Szent II. János Pál pápa breviáriuma

Isten terveiben nincsenek véletlenek.

Az emberi szabadsággal szemben Isten „gyenge" akart maradni.

Az evangéliumban van egy alapvető paradoxon: ah­hoz, hogy rátaláljunk az életre, el kell veszítenünk az életet; hogy megszülessünk, meg kell halnunk; hogy üdvözüljünk, vállalnunk kell a keresztet. Ez az evan­gélium lényegi igazsága, amely mindig és mindenütt tiltakozást vált ki az emberből.

Próbáljunk meg elfogulatlanul gondolkodni: mehetett volna még tovább Isten a leereszkedésben, az ember­hez való közeledésben?... [...] Bizonyos értelemben Is­ten már túlságosan is sokat tett! Krisztus talán nem lett „a zsidóknak botrány, a pogányoknak meg balgaság"? (vö. 1Kor 1,23) [...] Az ember már nem volt képes elvi­selni az ilyen fokú közelséget, s elkezdett tiltakozni.

Jézus számára a legfontosabb feladat az volt, hogy megmutassa az embereknek az Atyát, az Ő irgalmát és szeretetét.

Az embernek semmi másra nincs olyan nagy szüksége, mint Isten irgalmasságára - erre a könyörülő, együtt-érző szeretetre, amely emberi gyengeségünkből Isten szentségének végtelen magaslatai felé emel bennünket.

Akkor térítheted meg a többieket, ha tisztában vagy saját gyöngeségeddel.

Az igazságot mindig szeretettel kell gyakorolni.

Nincs béke igazságosság nélkül, nincs igazságosság megbocsátás nélkül.

A megbocsátás összeegyeztethetetlen a haragtartással és a bosszúvággyal, de nem az igazságossággal. Az iga­zi béke valójában az „igazságosság műve" (vö. Iz 32,17).

Sokszor elgondolkoztam ezen a kérdésen: hogyan le­het teljes mértékben helyreállítani az ember által bar­bár módon felforgatott erkölcsi és társadalmi rendet? A bibliai kinyilatkoztatás fényében elmélkedve arra a meggyőződésre jutottam, hogy ez csak az igazságos­ság és a megbocsátás együttes érvényesülése által le­hetséges. Az igazi béke tartóoszlopai az igazságosság, és a szeretetnek az a sajátos formája, amely a megbo­csátásban nyilvánul meg.

Ha a gazdaságilag és politikailag elnyomott nemzetek fejlődését akadályozó bűnös struktúrákra gondolunk (vö. Sollicitudo rei socialis 37), valóban elfog bennünket a kísértés, hogy feladjuk a küzdelmet a legyőzhetet­lennek látszó, erkölcsi rossz ellen. Milyen sokan érzik erőtlennek és tehetetlennek magukat a kilátástalannak látszó nehéz helyzetekkel szemben! Krisztus azonban felszólít bennünket, hogy győzzük le a rosszat, és ez bizonyossággal tölt el bennünket, hogy még a rossz legszilárdabb struktúráit is le lehet győzni, helyükre állítva a „jó struktúráit" (vö. uo. 39.)