Szent II. János Pál - Minden napra egy ima

    A szavak, amelyeket Mária az angyali üdvözletkor hallott, felfedték, hogy eljött az idő, mikor beváltják az ígéreteket, melyek a Kivonulás Könyvében szerepelnek. A megváltás misztériuma beteljesül. Az örökkévaló Isten üzenete „az asszonyt” köszönti. Ez az asszony a Názáreti Mária. Annak az ajándéknak tudatában köszönti, amelyet magától Istentől fog kapni: „A Szentlélek száll rád s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával... Gyermeket fogansz, fiút szülsz és Jézusnak fogod elnevezni.”

    Meggyőző, határozott szavak. Mária köszöntése jelzi Isten legnagyobb tetteinek kezdetét az ember és a világ történetében. Ez a köszöntés a megváltás közeli lehetőségét nyitja meg. Nem csoda, hogy Mária e szavakat hallván „meghökkent”. Az élő Isten közelsége mindig félelemmel vegyes tiszteletet ébreszt. Abban sincs okunk kételkedni, hogy Mária megkérdezte, „miféle köszöntés ez”. Az arkangyal szavai megfejthetetlen isteni misztériumot tártak fel előtte. Mi több, őt nevezték meg, mint ennek a misztériumnak a középpontját. Ezen újra és újra gondolkodni, elmélkedni kell, s egyre mélyebben. Olyan ereje van, hogy nemcsak az életet, de az örökkévalóságot is betölti. Az angyali üdvözlet mindannyiunknak kedves, vegyünk hát részt mindany-nyian Mária tűnődésében. Mindenekelőtt akkor tegyünk így, miközben a rózsafüzért mondjuk.

    Szent Lukács evangélista elmondja nekünk, hogy Mária „meghökkent” Gábor arkangyal szavainak hallatán, mellyel az üdvözölte őt, és azon gondolkodott, „miféle köszöntés ez”.

    Máriának ez az elmélkedése az elsődleges példa a rózsafüzér imádkozására. Ez azoknak az imádsága, akik becsben tartják az angyali üdvözletet. Azok az emberek, akik elmondják a rózsafüzért, Mária elmélkedésének fonalát veszik fel gondolatukban és szívükben, és ahogy elmondják az imát, azon gondolkodnak, milyen jelentősége van az üdvözletnek – „miféle köszöntés ez”.

    Legelőször is elismételik azokat a szavakat, melyeket maga Isten intézett Máriához hírvivőjén keresztül. Akik becsben tartják a Máriának szóló köszöntést, olyan szavakat ismételnek meg, melyek Istentől erednek. Ahogy elmondjuk a rózsafüzért, sokszor egymás után elismételjük ezeket a szavakat. De ezt nem csak egy egyszerű ismételgetése valaminek. A szavak, amelyeket maga Isten címzett Máriához s melyeket az isteni hírnök közölt vele, kifürkészhetetlen tartalmat rejtenek magukban.

    „Üdvözlégy, Mária, malaszttal teljes, az Úr van teveled... Áldott vagy te az asszonyok között”. E szavak tartalma szorosan összefonódik a megváltás misztériumával. Az angyali üdvözletnek Máriához intézett szavai elvezetnek ehhez a misztériumhoz, s ugyanakkor meglelik benne magyarázatukat.

    Október hónapját hagyományosan a szent rózsafüzér­nek szenteljük. Épp ezért e hónapban annak az imád­ságnak kívánom szentelni az angeluszt, amely oly drá­ga a katolikusok szívének, s amelyet én is annyira sze­retek, s amelyet annyira ajánlottak más pápák, az én elődeim is.

    A rózsafüzér napjainkban új jelentőséget nyer, erősebb és magasabbrendű szándékok és vágyak örvényle­nek körülötte. Most már nem nagy győzelmeket ké­rünk, mint Lepantónál és Bécsnél, inkább arra kérjük Máriát, hogy értékes harcosokkal ajándékozzon meg bennünket, akik majd a gonoszság és tévelygés szelle­me ellen csatáznak az Evangélium fegyvereivel, vagyis a szent kereszttel és Isten igéjével.

    A rózsafüzér imádsága az ember imája az emberért. Az emberi együttérzés imája ez, a megváltottak imája társaikért, amely az első megváltott szellemét és szán­dékait tükrözi — Máriáét, az Egyház anyjának és képé­nek lelkét. Ez az imádság a világ és a történelem min­den emberéért szól, legyen az élő vagy halott, hogy le­gyenek velünk együtt Krisztus testévé és vele együtt örököseivé az Atya dicsőségének.

    Ha azt fontolgatjuk, milyen szellemi irányultságú a rózsafüzér, amely egy egyszerű evangéliumi imádság, ugyanazokat a szándékokat találjuk, melyeket Szent Ciprián állapított meg a Miatyánkban: „Az Úr, aki a béke és az egység ura, nem azt akarta, hogy egyenként és egyedül imádkozzunk. Tény, hogy nem azt mond­juk: „Atyám, ki vagy a mennyekben” vagy „mindennapi kenyeremet add meg nekem ma”. Imádságunk min­denkiért szól, így hát mikor imádkozunk, azt ne csak egy emberért tegyük, hanem az egész népért, hogy egyek legyünk velük.”

    A keresztény hit képessé tesz minket, hívőket arra, hogy az emberi lények legmélyebb szükségleteit átlás­suk, jobban, mint bárki más, és komoly és csöndes bi­zonyossággal jelzi azokat a módokat és eszközöket, melyek segélyével ezeket a szükségleteket kielégíthet­jük. Ez hát az a tanúbizonyság, amelyet a keresztény közösség és a kultúra világa elvár a(z egyetemi) taná­roktól és diákoktól:

    –  Hogy megmutassák a tényeken keresztül, hogy az intelligenciát nem hozza hátrányos helyzetbe, sőt in­kább élénkíti és erősíti az emberi valóság megértésének az a máshoz hasonlíthatatlan forrása, melyet az Isten szava jelent: hogy megmutassák a tények által, hogy e szó köré lehetséges közösséget építeni férfiakból és nőkből, és ők képesek tovább folytatni kutatásaikat a különböző területeken anélkül, hogy elveszítenék az érintkezést az élet keresztény látomásának lényeges tá­jékozódási pontjaival.

    –  A férfiak és nők oly közössége ez, amely konkrét problémákra keres konkrét válaszokat, de közben az a vidám bizonyosság élteti, hogy ismeri a végső válaszo­kat a végső kérdésekre, a férfiak és nők oly közössége ez, amely mindenekfölött saját életében és környezeté­ben terjeszti a megváltás üzenetét, amelyet Tőle kaptak, aki „a világosság, amely világít az embereknek”.

    – Olyan férfiak és nők közössége, akik tisztelik a földi valóság jogos autonómiáját, melyet Isten terem­tett, mely Tőle függ és melynek Ő szabta meg a rend­jét, mindazonáltal kötelességüknek érzik, hogy „beírják az isteni törvényt a földi város életébe”.

    Szent Ferenc! Mindannyian tudjuk, hogy Assisi nagy szentjének születése mit jelentett az emberiség számára!

    Dante azt mondta, ővele „a Nap született a világra”. Sok oka van annak, miért ébresztett ő oly nagy elragad­tatást az Egyházban s azon kívül, s teszi ezt ma is: egy derűs látomás volt az övé, melyben az egész teremtés maga volt Isten megtestesülése és Krisztus szülőhelye, s ezt ünnepelte a „Nap himnusz”-ban, melyet jól isme­rünk. A szegénységet választotta egész élete kifejezésé­ül, és „Miasszonyunkénak, Madonnának nevezte, az­zal a kifejezéssel, mellyel a lovagok szólították meg hölgyeiket, s a keresztények Isten Anyját.

    De volt még valami, a három isteni erény egyike, mely életfelfogása alapja volt. Ritkán nevezi a nevén, mert lelkiállapotává lett, és arra sarkallta őt, hogy fi­gyelmét Istenre összpontosítsa, hogy mindent Tőle vár­jon, s boldoggá tette, hogy nincs semmi a birtokában, ami nem Tőle ered. Szenvedélyes szavakkal fejezte ki ezt a lelkiállapotot a „Chartulá”'-ban, a „Kis Chartá­ban”, amelyet Al-verna hegyén adott át Leo barátnak: „Te vagy a jó, a nagyon jó, a legnagyobb jó, Uram, Istenem, élő és igaz... Te vagy a mi reménységünk.” Igen, mert az igazi remény, a Szentléleknek ez az aján­déka, amely nem okoz csalódást, nem csal meg minket (Róm 5,5) abból az egyedülálló bizonyosságból ered, hogy „az Isten Fia... szeretett és feláldozta magát ér­tem” (Gal 2,20).

    Ennek a bizonyosságnak az újbóli megtalálása na­gyon fontos lenne a mai világban, amelyet oly sok nyugtalanság nyomaszt. A zaklatottság szinte sértés ar­ra a reménységre, amelyet Krisztus elhozott mindannyiunknak: „Bízzatok, mert legyőztem a világot” (Jn 16,33).

    Az egyetem célja eredeténél és intézménye értelmé­nél fogva az igazság, a teljes igazság tudományos kide­rítése, így az egyetem azon alapvető eszközök egyike melyeket az ember arra tervezett, hogy tudásvágyát ki­elégítse.

    De ahogy a II. Vatikáni Zsinat megállapította: „A tu­domány és a művészet különböző ágait ma nehezebb egybefogni, mint régebben volt. Miközben azoknak az elemeknek, melyekből a kultúra összeáll, mennyisége és egymástól való különbözősége is megnőtt, az egyes embereknek az ezek felfogására és összevegyítésére va­ló képessége csökken, így az univerzális ember képe egyre halványul”. Ebből adódóan a tudásnak és a kultú­rának minden olyan értelmezéséről, amely nem veszi tudomásul vagy lekicsinyli az ember szellemi, lelki lé­nyegét, vágyát a lét teljességére, szomjazását az igaz­ságra és az abszolútra, a kérdéseket, melyeket feltesz magának, mikor a bánat és a gyász rejtélyével találja szemben magát — csak az mondható el, hogy nem elé­gíti ki az ember legmélyebb és leghitelesebb szükségle­teit. És mivel a fiatalok az egyetemen tapasztalják meg az őket alakító oktatás legmagasabb formáját, a csúcs­pontját, képesnek kellene lenniük arra, hogy megtalál­ják a válaszokat a kérdéseikre, de ne csak a tudomány jogosságának és véglegességének szemszögéből, ha­nem a magasabb erkölcsi és szellemi értékekéből is — hogy olyan válaszokat találjanak, amelyek helyreállítják a bizalmukat a megszerzett tudás által elnyert lehe­tőségekben és az értelem uralmában. Ez nemcsak nekik válna javukra, hanem a társadalomnak is.

    Ezért aztán mindannyiunk szempontjából szükséges az, hogy tudatosítsuk magunkban az erkölcsi értékek elsődlegességét, melyek az emberi lény mint olyan ér­tékei. A nagy feladat, amellyel a társadalmi megújítás érdekében szembe kell néznünk, hogy újra felidézzük az élet végső jelentését és alapvető értékeit.

    És mint keresztények, úgy hisszük, hogy az élet vég­ső jelentése és alapvető értékei valóban feltárulnak Jé­zus Krisztusban. Ő az – Jézus Krisztus, az igaz Isten és az igaz ember –, aki azt mondja nektek: „Ti Meste­rnek és Úrnak hívtok, és jól teszitek, mert az vagyok” (Jn 13,13).

    A katolikus iskola kimondatlan, de elengedhetetlen feltétele, hogy a tanárok szükségét érezzék a keresztény elkötelezettségnek. A katolikus iskola „olyan közösség kell hogy legyen, melynek célja az élet értékeinek átadása. Az iskola munkája a Krisztussal való hívő kapcsolat kialakítása és bátorítása, mert Krisztusban minden érték elnyeri teljességét. De a hitet főként úgy sajátítjuk el, hogy olyan emberekkel érintkezünk, akiknek mindennapi élete tesz tanúságot hitük mellett.”

    A katolikus iskolák értékéről és a katolikus tanárok és nevelők fontosságáról szólván hangsúlyoznunk kell magának a katolikus oktatásnak a központi kérdését. A katolikus oktatás mindenekfölött arra való, hogy Krisztust kinyilvánítsa, hogy segítsen Krisztust megalkotni mások életében. Azokat, akiket megkereszteltek, arra kell nevelni, hogy a keresztény élet újdonságát az igazságosság és az igazság szentségének jegyében éljék meg. Annak, hogy katolikus neveltetés létezik, az az oka, hogy Jézus Krisztus létezik és az Ő Evangéliuma szolgálatára áll az embernek.

    Nem szabad semmibe vennünk a hitoktatásról szóló üzenetet sem, mert ahogy a tanítás szól: „Annak a személynek, aki Krisztus tanítványává lesz, joga van ahhoz, hogy részesüljön a „hit tanításában” (Róm 10,8), s nem megváltoztatott, meghamisított vagy csökkentett formában, hanem egész és teljes alakban. Így egyetlen valódi hitoktató sem teheti meg azt joggal, hogy saját kezdeményezésére kiválogatja, amit nem talál fontosnak, hogy így tanítsa az egyiket és visszautasítsa a másikat. A módszer és a nyelv, amit használ, csak arra szolgálhat, hogy „az élet útjának” (ApCsel 2,28 és Zsolt 16,11) egészét és ne csak egy részét átadja”.

    Lelkünk arra késztet minket, hogy felkiáltsunk: „Abba! Atyám!” Talán nehéz is lenne olyan szavakat találnunk, melyek ennél mélyrehatóbbak és ugyanakkor szívbemarkolóbbak lennének, s melyekkel jobban érzékeltethetnénk Thérése Martin személyes vonzerejét szívének különleges ajándékát, mely az ő szívén át az Egyház ajándékává is lett. Olyan ajándék volt ez, mely a maga egyszerűségében is csodálatos volt, egyetemes és ugyanakkor teljességgel egyedi ajándék.

    Meggyőződéssel mondhatjuk Lisieux-i Szent Teréz-ről, hogy a Szentlélek megengedte az ő szívének, hogy fölfedje a végső misztériumot, az Evangélium valóságát, s korunk emberének közvetlenül megmutassa azt. Az egyszerőség, a kis dolgok megtétele a „szent gyermekség” megvalósításának módja. Van ebben a módban valami megismételhetetlen — Lisieux-i Szent Teréz géniusza.

    Ezt a legalapvetőbb és legegyetemesebb igazságot fedezte fel ő újra bizonyos értelemben saját szívének belső tapasztalatain át, s azon az életmódon keresztül, melyet mindössze huszonnégy évesen választott. Egy olyan gyermek emlékét hagyta maga mögött, aki szinte a hősiességig bizakodott, s következésképp szabad volt akár a hősiességig is.

    Teréz a kolostorban különösképp egynek érezte magát az Egyháznak a világon mindenütt jelen lévő misszióival és misszionáriusaival. Úgy érezte, ő maga is „misszionárius”. Most már az egyházi missziók védőszentje. Abba! Atyám! Hála neki, az egész Egyház újra megtalálta ennek a felkiáltásnak minden egyszerűségét és frissességét — a kiáltásnak, melynek eredete és forrása magának Krisztusnak a szíve.

    Az egész ember fejlődése, az oktatás lelki dimenziója és a szülők bevonása az oktatásba mindig is központi jelentőségű volt a katolikus iskolák erkölcsi világképében. Ez különösen igaz volt az általános iskolára, amelynél még szorosan kötődik egymáshoz a család, az iskola, a helyi közösség és az egyházközség. Nem hi­ányzott a középiskolák esetében sem ez a kapcsolat, ahol gyakran az egyházkerület adja az iskolai lelkészt, mivel az iskola egyben olyan hitbéli közösség is, ahol a középpontban az Oltáriszentség áll, s ahol lehet, a lelki­pásztor közössége újabb kapcsot jelent az iskola és a helyi egyházközség között.

    A katolikus iskolák azonban tudják, hogy folytonos igény mutatkozik a változtatás és javítás iránt, és ezért minél jobban ki akarják használni az elérhető lehetősé­geket, hogy saját szerepüket és identitásukat kiteljesít­sék. S jól tesszük, ha e ponton belegondolunk abba, pontosan mi is a katolikus iskola célja, milyen az iden­titása.

    Ilyen emlékeztetőül szolgálhat az a dokumentum, amelynek címe „A katolikus iskola”, s melyet a Szent­szék keresztény oktatással foglalkozó Szent Kongregá­ciója adott ki 1977. márciusában. „A katolikus iskola” – mondja a dokumentum – „az egész ember fejlesz­tésének elkötelezettje, hiszen Krisztusban, a tökéletes emberben minden emberi érték kiteljesül és egységbe forr. Ebben rejlik az iskolák specifikusan katolikus jel­lege. Az a kötelessége, hogy az emberi értékeket saját jogukon kiművelje, s összhangba hozza azokat azzal a küldetéssel, hogy minden ember javát szolgálják, Krisztus alakjából ered. Az iskola feladata alapvetően a kultúra és a hit, valamint a hit és az élet összeegyeztetése.”

    Úgy tűnik, hogy a modern időkben azzal mérik egy bizonyos oktatási program vagy rendszer sikerét, mi­lyen elismert végzettséget vagy képesítést ad, különös tekintettel valamilyen jövendő karrier kilátására. Ez leginkább az oktatás felsőbb szintjein érezhető, ahol létfontosságú a jövőbeni kilátások szempontjából, hogy az illető milyen pályát választ.

    Ezért van az, hogy mostanáig a hangsúly arra esett, hogy az egyetemi vagy főiskolai tanmenet végcélként Ezért van az, hogy mostanáig a hangsúly arra esett, hogy az egyetemi vagy főiskolai tanmenet végcélként a  diplomát célozza meg, hiszen a diploma tényleges ga­ranciaként szolgált a sikeres pályakezdéshez.

    Manapság azonban már túlságosan is tudatában va­gyunk annak, hogy a diploma megléte nem jelenti azt, hogy az illető automatikusan állást is fog kapni. A go­romba valóság nemcsak azt eredményezte, hogy a fia­talokon mély fásultság és kiábrándultság lett úrrá, hi­szen közülük sokan nagyon keményen dolgoztak a dip­lomáért, egyúttal arra is fény derült, hogy valami nincs rendjén az oktatási rendszerrel.

    Ebból adódik a kérdés: mi romlott el? Mit eredmé­nyezett a specializálódás a valóságban, a való életben? És mi lenne a bajra az orvosság?

    Talán elgondolkodhatnánk az oktatás mögött rejlő életfilozófián: az oktatás az ember kiteljesítése. Ha va­laki jó nevelésben részesült, az azt jelenti, hogy telje­sebb személyiség, jobban felkészítették az életre. Job­ban tudja értékelni az életet és amit az nyújtani tud szá­mára, és azzal is inkább tisztában van, hogy neki mit kell nyújtania viszonzásképp a szélesebb emberi társa­dalomnak, így ha ehhez a filozófiához mérjük hozzá modern oktatási eszközeinket és céljainkat, talán sike­rülne valami időtállóbb értéket nyújtanunk diákjaink­nak és tanulóinknak, valami ellenszert a gyakori korlá­tozások és az unalom ellen, hogy a távolabbi jövő bi­zonytalanságát ne is említsük... Azt kéne hangsúlyoz­nunk, hogy az oktatás, a nevelés az egész személyiség, az egész ember fejlesztését jelenti, nemcsak az intellek­tuális képességekét, hanem az érzelmi, fizikai, társadal­mi fejlődés szükségét is.

    Szent Vince energikus és realista beállítottságának másik bizonyítéka volt, hogy megteremtette a jótékony­sági szervezet egységes és hatásos felépítését, amelyet aztán egyre sokasodó példák követtek. Magának Szent Vincének az irányítása alatt nevezték ki Marillac Szent Lujzát, hogy felügyelje és támogassa az „irgalmaso­kat”. Csodákat művelt, mondhatni, kisugárzása hatására sok „rendes falusi lány”, aki addig már segédkezett az Irgalmasrendieknél, döntött úgy, hogy követi az ő példáját, és teljességgel Istennek és a szegények segítésé­nek ajánlja fel az életét.

    Az Irgalmas Nővérek Társasága 1633. november 29-én látta meg a napvilágot. De Paul Szent Vince eredeti és nagyon igényes szabályzat betartását írta elő nekik: „Kolostornak ott lesznek nektek a betegszobák, kolos­tori celláknak bérelt szobák, kápolnának a plébánia­templom, kerengó'nek a városi utcák, kerítésnek az en­gedelmesség, rácsnak az istenfélelem, fátyolnak a szent szerénység.” A Társaság szellemiségét a következő­képp összegezte: „Azt kell tennetek, amit az Isten Fia tett a földön. Eletet kell adnotok ezeknek a szegény be­tegeknek, a test életét és a lélek életét.”

    Szent Vince anélkül, hogy korunk feminista mozgal­mait ismerte volna, tudta, hogyan találjon intelligens és nagylelkű, hűséges és szilárd jellemű segítőtársakat ko­rának asszonyaiban. A Társaság története egyedülálló módon világítja meg a nőiességnek azt a vonását, amely annak legmélyebb alkotóeleme: a gyöngédségre és szánalomra való elhivatottságot, amelyre az emberi fajnak mindig szüksége lesz. Mert az emberek között mindig vannak szegények. S a modern társadalmakban a szegénységnek mindig újabb formái kerülnek a fel­színre.

    A könyörületesség és szociális segítség eme kezde­ményezőjének elhivatottsága még mindig bevilágítja azt az ösvényt, melyen ma fiai és leányai lépdelnek – az ő szellemében élő laikusok, azok a fiatal emberek, akik egy olyan lét kulcsát kutatják, mely megengedi, hogy magukat radikálisan hasznos munkájuknak és ma­guk feladásának szenteljék.

    Szent Vince, hogy a szegényeket jobban szolgálhas­sa, azt kívánta, hogy „olyan egyházi embereket gyűjt­hessen maga köré, akiknek nincs semmilyen egyházi javadalmuk, s így a püspökök tisztes örömére teljesen a mezők és rétek szegény emberei megváltásának szen­telhetik magukat a prédikálás, a hitoktatás és a gyónás eszközének segítségével, anélkül, hogy bármiféle jutal­mat elfogadnának ezért”. A papoknak ebből a „lazaristák”-nak nevezett csoportjából hamarosan kialakult a Missziós Kongregáció. Szent Vince sosem szűnt meg „az Úr szellemét” töltögetni társaiba. Ó ennek a szel­lemnek a lényegét öt alapvető erényben határozta meg: egyszerűség, kedvesség felebarátunk iránt, alázatosság önmagunkkal szemben, s mint ennek a három erénynek a feltételét, önsanyargatást és vallási buzgóságot, me­lyek bizonyos szempontból az előbbiek mozgatórugói. Azokhoz intézett intelmei, akiket elküldött, hogy hir­dessék az Evangéliumot, telve vannak mély lelki böl­csességgel és lelkipásztori realizmussal – nem az a fontos, hogy az embert magát szeressék, hanem hogy Jézus Krisztust megszerettese másokkal.