Szent II. János Pál - Minden napra egy ima

Tudományos, filozófiai, irodalmi és történelmi ké­pességeitekkel, melyek a hivatásotokból adódnak, való­di szellemi segítséget nyújthattok munkatársaitoknak, diákjaitoknak, a társadalomnak és minden intézményé­nek. Nagy szolgálatot tehettek az Egyháznak is szel­lemi munkátok értékével, például a hitoktatással és az igehirdetéssel, melyek az emberiség haladását szolgál­ják.

Drága szeretteim, ti nemcsak értelmiségiek vagytok, akik visszatükrözik, szemlélik és értékelik az igazságot, mintha az elefántcsonttoronyba lenne zárva a maga egyedüliségében. Ne hagyjátok, hogy csak elszigetelt hangok küldjenek üzeneteket a más lelkeknek és a vi­lágnak. Nektek is megvan az a prófétai feladatotok, hogy olyan érzékennyé formáljátok leliismereteteket, hogy az képes legyen nemet mondani a halálra, a gyű­löletre, az erőszakra, a terrorra, a tökéletlenségre, a go­noszságra, a lealacsonyító dolgokra, de igent mondjon a jóra, a szépre, az igazra, az igazságosságra, a felelős­ségérzetre, az életre, a békére, a szeretetre. Nektek is tudatosan felelősséget kell vállalnotok ezért.

Ezen a téren a ti közreműködésetek felbecsülhetetlen értékű. A fiatalok, akiket oktattok, a politikusok, akik odafigyelnek a mondandótokra, mindenféle szakem­berek, akiknek szüksége van rátok — segítsétek mind­ezeket az embereket abban, hogy az emberi élet és tár­sadalom egy olyan bölcs látomásába kapcsolódjanak be, amely az egész emberiség jólétét előremozdítja. Ha mélyen emberi és keresztény lelkiismeretességgel vég­zitek ezt a feladatot, az emberek meg fogják becsülni a munkátokat, de még inkább megáldja azt majd Isten, aki az igazság és a szeretet Istene. Imádkozzunk együtt Őhozzá, hogy adja meg nekünk mindig a bátorságot ahhoz, hogy igazak és könyörületesek legyünk.

Drága fivéreim és nővéreim! Mindenekelőtt arra vá­gyom, hogy átadhassam nektek teljes szívemből átér­zett üdvözletem... Szent Máté apostol és evangélista ezen ünnepén a szent liturgia ennek a „bölcs írástudó­nak" az alakját ajánlja elmélkedésünk tárgyául, aki ké­pes volt oly csodálatosan átélni és tanítani az Úr szava­it.

Miután a Mester hívása arra indította, hogy kövesse őt, Máté nem késlekedett, hanem „felállt és nyomába szegődött" (Mt. 9,9).

Ettől fogva az élete hatalmas fordulatot vett, s gon­dolkodásmódja és munkája ugyanakkorát változott. Jé­zus tanítványává lett és hirdette azt az Evangéliumot, melyet megírt, amelyben a keresztényt úgy mutatja be, mint aki mindenekfölött Krisztus követője és tudatában van kötelességeinek, melyek az Evangélium elfogadá­sából fakadnak. Ezeket a kötelességeket akár a hősies­ségig terjedő bátorsággal teljesíti, mert Jézust követni minden más kötelesség fölött áll.

Bizonyára felidézitek Jézus szavait: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki az mondja nekem: Uram, Uram. Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám aka­ratát." (Mt. 7,21).

E pillanatban, mikor magunkra kell vennünk a lélek és az emberi társadalom kötelezettségeit, segítsen min­ket abban az Úr, hogy az Evangélium tanításait át tud­juk ültetni a gyakorlatba, és bátran tanúbizonyságot te­gyünk a hitünkből korunk társadalma előtt, amelyhez tartozunk. Segítsen minket az Anya és Szent Máté köz­benjárása, aki egész életét a keresztény hit ügyének szentelte.

Míg az agnosztikus világnézetek - melyek ellensé­gesek a keresztény tradíciókkal szemben -, vagy ép­pen a kifejezetten ateista világnézetek valamelyike lel­kesíti a nagy gondolkodókat, addig egyre nagyobb szükség van arra, hogy az Egyház létrehozzon egy kul­túrák közötti párbeszédet, hogy így a ma embere is fel­fedezhesse, hogy Isten nem az ember vetélytársa, ha­nem az, aki őt felruházza azokkal az eszközökkel, me­lyek segítségével teljes mértékben megvalósíthatja ön­magát - Isten képére és hasonlatosságára. Az ember valójában tudja, hogy múlhatja felül önmagát végtelen módon. Ennek nyilvánvaló bizonyítéka az a sok zseni­ális alkotó, akik oly nagy erőfeszítéssel igyekszenek a szépség és az igazság transzcendentális, örök értékeit időtálló gondolatokba és műalkotásokba foglalni, olyan értékeket tehát, amelyeket pillanatnyilag úgy fogunk fel, mint az abszolút kifejeződéseit. így ma a különbö­ző kultúrák közötti találkozás úgy fogható fel, mint ami megtisztelő párbeszédre ad alkalmat azok között az em­berek között, akiket jobban összekapcsol az, hogy a ko­runkra jellemző új humanizmust akarják megtalálni, mint amennyire a különbségek elválasztják őket egy­mástól.

Másfelől a mi kortársainknak, különösen a katoliku­soknak sürgősen fel kell tenniük maguknak azt a kér­dést, hogy mely körülmények azok, melyek a népek fejlődését elősegítik. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a kul­turális haladás szorosan összekapcsolódik egy igazsá­gosabb és testvéribb világ építésével...

Következésképp, apostoli küldetésem erejénél fogva, érzem a rám ruházott felelősséget, hogy az egyetemes Egyház szívében, de kapcsolatban és egyetértésben a helyi egyházakkal elmélyítsem a Szentszék kapcsolatát a kultúra minden vívmányával, és megújuló kapcsolatot tartsak fenn a nemzetek nagy családján belül a gyü­mölcsöző nemzetközi együttműködés keretében. Mert a nemzetek közössége olyan nagy közösség, melyet „kü­lönböző kötelékek kötnek össze, de lényegében és min­denek felett a kultúra köteléke".

A II. Vatikáni Zsinat nyomán az 1974 őszén tartott Püspöki Szinódus ülése kinyilvánította azt, hogy teljes­séggel tudatában van annak, milyen szerepe van a kü­lönböző kultúráknak a népek evangelizációjában. Elő­döm VI. Pál pápa pápai exhortációjában („Evangeli Nuntiandi") leszüretelte ennek a munkának a gyü­mölcseit. Azt írja: „Az Evangélium és így az igehirde­tés természetszerűleg nem azonosul egyetlen kultúrával sem, és mindegyiktől független. Mindazonáltal azt az Országot, melyről az Evangélium beszél, olyan embe­rek lakják, akik mélyen kötődnek valamilyen kultúrá­hoz, és az Ország megalkotását csak erősíthetik a kul­turális elemek és az emberi kultúra különböző fajtái. Az evangélium és az igehirdetés függetlenek a kultúráktól, de nem szükségszerűen összeegyeztethetetlenek velük. Az Evangélium képes arra, hogy áthassa őket anélkül, hogy ő maga bármely kultúrának alávesse ma­gát."

Az egyetemes zsinat, a püspöki szinódus és szeretett elődöm, VI. Pál pápa gazdag hagyományaira támasz­kodva én is kijelenthetem tehát, hogy szerves és állan­dó kapcsolat áll fönn a kereszténység és a kultúra kö­zött, melyet az ember hoz létre a maga emberi voltával. Az Evangélium és az ember kapcsolata, ahogy mondot­tam, alapjaiban kultúrateremtő. És ha a kultúra az, ami által az ember még emberibbé lesz, akkor az emberiség sorsa maga a tét.

Az Egyház továbbra is fenntartja a tudomány és a vallásos tudás közötti különbséget, és módszereiket is megkülönbözteti. Abban is biztos, hogy ezek kiegészí­tik egymást és mély harmóniában vannak egymással, s ennek a harmóniának a középpontja ugyanaz az Isten, az ember Teremtője és Megváltója. Az Egyház azért küzd, hogy e tárgy körül minden félreértést eloszlasson, s a természeti tudományokat a maguk helyén nagyon is megbecsüli. Számára ez a tudomány nem fenyegetést jelent, hanem a Teremtő Istennek egy mélyebb meg­nyilvánulási formáját. Az Egyház örvendezik a haladá­son, és ezért bátorítja a kutatást. Ugyanakkor azt is tud­ja, hogy a keresztényeknek szilárdaknak kell lenniük hitükben, ha a legújabb tudományos eredményekkel ta­lálkoznak, nyitottnak kell lenniük a tudósok kérdései és nyelvezete iránt, a tudás rendszere iránt, és tisztában kell lenniük azzal, hogy az igazság több különböző mó­don is megközelíthető. Röviden, az Egyháznak az a kí­vánsága, hogy a tudomány és a hit párbeszéde egy po­zitívabb szakaszba lépjen, noha eddig ez a párbeszéd történelmi okokból telve volt feszültséggel, nincs rá ok, hogy ez meg ne változzon, és a kapcsolat ne javuljon.

Az alázattal keresett igazság azon nagy értékek egyi­ke, amelyek ma a kulturális különbségek ellenére is ké­pesek az embereket egyesíteni. A tudomány nem áll el­lentétben a kultúrával vagy a hittudománnyal. Minden valódi kultúra nyitott a lényeg felé, és nincs olyan igaz­ság, mely ne válhatna egyetemessé.

Bízom abban, hogy a tudósok a maguk módján megőrzik magukban azt az érzést, hogy az ember magasabb rendű a világnál, és Isten magasabbrendű az em­bernél, és képesek lesznek összekapcsolni a kultúra egyetemességének érzését, mely sajátjuk, a felebaráti szeretet érzésével, melyet Krisztus ízleltetett meg iga­zán a világgal.

Az Egyház Isten kegyelmének igazságát vallja, amely feltárul a megfeszített és újra feltámadó Krisz­tusban és számtalan módon nyer kifejezést. Az Egyház arra is törekszik, hogy élő gyakorlattá tegye az emberi­séggel szemben gyakorolt kegyelmet a férfiak és nők segítségével, mivel ezt elengedhetetlen feltételnek érzi ahhoz, hogy ma is, holnap is egy jobb és „emberibb" világ létrehozására törekedhessünk. Azonban egyetlen történelmi időszakban, egyetlen időpontban sem feled­kezhet meg az Egyház az imádságról - különösen nem teheti ezt egy oly válságos korban, mint amilyen a miénk. Az imádsággal Isten kegyelméért könyörgünk a sokarcú gonoszsággal szemben, amely rátelepszik az emberiségre és fenyegeti azt...

Esdekeljünk imáinkkal, hogy vezéreljen minket a hit, a remény, az irgalom, amelyet Krisztus szívünkbe vésett. Ez a magatartás ugyanakkor az Isten iránti sze­retetet is jelenti. Korunk embere néha elfordul Istentől, kívülállónak tekinti Őt és minden módon kinyilvánítja, hogy Isten „fölösleges". így hát ez az a szeretet, amit Isten iránt érzünk: átérezzük az ember sértő és vissza­utasító viselkedését Vele szemben, és készek vagyunk Krisztussal együtt felkiáltani a kereszten: „Atyám, bo­csáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek". Ugyanakkor ez a szeretet az emberiségnek is szól, az egész emberiségnek, kivétel vagy megkötés nélkül, faji, kulturális, nyelvi vagy világnézeti különbségekre való tekintet nélkül, anélkül, hogy ellenséget és barátot meg­különböztetnénk egymástól. Ez az emberiség iránti sze­retet, amely igaz javát kívánja az emberiség minden tagjának, minden közösségnek, minden családnak, min­den nemzetnek, minden társadalmi csoportnak, a fiata­loknak, a felnőtteknek, a szülőknek, az időseknek, a betegeknek - mindenkinek kivétel nélkül.

Ez a szeretet, vagyis az azzal való gondos törődés, hogy minden­kinek biztosítsunk mindent, ami valóban a javát szol­gálja, és távol tartsunk tőle, legyőzzünk mindent, ami gonosz.

Múltunk és jelenünk tapasztalatai azt mutatják, hogy az igazságosság egyedül nem elég, sőt önmaga megta­gadásához és kisemmizéséhez vezethet, hacsak annak a mélyebb erőnek, a szeretetnek nem engedtetik meg, hogy az emberi életet a maga számtalan formájában alakíthassa és befolyásolja. Éppen a történelmi tapasztalat volt az, amely egyéb dolgokkal együtt ennek a gondolatnak a megfogalmazásához vezetett: summum ius, summa iniuria (minél több törvény, annál kevesebb igazság).

Ez az állítás nem kisebbíti az igazság érdemeit és nem becsüli alá a rá alapozott társadalmi rend jelentő­ségét. Épp csak egy más szempontból jelzi azt,

men­nyire szükség van arra, hogy kapcsolatban álljunk a lé­lek erőivel, azokkal az erőkkel, melyek magát az igaz­ság rendjét szabják meg.

Mivel az Egyház tisztában van ennek a nemzedéknek a nehézségeivel, melyhez mi is tartozunk, osztozik ko­runk emberének aggodalmaiban is. Másfelől az Egy­házat aggasztja sok alapvető érték hanyatlása. Ezeknek az értékeknek a fontossága tagadhatatlan nemcsak a ke­resztény erkölcsiség, hanem általában az emberi er­kölcs, az erkölcsi kultúra szemszögéből. Ilyen értékek például az emberi élet tisztelete a fogantatás percétől kezdve, a házasság mint megbonthatatlan egység iránti tisztelet, a család szilárdsága iránti tisztelet. Az erkölcsi engedékenység leginkább az emberi életnek és a társa­dalomnak ezt a legérzékenyebb területét sújtja. Együtt jár ezzel az igazság válsága az emberi kapcsolatokban, a szavahihetőség dilemmája, a kimondott szóért való felelősség hiánya, a pusztán haszonelvű kapcsolatok terjedése ember és ember közt, a közjó érzésének ha­nyatlása és az a könnyedség, amellyel a közjót mint fogalmat egyszerűen kiiktatják. Végül ott van mindaz a megszentségtelenítés, amely gyakran elembertelenedésbe fordul: az egyén és a társadalom, amelyek számára „semmi sem szent", minden látszat ellenére erkölcsi ha­nyatlás részesei.

A Fájdalmas Anya továbbra is szeretetteljes vigaszta­lója azoknak, akiket megérint valamelyik a sok fizikai vagy erkölcsi fájdalom közül, amelyek az embert sújt­ják és kínozzák. Ismeri bánatainkat és fájdalmainkat, mert ő is szenvedett Betlehemtől a Kálváriáig. „A te lelkedet is tőr járja át". Mária a mi lelki anyánk, és az anya, mindig megérti a gyermekeit és megvigasztalja őket bajukban.

Jézustól azt a feladatot kapta a keresztrefeszítéskor, hogy mindig szeressen és mentsen meg minket. Mária pedig legfőképp úgy vigasztal minket, hogy megmutat­ja nekünk a Megfeszítettet és a mennyországot.

Ó, Legszentebb Szűz, légy az egyedüli és állandó vi­gasztalója az Egyháznak, melyet szeretsz és óvsz! Vi­gasztald meg a püspököket és papokat, misszionáriuso­kat, szerzeteseket és apácákat, akiknek meg kell mente­niük és fel kell világosítaniuk a modern társadalmat, amely gyakran értetlen és ellenséges! Vigasztald meg a keresztény közösségeket azzal, hogy tagjaiban erősíted az elhivatottság érzését a papi vagy szerzetesi hivatás iránt!

Vigasztald meg mindazokat, akiket polgári vagy val­lási, társadalmi vagy politikai felelősség és hatalom nyomaszt, hogy mindig csak a közjót és az emberi fej­lődést tűzzék ki célul a nehézségek és kudarcok ellené­re!

Vigasztald meg mindazok családját, akik kivándorol­tak, vigasztald meg a munkanélkülieket, a szenvedőket; azokat, akik testükön-lelkükön valamilyen válságos helyzet sebhelyeit viselik; a fiatalokat, különösképp azokat, akik elhagyatottak és oly sok szomorú oka van annak, hogy senkiben nem bízhatnak; mindazokat, akikben égő vágy él a szeretetre, a jótékonyságra, az adakozásra, az önzetlenségre, akik a szellemi és társa­dalmi gyarapodás magasröptű eszméit dédelgetik!

Ó, Vigasztaló Anya, nyújts nekünk vigasztalást és vi­lágosítsd meg elménket, hogy megértsük, a boldogság titka a jóságban rejlik, abban, hogy mindig hűségesen kövessük egyszülött Fiadat, Jézust!

„Imádunk téged, Krisztusunk, és áldunk, mert ke­reszthalálod által megváltottad a világot".

Azok, akik hitünkért haltak meg, magukhoz ölelték a feszületet, és azt ismételték: „Magasztalunk téged, ó, Krisztusunk, mert kereszthalálod által megváltottad a világot..."

Imádunk téged, Jézus Krisztus, imádunk téged. Le­térdelünk előtted. Nem találunk olyan szavakat vagy gesztusokat, mellyel kifejezhetnénk azt a hódolatot, mellyel a te kereszted eltölt bennünket, mellyel a Meg­váltás ajándéka átjár bennünket, melyet te az egész em­beriségnek, az egynek és a sokaságnak egyaránt elhoz­tál azzal, hogy teljesen és feltétel nélkül alávetetted a te akaratodat az Atya akaratának.

Megmutatta ő az Atya szeretetét az ő szeretetében. A kereszt magasságából joga van minden idők emberei­hez szólni és azt mondani nekik: „aki engem látott, az Atyát is látta" (Jn. 14,9). Halálával feltárta nekünk, hogy van szeretet a világban: szeretet, amely erősebb a halálnál. Megnyitotta előttünk a remény útját.

Arra vágyakozunk ma, Krisztusunk, hogy kegyelmes erődhöz fohászkodhassunk, a legnagyobb erőhöz és ha­talomhoz, melyre csak támaszkodhat valaki. Könyörülj rajtunk.

Mutassa meg szereteted hatalma még egyszer, hogy nagyobb, mint a minket fenyegető gonoszság, hogy na­gyobb, mint a sokrétű bűnök, melyek a társadalom és az emberek életében maguknak követelik a polgárokat megillető jogokat. Bár tanúi lehetnénk annak, hogy ke­reszted hatalma nagyobb a bűnök okánál, akinek neve: e világ fejedelme" (Jn. 12,30). Mert véreddel és szen­vedéseddel megváltottad a világot. Ámen.

Az Egyház minden szempontból osztozik korunk emberével az igazságos élet iránti mély és tüzes vágy­ban, és nem mulasztja el, hogy eltöprengjen az igazság­szolgáltatás vágyán, mely emberben és társadalomban egyaránt megvan. Ezt megerősíti a katolikus tanítás is, mely jelentős fejlődésen esett át a múlt század során. Ez a tanítás sarkallta az igazságérzet fontosságának fej­lődését és a lelkiismeret eme részének hangsúlyozását; a laikus testvérek egyedi kezdeményezései is jelentősek voltak e téren.

Nehéz lenne azonban nem észrevenni, hogy a gya­korlat sokszor kifacsarja az elméletet, mikor az igazsá­gosság eszméjét egyénekkel, csoportokkal és emberi társadalmakkal kapcsolatban kell alkalmazni. Noha ezek a tervezetek továbbra is az igazságosságnak az eredeti alapgondolatára utalnak, a tapasztalat azt bizo­nyítja, hogy más, sötét erők, mint például a rosszindulat, a gyűlölet vagy éppen a kegyetlenség bírálják fölül az igazságot. Ha mindenáron meg akarjuk semmisíteni az ellenséget, korlátozni a szabadságát avagy teljes füg­gőséget kényszeríteni rá, akkor ezek a késztetések ve­szik át az uralmat a cselekedeteink fölött. Ez az igazság lényegével ellenkezik, amely természeténél fogva egyenlőséget és méltányosságot kíván meg a szembenálló felek között. Az igazságosság eszméjével való visszaélés és az attól való gyakorlati eltérések azt mutatják, mennyire eltérhetnek az emberi cselekedetek az igazságtól, még ha azokat ennek nevében követik is el.

Nyilvánvaló, hogy megesett már olyan, hogy az em­ber szomszédját kiirtották valamilyen feltételezett (tör­ténelmi vagy osztályszempontú) igazság nevében; le­gyilkolták, megfosztották szabadságától vagy akár ele­mi emberi jogaitól.

Léteznek azonban bizonyos nehézségek is, amelyek határozottan növekedni látszanak. Elégedetlenség és te­hetetlenség járja át a világot, s az emberek úgy érzik, radikális választ kell erre adniuk. Korunk világának ké­pén megjelennek az árnyékok és az egyenetlenségek, amelyek nem mindig mesterségesek.

Valójában az egyensúly hiánya, amely oly sok szen­vedést okoz korunk világának, gyakorta összekötődik azzal a mélyebb egyensúlyhiánnyal, amely az emberi szívben gyökerezik. Tulajdonképp az ember bensejében állnak harcban egymással az elemek. Egyfelől, mint te­remtmény ezer módon tapasztalja a korlátait; másfelől tudja, hogy törekvéseiben nincs határ és magasabbren­dű életre hivatott. Több dolog is vonzza egyszerre, de rákényszerül, hogy egyet válasszon ki közülük és felad­ja a többit. Mi több, mivel gyenge és vétkes, nem rit­kán azt teszi, amit nem is akart és nem pedig azt, amit szeretett volna. Épp ezért már önmagában is megosz­tottságtól szenved, és ebből aztán sok viszály fakad.

A világ jelenlegi fejlődését tekintve azok az emberek, akik felteszik maguknak ezeket az alapvető kérdéseket vagy újult erővel átérzik azokat, egyre többen lesznek. Mi az értelme a fájdalomnak, a halálnak, a go­noszságnak, melyek minden haladás ellenére továbbra is léteznek? Mennyit érnek azok az új győzelmek, me­lyeket oly nagy áron nyertünk el? Vajon kevésbé nyug­talanítóvá vált-e a feszültségek és fenyegetések képe, amely oly jellemző korunkra? Úgy tűnik, nem így van, épp ellenkezőleg: a feszültségek és fenyegetések csak körvonalazták, de nem tárták föl mindazt a veszedel­met, melyet elfedtek. Az évek során azonban egyre in­kább megmutatkoztak, s többféle módon is megerősí­tették a veszély érzetét, s már nem engedik meg, hogy egy más kor illúzióit dédelgessük.

Minden jogunk megvan arra, hogy azt higyjük, hogy a mi nemzedékünk is benne foglaltatott azokban a sza­vakban, melyeket Isten Anyja mondott, amikor azt a kegyelmet dicsőítette, melyben „nemzedékről nemze­dékre" részesülnek azok, akiket az istenfélelem vezérel.

Mind, akik ma a Földön élünk, olyan nemzedék va­gyunk, amely tudatában van a harmadik ezredforduló közeledtének és mélyen átérzi a történelem fordulatait.

A jelen nemzedék tudja, hogy helyzete kivételes, mi­vel a haladás oly sok lehetőséget kínál, melyek leg­többjét néhány évtizede még csak nem is gyanítottuk. Az ember alkotótevékenysége, értelme, munkája ugyanolyan mélyreható változásokat okoztak a tudo­mány és a technika területén, mint a társadalmi és a kulturális életben. Az ember kiterjesztette hatalmát a természet fölé, és mélyebb tudást szerzett saját társas viselkedéséről is. Ledőltek az akadályok és semmivé lettek a távolságok, melyek azelőtt elválasztották az embereket és nemzeteket - hála ezért a nemzetköziség növekvő érzésének, annak, hogy tisztábban látjuk az emberi faj egységét, és el tudjuk fogadni, hogy egyet­len és egyedi életünkre kölcsönösen függünk egymás­tól. Végezetül köszönet ezért annak a vágynak - és lehetőségnek -, hogy kapcsolatot teremtsünk olyan fi­véreinkkel és nővéreinkkel, akik messze vannak, vagy akiket mesterségesen megteremtett földrajzi, nemzeti vagy faji korlátok választottak el tőlünk.

Mindenekfölött pedig a mai ifjúság tudja, hogy a tu­domány és a technika fejlődése nemcsak új anyagi javakat teremthet elő, de egy közös tudatban való

na­gyobb mérvű részvételt is eredményezhet. így például az információs technológiák megsokszorozzák majd az ember alkotó és teremtő képességeit, és képessé teszik arra, hogy hozzáférjen más népek kulturális és intellek­tuális javaihoz. Az új kommunikációs technikák segíte­ni fognak abban, hogy mindenki hozzáférjen bizonyos tényekhez és elősegítik az ötletek és gondolatok nagy­mérvű egymás közti cseréjét. A biológia, a pszicho­lógia és a társadalomtudományok pedig abban fogják segíteni az embert, hogy jobban érezze magát a világ­ban.