Szent II. János Pál pápa breviáriuma

Ha a gazdaságilag és politikailag elnyomott nemzetek fejlődését akadályozó bűnös struktúrákra gondolunk (vö. Sollicitudo rei socialis 37), valóban elfog bennünket a kísértés, hogy feladjuk a küzdelmet a legyőzhetet­lennek látszó, erkölcsi rossz ellen. Milyen sokan érzik erőtlennek és tehetetlennek magukat a kilátástalannak látszó nehéz helyzetekkel szemben! Krisztus azonban felszólít bennünket, hogy győzzük le a rosszat, és ez bizonyossággal tölt el bennünket, hogy még a rossz legszilárdabb struktúráit is le lehet győzni, helyükre állítva a „jó struktúráit" (vö. uo. 39.)

Az ember nemcsak a szenvedéssel és a halállal, de kör­nyezetének eltérő véleményével szemben is természe­tes félelmet érez. Különösen így van ez, ha környezete saját véleménye érvényesítéséhez olyan nagy hatású eszközökkel rendelkezik, amelyek könnyen kénysze­rítő eszközökké is válhatnak. Ezért az ember sokszor inkább a környezetéhez, az uralkodó divathoz való al­kalmazkodást választja ahelyett, hogy vállalná a Krisz­tus Evangéliuma iránti hűséget.

Ne féljetek a kockázatoktól! Az isteni erők sokkal ha­talmasabbak a nehézségeiteknél! A kiengesztelődés szentségének hatása mérhetetlenül nagyobb a világban működő rossznál...

Krisztus úgy küld benneteket, mint bárányokat a far­kasok közé, hogy a kereszt titkát jelenvalóvá tegyétek abban a környezetben, amelyben éltek. [...] Kit ne ren­dítene meg egy ilyen feladat, sőt ki ne rettenne visz-sza tőle? [...] Kit ne bátortalanítanának el a tényleges nehézségek? [...] Ki ne venné észre, mennyi kárt okoz a bizonytalanság és a tétovázás... Ennek ellenére azt mondom nektek: Ne csüggedjetek el!

Miként a megváltás egyetlenegy embernek műve volt, akit Krisztusnak neveztek, ugyanúgy - az anyagi ala­pokra és a tömeghatásra épülő rendszerekkel ellentét­ben - a kereszténység vallja, hogy egyetlenegy ember, aki megváltozik, megváltoztathatja a világot.

Senki sem hasonlítható Máriához abban, ahogy ál­landóan szemlélte Krisztus arcát. Lelki szeme már az angyali üdvözletkor rászegeződött, amikor a Szentlé­lektől foganta Őt; s a következő hónapokban kezdte érezni jelenlétét, és elképzelni arcvonásait.

Az angyali üdvözlet az ember és a világ történetében Isten legnagyobb „művének" kezdetét jelenti. Ebben az üdvözlésben a megváltás távlatai tárulnak fel kö­zelről.

Nincs ezért semmi különös abban, hogy Mária - a kö­szöntés szavait hallva - „zavarba jött". Az élő Isten közelsége mindig szent félelmet vált ki az emberből. Nincs semmi különös abban sem, hogy gondolkodni kezdett a köszöntés értelmén. Az arkangyal szavai egy végtelen isteni misztériumot tártak fel előtte. Mi több, őt magát is bevonták e misztériumba. Ezt a misztériu­mot nem lehet „tudomásul venni". Gondolkodni kell rajta. Szüntelenül, mind mélyebbre hatolva értelmébe. Olyan misztérium ez, amely képes kitölteni nemcsak egész életünket, de az örökkévalóságot is.

Az ima az Isteni kegyelemmel való együttműködés első és alapvető feltétele. Imádkozni kell az isteni kegyelemért, és imádkozni kell azért is, hogy ezzel a kegyelemmel együttműködjünk. Ez adja a keresztény belső életének tulajdonképpeni ritmusát. [...] Amikor az Őrangyalát imádkozzuk, arról a pillanatról elmél­kedünk, amikor az ember történetében legmagasabb fokon valósult meg az Isteni kegyelemmel való együtt­működés.

A szeretet nagyobb, mint a bűn, mint a teremtmény gyöngesége és esendősége, erősebb a halálnál; mindig kész arra, hogy fölemeljen, felejtsen, elébe menjen a tékozló fiúnak, hogy megvalósítsa „Isten fiainak meg­nyilvánulását", akik „az eljövendő dicsőségre" kaptak meghívást (vö. Róm 8,19-23). A szeretetnek e megnyilvá­nulását irgalomnak is nevezzük.

„Az Atya szeret titeket" öröktől fogva mindörökké: ez a hallatlan újdonság, „az a nagyon egyszerű és megin­dító üzenet, amit az Egyháznak át kell adnia az embe­reknek" (CL 34).

Ha a Fiú mindössze csak ennyit mondott volna el ne­künk, elég volna. „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk" (1 Jn 3,1). Nem vagyunk árvák, mó­dunkban áll szeretni. Mert, mint tudjátok, nem tud sze­retni az, akit nem szeretnek.

Krisztus [...] tisztán látja a bűn súlyosságát, és szenved miatta. Egyedül Ő - aki látja az Atyát és emiatt teljes öröm tölti el - egyedül 0 méri fel, végső fokon mit is jelent ellenállni a bűn révén Isten szeretetének. Passi­ója mindenekelőtt és sokkal inkább a lélek, mint a test kegyetlen szenvedése.

Aki megbocsát, és aki bocsánatot nyer, egy alapvető közös ponton találkozik egymással; ez a pont az ember méltósága.