Prohászka Ottokár breviáriuma

Belekongott pedig az erdőnek, égnek s tengernek e vitájába a pünkösdi harangszó, mely azt zúgta, hogy az mind, amit madár, erdő, virág, folyam s tenger mond, az mind csak kép, - az mind csak alvó élet; az igazi élet az öntudatos szellemi élet, mely az igaz emberben mint világfölény, mint erő és harmónia, mint béke és öröm jelentkezik s ennek az életnek titka és ereje a Szentlélek. Ezt a szent, hű, erős, tiszta, bátor lelket meg kell tapasztalni; ez a megtapasztalt, egységben, harmóniában, üdvben s boldogságban, békében s örömben kiszőtt Lélek az igazi élet. Érthetetlen, nagy titkot mondok ezzel azoknak, kik a Lélekből nem élnek; ellenben édes, közvetlen valóságot jelzek azoknak, kik a Lelket átélik; itt a megértés is s a magyarázat is maga az élet.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 135. old.]

Mi az igazi szentáldozás? Krisztus gondolataival való töltekezés, Krisztus érzelmeitől való felgyulladás, Krisztus hasonmásának kiverődése a szemen, homlokon, ajkon, beszéden, szereteten, szíven, életen, az egész életen, az egész emberen. Megvan tehát a program, hogyan kell áldozni. Áldozni úgy kell, hogy az ember a lelkét eltölti az Úr Jézus gondolataival. Úgy menjetek áldozni, mint akik mennek fölvilágosodni s ugyanakkor megnyugodni az Úr Jézus gondolataiban.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: A Szentségi Jézus előtt, 287. old.]

De az Isten küldött segítőt nekünk. A szeplőtelen Szűz Máriában támasztotta azt a szüzet, aki a végtelen nyomorral szemben, melyet a bűn az emberre hozott, mondhatta: Egy asszony által mentetek tönkre, s egy szűz által szabadultok majd meg! A szeplőtelen Szűzben igazán ily hatalmas védőre s minden bajainkból való szabadítóra ismerünk, ha az Isten szavait a bűnbeesés után szemügyre vesszük. Az első emberpár vétkes öntudatában, szégyenkezve süti le szemét, az ördög győzedelmesen s gúnyosan várja ítéletét. S az Isten ítél. De miképp hangzik ítélete? Talán örök vesztére ítéli az embert? Talán kegyetlen martalékul engedi át az ördögnek? Nem! «Ellenkezést vetek — úgymond az Úr — közötted és az asszony között, a te ivadékod és az ő ivadéka között, ő megrontja fejedet, és te sarka után leselkedel!» Így hangzott az ördögre mondott ítélet. S azóta a keresztény nép szemei előtt dicsőséges alakban emelkedik az az asszony, kivel az Isten megfenyegeti az ördögöt; lába összezúzza a kígyóördögnek fejét; neki az ördögtől és az ördög mérgétől bántása nem esett, tisztán és makula nélkül áll az Úr alázatos szolgálója. Íme, ez az asszony, az ördög fejének összezúzója, a szeplőtelenül fogantatott Szűz Mária.

[PO ÖM, XVIII., Élet Igéi III., Szűz Mária, 44-45. old.]

Tehát lelket a magasból; igazságot s eszményt, mely fölöttünk álljon; lelkiismeretet, mely bennünk éljen ugyan, de egy felsőbb, egy fölöttünk álló törvénynek szenzóriuma legyen! Az eszménynek, az igazságnak, a törvénynek, a jóságnak s szépségnek fölöttünk kell ragyognia, mint ahogy a napot nem mi vetítjük az égre, hanem az ott fönt ragyog, s mi az ő kegyelméből élünk. A napot sem bízták az emberre; az eszményeket sem lehet reá bízni. Azok sem az ő lelkének vetületei, hanem mint a nap az égen, egy fölöttünk álló s ragyogó valóságból, vagyis Istentől valók. Ők világítanak, s az embernek feléjük kell iparkodnia! Ők szuverének, s az embernek tisztelnie kell őket! Tapasztalatból tudja, hogy lépten-nyomon képes rá, hogy elárulja s kompromittálja őket, ha saját ösztönös lelkére hagyatkozik; de ugyancsak tapasztalatból tudja, hogy kedvükért ellenállhat a rossznak «usque ad sanguinem», s hogy hű lehet hozzájuk s szerelmes beléjük, ha annak a másik Léleknek, a Szentléleknek sugallataira hallgat s kegyelmeit fölhasználja.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 148-149. old.]

Ezért áldozatokat is kíván, melyeket csak e világításban tudunk helyesen értékelni; kívánja, hogy szembeszálljunk néha oly vonzalmakkal is, melyeket másutt parancsol: «Ha ki hozzám jő és nem gyűlöli atyját és anyját, feleségét és fiait,... sőt még önnön lelkét is, nem lehet az én tanítványom.» (Lk 14, 26). Lehet hivatásod a teljes odaadásra. Ha ezek szembeszállnak a te misszióddal, légy erős; ne bántsd meg Istenedet félreértett pietásból. Az istenellenest törd le mindenütt. Az Isten országa megérdemli tőled. Azért ragaszkodjál jobban Istenhez, mint szülők-, testvérek-, feleséghez, hisz nem szereted őket, ha e szeretettel magadat téveszted s fokozod le.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Jézus gyermekkora, 150-151. old.]

A vallás ugyanis viszony Istenhez s élet Istenből; de a természetfölötti vallás elsősorban magának annak a vallásos léleknek az elváltozása, még pedig istenülése. Ebben a természetfölötti vallásban önmagunkról is hiszünk nagyot s fölségest, azt, hogy lelkünk a maga fízisében (természetében) elváltozott, hogy az isteni élet magvát s csíráját hordozza magában; hisszük s várjuk, hogy lelki világunk más, még pedig dicsőséges világgá változik át. Erkölcsösek akarunk lenni nagyon; de nem az erkölcsösség teszi a lélek istenülését, hanem a Szentlélek. Ha istenültek vagyunk, akkor ez állapotunkban természetesen minden erényt felsőbb fokon gyakorolhatunk s akarunk is gyakorolni, s mindent el akarunk kerülni, hogy az istenülés vonásait a halálos bűn által el ne veszítsük. Nem elégszik meg tehát a természet adta, nyers élettel, nem elégszik meg a kultúrélettel: neki a szellemi világban az a felsőbb fokú, az az isteni élet kell, melynek lelke a Szentlélek. Ádám óta minden embert e természetfölötti életben akart látni, s amely ember nem ilyen, az nem tetszik neki. Nem látja rajta az isteni életet, azért az ő szemeiben olyan az, mint a hulla. Ahol léleknek kellene lennie, s az a lélek nincs, ott csúf, rút, szétömlő az alak, ott halál van: ilyen a kegyelem nélkül való lélek. Hulla; Isten szemeiben csúnya. A bűn által kiesünk ebből az Istennek tetsző, természetfölötti életből s elvesztjük lelkünket, a Szentlelket. Ádám bűne következtében szintén e kapcsolat nélkül születnek a gyermekek, azért ők sem tetszenek Istennek; nem lévén bennük a Szentlélek, nincsenek az Ő gondolatai szerint. Ezt nevezzük eredeti bűnnek. Az eredeti bűnben levő lelkek, tehát valamennyi ember nélkülözi azt a felsőbb, isteni életet; nélkülözi a Szentlelket. Be jó, hogy kiemel minket a Lélek-vesztés e szomorú állapotából, s amit az első ember elvesztett mindnyájunk számára, azt az Isten visszaadja az egyeseknek. Visszaadja a Szentlelket, az Ő lelkét, s azzal az Ő életét s szépségét. Hozzá hasonlók leszünk; istenültek, tehát isteniek leszünk. «Olyanok lesztek, mint az istenek», ez már nem ördögi sugallat, hanem valóság, melybe az Isten szeretete segített föl. E kitüntetésben s fölmagasztalásban részesített. Több ez tudománynál s művészetnél, több ez hatalomnál s dicsőségnél, mert isteni élet, isteni erő, isteni szépség. Imádom, Uram, fölséges terveidet; áldom szándékaidat. Ugyancsak jót akarsz s jót adsz, a legjobbat adod; magadat, életedet osztod meg velem. Úgy akarom azt becsülni, mint a szó szoros értelmében legnagyobb kincset, isteni jót.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, [163.], 163-164. old.]

Tehát a bűn az isteninek pusztulása bennem, s a bűnbocsánat az isteninek új bevonulása s térfoglalása bennem. Csupa valóság, csupa érték! Végtelen érték pusztulása s végtelen érték megteremtése. Mily nagy veszteség, melyet az egész világ nem tehetne jóvá, s mily nagy nyereség, több mint az élet s a világ. Lelkem e világításban még nagyobb titokká lesz előttem. Tisztelem, szeretem s óvom. Ebben is a Szentlélek a tanítóm s mesterem.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 165. old.]

A bűn miatt a lélek Lélek nélküli lesz, csúnya s hullaszerű lesz. A bűn rosszakarat, s a rosszakarat által az Isten-gyermek öngyilkossága; az isteni ember eldobta magától az isteni életet. Ugyancsak, mikor az ember szívből visszatér az Istenhez s megbánja bűnét, akkor az Isten nemcsak megbocsátja a rosszakaratot, a sértést, hanem visszaadja a természetfölötti kapcsolatot is; visszaadja a Szentlelket, s az istenülés által, e belső elváltozás által vétetik el a bűn a lélekről. Mikor tehát a keresztségben újjászületik a gyermek, akkor az eredeti bűn, az isteni visszatetszés megszűnik a megszentelő malasztnak a lélekbe való öntése által; nemkülönben mikor a felnőtt ember tökéletes bánattal bánja meg bűnét, vagy mikor a gyóntatószékben fordul bűnbánóan Istenhez, akkor is Isten megbocsát, s e bocsánatát a léleknek elváltozásával, vagyis istenülésével adja; ad természetfölötti életet s szépséget, mely kizárja a bűnt.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 164-165. old.]

A megszentelő malaszt bűntörlesztés. Azáltal, hogy a lelket az isteni élet e közösségébe fölveszi s annak erejét a lélekbe oltja, lesz a lélek övé, lesz szent! Övének lenni, Istenhez tartozni, az tehát elsősorban nem a mi tettünk, hanem a Szentléleknek bennünk való léte s az általa velünk közölt természetfölötti élet. Ez a kapcsolat kizárja a bűnt is. Nem lehet ott bűn, ahol az isteni élet hatja át a lelket. Ha valaki vétkezik, vagyis rosszakarattal Istentől el s a romlás és tagadás sötét hatalmához fordul, annak a lelkében nemcsak ez a rosszakarat van, hanem az elveszti az istenülést is.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 164. old.]

Az erkölcsi világban a «novum organum» a mi Urunk Jézus Krisztus. Ez orgánumnak elve az Isten-fiúság; ez orgánum zenéje az evangélium! Isten-gyermekeket nevel az emberekből, magához hasonlókat. Előttük jár és szárnyal ez a királyi lélek. Koszorúja a bölcsesség, nem a paragrafus, nem az elmélet, hanem az élet bölcsessége. Hatalmat ad mindenkinek Isten fiává válni, «filios Dei fieri!» Szíve a legnagyobb szív: cor altum! Szív, mely a kereszténység szemeibe ragyog bele minden tanon, titkon keresztül, s mert ezt a Szívet látjuk mindenütt, azért nyugszunk meg. Kételyeinket eloszlatja az a gondolat, hogy az mondja e fölfoghatatlan igazságokat, aki szeret minket, s ha szeret, akkor meg nem csal. Ha botránkozni akarnánk rajta, ismét csak szerető Szívére gondolunk. A megzavarodott lélek a Krisztus keresztjének éjében úgy látja ezt a szívet, mint egy izzó napot, s az Oltáriszentség fehér fátyolán át szintén a Szent-Szív, a Sacré-Coeur ragyog felénk. Ez a Szent Szív hordozta a világ terhét; e Szív inspirációjából való minden lendület, mely a keresztény Európát mozgatja, s róla lehet leginkább elmondani, amit Pascal mond: «Le coeur a ses raisons, que la raison ne comprend pas» (A szív érveit az ész nem érti.).

[PO ÖM XIII. Élet Igéi I., Dominus Jesus, 104-105. old.]

A Szentlélek nemcsak világossággal s meggyőződéssel telíti prófétáit s szentjeit, hanem sugalmazza őket, hogy beszéljenek s írjanak; írják azt, amit Ő akar úgy, ahogy egyéniségüknek is megfelel, de a Szentlélek gondolatait is kifejezésre hozza. Erről mondja Szent Péter (2 Pét 1, 21): «Emberi akaratból sohasem származott a jövendölés, hanem a Szentlélektől ihlettetvén szólottak az Isten szent emberei».

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 157. old.]

Jézus tudta, hogy Pünkösd napján a Szentlélek ezt a művét páratlan kiömléssel, a kegyelmek kiáradásával akarja eszközölni; tudta, hogy a lelkeket tűzzel kereszteli majd Isten fiaivá s szellemét kiárasztja rohamban azért, hogy neki sok-sok testvére legyen, s azért vágyott a Pünkösd után, a lélekkiömlés után, testvéreinek az Ő arculatához való hasonulása után, melyet a Lélek eszközöl majd. Krisztus tudta, hogy a Pünkösd világosságával az Ő tanítása, az Ő megismerése világít majd be a lelkekbe; tudta, hogy e napon az ég zsilipjei fölhúzatnak, s a kegyelem árja emeli s viszi majd a lelkeket az evangélium felé: azért vágyik Ő maga s azért vár oly sokat Ő is a Pünkösd napjától. Itt áll a világban Krisztus, a Szentlélek szakramentuma; a legszebb, a leglelkibb, az isteni ember; áll, de mintha várna; bizony vár; várja a Szentlelket, ki a rest embertömeget megindítja, löki, szorítja, kényszeríti hozzá; kényszeríti nyomaiba; várja az átalakító Lelket, ki miután benne magában kialakította az isteni embert, most e minta szerint idomítsa, tisztítsa, emelje s lelkesítse az emberek fiait.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 174-175. old.]