Edith Stein a végestől az örökkévalóig

Mindig tanulni fogunk, ha az idősebbek véleményét előítélet nélkül meghallgatjuk, és átgondoljuk, hát még a tapasztalataikból!

Ha eljön az éjszaka, és a visszapillantás azt mutatja, hogy minden csak töredék volt, és sok minden elvégezetlenül maradt; ha ezért néhány Ifolog mély szégyenérzetet és bánatot ébreszt: lyegyünk mindent úgy, amint van, tegyük Isten Sjíezébe, és adjuk át neki. így Őbenne képesek íyagyunk megnyugodni, tényleg pihenni, és úgy kezdeni az új napot, mint egy új életet.

Azt, hogy sok mindent rosszul gondoltunk és tettünk, naponta megállapíthatjuk, amikor lelkiismeretvizsgálatot tartunk. Ezt nagyon hasznos megtenni. Orrunkra koppint, hogy nem hagyatkozhatunk önmagunkra, és el lennénk veszve, ha Valaki, aki tisztábban és messzebb lát, mint mi, nem gondoskodna rólunk.

Legyen türelmed önmagadhoz - mert az Úrnak is van.

Csak a bátorságunkat ne veszítsük el akkor sem, ha kívülről nézve minden balul sikerül.

Ha semmiféle külső nyugalmat nem tudunk találni, ha nincs egy zug, ahová vissza tudnánk vonulni, ha elháríthatatlan kötelességeink nem engedélyeznek egy csendes órát sem, akkor legalább belülről egyetlen pillanattá zárkózzunk el minden más elől, és meneküljünk az Úrhoz. Hiszen Ő itt van, és egyeden szempillantás alatt képes megadni nekünk mindazt, amire szükségünk van.

Kell, hogy az ünnepélyes istentiszteletnek legyenek földi hajlékai. De belülről kell élettel megtölteni azáltal, hogy biztosítsanak benn ülőhelyet a csendes elmélyedésre.

Az egyház közvetlen feladata, hogy oktasson a hitre és neveljen a hitből való életre.

Az első keresztény évszázadokban a Megfeszített képe elrejtve maradt. De amint eljött az idő, a kereszt felragyogott az égen és figyelmeztetett arra, hogy keressük fel az elfelejtett szégyenfát, és ismerjük fel benne az üdvösség jelét, a hit szimbólumát és a hívők ismertetőjegyét. Minden évben, amikor az egyház újra felmagasztalja előttünk, erre kell emlékeznünk.

Különösen figyelemre méltó, hogy pontosan az, ami az embert egészen önállóvá teszi — a szabadság —, ugyanakkor mindenki mással felbonthatatianul összeláncolja, és igazi sorsközösséget hoz létre. Az ember felelős az összes többi ember üdvösségéért, és az összes többi ember az övéért.

Az emberek kapcsolata Krisztussal egészen más, mint a földi személyek közötti, közösség: ez beléje növekedés, beléje gyökerezés. Ennek a Krisztussal való reális eggyéválásnak következménye, hogy minden kereszténnyel úgy kapcsolódunk össze, mint egy test tagjai.

Ha már egy természetes emberi közösség is több az egyének laza szövetségénél, ha mi már ebben is növekedést állapíthatunk meg egyfajta szerves egységgé, akkor ez még fokozottabb értelemben érvényes az egyház természetfeletti közösségére.