71586 ima található a honlapon, összesen 165179 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

Sebestyén Péter - Kincs mélyre ásva

Sebestyén Péter - Kincs mélyre ásva
Hetente frissül

A  bő két évtizednyi rádiós nép- és  több mint 25 évnyi egyházszolgálatom ezért erősítette meg bennem az elhatározást, hogy kiálljak korunk írott és virtuális "areopagusaira", mint templomon kívüli fórumokra, és hirdessem az igét „akár alkalmas akár alkalmatlan”. Ez kényszerű kötelességem és meseszép feladatom egyszerre, melyet minden porcikámmal mégis szívesen vállalok. Pennámmal és hangommal, értelmemmel és egész szívemmel Isten szolgálatában akarok állni. Ez vezérel akkor is, amikor gondolataimat papírra vetem.
Az írás számomra most már létszükséglet. Állandó, nyugtalanító késztetés, hogy gondolataimat, meggyőződésemet, értékrendemet, életbeli alapállásomat másokkal is közöljem, örömhírként megosszam.

Kedves olvasó testvérem, ha ide bukkannál, világhálós szörfözgetés közben, erre a szép, és félelemmentes, gyönyörű kalandra hívlak Téged is.

Ne tétovázz, olvasd az Örömhírt. Lelked szomját oltsd az örök élet vizével.

Sebestyén Péter - TÜZET HOZTAM! Hála vagy köszönet?Évközi 28. vasárnap

Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
06

1. Naamán meggyógyítása (2Kir5, 14–17)

Naamán, az „idegen” katonatiszt meggyőződik arról, hogy Isten nincs területhez kötve. Az etióp főember halálosan beteg. Bélpoklossága leszállítja önmaga magaslatáról, idegenben, kiszolgáltatottan döbben rá: nem is olyan nagy dolog, amit Isten prófétája kér. Csak félre kell tenni az önérzeteskedést, és megfürödni a Jordán vizében. Sokszor nekünk is csak „ennyi” hiányzik a megtéréshez, szívünk nyugalmához. Ha van bennünk alázat, mélységes hit és hála, kínzó és megszégyenítő testi-lelki lepráinkból Isten ingyen gyógyít meg.

 

2. Ha meghalunk vele, majd élünk is vele… (2Tim 2, 8–13)

Az apostol kedvenc tanítványát az életből vett példákkal buzdítja és bátorítja, hogy tartson ki a szenvedésben. A katona, a versenyző, a földműves csak akkor ér el eredményt, ha egész erejét beleadja „vállalkozásába”. Ugyanígy az apostol, a tanítvány is egész életállapotával Krisztust hirdeti. Akár börtönben van, akár szabadon.

 

3. Hát a többi kilenc hol van? (Lk 17, 11–19)

Évekkel ezelőtt a templomépítés sodrában tíz pályázatomra csak egy segélyszervezet jelezte vissza, hogy tud és akar támogatni. De az is elvárta, hogy rendszeresen tájékoztassam a pénzek felhasználásáról, elszámoljak az utolsó fillérig, és köszönőlevelet is írjak nekik. A bérmálkozási ünnepség után a 26 bérmálkozóból alig hárman-négyen járnak rendszeresen templomba. Ifjú házasoknál még kisebb az arány, egy a tízhez. Tízből kilencszer elfelejtünk köszönetet mondani. Az evangéliumi történet szerint a tíz meggyógyult leprásból csak egy ment vissza Jézushoz hálát adni gyógyulásáért. Vajon miért ez a feltűnően rossz arány? Miért van az, hogy ilyen könnyen eluralkodik rajtunk a jóra való restség? Miért tartjuk magától értetődőnek a jót? Esetleg az a megalázó, hogy beismerjük, megköszönjük azt, hogy életünk túlnyomórészt másoktól függ? Lukács evangélista mégsem ünneprontó, amikor a hálátlan leprásokról ír, hiszen a meggyógyult, hálás szamaritánust ünnepli, mutatja fel jó példának.

A mai Spanyolország területén található egy régi vízvezeték. Valamikor a Krisztus utáni II. században építették, amikor a terület a Római Birodalomhoz tartozott. A kőből és téglából épült, több kilométer hosszú, boltíves építmény a hegyekből szállította a vizet a városba. A város lakóit sok évszázadon keresztül látta el friss vízzel. A XX. században a település vezetése felfedezte, hogy nekik milyen nagy kincsük van. Azt mondták: Meg kell őriznünk ezt a régi vízvezetéket az utókornak! Nem szabad tovább használnunk, nehogy „tönkremenjen”. Elhatározták, hogy új, modern vízvezetéket építenek drága pénzen. Amikor az új csőház elkészült, a régit kiiktatták a rendszerből. Néhány év múlva a régi vízvezeték teljesen kiszáradt. A nyári forróságban a kiszáradt habarcs kipotyogott a kövek és a tégla közül, s az építmény több helyen összeomlott. A víz 1800 éven keresztül életben tartotta a vezetéket, amikor viszont megszűnt a folyása, az építmény teljesen tönkrement.

Valami ilyesmi történik életünkben is, ha megszűnünk hálásaknak lenni. Hála nélkül kihal a szeretet, a bizalom, az Istenre és egymásra utaltság. Összeomlik kapcsolatrendszerünk az élővilággal. Kilenc társával ellentétben, az „idegen” szamaritánus hálás szívvel ismerte fel gyó­gyu­lásában Isten irgalmát, s még útközben visszafordult, hogy ezt Jézusnak megköszönje. Mi meg természetesnek tartjuk, ha a boltban kifizettük az árucikket, akkor az a miénk. Nem tartozunk köszönettel senkinek. A szolgáltatás „automatikus”. Pénzünkért minden jár nekünk. Elégedetten elkönyvelhetjük, hogy „így van rendjén”. Hiszen mások, valakik a szolgálatunkra szegődtek. Az adófizetők pénzén intézik ügyeinket. Miért is járna ezért külön elismerés, hálapénz, figyelmesség? Semmi sincs ingyen – szoktuk mondani, kifizettük. Csakhogy ne tartozzunk, ne legyünk kiszolgáltatva, lekötelezve. Nem szeretjük el- és beismerni, hogy lépten-nyomon rá vagyunk szorulva, utalva mások ingyenes szeretetére. Még inkább Istenére. A madárdal, szemünk fénye, gyermekünk kacagása, a kenyér íze, a bor zamata, a tiszta levegő, a víz, a holdvilág, a természet kincsei – majdhogynem „csatolt áruk”. Működik a rendszer. Mi ebben olyan különös? Az ún. autonóm személyiség nem szereti, ha eszébe juttatják, hogy mástól függ!

Mennyi időt, ideget, munkát fektetünk a rendcsinálásba, követelmények támasztásába, az önsajnálatba és elvárásokba, miközben folyton elégedetlenkedünk, követelőzünk, és csak a rosszat vesszük észre magunk körül. Mennyi lelki energiát szabadíthatnánk fel magunkban és környezetünkben, ha megtanulnánk hálásnak lenni. Észrevéve, megbecsülve és megköszönve a jót, a szépet, a szeretet apró jeleit, amelyek valójában szüntelenül felénk áramolnak.

Jézus azt mondja a hálás szamaritánusnak: menj, hited meggyógyított téged. Igazából ebben a pillanatban gyógyult meg a beteg. Egészen.

A hálához hit kell. Meglátni, felismerni az ajándékban az ajándékozót. A hála több, mint udvariasságból a fogaink között átpréselt: köszönöm. Nem pusztán jólneveltség kérdése, hanem alapvetően olyan emberi, hívő magatartás, amellyel nap mint nap rácsodálkozunk Isten ajándékaira, amelyeket legtöbb esetben nem is tudnánk viszonozni, nemhogy megfizetni. A hála annak elismerése, hogy Isten ingyenes szeretete tart életben minket. A hálához alázat mindenképpen szükséges, de az semmiképp nem megalázó!… Annak a boldog felismerését jelenti, hogy megajándékozottak vagyunk. – Mid van, amit nem kaptál-kérdi az apostol? Nem mondhatjuk semmire, hogy kiérdemeltük, rászolgáltunk, megdolgoztunk érte… Legyünk hálásak mindenért, minden nap. A tiszta vízért, a napfényért, az egészségért, a betevő falatért, szüleinkért, szeretteinkért, és azért is, ha Isten néha megengedi, hogy másképp történjenek a dolgok velünk, mint ahogy szeretnénk. Ez nemcsak pozitív gondolkodás kérdése. Nem merül ki annyiban, hogy a félig üres pohárban a félig már tele poharat is észreveszem. A hálás lelkületet gyakorolva erénnyé, életformánkká is válhat. Nem válunk alárendeltté vagy kiszolgáltatottá, hanem felnyílnak szemeink az élet apró csodáinak felértékelésére. Észrevesszük, hogy hány ember szeret minket, hányan élnek körülöttünk, akik munkájukkal, áldozatukkal a mi boldogságunkat szolgálják. Megtanuljuk megbecsülni a kis dolgokat, odafigyelhetünk embertársaink apró gesztusaira, amelyekben sok szeretet húzódik meg. A hála gyógyír. Csalódások és beszűkülések helyett tanulságokkal gazdagodunk, és másokba is sok erőt önthetünk. A hála boldoggá tesz. Összekapcsol Istennel és az emberekkel. Ha hálásak vagyunk, belső erőforrásaink is megnyílnak, és életünk vízvezetéke újból „átereszti” az isteni kegyelmet.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Sebestyén Péter - TÜZET HOZTAM! Mustármagnyi hitÉvközi 27. vasárnap

Reggeli ima10 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
29

1. Az igaz a hitből él (Hab 1, 2–3. 2, 2–4)

Jeremiás kortársa sem érti, miért tűri Isten az elnyomást. De tudja, hogy Isten hűséges, és az igazakat üdvözíti.

 

2. Éleszd fel magadban Isten kegyelmét… (2Tim 1, 6–8.13–14)

Az apostol lelki fiát, Efezus első püspökét buzdítja, hogy szítsa fel a szentelésében kapott kegyelmet.

 

3. Növeld bennünk a hitet (Lk 17, 5–10)

Márai Sándor írja naplójában: „Egy író jelentőségét és eredetiségét nemcsak az bizonyítja, amit ír, hanem az is, mennyire lehet utánozni. Az igazán nagy írókat – Homérosz, Dante, Shakespeare, Stendhal vagy Proust – nem lehet „utánozni.” Ha megkísérli valaki, az első mondatnál kiderül a kölcsönbe felöltött álruha. A nagy, eredeti alkotókat nem lehet megközelíteni, sem meglesni, nincs mód „elsajátítani titkukat”, mert nincs „titkuk”. Egyszerűen csak „olyanok”.”

Elképzelhető, hogy az apostolok is – akik már jó ideje a Mester mellett voltak, hallgatták, magukba itták igéit, és akik nem egyszer tanúi, sőt részesei voltak csodáinak –, egyre jobban átérezték saját korlátaikat, alkalmatlanságukat. Mintha köztük és a Mester közti távolság nemhogy csökkent volna, hanem inkább megnőtt. Micsoda hite lehet neki, mennyire követhetetlennek tűnik! Hisz Jézusból csak egy van. Utánozhatatlan. Ugyanakkor azt is megtapasztalták, hogy a mindennapok kihívásai próbára teszik a hitet, döntéseik szakítópróbája lesz a Mester által felállított magas mérce. Talán ezért kérik Jézustól: növeld bennünk a hitet. Mert nem elég erős, nem elég nagy, nem elég ellenálló…

Jézus azonban furcsa módon mintha megsajnálná őket és „szerencséjükre” lejjebb teszi a mércét: elég, ha csak akkora hitetek is van, mint a mustármag…

Őszinte, hívő, emberi magatartás, ha belátjuk gyengeségünket, hitkételyeink vannak, és Istentől kérünk hozzá segítséget. De vajon Jézus is erre utal? Amikor a mustármagnyi hitről beszél, valószínű, inkább azt akarja kifejezni, hogy a hitet nem lehet centivel mérni. A hitet nem lehet súlyosabbá tenni, bővíteni, tartalékolni, megtoldani. Vagy van hitünk, vagy nincs. Ami „kevés” van, azt kell mozgósítani, feléleszteni, és az szinte magától megsokszorozódik. A fizikai világban is micsoda elképesztő erők szabadulhatnak fel az atomrészecskékből! A hit még ennél is nagyobb „töltésű energiahordozó”… Isten kegyelme végtelen.

Ahelyett, hogy panaszkodnánk, milyen kevés a hitünk és töredékes a szeretetünk, vágjunk bele bátran, merjünk ráhagyatkozni Krisztus erejére, hiszen ahogyan az apostolnak mondja: elég neked az én kegyelmem!

Lelkiségi csoportokban, magánájtatosságokban, ezoterikus keleti és nyugati segédeszközökkel, bizony néha mi is azt reméljük, hogy a hittel úgy bánhatunk, mint testünk sejtjeivel. Az energiaitalok, ízfokozók, állagjavító adalékok, izomfejlesztő gyógyszerek, állóképességet erősítő tabletták és ajzószerek használatának bűvös technikái, azt sugallják, hogy hitünket is lehet „doppingolni”…Azonban amikor emberi viszonylatainkat át akarjuk vinni a hitre, tévesen járunk el, mert egy mustármagnyi hit is óriási dolgokra képes. „Elég” egy parányi hit. Hegyeket mozgat. A legkisebb hívő odaadással is nagy dolgokra vagyunk képesek. A mustármag alig akkora, mint egy gombostűfej. De ha jó talajba hull és fejlődni kezd, minden időjárási viszontagságban képes megmaradni és túlélni akár 600 éven keresztül is. Jézus erre a kicsiny, de rendíthetetlen, fejlődésre képes bizalomra utal. A hitben is ezen az élni akaró erőn van a hangsúly. A mustármag hatalmas fává terebélyesedik, vagyis a benne rejlő élet teszi naggyá. „Leköszönő” szentatyánk, XVI. Benedek pápa A mustármag reménye című könyvében írja: „A valóságban az egyház mindig mustármag marad. Mindig a Szentlélek megfoghatatlan erejéből él, soha nem szervezetének időközben kifejlesztett hatalmából. Talán a mai óra áldása, hogy kényszerülünk újból fölismerni ezt.”

Hitünk belső látás. Felismerése az isteni jelenlétnek és annak elfogadása, hogy abba kapaszkodunk, ami első látásra nem kézzel fogható. Ehhez merészség kell. Szembemenni a világ behatárolt, mérhető „bizonyítékaival”. A hit lelki viszony, őszinte és kitartó bizalom Isten és köztem. Valójában kegyelem. De ez a törékeny, mindig erősítésre szoruló hit óriási energiákat képes megmozgatni, amelyeknek akár világtörténelmi kihatásai is vannak.

A határtalan bizalommal járó kicsinységnek, jelentéktelenségnek példázata a mai evangélium második része is, ahol Urunk haszontalan szolgáknak nevez minket akkor is, ha „mindent megtettünk”.

Fülünkbe cseng Mesterünk másik hasonlata is, ahol arról beszél, hogy majd „visszajövet” szolgáit asztalához ülteti és felszolgál nekik. Sokan már ebben az életben reménykednek abban, hogy a „százannyi” ezt a földi megdicsőülést jelentené. De itt Jézus inkább a szolga lelkületét domborítja ki. A szolgának nincsenek előjogai, érdemei. Istennel nem szerződéses viszonyban vagyunk, nem lehet vele alkudozni, sztrájkolni, fizetésemelést kérni – mondja találóan Szentmártoni Mihály SJ. Bizalmát nem vásárolhatjuk meg. Jézus nem evilági munkaadó. Csak a hittel, bizalommal, alázattal, a kiszolgáltatottság bizonytalanságával engedelmeskedve merjük remélni, hogy asztalához ültet majd.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Sebestyén Péter - TÜZET HOZTAM! A szakadék két széleÉvközi 26. vasárnap

Reggeli ima8 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
22

1. Jaj a… gondtalanul élőknek… (Ámosz 6, 1a. 4–7)

A hatalmasok, a gazdagok minden korban dúskálnak a földi javakban, és elsősorban miattuk koldusszegény a nép jó része. A próféta ezt ezelőtt háromezer évvel is jobban látta, mint sok mai szociológus. Élesebben és pontosabban fogalmaz, mint Marx.

 

2. Vívd meg a hit jó harcát… (1Tim 6, 11–16)

Az apostol szerint Isten embere menekül a bűntől. Ezért nem keresi lelki életének veszélyeit.

 

3. Ráadásul köztünk és köztetek nagy szakadék tátong… (Lk 16, 19–31)

Mustó Péter jezsuita mielőtt novíciusaival megízleltette volna a kolduslétet, 2006 augusztusában, a müncheni Öreg Péter templom lépcsőjénél egy héten keresztül maga is koldusruhába bújt, hogy megsejtse, mit jelent, amikor ki vagy téve mások kényének-kedvének, jó vagy rossz indulatának. A Koldultál-e már című írásában összefoglalja tapasztalatait, és megrendítő vallomást tesz arról, mit jelent úgy érezni magunkat, mint Jézus a keresztfán: mezítelenül, felfeszítve, amíg a tömeg megbámulja vagy közömbösen továbbmegy, fejét csóválja. A jezsuita páter így ír: itt kezdtem megtanulni,… koldulni azt jelenti, áldani azokat, akiktől kapsz, sőt …megtanulhatod még azokat is áldani, akik elmennek melletted érzéketlenül, akikben jelenléted borzongást, talán gyűlöletet vált ki… Nem a pénzért, Istenért szerettem volna koldulni…Bár örültem a pénznek, amit kaptam (átlagosan 7 euró órabért…) de nem voltam rászorulva. Valójában a lelkemnek volt szüksége a koldus kiszolgáltatottságára. Amikor a szemközti étterem kiszolgáló kisasszonya egy pizzára hívott be, a gazdagok asztalánál koldusként magányosnak éreztem magam, és a pizzát sem tudtam igazán élvezni…

Vajon mit érezhetett a szegény Lázár, aki naphosszat a dúsgazdag ajtója előtt kuporgott, és csak a kutyák jöttek, hogy tályogos sebeit nyalogassák? Vajon hány koldusban kéredzkedik be hozzánk Jézus, hogy legalább egy morzsányi szeretettel megkínáljuk…?

A koldulás már lassan társadalmi méreteket ölt. Kölcsönből, hitelből fedezzük kiadásainkat, diákok nyaranként koldulással keresik ösztöndíjukat egy-egy nagyváros főterén. Ők legalább „rádolgoznak”… Koldusokba botlunk az utcán, az üzletek, templomok bejáratánál, lépcsőházak előtt. Már-már gyanakszunk rájuk: valódi koldusok? Italra költik a pénzt? Dolgoznak valakiknek? Arra is rájöttünk, hogy vannak emberek, akik elfogadják, amit kapnak, de pillanatok alatt fel is élik. Akik mindig ugyanott tartanak, egy helyben toporognak. Talán sokunkat megvezetnek, és hatalmas energiát szívnak el tőlünk lelkiismeretfurdalást is okozva. De kanyarodjunk vissza a kolduláshoz.

Mindannyian koldusok vagyunk, a szeretet koldusai. Több szeretetre van szükségünk, mint amennyit megérdemlünk. Kolduljuk mások elismerését, koldulunk munkahelyünkön, amikor megalázkodunk és bólogatunk, kolduljuk a barátságot, mások szeretetét, figyelmét. Észre sem vesszük, hogy pengeélen táncolunk a szakadék fölött, hisz minél inkább akarjuk a kényelmet, a biztonságot, a pénz nyújtotta hatalmat, annál veszélyesebben csúszunk közelebb a lelki hajléktalansághoz. Kukázunk és turkálunk a földi mocsárban, és közben örök életünket veszélyeztetjük.

A történet azonban nemcsak a feltámadásban való hitet akarja elmélyíteni. Még csak nem is a gazdagságot ítéli el, hanem a szív megátalkodottságát.

Keresztény pszichológusok egyenesen úgy fogalmaznak, hogy ezt a szakadékot az egó, az önző énünk okozza. A belső pokol miatti feszültséget csak a megváltó Krisztus tudja áthidalni. Ehhez viszont gyengéden szeressük a lelkünkben lévő Lázárt. Adjunk neki előkelő helyet, és tápláljuk őt szívünk kenyerével.

Köztetek és közöttünk nagy szakadék tátong – mondja Ábrahám a dúsgazdagnak, aki „odaát” már nem tud segíteni sem magán, sem életben maradt, dőzsölő testvérein. Most derül ki, mitől kínlódik: élvezte a gazdagságot, elmerült benne, de szíve keménnyé, érzéketlenné vált mások iránt. Füle süket lett Isten hívására, amely a papokon és a prófétákon, az Íráson keresztül szólt hozzá.

A dúsgazdag és a szegény Lázár közti szakadékot ma sem tudjuk megszüntetni, társadalmi különbségek mindig lesznek. Nagy ugyan a távolság a szegények és a gazdagok, a betegek és az egészségesek, műveltek és iskolázatlanok, falusiak és városiak, rabok és szabadok, anyaországiak és elcsatolt kisebbségiek, hívők és hitetlenek között, de ezek a szakadékok mind áthidalhatók. A lényeg az, mit teszünk ezért, már ebben az életben? Mi a szakadék melyik szélén állunk? Mert „túl” már a csoda sem segít. Saját életünkben, saját környezetünkben magunknak kell szabaddá válnunk a kötöttségektől, megszüntetve az igazságtalanságokat és begyógyítva a sebeket. A többi a kegyelem s a remény dolga. A keresztény szeretet nem valami háziáldásszerű szirup, hanem konkrét tettek, erőfeszítések – életmagatartás. Szent Páltól tudjuk az egyetlen jézusi mondást, ami nem az evangéliumokból maradt fenn: nagyobb boldogság adni, mint kapni (Ap Csel 20, 35).

A gazdagnak felhalmozott vagyona hamis biztonságérzetet adott. Nem volt kiszolgáltatva senkinek. Ezzel szemben a szegény Lázár, a koldus, a kiszolgáltatottságot, a másik emberre, a könyöradományra, az isteni szeretet ingyenes kegyelmére való ráutaltságot tapasztalja meg. Mi melyiket választjuk?

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Sebestyén Péter - TÜZET HOZTAM! Pénzzel vett barátokÉvközi 25. vasárnap

Reggeli ima7 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
15

1. Halljátok ti, akik eltiporjátok a szegényt!… Ám 8, 4–7)

A júdeai pásztor-próféta erőteljesen emeli fel hangját a szegények mellett. Ő az ószövetség „szociális” prófétája.

 

2. …Végezzetek imát… minden emberért… (1Tim 2, 1–8)

Az egyház folytatja Krisztus közvetítő szerepét, ezért kötelessége minden emberért imádkozni. A liturgikus ima mindig egyetemes.

 

3. Egy gazdag embernek volt egy intézője… (Lk 16, 1–13)

Naponta szólnak híradások cégbezárásokról, korrupciós ügyletekről, befolyásos gazdasági szereplőkről, akik csúszópénzt adtak vagy fogadtak el, hogy csődbe ment vállalkozásuk dacára is megszabaduljanak a felelősségre vonástól, és szabadlábon megússzák. Gondolhatunk a sok könyvelési trükkre, számlahamisításra is, melyekkel adómilliókat spórolnának meg azok, akik mindenáron csak gazdagodni akarnak. Semmi új a nap alatt?

Jézus a mai, lukácsi példabeszédben egy ilyen embert dicsér meg. A hűtlen intézőről szóló példabeszédben egy agyafúrt embert állít középpontba, aki még gazdája elismerését is kivívja. A leleplezett, gazdája vagyonát eltékozló sáfár csalárd módon bánik a rábízott javakkal, s mivel bejelentik, hogy kegyvesztett lett, még egyszer s utoljára átveri munkaadóját. Meghamisítja a könyvvitelt, hogy megvásárolhassa adósai rokonszenvét.

Első olvasatra azt hinnénk: nocsak, Jézus is arra buzdítja az állásukat féltő igazgatókat, menedzsereket, íme, így kerüljék el a koldusbotot? Ő is rábólint erre az erkölcstelenségre, hogy így mentsük a bőrünket, ha szorul a hurok? Micsoda meghökkentő jelenet!

Mint megannyi más jézusi történet, ez is kétszintű. Az első szint az általános, egyből érthető tanítás. A világ fiai, a maguk módján okosabbak a világosság fiainál, mondja Jézus. De utána azt is kijelenti: szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból… Ha tehát a hamis mammont nem kezelitek hűen, hogyan bízzák rátok az igazit? Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak. Így válik világossá a példabeszéd másik szintje: Urunk Jézus nem a dörzsölt intéző szabálytalan eljárását hagyja jóvá, hanem arra hívja fel a figyelmet, hogy lám, ő is, aki a világ fiait képviseli, szorult helyzetében rádöbbent: csak barátai segíthetnek rajta. Vagyis rádöbbent arra, hogy a mammon, a pénz nem lehet cél, bálványisten, hanem csak eszköz. Arra való, hogy az embert segítsük, a még nagyobb jót, az örök értékeket elérjük.              

Mai viszonylatban óriáscégek, kereskedelmi csoportok is rájöttek arra, hogy sokkal többet jelent az emberi bizalom, a korrektség, a kapcsolati tőke magánál a pénznél. Ilyen értelemben dicséri meg Jézus a világ fiait és állítja szembe a világosság fiaival. A világ fiait a hatalmat-boldogságot-biztonságot ígérő pénzen keresztül a Sátán babonázza meg és ejti rabságba. Ezzel ellentétben a világosság fiainak Isten országát kell építeniük. A pénz semleges, szívünktől függ, mire, és hogyan használjuk. Akárcsak a föld javait vagy az időt. Pénzzel azonban nem vehetők meg a valódi értékek: sem az egészség, sem a boldogság, sem az örök élet. Ahogyan a hűtlen intéző a maga korrupt módján bebiztosította jövőjét, anyagi egzisztenciáját, nekünk sem érdemes „rossz lóra tenni”, ha a nyertes előre ismerhető. Hiszen Jézus Krisztus megszerezte már az üdvösséget. És ezen a szinten mellékes az a vád is, hogy mire kell nekünk mint egyháznak a pénz, jobban tennénk, ha aszketikus gőggel megvetnénk, lemondanánk róla, és ellenségnek tartanánk. Ezért nem kell megbotránkozni azon sem, amikor egy titoktartásban nem túl állhatatos banki tisztviselő megsúgta egy ismerősének, s így a világnak: mennyi temérdek pénz van a kolduló rend bankszámláján…

Jézus azt akarja tudatosítani, hogy legyünk hűséges intézői az anyagvilágnak. Használjuk fel eszközként a jó, embertársaink szolgálatára. Ne kötődjünk semmihez túlságosan, és ne engedjük, hogy csábító hatalma, befolyása elvegye józan eszünket. A kicsiben való józan egyszerűség, a természetes és becsületes gazdálkodás is Isten országát építi. Fogjuk vissza becsvágyunkat, ne engedjünk a pénzhajhász kísértésnek, ne tekintsük célnak a meggazdagodást, osszuk be ésszerűen, amink van. Tekintsük Isten ajándékának, és ne tévesszük össze az ajándékot az ajándékozóval. Pénzünkkel is Istennek szolgáljunk. Legyen bennünk is olyan kitartás, leleményesség, hogy feltaláljuk magunkat bármilyen helyzetben, és a hátrányt is előnyre fordítsuk. Mint a hűtlen intéző.

A világosság fiai nem boldogulni akarnak, hanem az örök boldogságra törekszenek. De észjárásukban sokszor elleshetnek ötleteket a világ fiaitól, amelyekkel mennyei Uruknak még hűségesebben tudnak szolgálni.

Jézus példabeszédében tehát szó nincs megalkuvásról, inkább átvitt értelemről. Életünk nem üzlet. Isten és ember kapcsolata végképp nem. El kell döntenünk, hogy ki/mi a legfontosabb, és ezt jó előre, hogy a mennyei Gazda, ha kevésben hűek voltunk, ránk bízhassa az igazit.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Sebestyén Péter - TÜZET HOZTAM! A megtalált irgalomÉvközi 24. vasárnap

Reggeli ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
08

1. Mózes közbenjárása (Kiv 33, 7–14)

Mózes is csodálkozik, hogy sikeresen közbenjárt a bálványimádásra tévedt népéért. Megmosolyogtató, ahogyan Istent „emlékezteti” nagy tetteire. Hiszen Istennél múlt-jelen-jövő: egy. Eltévelyedéseink, földi vészhelyzeteink szakadékában valójában magunkat kell emlékeztetnünk arra, hogy Isten jelen van, és jelenvalóvá változtatja múltunkból is azt, ami alkalmas az örök életre. Amikor elveszítettünk valamit: józan ítélőképességünket, türelmünket, vagy ránk szakadt a mindennapok terhe, jó megállni, és higgadtan emlékezetünkbe idézni, hogy Isten kegyelméből élünk. Ő a csapást is a javunkra fordíthatja.

 

2. Szent Pál hivatása (1Tim 1, 12–17)

Ebben az önéletrajzi részben az apostol vallomást tesz keresztényüldözői időszakáról, és hálát ad Isten végtelen irgalmáért.

 

3. Példabeszédek az isteni irgalomról (Lk 15, 1–32)

Azt hiszem, legtöbbünknek vannak tapasztalatai az elveszítés fájdalmáról. Elveszítettük munkahelyünket, elejtettünk egy kulcscsomót, ellopták a maroktelefonunkat, vagy – mint Móricz Zsigmondnál –, pont az az egy krajcár hiányzik még az összekuporgatott pénzecskénkhez. Ilyenkor úrrá lesz rajtunk a létbizonytalanság, a kétségbeesés, uralmába kerít a tehetetlen düh, a pánik, a harag, és pillanatnyilag csak a veszteség érzése döngöl a földbe. Holott Istent nem lehet ilyen könnyen elveszíteni. Irgalma mindig ránk talál.

Elveszíteni egy jó barátot, egy hitvest, egy gyermeket, egy szeretett személyt, még inkább fájdalom és tehetetlenség, tele önmarcangolással, mert úgy érezzük, számunkra pótolhatatlan volt, mi lesz most nélküle?

Nem annak örülünk, amink van, hanem azt fájlaljuk, amit/akit elveszítettünk. És hiányában mérhetetlenül felértékelődik. Többet ér az az egy pénzdarab, amely elgurult, többet ér az elkódorgott bárány, mint a tíz, a száz, amelyet nem veszítettünk el.

Jézus a mai evangéliumban ezt az emberi képet használja fel. Három ismert példán keresztül világítja meg Isten irgalmas szeretetét: az elveszett bárány, az elgurult pénzdarab, és a tékozló, majd hazataláló fiú történetével. Mindhárom ugyanazt hirdeti: Isten megbocsát. Visszafogadó irgalma-szeretete szinte botrányos, hihetetlen. Ő nem mond le rólunk, nem nyugszik bele abba, hogy elvesztünk. Mi bűnösök neki végtelenül fontosak vagyunk. Mindegyikünkre számít. Nem tudunk olyan messze „elgurulni-elcsatangolni” tőle, hogy ne keresne, hogy ne küldhetnénk neki vészjelzést. Az ő nyájából senki sem hiányozhat, az ő családi asztalánál mindegyikünknek helye van, az ő pénztárcájában mint valami értékes aranypénz csillogunk, és mindannyiunkat számon tart.

A három példázat ugyanazt sugallja: sokszor nem becsüljük meg eléggé, amink van. Magától értetődőnek vesszük, talán levegőnek nézzük. Csak akkor látjuk, mennyire kötődtünk hozzá, amikor már elveszítettük. És mekkora lesz az örömünk, ha ismét megtaláljuk. Nem is tudjuk magunkba fojtani: híreszteljük mindenkinek, mert örömünket szeretnénk megosztani.

Ismerősöm mondta el ezzel kapcsolatos álmát édesanyjáról, akit korán elveszített: a régi blokk lépcsőházában szaladok fel, gyerekként. Annyira valósághű az egész, hogy a tenyeremen érzem a fekete lépcsőkorlát simaságát, látom a falfestés virágos mintáját. Fűfoltos a nadrágom térde, homokszemcséktől érdes a kezem. Az egyik fordulóban megállok, és földöntúli boldogság önt el. Édesanyu áll ott, pár lépcsőfokkal fentebb, mint én, ugyanolyan gyönyörű, mint volt. Ebben az esetben boldogságot érzek… Elvesztettem Édesanyut, de megtaláltam.

Jézus ezt az örömet hasonlítja Isten irgalmas szeretetéhez. Emberi érzéseinket messze felülmúló mértékben örül annak, aki visszatért hozzá. Annak, hogy irgalmas kegyelmével folyton keresve előbb-utóbb megtalálja, és hazavezeti azt, aki rábízza magát. Nem hagyja, hogy messzire elsodródjunk tőle, hogy elvesszünk a bűnben. Legfeljebb megátalkodottságunk zárhatja el útját szívünk felé. Ennek ellenére ő akkor is küldi jelzéseit, keres, és tűvé tesz értünk mindent: lelkiismeretünk szavával, embertársainkon keresztül, veszteségeinkkel, a „véletlenek” egész sorozatával. Arra összpontosítsunk tehát, hogy ha életünk során jóformán „mindent” el is veszítünk, Isten felénk nyújtott kezét sose engedjük el. Akkor nem lesz hiábavaló, elfuserált élet belőle. Minden ember egyformán fontos Istennek. De a tévelygőket még jobban szereti, mert a betegnek több odafigyelésre, ápolásra van szüksége.

A mennyek országában senkit nem túrunk ki a helyéről. Ott mindenkinek örülnek. A szentek, az angyalok mind azért „szurkolnak”, hogy helyet foglaljunk mennyei közösségükben. Ezért érdemes üdvösségünkön munkálkodnunk.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Sebestyén Péter - TÜZET HOZTAM! Gyűlölve szeretni?Évközi 23. vasárnap

Reggeli ima13 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
01

1. Ima a bölcsességért (Bölcs 9, 13–18b)

Az emberi tudás véges, a keresztény a Bölcsesség Lelkét kapja meg a bérmálásban.

 

2. Onezimusz, a szökött rabszolga (Filem 9b–10. 12–17)

Ahogyan Filemon megöleli szökött rabszolgáját, ez a gesztus a rabszolgatartó társadalom végét jelentette.

 

3. Ha valaki követni akar, de nem gyűlöli értem apját vagy anyját… (Lk 14, 25–33)

A biblikusok többsége mára már egyetért abban, hogy Lukács evangélistánál a gyűlölet szó nem a szeretettel áll szemben. Egyszerű hebraizmusról, szemita kifejezésről van szó, amit úgy lehet magyarosan visszaadni: nem szereti annyira, háttérbe szorítja, kevésbé szereti. A héber nyelvben nincsenek árnyalatok. Máté evangélista ezért nem is használja ezt a radikális, túlzó, már-már érthetetlen kifejezést, hanem tompítja az élét. Ezért nála Jézus azt mondja: aki jobban szereti apját vagy anyját…

Jézus új üdvrendet hozott. Eddig emberi egzisztenciánkat a természetes családi kötelékekre, egészségünkre és anyagi biztonságunkra építettük. Mostantól a hozzá való személyes ragaszkodás, a mellette való döntés az elsődleges és alapvető. Jézus Krisztus személyén keresztül jut el az emberhez – szívéhez és értelméhez – Isten végérvényes uralma. Az iránta való szeretet lett a mércéje a tanítványi létnek.

Ha önmagában, összefüggések nélkül ragadnánk ki Jézus szavait, elijednénk és meghátrálnánk ilyen magas követelmény láttán. Bénultan legyinthetnénk, hogy ez nem nekünk való – legfeljebb egyes kiválasztottaknak. Mi gyengék, felkészületlenek, gyámoltalanok vagyunk ehhez. Akinek a lába nem bírja a gyaloglást, az ne adja a fejét hegymászásra. De nem erről van szó.

Krisztus Urunk a szeretet fontossági sorrendjét tisztázza a nagy sokaságnak, vagyis mindnyájunknak. Fogadjuk el meghívását, kövessük őt, de ne könnyelműen, mintha csak potyajegyet kaptunk volna egy nagyszerű előadásra, vagy bliccelhetünk nyugodtan egy világkörüli utazáson. Inkább követésének komolyságára hívja fel a figyelmet. Olyan öröm rálelni általa Isten országára, hogy azért mindenünket érdemes odaadnunk. És oda is kell adnunk, őt téve az első helyre, háttérbe szorítva akár vérségi kötelékeinket is.

Hiszen a család sem jelent mennyországot. Adósságfelhajtók, túszejtők, titkosszolgálatok „békeidőben” is képesek családtagokkal zsarolni, nem beszélve az üldöztetés sokféle helyzetéről, amikor családtagjaira való „tekintettel” próbálták megtörni a „delikvenst”, például a kommunista börtönökben… Le kell mondanunk tehát, mindenről, amink van, amihez ragaszkodunk, amibe/akibe kapaszkodunk, amiről/akiről azt hisszük, hogy senki el nem veheti. Ez az igazi keresztviselés, amelyet a hívőnek vállalnia kell.

Bizony elkísérnénk a Mestert egy darabig, de sokszor saját önzésünkbe, rendes vagy rendetlen ragaszkodásainkba ütközünk. Amikor már azt kérdezzük magunktól s tőle is: megéri? Van értelme? Amibe szívünk szerint kapaszkodnánk, amihez ragaszkodnánk, azt is oda kell tudnunk adni neki, hiszen a legfontosabb számunkra: az Úr barátsága. Egyébként is minden az ő ajándéka. Ne adnánk vissza szívesen azt, amit tőle kaptunk, cserébe azért, hogy ő legyen a miénk? Ahogyan Kiss Ulrich jezsuita fogalmaz: „Itt választásról van szó: nem a semmiért mondunk le mindenről, hanem a Teljességért, a Mindenért. De ez jó vásár!”

Egy szakmai folyóiratban olvasom, hogy a kolibri nemcsak egyszerű madár. Inkább valóságos csoda. Ez a varázslatos kismadár előre, hátra, oldalra, felfelé, akár fejjel lefelé is tud repülni. Nagy sebességgel veszi üldözőbe a rovarokat, képes egy helyben lebegni, amíg nektárt szív egy-egy virágból. Szárnyai elképesztő gyorsasággal verdesnek előre-hátra, másodpercenként nyolcvanszor, udvarló-légtornász bemutatóján akár kétszázszor. Tudományos kísérleteknél egy mozgóképpel lelassították repülését, s döbbenve figyelték meg a kutatók, hogy szárnyai nyolcas alakban mozognak. A matematika nyelvén a nyolcas a végtelent jelenti. A kolibrinek heves szívverése miatt (ezerkétszázat ver egy perc alatt) folyamatosan röpködnie kell, virágról virágra, különben meghal. Ha lefogod a szárnyait, hogy ne repülhessen, tíz másodpercen belül elpusztul.

Jézus tanítása a „gyűlöletig” elmenő szeretetről akkor érthető, ha nemcsak kiélezett helyzetekben verdesünk a túlélésért, hanem szívünk minden dobbanása iránta való szeretetünkről tanúskodik. Ha felhagyunk a szeretettel, hiányába belehalunk. S ezt ő nem szeretné.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Sebestyén Péter - TÜZET HOZTAM! Hol a helyünk?Évközi 22. vasárnap

Reggeli ima10 imádkozás /layout/img/logo.png

Aug
25

1. Nincs gyógyír a gőgös ember sebére… (Sir 3, 17–18. 20. 28–29)

A bölcs ember sosem kevély. A gőg nem talál az alázatos emberhez. Ha alázatosak akarunk lenni, gondoljunk mindig Isten nagyságára.

 

2. Ti nem kézzel tapintható hegyhez… járultatok… (Zsid 12, 18–18. 22–24a)

A régi szövetség a rettenetes és hatalmas Isten képével félelmet keltett a hívőben. Félni kell tőle, jobb, ha nem kerülök közel hozzá, mert még bajom lehet. Jézus Krisztus azonban a megbocsátás, a kihívásokat adó, hazafogadó Istent ismertette meg velünk.

 

3. Ne telepedjél le a fő helyre… (Lk 14, 1. 7–14)

Az antik gondolkodók Szünpozionban, lakomákkal, némi iddogálással egybekötött, magasröptű és színvonalas beszélgetéseken tárgyalták meg az élet fontos dolgait. Az asztali beszélgetések (szünpozion) során, nagyon mély és bölcs gondolatokat mondtak ki és örökítettek ránk. Ma már csak szűk körű, tudományos tanácskozást értünk a szón.
A biblikusok szerint a mai igerészben Szent Lukács is ilyen „szimpóziumba” foglalta az Úr egyes beszédeit. Nála az étkezés nemcsak közösségépítés, hanem egy kicsit a végső idők nagy menyegzős lakomájára utal, ahol a vőlegény asztala köré ülteti az üdvözülteket: menyasszonyát, az egyházat.

Jézus díszvendégként van jelen. Alkalma van végignézni a korabeli ülésrend kínos pontosságát, ahogyan ügyelnek arra, hogy rangjának és beosztásának megfelelően kapjon helyet mindenki. Nemcsak a házigazdához szól, hanem a vendégekhez, a meghívottakhoz is, mondván, inkább az utolsó helyet foglaljuk le, mert akadhat előkelőbb nálunk, s szégyen lesz, ha a gazdának fel kell állítania az első helyről. Mert aki magát felmagasztalja, azt megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják. Ez a jézusi kulcsmondat egyáltalán nem legyezi emberi hiúságunkat. Társadalmi elvárásaink, a protokoll szabályai, állófogadások és partik alkalmával kinyilvánított megkülönböztetéseink igenis azt jelzik: mennyire fontosak nekünk a rangok, pénzzel-hatommal megkaparintott pozíció, a befektetett munka megbecsültsége, a karrier különböző magas lépcsői, és annak számontartása, hogy egymással is éreztessük, mennyire nem vagyunk egyformák. Ha meg nem kapjuk meg a nekünk kijáró elismerést, hát teszünk érte: nyomulunk, dicsekszünk vagy éppenséggel siránkozunk, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet.

„Ha vendégségbe jönne hozzánk a pápa vagy az amerikai elnök, őket az első hely illetné. De ha maga Isten lépne be hozzánk? Őt nem tudnánk hová ültetni, mert az első hely nem méltó hozzá. Nem fiktív kérdés ez, hiszen Jézusban eljött hozzánk, és Betlehemet választotta. Názáretet meg a Golgotát, mert csak a gyöngeség, az elrejtettség, az üldözött igazak halála illett hozzá…” – írja találóan Barsi Balázs ferences misztikus. Jézusnál azonban nemcsak az etikett, hanem még inkább az etika a fontos. Sőt: „amit ő mond, az nem illemszabály, nem is erkölcsi előírás, hanem létmagyarázat” – teszi hozzá Barsi Balázs. Ösztönösen tiltakozunk az alázat ellen. Megvetettük ezt az erényt. Azt gondoljuk – félreértve –, hogy az értelmetlen, időszerűtlen, valamiféle beteges kisebbrendűségi érzés. Vagy ami még rosszabb: összetévesztjük a megjátszott, gerinctelen meghunyászkodással, a mindenáron behódoló toleranciával, a ne szólj szám, nem fáj fejem hűvös tartózkodásával. Holott az alázat teszi az embert naggyá. A keresztény ember alázata nem más, mint tárgyilagos józanság. Tudva azt, hogy „jegenyefák nem nőnek az égig”… És nem nagyobb a tanítvány mesterénél. Az ember mindenét Istentől kapta. Csak Isten mindenható. A hívőnek nem okoz identitásproblémát, ha beismeri, Istené az elsőbbség, és ezért nem tolja elébe magát. Hagyja, hogy ha mindent meg is tett, Isten az, aki felmagasztalja őt. Övé a dicsőség Az alázat megrendültség. Beleremegünk Isten szeretetébe és irgalmába. Nem velünk egyenrangú, hanem végtelenül nagyobb: ezért előtte igazából csak leborulni lehet! Beismerjük és megtapasztaljuk kicsinységünket. Méltatlanságunk tudatában, szent istenfélelemmel, de megváltottságunk örömével készülünk az örök lakomára. Az alázat ragaszkodó szeretetünket fejezi ki, Istentől való édes függőségünknek ad nyomatékot. Ez az igazi boldogság. Jézus itt a nyolc boldogságot kiegészíti, amikor azt mondja a házigazdának: ha olyanokat hívsz meg vendégségbe, akik nem veled egyenrangúak – sántákat, bénákat, vakokat, hajléktalanokat, szegényeket, lenézetteket –, boldog leszel, mert ők nem tudják viszonozni neked. Az igazak feltámadásakor viszont megkapod jutalmadat.

Jézus a szegénységet, a kiszolgáltatottságot választotta – alázatból. Isten kiüresítette, „lecsupaszította” magát értünk, hasonlóvá lett hozzánk, emberekhez.„Ez legteljesebben Jézus Krisztus arcán, a kereszthalál önkiüresítésében, kenózisában ragyogott fel. Az egész isteni kinyilatkoztatás Jézus Krisztus istenemberi alakja köré összpontosul. Minden, ami csak szép a világban, a rejtett isteni szépség megnyilatkozása: epifánia, ami ugyakkor kenózis is: a rejtett Isten dicsőségének kiáradása az üresbe, a bűnbe, sőt az Istentől való elhagyottságba: Isten úgy szereti teremtményét, hogy kiüresíti önmagát Jézus Krisztusban” – mondja a nagy teológus, Hans Urs von Balthasar.

Egy vendégben, egy koldusban is őt látjuk vendégül, és vele kerülünk kapcsolatba. Szegénnyé válunk, szemünk megnyílik, szívünk kitágul. Így leszünk kicsik az emberek előtt, de értékesek Isten szemében. Ott a helyünk az ölében, mint anyjánál a gyermek.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Sebestyén Péter - TÜZET HOZTAM! Szűk a kapuÉvközi 21. vasárnap

Reggeli ima8 imádkozás /layout/img/logo.png

Aug
18

1. Íme, eljövök, hogy összegyűjtsek minden népet… (Iz 66–21)

Izajás könyvét ezzel a vízióval fejezi be: a pogány népek is meghódolnak az Úr előtt.

 

2. Akit az Úr szeret, megfenyíti (Zsid 12, 5–7. 11–13)

A fenyítés a nevelés egyik eszköze. Istennel szemben nem hivatkozhatunk „személyiségi jogainkra”.

 

3. Törekedjetek bemenni a szűk kapun… (Lk 13, 22–30)

Vajon hányan üdvözülnek? – teszik fel Jézusnak a szónoki vagy inkább újságírói kérdést a mai evangéliumban. A kérdezőt, az utca emberét, a bulvárt, a paprikajancsit nem az érdekli, ami a legfontosabb, hanem amit a zsigerei diktálnak. Szemtelen, mindenhová betolakodó médiája szemében semmi sem szent, semmit nem tisztel, ha botrányt szimatolhat. Kíváncsi olyasmire, ami izgalmas, ami érdekes (lehet), de igazából nem érinti őt. Hányszor koppan falnak a fejünk amiatt, hogy kíváncsiak voltunk, hogy abba próbáltunk belerondítani, ami nem ránk tartozik. Sok bajunk épp abból származik, hogy olyasmik izgatnak, olyasmik feszítik szét érdeklődésünket, amik valójában nem fontosak, nem érintenek, és amelyekben nem vagyunk illetékesek. A gonosz tudásának fájáról szednénk le gyümölcsöket, amelyeket nem mi termeltünk, nem érdemlünk meg, amelyektől nem leszünk jobbak, szentebbek, bölcsebbek. És mivel hamar megunjuk a szenzáció, a pletyka újdonságát, mindig más és más téma köti le figyelmünket. Kiállhatatlanok, izgágák leszünk, akik állandóan mások búját-baját fogyasztják. A nagy szabadságban mindig más baja lesz az érdekes, s ezzel a magunkét takargathatjuk. A szűkszavú székely, amikor azt kérdezték tőle: hová mész, ezt válaszolta: mindjárt jövök…

Jézus sem válaszol a kíváncsiskodónak, aki az üdvözültek száma felől érdeklődik, hanem azt mondja: Törekedjetek bemenni a szűk kapun! Mintha azt sugallná, hogy ne legyünk tömegemberek. Ne tolongjunk oda, ahol könnyen emészthető, fülcsiklandozó szenzációt, leszállított árú üdvösséget kínálnak. Ha a keresztény névhez méltók szeretnénk lenni – ahogyan egy gyermek is a szülőhöz szeretne hasonlítani –, törekedjünk a fáradságosabb, de tartós életmegoldásokra. Vagyis nem az a kérdés, kevesen vagy sokan vannak-e, hanem hogy én személyesen bejutok-e az üdvösségre. Ott már nem lesznek előjogai senkinek. Nem lesznek haverok, előre engedett ismerősök, protekciók és „előre levajazott” egyezségek, hátsó bejáratok, nem lehet a portást lefizetni.

Mindenkinek – a közösségben is – személyesen kell megjárnia az élet keresztútját, és bejutnia a szűk kapun. Ahogyan hegyre föl sincs autópálya, csak kijelölt turistaösvény, ahol egymásba, a korlátba kapaszkodva, és jó erőnléttel, lélekjelenléttel és bátorsággal lehet a csúcs felé haladni.

Jézus „missziós útja” Jeruzsálemen túl is folytatódik. Bennünk. Talán lehangoló, és nem ad okot derűlátása a szűk kapu képe. De ez az áldozat és a szolgálat útja. Mint az atlétikában, lelkileg is edzenünk kell magunkat – lemondásokkal, önmegtagadással, önzésünket „ráncba szedve” -, hogy bemehessünk dicsőségébe.

A többség által kitaposott út nem okvetlenül az üdvösség útja. Ehhez személyes kockázatot is kell vállalni. S ez nem mindig a könnyebbik megoldás. Sőt. De az úton végig velünk van az, aki előttünk végigjárta. Nemcsak hátba vereget és egyetért velünk, hanem kihívásokat ad, hogy növekedjünk a szeretetben. Ezért ne féljünk az erőfeszítésektől, s ne essünk kétségbe akkor sem, ha a dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogy szeretnénk. Isten a javunkra fordítja néha azt is, amiről már-már lemondtunk, vagy fájdalmas tapasztalatként szeretnénk mihamarabb elfelejteni.

Nemrég olvastam egy vándorkereskedőről, aki különböző árucikkekkel megrakott ládával járta a falvakat, Afrikában. Történt egyszer, hogy lakatlan vidéken lepte meg az este. Nem maradt más hátra, minthogy az erdő szélén, egy hatalmas fa lombja alatt töltse az éjszakát. Mivel az éjszaka hűvösnek ígérkezett, elővett a ládájából egy hálósapkát, és a fejére húzta. Hamarosan elaludt, és nem vette észre a fa lombjai között tanyázó majmokat. Mivel a majmok látták a sapkafeltevés műveletét, sorban lemásztak a fáról, kivettek a ládából egy-egy hálósapkát és a fejükre húzták. Reggelre meglepve látta a kereskedő, hogy valaki turkált a ládájában, és minden hálósapkáját elvitte. Először tolvajra gondolt, de amint fölpillantott a fára, meglátta a majmokat, fejükön a hálósapkával. Ezen egy jóízűt nevetett, majd dobálni kezdte az állatokat, abban a reményben, hátha visszaadják a sapkákat. A majmok ide-oda ugráltak a kövek elől, de a sapkákat nem adták vissza. Ekkor a kereskedő dühében földhöz vágta a sapkáját, és íme, a majmok is – követve utánzó hajlamukat –, földhöz vágták a sapkákat.

A kereszténység teljesen más értelemben „Krisztus-utánzás”. Nem majmolás, nem csordaszellem, hanem személyes elkötelezettség. Tudatosan engedünk a jó vonzásának. Válasz arra, hogy Krisztus megbabonázott, eljegyzett minket az ő szeretetével. Imitatio Cristi. Kövess engem! – szólít fel Urunk oly sokszor a Bibliában. „Ő a lehető legszűkebb kapun ment be: kínzatásától a pokoljárásig.” (Czakó Gábor) Ha szűk is a kapu, ha magas is a „bejutási küszöb”, biztos, hogy mindannyiunk számára van hely nála. Nem könnyű bejutni, nincs is nagy tolongás, de a kaput ő maga nyitja ki. És beenged.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Sebestyén Péter - TÜZET HOZTAM! Tüzet hoztam!Évközi 20. vasárnap

Reggeli ima7 imádkozás /layout/img/logo.png

Aug
11

1. Ölesd meg ezt az embert, mert… megbénítja… a harcosok kezét… (Jer 38, 4–6. 8–10)

A próféta nem bátorít háborúskodásra. Látszólag megadás, amit képvisel. Ezért vetik a kiszáradt vízverembe. De Jeremiás a korszellem ellenére is Isten szavát hirdeti és nem fél a következményektől.

 

2. Váljunk szabaddá minden tehertől… (Zsid 12, 1–4)

A keresztény belső szabadságának Krisztus a forrása.

 

3. Mi mást akarnék, minthogy lángra lobbanjon… (Lk 12, 49–53)

Amikor évekkel ezelőtt prédikációs gondolataimat „olvasható” formában szavakba próbáltam önteni, még nem is gondoltam arra, hogy Isten igéjét, örömhírét „közhírré tenni” milyen kínnal, belső gyötrődéssel, feszültséggel jár. Egyik atyai jóbarátom pár napja villámpostán a következőket írta erről: „Lelkiismeret vizsgálatom során arra jutottam, hogy igazából a műfajjal van bajom… Ahogy idézgetem az emlékeimet, arra jöttem rá, hogy már nem érdekel az igehirdetésnek az okossága, a teológiája, az ún. mélysége-magassága – milyen érdekes, hogy a magyarban e kettő egyet jelent! – hanem a szószéken álló ember szívlobbanása. Ez lehet bármennyire együgyű, ha kicsap belőle a beszélő őszinte istenszerelme, akkor elsírom magam…”

Az apostol meg azt mondja: legyetek tüzes lelkületűek, az Úr az, akinek szolgáltok! Isten az igehirdető-elmélkedő szolgának nemcsak tudását, agyát, ismereteit veszi birtokba, hanem egész emberi lényét, karakterét, érzéseit és szívdobbanását. Ettől lesz a szó prófétai, ettől lesz a tanítvány lánglelkű. Ekkor érződik szavaiból a belső izzás, jelezve, hogy szíve lángol az Úrért.

A mai evangéliumban Jézus szokatlan mély vallomással, hangos elmélkedéssel tárja fel megváltói titkát: Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. A tűz őselem. Minden kultúra, vallás, néphagyomány szinte szent félelemmel tekint rá. Jelzi az elevenséget, a férfiasságot, a tisztítás és a pusztítás jelképe egyben. Nemcsak kultusztárgy, hanem emberré válásunk eszköze (például tűzcsiholás), hiszen hasznos és szelíd: fényt áraszt, segítségével megfő vagy megsül a táplálék. De riasztó és félelmetes is, ahogyan villámként lecsap az égből, leégeti az erdőt, vagy vulkánként kitör. Csak a drágafémek birkóznak meg vele: kiolvasztja belőlük a salakot, elhamvasztja a szemetet. Éget és melegít, rombol és megújít. Az ószövetségben is tűzben jelenik meg az Úr, mint a négy szent betű (JHVH-Én Vagyok, az Aki Van) kinyilatkoztatója, tűz emészti meg a bálványokat és a kárhozat tüze is az örök pusztulás jelképe. Mindez az ember belső világában is leképeződik: a szenvedélyek tüze, a lelkesedés tüze vagy épp a szenteket körülölelő dicsfény.

Jézus szóhasználata arról árulkodik, hogy Isten szeretetének tüzét hozza a világba, amely egyértelművé teszi a jó és rossz közötti különbséget, illetve azt is, ki melyik pártján áll. Jézus Krisztus a Szentlélek tüzét árasztja egyházára, miután ő maga megmártózik a tűzkeresztségben, a szenvedésben és a kereszthalálban.

Isten világában a tűz és a víz nem kioltják, hanem kiegyenlítik, átjárják, feloldják egymást végtelen nagy szeretetben. Jézus tehát nem átkot szór a világra, hogy bárcsak a tűz felemésztené…, hanem kinyilatkoztatja belső vágyát, szent türelmetlenségét: bárcsak mihamarabb megvalósulna a földön Isten országa. Lángra akarja lobbantani szívünket, hogy napi döntéseinkben is „tüzet fogjunk” tőle, és merjük belevetni magunkat az élet áramlásába. Ne féljünk a kudarcoktól, ne olcsó kompromisszumokkal, langyos kiegyezésekkel, gerinctelen megalkuvásokkal vegetáljunk, csakhogy túléljük, hanem merjünk kockáztatni.

Erre utal a békéről szóló felhívása is: azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre. Mondom nektek, nem azt, hanem szakadást…

Itt sincs ellentmondás a feltámadt Krisztus vagy a karácsonyi angyalok békéje és a jézusi „békétlenség” között. Mert aki Jézus szolgálatába szegődött, leghamarabb saját családtagjai előtt kell tanúságot tennie. Jézus követése nem tűri el a minden áron való, gyáva, „békés” kiegyezést, a bűnnel való cinkosságot. A szeretet tüze, a Jézus iránti lelkesedés határozott döntés, tanúságtétel. Nem a rothadás, a sunyi lapulás mozdulatlan békéje, hanem élet, küzdelem. Olyan erőtérben, ahol bátran, emberi szempontoktól szabaddá válva, félelem nélkül, hitelesen és egyértelműen mellette döntünk. A bajkeveréstől való hamis félelem, az álnok tolerancia nem Jézus ügyét szolgálja. Sőt, egyenesen erkölcstelenség és árulás. Jézus tehát arra biztat, ne lankadjunk a bűn elleni harcban. Tegyük félre a kishitűséget, szabaduljunk meg az óvatoskodás rabságától és vigyük győzelemre a szeretet, az igazság, a jó uralmát.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Sebestyén Péter - TÜZET HOZTAM! Hazatér és felszolgál nekikÉvközi 19. vasárnap

Reggeli ima9 imádkozás /layout/img/logo.png

Aug
04

1. Amivel ugyanis az ellenséget sújtottad, azzal minket felmagasztaltál, amikor hívtál bennünket. (Bölcs 18, 6–9)

A kivonulás éjszakája Isten szabadító erejét nyilvánította ki. Ez a szabadítás lett a megváltás előképe számunkra is.

 

2. Ábrahám hitből engedelmeskedett a hívásnak… (Zsid 11, 1–2.8–19)

Az ószövetség nagyjai – Ábel, Hénoch, Ábrahám és a többiek – mind a hit nagy példái.

 

3. Csípőtök legyen felövezve, kezetekben égő gyertya legyen…
(Lk 12, 32–48)

A mai evangéliumi képek – a hazatérő úr, valamint a tolvajról és a betörésről –, a bátorítás, a vigasztalás és a felelősség jegyeit hordozzák magukon. A menyegzőről hazatérő házigazdára várakozó szolgák éberségükkel és tettrekészségükkel a gazda elismerését és tiszteletét vívják ki. Az úr maga az Úr, Krisztus, aki második eljövetelével visszatér hozzánk, hogy részesítsen a menyegző örömében, és maga rendez nekünk lakomát. Asztalához ültet, kötényt tesz maga elé és felszolgál. Mert ő nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és váltságul adja életét sokakért.

Milyen fura ez a kép. Feje tetejére fordított világunkat talpára állítja. Aki a vezetés, a bármiféle hatalom ajándékát kapta, azért kapta, hogy szolgáljon vele másokat, a közösséget. Nem délibábot kergetünk, amikor arról álmodozunk, hogy a legnagyobbjaink minket, érdekeinket, jó ügyünket szolgálják. De mindannyian szolgák vagyunk. Munkánk egyben szolgálati helyünk. Ahogyan katonaként a hazát, keresztényként mennyei Urunkat szolgáljuk. Az éberség, a készenlét, hogy másokat segítsünk a bajban, osszuk meg örömüket, kezdeményezzük a jót, és elsőként tegyük meg a lépést, minden szolgára érvényes.

Várakozni nem semmittevést jelent, és azt sem, hogy majd a szerencsés véletlenek ölünkbe pottyantják a nagy lehetőséget, s akkor „dobbantunk”, hanem inkább hűséget és kitartást. Mennyi türelmetlenség van bennünk, amikor hamar feladjuk a kezdeti lelkesedést, nem bírjuk kivárni a dolgok, a folyamatok révbe érését, és vagy állandó kapkodás, vagy kedveszegett bénultság uralkodik el rajtunk. Legszívesebben mindenkit, a körülményeket, még Istent is siettetnénk, hogy önző céljaink egykettőre megvalósuljanak…

A nyári hőség közepén az olcsón csillapítható vágyak helyett Jézus konok helytállásra hív. Épp az Isten szeretetére utalnak legmélyebb vágyaink is, amelyet csak ő képes betölteni, és bízhatunk ígéretében, hogy előbb vagy utóbb biztos megérkezik. Leginkább rá legyünk tekintettel, amikor lelki állóképességünket erősítjük.

Milyen nagyszerű a mi Urunk: már azelőtt zörget, hogy mi zörgetnénk nála. Egyszer be kell engednünk ahhoz, hogy szóba álljunk vele, és kérnénk tőle valamit. Kéréseinket már megelőzi látogatása. Folyton érkezik, és jönni akar, mert nálunk érzi otthon magát. Hazatérő Urunk azt szeretné látni: abban a tudatban élünk, hogy velünk van, s ha el is ment, visszajön. Őt szolgáljuk akkor is, ha úgy tűnik, magunkat teljesítjük ki vagy valósítjuk meg. A hétköznapi, rutinszerű munkában, kötelességteljesítésben is az ő szolgálatában állunk. A tanítvány ezt egy percig sem hagyhatja figyelmen kívül. A bizonytalan órában érkező tolvaj képe is elsősorban nem a félelmet, hanem a tetteinkért vállalt felelősséget jelképezi. Isten az, aki a szíveket és a veséket vizsgálja. Nem bízhatjuk el magunkat, hogy a halál, a számonkérés még odébb van. „Még egészségesek vagyunk, még élnünk kell, most vagyunk fiatalok, egyszer él az ember”, és hasonlók. Egyszer mindenkinek számot kell adnia sáfárkodásáról. Saját magáról és a rá bízottakról. Mit tett azért, hogy Isten országa szépségét felvillantsa, megerősítse, családjában, környezetében, közösségében, vállalkozásában továbbadja? Saját képességeit, tehetségét, tudását, pénzét önhatalmúan használta, mások ellenében, embertársait elnyomva, megalázva, öntörvényű, erőszakos kiskirályként, vagy a Gazda jelenlétében „élvezte” az életét? Sokszor megkísért a gondolat, hogy a felelőtlenebb életet éljük, másokat kihasználjunk. Állásunkat, társadalmi szerepünket, helyzeti előnyünket hatalomként fogjuk föl, s visszaélünk azzal mások sérelmére.

Jézus éberséget, derűs felelősségtudatot sürgető példázatai mindig frissek, időszerűek. A hívő embert a remény élteti. Állandó készenlétben, éber, nyitott, szolgálatkész lelkülettel keresi minden nap, mit kíván tőle Ura. Hívő és hűséges ugyanazt jelenti. Akkor is hűséges az ember, ha lankad a figyelem, ha nincs kedve hozzá. A kezdeti szeretet tüze, a gazda szeretete hajtja, vonzza, élteti. Nem engedi, hogy szíve megkeseredjék, nem hagyja, hogy a csalódások megkeményítsék, nem lankad lelkesedése Ura késlekedése miatt, mert Gazdája minden percben érkezhet. Vágyik vele találkozni. Ezért bármi áron arra ügyel, hogy szíve érzékeny maradjon. Úgy is, hogy nem tartja természetesnek a bűnt, nem szoktatja magát az evilág égieket feledtető kényelméhez. Ha mindenkit körülötte el is nyom az álom, megmarad ébernek, hogy Ura bármikor jön, ajtót nyithasson neki.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Sebestyén Péter - TÜZET HOZTAM! Bolond gazdagÉvközi 18. vasárnap

Reggeli ima10 imádkozás /layout/img/logo.png

Júl
28

1. A földön minden hiábavaló (Préd 1, 2. 2, 21–23)

A gyülekezeti szónok könyve nem valami sztoikus semmittevést sugall, de arra mindenképp figyelmeztet, hogy boldogságunk nem földi dolgokban keresendő.

 

2. A régi és az új ember (Kol 3, 1–5. 9–11)

Ahogyan egyre jobban hasonlítunk Krisztusra, egyre inkább megszűnik az anyagi világ vonzása, és az örök értékek kötik le figyelmünket. Ezt munkálja bennünk a feltámadt Krisztus kegyelme.

 

3. Esztelen, még az éjjel számon kérik lelkedet, kié lesz, amit gyűjtöttél?… (Lk 12, 13–21)

A zsidók törvényei szerint az idősebbik testvér örökölte a házhelyet, a telket, és az ingóságok kétharmadát. Gyakran történt meg, hogy adott esetben egy köztiszteletben álló törvénytudót kértek fel döntőbírónak. Ilyenről számol be Szent Lukács a mai evangéliumban. Jézus azonban elutasítja a konkrét ügyben kért „jogorvoslatot”, hisz neki nem ez a küldetése. Inkább a kapzsiság veszélyére hívja fel a hallgatóság figyelmét. Egy rögtönzött történettel ejti gondolkodóba a sértettet éppúgy, mint tanítványait. A történet szerint a busás haszonnal kecsegtető nagy termés arra készteti az öntelt gazdagot, hogy még nagyobb csűröket építsen. Esze ágában sincs Istenre vagy a szegényekre gondolni. De Isten még aznap magához hívja és rákérdez: te esztelen, még ma éjjel számon kérik lelkedet, kié lesz, amit gyűjtöttél?

Nemzetközi cégek, sikeres vállalkozások úgy gazdagodnak meg hamar, hogy tőkéjük és nyereségük egy részét fejlesztésbe „forgatják vissza”. Ki- és berakodó raktárházakat, elosztó központokat építenek, leányvállalatokat hoznak létre, és csökkentve az anyag és szállítási árakat, jövedelmük pár év alatt többszörösére duzzad. Vajon Jézus nem akarja, hogy vagyonra tegyünk szert? Ellenzi a kapitalizmust? Csukjunk be minden vállalkozást? Ne dolgozzunk gyermekeink és unokáink boldogulásáért? Ördögtől való akkor tervezni, okosan számítani, álmodozni, időt és pénzt beosztva építkezni?

A birtoklás vágya mindenkiben ott fészkel. Mindannyian szeretnénk bebiztosítani életünket. Pénzt gyűjtünk, házat építünk, banki betétjeinket fialtatjuk, nyugdíj-, élet-, egészségbiztosítást kötünk, és lassacskán elhitetjük magunkkal, hogy életünk urai mi vagyunk. Nem tudjuk, mi az elég, csak gyűjtünk és birtoklunk, vagy éppenséggel irigyeljük azokat, akiknek jól megy az üzlet, akiknek van mit aprítani a tejbe.

Az Újszövetségben a mértéktelen kapzsiság, a vagyon utáni mohóság, a haszonleső szemléletmód egyenlő a bálványimádással. Jézus pontosan erre utal, amikor a kapzsiságot ostorozza. Mert a pénz, az anyagiak a legkárosabb függőséget, kábulatot okozhatják. A mohóság elhiteti, hogy Isten távollétében könnyebb boldogulni, fütyörészve élvezheti életét, mert ellenőrzése alatt tarthat mindent. Hatalma van mások fölött is. Közben pedig szívtelenné, önmagába zárt individualistává és anyagiassá torzul. Az anyagias ember lelkileg nemcsak kiüresedik, hanem esztelen harácsolásában telhetetlenné, felfuvalkodottá válik.

Ismerőseink körében is megeshetett volna az alábbi történet: egyik faluban volt egy család, ahol két fiú élt. Szép gyermekkoruk volt, sok örömmel, játékkal, munkával, szülői szeretettel. Mindketten megházasodtak Aztán a két fiútestvérnek meghaltak falun élő szülei. Az egyik fiú városi mérnök lett, a másik falun maradt és gazdálkodott. Pereskedések hosszú sora után végre elosztották az örökséget. Már csak egy itatóvályú maradt. Úgy döntöttek, hogy kettéfűrészelik. Hosszában. A városban lakók úgysem tudtak volna mit kezdeni vele, de legalább a falusiak se tudják használni…

A Kolosszei levél szerint életünk Istenben van elrejtve. Az anyagiak által kínált hamis biztonság csak felszín, kipukkanó szappanbuborék. Földi javaink elavulnak, elpazaroljuk, vagy éppen egy szerencsétlen pereskedés után elveszítjük azokat. A fogyasztás mókuskerekében nem tudunk megállni, egészségünk a sok gürcöléstől, gyűjtéstől odalesz, és elfelejtettünk emberként élni. Illúziónk szertefoszlik. Isten nélkül nem találtuk meg a boldogságot. Sem itt a földön, sem odaát.

A megoldást Jézus adja: ha kiegyensúlyozott lelkű emberként szeretnénk élni, fogjuk meg a munka végét, de tekintetünket mindig Istenre szegezve. Ne a minimális erőfeszítéssel elért maximális kényelmet akarjuk mindenáron, ne a pénz és az anyagiak bálványa kösse le figyelmünket, hanem az Isten- és emberszeretet életre szóló „projektje”. Ekkor tudunk túllépni a kapzsiságon, s meglátjuk körülöttünk azokat is, akik szeretetünkre szorulnak. Jézus iskolájában ezt a lelki intelligenciát kéne ellesni.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Sebestyén Péter - TÜZET HOZTAM! Jézus hullámhosszánÉvközi 17. vasárnap

Reggeli ima7 imádkozás /layout/img/logo.png

Júl
21

1. Ábrahám közbenjárása (Ter 18, 20–32)

Ma nem divat kollektív felelősségről vagy bűnösségről beszélni, de Ábrahám idejében még így vallották az emberek: egy mindenkiért, s mindenki egyért. Igaz, itt a szentírót nem az egyén sorsa érdekli, hanem hogy az mennyire hat ki a közösség életére. Ezért Ábrahám „lobbizása”, közbenjárása, az ószövetség Istennek feszülő imájának egyik legmegrázóbb példája. Egyszerre mosolygunk és megdöbbenünk ezen az elszántságon, amely minden érvét, képességét latba veti Istennél, hogy hittestvéreit megmenthesse. Ábrahám nemcsak saját bőrét menti vagy szűkebb családját félti, hanem nagy hitével képes „kijárni” másoknak is az isteni irgalmat.

 

2. Megváltás és keresztség (Kol 2, 12–14)

Az apostol az alámerülés szertartásának képével magyarázza a bűnből való újjászületést. Ez Krisztus megváltó szenvedésének és feltámadásának köszönhető.

 

3. Amikor imádkoztok, ezt mondjátok… (Lk 11, 1–13)

Kedves nagymama ismerősöm remek piskótát tudott sütni. Lett légyen bármilyen kályha, sütő vagy liszt, mindig ínycsiklandozó, zamatos desszerttel, szemnek-szájnak kellemes süteménnyel rukkolt elő. Szomszédasszonya mindig arra panaszkodott, hogy neki bezzeg soha nem állt össze a sütemény. Szóvá is tette nemegyszer: „Neked megint hogy sikerült? Mi a titka: a recepted, az időzítés, a házi tojás?” Az iménti emlék villant be, amikor arról elmélkedtem, miért is akarták eltanulni az apostolok az igazi imádság titkát. Úgy tűnik, ők is megkívánták, valójában szerették volna ellesni azt a bensőséges viszonyt, amely az Úr Jézust és az Atyát összeköti. Addig is tudtak imádkozni zsenge gyermekkoruk óta, de látva azt, ahogyan Jézus imádkozik, szinte gyermeki rácsodálkozással kérdezhették: „Te hogyan csinálod? Milyen az igazi imádság? Taníts meg, hogy kell!”

Útban Jeruzsálem felé Szent Lukács is az imádkozó Jézust mutatja be. Amikor leírta evangéliumát, a keresztény közösségek már az imádság összefoglaló esszenciájaként használták Urunk imáját. A Miatyánknak könyvtárnyi irodalma van. Elmélkedésünk kereteit is szétfeszítené, ha hosszabban töprengenénk minden során, így inkább csak apró észrevételeket teszünk. Először is néhány mai hasonlat.

Az ima Isten adatbankjának a kulcsszava (passwordja). Az a jelszó, amellyel Isten szeretetének tárházát megnyithatjuk, amellyel behatolhatunk a szívéhez. Az imádság az a rádiótelefon, amellyel jelezhetjük a mennyei irányítótoronynak, hogy hová zuhantunk le. Az imádság az antenna, amellyel ráhangolódhatunk Isten hullámhosszára, amellyel venni tudjuk adását, jelzéseit, hangját, üzenetét…(vö. G. Martinetti SJ: A mai hit észérvei)

Tehát nem azért imádkozunk, hogy Istent kioktassuk szükségleteink felől, szükségtelen őt „megpuhítanunk”. Nem azért van az ima, hogy Istent akaratunkhoz kényszerítsük, hanem hogy a mi akaratunkat igazítsuk Istenhez.

Az ima nem szócséplés, nem szómágia –, inkább hallgatás. Odahallgatás. Minőségi idő, amit Istennek szánunk. Az imádságban Isten jelenlétébe helyezzük magunkat. A lélek őszinte vágyakozásáról van szó. Az imádságban megtapasztalhatjuk az élő, személyes, minket határtalanul szerető Istent. Kell hozzá vágyakozás, bátorság, nagylelkűség, alázat. Ha nem találjuk Istent, valószínűleg azért van, mert nem vágyódunk eléggé utána. Telezsúfoljuk életünket sok „hasznos” dologgal, és nem vesszük észre, hogy Isten olyan fontos kellene hogy legyen, mint a levegő, amelyet belélegzünk…

Anhony de Mello jezsuita leír egy történetet, amely egy hindu templom papjáról szól, aki szeretett volna találkozni Istennel. Olyan tünetek látszottak rajta, mint aki szerelmes. Lefekvés előtt az istenség előtt keserves sírásra fakadt, és ez így ment hetekig. Isten nem is tudott ellenállni az ilyen vágyódásnak, és ebből az emberből, Ramakrisnából India egyik nagy misztikusa lett. Ez a misztikus elmondta egyszer a barátjának, mit is jelent az Isten utáni vágyódás: „Ha egyszer egy tolvaj olyan teremben aludna, amelyet csak egy vékony fal választana el az arannyal teli kincstártól, akkor aludna-e a tolvaj akár egy percet is? Egész éjjel fent lenne, és különféle megoldásokon törné a fejét, amelyekkel megszerezheti az aranyat. Amikor fiatal voltam, én még annál is buzgóbban vágyakoztam Isten után, ahogy a tolvaj sóvárog az arany után.”

Szent Ágoston híres mondása is ezt sugallja: „Nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem nyugszik benned, Istenünk”. Egy másik helyen pedig azt mondja: „Isten nélkül olyanok vagyunk, mint a partra vetett hal”.

Ha nincs meg bennünk ez a vágy, kérjük. A kérő ima mindennél előbbre való. Ahogyan Ábrahám is szinte a szemtelen alkudozásig képes volt „rámenősen”, kitartóan könyörögni testvéreiért, nekünk sem szabad abbahagyni csak azért, mert azonnal nem teljesültek kéréseink. Isten a kitartást „díjazza”. Ha fárasztó is az ima, ha néha úgy érezzük, hogy nem nyertünk meghallgatást: ne hagyjuk abba. Kitartóan, bátran imádkozzunk Istenhez, hogy imánk a szívéig hatoljon. Nemrég Ferenc pápánk úgy fogalmazott: „Győzd meg az Urat az ő érveivel, az az igazán szép!”

Mindent kérnünk kell, azt a kegyelmet is, hogy jól imádkozzunk. Jézus a Miatyánk kéréseiben elsősorban azt tanítja meg, hogyan kérjünk: állhatatosan, gyermeki bizalommal és csökönyösséggel, és azzal a hittel, hogy mindent Istentől kapunk. Abban a légkörben imádkozzunk, ahogyan Jézus tette. Rendelkezésedre állok Istenem, átadom magam és életem, szeretteink életét, minden emberét, a világ sorsát neked!

A Szentlélekben Jézus minket is képesít arra a fajta imára, amelyet ő tudott igazán. Ezért tanította meg a Miatyánkot. A Miatyánk szavai megsejtetik velünk Isten látásmódját. Így, a hit szemével nézzünk Istenre, mint édesapára vagy édesanyára, szenteljük meg nevét, fürkésszük és tegyük meg akaratát, kérjük segítségét hétköznapjainkban. Beleértve egzisztenciális gondjainkat, bűneink bocsánatát, és a kísértésből való szabadulást is.

A Miatyánk mint a legszentebb és legfontosabb imádság a legfőbb támasz lesz, amelybe bárhol, bármikor kapaszkodhatunk.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."