Szent II. János Pál - Minden napra egy ima

A katolikus iskola erkölcsi világképe

Az egész ember fejlődése, az oktatás lelki dimenziója és a szülők bevonása az oktatásba mindig is központi jelentőségű volt a katolikus iskolák erkölcsi világképében. Ez különösen igaz volt az általános iskolára, amelynél még szorosan kötődik egymáshoz a család, az iskola, a helyi közösség és az egyházközség. Nem hi­ányzott a középiskolák esetében sem ez a kapcsolat, ahol gyakran az egyházkerület adja az iskolai lelkészt, mivel az iskola egyben olyan hitbéli közösség is, ahol a középpontban az Oltáriszentség áll, s ahol lehet, a lelki­pásztor közössége újabb kapcsot jelent az iskola és a helyi egyházközség között.

A katolikus iskolák azonban tudják, hogy folytonos igény mutatkozik a változtatás és javítás iránt, és ezért minél jobban ki akarják használni az elérhető lehetősé­geket, hogy saját szerepüket és identitásukat kiteljesít­sék. S jól tesszük, ha e ponton belegondolunk abba, pontosan mi is a katolikus iskola célja, milyen az iden­titása.

Ilyen emlékeztetőül szolgálhat az a dokumentum, amelynek címe „A katolikus iskola”, s melyet a Szent­szék keresztény oktatással foglalkozó Szent Kongregá­ciója adott ki 1977. márciusában. „A katolikus iskola” — mondja a dokumentum — „az egész ember fejlesz­tésének elkötelezettje, hiszen Krisztusban, a tökéletes emberben minden emberi érték kiteljesül és egységbe forr. Ebben rejlik az iskolák specifikusan katolikus jel­lege. Az a kötelessége, hogy az emberi értékeket saját jogukon kiművelje, s összhangba hozza azokat azzal a küldetéssel, hogy minden ember javát szolgálják, Krisztus alakjából ered. Az iskola feladata alapvetően a kultúra és a hit, valamint a hit és az élet összeegyeztetése.”

Az iskolai oktatás

Úgy tűnik, hogy a modern időkben azzal mérik egy bizonyos oktatási program vagy rendszer sikerét, mi­lyen elismert végzettséget vagy képesítést ad, különös tekintettel valamilyen jövendő karrier kilátására. Ez leginkább az oktatás felsőbb szintjein érezhető, ahol létfontosságú a jövőbeni kilátások szempontjából, hogy az illető milyen pályát választ.

Ezért van az, hogy mostanáig a hangsúly arra esett, hogy az egyetemi vagy főiskolai tanmenet végcélként Ezért van az, hogy mostanáig a hangsúly arra esett, hogy az egyetemi vagy főiskolai tanmenet végcélként a  diplomát célozza meg, hiszen a diploma tényleges ga­ranciaként szolgált a sikeres pályakezdéshez.

Manapság azonban már túlságosan is tudatában va­gyunk annak, hogy a diploma megléte nem jelenti azt, hogy az illető automatikusan állást is fog kapni. A go­romba valóság nemcsak azt eredményezte, hogy a fia­talokon mély fásultság és kiábrándultság lett úrrá, hi­szen közülük sokan nagyon keményen dolgoztak a dip­lomáért, egyúttal arra is fény derült, hogy valami nincs rendjén az oktatási rendszerrel.

Ebból adódik a kérdés: mi romlott el? Mit eredmé­nyezett a specializálódás a valóságban, a való életben? És mi lenne a bajra az orvosság?

Talán elgondolkodhatnánk az oktatás mögött rejlő életfilozófián: az oktatás az ember kiteljesítése. Ha va­laki jó nevelésben részesült, az azt jelenti, hogy telje­sebb személyiség, jobban felkészítették az életre. Job­ban tudja értékelni az életet és amit az nyújtani tud szá­mára, és azzal is inkább tisztában van, hogy neki mit kell nyújtania viszonzásképp a szélesebb emberi társa­dalomnak, így ha ehhez a filozófiához mérjük hozzá modern oktatási eszközeinket és céljainkat, talán sike­rülne valami időtállóbb értéket nyújtanunk diákjaink­nak és tanulóinknak, valami ellenszert a gyakori korlá­tozások és az unalom ellen, hogy a távolabbi jövő bi­zonytalanságát ne is említsük... Azt kéne hangsúlyoz­nunk, hogy az oktatás, a nevelés az egész személyiség, az egész ember fejlesztését jelenti, nemcsak az intellek­tuális képességekét, hanem az érzelmi, fizikai, társadal­mi fejlődés szükségét is.

Marillac Szent Mária-Lujza

Szent Vince energikus és realista beállítottságának másik bizonyítéka volt, hogy megteremtette a jótékony­sági szervezet egységes és hatásos felépítését, amelyet aztán egyre sokasodó példák követtek. Magának Szent Vincének az irányítása alatt nevezték ki Marillac Szent Lujzát, hogy felügyelje és támogassa az „irgalmaso­kat”. Csodákat művelt, mondhatni, kisugárzása hatására sok „rendes falusi lány”, aki addig már segédkezett az Irgalmasrendieknél, döntött úgy, hogy követi az ő példáját, és teljességgel Istennek és a szegények segítésé­nek ajánlja fel az életét.

Az Irgalmas Nővérek Társasága 1633. november 29-én látta meg a napvilágot. De Paul Szent Vince eredeti és nagyon igényes szabályzat betartását írta elő nekik: „Kolostornak ott lesznek nektek a betegszobák, kolos­tori celláknak bérelt szobák, kápolnának a plébánia­templom, kerengó'nek a városi utcák, kerítésnek az en­gedelmesség, rácsnak az istenfélelem, fátyolnak a szent szerénység.” A Társaság szellemiségét a következő­képp összegezte: „Azt kell tennetek, amit az Isten Fia tett a földön. Eletet kell adnotok ezeknek a szegény be­tegeknek, a test életét és a lélek életét.”

Szent Vince anélkül, hogy korunk feminista mozgal­mait ismerte volna, tudta, hogyan találjon intelligens és nagylelkű, hűséges és szilárd jellemű segítőtársakat ko­rának asszonyaiban. A Társaság története egyedülálló módon világítja meg a nőiességnek azt a vonását, amely annak legmélyebb alkotóeleme: a gyöngédségre és szánalomra való elhivatottságot, amelyre az emberi fajnak mindig szüksége lesz. Mert az emberek között mindig vannak szegények. S a modern társadalmakban a szegénységnek mindig újabb formái kerülnek a fel­színre.

Páli Szent Vince

A könyörületesség és szociális segítség eme kezde­ményezőjének elhivatottsága még mindig bevilágítja azt az ösvényt, melyen ma fiai és leányai lépdelnek — az ő szellemében élő laikusok, azok a fiatal emberek, akik egy olyan lét kulcsát kutatják, mely megengedi, hogy magukat radikálisan hasznos munkájuknak és ma­guk feladásának szenteljék.

Szent Vince, hogy a szegényeket jobban szolgálhas­sa, azt kívánta, hogy „olyan egyházi embereket gyűjt­hessen maga köré, akiknek nincs semmilyen egyházi javadalmuk, s így a püspökök tisztes örömére teljesen a mezők és rétek szegény emberei megváltásának szen­telhetik magukat a prédikálás, a hitoktatás és a gyónás eszközének segítségével, anélkül, hogy bármiféle jutal­mat elfogadnának ezért”. A papoknak ebből a „lazaristák”-nak nevezett csoportjából hamarosan kialakult a Missziós Kongregáció. Szent Vince sosem szűnt meg „az Úr szellemét” töltögetni társaiba. Ó ennek a szel­lemnek a lényegét öt alapvető erényben határozta meg: egyszerűség, kedvesség felebarátunk iránt, alázatosság önmagunkkal szemben, s mint ennek a három erénynek a feltételét, önsanyargatás! és vallási buzgóságot, me­lyek bizonyos szempontból az előbbiek mozgatórugói. Azokhoz intézett intelmei, akiket elküldött, hogy hir­dessék az Evangéliumot, telve vannak mély lelki böl­csességgel és lelkipásztori realizmussal — nem az a fontos, hogy az embert magát szeressék, hanem hogy Jézus Krisztust megszerettese másokkal.

Művészet és természet

Az első nagyobb festészeti kiállításnak a Vatikánban, amely amerikai festményekből állt, a következő címet adták: „A Teremtés tükre — az amerikai tájképfesté­szet 150 éve”. Amikor az ember ezeket a festményeket csodálja, akkor úgy gondol a természetre, mint Isten keze munkájának egyik példájára, erejének és szépsé­gének kinyilvánítására, annak a nagylelkűségnek a kifejeződésére, amellyel felruházta a világot és felékesí­tette azt az emberi lények javára és örömére.

A természet eme visszatükrözéseiből emelkedik a te­remtés dicsőségének teljes átérzése, s az ember méltó­ságának, mindenekelőtt pedig a Teremtő nagyságának őszinte átélése.

A zsoltáríró így kiált fel meghatottságában: „Uram, mi Urunk, milyen csodálatos széles e világon a te ne­ved! Dicsőséged az egekig magasztalja a gyermekek és a kicsinyek ajka”. A művészek csakugyan nemes részt vállaltak az emberi civilizáció építéséből és Isten Or­szágának előrevetítéséből a földön.

A népszerű kultúra mint elemi erkölcsiség

Az úgynevezett „népszerű kultúra” azoknak az el­veknek és értékeknek az általánosságát jelenti, amelyek egy nép erkölcsi világképét alkotják. Ez a lelki jelleg az az erő, amely egy mélyebb szinten egyesíti az em­bereket, és amely a történelmi tapasztalatok hatására ér­lelődik meg bennük— néha nagy áron, nagy közös bá­natok és gyászok alatt. Ez alkotja azt a közös alapot, amely előbb következik és mélyebbre hatol, mint a különböző ideológiai és politikai áramlatok.

Egyetlen nép sem formálódik ki e nélkül az alap nél­kül. Semmilyen politikai kísérletezés, a demokrácia semmilyen formája nem élhet meg, ha nem folyamodhatik egy közös, alapvető erkölcsi világképhez. Egyet­len írott törvény szava sem elég, hogy az emberi társa­dalom létét szavatolja, ha az belső erejét nem valamely közös erkölcsi alapból meríti. Az ilyen „népszerű kul­túra” nagyobbrészt a keresztény hithez kapcsolódik és ahhoz az oktatáshoz, amelyet évszázadokon át az Egy­ház nyújtott az embereknek.

Ez a kultúra ma több okból is veszélyeztetve van, né­ha úgy tűnik, teljesen el is fog bukni. Nagy gondot for­dítsatok erre: ettől függ az Egyháznak és magának a társadalomnak a jövője is.

A „népszerű kultúrát” ma erősen befolyásolja a tö­megkommunikáció, a média. Semmi kétségünk nem le­het afelől, milyen fontosak a tömegkommunikáció esz­közei, mennyire befolyásolják a szokásokat és a közvé­leményt...

Meg kell sokszoroznunk erőfeszítéseinket, hogy a média ne jelentsen veszélyt arra az alapvető erkölcsi beállítottságra, amely mindig is egy nép titkos erőforrá­sát jelentette.

Csanádi Szent Gellért püspök és vértanú

Szent Gerhardus vagy Gellért személyisége három egymást követő alakban tűnik fel előttünk, melyek mindegyike a keresztény életre jellemző: a szerzetes, a hittérítő és a vértanú alakjában. A szerzetes Isten embe­re, aki életét teljesen Istennek szenteli, s imádkozással és munkával tölti el. A hittérítő, az apostol az, aki közli az Evangélium megmentő jó hírét, aki a keresztényeket az élet szentségére oktatja, a pogányokat pedig elvezeti a kereszténységhez. A vértanú az, aki teljesen átadja magát Istennek, mint szeretetének végső tanúbizonysá­gát, s mellé felajánlja imával eltöltött életét és igehirde­tő tevékenységét. Szent Gellért Isten embere volt, mert egész életét Istennek szentelte az engedelmesség szán­dékával.

Hogy hogyan tette ezt? A regula szabályainak meg­felelően, s az imádság és a munka kétrétű harmóniájá­ban.

Életével Szent Gellért tanúbizonyságot tett soha nem szűnő hittérérítő szolgálatáról. Nem a saját gondolatait vágyott kinyilatkoztatni, hanem Krisztus jó hírét. Azt is megértette, hogy egy rendezett egyházi közösség csak ezen a módon emelkedhet fel: hogy a Krisztussal való egyesülést keresi, és saját életét testvéreinek szolgálatá­ban ajánlja fel.

A vértanúság megkoronázta ezt az Istennek szentelt, imádságban és térítői munkával eltöltött életet. Ez a vértanúság volt Szent Gellértnek új hazája, Magyarország és új népe iránti szeretetének végső tanúbizonysága.

Szent Gellért, a szerzetes, a hittérítő, a vértanú em­lékműve a Duna fölött magaslik. A felemelt kereszttel kezében ma is arra int titeket: legyetek Krisztusnak és annak a testvéri szeretetnek a hitvallói, amely népetek között a kereszténység jele! Adjon nektek erőt Krisztus szelleme a Legáldottabbb Szűz hathatós közbenjárásá­val, aki ,Magna Domina Hungarorum" — a Magyarok Nagyasszonya.

A hívő és a kultúra világa

Folytonos elemzést és összegzést kell végeznünk, hogy végül nagy erőfeszítéssel ki tudjuk deríteni, mi­lyen helyet is foglal el a kultúra világában a hívói; tü­relmes, néha fájdalommal teljes tevékenysége. Nyilván­valóan történelmi előzményei vannak ennek a tevé­kenységnek, melyek egyúttal mércéül is szolgálnak s jelzik az eljövendőt azzal, hogy felismerik az idők jelét, mely Isten népéhez tartozik, s melyet a hit mozgat és „Isten Lelke vezeti, aki betölti az egész világmindensé­get".

Ez azt jelenti, hogy a hívő ember tudatában van an­nak, hogy olyan utat jár be a történelemben az emberi­ség többi részével együtt, melynek során Isten valóra váltja a maga szerető tervét. S kötelességeinek napi erőfeszítései közepette, melyeket Isten szavainak fénye világít be, arra törekszik, hogy ennek a történelemnek elejtett szálait összegyűjtse — mely történelem a végén nem kevesebbnek, mint az üdvözülés és megváltás tör­ténelmének bizonyulhat. Az embernek és a történelem­nek ez a látomása összekapcsolódik Krisztushoz és az ő Egyházához való ragaszkodásunkkal, mert Krisztusnak és az ő szentségének tulajdonítható csak, hogy részesü­lünk abban a kegyelemben, hogy az idők szavát helye­sen értelmezzük.

A hit tehát a kultúrával való kapcsolatában úgy mu­tatkozik meg, mint Isten tervének tisztázása, mint az ésszerűség segítője és kiegészítője. Ám az ésszerűséget nem gyengíti a hithez való folyamodás. A szent zsinat, miután felidézi, mit mondott az I. Vatikáni Zsinat, ki­nyilvánítja, hogy „kétfajta tudás létezik, melyeket egy­mástól megkülönböztethetünk. A hitből eredő és az értelemből eredő, és az Egyház nem tiltja, hogy az embe­ri művészetek és tudományok... használják saját alapel­veiket és módszereiket a megfelelő területeken".

Épp ezért az Egyház „elismeri ennek jogosságát" és meg­erősíti „a kultúra, különösen a tudományok jogos füg­getlenségét".

Tudományos, filozófiai, irodalmi és történelmi ké­pességeitekkel, melyek a hivatásotokból adódnak, való­di szellemi segítséget nyújthattok munkatársaitoknak, diákjaitoknak, a társadalomnak és minden intézményé­nek. Nagy szolgálatot tehettek az Egyháznak is szel­lemi munkátok értékével, például a hitoktatással és az igehirdetéssel, melyek az emberiség haladását szolgál­ják.

Drága szeretteim, ti nemcsak értelmiségiek vagytok, akik visszatükrözik, szemlélik és értékelik az igazságot, mintha az elefántcsonttoronyba lenne zárva a maga egyedüliségében. Ne hagyjátok, hogy csak elszigetelt hangok küldjenek üzeneteket a más lelkeknek és a vi­lágnak. Nektek is megvan az a prófétai feladatotok, hogy olyan érzékennyé formáljátok leliismereteteket, hogy az képes legyen nemet mondani a halálra, a gyű­löletre, az erőszakra, a terrorra, a tökéletlenségre, a go­noszságra, a lealacsonyító dolgokra, de igent mondjon a jóra, a szépre, az igazra, az igazságosságra, a felelős­ségérzetre, az életre, a békére, a szeretetre. Nektek is tudatosan felelősséget kell vállalnotok ezért.

Ezen a téren a ti közreműködésetek felbecsülhetetlen értékű. A fiatalok, akiket oktattok, a politikusok, akik odafigyelnek a mondandótokra, mindenféle szakem­berek, akiknek szüksége van rátok — segítsétek mind­ezeket az embereket abban, hogy az emberi élet és tár­sadalom egy olyan bölcs látomásába kapcsolódjanak be, amely az egész emberiség jólétét előremozdítja. Ha mélyen emberi és keresztény lelkiismeretességgel vég­zitek ezt a feladatot, az emberek meg fogják becsülni a munkátokat, de még inkább megáldja azt majd Isten, aki az igazság és a szeretet Istene. Imádkozzunk együtt Őhozzá, hogy adja meg nekünk mindig a bátorságot ahhoz, hogy igazak és könyörületesek legyünk.

Szent Máté apostol és evangélista

Drága fivéreim és nővéreim! Mindenekelőtt arra vá­gyom, hogy átadhassam nektek teljes szívemből átér­zett üdvözletem... Szent Máté apostol és evangélista ezen ünnepén a szent liturgia ennek a „bölcs írástudó­nak” az alakját ajánlja elmélkedésünk tárgyául, aki ké­pes volt oly csodálatosan átélni és tanítani az Úr szava­it.

Miután a Mester hívása arra indította, hogy kövesse őt, Máté nem késlekedett, hanem „felállt és nyomába szegődött” (Mt. 9,9).

Ettől fogva az élete hatalmas fordulatot vett, s gon­dolkodásmódja és munkája ugyanakkorát változott. Jé­zus tanítványává lett és hirdette azt az Evangéliumot, melyet megírt, amelyben a keresztényt úgy mutatja be, mint aki mindenekfölött Krisztus követője és tudatában van kötelességeinek, melyek az Evangélium elfogadá­sából fakadnak. Ezeket a kötelességeket akár a hősies­ségig terjedő bátorsággal teljesíti, mert Jézust követni minden más kötelesség fölött áll.

Bizonyára felidézitek Jézus szavait: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki az mondja nekem: Uram, Uram. Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám aka­ratát.” (Mt. 7,21).

E pillanatban, mikor magunkra kell vennünk a lélek és az emberi társadalom kötelezettségeit, segítsen min­ket abban az Úr, hogy az Evangélium tanításait át tud­juk ültetni a gyakorlatba, és bátran tanúbizonyságot te­gyünk a hitünkből korunk társadalma előtt, amelyhez tartozunk. Segítsen minket az Anya és Szent Máté köz­benjárása, aki egész életét a keresztény hit ügyének szentelte.

Hit és kultúra építő jellegű párbeszéde

Míg az agnosztikus világnézetek - melyek ellensé­gesek a keresztény tradíciókkal szemben -, vagy ép­pen a kifejezetten ateista világnézetek valamelyike lelkesíti a nagy gondolkodókat, addig egyre nagyobb szükség van arra, hogy az Egyház létrehozzon egy kul­túrák közötti párbeszédet, hogy így a ma embere is fel­fedezhesse, hogy Isten nem az ember vetélytársa, ha­nem az, aki őt felruházza azokkal az eszközökkel, me­lyek segítségével teljes mértékben megvalósíthatja ön­magát - Isten képére és hasonlatosságára. Az ember valójában tudja, hogy múlhatja felül önmagát végtelen módon. Ennek nyilvánvaló bizonyítéka az a sok zseni­ális alkotó, akik oly nagy erőfeszítéssel igyekszenek a szépség és az igazság transzcendentális, örök értékeit időtálló gondolatokba és műalkotásokba foglalni, olyan értékeket tehát, amelyeket pillanatnyilag úgy fogunk fel, mint az abszolút kifejeződéseit. így ma a különböző kultúrák közötti találkozás úgy fogható fel, mint ami megtisztelő párbeszédre ad alkalmat azok között az em­berek között, akiket jobban összekapcsol az, hogy a ko­runkra jellemző új humanizmust akarják megtalálni, mint amennyire a különbségek elválasztják őket egy­mástól.

Másfelől a mi kortársainknak, különösen a katoliku­soknak sürgősen fel kell tenniük maguknak azt a kér­dést, hogy mely körülmények azok, melyek a népek fejlődését elősegítik. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a kul­turális haladás szorosan összekapcsolódik egy igazsá­gosabb és testvéribb világ építésével...

Következésképp, apostoli küldetésem erejénél fogva, érzem a rám ruházott felelősséget, hogy az egyetemes Egyház szívében, de kapcsolatban és egyetértésben a helyi egyházakkal elmélyítsem a Szentszék kapcsolatát a kultúra minden vívmányával, és megújuló kapcsolatot tartsak fenn a nemzetek nagy családján belül a gyü­mölcsöző nemzetközi együttműködés keretében. Mert a nemzetek közössége olyan nagy közösség, melyet „kü­lönböző kötelékek kötnek össze, de lényegében és min­denek felett a kultúra köteléke”.

Hit és kultúra: fontos és lényeges kapcsolat

A II. Vatikáni Zsinat nyomán az 1974 őszén tartott Püspöki Szinódus ülése kinyilvánította azt, hogy teljes­séggel tudatában van annak, milyen szerepe van a kü­lönböző kultúráknak a népek evangelizációjában. Elő­döm VI. Pál pápa pápai exhortációjában („Evangeli Nuntiandi”) leszüretelte ennek a munkának a gyümölcseit. Azt írja: „Az Evangélium és így az igehirde­tés természetszerűleg nem azonosul egyetlen kultúrával sem, és mindegyiktől független. Mindazonáltal azt az Országot, melyről az Evangélium beszél, olyan embe­rek lakják, akik mélyen kötődnek valamilyen kultúrá­hoz, és az Ország megalkotását csak erősíthetik a kul­turális elemek és az emberi kultúra különböző fajtái. Az evangélium és az igehirdetés függetlenek a kultúráktól, de nem szükségszerűen összeegyeztethetetlenek velük. Az Evangélium képes arra, hogy áthassa őket anélkül, hogy ő maga bármely kultúrának alávesse ma­gát.”

Az egyetemes zsinat, a püspöki szinódus és szeretett elődöm, VI. Pál pápa gazdag hagyományaira támasz­kodva én is kijelenthetem tehát, hogy szerves és állan­dó kapcsolat áll fönn a kereszténység és a kultúra kö­zött, melyet az ember hoz létre a maga emberi voltával. Az Evangélium és az ember kapcsolata, ahogy mondot­tam, alapjaiban kultúrateremtő. És ha a kultúra az, ami által az ember még emberibbé lesz, akkor maga az emberiség sorsa a tét.