Sebestyén Péter - Kincs mélyre ásva

A család nem keresztény találmány. Egyidős az emberiséggel. A legkisebb emberi közösség, de az ember életének legáltalánosabban elfogadott színtere. Karácsonyt is a család ünnepeként szoktuk emlegetni. Isten beleszületett az emberi családba, hogy azt szentté, szentséggé tegye.

1. Aki becsüli anyját, kincset gyűjt magának… Aki tiszteli apját, imája meghallgatást nyer… (Sir 3,3–17)

Mózes törvényeit külön könyvekben magyarázták a zsidó szent iratok. Így van ez a negyedik paranccsal, a szülők tiszteletével is. Jézus, Sirák Fia (Ben Szira), a Kr. e. 2. század elején írta ezt a bölcsességi könyvet, amely mintegy a vallási és kulturális örökség védelmének jegyében született. Még az ismerős „szemet szemért” elv alapján is pozitív figyelmeztetésnek számít. Ha tiszteled és szereted szüleidet, te is azt kapod gyermekeidtől. Ez mindmáig általános emberi tapasztalat. A család nemcsak vérségi kötelékek hálózata, hanem Isten akarata szerinti – mindenekelőtt lelki – közösség, amely a szeretetben jut kifejezésre. Isten szeretetből alkotta a férfit és a nőt, hogy ketten egy testté legyenek, és szeretetük gyümölcse, a gyermek biztosítsa a következő nemzedékek létét. A családban nincs demokrácia. És ez még annak ellenére is igaz, hogy a férfi és nő Isten teremtő szándéka szerint egylényegű, egyenjogú és egyenrangú. A családban egyfajta szent hierarchia van – ma úgy mondanánk, hogy világosan elkülönülő szerepek –, amelyeket a szeretet találékonyságával kell egymással összehangolni. Apai, anyai szerep, férji, háziasszonyi és családfői. A gyermekek pedig kötelesek szüleiket tisztelni, szeretni, megbecsülni, hálásnak lenni az életért. Bármilyen rossz erkölcsű a szülő – szülő marad, Isten előtt felelős gyermekéért. A gyermeknek – bármi történjék vele –, ha kivívta a szülő a tekintélyét előtte, ha nem, akár eldobta őt magától, akár nem, még ha el is vált, a vérségi kötelék jogán, az életadás miatt szülő marad.

2. Asszonyok, engedelmeskedjetek… férfiak, szeressétek… gyermekek, fogadjatok szót…! (Kol 3,12–21)

Az asszonyok engedelmességét még Szent Pál a maga patriarkális, férfiközpontú társadalmában fogalmazta, amely úgy tartotta, hogy a férfi a pénzkereső családfő, az asszony foglalkozik a gyermekneveléssel, de igazából a nagy dolgokba ne szóljon bele. Ez a rosszul értelmezett szentírási atyáskodás. Sokáig ez a felfogás dívott egyházunkban is, amely azonban a II. vatikáni zsinat szerint is tarthatatlan. A szeretetben való engedelmesség kölcsönös.

A házasság szentségében gyökerező családi lelkiség a kölcsönös szereteten és tiszteleten alapszik, ahol nincs alá- és fölérendeltség. Mindannyian Krisztusnak vagyunk alárendelve, Istennek tartozunk engedelmességgel. A családban megélt kölcsönös engedelmesség inkább a szeretet tapintata, amikor még az előtt jót teszek neked, figyelek rád, teljesítem kívánságodat, mielőtt te kérnél arra. Nincs helye a hatalmi szónak, hogy: itt én parancsolok, mert én keresek többet, nekem van diplomám, rangom stb. Ahol hatalmi harcok, megfélemlítés, érzelmi zsarolás kerekednek felül, ott már kihalt a szeretet. A férfi és nő sajátos kötelességei nem helyezik egyiküket sem a másik fölé, hanem így, Isten akaratát teljesítve lesz lelki egység köztük.

3. Kelj fel, fogd gyermekedet és anyját, s menekülj Egyiptomba”
(Mt 2,13–15)

A szent család sem volt kivétel a megpróbáltatások alól. A Betlehemben született kis Jézusnak szüleivel együtt menekülnie kell Heródes haragja elől. De Isten oltalma és gondviselése idegenben is kíséri őket. A Szentírásból kitűnik Józsefnek mint felelős családfőnek a realitásérzéke, leleményessége, Istenbe vetett bizalma, amikor hallgat az álmában elhangzó isteni szóra, és a rá bízottakat akár menekülés árán is biztonságba helyezi.

A mai apátlan családokban vagy Böjte Csaba testvér árváinak előéle­tét látva elgondolkodhatunk: mi, hívők mennyire követjük a keresztény család eszményképét? Amikor ellentét, összezördülés adódik, fejvesztve menekülünk – munkába, más kapcsolatba, külföldre stb. – magunk után hagyva árvát, házastársat… De hová is menekülünk? Mi vagy ki elől?
A sátán elől szoktunk-e menekülni? Vagy inkább felelősségünk hiányában futamodunk meg?

1. Íme, a Szűz fogan, fiút szül és Immánuelnek nevezi el. (Iz 7,10–14)

Immánu El, vagy ismerősebben Emmánuel jelentése: velünk az Isten. Ez lesz a neve a Dávid családjából származó Messiásnak. A prófétai látomás szerint az isteni ígéret egy reménytelen, kilátástalan, gyilkosságokkal tűzdelt, sötét történelmi korban hangzik el, amikor Ácház júdeai király a fegyveres szövetségesek erejében bízva akarja megtartani politikai hatalmát. Ácház elutasítja az isteni jelet, amely a próféta szaván keresztül érkezik, holott a királyt az Úr és népe szolgálatára kenték fel. A prófétai jövendölés annyira talányos és sokatmondó, hogy még azok is a Messiásra vonatkoztatták, akik akkor a közvetlen trónörökösre, Ezekiásra gondoltak. De az Emmánuel végső értelmét Krisztus születésekor, most karácsonykor értjük meg. Velünk az Isten. Isten földre születését, emberré testesülésének titkát ünnepeljük. A Boldogságos Szűzanya a Szűz, aki Fiút fogan a Szentlélektől, és Földre szüli Isten fiát. Micsoda mélységes titok. Az I. világháborúban a porosz bakák derékövét Velünk az Isten feliratú csat díszítette. Isten addig is velünk volt, a világ „őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett” – de csodálatos és hallatlan kalandot vállalt, amikor karácsony éjjelén emberként közénk született. Úgy várjuk a születés ünnepét, hogy közben tudjuk, érezzük: velünk az Isten.

2. Ő test szerint Dávid nemzetségéből született, a szentség lelke szerint a halálból való feltámadásával Isten Fiának bizonyult.
(Róm 1,1–7)

Enélkül a hitigazság nélkül a karácsony giccs. Alkalom arra, hogy a télapó-tanfolyamok szervezői és a kereskedők megszedjék magukat, hogy aztán pár nap múlva az ajándéknak szánt sok felesleges holmit eldobjuk, a gyökértelenné vált karácsonyfát jobb esetben elégessük.
A közénk megszületett betlehemi istengyermek, a második isteni személy, Jézus Krisztus, a mi Megváltónk, aki halálával és feltámadásával legyőzte a halált és örök életet szerzett nekünk. Bölcső és koporsó, a szabadító Isten, aki a szenvedésben is velem van. Az Emmánuel születésének ünnepe ez. Ahogy Kiss Ulrich jezsuita fogalmaz: „Nem fordítási hiba, hogy Velünk az Isten és Isten a szabadító, egy és ugyanaz a név, egy és ugyanaz a személy. Meg kell szabadulnunk a bűntől, hogy láthassuk Istent. És látnunk kell Istent a szenvedő emberben, hogy felismerjük, benne van velünk az Isten.” Adventben erre is készülünk.

3. Jézus születésének története Máté szerint. (Mt 1,18–24)

Máriában szentséggé lesz az anyaság és a szüzesség. És emiatt nem szorul háttérbe karrierje, emancipációja, önmegvalósító női kiteljesedése. Mint ahogy József a csendes, biztonságot adó, imádságos hátteret biztosító családfő. Mert igaz ember. Az ő igaz voltát Isten garantálja. Nem az számít igaznak, akinek nincs bűnügyi priusza, akit mások annak tartanak, aki nem károsította meg az államot, és még csak az sem, aki amúgy törvénytisztelő, fair play életet él. Ennél több kell ahhoz, hogy igaz ember legyen valaki. Isten előtt áttetszőnek lenni, ráhagyatkozni, és belőle élni, a családdal együtt. Az ilyen apának van tekintélye gyermekei előtt, az ilyen férj nem kihasználja feleségét, és az ilyen férfira bátran támaszkodhat a tágabb közösség is: szolidaritásban, közös munkában, együttgondolkodásban társra lelnek benne. Jézus neve maga is üdvösség, hiszen ő szabadított meg bűneinktől, hiszen ő maga Isten. A jászolban pihegő törékeny kisded a világ Megváltója, akire a nemzetek vártak. Én várom-e? Várok-e rá? Mitől karácsony ez az ünnep, ha nem miatta?

1. Örüljön a puszta… és örömében ujjongva daloljon! (Iz 35,1–6)

Az advent örömteli várakozás. A nagyböjttől is ez különbözteti meg. A rózsaszín vasárnap harmadik gyertyájának fényénél nemcsak óvatos örömre szólít fel, hanem a próféta szavával már bátran láttatni meri a közelgő messiási idő megvalósulását. Izajás a szabadulás örömét, győzelmét és vigasztalását vetíti elénk, mert az Úr nem hagyja magára népét. A szenvedéssel, szegénységgel, hitványsággal teli világba az egyháznak ma is bele kell kiáltania az örömhírt: Isten megszabadít, megváltottak vagyunk! A jó erősebb a rossznál, a fény erősebb az árnyéknál!

2. Legyetek türelemmel… az Úr eljöveteléig! (Jk 5,7–10)

Szent Jakab apostol türelemre inti olvasóit. Az Úr eljövetelére való várakozás állandó ébrenlétet, készenlétet, örömteli készülődést jelent. Nincs helye a toporzékoló türelmetlenségnek, az elégedetlen okoskodásnak. A messiási idő megvalósulása rajtunk is múlik. Adventünk tevékeny készülődés, örömteli buzgó szorgoskodás, de úgy, hogy figyelünk az apró részletekre. Nem összecsapjuk dolgainkat, hanem hagyjuk, hogy a maguk természetes rendje szerint történjenek, és közben tapintattal elősegítjük, hogy beérjenek testi-lelki munkánk gyümölcsei. A gyermeknek is kilenc hónap kell anyja méhében, a szántóvető ember is mindent megtesz, hogy előkészítse a talajt, irtsa a gyomot, de az áldás Istené, és türelemmel kivárja, amíg a kalász szárba szökken, megérik és kész az aratásra. Az Úrjövet számunkra nemcsak karácsony, de akár halálunk órája is. Erre felkészülni, készen állni egész életprogram.

3. Te vagy-e a Messiás, vagy mást várjunk? (Mt 11,2–11)

Keresztelő Jánoson a börtön mélyéről, közelgő halála tudatában lesz úrrá a kétely: valóban az általa megkeresztelt Jézus a Messiás? Jézus válasza pedig a prófétai ígéretek beteljesedésére irányítja a figyelmet. Nem szűnt ugyan meg a szenvedés, de Krisztus által a bitófából a feltámadás és megdicsőülés fája lett. Jézus „lelkigondozói” figyelmessége innen is látszik: nézz körül, már észreveheted Isten irgalmas tetteinek gyümölcseit… Türelmetlen korunkban ez a szent időszak is óva int, ne szaladjunk rögtön más istenek után, ha az Úr nem váltja be azonnal ígéreteit, ha imáinkat nem abban a percben hallgatja meg. Ne keressük máris máshol életrendezésünk receptjeit. Más megváltók, keleti-nyugati eszmeáramlatok, vallásos ízű szellemi koktélok után nyúlva – amelyek azonnali, instant üdvösséget biztosítanak, emelik az adrenalin szintet, és elkábítanak boldogság-igézetükkel, félő, hogy teljesen összezavarodunk, a lelki környezetszennyezés áldozataivá válunk. Ha igazán várjuk az Üdvözítőt, meg is érkezik. Az esztelen rohanás helyett több csendes odafigyelés, tapintatos várakozás szükséges, hogy észrevegyük „az Úr érkezését”. Töltsön el minket örömmel, hogy ő maga is elindult felénk. Reményünk már megvalósulóban, hiszen ő nem akar megvárakoztatni, szüntelen kopogtat lelkünk ajtaján. Legfeljebb mi ne késsünk le a vele való találkáról.

A türelmes várakozás már önmagában képes átalakítani gondolkodásunkat, értékrendünket. Belső béke és öröm tölt el, és szemmel látható közösséggé tesz. Észrevesszük a mellettünk élő nincstelent, szegényt, hajléktalant, egy családtag arcában újra felismerjük Krisztus tekintetét, szerethető lesz a szomszéd, imát mondhatunk a politikusért, akit megválasztottunk, de időközben csalódtunk benne. Adventben Isten kicsalogatja belőlünk a jót, hogy elsimuljanak a ráncok, és értelmet kapjon minden, ami addig nyűg, szenvedés volt. Isten Krisztusban nem erőszakkal, törve-zúzva tesz igazságot az ember világában, hanem a szeretet szelídségével, tapintatával, a megélt hit meggyőző, átütő erejével. Örvendezzünk, fakasszuk fel másokban is a megváltottság örömét!

1. Az Úr lelke nyugszik rajtam (Iz 11,1–10)

Izajás látomásában felsejlik a messiási korszak, amelyben Isten Szentlelke mindent átjár. Isten ígéreteinek megvalósulása annyira új fordulatot vesz, hogy ez még Ábrahám népének vágyait is felülmúlja. Jézus Krisztus megváltásával ugyanis az ószövetségi várakozások nemcsak pusztán megvalósultak, hanem az emberiség történelmében teljesen új fordulópont állt be. Jézus Krisztusban visszaállt a teremtés eredeti rendje. Elkezdődött a beteljesedés időszaka, amely egészen Krisztus második eljöveteléig tart. Erről kell tanúságot tennie az egyháznak, amely most már nemcsak a választott népet, hanem minden jóakaratú embert magában foglal. Ez nem globalizmus vagy internacionalizmus, nem is kozmopolitizmus, hanem Isten végtelen szeretetének a jele, amellyel minden népet üdvözíteni akar.

2. Amit hajdan megírtak, azt tanulságul írták. (Róm 15,4–9)

Szent Pál éppen azt magyarázza a római híveknek, hogy az isteni kinyilatkoztatás teljessége Krisztusban nem teszi fölöslegessé az ószövetségi szent iratok tanulmányozását. Akkor is voltak olyan hangok, amelyek le szerették volna vágni az egyházat az ószövetség köldökzsinórjáról. De Isten Lelke biztosítja az Ige állandó frissességét és aktualitását. Ezért a Szentírás szavai sosem vesztik érvényüket, minden kor emberének eligazítást nyújtanak. Ez csak akkor lesz érthető, ha az egység Lelkétől kapjuk a felvilágosítást, és mindent Krisztussal, Krisztusban és Krisztus által akarunk értelmezni. A Szentlélek garantálja az egyház egyetemességét, miatta nemzetek fölötti, s nem azért, mert Rómából irányítják… Ezért nem nézheti le egyik népcsoport vagy nemzet sem a másikat, és benne egy népnek sincsenek előjogai.

3. Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét! (Mt 3,1–12)

Keresztelő János szilaj hangja a pusztában megremegtette az összegyűlt hallgatóságot. Isten kemény ítéletét hirdette meg azoknak, akik nem hajlandóak a bűnbánat útjára térni. Az adventi előkészület folyamán hajlamosak vagyunk mellőzni a gondolatot, hogy ez alapvetően bűnbánati időszak. A feszült várakozás, a karácsonyvárás, az ajándékkészítés, a hajnali misék, az adventi koszorún meggyújtott gyertyák, a különféle hagyományos népszokások ápolása csak a „körítése” mindannak, ami a lényeg: tartsatok bűnbánatot! A bűnbánathoz a magunkba nézés, a beismerés bátorsága szükséges. Amennyire – a lélekbúvárok szerint is – fontos a konfliktusok kezelése, megoldása, annál is fontosabb lelkünk tükrébe belenézni, Isten szemével meglátni a hozzá vezető út akadályait.

Egy régóta halogatott telefonhívás, baráti kézfogás, be nem váltott ígéret, jóvá nem tett ballépés, szemébe nézni közvetlen családtagunknak vagy egy ideje került ismerősünknek, és azt mondani: bocsáss meg, szégyellem magam, ígérem, jóváteszem, amit elrontottam! A bűnbánatban megtisztított szív nélkül képmutatás lesz az ajándékozás, önbecsapás lesz a sürgölődő fontoskodás a kamra és a pince körül, hogy karácsonyra „mindent” beszerezhessünk. Talán ez a magunkba nézés lenne adventben a legfontosabb. Az ide vezető út is legalább ilyen nehéz. De nem lehetetlen. Mert az elcsendesedés pillanataiban Isten Szentlelke nekünk is megsúgja, hol van szükség a változtatásra.

Csak akarni kell, vágyakozni az után, akire várakozunk. Ahogyan ég az arcunk, ha elpirultunk, az Isten utáni vágy belső ébrentartására is „égetően szükségünk van”. Türelmesen átalakítva mindennapjainkban a fontossági sorrendet: örök üdvösségem szempontjából mi, ki a legfontosabb? Karriert, házat építgetek vagy a Szentlélek templomát magamban és körülöttem?

1. Rajta, menjünk fel az Úr hegyére (Iz 2,1–5)

Izajás próféta látomása elénk vetíti a messiási időket, amikor Isten megmutatja irgalmas szeretetét népe iránt. Jézus Krisztusban minden ember meghívást kapott „az Úr hegyére”, Sion templomába, ahol a megtestesült Ige békét és igazságot hirdet minden népnek. Jákob háza az egyház. A prófétai szó Jézus Krisztus eljövetelével beteljesedett. A népek várakozása nem volt alaptalan. Az első advent megvalósult.

2. Itt az óra, hogy felébredjünk álmunkból (Róm 13,11–14)

A megváltott ember is elálmosodhat. Mindennapi gondjai, a megélhetés küzdelme, gyermekei sorsa, a politikai harcok, a fogyasztói világ kísértései mind-mind elhomályosíthatják örök céljának tündöklését. Könnyen elfelejti, miért él. Egyházunk mint jó édesanya és pedagógus Szent Pál apostol szavaival akar felrázni, nehogy lekéssük örök üdvösségünk vonatát. Az advent kegyelmi időszak. Ha eddig el is bóbiskoltunk, töröljük ki az álmot a szemünkből, nyissunk új lapot életünkben, rázzuk le magunkról a tunyaság, aggodalom vagy fásultság nehezékét – mint kutya a vizet –, és merítsünk új erőt Isten állandóan friss, vonzó szerető jelenlétéből. Ahogyan az őr várja a hajnalt, ahogy múlóban az éjszaka és az új nap új feladatok kihívásait, ajándékait adja kezünkbe, úgy induljunk az új egyházi év kezdetén.

3. Legyetek készen (Mt 24,37–44)

Noé idejében az emberek élték megszokott napjaikat, elmerültek a munka és szórakozás, az élvezetek és hasznosnak vélt földi teendőik végzésében. Nem törődtek azzal, hogy bármikor rájuk szakadhat a katasztrófa. Felelőtlenül éltek, akárcsak mi. Jézus minket is fel akar rázni lanyhaságunkból. Ne a körülményeket, a politikai-gazdasági csillagállást hibáztassuk azért, ha lelki létünkben egy jottányit se fejlődtünk. Sem az autonómia, sem a kormánycserék, de még a gazdasági fellendülés se hoz megújulást közösségi és egyéni életünkben, csakis a tevékeny várakozás. A virrasztó lelkület. Amelyből a szeretet gyümölcsöző tettei fakadnak.

Olvastam egy érdekes gondolatsort, amit Noétól és a bárka építéséből megtanulhatunk.

– Ne késd le a hajót.

– Emlékezz, mindig ugyanabban a hajóban vagyunk!

– Tervezz előre. Akkor sem esett az eső, amikor Noé megépítette bárkáját.

– Tartsd jó erőben magad. Lehet, hogy már 60 éves leszel, amikor valaki felkér egy nagy dolog megalkotására.

– Ne törődj a kritikákkal. Csak tedd meg, amit meg kell tenned.

– A jövődet építsd jó magasra.

– Biztonságod érdekében utazz párban.

– A sebesség nem mindig számít. A csiga és a párduc is ugyanabban a hajóban van.

– Ha stresszes vagy, lebegj egy kicsit.

– Emlékezz: a bárkát amatőrök, a Titanicot profik építették.

– Nem számít a vihar, ha Istennel vagy, a végén mindig vár a szivárvány.

Az adventi virrasztás, a fokozott éberség ideje ráébreszt földöntúli hivatásunkra. A karácsonyi előkészület az Istennel való személyes találkozást hivatott szolgálni. Az adventi koszorú készítése, a jócselekedetek, a böjt, az imádság, a szórakozás és az élvezetek visszafogása nagyobb teret nyit a léleknek, hogy újra fellélegezzék, beteljen Isten szeretetével. Készíthetünk listát elvárásainkból, amelyekről az advent folyamán le kellene mondanunk. Rádöbbenhetünk arra, hogy egész életünk egy állandó advent, útonlét, készület az örök hazába. A Messiás már eljött és kopogtat személyes létünk ajtaján. Ha nagyon várjuk, ha akarunk vele találkozni, ha elébe megyünk és ajtót nyitunk – könnyebben eléri a szívünket.
A messiási korszak számunkra akkor el is érkezett.

1. Dávidot Izrael királyává kenik (2Sám 5, 1–3)

Az olajjal való leöntés Isten kiválasztását jelentette. Minden hatalom a nép szolgálatára adatott Istentől. Ezt testesítette meg Dávid is, akit Krisztus előképének tartunk.

2. Benne teremtett mindent, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat… (Kol 1, 12–20)

Az apostol összefoglalja Krisztus királyságának teológiáját. Jézus Krisztus a teremtett világ értelme és célja. Általa mi is a teremtés új rendjéhez tartozunk. A hatalom fogalma benne teljesen új értelmet kapott. Jézus nagysága mindenkit térdre kényszerít. Ma az ő nagysága előtt hajlunk meg és magasztaljuk Istent.

3. Most mentse meg magát, ha ő a Messiás, az Isten választottja…(Lk 23, 35–43)

A 2005-ben készült amerikai-angol-spanyol történelmi kalandfilmet – Mennyei királyság – talán már sokan látták. A kritikusok Ridley Scott rendezését nem fogadták kitörő örömmel. Habár nagyszerű szereplőgárdát vonultat fel, elmarad a Rettenthetetlen vagy a Gladiátor című alkotások értékétől. A film a 12. század keresztes hadjáratainak fénykorában játszódik, főhőse Balian, aki nemcsak egyszerű kovács, hanem szakmájának mestere, azonfelül ötvös, és már a csatákban is szerzett tapasztalatot. A történet szerint nem tudja tétlenül nézni a keresztesek önkényuralmát, otthagyja múltját és a felkelők élére áll, hogy a betolakodókat kiűzze a szent városból. Az inkább dagályos és középszerű film láttán sok hiányérzetünk támad. Még a rendezői változat is sok kívánnivalót hagy maga után. Valahogy több van a filmben, mint amit kihoznak belőle. Néha az lehet érzésünk, hogy a Gyűrűk urából vágtak bele képsorokat. Vallási tartalmát tekintve a filmből nem is marad meg sok, de egy gondolatot mégis érdemes megfontolni: „Az ember mozdulhat parancsra. A fiú követheti az apját. De ha királyok mozgatnak is téged, vagy a hatalmasok, a lelkedért egyedül te felelsz. Isten előtt állva nem mondhatod, hogy mások parancsára cselekedtél, és azt sem, hogy az erény nem volt járható út számodra…”

Krisztus király ünnepén, az egyházi év zárásaképp tegyük át az uralkodó-alattvaló, vezető-beosztott viszonyokat Isten és az ember kapcsolatának síkjára.

Szent Lukács evangéliumában olvassuk, amint az arra járók gúnyolták a keresztre feszített Krisztust: milyen király az, aki nem tud leszállni a keresztről, aki hagyja magát megfeszíteni? A kereszten elhelyezett Ez a zsidók királya feliratú táblát is gúnyból rakatta oda Pilátus.

Földi körülményeinkben hatalmasságok, hatóságok, politikai és egyéb vezetők uralma alá tartozunk még a demokratikus berendezkedésű államban is. A mai napon azonban figyelmünk az égi hazára, Krisztus uralmára összpontosul. Miközben szeretnénk önálló, szabad életet élni, és az uralkodási vágy is ott lappang bennünk, létünk Ura, Krisztus király valódi alázatot, őszinte engedelmességet kíván. Minden hatalom „onnan felülről” van. Ha valaki, úgy Krisztus az igazi tekintély, az illetékes életünk vezérlésében. Az evangélium szerint a katonák gúnyból töviskoszorút készítettek és a fejére erőltették, hogy csúfolhassák, és játékszerként szórakozhassanak vele. A kereszten meghalt és harmadnapra feltámadt királyunk azonban földi hatalmasságoknál nagyobbat, végtelenül többet ígér és ad. Halhatatlan, örök élettel ajándékozza meg a még szenvedő, de bűnbánó latrot, s őt követően mindnyájunkat.

A hiteles tekintélytisztelet alapja számunkra Krisztus. Ha tudnánk uralkodni magunkon, mások irányítását, kritikáját, másságát is több szeretettel tudnánk (el)viselni. Krisztus királyságának elismerése, az ezzel járó alázat társadalmi helyünket is kijelöli. Ahogyan Krisztusban Isten alázatát érjük tetten, ugyanúgy az emberi tekintélyt is csak ilyen „önkiüresedéssel” vívhatjuk ki.

Mátyás királynak mondta egyik alattvalója: „Felségedről sohasem tudjuk, mikor király, mikor diák”. A királynak tetszett a megjegyzés, és mosolyogva kérdezte: „Melyik alkalommal, melyik alakommal tetszem a legjobban?” „A kettő együtt tetszik nekünk” – felelte a diák. „A diákban tiszteljük a királyt, a királyban szeretjük a velünk barátkozó kedves diákot.”

Valahogy Krisztussal is így vagyunk de mérhetetlenül más fokban. Leányaink közül szépségkirálynőt választunk, az orgonát a hangszerek királynőjének, a tokajit a borok királyának, az oroszlánt az állatok királyának nevezzük. Krisztust azonban nem mi választjuk királlyá, hanem ő maga nyilatkozik így Pilátus előtt.

A királyság igazi tartalmát ő mutatta meg. A szolgálói, hitvesi magatartás, amellyel az Atya akaratát cselekszi és nekünk is példát ad – életre szóló etalon, minta. Isten országa (királysága) bennetek van – mondja.

Engedjük, hagyjuk, hogy ő parancsoljon nekünk? Szeretnénk, hogy uralma alá hajtsa ösztöneinket, rendezetlen vágyainkat, tudattalanba leszorított gátlásainkat? Ő az a király, aki értünk hal meg, hogy újjáteremtse az embert. És ő az ítélőbírónk is, aki második eljövetelekor szétválasztja a juhokat a kosoktól, a pelyvát a búzától, és azt mondja a jobbján állóknak: jertek, Atyám áldottai, vegyétek birtokotokba azt az országot, amelyet kezdettől fogva nektek készítettem…

Krisztus Urunk nem veszíti el legitimitását négyévenként, és akkor is szerető királyunk marad, ha nem hiszünk benne. Itt a földön s az örök életben is ő képvisel minden törvényt, uralmat és hatalmat. Már most részesülhetünk ebből, ha szolgálatába szegődünk. Akkor szelíd uralma körülöttünk is megnyilvánul.

1. Az igazak győzelme (Mal 3, 19–20a)

Az „utolsó” kispróféta Isten igazságosságáról tesz tanúbizonyságot. Ehhez a végítélet is hozzátartozik. Eljön majd az a nap, amikor minden, mi eléghet, elég, elhamvad, csak az marad fenn, ami örök érték.

2. Aki nem akar dolgozni… (2Tessz 3, 7–12)

Az apostol vagy a tanítványi köréhez tartozó szerző eloszlatja a tévedéseket, miszerint Krisztus második eljövetelének várása okot adhat a henyélésre és a semmittevésre. A végidők közeledtével sem hanyagolhatjuk el evilági teendőinket. A becsületes munkavégzés az evangélium hirdetésének hitelesítő pecsétje.

3. Jeruzsálem pusztulása (Lk 21, 5–19)

Az átlagember kíváncsiságának és az ismeretlentől való félelmének köszönhetően nálunk is felütötte fejét és sok lelki kárt, zavart okozott a hívők körében az ún. nagy figyelmeztetés. Odáig fajult, hogy volt, akik Ferenc pápát is Antikrisztusnak kiáltották ki, és nem mentek olyan paphoz gyónni, aki nem hisz ebben az álpróféciában… A hiszékenységnek és tömegbutításnak sajnos nincs határa, és az egyházat sem kíméli meg. Ezért a mai, utolsó évközi vasárnapon egyházunk Jézus szavai alapján a végidőkről szóló keresztény tanítást közli.

Szent Lukács leírásában az apostolok a jeruzsálemi templom ékes kövein és napfénytől ragyogó márványoszlopain csodálkoznak. Jézus lehűti őket: eljön az idő, amikor kő kövön nem marad. Erre mint valami hittanos gyerekek, akik egyszerre érdeklődőek és pragmatikusak, rákérdeznek: Mester, mikor lesz mindez?

A jeruzsálemi templom az ószövetségi ember számára nemcsak kultuszhely, vallási szimbólum, hanem a Dávidon keresztül Istentől kapott örökség záloga is volt. A hívő zsidók annak tudatában éltek, hogy Isten addig lakik népe körében, amíg a templom áll. Ha a templom elpusztul, vége a világnak, mindennek vége. Pedig már annak idején Jeremiás próféta is rámutatott, milyen önáltatás földi templomban bízni. Ezért döbbentette meg apostolait Jézus azzal, hogy a templom pusztulásáról jövendölt. Ez világvégi katasztrófával volt egyenlő. Szent Lukács már Jeruzsálem pusztulásának tudatában élezi ki Jézus szavait, mert Urunk igazából a végidőkről, az eszkatonról beszél. Mintegy kihúzza a talajt azon szektás, közeli világvégét várók lába alól, akik azonnali isteni beavatkozást sürgetnek, és végső leszámolásokkal riogatnak…

Kettős céllal teszi ezt. Először is arra figyelmeztet, hogy a város pusztulásának előjelei, a háborúk, földrengések, árvizek, járványok láttán ne az álmessiásoknak higgyünk, hanem azt tudatosítsuk, hogy a világ múlandó, véges. Ezen események mindig is voltak, lesznek. A történelem végső visszaszámlálása Krisztus első eljövetelével már megkezdődött.
Ő a történelem ura. Kerüljük el a kétségbeesést, hogy mindent a világ végének előjeleként értelmezzünk. De ne is rendezkedjünk be úgy a világba, mintha itt minden örökké tartana.

A történelem mindig is az egyházüldözés kora lesz. Folyamatos végső időket élünk. A kereszténység- (és magyar) ellenesség életünk része.
A szabadosság hordaléka. Sok jámbor keresztény egyenesen megbotránkozik az olyan kezdeményezéseken, mint például a „Hívd meg egy sörre a papodat!”, miközben legfeljebb egy évben egyszer nyitja meg a templom vagy a gyóntatószék ajtaját. Vaskos közöny választ el sokunkat egymástól, a közösségtől, mi magunk sem figyelünk az idők jeleire, a Lélek jelzéseire. Könnyebb botrányt vagy álszentséget szimatolni ott is, ahol csak tiszta szeretet van. Jézus kijózanít minket: értelmetlen a világvégét számítgatnunk, inkább legyünk hűségesek hozzá.

Ne rémüldözzünk a különféle baljós hírek hallatán, hanem kerüljük el azokat a veszélyeket és csapdákat, amelyek lelkünket sodorják veszélybe. Mérlegeljük döntéseinket, cselekedeteinket aszerint: mi maradandó, mi a veszendő, mi az örök, mi a múlandó.

Másodszor Jézus azt is világossá teszi, hogy a tanítványnak mindig készen kell állnia a megmérettetésre. Hogy megmutassa, elkötelezett hitéből milyen gyümölcsök fakadnak. Az események sűrűjében, a hirtelen változó körülmények között is emlékezzen arra, hogy sorsát Jézushoz kötötte. Ha baj, szenvedés, üldözés éri, az alkalom a tanúságtételre. Ahol mi veszélyt látunk, ott Jézus esélyt láttat a hitvallásra. Jézus szerint a családi kötelékek sem védnek meg a keresztviseléstől. De ígéretet is ad tanítványainak: hajatok egy szála sem vész el…

Az egyházi év vége fele, jó, ha Jézus szemével tekintünk a világvég jeleire, a „nagy figyelmeztetésekre”, a körülöttünk végbement szörnyű eseményekre vagy katasztrófákra. Ahelyett, hogy türelmetlenül várnánk az istenítéletet vagy elmenekülnénk a szorongattatások elől, ahelyett, hogy csak saját pecsenyénket sütögetnénk és keresnénk az egérutat, hogy megússzuk: dolgozzunk teljes erővel, lendülettel a világ megmentésén. Vegyük ki részünket az üdvösségért folytatott küzdelemből, fáradozásból. Ne bizonytalanodjunk el a sok rossz láttán, rémhírek hallatán, hanem készítsük elő magunkat és környezetünket az üdvösség befogadására.

1. Vigasztaló nekünk emberkéz által veszni el, ha belekapaszkodhatunk abba az Isten adta reménységbe, hogy föltámaszt minket… (2Makk 7, 1–2. 9–14)

A halottak feltámadásának tagadása nem új jelenség. A Krisztus korabeli zsidóság körében is előfordult. A feltámadás hitének első írásbeli „bizonyítéka” is mindössze a Kr. e. második században jelenik meg.

2. Legyetek hát állhatatosak… (2Tessz 2, 16–3, 5)

Az apostol kitartásra buzdítja tanítványát és híveit egyaránt. A kísértések között az Úr kegyelme erősít, hogy mindvégig hűségesek legyünk hozzá.

3. A világ fiai nősülnek és férjhez mennek… (Lk 20, 27–38)

A szomszéd falu egyik tanárnője szigorú, következetes pedagógus volt. Osztálya rajongott érte. Három szép gyermeknek adott életet és nevelték őket, pedagógus férjével együtt. Nyugdíjazása után halálos kór támadta meg szervezetét. Évekig irtózatos fájdalmak gyötörték, az utolsó évben már ágyhoz kötve, és a fájdalomcsillapítók sem nagyon használtak. Családtagjai a szerető gondoskodás határán túl tehetetlenek voltak. A minap a szíve feladta… Nem bírta tovább.

Ilyenkor ágaskodnak bennünk a kérdések: miért a szenvedés? Miért nem lehet élvezni itt a földön munkánk gyümölcsét? Tényleg megváltó a halál? Nem okoz még több szenvedést azoknak, akik hátra maradnak? Nem igazságtalan ez? Mit szól hozzá Isten?

Akik az igazságra tanítottak sokakat, tündökölni fognak örökkön örökké, miként a csillagok – írja a Szentírás.

Egyik ismerősöm a következőket mesélte: egész pici gyermek voltam és a drága jó nagymamám mesélt egy moziban látott filmet (talán az egyetlen, amit ő moziban látott), ami arról szólt, hogy egy osztály gyermek felmegy a mennyországba, meglátogatni a háborúban elesett (és feltámadt) apukákat. A találkozás után játszanak, és közben megéheznek, megszomjaznak, kérnek ételt/italt, szeretnének du. egyet aludni, de azt a választ kapják, hogy mindezek odafent nem lehetségesek… Én pedig csodálkozva hallgattam a történetet, mert nem tudtam megérteni: hogy is van ez? De gyerekkorom óta csak annyi változott, hogy most hittel elfogadom, hogy „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi értelem fel nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.”

A mai evangéliumban meg ezt olvassuk: akik pedig méltók rá, hogy eljussanak a másik világba, és a halálból való feltámadásra…, meg sem halhatnak többé, mert az angyalokhoz hasonlítanak, és mivel a föltámadás fiai, az Istennek fiai… Ő nem a holtak Istene, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él… Pár nappal halottak napja után ezek a jézusi szavak mintha beszédesebbek lennének. Nemcsak szokásból gyújtunk gyertyát szeretteink sírjánál, nemcsak illemből viszünk ilyenkor virágot a temetőbe és mormolunk el egy-két fohászt, hanem maga a helyzet kényszerít arra, hogy foglalkozzunk a halál kérdésével. Vagy nem is annyira a kegyetlen végzettel, mint inkább azzal: mi lesz utána? Lesz-e, és milyen az örök élet?

A feltámadásban nem hívő szadduceus pártiak már-már fantasztikus regénybe illő, kitalált történettel akarják nevetségessé tenni Jézust.
A sógorházasságból ihletődő, körmönfontan megfogalmazott történet szerint mind a hét testvér meghal, s végül az asszony is, aki mindegyikük felesége volt. Csattanóként azt kérdik: a feltámadáskor, ha lesz ilyen, melyiküknek lesz a felesége? Jézus nem sétál bele ebbe a sikamlós értelmezési csapdába, hanem a vitát a fonákjáról a színére fordítja, és felmutatja az isteni igazságot. Akik Isten akarata szerint élnek, haláluk után is élnek. Isten az élők Istene. Nem is lenne ő, ha nem lenne hatalma a halál fölött.

Evilági elképzeléseinket nem szabad kivetítenünk Isten világára. Az örök élet teljesen más, mint amit el tudunk képzelni róla. Testestől-lelkestől feltámadunk, mint maga Krisztus, de egy teljesen más létmódba. A nemi átörökítés okafogyottá válik. Megszűnnek a földi koordináták, az idő, a tér, az ösztönök, a bűn lehúzó ereje. A szadduceusok és mindenki más nagyon téved, ha azt hiszi, úgy képzeli el, hogy a halál utáni élet ennek a földi életnek a folytatása. Inkább hazaérkezés, beteljesedés, a gyümölcs beérése. Teljesen más létállapot, mint amit mi itt megszoktunk. Ott nincs elmúlás, öregedés, fájdalom, halál. Ott nincs szükség a fajfenntartásra. Ott átalakul a biológia, a test, az anyag megistenül. Megdicsőül egész személyiségünk. Nem gyűjtünk vagyont, nem lesz széthúzás, a feltámadt test már nem érzékies. Tehát nem lesz szükség még a házasság intézményére sem. A halál ott már nem veszélyezteti az emberi nem fennmaradását.

Feltámadásba vetett hitünket igazságérzetünk, tiszta vágyaink is megkívánják. Nélküle mivé lenne az évezredek óta felgyűlt sok jó, erény, tiszta szeretet, amelynek teljesítménye mint életszentség az emberiséget előbbre vitte? Mert ilyenformán fölösleges lenne megszületni, dolgozni, alkotni, áldozatot hozni, családot alapítani, gyermekeket nemzeni, felnevelni őket szeretetben, az értéket, a jót, a szépet, az igazat átadni, és bízni abban, hogy továbbviszi azt a művet, amit megkezdtünk. Vagy kozmikus félrevezetés áldozatai lennénk? Akárcsak az ufókkal, reinkarnációval, lélekvándorlással? De hát akkor mire megy ki az ún. evolúció, fejlődés, haladás, ha csak úgy kialszik, szétpukkad, mint egy lufi? Szélhámosság az egész? …

Jézus Krisztus igazából saját szenvedésén, kereszthalálán és feltámadásán mutatta be azt, hogy nem áldozatai vagyunk egy világméretű félrevezetésnek, hanem van számunkra hely az örök Atyánál, ahová ő is visszament, immár testünket is felmagasztalva. Ne ragadjunk le földies elképzeléseknél, fantáziálásoknál, ne engedjük meg, hogy csak evilági életben higgyünk, de azt se, hogy az emberi viszonyokat – még ha végtelen formába is – kivetítsük az örök életre. Az eukarisztiában már most velünk élő feltámadt Úr ígérete szerint: szem nem látta, fül nem hallotta, emberi értelem fel nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik (1Kor2, 9).

1. Elnéző vagy az emberek bűnei iránt, hogy bűnbánatot tartsanak… (Bölcs 11, 23 – 12, 2)

Az ószövetség legfiatalabb könyvében a szerző röviden kitér Isten irgalmára.

2. Urunk, Krisztus eljövetelét… illetően ne veszítsétek el… józanságotokat… (2Tessz1, 11 – 2, 2)

Az újszövetség legrégibb könyve megerősíti Urunk szavait, mely szerint az egyháznak a világ vége előtt még küzdelmes földi története lesz. Ezért elsősorban az egyház tanítására kell alapoznunk hitünket. A magántanítások és teóriák zavart okozhatnak a hívő lelkében.

3. Zakeus, gyere le hamar! (Lk 19, 1–10)

A múlt vasárnapi történetben Jézus egy kitalált vámos alakját hozza példaként, most egy „élő”, hús-vér vámos a főszereplő. Zakeus, vagy magyarosan Zakariácska, talán alacsony termetéből fakadó kisebbrendűségi, bénító érzését akarta kárpótolni, talán kíváncsiságtól hajtva, de mindenképpen céltudatosan előrefut, és suhancokat meghazudtoló ügyességgel kapaszkodik fel a vadfügefára, hogy láthassa az arra elvonuló Jézust. Arábia és Júdea határállomásán a balzsam vámjából és az adóbehajtásból meggazdagodó fővámost valamiért már nem boldogítja a pénz. Nyugtalan lelkének tiszta vágya legyőzi a hivatalnoki illemszabályokat, meglett felnőttként már nem ügyel méltóságára, hanem egy olyan kilátóhelyet keres, ahol megpillanthatja azt a prófétát, akiről már sok jót hallott. Szent Lukács finoman sejteti is az indítékot: szerette volna Jézust látni szemtől szemben…

Vajon milyen lehetett Jézus tekintete? Miért akart pont az ő szemébe nézni? Hiszen látott már embert eleget, akiktől pénzt kért, akik szemlesütve, gyűlölettel vagy épp kaján mosollyal pengették le az adógarast, csakhogy mihamarabb túl legyenek az elvámolás idegölő percein? Vagy csak kukkolni akart, hogy közben Jézus őt ne vegye észre?… Vajon még senki nem tekintett rá úgy, hogy abban szeretetet, megnyugvást, elfogadást találjon? Mi sugárzik a mi tekintetünkből? Keressük, bírjuk mások tekintetét, miközben velük beszélünk? Egymás szemébe nézünk olykor?

Jézus ismeri az ember titkos gondolatait. Egyből kiszúrja az ágak között meghúzódó törpe embert és leszólítja, szó szerint: Zakeus, gyere le! Ma a te házadban kell megszállnom… Mielőtt szólna, Jézus már gyógyít. Kimenti a lincselő hangulatból, meglátja benne és meggyógyítja a beteg, üdvösségre-megmentésre váró lelket. A pásztor utána megy az elveszett báránynak. Utána nyúl annak is, aki nem elkódorgott, hanem épp otthon van. Jézus házhoz jön. Odajön értünk, ahol vagyunk. Házunkba hozza az üdvösséget. Családi körben asztalunkhoz telepszik, és bejelenti: nem vagyunk elveszettek. Függetlenül múltunktól, a közvélemény ítéletétől, akkor is, ha valamiért elmaradoztunk a templomtól és a közösségtől – otthonunkban is ránk nyitja az ajtót.

Csak a szívünk vágyára, az „önrészre” vár. Mert ha megküzdünk kegyelméért, legyőzzük sértődöttségünket vagy bármiféle kisebbrendűségi érzésünket – saját magával, végtelen isteni szeretetével ajándékoz meg. Ez az üdvösség. Házhoz szállítva, mindenféle felár, útiköltség, csomagolás, ellentételezés nélkül. S ebből az örömből fakad a megtérés. Életünk teljes valójában megváltozik. Mint a Zakeusé. A zsidó törvények szerint csak juhlopás esetén volt köteles valaki négyszeres kárpótlásra. Ez a dúsgazdag vámos most önkéntelenül, szenvedélyesen, minden mesterkéltségtől mentesen, a jelenlévő urak megrökönyödésére, elkiáltja magát: Nézd, Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, s ha valakit megcsaltam, négyannyit adok helyette!

Vajon hány milliomos pénzügyőr, vámos, korrupcióval meggazdagodott politikus ragadtatja magát ilyen őszinte, szívből jövő kijelentésre? Bizonyára másképp nézne ki a világ, népünk társadalmi lelkiállapota. S nemcsak az…

Zakeus háza kétszeresen is az üdvösség háza. Kétszer is szerepel Jézus ajkán. Először mint szállása célpontja, most pedig: ma üdvösség köszöntött erre a házra. A Jézussal való találkozás kigyógyítja Zakeust lelkifurdalásából, gátlásaiból. Minket is, ha leszállunk bűneink uborkafájáról, vagy ha úgy tetszik, fölkapaszkodunk az evangéliumi tökéletesség, a jézusi eszmény fájára, hogy megpillanthasson. Mindnyájunkban van valami Zakeusból, hiszen mi is „Ábrahám fiai” vagyunk. Ne bujkáljunk hát Jézus elől, hanem nyissunk neki ajtót, mert ma nálunk akar megszállni. Személyesen nevünkön szólít, ha az első sorokban ülünk, ha a hátsó padokban: Dezsőkém, Terikém, gyere ide, ma a te házadban szeretnék megszállni! Add ide bűneidet, gondjaidat, bízd rám életedet, hogy hozzád is beköszönhessen országom.

Ha ellenállunk, elszalasztottuk üdvösségünket.

1. Az Úr igaz bíró, nem nézi az ember személyét, nem részrehajló… (Sirák 35, 12–14. 16–18)

Megszívlelendő Sirák fiának bölcs mondásai között az is, amit Isten igazságosságáról ír.

2. A jó harcot megharcoltam (2Tim 4, 6–8. 16–18)

Az Isten akaratát megtaláló és aszerint való életről vallott szentpáli vallomás szinte szállóigévé vált. Milyen jó lenne, ha ezt minden hívő koporsója mellett nyugodtan elmondhatnók!

3. Két ember ment fel a templomba imádkozni… (Lk 18, 9–14)

A mai evangéliumban visszacseng fülünkbe a hálaadásról szóló lukácsi rész és a beképzelt bíró története is. Szakaszunk farizeusa is hálaadással kezdi. Micsoda mintája az igazi imának! A zsidóknál amúgy is természetes volt, hogy az imádságot hálával kezdjék. Például férfiak egyik kedvenc imája volt: köszönöm, Istenem, hogy nem teremtettél nőnek…

A jézusi példázat szerint a farizeus is így hálálkodik: hálát adok, Uram, hogy törvénytudó, erényes, becsületes, vallásos vagyok. Viselkedése hasonlít az öntelt bíróéhoz, de még súlyosabb eset: ő vallásosan tetszeleg magában, és gőgjében lenézi a másikat. Nem szorul Istenre, sőt saját magával dicsekszik Isten előtt. Szánalmas figura – mintha magunkat látnánk benne…

Jézus szerint ezért nem igazul meg. A megigazulás ugyanis feltételezni a bűnök beismerését és odaadását Istennek. Ez a farizeus azért ad hálát, mert nem bűnös! Ez az élet kevélysége. A bűnében megátalkodott emberrel, a bűnei súlyát elmaszatoló vagy kimagyarázó „vallásos” emberrel Isten nem tud mit kezdeni.

Mennyivel másabb, megnyerőbb a mindenki által megvetett vámos imája. Ő nem húzza ki büszkén magát, hanem szemét lesütve, mellét verve csak ennyit mond: Uram, irgalmazz nekem, bűnösnek.

Isten előtt, hozzá legméltóbb magatartásunk: az alázat. Ez nem sunyi meghunyászkodás, hajbókoló megalázkodás, kétszínűség vagy álszerénység, hanem valódi, emberi alapállás. A humilitas (alázat) a humus-szal, a földdel kapcsolatos. Emberi mivoltunk valósága. Ennek a törékenységnek, földhöz ragadtságnak, földből valóságnak a tudatában élni, hagyni, kérni, engedni, hogy Isten emeljen fel, ne mi önmagunkat. Ahogyan a skolasztikusok tanították: hajánál fogva önmagát senki nem képes kihúzni a gödörből. Az Istennek tetsző ima és a mögötte levő személyiség jellemzője az alázat. Tökéletes ellentéte a gőgnek, amelyet a példabeszédbeli farizeus mutat.

Öntudatos korunkban a pszichológusok is saját magunk menedzselésére tanítanak. Tudnunk kell eladni magunkat. Legyünk meggyőzőek, keltsünk jó benyomást, s máris kedvezőbb elbírálásban lesz részünk. Állásinterjúknál mosolyogjunk, soroljuk fel minden erényünket, és bátran kérdezzünk. Ne röstelljük eredményeinket, megvalósításainkat feltüntetni, sőt önéletrajzunkba bátran írjunk bele minden fontos részletet. A szerénység nem erény. A magabiztosságtól mindjárt a zsűri is meghatódik. Legyünk büszkék magunkra, vonzó énképünkkel együtt karrierünk is hamarabb épül…

Jézus inkább arról beszél, hogy Isten előtt nem kell igazolnunk magunkat. Az igazi hálában nincs egy szemernyi kevélység sem. Rossz úton járunk, amikor másokhoz kezdjük magunkat hasonlítani. S még inkább rossz, ha ezt imádságként tesszük. Ha igazán hálásak akarunk lenni, köszönjük meg Isten bőkezűségét, irgalmát, amelyet a másik ember is megtapasztal, aki talán nem is annyira bűnös, mint mi.

Isten nem tűri a színészkedést. Az előtte való őszinteséget nem lehet megjátszani, mert hamar lehull a lepel, s a király meztelen marad. Sokunkat megkísért a hiúság, a képmutatás, ami hamis vallásossághoz, vallási okoskodáshoz vezet. Farizeussá válunk.

Nem mellékes részlet, hogy mindez a templomban történik.

Amikor a templomban imádkozunk, egy közösség tagjaként állunk Isten előtt. Amikor mellünket verjük a közös gyónásban, valódi bűnösségünket, konkrét vétkeinket ismerjük be, és nem azzal kell foglalkoznunk, hogy a másik bűnösebb-e, mint mi. Ha bűnösebb volna is, az sem mentene fel minket felelősségünk alól. Ne tetteinket adjuk Istennek, mint a farizeus, hanem bűnös önmagunkat, mint a vámos. Csak így remélhetünk megigazulást.

Az imádság alaphelyzete ez a rémületes és gyönyörűséges megrendülés, hogy Isten megszabadít terheinktől, kiigazítja életünket, kifizette helyettünk a számlát. Ő födi be mezítelenségünk szégyenét. Ezért adunk hálát, és ezért igyekszünk a szentség, és nem az álszentség útján járni.

1. Mózes kitárt karja (Kiv 17, 8–13)

Húsvét vigiliáján, a mély értelmű feltámadási szertartás végén már nem egyszer éreztem fáradságot karjaimban. Felemelő, jóleső fáradság volt. Amikor órákig kitárt karral imádkozik az ember, az fárasztó lehet. Mózes karjait is tartani kellett a hosszú ima alatt. Az ószövetségben még azt hitték, addig hatékony az ima, amíg kitárt karral bírjuk. Mintha a mesterséges testtartás, a különféle trükkök befolyásolnák Istent. Manapság sok keletről importált meditációs és jóga módszer dívik, amelyek azt a képzetet keltik az emberben, hogy a technikákkal (térdelve, ülve, keresztbe tett lábakkal, ismétlésekkel, csendben vagy hangosan kiáltozva stb.) hamarább célt érhetünk. A keresztény szerzeteseknél és ájtatosságoknál is meghonosodtak a különféle imamódok és testtartások, de nem azzal a céllal, hogy ezzel Istent manipuláljuk, jobb belátásra bírjuk. Nem Istennek van szüksége mindezekre, hanem az imádkozót hivatottak segíteni, ösztönözni, hogy ne lankadjon a bizalomban, konok hűséggel, állhatatosan ostromolja az eget, és ne unja meg Istenhez fohászkodni. Mert ahogy Mózes imájában látjuk, a kitartó ima meghozza gyümölcsét.

2. Kitartás az apostoli munkában (2Tim 3, 14– 4, 2)

A Szentírás olvasása és tanulmányozása állandó buzgóságra serkenti Isten emberét.

3. Amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön? (Lk 18, 1–8)

Habár a mai bibliai textus címe az igazságtalan bírót nevezi meg főszereplőként, valójában Szent Lukács az állandó imádság lelkületéről ír. Jézus konkrét emberi karaktereket használ fel, hogy rámutasson: a korrupcióval terhelt emberi igazságszolgáltatás ilyen. Ez nem lesz más egyhamar. Ő nem is akarja tökéletesíteni, mert az az emberi bűnösség miatt lehetetlen. Az ember megkísérthető, akár a saját gyengeségein keresztül is.

A példázatban szereplő bíró önkényes, gátlástalan. Istentől nem fél, embertől nem tart. De a rámenős öregasszonytól egyszerre csak félni kezd. Talán a zaklatással járó kellemetlenségtől, talán lustaságból, talán a hírnevét félti, talán azért akar minél hamarabb túl lenni az ügyön, hogy lerázza ezt a számára már kényelmetlen nőszemélyt…A történet olvasása közben észrevétlen együttérzünk az özvegyasszonnyal, aki a szegények képviselője, férje hiányában védtelen, kiszolgáltatott, csak magára van utalva. Az özvegy alakja minket bátorít: ne adjuk fel. Vívjuk meg a lélek harcát a gonosszal szemben. Úgy harcoljunk jogainkért, mint ez az asszony. Érdemes küzdeni, mert Isten a mi oldalunkon áll: előbb vagy utóbb igazságot szolgáltat. Az asszonynak senkije nincs, ajándékokra sem telik, megvesztegetéssel nem tud érvényt szerezni igazának, mégsem hagyja annyiban. Azt teszi, amit tehet: mindig újra jön, és kopogtat. Előadja az ügyét mindaddig, amíg a közönyös és gonosz bíró meg nem unja. A bíró nyugalmat akar, a zaklatásból már elege van, és be kell látnia, hogy az asszony sürgetése már teher. Szabadulni akar tőle.

Jézus nem a bíróhoz hasonlítja Istent – mintha csak akkor hallgatna meg minket, ha erőszakosan, pofátlanul alkalmatlankodnánk nála… –,
hanem az özvegy képével akar bátorítani a kitartó, állhatatos imádságra. A példabeszéd igazi értelme a fokozásban rejlik. Ha még ez a korrupt bíró is – aki az özvegytől nem remélhetett csúszópénzt –, végül végére járt az ügynek, mennyivel inkább meghallgatja gyermekei kérését a szerető és irgalmas Isten, ha hittel és bizalommal könyörögnek hozzá. Majdhogynem elvárja, hogy mi is ilyen szakadatlan hűséggel harcoljunk örök üdvösségünkért, az isteni igazságszolgáltatásért. Az ima ereje áthatol a felhőkön, és a hit csodáit termi meg már itt a földön.

A példázat zárásaképp Jézus szinte paradox módon nyomatékosítja: csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön? Vagyis nem az a gond, hogy Isten meghallgatja-e imáinkat és szolgáltat-e igazságot, mert ahhoz kétség nem fér. Inkább az a gond, hogy ki tudunk-e tartani a hitben, amíg az Úr eljön, ítélni élőket és holtakat! Súlyos és elgondolkodtató kérdés… Mintegy aláhúzza a hit és az imádság elválaszthatatlan szerepét. Ahogyan a példázatban szereplő özvegy is abban bízott, hogy a rossz hírben álló bíró számára kedvező döntést hoz. Mi is azért imádkozunk, mert hisszük, hogy imáink meghallgatásra találnak. Lehet, hogy kell valami történjék velünk, hogy észhez térítsen. Mint ahogy az istentelen bírónak is szüksége volt erre az öregasszonyra, hogy megtalálja az igazságot…

Egy férfi éveken keresztül gyűjtött egy új Mercedesre. Végül a sok munka és félretett pénz meghozta a várva várt pillanatot. Nagy örömmel és izgalommal hajtott hazafelé, hogy családjának és barátainak is megmutathassa az új „álomautót”. Útközben megállt, hogy betérjen az egyik barátjához. Könnyedén talált egy helyet, ahova beparkolhat, és „rükvercbe” tette az autót. Nagy lendülettel elkezdett tolatni, mire halotta, hogy egy kő koppan az új autóján. Hirtelen lefékezett és kiszállt. Látta, hogy egy kisfiú dobta meg a kocsiját, ezzel máris megsérült a gyönyörű fényezés. A férfi kikelve önmagából, így kezdett el üvöltözni: „Te normális vagy, kölyök? Nincs neked eszed? Ha majd jól elverlek, el fog menni a kedved az ilyen őrültségektől, hogy mások kocsiját kővel dobáld!”

Bácsi kérem, ne haragudjon!” – válaszolta a fiú.

A férfit annyira elöntötte a düh, hogy nem is figyelte, mi van körülötte. De a fiúcska így folytatta: „Elnézést, nem tehettem mást! Túl messze voltam öntől, hogy meghallja a hangomat. Csak így állíthattam meg, hogy ne tolasson tovább.”

És ekkor látta meg a férfi, hogy a kocsija mögött egy tolószékkel felborult gyerek van. „Ő a testvérem és egyedül előre ment a tolószékkel. De túl gyorsan gurult és a járda szélén felborult, pont az ön kocsija mögé. Muszáj voltam megdobni, hogy megállítsam magát.” Ekkor a férfi nagyon elszégyellte magát, és segített visszatenni a fiút a tolókocsiba.

Az eset után a kocsin soha nem csináltatta meg a fényezést. Az megmaradt emlékeztetőnek, hogy ha megdobnak kővel, talán azért van, hogy a figyelmünket felkeltsék, nehogy valami nagy bajt okozzunk.

Jézus halk, szelíd hangon szól a mi szívünkhöz és lelkünkhöz. Néha nincs időnk meghallani, vagy túl elfoglaltak vagyunk, hogy figyeljünk őrá. Néha meg kell hogy dobjanak kővel ahhoz, hogy körülnézzünk, mi is folyik az életünk körül…

1. Naamán meggyógyítása (2Kir5, 14–17)

Naamán, az „idegen” katonatiszt meggyőződik arról, hogy Isten nincs területhez kötve. Az etióp főember halálosan beteg. Bélpoklossága leszállítja önmaga magaslatáról, idegenben, kiszolgáltatottan döbben rá: nem is olyan nagy dolog, amit Isten prófétája kér. Csak félre kell tenni az önérzeteskedést, és megfürödni a Jordán vizében. Sokszor nekünk is csak „ennyi” hiányzik a megtéréshez, szívünk nyugalmához. Ha van bennünk alázat, mélységes hit és hála, kínzó és megszégyenítő testi-lelki lepráinkból Isten ingyen gyógyít meg.

2. Ha meghalunk vele, majd élünk is vele… (2Tim 2, 8–13)

Az apostol kedvenc tanítványát az életből vett példákkal buzdítja és bátorítja, hogy tartson ki a szenvedésben. A katona, a versenyző, a földműves csak akkor ér el eredményt, ha egész erejét beleadja „vállalkozásába”. Ugyanígy az apostol, a tanítvány is egész életállapotával Krisztust hirdeti. Akár börtönben van, akár szabadon.

3. Hát a többi kilenc hol van? (Lk 17, 11–19)

Évekkel ezelőtt a templomépítés sodrában tíz pályázatomra csak egy segélyszervezet jelezte vissza, hogy tud és akar támogatni. De az is elvárta, hogy rendszeresen tájékoztassam a pénzek felhasználásáról, elszámoljak az utolsó fillérig, és köszönőlevelet is írjak nekik. A bérmálkozási ünnepség után a 26 bérmálkozóból alig hárman-négyen járnak rendszeresen templomba. Ifjú házasoknál még kisebb az arány, egy a tízhez. Tízből kilencszer elfelejtünk köszönetet mondani. Az evangéliumi történet szerint a tíz meggyógyult leprásból csak egy ment vissza Jézushoz hálát adni gyógyulásáért. Vajon miért ez a feltűnően rossz arány? Miért van az, hogy ilyen könnyen eluralkodik rajtunk a jóra való restség? Miért tartjuk magától értetődőnek a jót? Esetleg az a megalázó, hogy beismerjük, megköszönjük azt, hogy életünk túlnyomórészt másoktól függ? Lukács evangélista mégsem ünneprontó, amikor a hálátlan leprásokról ír, hiszen a meggyógyult, hálás szamaritánust ünnepli, mutatja fel jó példának.

A mai Spanyolország területén található egy régi vízvezeték. Valamikor a Krisztus utáni II. században építették, amikor a terület a Római Birodalomhoz tartozott. A kőből és téglából épült, több kilométer hosszú, boltíves építmény a hegyekből szállította a vizet a városba. A város lakóit sok évszázadon keresztül látta el friss vízzel. A XX. században a település vezetése felfedezte, hogy nekik milyen nagy kincsük van. Azt mondták: Meg kell őriznünk ezt a régi vízvezetéket az utókornak! Nem szabad tovább használnunk, nehogy „tönkremenjen”. Elhatározták, hogy új, modern vízvezetéket építenek drága pénzen. Amikor az új csőház elkészült, a régit kiiktatták a rendszerből. Néhány év múlva a régi vízvezeték teljesen kiszáradt. A nyári forróságban a kiszáradt habarcs kipotyogott a kövek és a tégla közül, s az építmény több helyen összeomlott. A víz 1800 éven keresztül életben tartotta a vezetéket, amikor viszont megszűnt a folyása, az építmény teljesen tönkrement.

Valami ilyesmi történik életünkben is, ha megszűnünk hálásaknak lenni. Hála nélkül kihal a szeretet, a bizalom, az Istenre és egymásra utaltság. Összeomlik kapcsolatrendszerünk az élővilággal. Kilenc társával ellentétben, az „idegen” szamaritánus hálás szívvel ismerte fel gyó­gyu­lásában Isten irgalmát, s még útközben visszafordult, hogy ezt Jézusnak megköszönje. Mi meg természetesnek tartjuk, ha a boltban kifizettük az árucikket, akkor az a miénk. Nem tartozunk köszönettel senkinek. A szolgáltatás „automatikus”. Pénzünkért minden jár nekünk. Elégedetten elkönyvelhetjük, hogy „így van rendjén”. Hiszen mások, valakik a szolgálatunkra szegődtek. Az adófizetők pénzén intézik ügyeinket. Miért is járna ezért külön elismerés, hálapénz, figyelmesség? Semmi sincs ingyen – szoktuk mondani, kifizettük. Csakhogy ne tartozzunk, ne legyünk kiszolgáltatva, lekötelezve. Nem szeretjük el- és beismerni, hogy lépten-nyomon rá vagyunk szorulva, utalva mások ingyenes szeretetére. Még inkább Istenére. A madárdal, szemünk fénye, gyermekünk kacagása, a kenyér íze, a bor zamata, a tiszta levegő, a víz, a holdvilág, a természet kincsei – majdhogynem „csatolt áruk”. Működik a rendszer. Mi ebben olyan különös? Az ún. autonóm személyiség nem szereti, ha eszébe juttatják, hogy mástól függ!

Mennyi időt, ideget, munkát fektetünk a rendcsinálásba, követelmények támasztásába, az önsajnálatba és elvárásokba, miközben folyton elégedetlenkedünk, követelőzünk, és csak a rosszat vesszük észre magunk körül. Mennyi lelki energiát szabadíthatnánk fel magunkban és környezetünkben, ha megtanulnánk hálásnak lenni. Észrevéve, megbecsülve és megköszönve a jót, a szépet, a szeretet apró jeleit, amelyek valójában szüntelenül felénk áramolnak.

Jézus azt mondja a hálás szamaritánusnak: menj, hited meggyógyított téged. Igazából ebben a pillanatban gyógyult meg a beteg. Egészen.

A hálához hit kell. Meglátni, felismerni az ajándékban az ajándékozót. A hála több, mint udvariasságból a fogaink között átpréselt: köszönöm. Nem pusztán jólneveltség kérdése, hanem alapvetően olyan emberi, hívő magatartás, amellyel nap mint nap rácsodálkozunk Isten ajándékaira, amelyeket legtöbb esetben nem is tudnánk viszonozni, nemhogy megfizetni. A hála annak elismerése, hogy Isten ingyenes szeretete tart életben minket. A hálához alázat mindenképpen szükséges, de az semmiképp nem megalázó!… Annak a boldog felismerését jelenti, hogy megajándékozottak vagyunk. – Mid van, amit nem kaptál-kérdi az apostol? Nem mondhatjuk semmire, hogy kiérdemeltük, rászolgáltunk, megdolgoztunk érte… Legyünk hálásak mindenért, minden nap. A tiszta vízért, a napfényért, az egészségért, a betevő falatért, szüleinkért, szeretteinkért, és azért is, ha Isten néha megengedi, hogy másképp történjenek a dolgok velünk, mint ahogy szeretnénk. Ez nemcsak pozitív gondolkodás kérdése. Nem merül ki annyiban, hogy a félig üres pohárban a félig már tele poharat is észreveszem. A hálás lelkületet gyakorolva erénnyé, életformánkká is válhat. Nem válunk alárendeltté vagy kiszolgáltatottá, hanem felnyílnak szemeink az élet apró csodáinak felértékelésére. Észrevesszük, hogy hány ember szeret minket, hányan élnek körülöttünk, akik munkájukkal, áldozatukkal a mi boldogságunkat szolgálják. Megtanuljuk megbecsülni a kis dolgokat, odafigyelhetünk embertársaink apró gesztusaira, amelyekben sok szeretet húzódik meg. A hála gyógyír. Csalódások és beszűkülések helyett tanulságokkal gazdagodunk, és másokba is sok erőt önthetünk. A hála boldoggá tesz. Összekapcsol Istennel és az emberekkel. Ha hálásak vagyunk, belső erőforrásaink is megnyílnak, és életünk vízvezetéke újból „átereszti” az isteni kegyelmet.