Prohászka Ottokár breviáriuma

Jézus a mi testvérünk és szeretett mesterünk; Tőle tanulunk gondolkozni, érezni, szeretni. Nézd e Szívet, ha Istenről méltóan gondolkozni s Őt szeretni akarod. Isten gondolatai és gondjai nekünk Jézus Szívének aggodalmai; Istennek tervei a vajúdó Szent Szívnek vágyai. Íme, a vallás Jézus Szívén emberivé lett! Viszont egész életünket, bút, bánatot, örömet, gondot, aggodalmat, félelmet, mindezt isteníthetjük Jézus Szentséges Szíve érzelmeivel egyesülvén; ami bánt egyedi életünkben, ami botránykő a világ járásában, ami a lelkesedést emeli, a buzgalmat lankasztja, mindazt ember-isteni érzelemmé olvasztva megtaláljuk az Úr Jézus Szentséges Szívében. Kivált pedig, ha a bűn bánt, ha saját bűneink ijesztenek s a világ bűnei keserítenek s engesztelést s vigaszt keresünk, mily fenséges engeszteléssé váltja ki keserűségünket s bánatunkat az Úr Jézus Szíve iránt való áhítat.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 126. old.]

Az egyház történetéből vont érven kívül a mai világ irányzata is buzdít Jézus Szíve tiszteletére. Korunk mindenütt csak az emberit és az embert keresi, még a vallást is természetessé akarta tenni; naturalizmus, verizmus uralkodik a művészetben; közvetlenség mindenütt; embert nevelni, emberileg érezni, embert tisztelni, ez a kor iránya. Legyünk vallásosak és erényesek, de emberileg; uralkodjék közvetlenség Isten és ember közt; legyen a vallásos érzület szívünkből fakadó, ne legyen ez ránk tukmált érzelem. E fölfogásnak az Úr Jézus Szívéhez kell vezetnie. Igen, mi úgy akarunk érezni Istennel szemben, mint atyánk-, urunk-, királyunkkal szemben.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 126. old.]

Mily különbség a két menetelés közt: aközt, melyben az ifjú Tharsicius viszi keblére rejtve a pogány Via Sacrán a keresztény Sacramentumot, s aközt, mely Chicagóban ülte 1926. júniusában a legszédítőbb s legpompásabb ünnepet, milyet ülni világon lehet, mikor hatvanezer gyermek hozsannája üdvözölte az eucharisztikus Krisztust, s millióknak aznapi áldozásában a világ köré fonódott a szeretetnek s hódolatnak júniusi rózsákból s rezedaszálakból kötött koszorúja. Az Oltáriszentségnek e liturgiája új epifánia lett, amennyiben az egyháznak, de meg az Istent feledő világnak is öntudatába lépett a Krisztus, mint «Deus appropinquans», a hihetetlenül közel hozzánk álló s köztünk élő, fölséges és édes valaki.

[PO ÖM XXIV., Soliloquia II., Élet kenyere, 335. old.]

Legyen hitünk s bizalmunk a Szentlélek iránt, s ugyanakkor legyen szemünk s érzékünk a Szentlélek térfoglalása iránt. Az idők s az irányzatok változnak, de a Lélek egy; a föladatok s a kellékek is mások, s új idők fordulatánál az új szükségletek új fölfogást s egyben-másban érzelmi elváltozást is követelnek. Válasszuk meg mindig azokat a szempontokat, melyek összekapcsolják az új irányzatokat a régi nagy elvekkel, hogy megértve az új idők szükségleteit, közreműködhessünk az új világok alakítására kiinduló Szentlélekkel. A Szentléleknek mindig kongeniális apostolok kellenek, s kongeniálisok csak akkor leszünk, ha Őt is, meg a világot is értjük; ha a mai világ sötétségét s fájdalmait átszenvedve, azokat az Ő világosságával földeríteni s az Ő kenetével gyógyítani tudjuk.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 143. old.]

S amily keresztény király, oly vitéz harcos és hős volt Szent István. Nincs eszme, mely oly hősöket állított a világba, mint a kereszténység. A kardra áldást az Istentől kértek s biztos csapást fegyvereiknek böjtben és imában kerestek. Montforti Simonnal rohantak egyenlőtlen harcokba, ha mondhatták vele: «Az egész Egyház imádkozik értem, nem hátrálhatok», ők állítottak föl eleven sáncokat domború mellükkel a barbárság előnyomulása ellen; a középkori csaták az eretnekség, pogányság, tatár, török s a mórok ellen egyaránt a kultúra s a kereszténység ünnepei, keresztény hősök vérével pirosra festeték a történelem nagy naptáraiban. Magyar kereszténység, ez a te apostoli királyod, szented, hősöd... Úgy áll a magyar kultúra élén, mint a nemzet pátriárkája, ki nemcsak a koronát, hanem az ekét, fűrészt, kalapácsot bevonja szentségének túlvilági fényébe. Fején Magyarország s Krisztus országának dicskoszorújával, királyunk s vezérünk... Íme, angyalomat küldöm neked, ki vezessen! Ajkairól hangzik a patriarkális áldás, mely boldogságot ígér, ha a jelenbe belevisszük a múltnak hitét, erkölcsét, erejét; a hit fényét... az erény termékenységét... a jellem erejét.

[PO ÖM XII.: Ünnepnapok Emlékezések, Gondolatok, 109-110. old.]

Nem ismerjük lelkünket a maga konkrét valóságában; nincs tüzetes fogalmunk a lelki energiákról, de azért látjuk s csodáljuk a Szentlélek kihatásait egyes lelkekben, kiket bölcsekké tesz, kiknek mélyen járó lelket ad, hogy az Isten nyomaira az életben s a természetben ráakadjanak, s nagy belátásokat ad, melyek nem tépelődő okoskodásból, hanem kinyilatkoztatásból valók. Nem kell ezekhez lombik és kalapács, hanem csak megértő s megérző lélek. Hányszor mondják nagy Isten sugallta művészek műveikről: igen, mi csináltuk volna ezeket, de úgy érezzük, mintha nem is mi, hanem voltaképpen más valaki csinálta volna meg ezeket általunk, s mi csak eszközei lettünk volna. Így beszélnek átlag mind a látók, a bölcsek, a feltalálók, így a Szentlélek gyermekei is.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 167. old.]

Meggyőződésünk az, hogy az ember életét nem szabad széthasítani s nem szabad örömeit, tehetségeit, vágyait mintegy két, egymást taszító sark köré csoportosítani, melyeket úgy hívnak, hogy ég és föld!

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 130. old.]

Másodsorban azt adja nekünk a Szentlélek, amit a lélek legsajátosabb elemének mondanék, az érzéket az isteni élet s annak szelleme, pszichéje iránt. Az nem tudás, az nem akarat, hanem az a lélek érzékenysége, mely mintegy az Ő alkatából, ha szabad azt mondanom, szövetéből való. Vannak finom s vannak durvaszövésű lelkek. Mint ahogy a férfi s a nő, bár ember mindkettő, mégis csak más, másképp van beidegezve, más az érzékük s más a hivatásuk: úgy lehetnek a lelkekben is csodálatos beidegezések. Az «állati ember» lelkileg bizonyára másképp van beidegezve, mint a «lelki», s a lelki emberek ismét más és más, finomabb vagy alantasabb élet hordozói lehetnek. Egyiknek érzéke észrevetet sok mindenfélét, amit a másik nem értékel; ugyancsak hajlandóvá, készségessé teszi valamire, amire a másik nem reagál; az egyik benyomásokat vesz, melyeket a másik tompán föl sem fog. Én ily lélekbeidegezéseknek mondom a Szentléleknek úgynevezett «ajándékait». Ajándék, általános kijelentés; de neveik megmondják, hogy mik ezek: A bölcsesség, tudomány, értelem, okosság, erősség, kegyelet s Isten-félelem. Ezek a léleknek bizonyos finomságai; különös kapcsolatok köztünk s a Szentlélek közt, melyeken át a Szentlélek minket a jelzett irányokban befolyásol; orgánumok s érzék-félék a lélekben, melyek által a Szentlélekkel, a finom lelkiélet alakítójával összeköttetésben állunk s indításaira alkalmasabbak leszünk.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 166-167. old.]

Ugyancsak lehet valaki bátor, energikus, kitartó természeténél fogva, s annak a bátorság, kitartás természetes erényei lesznek; de más lesz az, ha átjárja őt a hit, hogy az Isten van vele s benne, s ha e tudat erővé válik s ha ezekkel a motívumokkal lesz bátor és erős. Így vagyunk minden erénnyel. Tehát az isteni s erkölcsi erények a természetfölötti rendben a Szentlélek orgánumai; Ő dolgozik bennük. Általuk szövünk tisztább, nemesebb lelkiséget a természetes életbe s érzésbe. A Szentlélek ugyanis rásegít, hogy ne csak a természet indítóokai s belátásai szerint igazodjunk, hanem hogy a természetfölötti gondolatokat s méreteket fogadjuk el s azok szerint alakítsuk életünket. Kár volna, ha nem ezek szerint nevelnők lelkünket, s ha a természetfölötti életet illetőleg parlag s ugar volna a szívünk. Szántsuk föl, s a nagy magvető, a Szentlélek belehinti a krisztusi élet csíráit, s egy szebb s melegebb lelkivilág fejlik majd ki bennünk.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 166. old.]

Belekongott pedig az erdőnek, égnek s tengernek e vitájába a pünkösdi harangszó, mely azt zúgta, hogy az mind, amit madár, erdő, virág, folyam s tenger mond, az mind csak kép, - az mind csak alvó élet; az igazi élet az öntudatos szellemi élet, mely az igaz emberben mint világfölény, mint erő és harmónia, mint béke és öröm jelentkezik s ennek az életnek titka és ereje a Szentlélek. Ezt a szent, hű, erős, tiszta, bátor lelket meg kell tapasztalni; ez a megtapasztalt, egységben, harmóniában, üdvben s boldogságban, békében s örömben kiszőtt Lélek az igazi élet. Érthetetlen, nagy titkot mondok ezzel azoknak, kik a Lélekből nem élnek; ellenben édes, közvetlen valóságot jelzek azoknak, kik a Lelket átélik; itt a megértés is s a magyarázat is maga az élet.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 135. old.]

Mi az igazi szentáldozás? Krisztus gondolataival való töltekezés, Krisztus érzelmeitől való felgyulladás, Krisztus hasonmásának kiverődése a szemen, homlokon, ajkon, beszéden, szereteten, szíven, életen, az egész életen, az egész emberen. Megvan tehát a program, hogyan kell áldozni. Áldozni úgy kell, hogy az ember a lelkét eltölti az Úr Jézus gondolataival. Úgy menjetek áldozni, mint akik mennek fölvilágosodni s ugyanakkor megnyugodni az Úr Jézus gondolataiban.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: A Szentségi Jézus előtt, 287. old.]

De az Isten küldött segítőt nekünk. A szeplőtelen Szűz Máriában támasztotta azt a szüzet, aki a végtelen nyomorral szemben, melyet a bűn az emberre hozott, mondhatta: Egy asszony által mentetek tönkre, s egy szűz által szabadultok majd meg! A szeplőtelen Szűzben igazán ily hatalmas védőre s minden bajainkból való szabadítóra ismerünk, ha az Isten szavait a bűnbeesés után szemügyre vesszük. Az első emberpár vétkes öntudatában, szégyenkezve süti le szemét, az ördög győzedelmesen s gúnyosan várja ítéletét. S az Isten ítél. De miképp hangzik ítélete? Talán örök vesztére ítéli az embert? Talán kegyetlen martalékul engedi át az ördögnek? Nem! «Ellenkezést vetek — úgymond az Úr — közötted és az asszony között, a te ivadékod és az ő ivadéka között, ő megrontja fejedet, és te sarka után leselkedel!» Így hangzott az ördögre mondott ítélet. S azóta a keresztény nép szemei előtt dicsőséges alakban emelkedik az az asszony, kivel az Isten megfenyegeti az ördögöt; lába összezúzza a kígyóördögnek fejét; neki az ördögtől és az ördög mérgétől bántása nem esett, tisztán és makula nélkül áll az Úr alázatos szolgálója. Íme, ez az asszony, az ördög fejének összezúzója, a szeplőtelenül fogantatott Szűz Mária.

[PO ÖM, XVIII., Élet Igéi III., Szűz Mária, 44-45. old.]

Tehát lelket a magasból; igazságot s eszményt, mely fölöttünk álljon; lelkiismeretet, mely bennünk éljen ugyan, de egy felsőbb, egy fölöttünk álló törvénynek szenzóriuma legyen! Az eszménynek, az igazságnak, a törvénynek, a jóságnak s szépségnek fölöttünk kell ragyognia, mint ahogy a napot nem mi vetítjük az égre, hanem az ott fönt ragyog, s mi az ő kegyelméből élünk. A napot sem bízták az emberre; az eszményeket sem lehet reá bízni. Azok sem az ő lelkének vetületei, hanem mint a nap az égen, egy fölöttünk álló s ragyogó valóságból, vagyis Istentől valók. Ők világítanak, s az embernek feléjük kell iparkodnia! Ők szuverének, s az embernek tisztelnie kell őket! Tapasztalatból tudja, hogy lépten-nyomon képes rá, hogy elárulja s kompromittálja őket, ha saját ösztönös lelkére hagyatkozik; de ugyancsak tapasztalatból tudja, hogy kedvükért ellenállhat a rossznak «usque ad sanguinem», s hogy hű lehet hozzájuk s szerelmes beléjük, ha annak a másik Léleknek, a Szentléleknek sugallataira hallgat s kegyelmeit fölhasználja.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 148-149. old.]