Szent II. János Pál - Minden napra egy ima

    Hála, közösség, élet! E három szó magyarázza meg itteni jelenlétemet ezen a napon. És ha megengeditek, ez magyarázza a ti ittléteteket is.

    Itt érkeztem el portugáliai utazásom csúcspontjára. Bizalmasan el kell mondanom nektek, hogy már hosszú ideje szándékoztam eljönni Fatimába, amint erről beszéltem is akkor, amikor Lisszabonba érkeztem. De az­óta, hogy az életem ellen elkövetett, közismert merény­let után a Szent Péter téren magamhoz tértem, gondola­taim rögtön ehhez a szentélyhez szálltak, hogy hála­adásomat itt, a mennyei édesanyánk szívének mondhas­sam el, hogy megmentett a veszedelemtől.

    Mindenben, ami történt – nem győzöm ismételni – a Madonna különös anyai gondoskodását láttam. És a véletlenben – mert nincsenek egyszerű véletlenek az isteni Gondviselés terveiben – felhívást is láttam, és, ki tudja, talán figyelem felkeltést is arra az eseményre, mely itt 65 évvel ezelőtt bekövetkezett három gyermek közreműködésével, szegény falusi emberek fia és két lánya előtt, akiket az egész világon Fatima kis pászto­raiként ismernek.

    Dicsértessék a Jézus Krisztus! És dicsértessék édes­anyja, a legszentebb Mária!

    Igen, Vele és Általa az itt leggyakrabban imádkozott és énekelt könyörgés tör fel most lelkünkből: „Istenem, hiszek Benned, leborulok előtted, Benned remélek, sze­retlek Téged!”

    Hazájában felröppen, a Szentháromsághoz szól: legyen áldott Isten, kegyelemben oly gazdag, azért a nagy sze­retetért, mellyel szeret minket! Valójában Ő teremtett minket.
    Ő teremtett minket Igéjében, Fiában, kiengesztelést nyertünk Fia Vére által, egyetlen családdá lettünk, az apostolok fun­damentumára építettük az Egyházat, hogy Isten lakhe­lye legyen a Szentlélek által, így hát szüntelenül ismé­telnünk kell a fohászt: „Istenem, hiszek Benned, leboru­lok előtted, Benned remélek, szeretlek Téged!” Ave Maria! – Üdvözlégy Mária! Áldott vagy Te és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus! Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, Isten Anyja és a mi anyánk! Betöltvén jóslatodat, Miasszonyunk, amint most belépek fatimai hajlékodba és üdvözöllek, szere­tett Anya, engedd meg nekem, hogy kimondjam azokat az igéket testvéreim előtt, melyeket Te tanítottál nekünk: „Magasztalja lelkem az Urat, és ujjongjon szí­vem üdvözítő Istenemben...”

    Portugáliában vagyok, hogy megvalósítsam régi vá­gyamat, mint az Egyház embere s mint olyasvalaki, aki saját szemével szerette volna látni Fatimát... Ma itt le­hetek, hála Isten „gazdag kegyelmének”. Zarándokutam uralkodó tényezője Fatima. Először a Mária-kegyhe-lyek útvonalát fogom követni, Vila Vicosán és Samei-rón át, aztán következik a „Szűz Városa”. A Fatimába vezető úton és visszafelé szívemben fogom hordozni a Boldogasszony hálaadó énekét, amiért Isten által meg­mentette életemet... És hódolattal ismétlem: „Magasz­talja lelkem az Urat, és ujjongjon szívem üdvözítő Iste­nemben...”

    De mivel nem hirdethetem az Evangéliumot, csak akkor, ha van kinek, itt fejezem ki csodálatomat az ele­ven és dinamikus egyház előtt, mely a portugál nép többségével azonos, s amely mindig tudta, hogyan őriz­ze meg Krisztust évszázadokon át, az emberiség Meg­váltója iránti hűséggel — akit itt mindenekelőtt szen­vedésének misztériumában és az Oltáriszentségben tisz­telünk — hálát adva a Boldogasszonynak, akit az Apostoli Szentszék Portugália királynőjének és védel­mezőjének tart, hiszen ez az ország olyan nagy szente­ket adott a világnak, mint amilyen a lisszaboni szüle­tésű páduai Szent Antal. Tiszteletemet fejezem ki eme egyetemes szent előtt is.

    Drága fivéreim és nővéreim, tudom, hogy egyek vagytok velem e napokban s különösen a „Regina Coeli” eléneklésének órájában.

    Meghatottan köszönöm meg imáitokat és mindnyája­tokat megáldalak. Különösen közel érzem magamhoz ama két testvéremet, akik velem együtt sebesültek meg. Imádkozom azért a testvéremért, aki lesújtott rám és akinek én őszintén megbocsátottam.

    Krisztussal, a pappal és áldozattal való egyezségben ajánlom fel szenvedéseimet az Egyháznak és a világ­nak. S neked, Mária, csak ismételni tudom: Totus tuus ego sum – egészen a Tiéd vagyok.

    A fatimai zarándoklat Portugáliában, ahol... a Szűz először megjelent régen, 1917-ben... olyan esemény év­fordulóján történik, melynek számomra is különleges jelentősége van...

    Találkozni fogok Portugália derék fiaival és lányai­val. Szeretnék tanúságot tenni megbecsülésemről és szeretetemről, s ugyanakkor „valamilyen lelki ajándé­kot adni át nekik, hogy megerősítést nyerjenek.” Legin­kább mint a földi testvériség és béke zarándoka me­gyek arra a földre, melyet a Szűz kiválasztott, hogy on­nan intézze a világhoz szívből szóló felhívását az imád­ságra, megtérésre és bűnbánatra.

    Valójában nemcsak azért megyek Fatimába zarándokútra, hogy kifejezzem hálámat Miasszonyunknak. Azért is megyek erre az áldott helyre, hogy az egész Egyház nevében újra halljam azt az üzenetet, mely 65 évvel ezelőtt hangzott fel Közös Anyánk ajkáról, aki aggódott gyermekei sorsáért. Ma ez az üzenet idősze­rűbbnek és sürgetőbbnek mutatkozik, mint valaha. Ho­gyan is ne aggódhatnánk a világiasság és a mindent megengedés szellemiségének terjedése miatt, mely oly súlyos fenyegetést jelent az alapvető keresztény erköl­csi normákkal szemben?

    A II. Vatikáni Zsinat megújította bennünk az Egyház küldetéstudatát és ráirányította figyelmünket az Egyház és a modern világ közötti sajátos kapcsolatra is.

    Ez a zsinati megújulási program késztet arra, hogy a modern világot is rábízzam Máriára, ahogyan tavaly az Egyházat Isten Anyjának és az Egyház anyjának ke­gyelmébe ajánlottam.

    Ilyen módon szeretnék utalni arra a határozatra, me­lyet XII. Piusz pápa hozott negyven, majd harminc év­vel ezelőtt, s melyről megemlékezett VI. Pál pápa is, amikor Máriát „az Egyház Anyjának” nyilvánította a Zsinat harmadik ülésének végén.

    A modern világot sokféle fenyegetés éri. Tehát több is, mint a történelem folyamán bármikor. Tehát az Egy­háznak fel kell ébrednie és virrasztania az Ő lábainál, aki a történelem egyetlen Ura és az eljövendő kor Feje­delme. Ezért fel akarok ébredni és virrasztani az egész Egyházzal együtt, hogy kiáltásunk eljusson a Szeplőte­len Szűzanya szívéig.

    Kérlek benneteket, ebben a szellemben csatlakozza­tok hozzám imádságotokkal!

    „Ó emberek és népek Anyja! Te ismered minden szenvedésüket és reménységüket. Anyaként érzed min­den vívódásukat jó és rossz, fény és sötétség között, mely megrengeti a világot. Fogadd el kiáltásunkat, mely a Szentlélek által egyenesen szívedig ér, s az Úr anyjának és szolgálójának szeretetével öleld magadhoz az egyéneket és népeket, kik leginkább vágyakoznak ölelésedre azokkal az egyénekkel és népekkel együtt, akikre különösképp vigyázol. Vedd az egész emberiség családját anyai védelmedbe! Túláradó szeretettel bízzuk rád őket, ó anyánk. Bár mindenkihez elérkeznék a béke és szabadság ideje, az igazság, igazságosság és remény ideje.”

    E szavakat Pünkösd napján mondtam el... a Santa Maria Maggiore-bazilikában ünnepén, a konstantinápo­lyi és efezusi nagy ökumenikus zsinatok évfordulója al­kalmából. Aztán újból elmondtam őket a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén is.

    A fenti szavakat meg lehet találni abban az okirat­ban, mellyel az Egyházat Máriának ajánlottuk, hogy küldetését folytathassa a modern világban is.

    Amikor a Szűzről azt mondották, hogy áldott „méhé­nek gyümölcsével” együtt, és mert hinni tudott, „igen­nel” válaszolt, de aztán már nem ahhoz szólt, akihez korábban, hanem az Úrhoz kezdett beszélni, és csodálatos dicsőítő éneket intézett Hozzá alázatos szolgálója­ként. A Magnificat az Újszövetség igazi Énekek éneke, mely minden nap felcsendül ajkunkon, testvéreim. Pró­báljuk meg ma különös buzgósággal énekelni... hogy lelki egységben Máriával szóról szóra, szinte szótagról szótagra elismételhessük, s így megtanuljuk tőle, ho­gyan és miért kellene dicsérnünk az Urat.

    Azt tanítja nekünk, hogy csak Isten nagyságát és nagylelkűségét szabad dicsérnünk. Egyedül ő válthat meg minket, ezért lelkünk csak benne nyerhet vigaszt. Könyörülettel hajol le hozzánk s hatalmánál fogva ma­gához emel bennünket. Nagy és valóban fennkölt a Magnificat leckéje. Mindenki elénekelheti, s el is kell énekelnie, minden élethelyzetben, hogy vigaszt és nyu­galmat leljen – a kegyelem és világosság adományán túl – még a megpróbáltatások és testi szenvedések idején is.

     Legyen ez a vigasz és béke forrása számotokra is, beteg testvéreim, támogasson benneteket imádságotok­ban és szenvedéseitek áldozatában.

   Ez a megindító Mária-üdvözlet ismétlődik és vissz­hangzik századokon át, ismétli azokat a szavakat, me­lyeket Erzsébet ejtett ki, amikor „eltelve Szentlélekkel... hango­san felkiáltott”, megszólítván Isten Szűz Anyját. Ez a megszólítás, drága testvéreim, számomra különösen alkalmasnak tetszik... hogy tiszteljük és ün­nepeljük a legszentebb Máriát e napon, melyen felje­gyezték megjelenését az alázatos Bernadett előtt, a massabielle-i barlangban, hogy rábízza kegyelmének és szeretetének különleges üzenetét. S ki állíthatná, hogy ez az üzenet nem tartotta meg teljes értékét mind a mai napig?

   Mária azért folyamodott ahhoz az ismeretlen kislány­hoz, hogy a bűnösöket megtérésre szólítsa fel, értük és megváltásukért elkötelezettséget kérve minden hívő keresztény közösségtől. Tény, hogy ez a felhívás az imád­ság és jótékonyság lelkes mozgalmát eredményezte, mindenekelőtt a betegek és szegények szolgálatában.

   Sok testvérem van... akiket fájdalom és szenvedés tesz próbára... Ti vagytok most az előtérben, kedves betegek, mert pótolhatatlan szerepet szántak nektek az üdvösségben, egyesülvén Vele, aki a megvál­tás főszereplője és végrehajtója: Jézus Krisztussal, a mi Megváltónkkal és Urunkkal az Ő szenvedése, halála és feltámadása által.

    Csak fokozatosan alakult ki bizonyos összképi az Egyház tudatában a Krisztust vallók egymást követő nemzedékeiben, amikor – a Jézus születését elbeszélő evangéliumok hatására is – megszilárdult a hit és bi­zonyossággá vált a Szűz isteni anyasága, vagyis a tény, hogy a Szentlélektől fogant. Még ha közvetett módon is – bár lényeges és alapvető módon – ez a bizonyos­ság segítette a megértést. Másrészt segítette a házasság szentségének a megértését is, illetve annak az értetlen­ségnek a magyarázatát, mellyel a tanítványok Krisztus „égi királyságának” kilátását fogadták.

    Tehát amikor első alkalommal beszélt nekik róla (mint Máté evangélista tanúsítja a 19. fejezet 10–12. vers alatt), fogantatásának és születésének nagy miszté­riuma ismeretlen volt számukra, rejtve volt előttünk, ahogyan rejtve volt a Názáreti Jézus minden hallgatója és kérdezője előtt. Amikor Krisztus arról szólt, hogy van, aki a mennyek országáért önként mond le a házas­ságról, ezt a tanítványok csak a személyes példa alap­ján érthették meg. Az ilyen önmegtartóztatás úgy véső­dött be emlékezetükbe, mint a Krisztushoz való hason­lóság sajátos jegye, hiszen nőtlen maradt „a mennyek országáért”. Az ószövetségi hagyományban a há­zasság és a szaporodást lehetővé tevő termékenység testi értelemben is vallásilag kitüntetett állapot volt. Az ettől a hagyománytól való eltérést mindenekelőtt magá­nak Krisztusnak a példája segítette elő.

    Jézus születésének története teljesen egybevág azzal a kinyilatkoztatással, melyet Jézus tett „az égi ki­rályságért való önmegtartóztatásról” tanítványainak. De az az esemény rejtve maradt az akkor élő emberek, sőt tanítványok előtt is. Csak fokozatosan vált nyilvánvaló­vá az Egyház számára, Máté és Lukács evangéliumá­nak tanúságtétele és szövegei alapján. Mária és József házasságában az Egyház Józsefet Mária jegyeseként tiszteli, Máriát pedig mint az ő jegyesét. Ez a házasság ugyanakkor magában rejti az egyének, a férfi és a nő tökéletes egyesülését a házassági szerződésben, „az égi királyságért való önmegtartóztatás” titkával egyetem­ben. „Az üdvösségtörténetben ez a önmegtartóztatás arra szolgált, hogy tökéletesítse „a Szentlélek termé­kenységét”. Igen, bizonyos értelemben ez volt ennek a lelki termékenységnek az abszolút teljessége. Ez azért lehetett így, mert pontosan ezek voltak a Mária és a ná­záreti József közötti egyezség feltételei, házasságban és önmegtartóztatásban, melyben az Örök Ige megtestesü­lésének adománya bekövetkezett.

    Az Isten Fia egylényegű az Atyával, fogantatott a Szentlélektől és megszületett emberként Szűz Máriától. Az egyetlen személyt alkotó Szentháromság kegyelme, mondhatnám, éppen ezzel a természetfeletti termékeny­ségével, gyümölcsözőképességének teljességével kapcsolatos a Szentlélekben, egy emberi lény részvételé­vel, Máriáéval, s „az égi királyságért való önmegtartóztatással”.

    Krisztus egész élete, kezdettől fogva, csendes, de vi­lágos elhatárolódás volt attól, ami az Ószövetség szö­vegeinek jelentését meghatározta. Az ószövetségi ha­gyomány szinte valamennyi várakozása ellenére, Krisz­tus Máriától született. Mária önmagáról világosan ki­mondta az angyali üdvözletkor; „Hogyan válik ez való­ra, amikor férfit nem ismerek?”  Vagyis megvallotta szüzességét.

    Mert Mária anyasága szűzies, még akkor is, ha Jé­zust ugyanúgy szülte meg, mint ahogy bármely emberi lény születik, fiú az édesanyjától, még akkor is, ha az Ő eljövetelét e világba egy férfi jelenléte kísérte, aki Mária hitvese volt, és a törvény s az emberek számára a férje. Mária szűzies anyaságának megfelel József szű­zies misztériuma, aki követte a magasból érkező hang utasítását, s nem habozott elfogadni Máriát, mert „a Szentlélek által fogantatott e gyermek.” így a szűzi fo­gantatás és Jézus e világra születése rejtve maradt az emberek elől. Názáret lakóinak szemében ő csak „az ács fia” volt („ut putabatur filius Joseph”) – vagyis Jó­zsef fiának hitték.

    Mindennek ellenére fogantatásának lényegi igazsága és valósága eltávolodott az ótestamentumi törvénytől, mely kizárólag a házasságot ismerte el, és ami valójában történt, azt nem foghatta volna fel és társadalmi ér­telemben sem tudta volna elfogadni.