Prohászka Ottokár breviáriuma

A Szentlélek nemcsak világossággal s meggyőződéssel telíti prófétáit s szentjeit, hanem sugalmazza őket, hogy beszéljenek s írjanak; írják azt, amit Ő akar úgy, ahogy egyéniségüknek is megfelel, de a Szentlélek gondolatait is kifejezésre hozza. Erről mondja Szent Péter (2 Pét 1, 21): «Emberi akaratból sohasem származott a jövendölés, hanem a Szentlélektől ihlettetvén szólottak az Isten szent emberei».

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 157. old.]

Jézus tudta, hogy Pünkösd napján a Szentlélek ezt a művét páratlan kiömléssel, a kegyelmek kiáradásával akarja eszközölni; tudta, hogy a lelkeket tűzzel kereszteli majd Isten fiaivá s szellemét kiárasztja rohamban azért, hogy neki sok-sok testvére legyen, s azért vágyott a Pünkösd után, a lélekkiömlés után, testvéreinek az Ő arculatához való hasonulása után, melyet a Lélek eszközöl majd. Krisztus tudta, hogy a Pünkösd világosságával az Ő tanítása, az Ő megismerése világít majd be a lelkekbe; tudta, hogy e napon az ég zsilipjei fölhúzatnak, s a kegyelem árja emeli s viszi majd a lelkeket az evangélium felé: azért vágyik Ő maga s azért vár oly sokat Ő is a Pünkösd napjától. Itt áll a világban Krisztus, a Szentlélek szakramentuma; a legszebb, a leglelkibb, az isteni ember; áll, de mintha várna; bizony vár; várja a Szentlelket, ki a rest embertömeget megindítja, löki, szorítja, kényszeríti hozzá; kényszeríti nyomaiba; várja az átalakító Lelket, ki miután benne magában kialakította az isteni embert, most e minta szerint idomítsa, tisztítsa, emelje s lelkesítse az emberek fiait.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 174-175. old.]

S van itt még egy kedves, megindító vonás, az, hogy a Boldogságos Szűz Máriának milyen helyet s szerepet jelölt ki a kánai menyegzőn az Úr; hogy milyen gondos, jóságos szeretettel kíséri a menyegző lefolyását; hogyan akar minden borút s árnyat távol tartani a násznéptől. Bátran mondhatjuk, hogy Ő e menyegzőnek nagy pártfogója s oltalmazója; az a násznép mondhatta elsőnek, hogy «sub tuum praesidium», oltalmad alatt állunk. Az Úr Jézus ezzel a házasságot is a Szent Szűz oltalma alá helyezte; reá bízta e nagy érdeket s azt akarja, hogy a jegyesek közel álljanak hozzá s úgy érezzék magukat, mint akikre gondol a Szent Szűz s akiket szeretetében megáld. Legyen a Szent Szűz a házasok oltalma, s áradjon a kánai menyegzőből nagy vigasz, nagy öröm és bizalom minden otthonba.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: A Szép Szeretet Anyja, 265-266. old.]

Jól mondta Szent János a Titkos jelenések könyvében, hogy az asszony «nagy jel», hogy égi tünemény, hogy ragyog, mint a nap, hogy tehát a szellem s a szépség megtestesülése s legszebb kiadása az Istenhez hasonló embernek. Ez az asszony nem merev, hideg fölség, hanem egy személyben fölséges is, meg anya is. Ezt megérezte a keresztény áhítat, azért mikor imájában úgy üdvözölte a Szent Szüzet, hogy «Üdvözlégy mennyország királynéja», rögtön hozzátette, hogy nemcsak királyné, hanem életet adó «élet» s gyönyörűséges «édesség» s vonzó s nyugtató «reménység» is.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: A Szép Szeretet Anyja, 254. old.]

De a Szentlélek az egyes embereket külön-külön világítja meg s kijelenti magát nekik. Ez a műve sohasem teljes és bevégzett, «mert Isten, aki mondotta, hogy a sötétségből világosság derüljön, Ő támaszta világosságot szíveinkben» (2 Kor 4, 6), s támasztja azt most is s akarja, hogy e világossággal lelkünkben, találjuk föl magunkat s alakítsuk új igények s szükségletek szerint a világot.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 156. old.]

Minél gyengédebbek leszünk, annál erősebb a fuvalom, a kegyelem fuvalma, mely minket szárnyaira kap. Aki átadja magát Jézusnak, az könnyen hoz áldozatot. Ha valaki jól végzi napi imáit, buzgó szívvel hallgat szentmisét, ha jól gyónik, ha megfürdik a lélek a kegyelem frissítő vizeiben, ugyan vonakodik-e az ilyen az áldozattól? A nemes lelkeknek szinte természetes szükséglete az áldozat, mert ami lendület, hevülés, lelkesülés van bennük, azt az áldozatban érvényesítik. Mi, K. H. (Kedves Hívek), születtünk vízből és Szentlélekből, a Léleknek gyermekei lettünk; de ez a születés csak a kezdet. A gyermek még csak gyermek, csecsemő; de ha nevelkedik a szent kereszténység szellemében, a gyermekből okvetlenül hős lesz, mert a vér meg nem tagadja magát, a szellem érvényesülni akar, a lélek nem akar érzéki, testi, állati embert, hanem isteni embert nevelni. Ha nem volna bennünk elég kereszténység, legyen módunk rá, hogy legyen áldozatos szellemünk; annak nyomában fejlik a keresztény érzés. Így leszünk azután igazán Krisztus hívei, és ő valóban örömét fogja találni bennünk!

[PO ÖM, XVIII., Élet Igéi III., Szűz Mária, 9. old.]

Vigyázzunk a Szentlélek e jelentkezéseire, mikor a templomba megyünk s az Oltáriszentség előtt térdelünk, figyeljük meg e Lélek járását magányos sétáinkon vagy kötelességeink teljesítése közben. Észrevesszük majd gyakran jelenlétét, s az áhítat úgy csapja majd meg lelkünket, mint az erdő lehelete, mint arcunkat a puszta fuvalma. Amikor imádkozunk, akkor azt azzal a tudattal akarjuk végezni, hogy a Szentlélek ilyenkor közli majd magát velünk. Tekintsük azt a helyet, hol ájtatosságunkat végezzük, magaslatnak erdők s berkek felett vagy tengerpartnak, hiszen itt érintkezünk titokzatos jelenlétével s végtelenségével.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 153. old.]

Arra kell iparkodnom, hogy az érzéseket tisztelettel s hálával fogadjam s hogy azokba élénk s érdeklődő lélekkel elmélyedjem s minél több öntudattal feldolgozzam; mert a Lélek mint a szél jön-megy, s nem tudom, mikor látogat el hozzám, s az Írásnak igaza van, hogy mindennek megvan a maga ideje; ideje van a sírásnak, ideje az örömnek, ideje van a tavaszi fakadásnak, nemkülönben az őszi lombhullásnak; éppen úgy ideje van az érzelmek fakadásának, ideje a Szentlélek-járásnak; s mikor aztán beárnyékol titokzatos jelenléte s kiömlik ránk kenet- s virágillatként kegyelme, ó, akkor az a mi időnk, a mi imádságos, meglátó, megifjodó, bizalomra s bátorságra fakadó lelkünknek ideje.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 153. old.]

A Szentlélek imáinknak sugalmazója, Ő voltaképp az imádság lelke; azáltal is, hogy Isten felé fordít; azáltal is, hogy bensőnkbe int s összeszedetté tesz. Az Írás azt mondja róla, hogy «beárnyékol», vagyis hatalma alá, benyomásai alá vesz s megérezteti velünk a lelkiség sugárzását. Ez a «beárnyékolás» nem elhomályosítást s elsötétítést jelent, hanem jelenti a Szentlélek kihatását és kegyelmeinek térfoglalását. A Szentlélek kihat lelkemre s indít s megmozgat engem, s akkor aztán rajtam a sor, hogy a bennem támadt érzéseket magamévá tegyem, hogy azokba behatoljak, hogy azokkal elhatározásaimat megtegyem, hogy akarjak és tegyek. A Szentlélek benyomásaitól áhítat száll lelkemre; megindulok és elérzékenyülök; bűneimet bánom és szégyellem. Azután ismét úgy érzem, hogy szeretetteljesen vonz magához és hogy szorosabban egyesülök vele. Ilyenkor vannak imádságos lelkületeim s hangulataim.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 152-153. old.]

Ahelyett, hogy száraz szavakban elmondanám, inkább fölsorolom azt, hogy mit tesz az, aki áhítatos és kegyeletes. Az először: Istent Atyjának nézi, vele gyermeki módon érintkezik, parancsait gyermeki lelkülettel s készséggel megtartja; másodszor: a Szent Szüzet anyjának, a szenteket testvéreinek tartja és tiszteli; harmadszor: az egyház iránt úgy viseltetik, mint szülői háza iránt, ahol atyja, anyja, testvérei laknak; negyedszer: a vallás s istentisztelet minden gyakorlatát nagyra becsüli s szereti, hiszen ezek az ő szülői házának, az ő otthonának szokásai, s azért kedvesek neki; ötödször: felebarátjaiban küszködő testvéreit látja, akik a szenteknek, az idősb testvéreknek nyomaiban járnak, s azért irántuk jó, testvéri indulattal viseltetik s őket szívesen segíti; nem néz rájuk gyanakodó, kaján, irigy, gyűlöletes szemmel, hiszen otthon a testvérek nem szoktak így viselkedni egymás iránt! Íme így tesznek azok, kikben megvan az áhítat lelke. Sokan, mikor áhítatról van szó, imádságot értenek alatta; ájtatos embernek hívják azt, ki szívesen és sokat imádkozik, ki a templomba gyakran jár; de ezek a gyakorlatok csak jelei az áhítatnak; maga az áhítat abban áll, hogy valaki Isten iránt bensőséggel, otthonossággal, gyermeki kegyelettel viseltessék. Istennel lenni, Isten közelségét érezni, szívben-lélekben valamiképp mindig vele összeköttetésben lenni, reá többször s könnyen, szinte felé húzódva gondolni: ebben áll az áhítat kegyelme.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 83. old.]

Az én csepp lelkemet vonzza ez a mélység s hódolatra, imádásra, teljes átadásra inspirálja. Minél őszintébben fordulok feléje, annál inkább megszáll «a fegyelem szentlelke», ki «szívem igaz vizsgálója és nyelvemnek hallója» (Bölcs 1, 5-6), s láthatja, hogy ahogy szeretem az életet s a szeretetet, a napsugarat s a dobogó, meleg szívet, a gyermekszemet s a virágot: úgy imádom mindezek elgondolóját, kedvelőjét s teremtőjét, a Szentlelket.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 152. old.]

Az istenült léleknek első energiája a hit, melyet nemcsak mint átmeneti aktust, hanem mint lelkünkben gyökerező állapotot s tehetséget kell tekintenünk; ez oly látás, mellyel új célokat s új perspektívákat látok. Második a remény, mely a vágynak s a törekvéseknek s küzdelmeknek energiája, mely a bajokból ki akar emelkedni s nemcsak halhatatlanságot, hanem győzelmes, isteni életet vár. A harmadik a szeretet, mellyel az ember Istent s önmagát s az emberiséget megtisztult, átszellemült egységben s közösségben karolja át. Hit, remény, szeretet, az istenült léleknek isteni energiái; ezekre hat a Szentlélek; ezek fogják föl sugarait s reagálnak rájuk.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 165-166. old.]