Szent II. János Pál pápa breviáriuma

Milyen gazdagság rejlik az Egyház egyetemességében! Hány különféle ország, szertartás, lelkiség, egyesülés, mozgalom és közösség, mennyi szépség, milyen sokszínűség, és ugyanakkor milyen egység a közös értékekben és a mi Urunk, Jézus Krisztus személye iránti hűségben!

Krisztusban szeretett testvéreim! Amikor arra emlékeztetjük a világot, hogy szükség van az egyházak közötti toleranciára, ez nem azt jelent, hogy egyedül a toleranciával önmagával is megelégedhetünk. Ez határozottan túl kevés. Krisztus hívei és egyházai között semmiképpen nem elégedhetünk meg egymás egyszerű tolerálásával. Hiszen időnként még rosszat is toleráljuk - egy nagyobb jó nevében. Nem szeretném, ha engem csak tolerálnátok. És én sem csupán tolerálni akarlak benneteket, drága testvéreim. Ugyan miféle testvérek azok, akik egymást mindössze tolerálják? Hogy lehetnek testvérek Krisztusban azok, aki egymást csupán csak tolerálják?

Európa új korszak küszöbéhez érkezett, amelyben az egységet sürgető felszólítás korunk egyik legszembetűnőbb jelensége. Felhívás ez a különböző Egyházakhoz, hogy keressék az egymással való kiengesztelődést.

Az a tény, hogy a kiengesztelődés Örömhírét egymás között megosztott keresztények hirdetik, gyengíti a tanúságtételünket.

Senki, aki hisz Krisztusban, az Egyház semmilyen intézménye sem vonhatja ki magát a legfőbb parancs alól: Krisztust kell hirdetnünk minden népnek.

Az Üdvözítő missziója, amelyet az Egyházra bízott, még nagyon messze van beteljesedésétől. Az eljövetele utáni második évezred fordulóján, az egyetemes emberiséget tekintve, ez a küldetés még csak a kezdeténél tart, és ez arra kötelez minket, hogy állítsuk minden erőnket ennek a küldetésnek szolgálatába.

Due in altutri (Evezz a mélyre)! Ezek a szavak ma is visszhangoznak szívünkben, s arra ösztönöznek, hogy hálával emlékezzünk a múltra, szenvedéllyel éljük a jelent, és bizalommal nyíljunk meg a jövő elótt: „Jé­zus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké!" (Zsid 13,8)

Szemlélni Krisztus arcát, éspedig Máriával együtt szemlélni - ez az a program, amelyet a harmadik év­ezred hajnalán az Egyháznak adtam, amikor arra szó­lítottam föl, hogy az új evangelizáció lelkesedésével evezzen a mélyre a történelem tengerén.

Senki sem tehet bizonyságot Jézusról anélkül, hogy az Ő képét tükrözné.

A keresztény lelkiség lényegi sajátossága, hogy a ta­nítványnak egyre inkább hasonlóvá kell válnia Mes­teréhez.

Az új évezred küszöbén a keresztényeknek alázatosan föl kell tenniük a kérdést az Úr színe előtt, hogy meny­nyiben felelősek ők is korunk bajaiért. [...] Mennyiben kell önmagukat felelősnek tartaniuk a terjedő vallás­talanságért, amiatt, hogy „saját vallásos, erkölcsi és társadalmi életük fogyatkozásai következtében" nem tudták megmutatni Isten igazi arcát. [...] Ugyanígy nem sajnálatos-e korunk árnyoldalai között az, hogy oly sok keresztény részfelelősséggel tartozik a társadalom peremére sodródottakért és a súlyos igaz­ságtalanságokért? Vajon közülük hányan ismerik ala­posan és gyakorolják az Egyház szociális tanításának elveit?

Korunk emberei - ha nem is mindig tudatosan - arra kérik a mai híveket, hogy ne csak „beszéljenek" Krisz­tusról, hanem bizonyos értelemben engedjék „látniuk" is Őt.