Prohászka Ottokár breviáriuma

Akik nagyon szerettek, s itt természetesen megint az Isten-szeretetnek médiumai, az Úr Jézus jegyesei az elsők, azok látni kezdenek az áhitat holdvilágos és csillagos egén foltokat, az éjtszaka gyönyörűséges égitestén, a teli holdon nagy kivágásokat, nagy hiányokat, s azokat úgy magyarázták, hogy a fényes hold fekete csorbája az Oltáriszentség különös tiszteletének s adorációjának hiányát jelenti, amit ki kell pótolni. Megérezték, hogy a «Sacramentum mirabile» nem való a sekrestyékbe s a szakramentárius falfülkékbe, hanem annak helye az oltár, s ott is az oltár díszhelye. Valahogy öntudatára ébredtek a hódolat s imádás meg nem szakítandó kötelességteljesítésének; valahogy nagy vízióvá nőtt meg az alázatos hit, s himnusza csendült meg az eddig néma örömnek, hogy «Istenem, hisz itt az Úr». Az isteni valóságos jelenlétnek új megérzése vett erőt az anyaszentegyházon, a vele való kapcsolódás diadalmas érzete mint új, felcsapó életáram, mint öröm, boldogság és diadal hullámzott s omlott végig az egyházon.

[PO ÖM XXIV., Soliloquia II., Élet kenyere, Az elme hódolata, 333. old.]

Mennyire szeretem, tisztelem az Istennek e legracionálisabb, legdialektikusabb munkálóját, ezt a self-made-man szentet, ki a szentségbe a lovagias érzést, a férfias erőt, a gazdag természetet vitte bele s azontúl a Szentlélek iskolájában önálló stílusban fejlődött. Első misémet is sírján végeztem; mindig tisztelem s szeretem. Fölséges oltárának vonalai lelkemben vannak meghúzva; óraszámra térdeltem előtte, s tudtam, hogy mily drágakövekből, mozaikokból, hegyi kristályokból áll. Akarok hű fia maradni! Úgy szeretem a Jézus-társaságot is; hálás vagyok a Kalocsán töltött két évért is. Mennyi kegyelmet kaptam ott és Rómában! Az ilyen hálás, lelkes érzés illik ide, a hegyek közé! Föl, föl a lelki emelkedettség magaslataira!... Azért szeretem a hegyeket; kimondhatatlanul húznak, emelnek, ragadnak. Csajka Ernő barátunk ugyan azt mondta, hogy minek menni föl a hegyre, hiszen lent is van sok szép vidék!? Hogyne volna, de nincs az a másik szépség, mely ott fönt tárul elénk! Azért megyünk a hegyekre, hogy azt a fönti szépséget élvezzük! És az aztán páratlan, fölemelő szépség és lobogó, lángoló lelkesedés. Más ám a világ, ha béka-szemmel alulról, vagy sas-szemmel fölülről nézzük a világot. Ó, nézzük, nézzük a színek, az árnyalatok, a láthatatlan s látható fátyolok, a vonalak s domborulatok hullámzó tengerét; nézi azt az ég nyílt s álmélkodó szeme is, attól merevült meg, a szépségtől.

[PO ÖM XXIII, Soliloquia I., 1911., 224. old.]

79 Van sok kísértésem, de azon örülök; én csak Istenemet tartom szemeim előtt, s minden egyéb jöhet, mehet, csak örömömre szolgál; bár lennék erősebb, és függetlenebb jellem. Szeretném az exerciciumot minél nagyobb buzgalommal végezni, mert epedve kívánom és várom az Isten kegyelmét, s mit ne tennék érte? Ó a halál mire tanít? Nem akarok élni, csak egészen Istenért; minden perc az időben, minden tett a tevékenységben legyen övé; nemcsak, de törjön az Ő nagyobb dicsőségére. Ha van e mellben lehelet és a szívben lüktetés, minek legyen az másra, csak a legmagasztosabbra?! Drágán adom oda életemet; nem húsz törökért, hanem az egész istentelen táborért, miután mindent Istennek szolgálatára akarok magamban szentelni, s e szentelés, e fölajánlás egy életemben millió életet ad, s minden egyesben az egész világot ajánlja föl, Istennek hódolatára hozni törekszik. De ha a Társaságban élnék, mily könnyű lenne ez, s a világban támasz, segély nélkül mily nehéz!

[PO ÖM XXIII, Soliloquia I., 1883., 44. old.]

Isten gyermeke - annyi kiváló jótéteménynek és a gondviselés különös szeretetteljes vezetése által kitüntetett - jezsuitáknál neveltetett - Rómában képeztetett - templomaiban fölszenteltetett - a szentek sírjain áldozatát bemutató - nagyvilágra szóló férfiak körében szívesen látott - sok kitűnő pappal összeköttetésben élő - fennkölt, nemes, nagylelkű gondolkozásra és érzésre törő - szűk korlátokat, alacsony nézeteket, törpe fogalmakat, sovány tekinteteket ignorálni törekvő - áldozatkész és fáradhatatlan, önmagát megvető, Isten dicsőségét mindjobban előmozdító szolgája Krisztusnak.

[PO ÖM XXIII, Soliloquia I., 1883., 45. old.]

Jézus táborából való vagyok. Az alázat, a megvetés, a szegénység háromszínű lobogója... A legnagyobb revolució és a leggyőztesebb mozgalom e trikolor alatt indult meg. Dux generalis Christus Dominus. S mindig ebből kell kiindulni minden újjáteremtő áramlatnak. A harc mezején állunk, velünk szemben a tábor: a pénz, a tisztelet, a gőg. Inimicus capitalis humanae nostrae naturae. Nincs-e így?! Csak azt add Jézusom nekem, hogy e két tábor rettenetes, elkerülhetetlen, kiolthatatlan, mindenütt egymásra bukkanó ellentétét fölfogjam; hogy az idők szükségét mélyen átérezzem, hogy a lélek e válóútjait átértsem. Hic Christus, hic Belial. Csak Krisztus erejében győzünk. Krisztus ereje a szegénység, a megvetés, az alázat; anélkül nincs értelem. Próbáld meg és tapasztalod. A többi fuserozás!

[PO ÖM XXIII, Soliloquia I., 1884., 56. old.]

Az élet minden pontján, a kezdéskor éppúgy, mint az út más pontjain mindenütt, a cél az első alakító s gördítő elem! A tökéletlen lét csakúgy, mint a tökéletesedés s tisztábban látó öntudati állapot, egyformán a cél ingerei s vonzása alatt áll. Embernél alakról, karakterről, megfelelő elhelyezkedésről, magatartásról, morális konstrukcióról nem lehet szó a biztos s egységes s egyetlen célkitűzés nélkül. Csak akkor indulhat meg az alakulás, az alakítás s a nevelés! Azért tűzi ki Szent Ignác is első meditációul: de fine hominis, s Foerster minden jellemnevelés első eleméül a céltudást, melyet a vallás ad!

[PO ÖM XXIII, Soliloquia I., 1919., 332-333. old.]

Ha úgy az oltár előtt állok, s a szentmise áldozatot bemutatom s kérem Istent, hogy az Ő angyala vigye föl ez adományokat az Ő oltárára: akkor tekintetem ez angyalnak egeket, tehát más világokat járó útjaihoz tapad, követem azokat, hogy merre kanyarodnak, s élvezem azt, hogy mindez utak vidékén, a szférák csendjében érvényesül az a mi áldozatunk. Akármilyen kis falusi templom oltára előtt állván s bemutatván az eucharisztikus Krisztus áldozatát, elgondolom azokat a fölöttem s körülöttem forgó vagy álló világokat, azokat a másokat, melyek nem a mieink, — azokat az idegeneket, melyek más arkangyalok oltalma s behatása alatt állnak, — a régiek gondolták, hogy a csillagokat szellemek mozgatják, — hol más fogalmi s érzelmi élet virágzott ki s nyelvek, szavak helyett fényekkel beszélnek. Az én örök életem s üdvösségem e szférákon túlra, a boldogító Istenbe gravitál.

[PO ÖM XXIV., Soliloquia II., Élet kenyere, Áldozat és áldozás, 351. old.]

Osztatlan emberek kellenek; nagyok lélekben, erősek reményben, lelkesek hivatásban, kik letörnek minden irányt és törekvést, minden vágyat, mely reményükkel s hivatásukkal ellenkezik. Nem feledkezem meg soha arról, hogy az örökkévalóságért élek. Egységesítést az ész és akarat aktuális használatába, hogy az Isten tényleges ismeretére és szeretetére irányuljanak. Nemcsak irányzat, nemcsak habituális lelkület szerint, hanem gyakori megemlékezés és indulataink tényleges odafordítása szerint. Martha, Martha, — mondja minden szétszedett léleknek az Úr — sok a gondolatod, az indulatod... szét vagy szórva. Térj magadba s pihenj meg Istenedben, tiszta öntudatodban egységesítsd érzékeidet úgy, hogy vágyaid akaratodnak hódoljanak; egységesítsd törekvéseidet, visszavezetve azokat Istenre; egységesítsd gondjaidat s támaszd meg azokat reményeddel, hogy össze ne roskadj alattuk; egységesítsd szeretetedet: mert «mim vagyon az égben s tekívüled mit akartam a földön?» (Zsolt 72, 25). Szeretettel gondolok gyakran Istenre.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Advent, 22-23. old.]

A három jelleget összefoglalva mondanók: Krisztus az eucharisztikus áldozatban nem szenved, mert mint dicsőséges s dicsőült Úr van itt jelen, s ugyanaz, ki az Atya jobbján ül; de, — s ez a másik: mély alázatban jelenik meg a kenyér s bor színe alatt dicsőségéből kivetkőzve s bemutatja — s ez a harmadik jelleg — azt az imádást, hódolatot s engesztelést, mely a keresztfán szívét betöltötte, s melyet most is érez, s újra meg újra bemutat. A dicsőség Királya a föld poráig alázva, a színek alá rejtőzve, az élettelenség mezébe öltözve, kigyújtva magában minden misében a nagy áldozati akció tüzét. Igaz, több életet mutat a földön mászó kis bogár, s jobban tüntet lét és élet mellett s hirdeti, hogy van és él, a leggyengédebb, reszkető fű-szik, mint az élettelen akcidensek leplével letakart Krisztus; de ebben a kiüresedésben az isteni erős élet óceánjának hullámai járnak s világot kiemelő s megváltó erők feszülnek. Így jön le közénk s így jár köztünk a mi Urunk Jézus Krisztus. Így gyújtja ki oltárainkon végig a földtekén az Ő áldozatos szívének tüzét. Ha kicsit lehunyom szememet, s úgy félig nyitott szemmel nézem képzeletemben a világot, kikigyulladó tüzeket látok, miseáldozatokat; amerre a nap megy, a hajnalpirkadásokkal pirkadnak az imádás s engesztelés hajnalfényei is, de azokat a lelki világ napja, az Úr Jézus gyújtogatja; körülöttük térdel az anyaszentegyház s issza a tüzet s a világosságot. Ez az Úr Jézus misztikus bolyongása a földön. Ez az Ő nagy küldetése mint megdicsőültnek, hogy imádjon s áldjon s engeszteljen s az inkarnációt s az Ő földi életének Istent imádó s engesztelő aktusait folytassa az Eucharisztia misztériumában, még pedig elsősorban mint áldozatban.

[PO ÖM XXIV., Soliloquia II., Élet kenyere, Áldozat és áldozás, 340-341. old.]

A szentmiseáldozat a mi áldozati bárányunknak, Jézus Krisztus testének s vérének a kenyér és bor színei alatt való felajánlása Istennek. Ezt tanítja a tridenti zsinat sess.22. c. 2. Istenem, — kiált föl Bossuet — az oltáron van a Krisztus teste, az az Ő valóságos teste s az Ő vére, az az Ő valóságos vére; az Ő teste, mely érettünk adatott, az Ő vére, mely érettünk ontatott. Mily megrendítő csoda! Nekünk ugyancsak nagy csoda; de neki, az Isten Fiának nem valami rendkívüli, mint aki mindent szava erejében szokott tenni. Ha azt mondja: meggyógyultál, akkor az a valaki meggyógyult; ha azt mondja: támadj föl, akkor az a valaki él, s az élet, mely elment, megint visszatér. Éppen úgy, ha mondja: ez az én testem, akkor az nem kenyér többé, hanem az, aminek mondja: az Ő teste. S ha azt mondja: ez az én vérem, akkor az nem bor többé, hanem az, aminek mondja: az Ő vére. Külön tehát a teste s külön a vére, s a szó, a mondás volt az a kard, az az éles kés, mely ezt a titokzatos szétválást eszközölte. Ha szavait veszem, akkor azok értelme szerint itt a kenyér színe alatt csak a teste s a bor színe alatt csak a vére volna jelen; hogy azonban tényleg nem így van, hanem úgy, hogy ahol az egyik, ott a másik is jelenvaló, az onnan van, mert a föltámadt dicsőséges Krisztusban ez a kettő elválaszthatatlanul van együtt.

[PO ÖM XXIV., Soliloquia II., Élet kenyere, Áldozat és áldozás, 338. old.]

A «tökéletesség» végre is a lehetőleg teljes harmónia. A Szentlélek a harmóniának lelke. A harmónia pedig abban áll, hogy az ember önmagában erős, egész, testileg-lelkileg egészséges, hogy az ember önmagánál otthon van. Minden csak ott lehetséges, ahol a lélek Istennel egyesült, ahol a lélek lelke a Szentlélek. Harmónia, az mérték és törvény és fegyelem; harmónia, az egyensúly önmagammal s a világgal; az pedig csak a szellem uralma alatt érvényesíthető. Azt a szellemnek meg kell teremtenie.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 161. old.]

A pünkösd napja a zsidóknál a sínai törvény kihirdetésének napja volt, mely törvény kőtáblákra volt vésve. A kereszténység új törvényét a Szentlélek ugyancsak pünkösd napján nem kőtáblákra, hanem szívünkbe véste s azt a törvényt Szent Jakab «a szabadság tökéletes törvényének» (Jak 1, 25) s «királyi törvénynek» (Jak 2, 8) hívja. Szabadság törvényének mondja azért, mert úgy fogadtatja el velünk, hogy mi azt készséggel s nem kényszerből teljesítjük, hogy mint törvényt tiszteljük, de a mi törvényünknek nézzük, miénknek, melyet nekünk Isten adott, de azért, hogy lelkünk legnemesebb s legmélyebb igényeit kielégítse s hogy az isteni életet s erőt s szépséget a törvény mértékei által lelkünkbe átvigye. Így a napsugárnak törvénye a fény s a meleg, a virág törvénye a szépség, s az ember törvénye az életnek, az öntudatnak isteni tartalma, isteni mértéke. Ó, de nekünk való!

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 159-160. old.]

A Szentlélek megteremti az «új embert», aki részese az isteni természetnek. Lelkünk a Szentlélek ereje által elváltozik, Istenbe változik el, amennyire ez lehetséges, tehát istenül. Ez az istenülés a léleknek ontológiájában, fízisében (természetében) megy végbe s nem esik öntudatunkba; a dicsőség is, mely az istenüléssel együtt jár, csak tehetségképpen s mintegy csírában van lelkünkbe fektetve s földi életünkben mintegy le van fogva s paralizálva. A léleknek ez elváltozását semmiféle tökéletesbüléssel, semmiféle kulturális haladással s fejlődéssel el nem érhetjük; bármennyire fokoznók is a természetes erényt, bármily széppé fejlesztenők jellemünket, bármennyire tökéletesbítenénk jóságunkat, nemességünket s tisztaságunkat, sohasem érhetnők el a megszentelő malasztban nekünk juttatott elváltozást s istenülést, miután ezt természetes úton-módon, természetes energiákból kifejleszteni s kifakasztani nem lehet.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 162. old.]

A szentáldozás nem nélkülözheti soha az Úr Jézus szenvedésének, türelmének motívumait. Azokat onnan száműzni nem lehet. De a tűrés, a szenvedés az áldozatnak csak alsóbb foka; van annak magasabb foka is, s az az önkéntes áldozat. Ha az ember nemcsak tűr, mert kereszt borul rá, hanem készakarva rászánja magát küzdelemre és szenvedésre egy nagyobb szeretetért, mely őt lelkesíti; testet, érzékiséget, világot, amennyiben ezek lépcsők lehetnek a léleknek, lábbal tapos, s azáltal önönmagát, lelkét, életét fensőbbé varázsolja. Ez az áldozatkészség volt az egyháznak nagyszerű hozománya!

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 296. old.]

Magdolna kenetének illata az egyházból ki nem veszett soha; az Úr gondoskodott róla, hogy az evangéliummal együtt ez az illat, ez a kenet járja be a földet. Az Urat szeretni kell, ez Magdolnának intuíciója; szeretni kell emberileg, közvetlenül, bizalmasan, természetesen; szeretni kell, mint ahogy szeretni szoktunk valakit itt köztünk, itt minálunk; ez Magdolna természetfölötti szerencsés ösztöne. A szeretet e kenetét önti ki Magdolna az Úr lábaira és fejére. Ő nem kér tanácsot sem doktoroktól, sem apostoloktól, sem tanítványoktól; mit is kérjen? Tán bizony a szeretetet tanulni kell? Azt ugyan nem kell; az a szív virága s ösztöne; azt a kegyelem napsugara fakasztja, az Isten szíve melengeti; biztosra megy, nem téved; el nem utasíttatik; sőt az Úr Jézus lesz dicsérője, védője, s odatűzi evangéliumának homlokára a szeretet e csillagát s azt mondja: ezzel járd be a földet, s ahol az evangélium hirdettetni fog, ott ez asszony szeretetét is ajánlani fogják; sőt e kenetet temetésére fogadja már, s azt akarja, hogy titokzatos pihenője körül ez a kenet legyen elöntve, hogy oltárai körül ez az illat szálljon.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: A Szentségi Jézus előtt, 280-281. old.]

A Szent Szűz sietve indul Júdea hegyére, miután magába vette az Urat; úgy mi is sietve indulunk az Oltáriszentség erejében, ha kell, nehézségek hegyeire is; ha kell, vértanúi küzdőterekre is. Az Oltáriszentségből vett erősödés nélkül senkit sem engedtek a vértanúság arénájába, mert féltek, hogy letörik! Ó szép, édes, liliomos egyház, «erat ante in operibus fratrum Candida, nunc facta est in martyrum sanguine purpurea»; majd ragyog gyermekeinek erényeitől, majd bíboros lesz vértanúinak vérétől, de mindezt az Oltáriszentség erejében! A testre is hat. A lélek visszahat a testre, érzéseire s ösztöneire; az alsó természet finomodik s nemesbül a környezet előkelőségétől; a magas élvezet elfojtja az alacsony vágyakat; ebben az értelemben igaz, hogy ez a bor szűzi vért táplál, s ez a kenyér választott, különb nemzedéket nevel. Egyre halljuk, hogy a természet legyőzhetetlen; de árasszuk ki rá az öntudatos, alakítani akaró lelket, s meglátjuk, hogy a test is anyag, mely formát ölt! A kék-vér nem mese; de az isteni Vér sem!

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., A második Húsvéttól a harmadikig, 249-250. old.]