Prohászka Ottokár breviáriuma

Jézus imádsága a templomban mint a tömjén; ilyen nem szállt még föl itt. Ideje volt, mert «áldozatot s ajándékot nem akartál, égő- s bűnáldozatot nem kívántál; akkor mondottam: Íme jövök, hogy a te akaratodat cselekedjem» (Zsolt 39, 7). Behozta az igaz kultuszt, mely az egész embernek, a gondolkozó, érző, vágyódó, reménykedő embernek Isten-tisztelete, Isten-tisztelet «lélekben s igazságban»; ez a kultusz elveszhet racionalista gondolkozástól, puritán ridegségtől s éppúgy gondatlan, szentségtörő bizalmaskodástól. Mély Isten-félelmet hozott közénk az Úr; közelében érezzük, hogy «ez a hely szent» s megtesszük, amit kíván tőlünk: «Féljetek az én szentélyeimnél. Én vagyok az Úr!» (Lev 16, 2). De a félelemnél nem áll meg; kiönti szívét hálában, szeretetben. Koncentrálja szívében a világ imáját. A mi Isten-dicsőítésünknek gyönge sugarai szívében mint erős lencsében kigyúlnak; ezer életet ajánl föl; elzeng minden dicséretet és kantikumot, mit próféták énekeltek. Majd mint sas emelkedik s vonz minket is föl, majd mint kotlóstyúk kiterjeszti szárnyait fölénk s engeszteli az Urat. Ezt teszi Jézus most is az Oltáriszentségben. Vessük le lelkünk darabosságát, hogy lássunk s hevüljünk.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Jézus gyermekkora, 134. old.]

«És lőn, harmadnap múlva megtalálták Őt a templomban a tanítók között ülve, amint hallgatta s kérdezte őket.» A rokonság, a test és vér, az utca s a sürgés-forgás nem adja Őt nekünk, hanem a szent hely, a csend, a magány. Ott keresd! A bűnbánat, elmélyedés, elfordulás s magába térés útjain közelítjük Őt meg. Megtaláljuk a templomban, az egyházban; üljünk le itt a szentek közösségében s merítsünk forrásaiból. Az erősebb testvérek is, Szent Pál, Szent Ferenc, Szent Teréz... közelebb hoznak hozzá. Ezektől el ne szakadjunk. Lesz az öröm, mikor megleljük! Mily édes rátalálni ismét az Úrra, örvendezni vele s elmerülni benne. Mily édes nézni azt a Fiút is, amint hallgat és kérdez, s nézni az örvendező anyát, amint megpillantja s nézi s megszólítja s viszi! «És anyja mondá neki; Fiam, miért cselekedtél így velünk...? És mondá nekik: Mi dolog az, hogy engem kerestetek? Nem tudjátok-e, hogy amik az én Atyáméi, azokban kell lennem?» Ez a Jézus-típus; lelke Istennel egyesülve az élet minden útjain. Emberség Istenséggel telve; azokban van, melyek Atyáéi. Ezt az egyesülést élvezi, mint fiú Názáretben, mint férfiú Jeruzsálemben, a Táboron éppúgy, mint a Golgotán; erre hivatkozik keserves áldozatában: Atyám, ne az én akaratom... Ez az egyesültség kíséri éji imáiban. Isten van vele. Ha anyját elvesztette, akkor sem magányos lélek. Vigaszunk elvész, sötétség tölt el, s csüggedünk, ha öntudatunkra jön, hogy magunk vagyunk, «solus». Ó az ember nem elég önmagának; kell neki támasz s segély, e nélkül letörik; de Istennel falakat mászom meg s hegyeken kelek át.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Jézus gyermekkora, 135-136. old.]

A tizenkét éves Jézus a templomban. «És szülői esztendőnkint Jeruzsálembe járnak vala a húsvét ünnepére. S mikor Jézus tizenkét esztendős lett, fölmenének ők is Jeruzsálembe az ünnepi szokás szerint.» (Lk 2, 41). Jézus fölmegy a templomba örömmel, s áhítatának, bensőségének illatával tölti el azt. Volt már itt, mint csecsemő, most itt van, mint virágzó fiú. Megszenteli a templomot. Szenteli a templomot művészet, ima, áldozat, szépség, de mindenekfölött Jézus jelenléte s lelke. Az Ő lelkét keresem s az imádság szellemét hozom magammal a templomba. Az imádó, hálát adó, engesztelő, kérő lélek sóhaja most is megszenteli a templomot. Hozzuk s kérjük ezt. Az imádkozó s áhítattól hevülő fiú-Jézus emléke kísérjen.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Jézus gyermekkora, 133. old.]

Valahányszor az isteni Megváltó fel-feltámaszt a világban egy lelket, mely hódít az ő számára, valahányszor az anyaszentegyház köpűjéből kiszáll egy új raj, mely szárnya alatt viaszt és ajkán mézet hord, mindannyiszor észrevesszük, hogy a világot ezen régi program alapján akarja meghódítani: szeretet. Szeretet, az igazi, őszinte jóindulat, mely az embert fölkarolja és hozzá leereszkedik, mert látja, hogy szenved és nyomorult. Az Úr Jézus gondja, mely az ő lelkét nyomja, a világ üdvössége; az ő látomása: a tömegek pásztor nélkül. Ezek közé a tömegek közé lép minden apostoli lélek, mert a világ elsősorban lélek szerinti nyomorúságban szenved. És a lelkeket emelni senki másnak nem lehet, csak a lelkeket megbecsülő, az embert tisztelő szeretetnek. Csak az a szeretet van oly finom, hogy minden szenvedésnek jaja százszorosan visszhangzik szívében; csak az a szeretet van oly érzékeny, hogy mikor a kezét kiterjeszti, nem töri le a lélek fakadásait, hanem óvja azokat.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 74. old.]

S hogy ezt a gyónási lelkiismeret-vizsgálatot jól elvégezhessük, ajánlom, K. H. (Kedves Hívek), hogy naponként este pillantsunk estimánk alkalmából szívünkbe. Van-e jobb estima, mint mikor az ember leborul az Isten lábai elé, megcsókolja azokat lélekben s megköveti az Isten szent fölségét a napközben elkövetett bűnökért? «Ne intres in Judicium cum servo tuo Domine», ne ítéld meg s ne ítéld el, Uram, végleg a te szolgádat, — ez a fontos, sőt azt mondanám, mázsás szó ne törlődjék ki emlékezetünkből soha. Amennyire szívünkön hordozzuk e rettenetes igazságot, azon mértékben szabadulunk meg az Isten ítéletétől. A másik pedig, amit ajánlani akarok, az, hogy a temetésen, a koporsó előtt azt énekli a pap: «ne tradas bestiis animas confitentes tibi», ne dobd oda a fenevadnak, értsd az ördögnek a neked hódoló lelkeket. K. H. (Kedves Hívek), sokszor állunk a koporsó körül a temetéskor, gondoljuk meg olyankor, hol van most ennek a megholtnak a lelke? Irgalmazott-e neki az Isten? S hol lenne most az én lelkem, ha itt e koporsóban feküdnék a testem? Sietünk mindnyájan az Isten ítélőszéke elé; rajta, nézzünk bele lelkiismeretünkbe; ítéljük meg magunkat, hogy meg ne ítéltessünk!

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 155-156. old.]

«Kérte Simont...» Mily kedves és jóságos; teljesen, egészen közénk állt, s emberséges lett. Ő, az Úr akar valamit, de kéri. Az akarat nagy skálát játszik; a Fölség abszolút érvényesülésétől a kegyelem lágy leheletéig; zúg és suttog, tör és enyeleg, ragad és vonz, parancsol és kér; szóval erős és finom; lágy, édes, halk vonzalmai és indításai vannak. … Ez Péter hajója. A készségesen, sőt szenvedélyesen hódoló Péteré! Mit ne adna s mit ne tenne meg Urának! Jól indul, hogy ne csak törékeny hajócskával szolgáljon az Úrnak, hanem rendületlen sziklaalapjává legyen az egyháznak. A hajócska is kép, a szikla is kép, a csodálatos halfogás is kép. Az első jelzi az evangélium sorsát az emberi akarat s szeszély tengerén, a másik kettő a föltétlen érvényesülést. Mindkét tekintetben ragaszkodjunk Péterhez s az anyaszentegyházhoz; hajócskája átvisz háborgáson s megzavarodáson, s sziklája biztonságot s ragaszkodást nyújt kételyek s harcok közt. Isten áldása van ez emberhalász kezén, mert Jézus szavára s az Ő kegyelmével veti ki a hálót. Foglya vagyok én is.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Az első Húsvéttól a másodikig, 170. old.]

Íme, K. H. (Kedves Hívek), itt a jó irány; tenni azt, amit Isten kíván tőlünk; amire állapotunk s hivatásunk rászorít; tenni azt, ami okvetlenül szükséges, s csak azután azt, ami hasznos és dicséretes; tenni azt, amit a jól rendezett szeretet követel, s csak azután azt, amit hajlamunk sugall; tenni azt, amit a hit s az ész javall, s ne azt, amit a természet ajánl.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 107-108. old.]

A bűn arészben is kétféle, hogy vannak bűnök akaratból és vannak gyarlóságból; néha hidegen, öntudatosan számítva, máskor homályos tudattal, ösztönszerűen vétkezünk. A második osztály nyit a törekvéseknek óriás tért. Gyarlóságból vétkezünk, ha türelmetlenül kifakadunk, ha képzelődünk, meggondolatlanul gyanakodunk, hirtelenkedve ítélünk, — rossz kedvünket le nem győzzük, kelletlenül elhagyjuk magunkat, fegyelmezetlenül oly szavakat mondunk, melyek kisiklanak és sértenek, a szórakozottság ellen nem küzdünk, — a lanyhaságnak engedünk, — hűtlenül viselkedünk, — különfélét gondolunk s nem őrizzük önmagunkat, — hiányzik a mérséklet, megfontolás. Megalkuszunk; bizonyos hibákat föl sem veszünk... Hány ilyen hiba van bennünk, melyet a fölvilágosult szem meglát s elkerülni iparkodik. Mea culpa!

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Advent, 39. old.]

Így ha valaki, másnak üdvösségét keresi s a magáét elhanyagolja, vajon buzgóság-e az? S ha valaki imádkozik, mikor dolgozni kell; szelíd és engedékeny, mikor szigorúan kellene föllépnie; szemet huny alázatos gyávaságból, mikor bátran kellene megküzdeni a rosszal; ha a jót rosszkor teszi s többet ront vele, mint használ: ugyan megérdemli-e élete az erény dicséretét? Nem önámítás-e ez inkább, melyben az ember saját hajlamait, saját természetét követi s azért teszi a jót, mert jólesik neki, s nem azért, mert Isten parancsolja? Ne ámítsuk magunkat, K. H. (Kedves Hívek), csak tiszta, természetfölötti, s Isten akarata szerinti jócselekedeteket jutalmaz meg az Isten; de azokat azután megjutalmazza istenileg, százszoros bérrel s örök üdvösséggel!

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 107-108. old.]

Aki nem hálás, az lanyha. Van a lanyhaságnak több jellege; az egyik bizonyára az érzéketlenség. Az érzéketlen lélek nem becsüli az Úr kegyelmeit, leereszkedéseit; nem tesz rá benyomást Jézus példája; nem forr fel szíve az «eucharisztiá»-tól. Ébressze föl azonban az ilyen lélek gyakran a hála érzelmét magában; tartson jó hálaadást nemcsak Szilveszterkor, de minden szentáldozás után; szorítsa rá magát e «noblesse»-re, s meglátja, hogy felmelegedik szíve. Viseltessünk érzékkel szívünk ez irányban való nevelése iránt az emberekkel szemben is; legyünk hálásak azok iránt is, kik külön nekünk szolgálnak, vagy közszolgálatban állnak; imádkozzunk vonatunk gépészeiért, kalauzaiért, máskor ismét a cselédekért, a postásokért stb. Ezzel is sokkal nemesebb lesz szívünk. A hála végre meghitt bizalmasságba vezet be. Az a nagy, komplikált, kuszált világ valahogy háttérbe lép, s én úgy érzem, hogy az Úr voltaképpen mindent nekem tett; nekem, értem tette; a keresztet is értem állította föl, s a kereszt édes lesz, ha értem áll; az Isten édes lesz, ha enyém, ha az én kimondhatatlan jótevőm! Íme, ahol hála serken, ott Isten-szeretet, ott Isten-barátság virul ki belőle. Ezért követeli is a hálát az Úr s kesereg, ha gyermekei háládatlanok: fiakat neveltem s ők... megvetettek engem. Populus insipiens... ah az esztelen, érzéketlen nép! Utálom a hálátlanságot s reflektálok, hogy ki iránt nem róttam még le hálámat.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Karácsony, 104-105. old.]

De van végre ima, hol nem akarunk, nem keresünk semmit — hol csak elismerünk, csak adunk; hol az önzetlen lelkiség úgy árad szívünkből, mint az illat az éjjel nyiladozó virágból; hol lelkét, köszönetét, szeretetét leheli ki a szív. Ez akkor van, amikor hálát ad: Gratias agimus Tibi! Confitemini Domino, quoniam bonus. A hála igaz szeretet. Ha kérdezed: mit kívánsz? feleli: semmit! Ha kérdezed: mit csinálsz? feleli: szeretek. Szeretem az Urat! Jó Ő, jó, örökké jó, s kiárasztotta jóságát; akarta, hogy meleg legyen a világon — meleg, s hogy érezzék melegét! Akarta, hogy érezzék, hogy tőle van minden: az élet, az ébredés, az erő, a mély világ bennünk s a nagy világ körülöttünk, mely arra való, hogy lelkünket színezze, hangolja, alakítsa, gazdagítsa, szépítse, emelje... tőle van ez mind, tőle, a szerető Istentől. S mennyit tesz értünk! Virraszt, dolgozik, segít, éltet, mindezt értem! Ah igen, a hála édes érzetével megkoszorúzza irgalmait bennem! Gratias, Deo gratias! S boldogítani akar örök élettel s bevezetni magához, hol többé nem kell már küzdenem s kérnem, mert lesz mindenem; de hálát adnom ott is örökké kell; a hálát adó imádás ez, a mennyország Isten-tisztelete; a hála a boldogult lelkek imája, s nem vagyok-e én is boldogabb, ha szívből-lélekből imádva-áldva hálát adni tudok?! Ó igen, hála, hála az Úrnak!

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Karácsony, 103. old.]

Van ima, melyet nem érdek, nem haszon, hanem szeretet sugall, szeretet Isten, lélek, jegyes, gyermek, jó barát iránt. Így kiált Sámuel az Úrhoz, mert szeret; így az apostol a lelkekért, az anya a gyermekért. Kiérzik az imáikból a szeretet, de az is, hogy még mindig keresnek, akarnak valamit; magukat még csak felejtenék, de azokat, kiknek üdvét szívükön hordozzák, el nem felejthetik. Mintha azt mondanák: «Ah Uram, lelkemet adom értük, de mentsd meg lelküket! Szeretem őket, azért szenvedek!» Szent, nemes imádság ez, de ez is keres valamit.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Karácsony, 102-103. old.]