Szent II. János Pál pápa breviáriuma

Aki hitoktatást végez, akármilyen beosztása legyen is az Egyházban, gondosan törekedjék arra, hogy taní­tásával és magatartásával Krisztus életét és tanítását adja tovább. Nehogy azok szívét és lelkét, akiket ta­nít, magához láncolja, vagy a saját véleménye és lelki adottságai szerint alakítsa őket. Főleg pedig attól óva­kodjék, hogy saját véleményét és gondolatait úgy adja másoknak, mintha ezzel Krisztus tanítását és életét közölné. Aki joggal nevezi magát hitoktatónak, soha nem teheti meg, hogy saját ízlése szerint válogasson a hitletétemény anyagában, maga ítéljen fontosnak és tanítson bizonyos dolgokat, másokat pedig mint jelen­tékteleneket kihagyjon a tanításból.

Az a hitoktatói tevékenység, amely a családon belül folyik, egészen kivételes lehetőségekkel rendelkezik, és semmi egyéb nem helyettesítheti.

Minden új nemzedéknek új apostolokra van szüksége.

A hitoktatás az Egyház küldetésének abszolút elsőran­gú feladata. Az Egyház szentelje energiái legjavát a hitoktatás ügyének!

Úgy az állam, mint az Egyház erejének forrása a nem­zet alapos képzettsége és iskolázottsága; [...] az állam jólétéhez, önállóságához valamint nemzetközi elisme­réséhez a jól működő egyetemeken keresztül vezet az út.

Hogy miért viselkedik az ember, ez az értelmes lény, annyira értelmetlen, oktalan módon? Ez izgalmas alap­kérdés, érdekfeszítő etikai és antropológiai létproblé­ma. Egyúttal ősrégi kérdés is! Azt hiszem, hogy a vi­lágirodalom jó része ezzel foglalkozik.

Istent a tiszta értelem felismerheti, jóllehet ez az isme­ret nem teljesen megfelelő és szabatos.

Ha az ember lelkileg nem „süket és néma", a gondol­kodás, a tudomány és a tapasztalat minden mozdulata a Teremtőre emlékezteti, Isten utáni vágyat ébreszt szí­vében, amely vágy gyakran rejtett, esetleg elnyomott, de kiolthatatlan.

„Effata, nyílj meg!" (Mk 7,34) A szó, melyet Jézus a siketnéma meggyógyításakor mondott, ma felénk hangzik el; megindító szó, mély, szimbolikus jelentéssel, s arra hív, hogy nyíljunk meg a meghallásra és a tanúságtételre. [...] Krisztus meg­nyitja az embert Isten és önmaga megismerésére. Az igazság számára nyitja meg 0, aki az Igazság (vö. Jn 14,6), belülről érintve meg, és így belülről gyógyítja meg minden képességét.

Különféle személyes érdekek elnyomhatják az igazsá­got. Az is előfordulhat, hogy az ember, alighogy elkezdi megismerni az igazságot, elkerüli, mert fél a követelmé­nyeitől. Ennek ellenére, még ha fut is előle, az igazság befolyásolja létezését. Soha nem alapozhatja ugyanis éle­tét kétségre, bizonytalanságra vagy hazugságra; az ilyen életet állandóan szorongás és félelem fenyegetné. így is meg lehet tehát határozni az embert: igazságkereső lény.

Vélemények elbűvölhetik az embert, de meg nem nyugtatják.

Senki sem lehet közömbös tudásának igazsága iránt.