Prohászka Ottokár breviáriuma

Inkább meghalok, semhogy a teljes önzetlenség dicsőségét magam számára meg ne tartsam. És mi lesz végre is az én összes dicsőségem, koszorúm? Semmi más, mint az evangélium maga; én boldognak érzem magam, ha az evangéliumot hirdethetem. K. t. u. (kedves testvéreim az Úrban), önzetlenség legyen lelkületünk, mert aki önző, az lealázza a hitet, az evangéliumot s a kegyelmet; aki önző, az a legnagyobbat nem tartja legtöbbre s kisebb dolgokat többre becsül. A papnak önzetlennek kell lennie. Az önzés degradálja őt, a hőst béressé lefokozva. Maradjon a sas sasnak, maradjon a hős hősnek, ne keressen alábbvalót! Az én glóriám, hogy én csakis titeket szeretlek és tőletek semmi szolgálatot nem fogadok el; én szolgálok nektek.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 111. old.]

Jézus szívének irgalmát mimagunk kivált irgalmassági cselekedeteinkben érezzük meg; megérezzük, mint csodás, jótékony meleget; átjárja szívünket a tudat, hogy amit mással mi teszünk, azt az Isten velünk százszorosan teszi. Tudatára ébredünk annak is, hogy mily sokan gyakorolnak velünk irgalmat; mindazok, kik valamiképp szolgálnak nekünk, s hogy mi erre az Isten s ember szolgálataiból szőtt életre, erre a nagy irgalomra érdemesek nem vagyunk. Irgalom éltet, irgalom tart fönn; ó mily jól esik hát irgalmasnak lennem.

[PO ÖM, VII., Elmélkedések az Evangéliumról II., Élő vizek forrása, Különálló ünnepek, 219-220. old]

A keresztény eszme, mely a szegénységet a gazdagság fölé emelte, leghatározottabb kinyomatát találta Szent Ferencben, kinek rendje nemcsak szegényeket fogad magába, hanem gazdagokat is, kik a szegénység fönségétől elragadva, szegényekké lettek. Mihelyt ily eredménnyel találkozunk, azonnal mélyen meghajlunk a létesítő hatalom előtt, mely kimutatta, hogy a szegénységet nemcsak tűrni, de keresni is lehet: tűrni lehet, mert Szent Ferenc bizonyítja, hogy békét, tiszteletet és boldogságot hoz; sőt keresni is lehet annak, kinek szíve érti a sarat gyönggyel fölváltani. [PO ÖM XII.: Ünnepnapok Emlékezések, Gondolatok, 132. old.] Szent Ferenc szelleme megkopogtatta a paloták kapuit is s hódolatra késztette azok büszke lakóit. Melegétől könnyűvé lett a piktorok megmerevült keze s a bizánci formák kezdtek megelevenedni. Az arany mozaikok sötét szemű hatalmasai háttérbe vonultak s elhomályosodtak az Isten Fiának, a szerető Istenembernek s testvéreinek, a szenteknek emberséges arculatától. A hatalmasok, a kényurak lejöttek váraikból, már nem büszke s jobbágyokat taposó paripákon, hanem gyalog, a krisztusi testvériség, a szent demokrácia útjain. Ez a szellem nem állt meg a trónok márvány s elefántcsont lépcsői előtt sem, hanem széthúzta a trónok nehéz brokát függönyeit s lehozta a királyokat, amilyen IX. sz. Lajos, s a királykisasszonyokat, királynőket és hercegnőket, amilyenek Portugali sz. Erzsébet, Szent Hedvig, lengyel királynő s a bűbájos Magyarországi Szent Erzsébet voltak, a szegények s a nép közé, s 105 csak így osztályozta őket, azok a «fratres majores», ezek a «fratres minores», a nagyobb s a kisebb testvérek, de mindnyájan testvérek. Nagyszerű és páratlan alakítás volt az, melyet Szent Ferenc állított a világba Isten kegyelméből, még pedig nem eszét törve s okoskodva, hogy hogyan is csinálja, hogyan nem, hanem mint valaki, aki az Evangéliumból vette, aki azt ott hallotta, aki azt abból kinézte első látásra s egyetlen hallásra, amit azután megcsinált és megélt. S mi volt az? A valóságos Krisztust meglátta, megértette, s ahogy megértette, úgy átélte. Krisztus Urunk élő hasonmása lett.

[PO ÖM XII.: Ünnepnapok Emlékezések, Gondolatok, 148-149. old.]

Azért tehát buzgón mondjuk el azt az olvasó-imát; tanuljuk meg az olvasóban kiolvasni a Boldogságos Szűz szívéből és lelkéből a hitnek titkait; nézzük ezt a tizenöt képet, ezt a tizenöt víziót a Boldogságos Szűznek érzelmeivel. Nézzünk a Szent Szűznek lelkén és szívén át az Úr Jézusra, a keresztre, a feltámadásra és mennybemenetelre. Hajlítsuk szíveinket a Boldogságos Szűz vonzó, kedves benyomásai alatt azon erényekre, melyeket rajta visszatükrözni és visszasugározni látunk. Mondjuk az olvasót azzal az alázattal és benső vággyal, mint akik a hitnek titkaiba és erejébe be akarunk hatolni, azzal a vággyal, mely bennünket visszasodor a hitben erős századok felé, a középkorba, melynek imája a biblia pauperum, az oratio fidei. Oly sok kitűnő szellem tudja az olvasót alázattal és őszinte hittel imádkozni, miért ne tudnám én azt tenni?! És ha Mallinckrodt halálos ágyán súlyos betegen az olvasót jobb kezében tartotta, s ő, a nagy parlamenter, ki annyiszor szállt síkra Bismarck ellen, nem átallotta kérni látogatóit, hogy mondják el érte az olvasót; ha Windthorst az ambergi körmenetben 1887-ben kihúzta zsebéből az olvasót, ez az ember, ki tudott lándzsát törni a modern világ porondján; ha a pápa, ki Szent Péter utódja, mindennap este előveszi az olvasót és addig nem megy aludni; ha ezek a szellemek a hitnek alázatos imáját nem restellik: mi restellnők talán ily példák dacára?! Mindenki szegény, aki a hitnek alázatából nem tud kincseket kiemelni; koldusos lélek, ki a nagy, szent kereszténység titkai előtt nem tud alázattal letérdelni és azoknak mély szellemével eltelni. Van az imában erő, a hitnek ereje, csak érteni kell hozzá, hogy az ember az erőnek gyökerén naggyá és hatalmassá növekedjék. Mi tehát ne vessük meg a hitnek alázatos imáját, az olvasót; ez a mi imánk, az «oratio fidei», a hitnek hatalmas imája.

[PO ÖM, XVIII., Élet Igéi III., Szűz Mária, 19-20. old.]

Nem vagyok magányos és elhagyatott, mert velem jársz, Isten angyala, én Őrzőangyalom. Szeretnék beszélni veled, szemedbe nézni, szívedre borulni, de csak lélekben közelíthetlek meg, mert egy „más világ” vagy mellettem, melynek csak fuvalmát érzem. Hiszlek és Örülök Neked! Nem karolhatlak át, nem ölelhetlek át, de értelek és szeretlek. Tisztelettel és szeretettel közeledem hozzád, te Istennel egyesült, kegyelemmel telt lélek. Mennyire kell téged tisztelnem, becsülnöm, érted lelkesülnöm, magamat társaságodra, angyali közelségedre méltóvá tennem! Nem járok pusztában, ha Őrzőangyalom, a te szavadra hallgatok, ha szeretettel kérdezem: mit akarsz tőlem, fölséges, hősies szellem? Úgy-e azt, hogy ne csüggedjek, ne tétovázzak, ne féljek, hanem szeressek, bízzam s hívjam segítségül Istenünk nevét s kegyelmét. Ámen.

[Szentlélek hárfája Prohászka Imakönyv, 10. átdolgozott kiadás, 37. old.]

A szeretettel egyesítenünk kell az apostoli buzgalmat. Ha a szeretet lágy, a buzgalom erőt húz bele. Minden apostolnak égnie kell. Mi a mostani felfogás szerint hajlandók vagyunk a szeretetet mézesnek, lágynak képzelni. Ez a gondolat téves, mert egyoldalú. Az igazi szeretet erős, szívós, tüzes, kitartó. Ez az apostoli erő hitből és reményből táplálkozik. Hitből, mert látja, hogy hová jutnak a lelkek; reményből, mert reméli, hogy az örök életbe juttatja őket, ha kitartó lesz. És ez a két erény hordja magába akasztva az apostoli buzgalomnak lendítőkerekét. És nemcsak hordja, hanem tényleg lendíti folytonosan. Az Úr Jézus maga jóllehet szeretettel akarja meghódítani a világot, magáról mondja: Ignem veni mittere in terram. Én tüzet gyújtottam, de akarom, hogy a tűzből tűzvész legyen. Szikrákat szórtam, de akarom, hogy minden szikra lobbot vessen.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 75. old.]

És Lisieux-i Szent Teréz Jézusa ki? a Gyermek Jézus a jászolban, a gyermek édesanyja körül Názáretben; a gyermek, kiből hogy a nagy Megváltó, a csodatevő, a tanító, a próféta s vértanú legyen, azt mondanám, arra nem telt Szent Teréz 24 éve. Neki csak a gyermek kellett, kit nagyon lehet becézni.

[PO ÖM XXIV., Soliloquia II., Élet kenyere, 274. old.]

Ez az, amit Lisieux-i szent Teréz mond, hogy ő liften megy föl a mennyországba. A kisded nem mehet föl még a Nagykevélyre sem, nemhogy a mennyországba; de ha igazán gyermek a hit szerint, akkor azt majd Isten viszi s az Ő két karja emeli föl a végtelen magasságba! Ily szívből alázatos s önhittségből s kevélységből kivetkőződött gyermekek akarunk mi lenni. Magunkról nem hiszünk s nem tételezünk föl semmit, de annál inkább bízunk, hogy segít az Úr, ha beléje öltözködünk.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Karácsony, 78. old.]

Az Isten Fia köztetek van s értetek van itt! Oly közönséges, oly mindennapi, oly közvetlen, mint a csecsemő s oly hatalmas és győzhetetlen s teremtő, mint az Isten maga. Ezt meg lehet tapasztalnia mindenkinek közülünk, aki hittel s reménnyel s a piszok s szenny utálatával borul le a jászol elé s Szent Jeromossal elmondja: Mit akarsz, kis Jézusom, tőlem? Pénzt, ruhát, lakást, vagy tán lelkemet s szívemet akarod? Vagy tán ez utóbbit sem, így s ily formában, hanem inkább úgy, hogy a bűneimet, aggodalmaimat, gondjaimat, nyomorúságaimat kívánod? Úgy-e, ezeket akarod? A bűneimet akarod, hogy elvigyed, s gondjaimat akarod, hogy megosszad, s gyarlóságomat s gyöngeségemet akarod, hogy kicseréld s hogy erőt adj az erőtlenség, bírást adj a tehetetlenség s szenvedély-győzést az igézetbe-esés helyett?! Ezt akarod; igen, tudom, hogy ezt akarod! S mert akarod, meglesz. Akkor fölragyog rajtam is a dicsőséges Krisztus-arc!

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Karácsony, 73-74. old.]

A szentmiseáldozatot a szférák csendjén át Isten oltárára vivő angyalt Szent Mihály arkangyalnak gondoljuk, aki az anyaszentegyház őrangyala s Isten-tiszteletének is vezető szelleme. Ugyanakkor ő az ősi, szellemi harcoknak győzelmes angyala. Annak az égben kezdődő s a világtörténelemben tovább folytatódó szellem-harcnak hullámai el-elömlenek s elkanyarodnak fölöttünk; azokban állunk mi is; azért nagy pietással kell viselkednünk küzdelmeink s megpróbáltatásaink ez arkangyala, a «princeps gloriosissimus», a «dux coelestium exercituum» iránt, ki minden győzelem és kegyelem zálogát, az eucharisztikus kenyeret és kelyhet viszi világító fáklyául a viharokban tévelygők s a küzdelmekben meggyöngült lelkek előtt: «a coeli errantem sémita ad coeli viam revocat». S mi hisszük, hogy az angyal, az a bizonyos védő szellem fölviszi Isten oltárára az áldozatot. Ezt a hitet s ezt a vágyat hordozza szívén az anyaszentegyház, azért oly bensőséges, oly nyomatékozott s oly alázatos az imája, még a liturgia, a hódolatos testtartás kifejezésében is. «Alázattal kérünk» mondjuk s akkor mélyen meghajlunk, «mindenható Istenünk», akihez kétrét meghajolva kiáltunk, a teremtések, a függések, a létfonalak és láncok csomópontjához; «jube haec perferri», mondja a latin ima, «parancsold fölvitetni ezeket». [PO ÖM XXIV., Soliloquia II., Élet kenyere, Áldozat és áldozás, 352. old.] Szent Mihály főangyal védelmezz minket a küzdelemben, a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk. Esedezve kérjük, parancsoljon neki az Isten, Te pedig, Mennyei Seregek Vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, kik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére. Ámen.

[Szentlélek hárfája Prohászka Imakönyv, 10. átdolgozott kiadás, 28. old.]

«Mert megadatik nektek azon órában, mit szóljatok.» Amikor kell, segít az Úr azon órában...! Most talán gyöngének érzem magam s gondolom, hogy ebben vagy abban a kísértésben elbuknám! Ez nem helyes pszichológia s még helytelenebb teológia; mert most nem kell a segítség; ha kell, majd lesz, s akkor másképp érzel. Hányan lettek kitartók, nagyok, erősek, hősök azon órában... Furcsa órákon, gyenge pillanatokon kell átmennünk néha, de saját hibánkból; miért nem neveljük s nem fegyelmezzük magunkat, mondván: itt is, most is hős, nagylelkű lehetsz, ha el nem hagyod magad... fogj hozzá s ne engedj.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., A második Húsvéttól a harmadikig, 240. old.]

Az Istennek tetsző világ a kereszt körül emelkedik; a kereszt kegyelme hívja létbe, a kereszt fénye csillámlik rajta, a kereszt érdeme változik ragyogó szépséggé benne. A kereszt körül gyúlnak ki, mint sötét égbolton a csillagok, a legragyogóbb lelkek, a Boldogságos Szűzön kezdve végig a szüzeken, vértanúkon; ők mind Jézus keresztjének kegyelméből valók; nem tetszik az Úristennek még a Szent Szűz sem, csak a kereszt miatt. Amit Szent Lőrinc végez, amit Szent Vince szenved, az mind csak azért tetszik az Istennek, mert az Úr Jézus keresztjét utánozza. Imádság, vergődés, esengés csak azért talál kegyelmet, mert az Úr Jézus azt a kereszten számunkra már előbb megtalálta.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 180. old.]

Ha a kegyelem az «élet magva», fejlesszük ki magunkban tőlünk telhetőleg az isteni életet a hit erejében, a remény tökéletességében, a szent szeretet bensőségében, s építsük föl ez alapra rá az igazságosságot, mértékletességet, erősséget, okosságot. És az oszlopokra ismét más oszlopokat, az erény gyakorlataiban, hogy egy erőteljes belső világ alakuljon ki bennünk. Ezt méltán várja tőlünk az Isten, mert mélyebb tekintetet vethetünk az örök, isteni életnek bennünk való titkaiba. Legyünk önérzetesek s buzgók! Önérzetesek a vértanúk önérzetével, mely Istent megtagadni, Istent elveszteni nem akar, inkább veszít mindent; mert az a minden csak földi, az a másik pedig örök és isteni. Legyetek buzgók kísértéseitek legyőzésében, ne engedjetek az Isten törvényéből egy jottát! Ha úgy éltek, megnyeritek az örök életet! Ha e gondolatok áthatják szívünket, akkor az Isten kegyelme kincsünk, gyöngyünk lesz e fejletlen életben s dicsőségünk, örömünk az örök életben! Úgy legyen!

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 322. old.]

Jézusnak első, a Szentírásban regisztrált föllépése! Bemutatja magát mint a Szentlélektől fölkent s kegyelemtől áradozó embert. «Ma teljesedett be ez az Írás előttetek.» Ez az a nagy tény, hogy maga a megtestesült Isten állt a világba bele, mint kristályhegység, melyen villog a nap s oldalaiból források fakadnak. Ilyen legyen az evangélium hirdetője... hittel, reménnyel, kegyelemmel fölkent; legyen ajkán édes az Ige. Lássék meg rajta az evangélium tendenciája; örömhírt vinni, gyógyítani, segíteni... ezek a krisztusi nyomok. «És csodálkozának a kedves igéken...» ezek a krisztusi igék; nem szidni, hanem emelni, melegíteni. «Ő pedig mondá: bizony egy próféta sem kedves hazájában.» Tisztelettel és alázattal kell közeledni a Fölségeshez. Nem szabad vele feleselni, sem pörbe szállni. Így történt, hogy már Illés a pogány özvegyhez tért be, s Elizeus szintén a pogány Naamant s nem a zsidókat gyógyította. Aki szívet nyit, ahhoz szólok. Ajtót be nem török, csak kopogok: eressz be, testvér! Ah Istenem, hová kell menekülnie az Isten igéjének s kegyelmének a világ bölcseitől, hová, kikhez? Szareptai özvegyekhez... Sőt az ember erőszakoskodik az Istennel «s kihurcolák őt s fölvivék a hegyre... hogy onnan letaszítsák»; ilyenkor a próféta elnémul... s «átmenvén közöttük, eltávozik». Uram, ajtót, kaput nyitok neked s térden állva fogadlak, kérlek, szólj; engedelmeskedem, hű szolgád s szolgálód leszek.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., A második Húsvéttól a harmadikig, 238-239. old.]