85711 ima található a honlapon, összesen 202865 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!
A bő két évtizednyi rádiós nép- és több mint 25 évnyi egyházszolgálatom ezért erősítette meg bennem az elhatározást, hogy kiálljak korunk írott és virtuális "areopagusaira", mint templomon kívüli fórumokra, és hirdessem az igét „akár alkalmas akár alkalmatlan”. Ez kényszerű kötelességem és meseszép feladatom egyszerre, melyet minden porcikámmal mégis szívesen vállalok. Pennámmal és hangommal, értelmemmel és egész szívemmel Isten szolgálatában akarok állni. Ez vezérel akkor is, amikor gondolataimat papírra vetem.
Az írás számomra most már létszükséglet. Állandó, nyugtalanító késztetés, hogy gondolataimat, meggyőződésemet, értékrendemet, életbeli alapállásomat másokkal is közöljem, örömhírként megosszam.
Kedves olvasó testvérem, ha ide bukkannál, világhálós szörfözgetés közben, erre a szép, és félelemmentes, gyönyörű kalandra hívlak Téged is.
Ne tétovázz, olvasd az Örömhírt. Lelked szomját oltsd az örök élet vizével.
1. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni. (ApCsel 2,1–11)
Pünkösd ünnepének görög megnevezése (Pentekosté, jelentése:50) a zsidó húsvét utáni ötvenedik napra utal. A pünkösdi csodás események leírása valószínűleg az első nyilvános beszámoló az apostoli igehirdetésről. A szétoszló lángnyelvek, a szélzúgás, valamint hogy az apostolok „lelkes” arám nyelvjárású beszédét az összesereglett zarándokok ezrei mind a maguk nyelvén értik – jelzi azt a hatalmas újdonságot, amely az egyház születésével jelent meg. A Szentlélek nem foltoz, nem lyukakat töm be, nem javítgat, nem is pusztán elegyenget régi dolgokat, hanem újat teremt. Olyan szinten mozgósította az apostolokat és az első közösséget, amely mélyebben van, nemzetiségen, valláson, kulturális meg egyéb különbségeken túl. Így lesz egyszerre az egység és a sokszínűség lelke. Az egyház alapja éppen az, hogy mindegyikünkben ugyanaz a Lélek van. A Lélek a közös alap, személyiségünk bensejében érint meg, ahol meg vagyunk keresztelve, és ahol már csírájában szétosztotta gyümölcseit. Hogy ezek mikor és hogyan érlelődnek meg, ez már az egyén fáradságos munkájától is függ. Az apostolok személyiségének pünkösdi átalakulása jelzi, hogy az ösztönvilágnál mélyebben éri el Isten Szentlelke az ember bűnös természetét. Annyira, hogy képes túllépni önmagán, képes felülkerekedni a „természetes” válaszfalakon, legyőzve a bűn ellenállását is. A Lélek ösztönző ereje olyan sürgető és ellentmondást nem tűrő, hogy elsőbbséget élvez az emberi racionalitáshoz képest is. A Lélek által születik meg a szeretetközösség, lendül mozgásba az élet. Ezért volt előbb egyház, s csak utána a leírt szó, előbb az eukarisztia, s csak utána a lassan kikristályosodó hitigazságok. Egy folyamat indult el, amelynek során letisztult a kinyilatkoztatás, megérlelődött a keresztény tanítás, és egyre jobban megnyilvánult Isten országának műve a földön.
2. A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. (1Kor 12,3b–7. 12–13)
Ha valakit karizmatikus embernek tartunk, azon érezzük a kisugárzást, a rendkívül vonzó személyiség különleges tulajdonságait, és azt hisszük, hogy ő egy kivételes tehetség. Holott Szent Pál szerint minden lelki adomány (karizma), ami az egyház javát szolgálja, Istentől jövő kegyelmi ajándék. A különféle szolgálatok vagy a rendkívüli, szokatlan megnyilvánulások egyaránt. Feltéve hogy a közjót mozdítják elő. Fölösleges a Szentlélek adományaira hivatkozni olyankor, amikor valaki saját hatalmának, a gonoszságnak vagy az önzésnek szolgálatába állítja ritka képességeit, mi több, ezzel még sok pénzt is kíván keresni… A karizmáknak mindig az egy testnek, a közösségnek, az egyháznak javát, végső soron Isten dicsőségét kell szolgálniuk. Ezért van az egyházunkban, hogy az apostolutód igenis felelősen elbírálhatja, hogy egy egyéni vagy közösségi kezdeményezés, újítás, csoportosulás, mozgalom megfelel-e ezeknek a követelményeknek. Az egyház tagjainak úgy kell egymáshoz illeniük és illeszkedniük, mint egy test tagjainak, mert az egyház Krisztus teste, tagjai Krisztus tagjai… Aki elbizakodik, eltelik képességeivel, s emiatt háttérbe szorul a közösség, az visszaél a Szentlélek közösségteremtő erejével, nem az egységet szolgálja, hanem a széthúzást. A karizmák nemes versengése az egyházon belül végső soron a közösség lelki megújulását hivatott szolgálni.
3. Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket!… Rájuk lehelt és így folytatta: vegyétek a Szentlelket!
(Jn 20,19–23)
Jézus már húsvétkor átadja Szentlelkét apostolainak. Hogy küldetését továbbvigyék, hogy az a titokzatos testben, az egyházban folytatódjék, éljen tovább a világ végéig. Az is nyilvánvaló, hogy nem egyénileg, nem egyéni céllal adja Lelkét, hanem az egyháznak, az egyházon keresztül. Itt nyer értelmet a bűnbocsátó hatalom, a gyónás, a keresztség és a többi szentség, valamint a Szentlélek kapcsolata. Szentlélek nélkül nincs lelki hatalom, nincs papság. De megfordítva is igaz: az egyház hatalma nem politikai, gazdasági, ereje nem a tömegbázis, hanem a Szentlélek által gyakorolt, Krisztustól ráruházott, az emberek örök üdvösségét szolgáló hatalom, amit semmilyen földi hatóság nem képes zárójelbe tenni vagy megszüntetni… Az egyháznak pedig mint kovásznak, így, „Lelkesen” kell átjárnia a világ tésztáját. A Szentlélek ihletésére és garanciájával válhat a világ lelkiismeretévé, mutathat rá a bűn valóságára és lehet az emberiség zászlóshajója az „élet háborgó tengerén”.
Az egyház nem emberi képződmény, hanem a Szentlélek találmánya. Ezért a hívő hite sem lehet magánhit, hanem csakis egyházias hit. Krisztus a Szentlélek által „közvetít” egyháza és az Atya felé is… Ezt leginkább a szentségeken keresztül és a liturgiában tudjuk nyomon követni. Aki mély átéléssel és következetesen részt vesz az egyház liturgikus életében, annak hite a Szentlélekben felszabadult, önátadó, hívő hit lesz. A szentségek által mindegy állandósulnak a pünkösdi események, áramlik a kegyelem kiapadhatatlan forrása, és megértjük, hogy életünk folytonos megújulás, lelki újjászületés – a Lélekben.
1. Fölmentek az emeleti terembe, ahol együtt szoktak lenni.
(ApCsel 1,12–14)
Jézus negyven napon át megjelent tanítványainak, együtt evett velük, tanította őket, hogy meggyőzze a feltámadás valóságáról. Arra kérte őket, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, amíg a Szentlélek el nem jön. Mennybemenetele után az apostolok és Mária Jeruzsálemben maradtak és imádkoztak. A Szentlélek nem „sült galamb”. Eljöveteléért, bennünk lakásáért imádkoznunk kell. Az első tanítványok – akik három éven keresztül Jézus mellett voltak, és szemükkel látták föltámadása után – a Szentlélek eljövetele nélkül még mindig bizonytalanok maradtak. Nem voltak tisztában Jézus megváltói művével, feladatukkal, szerepükkel. Nemcsak a nagy döntések idején, hanem nap nap után, egyénileg és közösségként is kérnünk kell a Szentlélek kiáradását. Hogy megértesse velünk, mi a feladatunk Isten országának nagy „projektjében”.
2. Ne lepődjetek meg a fájdalmakon, amelyek… értek benneteket, mintha valami hallatlan dolog esett volna veletek. (1Pt 4,13–16)
A szenvedés az önismeret legjobb iskolája. Főleg akkor, ha bűneink következményei miatt szenvedünk. De akkor is, amikor a szenvedés áldozatot, próbatételt jelent azért, akit szeretünk. Sokan abban a tévedésben élnek, hogy ha jóban vannak Istennel, kiváltságosak lesznek, mentesülnek a szenvedéstől. És jaj, milyen rosszul esik, valósággal meglepődnek, amikor őket éri baj. A keresztény tudja, hogy minden szenvedésnek „köze van” Krisztus megváltó szenvedéséhez. Valamiféle büszkeséget, örömet, elégtételt, sőt biztatást is jelenthet, ha tudjuk, hogy némiképp Krisztusért szenvedünk.
3. Értük könyörgök, nem a világért… azokért, akiket nekem adtál… Szent Atyám, tartsd meg őket a nevedben. (Jn 17,1–11)
Szent János evangéliumának 17. fejezetét először egy lutheránus teológus nevezte főpapi imának még a 16. században. Az utolsó vacsorán elhangzott búcsúbeszéd záróakkordja ez. Jézus egy megrendítően mély és titokzatos imában adja át magát Istennek, az Atyának. Mint a másnapi, nagypénteki keresztáldozat örök főpapja, saját és az Atya megdicsőülését kérve isteni védnökségéről biztosítja tanítványait. A rá bízottakért, az egyházért imádkozik, amely a világban él ugyan, de nem evilági képződmény, és mintegy kontraszttársadalomként inkább Isten országának építésében érdekelt… A főpapi ima nagyvonalakban három nagy részre tagolódik. Jézus először önmagáért imádkozik, majd a jelenlevő tanítványokért, végül mindazokért, akik szavukra hinni fognak benne. Vasárnapi igeszakaszunk ebből kettőt érint.
A főpapi imában az egyház önértelmezése is benne van, és a hívő imájának mintájául is szolgál. A Fiú egylényegű az Atyával. Olyan bensőséges egység van közöttük, hogy aki a Fiút szólítja, az Atyát is szólítja. Mindez a Lélekben valósul meg. Jézus Krisztus a megtestesülés által „lemondott” isteni természetéről, de most a föltámadásban újra visszaveszi, visszakapja ezt az Atyától. Azért vette magára az emberi testet, azért tanított, azért alapította az egyházat, a szentségeket, hogy mindazoknak örök életet adjon, akik felismerték benne Isten kinyilatkoztatását. Vagyis hogy üdvözítse az embereket. Megismerni az Atyát – ahogyan ő fogalmazza meg az élet lényegét – nem száraz információ, csak egyesek értelmi beavatása, hanem részesedés az Isten szentháromságos életében. Azért imádkozik tanítványaiért, mert a világ, amelyben hirdetniük és élniük kell ezt az isteni életteljességet, hajlamosabb inkább kivetni magából, mintsem elfogadni.
A keresztények mindig is kisebbségben lesznek, és mint kovász kell belülről „megerjeszteniük” az emberi szíveket. Ehhez kapják a Szentlelket, akivel – s dacolva az ellenséges környezettel – bátran vehetik az akadályokat, megértik az összefüggéseket, és sosem lesznek kegyelem híján. Isten neve egyenlő Krisztus nevével. Isten nevében megmaradni, az ő nevében hirdetni az evangéliumot nem pusztán egy nyájas formula, hanem létigazság. Ebben az imában Jézus a saját és az egyház misztériumát mondja ki: ő mint Fiú azonos az ószövetség Jahvéjával. Isten neve annyi, mint Krisztus neve. És mivel az Atya szeretete általa áramlik belénk, ezért a főpapi ima minden lelki életet élő kereszténynek az imájává válhat.
1. Imádkoztak értük… Rájuk tették hát kezüket, s erre megkapták a Szentlelket. (ApCsel 8,5–8.14–17)
Az Apostolok Cselekedeteinek 8. fejezete Fülöp diakónus működését mondja el. A Saul által szervezett jeruzsálemi keresztényüldözés nyomán a szétszóródott keresztények mostantól „élesben” megtapasztalhatják a hit kockázatát, a vértanúságot, ám Szentlélek jelenlétét is. A frissen megtért szomszéd népek közé számítanak a szamaritánusok is, akiknél Fülöp diakónus nagy lelkesedéssel hirdeti Krisztust. A kereszteléshez, a Lélek lehívásához azonban már apostolok kellenek. Elérkezett a szamaritánusok pünkösdje. A Lélek kiáradását valóban csodajelek és különleges események kísérték. Mintegy jelezve, hogy Isten nem személyválogató. Megható az öröm, amely eltölti az újdonsült keresztényeket, és az a figyelmes nyitottság, amellyel csüngnek az apostolok szavain. Megfáradt kereszténységünkből gyakran ez az örömteli életkedv, ez a nyitottság és tüzes lelkület hiányzik. Nem mintha Lélek ma nem járná át az egyházat. Sokkal inkább a gondokban és tobzódásban elnehezedett szívünk antennái nem veszik a Szentlélekisten jelzéseit.
2. Legyetek mindig készen arra, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek. (1Pt 3,15–18)
Elkényelmesedett világunkban már-már szégyellünk hitünkről tanúságot tenni. Propagandának, szektás magatartásnak minősítjük, ha valaki hitével kérkedik, netán másokat nyílt utcán „támad le” bibliás idézeteivel. Röstellve pirulunk el és védekezünk intim szféránk hangoztatásával, hiszen ez magánügy. És valóban, nem is fogadatlan prókátorokról, nem is megbízás nélkül „apostolkodó” szélhámos igehirdetőkről szól Szent Péter apostol első levelében. Sokkal inkább arról a bátorságtól, belső készenlétről, amely a hívő embert „csak úgy” jellemzi. Aki nem kettős életet él templomon belül és kívül, akit nem lehet „lesre futtatni” vagy sarokba szorítani hite dolgait illetően. Aki nemcsak a gyerekkori hittanórák vagy vallási ünnepek szirupos hangulatát, emlékét frissíti fel néha, hanem akinek egész személyiségét, gondolkodásmódját, életvitelét meghatározza Krisztus példája. Aki mindenben Krisztussal akar azonosulni.
A hit gyakorlásához hozzátartoznak a hitismeretek is. Talán azért kevés a hitét öntudatosan gyakorló és vállaló keresztény, mert sokan csak felületesen ismerik Jézus tanítását. A lelki életet élő hívő nem elégedhet meg pusztán a vasárnapi prédikációval vagy az alkalomszerű Biblia-olvasással. Rendszeres tanulásra, lelki továbbképzésre van szükségünk Isten igéjéből is. Tamásit parafrazálva azért vagyunk keresztények, hogy Istenben „otthon” legyünk. Az igehirdetés felelőssége ugyan a lelkipásztorokra hárul, de az öntudatos keresztény nem érheti be a minimummal. Szembesítenünk kell hitünk igazságait a kor kihívásával, az értelem, a logika törvényeivel, rendszeresen újra kell fogalmaznunk, elmélyítenünk, és állandóan rákérdeznünk: mit kíván tőlem Isten itt és most? Erre szolgálnak a lelki olvasmányok, a szentek életrajzai, valamint a szemlélődő ima.
3. Én majd kérni fogom az Atyát, és más vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad. (Jn 14,15–21)
Szinte azonnal folytathatnánk János teológiai magyarázatát az utolsó vacsorai búcsúbeszéd kapcsán. Jézus más szavakkal mintha ezt mondaná apostolainak: „az Igazság Lelke engem értet meg, hiszen én vagyok az igazság. Ha az Atya küldi, én is küldöm, mert én és az Atya egy vagyunk. S ha ő veletek marad, akkor annyi, mintha én lennék veletek.” A Szentlélekisten tárja föl lelkünkben a Szentháromság tengermély titkát, s ő erősít meg hitünkben. Nem kell szomorkodnunk, mert ennél nagyobb vigasztalást nem is kaphatnánk. Ő maga a paraklétosz, a vigasztaló: ügyvéd, szószóló, közbenjáró. Mostanig Jézus volt Isten vigasztalása számukra, de most emberségében is visszatért az Atyához. Minden búcsúzás egyfajta elengedés is… Ha nem engedjük el a fizikailag megtapasztaltat, nem lesz részünk a még nagyobb vigasztalásban. Ahogyan Jézusnak is „el kell engednie” földi ragaszkodását, hogy a Lélek töltse be tanítványait, nekünk is meg kell tanulnunk újból és újból elengedni: élményeket, múltat, emlékeket, képeket, rendes vagy rendetlen ragaszkodásokat. Istent sem lehet birtokolni.
A pünkösdi Lélek majd átveszi életünk irányítását, megszólítja bennünk a legjobbat, mindazt, ami szép és igaz, helyreállítja mindazt, amit az ősbűn elrontott, és Isten életét áramoltatja belénk. Nem mi vagyunk a kezdeményezők, hanem ő kezdeményez bennünk. Ő serkent mindennek a mélyebb megértésére. Ő frissíti Isten szavának „szavatosságát”.
Ő folyósítja a kegyelmeket és a karizmákat, ő irányítja lépteinket a helyes úton, ő az állandó „észak” lelkiismeretünk iránytűjén… Ha odahallgatunk az ima csendjében, a Lélek megsúgja, mi élvezzen elsőbbséget akár napi döntéseinkben is. Ez a létáramlás teszi mássá a keresztényt. A most formálódó gyülekezet ettől válik lelkes–örömteli közösséggé, egyházzá. Ez a Lélektől átjárt látásmód adja a kereszténység többletét.
1. Nem volna rendjén, ha elhanyagolnánk Isten szavát…
(ApCsel 6,1–7)
Már az egyház indulásakor, az apostolok idejében is nagy gond és kihívás volt, hogy az evangelizáció súlypontja nehogy a szociális kérdésekre tevődjék. Kis közösségek lelkes felbuzdulása ez, amikor mindent egyszerre és azonnal szeretnének megújítani, megváltoztatni. Azonban a Szentlélek által irányított apostoli egyház tudatában volt annak, hogy legfőbb küldetése az evangélium hirdetése. Ezért döntöttek úgy, hogy a papság rendjét tagolják szerpapok és igehirdetők fokozatára, hogy az apostolok fő hivatása – a prédikálás és az oltáriszentség szolgálata – ne szoruljon háttérbe a szegények, a szeretetszolgálat miatt.
Ma sincs ez másképp. A sok ügyintézés, szervezés, építés és javítás, táborok és találkozók, lelkiségi csoportok és a rászorulók bajainak enyhítése miatt a pap könnyen célt téveszthet. Rohanó világunkban is ügyelnie kell arra, hogy elsősorban papi szolgálata, az evangélium hirdetése töltse ki idejét, foglalja le energiáit, és ne keressen sikerélményt pusztán jó szándékú pótcselekvésekben. Találja meg hivatásában a fontossági sorrendet. De ez a bibliai ige a hívőknek is figyelmeztetés, hiszen a fölösleges, túlzott és alaptalan elvárásaikkal, az élménykereső hitélettel könnyen félreértelmezik Krisztus tanítását, és megbéníthatják a Szentlélek munkáját. Inkább tegye mindenki azt egyházában, amire őt a Lélek készteti, a közösség szolgálatára és Isten dicsőségére.
2. Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok…(1Pt 2,4–9)
Jézus Krisztus megváltása átértékelte és átértelmezte az ószövetségi választottság és papság fogalmát. Mostantól az egész egyház, s az egyházon keresztül meghívott emberiség válik választott néppé, Isten fogadott gyermekeivé. A keresztség által pedig mindannyian részesültünk az általános papság szolgálatában. Szülők a család, a keresztények a társadalom papjai. Vagyis életük a nagy igehirdetés, megszentelés és áldozatbemutatás egyszerre. A szolgálati papság életáldozata pedig a szentségeken keresztül Krisztus főpapi munkájának folytatása és megjelenítése. Az egyház lesz a világ jeruzsálemi temploma, amelyben egész életünk egyfajta istentiszteletté válik. Legyünk büszkék választottságunkra, és éljünk ahhoz méltóan.
3. Én vagyok az út, az igazság és az élet… Aki engem látott, az Atyát is látta. (Jn 14,1–12)
Jézustól nemcsak kinyilatkoztatást kaptunk Isten belső világáról, életéről, hanem benne láthatóvá vált az Isten, akit Atyának szólíthatunk. Ezért nem létezik senki másban üdvösség, csak benne. És senki máson keresztül nem közelíthetjük meg Isten titkát, csak Jézus Krisztuson. Igazából nem kell keresnünk tőle független igazságot, és nem kell más próbautakat bejárnunk, mert ő maga az út. Ő az Atya tökéletes kinyilatkoztatása. Jézus a Fiú, aki út is, cél is. Mint egy szakadékon átívelő egyetlen híd Isten és ember között. Isteni és emberi természet egyetlen személyben. Ezért vezethette le egyházunk a Szentháromság hittitkát is eme jézusi kijelentésből.
Jézus egyszerre út, igazság és élet. De ebben a sorrendben. Ha rálépünk erre az útra, megspóroljuk életünk üresjáratait, fölösleges okoskodások és kétségek nélkül, nyugtalanság és bizalmatlanság helyett a feltétlen bizalmat választva rá kell tennünk életünket. Jézus békéjét, az Atyával találkozás élményét csak az tapasztalja meg, aki vállalja az úton járás kockázatát. Aki nem kívülről, „a pálya széléről” figyeli a történteket, hanem belebocsátkozik az Istennel együtt járás izgalmas kalandjába. Jézus meg akar kímélni minket a nyugtalan lélek útvesztőitől, hisz tudja, hogy csak benne nyugszik meg lelkünk. Ezt az ajánlatot el nem fogadni, életünk legnagyobb, fatális tévedése lenne. S ha ő az út, akkor a dolgok végtelenül leegyszerűsödnek.
Ahogyan Kiss Ulrich SJ találóan fogalmaz: „a matematikában is a legegyszerűbb megoldás a legelegánsabb”! Boldog együgyűekké válunk, akik nem bonyolítják életüket mindenféle keleti és nyugati valláskoktélokkal, hanem mint a szentek, Krisztust választjuk utunknak, igazságunknak és életünknek.
1.Mit tegyünk, hát emberek, testvérek? Térjetek meg – felelte Péter… és megkapjátok a Szentlélek ajándékát. (ApCsel 2,14a.36-41)
Péter apostol tüzes pünkösdi beszéde nem maradt hatástalan. Aznap mintegy háromezren keresztelkedtek meg, és elindult az egyház élete. Csak Isten erejével, csak amikor megérint az isteni szó, leszünk képesek kimozdulni tanácstalanságunkból és félelmeinkből. Ez az üdvösség menetrendje: bűnbánatot tartok, megkeresztelkedem, elnyerem bűneim bocsánatát, eltölt a Szentlélek, és szárnyra kapok. Újjászülettem. Érzem, hogy hajt a küldetés, Isten szemével tekintek életemre és a világra. Bárcsak minden vasárnapi szentmise után így kiáltanának fel a hívek: mit tegyünk, testvérek, hogy Isten szava ne csak írott malaszt, elhangzó, tovatűnő beszéd, hanem életet, új életet fakasztó, lökést adó, kötelességünkre ráébresztő ösztönzés legyen, hogy ne kelljen nógatni senkit az istenes életre?!
2. Ha ellenben jót tesztek, és mégis türelmesen szenvedtek, az kedves az Isten előtt. (1Pt 2,20b–25)
Szent Péter első levelének tanításából téves volna azt a következtetést levonni, hogy a rabszolgák nyugodjanak bele a szenvedésükbe, soha nem lehetnek szabadok. Hiszen maga a kereszténység volt az a társadalmi-kulturális és vallási erő, amely az évszázadok alatt elsöpört az útból mindenféle hátrányos megkülönböztetést, épp az ember teremtményi méltóságára hivatkozva. Ebben a levélben inkább arról olvasunk, hogy nincs értelmetlen szenvedés. A keresztény ember a szenvedésben nem a miérteket kutatja, hanem a szenvedő Krisztussal azonosítja magát, vele azonosul. A Golgota útja a feltámadás hajnalához vezet.
3. Én vagyok a juhok számára a kapu. Aki rajtam keresztül megy, ki-be jár, és legelőt talál. (Jn 10,1–10)
Jézus a jó pásztor. János evangélista 10. fejezete Jézus meglepő metaforájáról, képes beszédéről szól. Közvetlenül a vakon született meggyógyítása utánra szerkeszti evangéliumában, hogy az olvasók érzékeljék Isten országának már elérkezett finom jeleit. A vakon születettet kizárták ugyan a zsinagógából, de bekerült egy új közösségbe, ahol maga Jézus a pásztor, az akol kapusa és kapuja egyben. Sőt, ő maga az út. Egyesek szerint sok út vezet Istenhez, de Barsi Balázs találó észrevétele szerint csak egy út vezet Istentől az emberhez: Jézus, a jó pásztor. Talán letűnt, idilli kép társul ehhez a hasonlathoz lelkünkben, emlékeinkben, fantáziánkban: hegyoldal, nyári napsütés, juhokat terelgető kutyák, békésen furulyázgató pásztor. A görög mitológiától Petőfiig nagyon sok művészt ihletett alkotásra. Lehetnek ellenszenves képzettársításaink is: nyájas olvasó, nyájszellem, tudatlan-naiv birkák, akiket állandóan terelgetni kell, sőt manipulálni szokás, netán meg is lehet téveszteni, nyájösztön, juhok, akikre azért van szükség, hogy a pásztor megéljen belőlük…
Szakemberek szerint Jézus itt nem annyira Isten irgalmáról beszél, mint más evangélistáknál – ahol például a jó pásztor utánamegy elcsatangolt bárányának –, hanem az élet bőségéről, amely csak vele közösségben adatik meg. Jézuson kívül nincs bejárat a karámba. Nincs magánhit, privát egyház. Az akolnak nincsenek kiskapui. Nincs demokratikus megoldás, miszerint minden vélemény, minden vallás egyforma. Csak egy kapu van: Jézus Krisztus! Jézus is tudja, hogy voltak–vannak–lesznek gonosz pásztorok, akik őt megkerülve akarnak a juhokhoz jutni. De a jó pásztor ismérve, hogy személyesen ismeri juhait, nevükön szólítja őket. Előttük megy. Nem maga előtt küldi őket, hanem maga megy előttük, ki a „frontra”, a legelőre, az élet sűrűjébe. S még csak hátra sem kell néznie. Követik. Ha veszélyt éreznek, összebújnak; összezárnak, ha jön a farkas. Pásztoruk pedig védi, táplálja, sőt életét adja értük. Jézus szerint nem az a jó pásztor, a jó vezető – ma úgy mondanánk, jó menedzser –, aki jól tud szervezni, megvan a nélkülözhetetlen kommunikációs képessége, üzemtervet készít, átlátja a tennivalókat és az eszközöket, hanem elsősorban az, aki kész feláldozni életét övéiért: családtagjaiért, a rábízottakért, a beosztottakért és a munkatársakért. A jézusi pásztorkodás csúcsteljesítménye már megtörtént: feláldozott húsvéti bárányunkat az Atya feltámasztotta a halálból, ezért egyik legszebb húsvéti szimbólum a bárány a győzelem véres zászlójával. Meghozta mindnyájunknak azt a bőséges életet, amelyet nem kellene elveszítenünk semmi pénzért. Nem elvenni akarja tőlünk, hanem nekünk adni, hogy bőségben legyen…
1. Isten ezt a Jézust támasztotta fel, akinek mi mind tanúi vagyunk. (ApCsel 2,14.22–33)
Az első olvasmányban Péter apostol pünkösdi beszédéből kapunk ízelítőt. Szinte alig lehet ráismerni erre a Péterre. A Biblia olvasóját magával ragadja az a bátor fellépés, amellyel a nemrég még fogadkozó, ígérgető, hamisan esküdöző Péter most, a Szentlélek kiáradása után lázba hozza a hallgatóságot. Ez nem színlelés, nem megjátszott szerep, hanem tanúságtétel. Nem az ítéletről, a büntetésről beszél, hanem Isten irgalmáról, amely a feltámadt Krisztusban nyilatkozik meg. Eltölti a Szentlélek, megérti az írásokat és szónoki bravúrral, történelmi távlatokban mutatja ki a jövendölésekből, Dávid példájából, hogy a feltámadással maga Isten igazolta Jézus messiás voltát.
Amikor ma a pápa beszél, akárcsak Péter apostol hajdanán, a többi apostol nevében teszi. Az egész egyház nevében. És ilyenkor mindig a Szentlélektől eltelve „magyarázza az Írásokat.”
2. Minden jó adomány és tökéletes ajándék felülről van, a világosság Atyjától szállt alá. (1Pt 1, 7–21)
Péter apostol első levelében bátorítja, buzdítja, tanítja a szórványban lévő keresztényeket. Tudatában van nehéz felelősségének, és igehirdetésében az első hitoktatás nyomai is felfedezhetőek. A mai idők mindent viszonylagossá tevő, sokakat elbizonytalanító eszmeáramlataiban talán épp ez a levél ad biztos támpontot. Ha tisztázni akarjuk szándékaink, kezdeményezéseink, ötleteink mibenlétét, nekünk is élnünk kell „a szellemek megkülönböztetésének” segítségével. Ami jó célt szolgál, annak mindig köze van az isteni adományozóhoz, a Szentlélekhez. A kísértés nem Istentől jön, hanem bűnös szenvedélyeinken keresztül, maga a sátán a súgó. Keveredhet jó is a rosszba, bűn is a jó szándék mellé, de igenis meg kell tudnunk különböztetni, szét kell választanunk magunkban mindazt, ami Istennek tetsző, ami tőle származik, mindattól, amit ő elvet.
A keresztény mindig annak a tudatában dönt, hogy Krisztus mit tett érte.
3. Maradj velünk, mert esteledik… Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. (Lk 24,13–35)
Lukács evangélista leírása az emmauszi tanítványokról egyedülálló a feltámadási beszámolók között. Már azért is szokatlan, mert Jézus nem az apostoloknak, hanem két tanítványnak mutatja magát, akik otthagyták a jeruzsálemi apostoli közösséget, leverten bandukoltak hazafelé, és talán emiatt is „látásukban akadályozva voltak”.
Vágyódunk Isten után, lelkesedünk, majd kiábrándulunk, és még a helyet, a közösséget is elhagyjuk, csakhogy mihamarább napirendre térjünk. Csalódunk elvárásokban, egyházi személyekben, intézményben és törvényekben, a feltámadt Jézus ilyenkor sehol… Bár jártunk hittanórára, forgattuk a Bibliát, még az ünnepek is lelkesítenek néha, de nem eléggé. És miközben kudarcaink színhelyéről távolodnánk, hozzánk szegődik egy idegen, egy jó barát, egy családtag személyében, akit igazából nem is ismerünk. De ha hagyni kezdjük, hadd nyitogassák szívünket-értelmünket az Írások megértésére, a felismerés kegyelmének pillanatai belénk nyilallnak. Túl azon, hogy nincsenek véletlenek, egyszerre – vagy fokozatosan – megértjük az összefüggéseket. Megtapasztaljuk a közösség össze- és megtartó erejét, támaszát, és magának a Feltámadottnak a jelenlétét. Lángol a szívünk, mert igéjéről és a kenyértörés mozdulatairól beazonosítottuk.
Ige és szentség egybetartozik. Közösen hallgatni és közösen átélni, ünnepelni az eukarisztiát. Csak így találkozhatunk a feltámadt Jézussal. A vendégből házigazda lesz, a vágyból felismerés és tapasztalat. Olyan boldogság, kitörő öröm, lendületes életkedv kezd el működni bennünk, amit nem tarthatunk meg magunknak. Tovább kell adni, rohanni, mint az emmmauszi tanítványok, hogy másoknak is elújságoljuk. Az első keresztények a kenyértörésben, a vasárnapi eukarisztiában megtapasztalták a feltámadt Jézust. A közös asztal mellett ma is feltörik az írások pecsétje. Az Ige szolgálata előkészít, felnyitja lelki szemünket, hogy a kenyér szentségében felismerjük, és táplálékká fogadjuk.
Csakugyan feltámadt az Úr! Velünk van életünk legváratlanabb helyzeteiben is. Ahogyan Sulyok Elemér frappánsan megfogalmazza:
Ami a két tanítvánnyal az emmauszi úton történik, az minden kereszténnyel megesik….Talán nem is egyszer, hanem többször is…A két tanítvány szituációja mindazoké, akik még nem nyerték el a hit kegyelmét, de már útban vannak feléje.. Mindazoké, akik ismerik a tényeket, csak éppen mélyebb értelmét nem látják.
Ha keressük az igazságot, emmauszi utunkon hozzánk szegődik.
1. Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban. (ApCsel 2,42–47)
Húsvét második vasárnapjának első olvasmánya az első keresztények hitéletét, a pünkösd utáni jeruzsálemi egyház jellemzőit festi le. Az első keresztény közösséget a kenyértörés, az eukarisztikus lakoma és az apostoli tanítás tartja életben. Eleinte még a jeruzsálemi templomba is jártak, de már házaknál gyűltek össze szentmisére, mert ott ismerték fel a feltámadt Jézust a kenyértörésben, és hitüket is ott mélyítették el.
2. Hitetek próbájának állhatatosság a gyümölcse… (1Pt 1,3–9)
Szent Péter apostolnak két levelet tulajdonít az egyház. Az elsőből olvasunk ma fel. A levél megírásakor az apostol már Rómában volt lelki fiával, Márkkal. Ebben a levélben Péter hálát ad Isten jóságáért, amelynek folytán minden keresztény már a kereszteléstől a feltámadás részese lehet. Egyszerű, közvetlen, meleg stílusával bátorítja a keresztényeket, hogy minden üldöztetés ellenére, állhatatosan tartsanak ki Krisztus mellett. Hiszen ha a szenvedésben megdicsőítik Krisztust, ez dicsőségükre válik.
3. Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek. (Jn 20,19–31)
Szent János evangélista húsvétvasárnapi beszámolója nemcsak azért fontos, mert szemtanú, hanem mert egyedüliként számol be arról, hogy a föltámadt Jézus ekkor adta meg apostolainak a bűnbocsátó hatalmat, sőt azt is csak nála olvassuk, hogy Jézus megjelenik Tamásnak. Szakemberek szerint eredetileg ezzel le is zárult Szent János evangéliuma.
Az alakuló egyházat már ott látjuk közvetlenül a feltámadás utáni eseményekben. Ahogyan az újraélesztésnél szájon keresztül adunk levegőt a beteg ember tüdejének, a feltámadt Jézus rájuk lehel és Szentlelkét adja, hogy ne csak a kenyértörés hatalmának, de a titokzatos test, az egyház fölötti hatalomnak is birtokában legyenek.
A „hitetlen Tamás” alakja úgy vonult be a köztudatba, mint az az apostol, aki szőrszálhasogató, kételkedésre-kritizálásra hajlamos, aki folyton „tamáskodik” és okoskodik. Akinek „kézzelfogható bizonyítékok” kellenek. Holott az egyházatyák szerint többet használt az egyház hitének Tamás hitetlensége, mint a többi apostol készséges hite. Mert Tamást kemény fából faragták. Egyenes jellem, aki véleményét sosem rejti véka alá. Hallja ugyan a kósza híreket, hisz a többiek már elmondták neki. Őt sem érte váratlanul a húsvét, de elszántan követeli a konkrétumokat. Jézus meg érte külön megjelent. Nem azért, hogy hitre kötelezze, hanem hogy ésszerűsítse a pislákoló hitet. Tamás talán nincs is tudatában annak, mekkora szolgálatot tesz az utókornak, hogy a következő nemzedékek keresztényei ne legyenek a hiszékenység áldozatai. Kételkedése a húsvéti hit ésszerű szolgálatává magasztosul, hiszen a lelki krízisen túljutva olyan hitvallást tett, amely századokig meghatározta az első apostoli hitvallást: Én Uram, én Istenem!
Hit és kétely, hit és hitetlenség kéz a kézben járnak minden korban.
A krízisek és hullámvölgyek az egyház hitét nemcsak megtépázták, hanem sokszor illúziórombolónak is bizonyultak, mert egy-egy eretnekség, az egyház testén jelentkező betegségtünet jó volt arra, hogy a fogalmaink tisztázódjanak, hitünk mélyüljön, az igaz tanítások kifejlődjenek. Biztosak lehetünk abban, hogy ezek is a feltámadt Krisztus sebhelyei…
Kezdettől fogva voltak próbálkozások hogy kétségbe vonják, hiteltelenítsék az apostolok misszióját. De rendre bebizonyosodott, hogy az olyan tévhitek, mint: tetszhalott volt, ellopták a holttestét, csak az ő fejükből pattant ki a feltámadás hite…– rendre kudarcot vallottak. Hiszen nagyon hamar kiderül, ha megtalálták volna Jézus holttestét. Nem lehetett ostoba tévedés vagy csalás azért sem, mert az apostolok már napokkal az események után hirdetni kezdték, hogy Jézus feltámadt, megvoltak az előzmények: a kereszthalál, az eltemetés, az üres sír. Ott éltek körükben a szemtanúk, és ugyanaz a Jézus mutatta magát nekik megdicsőülten, hogy már másfajta életben van, akit néhány napja eltemettek… Ráadásul Tamás apostol s a többiek még az üres sírnak sem, a saját szemüknek sem hisznek, nem akarnak fantazmagóriák áldozatai lenni, miközben félénk, rejtőzködő emberekké váltak a nagypénteki tragédia nyomán.
Az apostolok tehát találkoztak a feltámadt Jézussal, és ezekből a találkozásokból született meg bennük a felismerés, a feltámadás hite. Az, hogy Jézus valóban feltámadt, és mi is feltámadunk. Az olasz filmrendező, Zefirelli Jézus-filmjében Zerah farizeus megjelenik az üres sír bejáratánál és ezt mondja: „Ez az, amitől féltem. Ez az igazi kezdet. Tulajdonképpen most kezdődik el minden!” Jézus feltámadásával új élet kezdődik a földön. Bármennyire kockázatos és valószerűtlen, bármennyire zavarba ejtő hinni a feltámadt Jézusban, minket csak ez a hit tesz boldoggá.
Jézus feltámadása a mi feltámadásunk is. A feltámadott közösségéhez ma sem csak azok tartoznak, akiknek nincsenek hitbeli kételyeik, sokkal inkább azok, akik felhagytak naiv ábrándjaikkal, és nincstelenségükben nem hamis délibábokat kergetnek, nem a test–hatalom–gazdagság imádásába menekülnek, hanem tékozló fiúként – talán épp a halál kapujában –, végső szegénységükben megtapasztalták Isten gyógyító, feltámasztó szeretetét.
Jézus nemcsak Tamáshoz volt türelmes és nagylelkű, hanem hozzánk is az. Minden kor kételkedő emberének szelíden feltárja sebeit és mondja: jöjj, nézd, és lásd! Nem fárad bele a megbocsátásba, nem sértődik meg, ha okoskodunk, de minket is boldognak mond, ha ki tudjuk mondani az előttünk élő nemzedékek tanúsága nyomán: Én Uram, én Istenem!
Tamás apostolnak, miután találkozott a feltámadt Üdvözítővel és megérintette sebhelyeit, nincs szüksége további bizonyítékokra. Mostantól már a hit szemével nézi magát és a születendő egyházat. Megtalálta bizonyossága kapaszkodóit. Hát még milyen boldogok vagyunk mi, akik a szentségek, a kenyértörés, a személyes és közösségi istenélmény nyomán találkozunk a feltámadt Krisztussal. A Szentlélek által ma is itt van velünk, köztünk, és életben tartja egyházát.
Nem mondákban, mítoszokban, legendákban hiszünk, hanem azok tanúsága nyomán, akik találkoztak vele és életüket adták hitükért. Akik megtapasztalták, hogy a megfeszített és feltámadott Jézus kereszthalála távolról sem vereség és üres szóbeszéd, hanem Isten emberszeretetének bizonyítéka.
Nekünk a feltámadt Krisztus nem pusztán a legjobb harcos, aki csak úgy összeszedte magát és felgyógyult halálos betegségéből, nem valami sztár vagy hős, akinek sikerült maga alá gyűrni ellenfeleit, hanem őaz örök élet forrása! Ő a feltámadás és az élet! Olyan élet, amely messze nem hasonlítható semmiféle földi luxushoz és boldogsághoz. Húsvéti örömünk oka és éltetője.
1. Mi tanúi vagyunk mindannak, amit Júdea egész területén és Jeruzsálemben tett… nekünk, akik ettünk és ittunk vele halálából való feltámadása után. (ApCsel 10,34a.37–43)
Péter apostol az, aki az első pogányt, Kornéliuszt felveszi az egyházba. Ebből az alkalomból tart ünnepi beszédet a római katonatiszt házában. Körül nem metélt prozelita létére Kornéliusz – neve annyit jelent: istenfélő – elfogadta a zsidó hitet és már sok szertartást gyakorolt, de meggyőződéssel vallja Jézust Isten fiának, és az eleinte idegenkedő Péter is látomásban megkapja az isteni visszaigazolást. A bátortalan, gyáva és félénk apostolból pünkösd után a feltámadt Krisztus bátor, elkötelezett tanúja lesz. Megkapja a Szentlélek megerősítő kegyelmét, tanulóból tanúvá válik. A tanúskodás nem hobbi, de nem is önreklámozás. A tanúnak akkor kell kiállnia, ha kérdezik. És úgy kell élnie, hogy kérdezzék. Ma is tanúkra van szükség. Olyan keresztényekre, akik tanúskodnak a feltámadt Krisztusról. Akik találkoztak vele nemcsak a szenvedésben, hanem a Szentlélek kiáradása által is.
2. Ha tehát Krisztussal feltámadtatok, keressétek azt, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. (Kol 3,1–4)
Mi sem vagyunk kevésbé szerencsések az apostoloknál, akik személyesen ismerték Krisztust, és feltámadása után is találkoztak vele. Maga Szent Pál magán-kinyilatkoztatásban kapta meg hivatását. A kegyelem által, rejtetten már most megnyilvánul életünkben Isten dicsősége. Igaz, teljességgel csak a feltámadás után részesülünk belőle. De az indíttatást már most megkapjuk, hogy tetteinket az égiekhez szabjuk. Azt keressük, azt helyezzük előtérbe, az legyen elsőrendű életünk fontossági sorrendjében és értékskáláján, aminek köze van üdvösségünkhöz. Ami a feltámadt Krisztus dicsőségét környezetünkben is egyre nyilvánvalóbbá teszi. A megélhetés, a párválasztás gondjai, környezetünk és kultúránk is akkor lesznek „emberszabásúak”, ha ezt a krisztusi emberképet rajzolják a világba.
3. A hét első napján… Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Mind a ketten futottak… Látta és hitt. (Jn 20,19)
A zsidóknak a szombat az Úr napja, utána megint a következő hét első napja, a vasárnap jön. Krisztus feltámadásával az újszövetség népének, a keresztényeknek a vasárnap a hét első és legfontosabb napja. Nem hétvége, amelyre minden szórakoztató meg kulturális-bevásárló programot (rá)szervezünk, hanem Krisztus feltámadása miatt, mert ez az ünnepek ünnepe. Szent János a tanú megrendülésével gondol vissza azokra a pillanatokra, és egy mondaton belül még az időt is felgyorsítja: elindult, sietett, futottak… És a leplek, az üres sír látványa elég volt a húsvéti hithez. A Pétert illető elsőbbség nemcsak az idősebb okán jár ki, hanem a jézusi megbízás miatt is. Péter az apostolok feje.
Jézus Krisztus feltámadása életünk sarkköve. Szemtanúk tapasztalatairól, és nem emberileg kitalált mesékről van szó. Mi közünk hozzá? Csak „annyi”, hogy életünk nem e porhüvelybe zárt idő-nap előtti megsemmisülés, hanem örök, isteni távlatokat hordoz. Isten a mennyország boldogságára teremtett mindnyájunkat. Jézus Krisztusban megmutatta, hogy a halál legyőzhető és legyőzetett. Mostantól elérhetővé válik a mennyország. Nem a magunk erejéből, hiszen oda nem lehet felugrani, sem helikopterrel vagy űrhajóval odarepülni, hanem Jézus Krisztusba belekapaszkodva. Ahogyan a vonat elején a mozdony húzza az első kocsit, az első a másodikat, és így tovább – egyik sem szakadhat le egymásról, és az első sem a mozdonyról –, ugyanígy Jézus az első, aki feltámadt a holtak közül, és ezzel a vonóhoroggal (egyházzal) minden embert be akar vonni Isten dicsőségébe. Kapaszkodjunk bele a szentségek erejébe a hit kegyelmével és egymás szeretetével, hogy megérezzük a megváltás húsvéti misztériumát. A megváltás pecsétjét a feltámadt Krisztus égette lelkünkbe. Testestül-lelkestül feltámadunk. A Jelenések könyve szerint akkor majd mindenki kap egy fehér kavicsot, a kavicson egy név van. Csak az tudja elolvasni, aki kapta.
Égbe utat mutatott, / tudom, hogy feltámadok, / Feltámadt Krisztus.
1. Nem rejtettem el arcomat azok elől, akik gyaláztak és leköpdöstek. Isten az Úr megsegít, ezért nem vallok szégyent. (Iz 50,4–7)
Az Úr szenvedő szolgáját Krisztussal azonosítjuk. Benne valóra válik a próféta látnoki szava. Nemcsak a fogságban szenvedő népnek vigasztalás ez, hanem az újszövetség szenvedő zarándok népének is, hiszen a keresztény Jézus példájára, Jézusért és Jézussal szenved. Így szenvedni nem szégyen, nem büntetés, hanem a megváltásban való részesedés.
2. Megalázta magát, engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt… Jézus nevére hajoljon meg minden térd…(Fil 2,6–11)
Az újszövetség legfrappánsabb és legmélyebb, már-már himnuszszerű megfogalmazása ez a megváltás titkáról. Amikor térdet hajtunk vagy keresztet rajzolunk magunkra, ezt a pár bibliai verset kellene felidéznünk emlékezetünkben és dédelgetnünk szívünk mélyén. Az isteni kenózis, önkiüresedés leírását találjuk meg itt, Szent Pál csodálatos megfogalmazásában. Isten annyira szerette az embert, hogy „otthagyta” isteni dicsőségét értünk, hogy felemelje a bűnből az emberiséget. Ez a végtelen szeretet, engedelmesség és alázat minden kereszténynek állandó ösztönzője, és ennek „megfelelnünk” bizony egész életre szóló feladat. Számunkra Jézus ezért úr, felkent, Krisztus. Ezért imádjuk őt mint Isten fiát. Kereszténységünk középpontjában járunk.
3. Bizony mondom nektek, egy közületek elárul… Mostantól nem iszom a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem iszom veletek. (Mt 26,14–27,66)
Jézus szenvedéstörténete önmagában is kimeríthetetlen elmélkedési anyag. A teljes eseménysorozatot csak a négy evangélista művének egymás mellé helyezésével ismerhetjük meg. Így jelen esetben is csak néhány szempontot emelhetünk ki.
Jézus előtt minden világos. Tudja, mire készül, tudja, mi készül. Tud Júdás árulásáról, de alighanem öngyilkosságáról is. Nem belesétál a halálos csapdába, nem illúziókban ringatja magát, hanem hallgat a szeretet benne feltörő parancsára. Isten szerető szava és irgalma nem taktikázik és nem bújócskázhat. Ki kell derülnie az igazságnak. Mert Isten szeretete a végletekig, a legvégsőkig elmegy értünk. Aki szeret, annak maradnia kell azokkal, akiket szeret. Ezért hagyja ránk testét és vérét. Hogy minden vasárnap húsvétot ünnepeljünk. Ne csak együk, ne csak nézzük, ne csak imádjuk, s főleg ne csak azokat bámuljuk, akik mennek és magukhoz veszik. Jézus teste nem ritka csemege, nem valami lelki sütemény, hanem mindennapos táplálék, amit meg kell enni, jól megemészteni, hogy hasson, és éltessen.
Az utolsó vacsora egyik kulcsfigurája Júdás. Áruló volt. A gonoszság titkának megszemélyesítője. Nem volt ereje bocsánatot kérni Jézustól. Lehet, hogy a harminc ezüst vette el a józan eszét. Ez az összeg akkoriban egy rabszolga ára volt. Lehet, hogy csak másfajta messiást szeretett volna látni. Rosszul bánta meg tettét, mert a halálba menekült. Ő lett volna a világ leggonoszabb embere? Talán annyi, hogy aljas, jelentéktelen és szánalmasan ostoba egyszerre. Az apostolok szégyenkeztek is miatta. De az egyház róla se mondta ki, hogy minden bizonyossággal elkárhozott. Igaz, hogy másról sem. Ugyanakkor bennünk is van belőle egy adag minden napra. Hiszen minden bűn – árulás. A hűtlenségeink, a megalkuvásaink, a meggondolatlan kötekedéseink, és igen, hazaárulásaink is…
Péter fogadkozik, és mire a kakas megszólal, háromszor tagad. Ne csak politikusainkat hibáztassuk, amikor Péter szalmaláng lelkesedése és kicsinyhitűsége villan fel nagycsütörtök éjjel. Nekünk is sikerül hamar lelombozódni, fogadkozni: „igen, rögtön, de előbb még”, és nem lesz elhatározás belőle. Nem baj, ha nem vagyunk biztosak magunkban, de legalább próbáljuk meg, és reménykedjünk. És tegyük hozzá csendben: „Uram, igen, a te segítségeddel!”
A passiótörténet egy kicsit minket is szereplőkké tesz. Péterek vagyunk, szeretett tanítványok? Júdások? Mária Magdolnák? Pilátusok vagy Kajafások?
Itt az alkalom, hogy behelyettesítsük magunkat, hiszen nem lehetünk kívülállók. Legalább legyünk ministránsok a megváltás művében. Ne hagyjuk Jézust egyedül.
1. Nézzétek, kinyitom sírjaitokat, és kihozlak benneteket… Belétek oltom lelkemet és életre keltek. (Ez 37,12–14)
Ezekiel próféta látomása nem valami horrorfilm nyitánya, ahogyan gyerekésszel elképzeltük. Utána sokáig azon csodálkoztunk, hogy a halotthamvasztás miatt milyen problémás lesz a feltámadás... Isten lelke által teremt, újjáteremt. Ez felér a halott feltámasztással. A test feltámadásáról szóló hit már az ószövetségben is tettenérhető, akár a jelen perikópára, akár Dániel könyvére gondolunk. Isten az élet szuverén ura. A ruach lélek és lélegzet egyszerre, ahogyan a héber szójátékot a magyar nyelv árnyalatai is igyekeznek visszaadni. Isten teremtő lelke nélkül nincs új élet sem testnek, sem az anyagi világnak – az embernek sem. A jövendölés nemcsak a fogságban levő zsidó honfitársakat bátorította, hanem minket is, akik épp most olvassuk ezeket az igéket. Ahogyan Isten feltámasztotta népét halottaiból, amikor megszabadultak a fogságból, Jézus Krisztusban ugyanígy kelt életre minden embert, aki hitével belekapaszkodik Krisztus feltámadásába és az általa hozott új életbe. Isten az élet ura.
2. Ti nem test, hanem Lélek szerint éltek, ha valóban Isten Lelke lakik bennetek. (Róm 8,8–11)
Szent Pál a rómaiaknak azt akarja értésére adni, hogy a test szerint, önző módon, anyagiasan gondolkodó ember nem nyerheti el Isten tetszését. Hiába van megkeresztelve, ha még nem járta át Isten Lelke. Aki hagyja, hogy a Lélek által Isten lakást vegyen benne, az lassan Isten szemével tekint mindenre. Átalakul gondolkodásmódja, életszemlélete, a munkához való viszonyulása, másképp néz emberi kapcsolataira, figyel a belső Lélek-indításokra, és mindenben Isten akaratát keresi. Ez a fajta magatartás már nem tudással, pénzzel, törtetéssel szerezhető meg, hanem állandó Isten-kereséssel, mély imaélettel. Egyházi szóhasználattal erre mondjuk, hogy Isten kegyelme dolgozik bennünk. Az új életre való feltámadás ilyen értelemben már a földön elkezdődik. Testi feltámadásunk „csak” végképp beteljesíti mindezt.
3. Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. (Jn 11,1–45)
Egy kis túlzással mondhatjuk, hogy Lázár feltámasztása Jézus életébe került. A farizeusok számára végképp betelt a pohár, amikor ez a galileai vándortanító nemhogy politikai messiási vágyaikat hagyja szétfoszlani, de halottfeltámasztásai már-már az ő törvényességüket is megingatják. Jézus szívesen vett szállást a Jeruzsálem elővárosának számító, a kb. három kilométerre fekvő Betániában, barátainál, Lázárnál, Máriánál és Mártánál. A szemtanú, János evangélista finom részleteket is szolgáltat. Azzal, hogy Jézus nem siet nagyon, hogy barátját, még „élve” meglássa, és azzal is, hogy Tamás nagy lelkesedésében félti is Jézust a zsidók gyűlöletétől, de elszántan biztatja társait is, ha már meg kell halni, gyertek, haljunk meg vele együtt. Az evangélista nem hagy kétséget afelől sem, hogy Mária és Márta hitt a feltámadásban, és hogy emberileg Jézust is megviseli a gyász fájdalma. Könnyekre fakad Lázár sírja előtt. Farkasfalvy Dénes ciszterci teológus megfogalmazásában Jézus együtt gyászol a hívő barátaival és a hitetlen zsidókkal. Mintha mindenkinek ezt mondaná:
– én vagyok a feltámadás, és én vagyok a gyászoló,
– én vagyok, aki az életet adom, de a halált elszenvedem,
– én vagyok, aki azt parancsolja, hogy hittel elfogadj és elém borulj,
– én vagyok, aki könnyedet, gyászodat megosztom, és hozzád lehajolva átölellek,
– én vagyok a valóságos Isten és a valóságos ember.
Lázár feltámasztásának gesztusai egy kicsit a mi feltámadásunkat is elővételezik. Aki Jézusban hisz, már most részese az örök életnek. Annak halála sem örök. De Jézus feltámadása különbözik azokétól, akiket feltámasztott. Mert akiket feltámasztott, azok ebbe az életbe jöttek vissza, és ezt az életet folytatták tovább, nem mentek át a túlvilágra. Még egyszer meg kellett halniuk. Húsvét óta viszont Jézus az örök életet, a megdicsőült, örökre Istenhez tartozó, új életet nyitotta meg. A mi feltámadásunk igazából Krisztus feltámadásában nyeri el valódi ígéretét. Ő nemcsak életre képes kelteni a halottat, hanem ő maga az élet. Életünk szuverén ura, aki nincs alárendelve a halál törvényének, a bűn átkának. Ezért az egyházra bízott műve sem hiúsulhat meg. Mi ezt az örömhírt hirdetjük.
1. Ne a külsejét és a magas termetét nézd… Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet. (1Sám 16,1b.6–7.10–13a)
Minden hivatás titok. A Dávidé is. Júda törzsei sem vették eleinte komolyan Isten értékrendjének különösségét, később aztán csak felkenték „újra” Dávidot. Isten Izáj legkisebb fiát választja ki és keni fel népe királyának, bár még törékeny, tapasztalatlan, nem harcedzett. Isten szabadságát nem befolyásolják emberi szempontok, előítéletek. Az ő szabad szeretete túllép az emberi kötöttségek korlátain. Ő a szív tisztaságát, nyitottságát, hajlandóságát nézi. Még a bűnös emberi természet sem akadály abban, hogy Isten hívjon valakit, s hogy a hívást felismerjük és elfogadjuk. Isten épp az emberi logikát állítja feje tetejére, amikor a szegényt, a lenézettet, a kisebbet emeli fel és keni fel a Szentlélek kegyelmével. Az emberi szívet világítja meg, nem a fejet. Ebben a megvilágosodásban halljuk meg hívó szavát.
Nemcsak a Messiás fog emberileg Dávid családjából származni, hanem maga Dávid is a Messiás előképe.
2. Valaha sötétség voltatok, most azonban világosság az Úrban.
(Ef 5,8–14)
Krisztus a világ világossága. A hit, a kegyelem fénye megvilágítja az ember értelmét és akaratát. Bármennyire rosszra hajló is az, képes lesz a hit fényénél másképpen látni az élet összefüggéseit és távlatait. De ez a világosság akkor lesz hatékony, ha aszerint is élünk. Ha merjük követni és tettekre váltani felismeréseinket. Nagyböjtben ezért kell felszámolnunk sötétségeinket, a bűnöket, hogy világosabban lássuk, milyen irányba haladunk. A nagyböjt kegyelmi időszaka a lelki megvilágosodás reményét is magában hordja. A hívő ember hite nemcsak arcára ül ki, nemcsak lelke tündököl a kegyelem fényében, hanem példája másokat is arra ösztönöz, hogy a hit útján járjanak.
3. Azért jöttem a világba, hogy… akik nem látnak, azok lássanak, és akik látnak, azok vakok legyenek…(Jn 9,1–41)
A vakonszületett meggyógyítása János evangélista egyik ritka remekműve. Szinte jegyzőkönyvszerűen, ugyanakkor drámaian írja le, hogyan lesz látóvá a vak ember. A történetnek három jól elkülöníthető része van. Maga a gyógyítás, majd a farizeusok, ahogyan kihallgatják, kérdőre vonják a meggyógyult embert, végül pedig a világosság ítélete a sötétség fölött. Az emberiség ősi problémáját, szinte elkoptatott közhelyét hivatott megoldani: miért van szenvedés? Mert a szülők bűnösök voltak? A szenvedés büntetés?
Jézus nem azt mondja, hogy az emberi szenvedésnek csak a bűn az oka. Bár kétségkívül bűneink következményeit is el kell szenvednünk.
A legtöbb szenvedést ma is a bűn okozza. De a vakonszületett, beteg ember esetében Jézus másra is rávilágít. A betegség, a törékenység az ember befejezetlenségére utal. A vak nem azért vak, mert szülei miatt bűnhődik, nem azért, mert titkos betegség gyötri, hanem egyszerűen azért, mert csak ilyen „félig kész”. Az egész-ség, az egész ember csak Isten kegyelmének műve. Isten gyógyítása nélkül nincs egészség. Még akkor sincs, ha nem fáj semmink.
A krisztusi megváltással éppen a teremtés beteljesítése valósult meg. Sárból és földből, de Jézus megjelenésével az isteni világosság és az örök élet is az ember osztályrésze lett. Jézus megvilágosít, meggyógyít, ám attól kezdve életünk megváltozik. Nem élhetünk tovább úgy, mint azelőtt. „Menj, hited meggyógyított…, de többé ne vétkezzél!” Döntenünk kell Jézus sorsa mellett. Akár az elszakadások, az árral szembefordulás árán is. A hitünkre úgy kell vigyáznunk, mint szemünk világára. Jézus ittléte, jelenlétének megtapasztalása önmagában is ítélet. Nincs semleges döntés. Vagy elfogadom, vagy visszautasítom a jézusi megváltást. A dolgok nem azok mindig, aminek látszanak. Sőt lehet, hogy épp ellenkezőjüknek látszanak, mint amik. Aki azt hiszi, hogy lát, lehetséges, hogy már rég vak vagy elvakult… Aki meg vakon kezdi, tapogatózik, botladozik, de vállalja a kockázatot, hogy Jézus hívására válaszoljon, látó lesz. A vakságtól eljut a (be)látásig. A vakonszületett kigyógyult a tudatlanságból és a vakságból egyaránt, szemben a szomszédokkal, akik saját szemüknek nem hittek. Bárcsak a nagyböjt felnyitná lelki szemeinket, hogy higgyük is, amit felismertünk – amit látunk.
1. A nép azonban szomjas volt, és zúgolódott Mózes ellen… A helyet Masszának és Meribának nevezte el. (Kiv 17,3–7)
A Sinai-hegység völgyében, Refidimnél, vagy ahogyan a Szentírás írja, Szin pusztájában tikkasztó a hőség. A nép szomjazik a száraz, forró sivatagban. Sztevanovity Zorán dala szerint: „hogy értsd, egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell”… A nehézségek idején a választott nép fiai hamar elfelejtik Isten csodálatos tetteit. Amikor a megélhetésről, a zsigeri késztetésekről vagy az életösztönről van szó, könnyen állattá válik az ember. Megszűnik a hit, az erkölcs, a nemzetiség, megszűnik az értelem befolyása az akarat felett. A nép szomjas és zúgolódik. Már-már Mózes is kétségbeesik, aztán imádkozik, és az Úr csodát tesz. Vizet fakaszt a sziklából. Azt a helyet azóta a próbatétel és a perlekedés helyének hívják: Massza és Meriba.
A csodásan fakasztott víz újra hitet adott a népnek, megtapasztalhatták, hogy köztük van az Úr. Nehezebb kitartani Isten mellett a próbatételben, a balsorsban, mint a jólétben. Talán Isten ezért is engedi meg oly gyakran, hogy érezzük hiányát. S aztán mint az éltető víz, betölti szomjúság utáni vágyunkat. A negyvennapos böjtölés pusztája is Isten utáni vágyunkat akarja felszítani. Az étel-ital elvonókúrája, a tünetek döbbenetes tapasztalata először lázadásra késztet, majd Isten csendes jelenléte tölt el a maga fenséges békéjével.
2. Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus éppen akkor halt meg a bűnösökért, noha az igazért is alig hal meg valaki. (Róm 5,1–2.5–8)
Szent Pál a megigazulás gyümölcseiről beszél, hitünk titkát lebbenti fel észérvekkel és mély teológiával. A hívő ember lelki békéjének Krisztus megváltó kegyelme szolgáltat alapot. Maga a Szentlélek frissíti állandóan bennünk ezt a tudatot: Krisztus levette rólunk bűneink terhét. Barátainak tudhatjuk magunkat, annál is inkább, mert vére árán megigazultunk. Nagyböjt a félelem és a hűvös távolságtartás hályogát akarja levenni szemünkről. A bűnbánat kiengesztelődést és lelki békét eredményez.
3. Ha ismernéd Isten ajándékát, s azt, aki azt mondja neked: adj innom, te kértél volna tőle, s ő élő vizet adott volna neked. (Jn 4,5–42)
Szamaria tartomány határában, Szikár városánál van Jákob kútja. Ma is élő kút. Dél körül, amikor már senki nem jár a kútra vízért, s amikor a tanítványok éppen a városba mentek élelemért, Jézus egy „idegen”, szamariai asszonytól kér vizet. Az evangélium egyik legmegdöbbentőbb jelenete ez. Mély beszélgetés alakul ki az asszony és Jézus között. Jézus magatartása feltűnő, botrányos. Leül beszélgetni egy idegennel, aki nemcsak hogy szamaritánus, de nő is. Jézus egyenrangú félként beszélget vele, akit kora társadalma alsóbbrendűnek ítélt. Akkortájt a nők nem vehettek részt a közéletben, nem olvashatták-tanulhatták a Bibliát…
A víz képe János evangéliumában sokkal többet jelent, mint pusztán azt, amivel szomjunkat oltjuk. Az élet vize, az örök élet vize maga Jézus Krisztus. Jézus vizet kér az asszonytól, de közben rávezeti a bűnös asszonyt az igaz hitre, és rádöbbenti egy újfajta ön- és istenismeretre. Arra, hogy az igazi életet Isten adja „lélekben és igazságban”... Az asszony megtapasztalja Jézusban Isten emberét, és késztetést érez arra, hogy felismerését másokkal is megossza. Tudatára ébred bűnös kapcsolatainak, és érdeklődése az igazi istenszeretet felé fordul. Újra örülni tud emberi, női méltóságának, hiszen Jézus visszaadja önbizalmát.
A Biblia teológiája a kapcsolatokra épül. Isten és az ember, személyek és közösségek kapcsolatára. Ez a történet mutatja, mennyire vágyódik Isten az ember után. A nagyböjt is erre kínál lehetőséget: keressem Istent, keressem a vele való találkozás alkalmait, formáit. Vágyódjam utána. Legyek nyitott és befogadókész. Legyek kész felülbírálni, átrendezni eddigi életemet, kapcsolataimat éppen a vele való beszélgetésből, a felismerésekből eredően. Ez a vágy éltető kúttá, forrássá válhat bennem is, amelyből mások is meríthetnek. Jézus szól hozzánk embertársainkon keresztül is. Sőt elsősorban általuk. Emberi vágyainkat is megtisztítja, felszabadítja. Hogy ne hajkurásszuk boldogságunkat a boldogtalanságig. Mert lelkünk legmélyebb vágyait csak maga Isten képes betölteni.
Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."