Prohászka Ottokár breviáriuma

    Szent Márton szemeibe könnyeket csalt, mikor látta, hogy a halászsas mint csap le a vízbe s kifogja a csillogó halat, s elgondolta, hogy így halász az ördög a lelkekre…

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 85. old.]

    Az Istent kereső lelkek találkoznak Jézussal; benne az egyéniség a maga páratlan fönségében, az erény impozáns s csalhatatlan fölényével, az egyenességnek és őszinteségnek kételyt kizáró benyomásával, a legnagyobb hűségnek, az áldozatos szeretetnek hódító erejével lép elénk. A szellem és élet e benyomásai odaadást, bizalmat, szeretetet fakasztanak iránta.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: A Szentségi Jézus előtt, 284. old.]

    A theológusok mondják, hogy az Úr Jézus azért szenvedett annyit, hogy az embert meglágyitsa ; szenvedett nem közvetlenül az Istenszeretet, mint inkább az emberszeretet miatt. Ó ti, kik az úton átmentek, figyeljetek és lássátok, mily nagy az én szenvedésem, s ha meglátjátok, biztos vagyok benne, hogy meglágyul tőle szívetek; Jézus vére valóságos permetező tavaszi eső lesz, melytől szétmállik az érzéketlenség göröngye. Ami Istent illeti, elég lett volna bármily kis szenvedés, mert a legkisebb is végtelen értékű, de nem volt elég a kis szenvedés arra, hogy a szeretet iskolája legyen. Ehhez olyan kín és szenvedés kellett, mely belenyúljon az emberi szívbe és azt összetörni képes legyen.
    Íme, az Úr Jézus azért szenvedett tehát, hogy megessék rajta szívünk; mi ez más, mint hogy résztvevő szeretetet keresett s ennek révén kívánta meghódítani szívünket? Ne feledjük tehát megszánni az Istent! Jézus kívánja, hogy szánjuk őt, menjünk bele e meleg érzelmekbe s mutassuk be neki az engesztelés szeretetét; e szeretet magában színarany; de ha nem is volna az, még akkor is a tökéletes szeretetnek ez nyitná meg ajtaját.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 130. old.]

    Ha ragaszkodunk Istenhez mindenek felett és a halálos bűntől annyira vagyunk, mint a pokol az égtől, akkor azután térjünk be a názáreti házba, hogy a szeretetnek bensőséges életét megtanuljuk az isteni Megváltó közelében. Ha valaki akar szerető életet, ne menjen máshová, csak a názáreti házba. Tudom, hogy a hálás szeretet elvisz a kereszt alá, elvisz az utolsó vacsora termébe, de ezek a jelenetek meteorok, melyek sisteregve égnek, ezek átmenő aktusok, de az állandó szerető atmoszférát, ahol minden villamos és mégis nyugodt, hol minden erős és igénytelen, a názáreti házban találjuk meg. Az ember szíve úszik abban az emberivé vált Isten-szeretetben. Ó, legyünk hálásak az Úr Jézus iránt, hogy ezt a házat, az igénytelen Isten-szeretet házát, iskoláját megnyitotta! Itt tanuljuk meg szeretni Őt, kivált mi, kik annyiszor be-betérünk hozzá! Mert ki szeresse az Úr Jézust, azt az aranyos fiút, ha nem mi? Ki érezze magát, közelebb Krisztus szívéhez, ahhoz a köztünk élő lángoló szívhez, ha nem a pap? Mi, kik a názáreti ház szellemében, Jézussal egy födél alatt élünk, mi, kik a szemináriumban neveltetünk, mi, kik reggel meditálunk, s az Úr Jézushoz napközben be-betérünk, mi, akik választott fiai vagyunk a Szentséges Szívnek, mi nem értenők meg, hogy lehet az isteni Megváltót szenvedélyesen és őszintén szeretni?

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 93-94. old.]

    Azt a termet akkor az áldozat lelke telítette. Nemcsak Jézusnak hálaáldozata, melyben nagy rabságból való szabadulását ülte, hanem Istennel való közösségének, Istenhez való tartozásának tudatából kiszökő öröm és diadal ünnepelt itt. Egy más áldozati motívum árama sugárzott Jézus lelkéből. Neki holnap kell a világot váltó áldozatot hozni, melyet minden más áldozat csak jelképez, keserveset, de diadalmasat, Istent emberrel kiengesztelőt, az örök üdvösség kapuit megnyitót, föld és ég kapcsolódását, az örök boldogság diadalát.
    Ez a terem akkor kiszélesedett s az egész világ egy nagy templommá lett csillagos kupolával, s nem is templommá, hanem kohóvá, Jézus Szíve, a szeretet lángoló, lángjaiba a világot befonó tűzhelyévé; az évezredek magaslatai eltörpültek az örökkévalóság távlatainak szörnyű méreteitől s Jézus Szíve szeretete sóhajtott végig rajtuk, mint az örök halmok kívánsága... S ebben az áldozati érzésében veszi a kenyeret s megáldja: egyetek ebből, ez az én testem, mely tiértetek adatik, ez az én vérem, mely tiértetek ontatik; ezt cselekedjétek.

[PO ÖM XXIV., Soliloquia II., Élet kenyere, 358-359. old.]

    A tanítványok ugyanis mind égtek a Mesterért, szavát lesték, s jólesett nekik, ha nagy gondolatainak öntudatára emelkedhettek s szeretetének érzelmében fürödhettek. Ki fog itt kételkedni, mikor a szerető szív a legjobb barát behatásai alatt áll? Azért lesznek ezek a tanítványok mindnyájan vértanúk is; természetes dolog, hogy Krisztusról le nem mondhattak, akik egyszer megismerték és szavában lelkét kiérezték.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: A Szentségi Jézus előtt, 285. old.]

    A szeretetet okvetetlenül résztvevő szeretetté kell átváltoztatnunk s nem szabad megijednünk, hogy Isten iránt való szeretetünk is a részvét, szánalom vonásait hordozza magán. Nem mi adtuk rá; belőle, saját lényéből, Isten érdekeihez való viszonyából verődtek ki rajta. Istent bántják meg az emberek; a megsértett Istent sirassuk hát; az érzékies, eldurvult világ nem érti s gyalázza Jézust, hálátlanul, szívtelenül, hidegen viseltetik vele szemben: fájlaljuk e szerencsétlen viselkedést s nyújtsunk elégtételt a meggyalázott Szent Szívnek s legyünk meggyőződve, hogy ez az érzelem valóban tökéletes, valóságos Isten-szeretet.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 129. old.]

    De hiszen nekem nem is az a feladatom, hogy tudjam a megdicsőült szív szenvedését boldogságával megegyeztetni, hanem hogy elhiggyem, hogy az a Szent Szív, mely annyira szerette az embereket, viszonzásul csak megvettetést, közönyt arat. Elég ez nekem ahhoz, hogy azt mondjam magamnak: «Engeszteld meg ezt a Szívet, szánd meg ezt a Szívet». Reánk nézve ez a legfontosabb következtetés.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 129. old.]

    De az isteni erényeken kívül vannak erkölcsi erények; ezek is erők, sajátos motívumokkal s új mértékekkel. Amint ugyanis a természetes erények a természettől veszik motívumaikat s természetes rendet s szépséget s jóságot teremtenek meg: úgy a természetfölötti erkölcsi erények a Szentlélektől, egy felsőbb, nemesebb lelkiségtől veszik mértékeiket s azon akarnak naggyá nőni. Így például, ha valaki természetes mértékletességet akar gyakorolni, azt mondja magának: «mindenből annyit, amennyi nem árthat», s az jó és helyes elv; de ha természetfölötti mértékletességre iparkodik, akkor oly szempontokat tart szem előtt, amelyeket a léleknek s a testnek viszonyából a hit világosságában merít s gondol azokra a nagy szolgálatokra, melyeket a test a léleknek tehet.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 165-166. old.]

    Tanuljuk meg tehát az Úr Jézus Szentséges Szívétől, mily tisztelettel, szeretettel és kivált áhítattal kell keresztje és szenvedése iránt viseltetnünk. Úgy-e a keresztény léleknek egyik jellege, hogy semmiről sem tud úgy meditálni, mint a keresztről, egy igét, egy gondolatot sem tud úgy forgatni szívében, mint az Úr Jézus keresztjéről való Szent Igét; észrevesszük, hogy áhítatra gyulladni, szívet gyújtani nem lehet sehol úgy, mint az Úr Jézus keresztje alatt, és helyes: hol gyúljanak jobban a szívek, mint ahol az a Szív lángol, melynek feladata, másokat lángra lobbantani? Járuljunk e fölfogással az Úr Jézus keresztjéhez; itt kell nekünk szívvel-lélekkel átváltoznunk az Úr Jézus érzelmeibe.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 159-160. old.]

    Semmi sem bizonyíthatja jobban, hogy Krisztus egy közülünk; Jézus szeretetének közvetlenségét s szeretetünknek iránta természetfölötti természetességét semmi sem tünteti fel úgy, mint az, hogy Szentséges Szíve részvétet keres, elégtételt szomjaz. Úgy-e az okoskodó embernek ez szeget üt fejébe; különös, bizarr gondolatnak látszik előtte, hogy az Isten szánalmat keres. Hogyan, miképp szánjuk meg az Istent? Mit nélkülöz a minden? Mit adjunk a végtelennek? E gondolatok a nehézségek borúját öntik a gondolkozó fölé; de a szív ebben különös nehézséget nem talál. Tapasztalásból tudja, hogy e világon minden az ellenkezés, a harc, a törtetés útjain jár; tudja, hogy minden, tehát az Isten, tehát az Úr Jézus is, aki beléáll ebbe a világba, annak okvetlenül szeretni, de szenvedni is kell; sőt minél inkább s minél nagyobbat szeret, annál több jut ki neki a gyötrelemből.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 127. old.]

    A megkérlelés gyakran hathatósabban ébreszti föl a szeretetet, mintha közvetlenül szeretetre akarnók gyullasztani szívünket. Egyesítsük megkérlelésünkkel áldozatainkat. Az áldozat a szeretet eleven idege; engeszteljük meg az Úr Jézus Szentséges Szívét önmegtagadásainkkal, buzgó, fegyelmezett élettel; apró áldozatokkal, amelyeket az engesztelés koszorújába fonunk, okvetlenül kieszközöljük az Úr Jézus Szíve szeretetét, ha nem a lángját, legalább szikráját; ha nem delelő hevét, legalább hajnalhasadását.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 126. old.]