Prohászka Ottokár breviáriuma

Ezért áldozatokat is kíván, melyeket csak e világításban tudunk helyesen értékelni; kívánja, hogy szembeszálljunk néha oly vonzalmakkal is, melyeket másutt parancsol: «Ha ki hozzám jő és nem gyűlöli atyját és anyját, feleségét és fiait,... sőt még önnön lelkét is, nem lehet az én tanítványom.» (Lk 14, 26). Lehet hivatásod a teljes odaadásra. Ha ezek szembeszállnak a te misszióddal, légy erős; ne bántsd meg Istenedet félreértett pietásból. Az istenellenest törd le mindenütt. Az Isten országa megérdemli tőled. Azért ragaszkodjál jobban Istenhez, mint szülők-, testvérek-, feleséghez, hisz nem szereted őket, ha e szeretettel magadat téveszted s fokozod le.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Jézus gyermekkora, 150-151. old.]

A vallás ugyanis viszony Istenhez s élet Istenből; de a természetfölötti vallás elsősorban magának annak a vallásos léleknek az elváltozása, még pedig istenülése. Ebben a természetfölötti vallásban önmagunkról is hiszünk nagyot s fölségest, azt, hogy lelkünk a maga fízisében (természetében) elváltozott, hogy az isteni élet magvát s csíráját hordozza magában; hisszük s várjuk, hogy lelki világunk más, még pedig dicsőséges világgá változik át. Erkölcsösek akarunk lenni nagyon; de nem az erkölcsösség teszi a lélek istenülését, hanem a Szentlélek. Ha istenültek vagyunk, akkor ez állapotunkban természetesen minden erényt felsőbb fokon gyakorolhatunk s akarunk is gyakorolni, s mindent el akarunk kerülni, hogy az istenülés vonásait a halálos bűn által el ne veszítsük. Nem elégszik meg tehát a természet adta, nyers élettel, nem elégszik meg a kultúrélettel: neki a szellemi világban az a felsőbb fokú, az az isteni élet kell, melynek lelke a Szentlélek. Ádám óta minden embert e természetfölötti életben akart látni, s amely ember nem ilyen, az nem tetszik neki. Nem látja rajta az isteni életet, azért az ő szemeiben olyan az, mint a hulla. Ahol léleknek kellene lennie, s az a lélek nincs, ott csúf, rút, szétömlő az alak, ott halál van: ilyen a kegyelem nélkül való lélek. Hulla; Isten szemeiben csúnya. A bűn által kiesünk ebből az Istennek tetsző, természetfölötti életből s elvesztjük lelkünket, a Szentlelket. Ádám bűne következtében szintén e kapcsolat nélkül születnek a gyermekek, azért ők sem tetszenek Istennek; nem lévén bennük a Szentlélek, nincsenek az Ő gondolatai szerint. Ezt nevezzük eredeti bűnnek. Az eredeti bűnben levő lelkek, tehát valamennyi ember nélkülözi azt a felsőbb, isteni életet; nélkülözi a Szentlelket. Be jó, hogy kiemel minket a Lélek-vesztés e szomorú állapotából, s amit az első ember elvesztett mindnyájunk számára, azt az Isten visszaadja az egyeseknek. Visszaadja a Szentlelket, az Ő lelkét, s azzal az Ő életét s szépségét. Hozzá hasonlók leszünk; istenültek, tehát isteniek leszünk. «Olyanok lesztek, mint az istenek», ez már nem ördögi sugallat, hanem valóság, melybe az Isten szeretete segített föl. E kitüntetésben s fölmagasztalásban részesített. Több ez tudománynál s művészetnél, több ez hatalomnál s dicsőségnél, mert isteni élet, isteni erő, isteni szépség. Imádom, Uram, fölséges terveidet; áldom szándékaidat. Ugyancsak jót akarsz s jót adsz, a legjobbat adod; magadat, életedet osztod meg velem. Úgy akarom azt becsülni, mint a szó szoros értelmében legnagyobb kincset, isteni jót.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, [163.], 163-164. old.]

Tehát a bűn az isteninek pusztulása bennem, s a bűnbocsánat az isteninek új bevonulása s térfoglalása bennem. Csupa valóság, csupa érték! Végtelen érték pusztulása s végtelen érték megteremtése. Mily nagy veszteség, melyet az egész világ nem tehetne jóvá, s mily nagy nyereség, több mint az élet s a világ. Lelkem e világításban még nagyobb titokká lesz előttem. Tisztelem, szeretem s óvom. Ebben is a Szentlélek a tanítóm s mesterem.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 165. old.]

A bűn miatt a lélek Lélek nélküli lesz, csúnya s hullaszerű lesz. A bűn rosszakarat, s a rosszakarat által az Isten-gyermek öngyilkossága; az isteni ember eldobta magától az isteni életet. Ugyancsak, mikor az ember szívből visszatér az Istenhez s megbánja bűnét, akkor az Isten nemcsak megbocsátja a rosszakaratot, a sértést, hanem visszaadja a természetfölötti kapcsolatot is; visszaadja a Szentlelket, s az istenülés által, e belső elváltozás által vétetik el a bűn a lélekről. Mikor tehát a keresztségben újjászületik a gyermek, akkor az eredeti bűn, az isteni visszatetszés megszűnik a megszentelő malasztnak a lélekbe való öntése által; nemkülönben mikor a felnőtt ember tökéletes bánattal bánja meg bűnét, vagy mikor a gyóntatószékben fordul bűnbánóan Istenhez, akkor is Isten megbocsát, s e bocsánatát a léleknek elváltozásával, vagyis istenülésével adja; ad természetfölötti életet s szépséget, mely kizárja a bűnt.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 164-165. old.]

A megszentelő malaszt bűntörlesztés. Azáltal, hogy a lelket az isteni élet e közösségébe fölveszi s annak erejét a lélekbe oltja, lesz a lélek övé, lesz szent! Övének lenni, Istenhez tartozni, az tehát elsősorban nem a mi tettünk, hanem a Szentléleknek bennünk való léte s az általa velünk közölt természetfölötti élet. Ez a kapcsolat kizárja a bűnt is. Nem lehet ott bűn, ahol az isteni élet hatja át a lelket. Ha valaki vétkezik, vagyis rosszakarattal Istentől el s a romlás és tagadás sötét hatalmához fordul, annak a lelkében nemcsak ez a rosszakarat van, hanem az elveszti az istenülést is.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 164. old.]

Az erkölcsi világban a «novum organum» a mi Urunk Jézus Krisztus. Ez orgánumnak elve az Isten-fiúság; ez orgánum zenéje az evangélium! Isten-gyermekeket nevel az emberekből, magához hasonlókat. Előttük jár és szárnyal ez a királyi lélek. Koszorúja a bölcsesség, nem a paragrafus, nem az elmélet, hanem az élet bölcsessége. Hatalmat ad mindenkinek Isten fiává válni, «filios Dei fieri!» Szíve a legnagyobb szív: cor altum! Szív, mely a kereszténység szemeibe ragyog bele minden tanon, titkon keresztül, s mert ezt a Szívet látjuk mindenütt, azért nyugszunk meg. Kételyeinket eloszlatja az a gondolat, hogy az mondja e fölfoghatatlan igazságokat, aki szeret minket, s ha szeret, akkor meg nem csal. Ha botránkozni akarnánk rajta, ismét csak szerető Szívére gondolunk. A megzavarodott lélek a Krisztus keresztjének éjében úgy látja ezt a szívet, mint egy izzó napot, s az Oltáriszentség fehér fátyolán át szintén a Szent-Szív, a Sacré-Coeur ragyog felénk. Ez a Szent Szív hordozta a világ terhét; e Szív inspirációjából való minden lendület, mely a keresztény Európát mozgatja, s róla lehet leginkább elmondani, amit Pascal mond: «Le coeur a ses raisons, que la raison ne comprend pas» (A szív érveit az ész nem érti.).

[PO ÖM XIII. Élet Igéi I., Dominus Jesus, 104-105. old.]

A Szentlélek nemcsak világossággal s meggyőződéssel telíti prófétáit s szentjeit, hanem sugalmazza őket, hogy beszéljenek s írjanak; írják azt, amit Ő akar úgy, ahogy egyéniségüknek is megfelel, de a Szentlélek gondolatait is kifejezésre hozza. Erről mondja Szent Péter (2 Pét 1, 21): «Emberi akaratból sohasem származott a jövendölés, hanem a Szentlélektől ihlettetvén szólottak az Isten szent emberei».

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 157. old.]

Jézus tudta, hogy Pünkösd napján a Szentlélek ezt a művét páratlan kiömléssel, a kegyelmek kiáradásával akarja eszközölni; tudta, hogy a lelkeket tűzzel kereszteli majd Isten fiaivá s szellemét kiárasztja rohamban azért, hogy neki sok-sok testvére legyen, s azért vágyott a Pünkösd után, a lélekkiömlés után, testvéreinek az Ő arculatához való hasonulása után, melyet a Lélek eszközöl majd. Krisztus tudta, hogy a Pünkösd világosságával az Ő tanítása, az Ő megismerése világít majd be a lelkekbe; tudta, hogy e napon az ég zsilipjei fölhúzatnak, s a kegyelem árja emeli s viszi majd a lelkeket az evangélium felé: azért vágyik Ő maga s azért vár oly sokat Ő is a Pünkösd napjától. Itt áll a világban Krisztus, a Szentlélek szakramentuma; a legszebb, a leglelkibb, az isteni ember; áll, de mintha várna; bizony vár; várja a Szentlelket, ki a rest embertömeget megindítja, löki, szorítja, kényszeríti hozzá; kényszeríti nyomaiba; várja az átalakító Lelket, ki miután benne magában kialakította az isteni embert, most e minta szerint idomítsa, tisztítsa, emelje s lelkesítse az emberek fiait.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 174-175. old.]

S van itt még egy kedves, megindító vonás, az, hogy a Boldogságos Szűz Máriának milyen helyet s szerepet jelölt ki a kánai menyegzőn az Úr; hogy milyen gondos, jóságos szeretettel kíséri a menyegző lefolyását; hogyan akar minden borút s árnyat távol tartani a násznéptől. Bátran mondhatjuk, hogy Ő e menyegzőnek nagy pártfogója s oltalmazója; az a násznép mondhatta elsőnek, hogy «sub tuum praesidium», oltalmad alatt állunk. Az Úr Jézus ezzel a házasságot is a Szent Szűz oltalma alá helyezte; reá bízta e nagy érdeket s azt akarja, hogy a jegyesek közel álljanak hozzá s úgy érezzék magukat, mint akikre gondol a Szent Szűz s akiket szeretetében megáld. Legyen a Szent Szűz a házasok oltalma, s áradjon a kánai menyegzőből nagy vigasz, nagy öröm és bizalom minden otthonba.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: A Szép Szeretet Anyja, 265-266. old.]

Jól mondta Szent János a Titkos jelenések könyvében, hogy az asszony «nagy jel», hogy égi tünemény, hogy ragyog, mint a nap, hogy tehát a szellem s a szépség megtestesülése s legszebb kiadása az Istenhez hasonló embernek. Ez az asszony nem merev, hideg fölség, hanem egy személyben fölséges is, meg anya is. Ezt megérezte a keresztény áhítat, azért mikor imájában úgy üdvözölte a Szent Szüzet, hogy «Üdvözlégy mennyország királynéja», rögtön hozzátette, hogy nemcsak királyné, hanem életet adó «élet» s gyönyörűséges «édesség» s vonzó s nyugtató «reménység» is.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: A Szép Szeretet Anyja, 254. old.]

De a Szentlélek az egyes embereket külön-külön világítja meg s kijelenti magát nekik. Ez a műve sohasem teljes és bevégzett, «mert Isten, aki mondotta, hogy a sötétségből világosság derüljön, Ő támaszta világosságot szíveinkben» (2 Kor 4, 6), s támasztja azt most is s akarja, hogy e világossággal lelkünkben, találjuk föl magunkat s alakítsuk új igények s szükségletek szerint a világot.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 156. old.]

Minél gyengédebbek leszünk, annál erősebb a fuvalom, a kegyelem fuvalma, mely minket szárnyaira kap. Aki átadja magát Jézusnak, az könnyen hoz áldozatot. Ha valaki jól végzi napi imáit, buzgó szívvel hallgat szentmisét, ha jól gyónik, ha megfürdik a lélek a kegyelem frissítő vizeiben, ugyan vonakodik-e az ilyen az áldozattól? A nemes lelkeknek szinte természetes szükséglete az áldozat, mert ami lendület, hevülés, lelkesülés van bennük, azt az áldozatban érvényesítik. Mi, K. H. (Kedves Hívek), születtünk vízből és Szentlélekből, a Léleknek gyermekei lettünk; de ez a születés csak a kezdet. A gyermek még csak gyermek, csecsemő; de ha nevelkedik a szent kereszténység szellemében, a gyermekből okvetlenül hős lesz, mert a vér meg nem tagadja magát, a szellem érvényesülni akar, a lélek nem akar érzéki, testi, állati embert, hanem isteni embert nevelni. Ha nem volna bennünk elég kereszténység, legyen módunk rá, hogy legyen áldozatos szellemünk; annak nyomában fejlik a keresztény érzés. Így leszünk azután igazán Krisztus hívei, és ő valóban örömét fogja találni bennünk!

[PO ÖM, XVIII., Élet Igéi III., Szűz Mária, 9. old.]