Prohászka Ottokár breviáriuma

    Hogy a Boldogságos Szűznek mily szíve volt, azt elképzelhetjük, hiszen az Úristen gyönyörűségére és szeretetére, még pedig az Isten-anyai szeretetre volt teremtve. Hogy a Boldogságos Szűznek mily érzelmes lelke volt, kitetszik abból, hogy az Isten legnagyobb s legédesebb szeretetét a teremtésben neki kellett viszonoznia. Hogy az Isten mily szeretettel viseltetett a Boldogságos Szűz Mária iránt, kitetszik azokból a lángoló, színpompás kifejezésekből, melyekkel az Énekek-éneke elsősorban a Szent Szüzet tiszteli meg, őt, az Isten galambját, egyetlenét, választottját.
    Az Isten kiárasztja gazdagságát a teremtésben s teremt magának gyönyörű lelkeket; ezek az Ő gyöngyei, de a pretiosa margarita mégis csak ő, a legkedvesebb a Szent Szűz. Lelkében épített magának az Úr otthont, szívében alkotott új paradicsomot. Ha minden érzés az emberi szívtől függ, ha minden légrezgés a lélek által lesz fénnyé, minden hullám a lélek által lesz hanggá, ha a porból lélek által lesz termet, üde arc, ragyogó szem: mindenesetre a Boldogságos Szűz Mária lelkében fejlesztette ki az Úr azt a fényt, azt a hőt, azt a gyönyörűséget, azt a mélységes életet, melyben az Istennek kedve telt, melybe az Isten belevetette magát mint otthonába. Ó mily bensőség, mily érzés tölthette el a Szent Szüzet; úgy-e tudott érezni s szeretni? Higgyétek el, ez a legmélyebb lélek.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 194. old.]

    Élj, nézz körül; a valóság, az erő, a szépség ad értelmet a létnek; neked is az kell, neked is erő s öröm kell. Az az igaz, az a való, az az erős, ami erős, szép életet ad neked; ami pedig elhervaszt, az nem igaz, az nem lét! Ha materialista léssz, pesszimizmusba veszesz... Ha nincs hited szellemi világban, ésszerűtlenség vesz körül, kételkedel... Éppen úgy, ha gyöngének érzed magad s nem hiszesz az alakító, boldogító erőben, elpusztulsz. Mit mondjak neked? Karold át az Istent, Krisztust, a szentek közösségét, s erő száll beléd. Egyesülj Vele, imádkozzál, mondd: Uram, lelkem abba a szellemi világba néz, mely tér, idő fölött el, a végtelenbe nyúlik, ez Te vagy! Nem okoskodom; hódolok; átkarollak, mint minden erő forrását, titkát... Közel vagy hozzám, nálam vagy, bennem vagy. Ó oktalan, bamba öntudatlanság, mely az istenit nem ragadja meg, nem ragadja meg még ma, mindjárt most, mikor hív, indít, nógat, mikor mondja: aki engem szeret, azt Atyám szereti s hozzá megyünk s nála lakunk.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Advent, 35. old.]

    Újjászületett emberek kellenek, kik a bűnt gyűlölik s a jót szeretik! Jó társadalom csak jó emberek által lesz, s államok s nemzetek is akkor születnek újjá, ha a lelkek megújulnak. Tehát a harc az egyes lélekért folyik; az egyes lélek megújulásán kell dolgoznia egyháznak, családnak s iskolának.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 139. old.]

    S azt a pünkösdi szikraesőt én abban látom, hogy tagadhatatlanul fokozódik bennünk az érdeklődés a gyámoltalan, a szenvedő néposztály iránt, s ugyancsak egyre nyomasztóbban nehezedik ránk a felelősség terhe, hogy ennek a nyomorúságnak valamiképpen mégiscsak mi vagyunk az okai, s azt tűrni nem szabad s azon segíteni kell. Fokozódik bennünk a hit, a jobb világba vetett hit, amennyiben hiszünk a lehetőségben, hogy a söpredéket is, a züllötteket s alávalókat is menteni lehet s azokat is emelni kell, s hogy ehhez a társadalomnak úgy van köze, mint az édesanyának köze van a gyermekéhez, könnyeikhez s szégyenükhöz, s hogy ehhez mindnyájunknak is közünk van, mert addig, míg körülöttünk milliók boldogtalanok s átkozzák sorsukat, addig egy ember sem lehet igazán boldog s megelégedett, csak önfeledés árán, tehát emberhez nem illő és nem méltó módon.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 138. old.]

    S nevezetesen mit használ a test kultusza, melynek erejében meg akarják ifjítani az emberiséget s fölszítani benne a hervadó erőket? Vajon a tornaversenyek teremtsék-e meg a világot megmozgató apostolokat? A test kultuszában nincs szellem, s érintésétől minden virág, még a szép arc is elhervad. A test kultuszában nincs fegyelem, s maga a test hull szét, miután erjesztővé változtatta magában a földuzzasztott erőt. Mit használ a természet idomszépsége, ha e szép edénybe gennyet töltünk, s mit a zene, ha akkordjaival a meg nem értett természetnek panaszait s szemrehányásait akarjuk feledtetni? Mit használ az erős kar s duzzadó lábikra, ha a győzelmes versenyekkel együtt jár az ifjú lelkek etikájának kudarca?

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 130-131. old.]

    Aki az Úr Jézus nyomában akar járni, annak szenvedni, küzdeni, lemondani kell. Az Úr Jézus azt a szőlőtőkét, melynek venyigéi aranyos gerezdekkel, gyönyörű lombbal ékeskednek, kavicsos földbe ültette, karót tűzött melléje, mely az Ő Szent Keresztje. Aki nem köti a venyigét a karóhoz, gyümölcsöt nem remélhet. Mert a venyige, ha buján is hajt, de a földön kúszik, virágait elveszti, a szél a kőhöz csapdossa, leszedi a hímport, gyümölcs nem lesz rajta. Fel kell kötni azokat a venyigéket a kereszthez. Minden tökéletességi fokon az Úr Jézus áldozatot követel; az apostoli munkásokat sem veszi ki e kötelezettségből; azoktól önmegtagadást és áldozatot vár. Valamennyi apostol e részben úgy hasonlít egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz, mind krisztusi arc. Ezen a krisztusi arcon ül a méltóság kifejezése, de van rajta szent ború is. Ezt az árnyat a gond veti rá. Mindezeken az arcokon elömlik a szépség, de felszántják azokat a szenvedés barázdái is. Ezeket a barázdákat a küzdelem, a kín szántja beléjük. Mert minden apostol szenved és aggódik; siratja gyönge gyermekeinek botlásait; bántja őt visszaesésük. Bántja őt a világ érzéketlensége. Aggasztja a lelkek üdve s elszomorítja a lelkek kárhozata. E vonások az Úr Jézus vonásai s minden apostolon föllelhetők.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 118-119. old.]

    Ne mondjuk azt: vagy test vagy lélek; ne mondjuk: vagy gimnasztika vagy misztika; ne állítsuk egymással szembe az eget a földdel, ne a hitet a tudással, hanem teremtsünk harmóniát. Fejlesszük ki a tehetségeket, melyeket Isten adott, s győződjünk meg, hogy csak akkor tér végleges békére az ember már itt e földön, ha harmóniát tud teremteni természet s művészet, vallás és filozófia közé.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 130. old.]

    Hajtsd le fejedet a Krisztus keresztjére, s ha összetört az Isten fölsége és szentsége, olvasszon meg a Krisztusnak szeretete, s becsüld meg lelkedet úgy, mint ahogy Ő becsülte és szerette.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 166. old.]

    «S pihenjetek.» Ha megpihentek, s elcsendesül a lárma s izgalom lelketekben, akkor ébredtek majd éltetek titokzatos voltára s azon veszitek magatokat észre, hogy zárt, örök kapuk előtt álltok, s nem gondoltatok rá, hogy azokat megnyissátok. Istent keresitek; s Ő nem mutatkozik, de folyton elmegy mellettetek; ti arcot vártok, de az Ő arca az élet tartalma hitben, reményben, szeretetben, tisztaságban; át kell éreznetek, hogy benne éltek s lélegeztek. Ezt a tudatot mélyítsétek ki, és szentek lesztek. Ébredjetek öntudatára, hogy ma és mindig halhatatlan életet éltek, s következőleg, hogy lépten-nyomon ti adtok ez érthetetlen világnak értelmet s lelket. — Ébredjetek öntudatára a lélek elrejtett, belső világának s fejlesszétek azt ki. Erre csak a hit s az alakító szeretet ősereje képes. Itt elmélkedem, megtörődöm, egyesülök Istennel; itt dolgozom ésszel, szívvel, érzéssel, akarattal. S fölhasználom ezt az «egy kevéssé»-t, ahogy a kárhozottak használnák, ha ez az «egy kevéssé» megadatnék nekik, hogy jóvá tegyék az elvesztett életet.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., A második Húsvéttól a harmadikig, 244. old.]

    Isten hív, teremtőnk, megváltónk, örök bíránk; hív a Mindenható, az irgalmas; mily kegyelem ez, s hogy kell szívrepesve indulnunk az elvonulásnak, a magánynak, a lelkigyakorlatoknak ünnepeire!
    b) «Külön gyertek.»... Van egy világ, hol semmi sincs, csak Isten és én! Csak? Hisz Isten minden s végtelen világok ős valósága! Tehát Ő meg én! Ott van világossága, ereje, teremtő s újjáalkotó hatalma, tisztító, olvasztó, képét rám lehelő Lelke, s ott lelkem ellágyul, megsemmisül s mégis végtelenbe nő; folytonos ébredéseim a reggel üdeséget s erejét hozzák rám; elhomályosul s elborul a lelkem öntudatom vádjaitól, de annál átlátszóbban s tisztultabban kel föl. — Ez az Isten világa, az Ő háza; itt fakadnak kegyelmi forrásai; e csendben hallatszanak léptei s hívó szava. Vesd le saruidat, ez az a szent föld; térdelj le, borulj arcra; ez az a föld, hol prófétákat és szenteket nevel az Isten. Legyen ez a te szülőfölded is. Becsüld, szeresd!

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., A második Húsvéttól a harmadikig, 244. old.]

    «Add nekem itt egy tálban Keresztelő János fejét... És elküldvén, fejét véteté Jánosnak a tömlöcben. És elhozaték feje egy tálban, és a leánynak adaték.» Íme, a szép, vidám táncos leány kegyetlen és csúnya kívánsága, s hogy torzul el lelki szemeink előtt alakja, mily verem a szíve, melyben egy alávaló, üres lélek lakik. De most győz ez az állat, azaz, hogy öl, s véres fejet tálal föl a hitvány vendégnépnek, mely bamba borzalommal néz az áldozatra. S ez is hatalom és uraság! — Az igazi ünnep pedig az, melyet a megdicsőült ül erejében s hűségében, melyet le nem győz a világon sem félelem, sem tömlöc, sem bárd. Születésnap van itt is, a szenté! — A mi föladatunk: hűnek lenni mindvégig; kitartani, ha törik, ha szakad. Ez magasztalja föl az Istent, ez dicsőíti meg az embert s az emberiséget. Tömlöc, bárd ne szomorítson, hanem vigasztaljon hűségünk s odaadó szeretetünk. Így illik eljárni az Isten szent akaratában!

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., A második Húsvéttól a harmadikig, 243. old.]

    «Az eucharisztia — mondja Szent Ágoston — az inkarnáció misztériumának kiterjesztése, amennyiben az eucharisztia révén Krisztus megjelenik a pap kezei közt, mint ahogy megjelent először a boldogságos Szűz méhében... oltárainkon megújítja inkarnációját.»
    De e rendelésben bennfoglaltatik még valami más is, ami elválaszthatatlan tőle, sőt ami elsőnek jelentkezik, ami abban az akcióban első helyen jut kifejezésre; a krisztusi közénk-lépés az áldozat alakjában megy végbe. A szavak azt mondják: ez az én testem, mely tiértetek adatik, vagyis ez az én megtört testem; ez az én vérem, mely tiértetek ontatik. Az én megjelenésem köztetek a szavak erejében a kenyér színe alatt mint megtört test s a bor színe alatt mint kiontott vér karakterizálódik. Én az áldozat formájában jelenek meg oltáraitokon; s így igaz s valóságos az én jelenlétem, de épp oly igaz s valóságos a megjelenésnek s a titokzatos akciónak, mely engem közétek állít, áldozatos jellege. Én mint áldozat jövök el; az ószövetségi bárány s áldozati vére helyett itt az újszövetség föláldozott báránya, a régi áldozat helyébe az új áldozat.

[PO ÖM XXIV., Soliloquia II., Élet kenyere, 336-337. old.]