben összeforrt.

A hitben nem csupán felfogunk és igaznak tartunk valamit, — egy olyan megállapítást, ami nem érint minket -, hanem az, amit felfogok, miközben felfogom, belém hatol; megragad engem személyiségem középpontjában, és én ragaszkodom hozzá.

A hit által igazulunk meg, vagyis annyira leszünk igazak, amilyen mértékben hiszünk, és a kegyelemből élünk.

Hit és megváltottság valójában egy és ugyanaz.

Kegyelem nélkül lehetetlen hívővé válni. Másrészt a hit nem tud kibontakozni, ha kegyelmet szabadon meg nem ragadják.

Minél szilárdabb valaki a hitben, annál inkább áthatja és alakítja életét a hit egészen a legvégső konzekvenciákig, és annál inkább láthatóvá válnak benne a szeretet gyümölcsei.

Krisztus Istennek testi megnyilatkozása. Annak felismerésére, hogy ez így van, csak akkor vagyunk képesek, ha érezzük, hogy megérintett minket, ha hiszünk benne.

A kinyilatkoztatások azok az igék, amelyeket az Úr a próféták szájával mond; mindenekelőtt annak az igéi, akiben „az Ige" testté lett, aki maga a Megtestesült Isten.

Egy ember szilárdan ragaszkodhat a dogmákhoz anélkül, hogy hívő lenne. Élhet a dogmák szellemében anélkül, hogy hitből élne. Az ember hihet azért, mert úgy tanulta.