Sebestyén Péter - Kincs mélyre ásva

1. Urunk, te vagy a mi atyánk… a te kezed műve vagyunk mindnyájan. (Iz 63,16–17. 64,1–3–8)

A Trito (harmadik) Izajásnak nevezett szerző drámai erővel kéri Isten személyes közbelépését, hogy a fogságból hazatérő nép újra életre találjon. E bűnbánati zsoltárként is nyilvántartott fohász páratlan költői szépségével és gondolati mélységével a keresztény advent megváltó-váró lelkületét is jól jellemzi.

 2. Semmi kegyelmet nem nélkülöztök, amíg Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok. (1Kor 1,3–9)

Szent Pál korintusiakhoz írt első levelének bevezetőjét olvassuk ma. A szokásos levélkezdésekhez hűen az apostol itt is örömét fejezi ki, hogy munkája nem volt hiábavaló, és érzékelteti velünk, hogy földi történelmünk valójában a Krisztus második eljövetelére való várakozás kegyelmi ideje.

 3. Az idegenbe készülő ember… otthagyja házát, és szolgáira bízza vezetését, mindegyiknek kijelöli a maga feladatát, a kapusnak is megparancsolja, hogy virrasszon. Legyetek hát éberek!… (Mk 13,33–37)

Nem csupán a színházak kezdenek új évadot, nemcsak az iskolákba csengették be az új tanévet – függetlenül a naptári év időmeghatározásától –, hanem egyházunkban is új liturgikus év veszi kezdetét. Az Úrjövet, az advent szent négy hete egyszerre előkészületi idő Urunk születésének megünneplésére, és alkalom az Isten utáni vágyódás, a vele való találkozás felszítására. Szent Márk evangélista közlésében Jézus éber szolgákhoz, kapuőrökhöz hasonlítja tanítványait és a benne hívőket. Az éjjeliőrnek is szüksége van alvásra, de nem akkor, amikor ébernek kell lennie. Rá feladatot bíztak: őrködnie kell gazdája vagyonán, védenie a betörőktől, és ugrásra készen virrasztania, hogy bármikor ajtót nyithasson, ha a gazda megérkezik. A mai őrök biztonságosan elbóbiskolhatnak a méregdrága riasztóberendezések felügyelete alatt, őrző-védő kutyáik pedig távol tartják a betolakodókat a szigorúan őrzött „objektumtól”. Erdély nagy humoristája, a néhány éve megboldogult Bajor Andor író adta egyik humoreszkje címének: Az éjjeliőr nem tud aludni… Vajon mi miért tudunk nyugodtan aludni, amikor ébren kellene lennünk? Miért vannak nyugtalan álmaink, nem csak telehold idején?

Advent karácsony nagy vigíliája. A vigília virrasztást, virrasztó várakozást, tevőleges készenlétet jelent. Sokféleképpen lehet várakozni. Ki unottan, ki türelmetlenül… csak nézzünk szét egy váróteremben, akár a rendelőben, akár egy hivatal előterében, akár egy pályaudvaron vagy repülőtéren. S persze, az sem mindegy, mit vagy kit várunk? Ugye más az esküvőre készülő pár várakozása, más az örömszülőké, más a nyoszolyólányoké, s más azoké, akiknek egyetlen gondja, mit vigyenek ajándékba, vagy éppenséggel az, hogy mit vegyenek fel? Mutasd meg, hogy várakozol, s megmondom, mire, kire vársz. S persze, azt is, ki vagy… – írja egyik elmélkedésében Kiss Ulrich jezsuita.

Hogyan várjuk az Urat? Advent bűnbánó várakozás is. Karnyújtás, segélykiáltás a felénk közeledő Úr után. Aki nélkül nincs megváltás, nincs életöröm, nincs örök élet. Amikor rettegünk a nemzet, a világ jövője miatt, amikor csak e világ boldogító illúziójában ringatjuk magunkat –, advent megállásra késztet. Kényszerít a befele fordulásra. Nem vesztegethetjük időnket sem a gondtalan alvással, sem a türelmetlen rohanással, hanem tudatosítjuk, hogy feladatunk van: örömteli találkozásra készülünk. Ennek érdekében történik életünkben a legnagyobb „beruházás”. Sóvárognunk, vágyakoznunk kell a közelgő Jézusra. Ez nemcsak hitünk „karbantartásával”, hanem lelki „edzéssel”, belső életünk fejlesztésével is jár. Az adventi szokások, áhítatgyakorlatok ezt célozzák meg. Innen nézve nyer értelmet a lemondás, a jócselekedet, az adakozás emberi gesztusa. Fárasztó estéinket ezért cseréljük fel a gyönyörű, frissítő hajnalokra, a kocsmai haverokat a velünk találkozni akaró Úr Jézusra, a tévézést és világhálós szörfözést az imádságra, a kevesebb csevegést a több és mélyebb csendre, a másnaposságot az egész napos lelki éberségre… Advent segít, hogy ne tévesszük szem elől életünk legfőbb célját, hogy felélesszük az istenszeretet „első szerelmének” tüzét lelkünkben és a ránk bízottakban egyaránt. Jöjj el, Urunk, Jézus!

1. Nézzétek, magam gondoskodom nyájamról…(Ez 34,11–12.15–16)

A babiloni fogság idején működő próféta szívesen használja Istenre a pásztor képét. Ez egyrészt Isten uralmát, a teokráciát is jelképezi, másrészt meg szüntelenül szembesíti a földi királyokat uralkodásuk szolgálat-jellegével.

2. Krisztus feltámadt a halálból, elsőként a halottak közül.
(1Kor 15,20–26a.28)

Szent Pál apostol éppen Krisztusnak, az örök életet adó új Ádámnak bemutatásával oszlatja el a pogányok feltámadással szembeni kételyeit. Meggyőződéssel állítja, hogy a mindnyájunk végső feltámadása is a halál vereségét jelenti.

3. Az Emberfia… különválasztja őket egymástól… Aztán így szól… a jobbján állókhoz: jöjjetek, Atyám áldottai…! (Mt 25,31–46)

Krisztus király ünnepét az egyház 1925-ben hirdette ki, az első világháború után, amikor Európa népei még mindig szenvedték a háború következményeit. Amikor a történelem színpadáról királyok és királyságok tűntek el, államrendszerek változtak meg, és útjára indult a túlhajszolt racionalizmus. Az egyházi év végén Krisztust úgy ünnepelni, mint a mindenség uralkodóját azóta sem időszerűtlen. Ahogyan a nagy bazilikák bejárata fölött vagy szentélyeinek falfestményein oly sokszor megjelenik a Pantokrator, az élőket és holtakat megítélő megváltó király képe ma is elevenbe vágó üzenetet hordoz.

A mai bibliai olvasmányok a pásztor-, megváltó- és ítélő király képeivel festik le Jézus Krisztust, aki egyben az utolsó ítélet bírája, és egyik litániánk szerint „minden szív királya és középpontja”. Sillye Jenő dalszerző meg úgy fogalmaz: „Volt egyszer egy király, ma is él, köztünk jár, / Országát ne keresd, térképeid felett, / Hintója sosem volt, mindig csak gyalogolt, / Szolgákat nem akart, szolgálni ő akart”… Ez a királykép igenis „passzol” a zarándok és szolgáló egyház képéhez, amelyet a II. vatikáni zsinat olyan találóan meghirdetett. Annak ellenére, hogy lejárt az abszolút uralkodók, a császárok és királyok kora, és a monarchiák fölött is eljárt az idő, mégsem lehet „demokratikusabb” névvel illetni Krisztust, mint az egyedül neki kijáró felség címmel. Ő a király! Nem dirigáló, parancsoló, még csak nem is a büntető királyé, hanem aki személyében is bemutatta, milyen a valódi király, akinek egyedüli joga és illetékessége mind az ítélet, mind a számonkérés. Habár sokunkat félelemmel tölt el, ez mégis örömhír: lesz isteni igazságszolgáltatás!

Máté evangélista valóságos színpadi jelenetként ábrázolja az utolsó ítéletet, amelyben számos meglepetésben lesz részünk. Kezdve azzal, hogy a király nem egyéneket, hanem nemzeteket állít baljára vagy jobbjára aszerint, hogy mennyiben élt szívükben és cselekedeteikben a felebaráti szeretet. Nem azt fogja megkérdezni tőlünk, hogy mennyit imádkoztunk, jártunk-e templomba, engedelmeskedtünk-e az egyházi hatóságoknak, böjtöltünk-e, volt-e teológiai doktorátusunk? Ebből persze senkinek sem kell azt a könnyelmű következtetést levonnia, hogy nem muszáj hitünket megvallani… Ugyanis Istenhez fűződő hívő kapcsolatunkat épp a szeretet tettei szemléltetik. Ha hívőként nem gyakoroljuk a szeretetet, nem ismerjük Krisztust és léthazugságban élünk. Azonban Jézust az utolsó ítéleten nem kimondottan a „vallási” kérdések érdeklik, hanem az, hogy lett-e mindebből irgalmas jóság vagy sem. Ott derül ki, hogy minden jót vele tettünk vagy nem… Sokan el fognak csodálkozni, mert nem fogják megérteni Isten jóságát. Meglepődnek, hisz tették a jót anélkül, hogy tudták volna: valójában Istennek szolgáltak! Nem voltak tisztában azzal, hogy tulajdonképpen az üdvösség felé haladnak. Egyszerűen csak hallgattak szívük parancsára. Krisztus királyunk ezeket azzal jutalmazza, hogy örökre vele lehetnek. Milyen nagyszerű!

Ugyanakkor milyen iszonyatos is, mert az utolsó ítélet leleplezi keményszívűségünket, önzésünket és hazugságainkat, amikor a felebarátaink szükségében nem ismertük fel, sőt visszautasítottuk a ránk szoruló Krisztust. Az lesz a büntetésünk, hogy nem lehetünk a királlyal. Ez a kárhozat. Nem a király önkénye miatt, hanem mert kiderül az igazság. Ő maga az igazság. Nincs helye a nagyszájú feleselésnek. Nincs arra mód, hogy az ellenkezőjét bizonyítsuk. Senki sem mondhatja az ítéleten, hogy ja kérem, én ezt nem tudtam… Lehet, hogy Istenről, Jézusról nem sokat hallott ugyan, evangéliumáról még annyit sem, de ott volt körülötte a rengeteg nyomorult ember. Akkor meg mit nem tudott?…

Az egyház ideje Krisztus király uralmának ideje. Alattvalói bizonyságot tehetnek arról, elfogadják-e uralmát, valóra váltják-e a szeretet parancsát? A mi királyunk minden jótettet, amit emberekkel teszünk, személyesen magára vesz, ugyanígy a megbántásokat is. Azonosul a kitaszítottakkal, mindenkivel, akit „leírt” a társadalom, mert ő a szeretet királya. Talán borsódzik a hátunk az ítélet szó hallatán, de annak örüljünk, hogy a legkisebb jóért, egy pohár vízért is örök élettel fizet. Nem is olyan nehéz őt szolgálni, mert amit rászoruló embertársainknak teszünk, úgy veszi, mintha neki magának tennénk.

1. Csalfa dolog a báj, a szépség mulandó, de az okos asszonynak kijár a dicséret. (Péld 31,10–13.19–20.30–31)

A Példabeszédek könyve salamoni mondások gyűjteménye. Keltezését biblikusok a Kr. e. 5. századra teszik. A most idézett derék asszony dicsérete című fejezet a női hivatás megbecsülését húzza alá.

2. Az Úr napja úgy érkezik el, mint éjjel a tolvaj (1Tessz 5,1–6)

Az apostol Krisztus második eljövetelének váratlanságát ecseteli a tesszaloniki híveknek.

3. Jól van, te hűséges, derék szolga, mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe! (Mt 25,14–30)

Habár Lukács evangélistánál is találunk hasonlót (Lk 19,12–27), a talentumokról szóló példabeszéd igazából Máté sajátja. Az ókori zsidóknál is használatos talentum mint pénzegység több mint 40 kilogramm aranyat jelentett. Feljegyzések szerint Nagy Sándor serege a gaugamélai csata után 4000 talentumot zsákmányolt a legyőzött perzsáktól.

Jézus a minket komolyan vevő, velünk szemben igényes Isten szeretetének találékonyságáról beszél, aki nem fél ránk bízni ajándékait, szétosztani a világ javait az emberek között. Tehetséget, időt, egészséget, saját magát Jézusban. Halálunk óráján pedig ezekkel el kell számolnunk. Ennek ellenére kérdezhetnénk: a gazda miért nem osztja egyformán javait mindenkinek? Miért nem adja oda már kezdettől fogva teljes tőkéjét annak, aki a legjobban sáfárkodik vele, hiszen ismeri a szolgák rátermettségét? Hogyan veszi el azt, ami nincs? Nem túl kemény azzal szemben, akinek csak egyet adott?

Isten végtelen bölcsességében színesnek, gyönyörűnek, változatosnak teremtette ezt a világot. Benne az embert is. Nem eresztett ki egyformán a kezéből. Különbözünk bőrszínben, nyelvben, alkatban, észben, szépségben, tehetségben, de még kegyelmi befogadóképességben is. Testre szabottan áldott meg javaival. Mindenki azért felel, amit kapott. Igaz, a bűn, a rosszra való hajlam miatt könnyen oldalra kacsingatunk, és folyton összahasonlítgatjuk magunkat másokkal. Ha többet kaptunk, fölfújjuk magunkat és lenézünk másokat. Ha kevesebbet, panaszkodunk vagy megutáljuk a többieket. Mégis jól van ez így. Isten egyáltalán nem igazságtalan, és nem kíván lehetetlent. Mindenkinek abban az arányban kell kamatoztatnia talentumait, amennyit kapott. Nem sok közünk lenne egymáshoz, ha egyformák lennénk mindenben… Épp mert sokfélék vagyunk, ebből több, másból kevesebb a sajátunk, segíthetünk egymáson, kiegészíthetjük egymást, a közösbe is tehetjük, hogy mindannyian gazdagodjunk. Nem lehetünk olyan szegények, ágrólszakadtak, hogy ne adhatnánk a velünk élőknek időt, figyelmet, mosolyt. Már az is segítség, ha elviseljük, hogy rajtunk segítenek, hogy kibírjuk azt, ha másokra vagyunk utalva, és engedjük, hogy például családtagjaink rajtunk tanuljanak meg szeretni. Ez végleg elveszi kedvünket az irigységtől, hisz ami a mi szemünkben jobbnak tűnik, nekik talán jóval nehezebb is… Milyen jó, hogy az Úr pont annyit bíz ránk, amennyit kamatoztatni tudunk. Így nem bénít meg a félelem.

Isten szemében a kevés is sok lehet. A fák sem nőnek az égig, emberi erőnk, képességünk, energiánk is véges. Akárcsak az elem, mi is lemerülünk, néha kimerülünk. Istennél ez a növekedési terv azt is jelzi – ahogyan az apostol írja –, hogy „nincs a földön maradandó hazánk”. Ez a földi élet kevés. Arra viszont elegendő, hogy a szeretetben növekedjünk, a hűségben kitartsunk, és miénk legyen a sok, az igazi, az örök!

A lusta szolga nem tágította ki szívét ura nagylelkűségére. Azt hitte, meg lehet állni,  „tartani a szintet”. Ez volt a veszte. Akárcsak az anyagi, a lelki és szellemi javak esetében is tapasztaljuk: „akinek van, még adnak, akinek nincs, még azt is elveszik, amije van.” Ha valaki például nem gyakorolja az idegen nyelvet, nyelvtudása elsorvad. Jézus a megkerülhetetlen valóságra figyelmeztet: az élet vagy növekszik, vagy elpusztul. Hasztalan téblábolni és tördelni a kezünket tanácstalanságunkban…

A példabeszéd szerint a hosszú idő, a gazda „távolléte” arra való, hogy kibontakoztassuk tehetségünket. Hogy megtaláljuk személyes utunkat, keressünk és kereskedjünk olyan javakkal, melyeket a rozsda és a moly meg nem emészt, a tolvaj nem lophat el, amelyek átvihetők a „túlsó partra”. Ez a hosszú idő elég arra, hogy kipróbáljuk az újat, leleményesen egyből kettőt csináljunk, és „visszaforgassuk” a nyereséget, hogy a gazda megérkeztekor ne lusta szolgának bizonyuljunk, hanem olyannak, aki kihozta a legtöbbet abból, amit rábíztak. Urunk öröme vár ránk. Kell ennél nagyobb jutalom?

1. A bölcsesség ragyogó és hervadhatatlan, könnyen felismerik, akik szeretik, és könnyen megtalálják, akik keresik. (Bölcs 6,12–16)

Az ószövetség legfiatalabb könyve görög nyelven íródott. Szerzője elsősorban a diaszpórában élő zsidókhoz szól. Bennük erősíti meg a személyes Istenbe vetett hitet, amely messze továbblát, mint a görög filozófia.

2. Az elhunytak sorsáról nem akarunk tájékozatlanságban hagyni benneteket, testvérek, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reményük. (1Tessz 4,13–18)

A pogányok hittek ugyan a lélek halhatatlanságában, de nem remélték a test föltámadását és az örök igazságszolgáltatást sem. Ezért bátorítja az apostol a pogányságból megtért tesszaloniki híveket, és fejti ki az ezzel kapcsolatos keresztény tanítást.

3. Míg azok vásárolni jártak, megjött a vőlegény, s akik készen voltak, bevonultak a menyegzőre…(Mt 25,1–13)

„Történt, hogy a nagy király meghirdette jó előre, hogy ha fia nagykorú lesz, nagy lakodalmat fog ülni! Készült is rá az egész királyság! A divattervezők csinos lányokat szerződtettek, és új ruhakölteményeket alkottak az ünnepre. A felsőbb tízezrek jó előre előjegyezték a modelleket, amiket az autógyárosok külön erre az alkalomra gyártottak; a busz- és a légi társaságok különjáratokat hirdettek: Már most takarékoskodjon! jelszóval a középosztálynak, és a szegények kiszámolták, hogy ha azonnal felkerekednek, épp a jeles napra érnek oda. Eljött a várva várt nap, a média nagy zajjal köszöntötte, de a nászünnep előtti éjszakán egy hurrikán pusztított végig az országon, az utak járhatatlanokká vártak, a hidak beomlottak, és a repülőknek nem volt hova leszállni. Így aztán amikor megnyíltak a palota kapui, csak a koldusok álltak ott, akik még a vihar előtt odaértek. És sehol nem volt egy riporter, aki megörökítette volna! Nem garantálom, hogy a hasonlóság mai történésekkel pusztán a véletlen műve!” Kiss Ulrich SJ modern történetét nem véletlenül idéztem…Az utolsó ítéletkor megérkezik a vőlegény, Krisztus, hogy egybekeljen szeretett menyasszonyával, az egyházzal. Hogy mikor, azt pontosan továbbra sem lehet tudni. De szép lett volna ez a tíz szűzről szóló példabeszéd, ha az okosak adnak a butuskáknak az olajból, és akkor azok mentegetőzhettek volna, hogy a szeretet gyakorlása miatt nem maradt nekik (sem…). A jóságos vőlegény még külön díjazta is volna…

Igen ám, de a példabeszéd nem a jótékonykodásról szól. Hanem az örömünnepről, a lakodalomról, amelyet az Atya készít Fiának és jegyesének, a benne hívők közösségének. Erre készülünk egész életünkben. A földi élet Jézus tanítása szerint nem pusztán a születés, növekedés, alkotás, leépülés majd halál ívében játszódik, hanem az örök találkozásra való állandó felkészülés jegyében. Növekedés és fejlődés, kibontakozás és végső beteljesülés, amelyet a halál sem ront el, csak ajtót nyit neki.

Az ószövetség népében is élt a tudat, hogy a házasság Jahve és választott jegyesének szeretetszövetsége, a lét legmélyebb titkát hordozza. Ezért lényegül át a földi szerelem képe az isteni szeretet misztikus himnuszává már az Énekek énekében. Jézus is sokszor használja hasonlataiban a nász, a menyegző, a lakodalom képét. Ő maga is a kánai menyegzőn kezdte nyilvános működését, és mutatta meg isteni erejét.

A zsidóknál egy hétig ünnepelték a lagzit. A vőlegény rokonaival együtt jött a menyasszony házához, hozta a jegyajándékot. A tíz szűz kézben fogott, ovális cserépedényben világító olajmécsessel várt a fogadására. A lakodalmat éjjel tartották. A kikérés elhúzódott, nem lehetett tudni, mikor érkezik a vőlegény.

A példabeszéd értelme nem az éberség, hanem a készenlét. Az okos szüzek is elaludtak. A balgák is tudták, hogy lesz menyegző, de cselekedetük nem ezt tükrözte. Ezek az ostoba leányzók nem vittek tartalék olajat, az okosak igen.

A balga szüzek gondolkodása gyakran megfertőz minket is. Egyrészt szívesen halogatjuk döntéseinket az utolsó pillanatra, mert mindig sietünk. Mindig valami más a fontos. Aztán amikor jön a nagy roham – lásd karácsonyi bevásárlás, családi vagy közösségi ünnep –, akkor tolongunk és agyonstresszeljük magunkat, hogy idejében sikerüljön minden. Eleinte fel sem fogjuk, hogy olajunk „kifogy”: elfogy a türelmünk, megkeményedik a szívünk, elpárolgott a kezdeti szerelem és hűség. Akármilyen szuperautónk van, és akármilyen modern autópályán utazunk, egyszer csak elfogy az üzemanyag, és a benzinkutat nem vihetjük magunkkal… Időnként meg kell állni és töltekezni. Mert nem biztos, hogy holnap be lehet pótolni, jóvátenni, amit ma elmulasztottunk. Nemrég egy idős házaspárnál jártam egy közös beszélgetésre és imádkozásra, ahol megdöbbentett az a tiszta, romlatlan szeretet és gyengédség, amellyel a feleség ápolja beteg férjét, akivel 54 éve élnek boldog, szentségi házasságban. Az ő olajuk nem fogyott ki…

Másrészt nagyon sok mindent meg lehet és meg kell osztanunk másokkal. Bármennyire is sietős az életünk, bármennyire is komoly veszteségek érnek emiatt – van, amit nem szabad megosztanunk, egyszerűen azért, mert nem lehet. Azt, amit nekünk kell elvégeznünk, senki más nem teheti helyettünk. Mások helyett nem lehet táplálkozni, tanulni, imádkozni, bűnbánatot tartani – üdvözülni! Az utolsó ítéletre sem lehet más helyett felkészülni. Isten sem szerethet senki mást helyettem. Még Jézus sem tartott helyettünk bűnbánatot… És mindezt most, a jelenben, nem akkor, amikor nyugdíjba vonulunk vagy időnk lesz rá. Az üdvösségből csak saját hibánk miatt maradhatunk ki, s arra nincs orvoslás, másokat nem hibáztathatunk.

Isten az idő ura. Ő határozza meg a menyegző kezdetét, nincs értelme a szektás időpont-számítgatásnak. Jézus ezzel a példabeszédével minősíteni akarja a földi időt. Töltsük hát ki azt hűséggel, állhatatos készenléttel, hogy a kegyelem olaja kitartson a végső találkozásig.

1. Ha nem… dicsőítitek meg nevemet… átokká változtatom áldásaitokat…(Mal 1,14b–2,2b.8–10)

Malakiás, az utolsó „kispróféta” kora papságának botrányos életmódját látva megújulásra szólít fel.

2. Bár mint Krisztus apostolai követelményekkel állhattunk volna elő, mégis olyan szelíden viselkedtünk körötökben, mint a gyermekeit dajkáló anya. (1Tessz 2,7b–9.13)

Szent Pál odaadó szeretettel pazarolta erejét, idejét, tudását, figyelmét a rá bízottakra. Így vált minden lelkipásztor örök példaképévé.

3. Aki közületek a legnagyobb, legyen a szolgátok…(Mt 23,1–12)

Jézusnak a farizeusokkal volt a legtöbb baja. Sokszor figyelmeztette, leleplezte őket, rámutatott vallásosságuk visszásságára. Ezeket gyűjtötte csokorba Máté evangélista. Az evangélista által összeállított Jézus-mondások ma idézett fejezete úgy szól a tömeghez, hogy közben a farizeusok és írástudók ellen kel ki. A farizeusok idegengyűlölő, nemzeti érzelmű vallási párt, akiknek a törvények, vallási előírások betű szerinti betartása fontosabb volt, mint azok lényege. Szerfölött büszkék voltak önreklámozó tetteikre, ezzel mintegy adósukká téve Istent, akinek meg kell őket jutalmaznia. Beképzelt vallásosságuk valójában képmutató álszenteskedés volt.

Jézus nem vonja kétségbe a Mózes tekintélyével fellépő törvénymagyarázó illetékességüket, de szemrehányással illeti alakoskodó magatartásukat, és pontosan ezt a hiteltelen életmódot ostorozza.

Az írástudók a szentírás tudásában tűntek ki. Ők alkalmazták a régi törvényt az új helyzetekre, ők gyártották az új vallási szabályokat, ők szállították a farizeusoknak a sódert. Az igazi baj az volt, hogy a szabály fontosabb volt nekik, mint a szeretet.

Jézus ebben a beszédében tulajdonképpen nem hozzájuk, hanem követőihez, a tanítványokhoz, a néphez, hozzánk szól. Szakemberek szerint az evangélista ebben egy kicsit az induló egyházban is „újratermelődő” farizeusi lelkiség ellen emel szót. Mesternek, vezetőnek, tanítónak ma is olyan embereket tartunk, akik hitelesek egy művészeti ágban, egy szakmában, egy hivatásban –, akik hitelesen képviselik azt, amit tanítanak, és tetteikkel is alátámasztják. Az egyházban kialakult atya megszólítás sem Istent mint Atyát kérdőjelezi meg, hanem a lelki atyaság szimbólumát jelenti, hisz minden atyaság forrása a mennyei Atya. Minden más atya is csak úgy atya, ahogyan a hintaló is ló...

Senkit ne akarjunk tehát a mennyei Atya elé helyezni, és senki ne akarja magát Krisztustól függetlenül tanítónak tekinteni. Lehet valakit matematikára, angolra vagy zongorázni tanítani, de az igazságot csak Krisztustól lehet megtanulni. Mindenek előtt Jézus Krisztus a tanító, és csak sokadszorra következnek azok, akik ugyanazt tanítják, mint ő. (Általában rosszabbul…)

A kérdés igazából az, hogy tudunk-e Jézus hiteles, átlátszó reklámja lenni? Vonzó-e az a közösség, az az istenkép, amelyet szavainkkal és tetteinkkel kialakítunk környezetünkben, vagy minket látva nem csoda, ha sokaknak elmegy a kedve kereszténységtől, egyháztól…? Egyértelműen, tisztán, hitelesen tesszük is azt, amit Krisztus tanít, vagy közben az ő fedezékében saját pecsenyénket is sütögetjük?… Nem ülünk-e be Jézus tanítószékébe, például amikor csak nekünk van igazunk, amikor mindent jobban tudunk, mint mások, amikor megjátsszuk a jámbor hívőt? Ki nekünk a jó Isten: kellemetlen tiltás-parancstömeg vagy szerető Atya? Feltűnést keresünk-e vallásosságunkkal, vagy észrevétlen szerénységgel, alázattal követjük Krisztust?

Fontosak ugyan a címek, a rangok is, ha azok tiszteletet jelentenek, vagy ha azokat alázattal és hitelesen viseljük. De elsősorban testvérek, az Atya gyermekei vagyunk. És nem a személyünk a fontos, hanem hogy minél áttetszőbben és egyre nagyobb szeretettel adjuk Jézust a másik embernek, akivel egy közösségben alkotunk egyházat.

Jézus arra figyelmeztet, hogy csak semmi nagyzolás és hencegés, mert csak az alázatban lehetünk hitelesek, másképp inkább eltaszítunk tőle másokat. A mérce mindnyájunknak Jézus. A reklámok korában merjünk hát mentessé válni a melldöngető pózolástól, a hipokrita megalkuvásoktól, a hősködő magamutogatásoktól, éljük hitelesen az evangéliumot. A ránk bízottak szemében csak hiteles emberként, szeretettől sugárzó keresztényként lehetünk példaképek. Ez nem demokratikus plebejizmus, így nem alattvalói leszünk a feletteseknek, hanem Krisztusban testvérek, akiket majd ő fog felmagasztalni.

1. Az özvegyet vagy árvát ne nyomorgassátok… (Kiv 22,20–26)

A „Szövetség Törvénykönyvének” is nevezett Kivonulás könyve, a Tóra második könyve a Kr. e. 9. században keletkezett. Ebben a szakaszban erkölcsi leírásokat olvashatunk.

2. Mi ugyanis az evangéliumot nemcsak szóval hirdettük…, hanem erővel és Szentlélekkel…(1Tessz 1,5c–10)

Az apostol hálás szívvel tesz tanúságot arról, hogy igehirdető munkáját eddig is a Szentlélek ereje és öröme kísérte.

3. Mester, melyik a legnagyobb parancs a törvényben?… (Mt 22,34–40)

Jézus idejében 613 apró parancsra, előírásra „szedték szét” a mózesi törvényt. Érthető tehát, miért vitatkoztak annyit a különféle vallási vezetők, mozgalmak: melyik a legfőbb parancsolat. Jézustól is megkérdik. Jézus Mózes második törvénykönyvéből az igényes istenszeretetet állítja első helyre, amellyel egyenrangúnak jelenti ki a Leviták könyvéből vett felebaráti szeretetet. Ez váratlan és meglepő válasz volt.

Azt is mondhatjuk, Jézus ezzel rakja le az újszövetség, a kereszténység alapjait. Feladja a leckét minden idők emberének. A vallások gyökerénél az istenségtől való félelem, a hódolat és az imádás játszott főszerepet. De hogy Isten mindenek előtt szeretet, ezt Jézus Krisztus teszi egyértelművé. Már az ószövetségi hagyomány is megsejti az istenszeretet szükségességét akkor, amikor nem elméletekkel, hanem konkrét parancsokkal ülteti gyakorlatba, mit kell tenned azért, akit szeretsz. A Tízparancsolat sem más, mint az ember erkölcsi, konkrét tettekben megnyilvánuló válasza a minket szeretetből teremtő Istennek, a szeretet forrásának. Ebből az is következik, hogy a szeretet elsősorban nem ösztönös érzelem, nem csupán vonzódás vagy üres szavak, elvont hit kérdése, hanem kézzelfogható valóság, akarati kérdés. „Ha valaki azt állítja, hogy szeretem az Istent, de testvérét gyűlöli, az hazudik. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent sem, akit nem lát…” – mondja Szent János (1Jn 4,20).

Jézus tanításának hihetetlen újdonsága és életre szóló házifeladat mivolta éppen abban áll, hogy a felebaráti szeretetet istenszeretetünk fokmérőjévé teszi. Magyarán: mit teszek én azért, akit szeretek? Nemcsak hogy mit nem teszek vele vagy mit nem teszek ellene, hanem mit teszek érte?…

A krisztusi szeretetparancsot tettekre váltani valódi életművészet. Aki még az ellenségszeretetben, a mindennapi megbocsátásban kipróbált szeretetet is megpróbálja gyakorolni, az megtanulja, hogy igazából mit jelent Istent szeretni. A Jézus által leegyszerűsített egyenlet megzabolázza az emberi önzést, helyére teszi elvárásainkat és sértődöttségeinket, és állandó önismeretre sarkall: Isten az idegen, az özvegy, az árva, a szegény, a ki nem állhatott házastárs vagy rokon képében várja el tőlem a szeretetet. Nincs kibúvó. Megalkuvásainkat, hűtlenségeinket nem lehet véka alá rejteni, amikor a szeretet parancsa lépten-nyomon ránk kérdez. Döntéseink hátterében, gondolataink kiindulópontjaiként is ennek kellene szerepelnie. Nem az igazságnak, nem az igazamnak, a korrektségnek, a megfelelési kényszereknek, és főleg nem önző érdekeimnek.

A szeretet parancsa a törvény és a próféták, a teljes Biblia, az élet alaptörvénye. Nem magánügy, hanem közügy, az egész közösség ügye. Istenszeretet nélkül nincs teológia, valódi emberszeretet nélkül hamis, üres a humanizmus. Ám a vallásosság, az álszent ájtatoskodás is karikatúra, ha valaki nem szereti embertársait. Életvitelünknek ezen a parancsolaton kellene nyugodnia. Meg lehet és meg kell tanulnunk. Ne csak félig, ne csak érdekből, ideig-óráig, ne csak addig, amíg könnyű…

Ezt a jézusi mondatot már reggel oda lehetne ragasztani a fürdőszoba tükrére, hogy rajta járjanak gondolataink, amíg borotválkozunk vagy szépítkezünk. Oda lehetne rejteni a pénztárcánkba a bankkártya mellé, hogy eszünkbe jusson, amikor fizetünk vagy sorban állunk. Oda kellene tenni a párna alá, kifüggeszteni a falra nagy betűkkel, odabiggyeszteni autónk visszapillantó tükrére és irodai asztalunkra, hogy beleütközzék a tekintetünk. A szeretet parancsa nem évülhet el, mert akkor a Földön meghal az élet. A szeretet parancsát mint jelszót kellene kiírni a parlamentek és bíróságok tárgyalótermeibe, kórházak mottójaként és üzleti tárgyalások „fejlécének” egyaránt. Legyen kézügyben, a retikülben vagy a mellényzsebben, mint a maroktelefon vagy a névjegykártya. Ahogyan annyian megzenésítették és leírták, hogy soha ne felejtsük el: ettől vagyunk emberek. Krisztusi emberek.

1. Így szól az Úr felkentjéről, Círuszról…(Iz 45, 1,4–6)

Izajás próféta a Babilonból való közvetlen hazatéréskor (Kr. e. 538) működött, és Isten embere lévén a profán történelem eseményei mögött is meglátja Isten megengedő akaratát. Círusz perzsa király tudtán kívül Isten üdvözítő tervét hajtja végre.

2. Hálát adunk Istennek mindnyájatokért…(1Tessz 1,1–5b)

Szent Pál második missziós útja során érkezik Tesszalonikibe vándor-igehirdetőként. Nem sokkal később hozzájuk címzett levelét valószínűleg már Korintusban írta. A levél elején hálát ad értük Istennek. A biblikusok szerint ez az apostoli levél az Újszövetség legkorábban (Kr. u. 50–51-ben) keletkezett írása.

3. Adjátok meg a császárnak…(Mt 22,15–21)

Húsvét közeledtével az egymással szembenálló zsidó pártok is összefognak Jézus ellen. Csak így tudnak megszabadulni tőle… Úgy teszik fel az adófizetésre vonatkozó kérdést, hogy ne lehessen kitérni a válasz elől. Sürgősen kinevezik őt igazmondó mesternek, akinek szavait hiteles szabványként tartják számon az emberek, hogy aztán neki szegezzék a kérdést: szabad-e, kell-e adót fizetni a császárnak? Ebben az esetben meg: a választott nép fia köteles-e arra, hogy adót fizessen a pogány elnyomó hatalomnak?

Jézus nem áll sem a megszállók, sem a hazai uralkodók oldalára. Átlát ellenfelei álnokságán, és ebből a csapdából felfelé tör ki. Ő azt sem tudja, milyen egy adópénz, de akik kérdeznek, azoknak ott lapul az övükben. Tehát használják, élnek vele, élvezik az előnyeit is. Holott egy vallásos zsidó számára már a pénz birtoklása is bálványimádásnak számított, hiszen az érem egyik oldalán a császár istenített mellképe, a másik oldalán mint főpapi jelvény szerepelt. Jézus egyetlen huszárvágással lép ki a kelepcéből, és azt mondja: „adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!”

Ez az istenfiúi válasz, amikor a világi és vallási hatalmat, az anyagiakat és a lelkieket össze akarnánk ugrasztani vagy látszólag dönteni kéne köztük. Nem kicsit ide, kicsit oda, ezzel is jóban lenni, azzal is összekacsintani, evickélni a két hatalom között. A császár adópénzét oda kell adni neki. A közteherviselés is része a közösségi életnek. Az igazságosan és méltányosan kivetett adó ezt jelentené egy szekuláris társadalomban.

De az ördög nem sajátíthatja ki lelkünket. A pénz nem Isten. Még akkor sem, ha bálvánnyá léptettük elő. Pénzzé tehetünk mindent, de egy virágszálat, egy búzamagot sem gyárthatunk – akkor sem, ha szekérderék pénzünk van.

Jézus óv a rendetlen hazafiságtól éppúgy, mint az erkölcstelen megalkuvásoktól. Egyértelmű szavai nem gerinctelen kompromisszumokra késztetnek, hanem világos értékrendre, mely az Isten képére és hasonlatosságára teremtett embert jellemzi: pénzünk ugyan az államé, a császáré, de szívünk-lelkünk Istené. Tudnunk kell szétválasztani az igaz és a hamis értékeket. Ne tévesszük össze a császárt Istennel. A császár is valójában Isten teremtménye. Amikor tehát istenként lép fel, hazudik és a sátán szolgálatában áll. A császárnak nincs joga a lelkünkhöz, akkor sem, ha elveheti a pénzünket. Életünkben az első hely Istené. Az ő képmásai vagyunk, magáénak teremtett minket. Ne adjuk a császárnak azt, ami az Istené. Ennek a fajta „adócsalásnak” még a látszatától is őrizkednünk kell.

Az anyagelvűség világában ez a fajta lélekmentés a hívő életfeladata. Mi több, az önátadás. Adjunk oda Istennek mindent, ami az övé. Ne tartsuk meg se magunknak, sem a császárnak. Ez az ember nagy felelőssége.

A császárnak fizetett adó földi hazánk iránti elkötelezettségünket jelenti. A császár erővel is behajtja az adót. Isten azonban nem nyúl át akaratunk fölött, nem bújtat nyerészkedésre, hanem örök életet akar adni. Azzal, amit neki adunk, nem szegényebbek, hanem gazdagabbak leszünk. „Adósság, amelyet törlesztve gazdagszunk.”(Juhász F.) Hamis tehát Isten és a császár mesterkélt szembeállítása, hiszen nem egy szinten vannak. Lelkiismeretünk, Isten szívünkbe írt törvényei mindig felette állnak a parlamenti szavazásnak éppúgy, mint az adóbevallás kötelezettségének. Jézus ezzel a válaszával szétfoszlatja a császár „isteni” hatalmát, azt érzékelteti, hogy az ember szakrális lény, Isten képmása.

1. A Seregek Ura minden nemzetnek bőséges lakomát rendez
(Iz 25,6–10a)

A lakoma már a prófétai nyelvezetben is Isten és az ember szeretetteljes kapcsolatát jelenti. A közös asztal a családias ünnep, az önfeledt öröm szinonimája.

2. Mindent elviselek abban, aki nekem erőt ad. (Fil 4,12–14,19–20)

Az apostol tapasztalatait osztja meg a filippiekkel. Számára a Krisztus-követés nemcsak a nehézségek elviselését jelenti, hanem azt a háttér erőt is, amit Krisztustól kap ezekhez.

3. Barátom, hogy kerültél ide? (Mt 22,1–14)

Ahogyan az evangéliumi példabeszédeknél, paraboláknál megesik, értetlenül állunk a király menyegzőjéről szóló jézusi történet előtt is, számos kérdéssel szembesülve: miért nem akarnak elmenni a meghívottak ilyen vidám örömünnepre? Hiszen ott nem szedtek belépőt… Hogyan kérheti számon a meghívó az ünnepi ruhát azon, akit az út széléről hívott be? Miért bántalmazzák, sőt ölik meg a király szolgáit, így „viszonozva” a meghívást?

Máté evangélista más változatban hozza ezt a példabeszédet, mint Szent Lukács, de a történet így is tele van talányokkal. Hol itt az örömhír?

Az első századok egyházatyái szívesen látták meg ebben a példázatban az egyház sorsát, a zsidók „kegyvesztettségét”, Jeruzsálem lerombolását, mi több, a keresztények vértanúságát is. A keresztény igehirdetés azonban továbbmegy. Jézus példázataival mindig nevelni akar. Gazdagítani, előmozdítani a vele való közösséget, elsegíteni a hívőt a mélyebb felismerésre, és arra, hogy üdvösségének tevékeny részese legyen, ne csak tétlen és felelőtlen élvezője.

A király maga Isten, aki mindnyájunkat meghívott, hogy vele legyünk. Vele lenni ünnep, öröm. Ajándék és megtiszteltetés. Mindenkit meghív, nem csak egyeseket. Meghívja a „kívülállókat”, a jöttmenteket, az utcán hányódókat éppúgy, mint a „hivatalosakat”. Kikben ismerünk magunkra: akiknek nem akaródzik elfogadni, hisz ami ingyen van, gyanús? Akik bokros teendőikre hivatkozva visszautasították, kimentették magukat? Mennyi halaszthatatlan dolgunk akad „templomozás” helyett: kirándulás, számítógép, vendégjárás, vidéki kiruccanás, házi munka, kerti partik, kulturális és sportrendezvények – minden, ami a hosszú hétvégébe belefér… Vagy azok vagyunk, akik a meghívókat szeretnénk eltenni láb alól?

Mindannyian ugyanarra a lagzira kaptunk meghívást. Nem akárki hív, hanem maga a király. Az elnököt, a kormánytagokat mi választjuk, de ebben az esetben a király maga választ minket. Ha nemet mondunk, magunkat rekesztjük ki.

A jézusi parabola újabb fordulatot vesz. A meghívottak közül egyvalaki nem volt ünneplő ruhában, menyegzős köntösben. Talán akkor járunk az igazság közelében, ha nem pusztán erre az alkalomra előre vagy a belépéskor kiosztott ruhára, és nem is holmi bemosakodásra gondolunk. Akit hirtelen az utcáról hívnak be, nincs ideje fodrászhoz menni, új ruhát beszerezni. Mégsem abszurd a király elvárása, mert Isten meghívása számunkra feladat. Ő igenis elvárja, hogy ha vele vagyunk, hagyjunk fel a bűnnel, és lelkünk öltözzék ünneplőbe. Nem lehet halogatni, halasztgatni a megtérést, mint Pató Pál úr: Ej, ráérünk arra még... Mert akkor talán el is szalasztjuk.

A mennyek országának lakomájára nem lehet csak úgy „beesni”, besurranni, csapzottan beállítani! Nála nincs helye a potyázásnak. Istenszeretetünknek, hívő életünknek követelményei vannak. Csupán azt kéri számon, amit adott. Hogy az elvetett mag gyümölcsöt érleljen. Amikor ő hív, a legszebbet adjuk neki mindenünkből: időnket, tehetségünket, igaz énünket. Amikor nála, vele ünneplünk, tisztába öltözünk gondolatainkban, vágyainkban, munkánkban, kapcsolatainkban, terveinkben. Öltsük magunkra Krisztust – mondja az apostol.

Isten komolyan vesz minket. A menyegzőt nem lehet visszarendezni. Ő nem gondolja meg magát és nem lép vissza elhatározásától, mert mindenkit üdvözíteni akar. A menyegzőt megtartja, legfeljebb nélkülünk. És gondoskodik arról, hogy telt ház legyen. Örök üdvösségünk a tét – elmegyünk a mennyei lagziba?

1. A barátomnak volt egy szőlőskertje… (Iz 5,1–7)

A próféta ebben a nagyszerű költeményben Isten gyengéd szeretetéről beszél. Stílszerűen ez a mai evangéliumi történet felvezetése is.

2. Arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, tisztességes, igazságos… erényes és magasztos… (Fil 4,6–9)

Istenbe vetett bizalom nélkül nincs értelmes élet. Ez adja meg az ember lelki békéjét és nyugalmát. Az erényes élet egyben hálás lelkületet is jelent.

3. Elveszik tőletek az Isten országát, és olyan nép kapja meg, amely megtermi gyümölcsét. (Mt 21,33–44)

Leszűkítenénk a csak Szent Máténál található példabeszéd értelmét, ha pusztán a gyilkos szőlőművesek gonoszságától rettennénk meg. Hiszen itt igazából a végtelenül türelmes, számunkra mindig új lehetőségeket tartogató Istenről, a szőlőskert gazdájáról van szó, aki nem unja meg újra és újra kérlelni szolgáit, vagyis minket: menjünk dolgozni, és becsületesen szolgáltassuk be a termést. Hogy megnyerjen isteni tervének, hogy egész életünkön át mozgósítson országának építésére, kifogyhatatlan eszköztárral rendelkezik. Nem rúgja fel egyoldalúan az emberrel kötött partneri szerződést, nem adja fel ilyen könnyen a szeretet küzdelmét, hanem elmegy a végsőkig. Szolgákat küld, lásd: neveltetés, család, körülmények, vagy egy betegség, gyász… Fiát is „bedobja”, aki halálával életet szerez nekünk.

Micsoda ellentéte ez emberi magatartásunknak. Amíg mi általános gyanakvásra, óvatosságra neveljük gyermekeinket az emberekkel szemben – míg mi még a vallásosságot is csak mértékkel gyakoroljuk, nehogy bigottaknak bélyegezzenek és átverjenek minket –, addig Isten végtelenül bízik az emberben, és ez az ősbizalom adja a mi hitünk alapját. Milyen lenne az emberi élet hit nélkül? Rémálom, rettegés, az állandó pofoncsapások és csalódások kedvünket szegnék, és általános elkeseredésbe hajszolnának…

A szőlőmunkások drámai története Isten újabb, megdöbbentő vonását tárja fel. Nem győzünk csodálkozni a gazda türelmén – aki újabb és újabb kísérletet tesz, hogy bérlőit becsületes munkára bírja – és a javíthatatlanul gonosz munkások magatartásán, akik naivan azt hiszik, hogy ha a fiút is megölik, a birtok rájuk száll. Elvetemült ostobaság ez, ahogyan annak idején Nietzsche is „megjövendölte” Isten halálát…

De a történet azzal zárul, hogy a gazda azoknak adja szőlőjét, akik megművelik. A hallgatóság ugyan a megtorlással és a bosszúval fejezné be, Jézus Istene azonban az élet és az üdvösség Istene. Kifejezetten is kiolvasható a történetből, hogy Istennek mindig lesznek olyan szőlőmunkásai, akikkel szót tud érteni. Akikkel együtt tud dolgozni, akik a szőlőt nem a saját tulajdonuknak tekintik, hanem a mennyei Atya ajándékának. Akik nem támadnak kenyéradó gazdájukra, és nem tartják magukénak a szőlőskertet csak azért, mert ők kapálták, hanem tudják, hogy ők mindenestül Istenéi! Nem igaz a szabadelvű felfogás, miszerint az életem az enyém és azt teszek vele, amit akarok. Hiszen nem dobhatom el, nem pusztíthatom a környezetet, nem lophatom a napot, nem vehetem el, ami a másé, nem verhetem szét családomat. Az életet, az egészségemet, a világot nem én „csináltam”! Csak használatba, ajándékba kaptam, egy időre, hogy jó intézőként beszolgáltassam a termést, aztán átadjam a helyemet másnak. Ezért a „termésért” a Fiú már életét adta. Ez volt a legdrágább áldozat, amit hozhatott értem.

Szabad vagyok ugyan, mert a gazda „csak” ősszel jön számon kérni. Nem sújt le rögtön. Nem beszél folyton bele az életembe. Itt van, jelen van, de nem detektív, nem leskelődik utánam. Időt hagy, hogy kifussam magam, hogy jóvátegyem bűneimet, és kijavítsam, amit elszúrtam. Rádöbbenhetek önteltségemre, amely szerint minden az enyém lesz, ha elvitatom tőle. Már a sátán is úgy kísértett a teremtés hajnalán: olyanok lesztek, mint az Isten… Az ember bűne: beülni Isten helyére, élet és halál uraként. Ez is kiderül a szüretkor, a végítélet napján.

Istenre támadni annyi, mint magunkra támadni. Jézust meg vagy el lehet vetni. Szeretetén ez mit sem változtat. Nem díszítőelem a templom homlokzatán, hanem alap, sőt szegletkő. Minden rá épül. Aki őt elveti, az embert, magát veti el. Ha el/megvetjük, attól ő még ő marad, de mi el/megveszünk. Hogy újszövetségi népéhez akarunk-e tartozni, erre nem biztosíték a keresztelésünk: csak ígéretes kezdet. Ami számít, az a gyümölcs, amit megteremtünk és beszolgáltattunk.

1. Amikor a bűnös elfordul a bűntől… megmenti életét.
(Ez 18,25–28)

A próféta azzal vigasztalja népét, hogy Isten előtt senki nincs elveszve. Egész életünk erkölcsi küzdelem, hiszen minduntalan visszaesünk a bűnbe, de fel is állhatunk és vissza is térhetünk hozzá. Ő kész újra megbocsátani. A megtérés pedig személyes tett. Helyettünk nem térhet meg senki.

2. Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból…
(Fil 2,1–11)

Szent Pál apostol kérése erkölcsi gyenge pontunkat érinti. A másoknak tetszeni akarás, a magamutogató kivagyiság, az elismerés és az azonnali visszajelzések utáni vágy mindannyiunkban ott feszül, és könnyen megmérgezi a legjobb, hivatásból végzett munkánkat is. Nemcsak a média által felkapott és futtatott sztárok nem tudnak nélküle élni, hanem sokszor az átlagembert is elbűvöli önmaga dicsőítése. Az apostol alázatra és Isten előtt helyes önértékelésre akar rávezetni. Alázat nélkül nem leszünk képesek hibáink beismerésére, gyengeségeink elfogadására, de szeretetre, lemondásra és engedelmességre sem. Ahogy Jézus Krisztus lemondott isteni dicsőségéről értünk és az Atya iránti engedelmességből, úgy az őt követőknek is szüntelen meg kell tanulniuk ezt az önkiüresedést. Ez a keresztény lelkiélet alaptörvénye.

3. Fiam, menj ki a szőlőbe dolgozni. (Mt 21,28–32)

A két testvérről szóló példázat csak Szent Máténál lelhető fel. Jézus „hagyományos” ellenfeleinek, a főpapoknak és a nép véneinek mondja válaszul, akik a hatalmát firtató kérdéssel próbálták zavarba hozni. Ugyanannak az apának a két fiáról van szó. Az első megígéri, hogy kimegy a szőlőbe, de mégsem teszi, a második viszont eleinte dacosan ellenszegül, de aztán meggondolja magát, és engedelmeskedik.

A klasszikus magyarázat szerint az engedelmes fiú zsidókat, a dacosan engedetlen pedig a pogányokat jelképezi. De a példázat olyan kérdéseket is felvet, amelyekre a ma emberének sürgetően válaszolnia kell. Mi a fontosabb: a szó vagy a tett? Az elmélet vagy a gyakorlat? Elég-e pusztán a szavak mágikus erejével takaróznunk, és megbabonáznunk még Istent is? Mi felel meg jobban az ember hivatásának: engedelmeskedni vagy lázadni az erkölcsi és más törvények ellen? Mikor vagyunk igazak:  ha annak látszunk, vagy ha bűneinkből igyekszünk megtérni?

A pökhendi modern ember a nagy szavak és ígéretek mámorában él. Nem engedelmeskedni akar, hanem érvényesülni. Jó „marketinggel”, a reklámok agymosásával, helyezkedéssel, a szavak csűrés-csavarásával nemcsak áruit, hanem saját magát is képes eladni, és egyáltalán nem törődik az erkölcsi igazsággal, a lelkében szunnyadó isteni hívással. Nehezen mozdítja szívét a szeretet tetteire.

Isten mindenkit hív szőlőjébe. Ott dolgozni nem lehet alku tárgya. Nem nyugtathatjuk magunkat a vallásos gyermekkor hátterével, sem az egyházi nyilvántartás biztonságával. Szent Fiában mindennap szól és sürget, hogy legyünk munkatársai országának szőlőskertjében. Minden Demosthenésnél szebben beszél a tett – mondja Petőfi. Ráadásul mindannyiunkban ott lakik az engedelmes és az engedetlen fiú egyaránt. A végítéletnél pedig az Úr nem dogmatikai tesztet fog velünk íratni, hanem hitünket tettekkel kell bizonyítanunk: éheztem és ennem adtatok…

Jézus vallása a tettek vallása. Ha tetteink nem támasztják alá Jézust megvalló hitünket, igaz voltunktól dagadó öntudatunk csak arra lesz jó, hogy palástoljuk lustaságunkat, önzésünket, azt, hogy gyakorlatilag ellenszegültünk evangéliumának. A bennünk lévő kettősséggel állandóan meg kell küzdenünk. Még mindig jobb, ha bűnösségünkre ráébredve időben megtérünk, és újult élettel tettekre váltjuk az igét, mintsem csak formailag, szánkkal magyarázkodjunk magunk és Isten előtt, hogy mi hiszünk benne.

Jézus példázata csak két lehetőséget említ. De vannak még más variációk is: nincs kedvem, és nem is megyek. Szívesen, uram – és megyek is. Vannak, akik állandóan kísérleteznek, belefognak sok mindenbe, sokszor egyszerre több vasat tartva a tűzben sehová sem köteleződnek el. Vannak, akik beállnak ugyan a munkába, de csak kelletlenül, ímmel-ámmal „kapirgálják” életük szőlőskertjét, és nem hajlandók ott „mélyszántást” végezni, mindent beleadva dolgozni. Csak a fizetség lebeg a szemük elől, és másokra kacsintgatva, állandóan számítgatnak, vajon megéri-e? Egy idő után azonban kínossá válhat, ha valaki folyton fogadkozik, tervezget, ábrándozgat, a döntést pedig elhalasztja. Mennyivel jobb lenne – az Úrnak és szőlőjének is –, ha a sok szövegelés, fontolgatás helyett csendesen nekiállnánk, és igaz fiaiként tennénk a dolgunkat.

1. Az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti utaitok…(Iz 55,6–9)

Ezekkel a szavakkal bátorítja és vigasztalja a babiloni fogság száműzöttjeit a próféta. Az ember képtelen felfogni Isten titkát, bölcsességét, útjait. Egész élete ennek keresésében rejlik. Ez az igazi vallásosság. Ráhagyatkozni az ő titokzatos akaratára. Meglátni a természetesen túl a természetfölöttit, a végesben a végtelent.

2. Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. (Fil 1,20c–24,27a)

Az apostol itt nem leértékelni akarja a földi életet a mennyei örökléttel szemben, pusztán azt a lelkesedését fogalmazza meg, amely mindenáron Krisztushoz kapcsolja őt. Számára Krisztussal lenni: élet-halál kérdése.

3. Barátom… rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok? (Mt 20,1–16)

A szőlőmunkásokról szóló jézusi példabeszéd csak Máté evangélistánál található. Csattanója közgazdaságtani nonszensz. Milyen vállalatvezető, aki a naplopónak is ugyanannyit ad, mint aki az egész normát teljesítette? Nincs tanár, nincs munkaadó, aki nem a teljesítmény alapján osztályozna vagy adná a bért. Másként igazságtalan lenne, és csődbe vinné a vállalatot.

Jézus Isten országáról beszél. Az evilági gondolkodást szembeállítja az Istenével. Amit ugyan nem lehet megérteni, hanem annál inkább szemlélni, csodálni… Nem beszorítani kell Istent szűkös gondolkodási sémánkba, nem lefokozni őt az emberi logika szintjére, hanem megrendülni a minden emberi értelmet meghaladó szeretet előtt.

A kép a mindennapi életből való. Szüret idején különösen időszerű. A szőlősgazda naponta többször is kimegy a főtérre, hogy az ácsorgó munkanélküliek és az alkalmi munkások közül szüretelőket fogadjon fel. Egy dénárban, a szokásos napszámban egyezik meg velük. Akiket viszont délután vagy csak napszentület előtt fogad fel, azoknak is annyit ígér. Az esti fizetést pedig azokkal kezdi, akik csak egy órát dolgoztak. Kiderül, hogy nem az elvégzett munka arányában porciózza ki, hanem bőkezű adományként, mindenkinek egész napos napszámot ad. A reggel munkába állókból kitör az irigység.

A szokatlanul és számunkra meglepően viselkedő gazda magatartásában a gondviselő Istent ismerjük fel. Mennyire más Isten jósága, nagylelkűsége az emberi szűkkeblűséggel, haszonelvű gondolkodással szemben! Isten kegyelmét ajándékba adja, nem lehet kiérdemelni. Ezért égbekiáltó bűn, ha azt másoktól irigyeljük… Jézus célzásai nem adnak esélyt a kibúvókra: leleplezik számító és állandóan magunkat másokkal összehasonlító magatartásunkat. Meg akar szabadítani minket az elbizakodottság, a már beérkezettség gőgjétől. Isten nem igazságtalan velünk, ha másokat is annyira vagy jobban szeret… Milyen jogon döntenék el ezt mi? Kereszténységünk, Jézushoz tartozásunk nem a mi érdemünk. Akkor sem, ha már gyermekkorban megkereszteltek, míg mások csak nyugdíjas éveikre vagy egy halálközeli élmény folytán tértek meg.

Isten szőlőjében minden hivatásnak megvan a maga értéke. Az ő szeretete a fizetség. Vannak munkák, foglalkozások, hivatások, amelyek önmagukban hordozzák jutalmukat. Nem a veszélyességi pótlékok, a tanulás vagy a rang adta előnyök, kedvezmények és soron kívüli juttatások, netán többletfizetés teszi értékessé valaki munkáját, hanem az a tudat, hogy dolgozhat Isten szőlőskertjében a többiek javára. Hogy Isten munkatársa lehet a teremtésben.

A piacgazdaság a nyereségre, az olcsó munkaerőre, no meg a pro­fizmusra és a szakértelemre épít. Miközben éhbérért, rabszolgaként zsigereli ki az embert. A képzetlen napszámosnak meg kell elégednie az alkalmi munkával. De a példabeszédbeli gazda napközben többször is összeszedi a téren ácsorgókat, mert ő az embert nézi, nem a piaci helyzetet. Ellátja őket, és nagylelkűen megjutalmazza…

A pénzügyi válság, a munkanélküliség és a bizonytalan munkahelyek világában Jézus szavai biztos kapaszkodót jelentenek: Isten nem rontja le a földi igazságosság rendjét, nekünk kell fölnőnünk az ő nagylelkű­ségéhez. Az ő szőlősében mindenki „versenyképes”, és mindenkinek örök élet a jutalma. De hagyjuk meg neki az igazságosság és a túlcsorduló szeretet látszólag önkényes „pozitív diszkriminációját”. Megkülönböztető szeretete személyre szabott, mégis méltányos és igazságos, ezért az ember csak hálás lehet, semmiképpen nem irigy. Isten bőségesen adja kegyelmét azoknak, akik kérik. Ő másokat is szeret, nem csak minket… És bármikor álltunk szolgálatába, jutalmunk nem marad el.

1. Bocsáss meg a másik embernek, ha vétett, imádkozz, s neked is megbocsátják vétked. (Sir 27,30–28,7)

Sirák fia, a jeruzsálemi bölcs (Kr. e. 180 körül) már sejti, hogy a bosszúállás „szabálya” ellenkezik Isten főparancsával. Az ítélet joga Istené, és lelki-pszichés egészségünk is csak akkor áll helyre, ha a bosszú, a harag, a rosszindulat fullánkját is kitépjük magunkból. Milyen jó lenne ilyen szándékkal, érzéssel leülnie a tárgyaló feleknek egy konfliktus elegyengetésére, háborúk után és politikai béketárgyalások alkalmával. Engedni erőszakos terveinkből, akarni, merni, tudni megkegyelmezni a másik embernek. Az ember attól (is) ember és istenarcú teremtmény, hogy képes felülemelkedni a dzsungeltörvények ösztönös késztetésein, és hallgatni a benne és a másikban szunnyadó jóra.

2. Akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk. (Róm 14,7–9)

A felvilágosult, szabadságát kivívó, jogaival tisztában levő ember „modern” felfogása nem szereti az alávetettség, az alázat, a teremtményi mivolt hangsúlyozását. A keresztségben újjászületett keresztény viszont tudatában van Isten fönségének és ingyenes szeretetének. Elismeri függőségét nemcsak létében, hanem megváltottságában is, és nem esik nehezére, hogy ily módon teljesítse társadalmi kötelezettségeit. Szent Pál szerint ez biztonságot is ad a hívőnek, hiszen akár e földi keretek között, akár még a halálban is Isten tenyerén vagyunk.

3. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon?… (Mt 18,21–35)

Jézus példabeszédében a könyörtelen szolga nem képes túllépni saját szívtelenségén, és az államadósági méretekhez viszonyítva elenyésző 100 dénárt (száz napszámnak megfelelő összeget) kegyetlenül „felhajtotta” társától. Nem a számokat kell hasonlítgatnunk ebben a történetben, hanem a végtelen különbséget, ami az Isten nagylelkűsége és az ember kicsinyes, számító „korrektsége” között van. Még Péter is elmegy odáig, hogy hétszer megbocsásson, de hogy hetvenszer hétszer, vagyis mindig, az már sok…

Márpedig Jézus szeretetparancsának ez a hallatlan újdonsága és egyedülálló mércéje. Miképpen mi is megbocsátunk – imádkozzuk a szánkkal a Miatyánkban. A bocsánatnak nincs felső határa, nincs eszményi mértéke, ameddig elmehetünk, s tovább már nem… Itt nem a bűn elnézéséről, bagatellizálásáról, sem a jogi igazságszolgáltatás fölösleges voltáról kapunk eligazítást. Istennek mindig adósai maradunk. És akinek Isten mindent megbocsát, annak is ilyen nagylelkűvé kell válnia. Ahányszor csak gyakoroljuk a megbocsátó szeretetet, mindannyiszor Isten ingyenes szeretetéből születünk újjá. Isten akaratát visszautasítva, őt a bűnnel megbántva mindig ilyen méretű adósságba keveredünk vele szemben. Gyakori irgalmatlanságunk fényévnyire van az ő hálát sem váró bőkezűségétől…

Az irgalom törvénye, annak gyakorlatba ültetése teszi nyilvánvalóvá, mit jelent Jézust követni. Kritizálásaink, egymás múltbeli bűneinek felhánytorgatása, a „megbocsátok, de nem felejtek” kettős mércéjének alattomos gyakorlása, a másik vétkének számon tartása, a halálos ágyig tartó harag és évtizedes pereskedések vélt vagy valós „törvényes” igazunkért…– mind azt jelzik, van még mit tanulnunk, sokat kell még gyakorolnunk a megbocsátást.

A bűnt, a bosszúállás ördögi körét csak a megbocsátásban túláradó irgalmas szeretet semlegesíti és töri meg. Talán jó lenne papírral és ceruzával legalább hetenként listát készítenünk arról, kik bántottak meg minket, és kiket bántottunk meg mi. Megdöbbenve tapasztalnánk, bizony mi is hányszor ezt a kettős mércét használjuk, mint a szívtelen szolga. Miközben nekünk ezerszer annyit engedtek el. A megbocsátáshoz első lépés a hálás lelkület kialakítása.

Jézus szavai szerint a megbocsátás kölcsönös. Mindketten megbocsátunk: egymásnak. Enélkül ugyanis az irgalom is könnyen kiszolgáltatottá, bosszúra éhessé teheti azt, akinek megkegyelmeztek, és gőgössé azt, aki megbocsátott. Lehetséges-e a megbocsátás? Talán úgy tűnik, ellenkezik természetünkkel, de a kegyelem isteni ereje képesít rá. Még arra sem kell várnunk, hogy a másik tegye meg az első lépést. Örömmel fogjuk megtapasztalni, hogy a kibékülés után szinte magától értetődő lesz a békesség. Csak több lesz attól, hogy másoknak is jutott belőle.