Prohászka Ottokár breviáriuma

Hát, K. H. (Kedves Hívek), mi is úgy akarunk élni, ahogy az Úr Jézus azt tőlünk kívánja s ahogy kívánságát az evangélium nagy képes kiadásában az élet színeivel, közvetlenségével s melegével kifejezésre hozta, mintha azt mondaná: Emberek, akartok gyöngyéletet, itt van a názáreti kis ház. Vonuljatok bele az otthonba, dolgozzatok serényen s istenileg fogtok élni. Ha azt a sok apró dolgot reggeltől estig és estétől reggelig a názáreti ház szellemében végezzük, életünk nem lesz taposó malom, hanem édenkert; házunk nem lesz rabság, hanem gyöngyház; életünk nem lesz ment az idealizmustól, hanem ellenkezőleg az idealizmus zárt kertje. Életünkön kedvét fogja találni az Isten, s az az isteni élet, mely az Istennek tetszik. A názáreti ház nyílt kapuval hívogat; máshová nem térhetünk, hanem a keresztény isteni életnek menhelyébe kell mennünk, lépjünk oda bízvást. Kis vagy mondjuk inkább nagy dolgokra születtünk; egy isteni életnek nagy feladata vár reánk, azt csak a názáreti házban oldhatjuk meg; lépjünk be; a kapura az van írva: Isten hozott.

[PO ÖM, XVIII., Élet Igéi III., Szentek, 80-81. old.]

Ily imádkozókat akar az apostol, kik zengedeznek «zsoltárokkal, dicséretekkel és lelki énekekkel» (Ef 5, 19), s akik kérni is tudnak, hogy alázatukban meghajlítsák az isteni akaratot. Uram, adtál lelket, akarod, hogy akarjak; lefogtál a szükségesség láncaiba, a fizikának vaspántjaiba, de szükségesség s fizika fölé kiemelkedő akaratot adtál; tehát akarod, hogy kérjek, hogy elnyögjem, ami szívemben van. Te töltöd meg lelkemet, hogy kicsorduljon, íme, lábaid elé öntöm érzelmeimet! Ó segíts; segíts s erősíts! Lelkem még fejletlen, emelj föl magadhoz s adj erőt, hogy a belátás s a kötelesség útjain tele szívvel járjak s ne csak járjak, hanem szárnyaljak. A társadalmi állás s a hivatalbeli kötelességeknek értelmetlen s száraz világába beleállítom a te illetéseidtől fölmelegedett szívemet; lelkeddel akarok eltelni, hogy éltem poros útjainak széleit is isteni érzelmeknek flórája díszítse. Így könnyebb is s igazabb is az élet.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., A második Húsvéttól a harmadikig, 183-184. old.]

A puszta emberének szava nem ének; szózata nem édes, nem hízeleg, de belevág a lélekbe. Inkább sivító tavaszi szélnek mondom, mely jeges, de tisztít; megmozgat minden ágat, letöri a korhadt gallyat; a halálra szántak meghalnak tőle, de akikben életrevalóság van, azok összeborzadva bár, de fölélednek. — Penitencia, önmegtagadás, viperák fajzati, tűzre való pelyva, ez mind igaz rólam is; alázattal elfogadom. Ez a beszéd szétszedi a mámort, a fátyol szétfoszlik s megpillantom szegényes, kényes, erőtlen lelkemet; be jó ez a borzadás; az élet ereje borzong végig rajtam! S magáról is hogy beszél: ő a puszta embere, s Urának saruszíját sem méltó megoldani. — Van ott mélység, ahonnan ily erő és érzés emelkedik.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Advent, 18. old.]

Valóban kegyes és irgalmas és édes nekünk az Üdvözítő anyja! Bár ezt magam is tapasztaltam, de azért mégsem látom át, hanem inkább csak sejtem, hogy mily segítő kegyelmek áradnak ki a Szent Szűz révén a lelki világ tengereinek hajótöröttjeire. S azért van itt inkább csak a sejtelmeknek helye, mert ez a kegyesség nem csap lármát, nem vezet számadást, sem naplót a sok jóról, amit tesz; sőt ellenkezőleg, takarja a botrányt, felejti a bűnt s a bátortalanságot, mintha soha sem esett volna meg. A jóság nem vezet statisztikát; még szemrehányást sem csinál s nem érezteti meg velünk hűtlenségünket, hanem szívből örül, ha egy lelket megment s csak ennek a boldogító jelenvalóságnak él. Ami volt, az nincs már, a bűn is volt, de most már nincs; a valóság tehát az, hogy a jó győzött, s a jóság ennek örül. Minden jóság hasonlít e részben a nagy isteni jósághoz, melyről az Írás mondja, hogy a rosszat felejti, ha megbánjuk, s hogy azt a tenger mélyébe temeti.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: A Szép Szeretet Anyja, 252. old.]

A régi advent elmúlt; a mostani advent folytonos, s minden egyes lélekben ismétlődik. A lélek alszik... téved... dermed; föl kell ébresztenünk. Némely lelket elfojtott a test; él benne az állat, alszik az ember. Mást elborított a káprázat, eltelt magával; él benne az öntelt ember, alszik az isteni ember. Minden ember többé-kevésbé szomnambul az isteni világban; él, jár, de inkább csak alvajáró; le van borítva öntudata öntudatlansággal, elfogultsággal, gyöngeséggel, s az isteni élet kő- és jégkérgeken iparkodik áttörni. Bennem is mennyi egyoldalúság, hiba, hiány, kis-kaliber, idegesség, ellenszenv, — mennyi pára, árny és homály, — mennyi kitaposott útja az öntudatlan indulatjárásnak. Éjben állok valamiképp; lelkiismeretem s isteni sugallatok mind megannyi prófétai szó; ébresztgetnek, fölráznak, iparkodnak fölszabadítani a káprázattól! Illumina oculos meos...! Látni akarok, látni önmagamat. Tisztulni akarok s alakulni.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Advent, 10. old.]

Az egész emberi nem is nagy csatát vesztett, s egészen ellensége kezébe esett egykoron. Az ördög a bűnbeesés után az emberi nem nyakára hágott s mondá: Enyém vagy; az örök rabszolgaság láncára fűzlek; öldökléssel és gyűlölettel töltöm majd el a földet, a másik világon pedig tűzzel-vassal pusztítlak; tönkreteszem minden örömödet; elveszem minden reményedet, s szerencsétlen leszesz itt s a másvilágon. Íme, az eredeti bűn által tényleg szegények lettünk. Beteg szülőknek beteg gyermekei, száműzött szülőknek száműzött gyermekei, méltóságukat vesztett szülők igénytelen gyermekei, hazátlan s a nagy király előtt kegyvesztett szülőknek megbélyegzett gyermekei. Ki tehet róla? Mi nem. Sirathatjuk, mint a gyermek sirathatja szülei elveszett birtokát, melyet vissza nem szerezhet soha.

[PO ÖM, XVIII., Élet Igéi III., Szűz Mária, 44-45. old.]

Ha a purgatóriumra gondolok, nekem elsősorban nem a passzív, hanem az aktív elem jön eszembe. Ezek a lelkek, mint Szent Katalin állítja, nem kényszerből, hanem készségből szenvednek; miután érzik, hogy tökéletlenek, át akarnak idomulni, ki akarják magukból szenvedni a tökéletlenséget. Mikor a vas olvad, megtisztul a salakjától, ez az olvadás, ez az izzás nem szenvedés, hanem tökéletesedés. A tűz, mely a vasat szétszedi, ránk azt a benyomást teszi, hogy romboló hatalom; voltaképp pedig tökéletesít: úgy a tisztítótűz is szenvedést hoz ugyan, de tökéletesedést is. Ez a folyamat nemcsak a szenvedésnek, hanem a tökéletesedésnek is törvénye. Amellett azonban valóságos elégtétel; a megsértett isteni Fölségnek nyújtott elégtétel. S az elégtétel fáj; fájdalmunkban szolgáltatjuk azt az Úrnak. Így akarta az Isten.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 311. old.]

De ez az advent, mely volt, figyelmeztet arra az adventre, mely van, melyben az Úr jövőfélben van. Jön felénk az Úr! A mi egész életünk advent. Ennek az adventnek karácsonya a halál után Krisztus kegyes és irgalmas arcára vetett tekintetünk; az az első tekintet, melyet a kegyelem állapotában kimúlt lélek az Úrra vet, befejezi az élet adventjét. Ó hát csak így legyen! Mitis atque festivus Christi Jesu tibi aspectus appareat. Lásd meg lelkem Krisztus kegyes és diadalmas arcát!

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Advent, 7. old.]

A legérzelmesebb szeretet ez erős alapon fejlik, s nem ellenkezik az abszolút, isteni akarattal s a pokollal. Ő fölemel kegyelmes szeretetben, s lelkünk simul hozzá, mint a rabszolganőből lett királyné urához. Hatalma nem feszélyezi, sőt hatalmasnak, őserősnek, szóval úrnak akarja maga fölött királyát s jegyesét. Én is így tekintek föl Istenhez: Ő fölemel, Ő szeret, ki másrészt a föltétlen hatalom! Nekem csak hozzá simulnom, reá omlanom lehet. — Ellenkezésről, széthúzó hajlamról nem lehet szó. Ha nem szeretnélek, pusztuljak el; aki végtelen kegyelmes Urát, királyát, jegyesét nem szereti, az csak pokolra lehet méltó!

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Advent, 38. old.]

Imádkozó lélek. Mikor imádkoztok, beszéljen a szívetek. «Teljetek be Szentlélekkel... zengedezvén és énekelvén szíveitekben az Úrnak» (Ef 5, 19). A szív beszéljen a benne levő s melegét kiárasztó Istenről; ússzék érzelmeiben; csapkodja szárnyait; mert «animae lingua devotionis fervor est», a lélek akkor beszél, ha megindult; ha megindult a mélység érzetétől, vagy a Fölségesnek borzalmától, vagy saját érthetetlen ösztöneinek dagályától. Az ilyen lélekben zsoltár kél, a végtelennek fuvalmától, — himnusz hangzik a dicséret, az imádás motívumaival, — dal kél az öröm, a vígság érzelmeitől, hogy nagy az Úr és szent s a mienk, akit szeretni lehet és kell!

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., A második Húsvéttól a harmadikig, 183-184. old.]

Édes az a bensőség, mely a Szent Szüzet kisleánykora óta kíséri s figyelemben részesíti s gyengédséggel őrzi emlékét, s azért bemutatásának is a templomban nov. 21-én külön ünnepet szentel. Kedvünk telik azon, hogy az Isten a Szüzet, mint kis leányt siet magának lefoglalni. Pedig több-e neki egy gyermekfej, mint a szőke kankalin vagy a százszorszép? De Ő világoknál többre becsülte ezt a gyermeket, s nevelője, mestere lett. Szerette őt; tetszett neki: «sola sine exemplo placuisti»: senki úgy, mint ő, s tetszése annyit jelentett, hogy senki sem nyert annyit kegyelemből, bensőségből, lelkiségből, finom érzékből, mint éppen a Szűz. — Az én lelkem is Istené; elég ezt tudnom, hogy becsüljem, szeressem s neveljem azt.

[PO ÖM, VII., Elmélkedések az Evangéliumról II., Élő vizek forrása, Különálló ünnepek, 223-224. old.]

Mit csodáljunk benne? Azt az örökszép hitéletet, mely őt a világból fölsőbb, tisztább fénybe emelte, vagy azt a fesztelen, kedves lelkületet, mely erőszak nélkül mindent eligazít, eltűr s kellemével bilincsel és győz? Azt a tökéletességet, mely a kegyelem erényében minden emberi bölcsességet megszégyenít, minden ideális alkotást elhomályosít, azt a lelket, mely a hitből él s legyőzi a világot? Mit csodáljunk benne, azt, hogy gyermek maradt végig s huszonnégy évvel már a paradicsomot s a Golgothát bejárta? Azt-e, hogy Szent Ferenc köpenyét II. Frigyes koronájánál többre becsülte? Mit csodáljunk benne? Azt a Te Deumot az éjjeli, téli csöndben, vagy azt az éneket, melyet halálakor a legenda szerint Marburg vidékének éneklőmadarai zengtek a halottasház szerháján? Harmónia, glória, Te Deum az egész élet. Íme, az Istennel egyesült, gazdag, fogékony léleknek élete; a tudomány szétszedi elemeit, a bölcsészet kommentálja; de azt megalkotni egyik sem képes: az Isten kertjében szokott az nőni, ott feslik, ott virul és illatozik. A magyar egyháznak nincs más emléke Szent Erzsébettől, mint egy darab szárazfa nyoszolyájából az esztergomi székesegyház kincstárában: bár virágoznék ki a hétszázéves emlékeknek szárazfája Szent Erzsébet erényeinek követésében; bár éledne föl köztünk szelleme, a gyakorlati hit, mely az égbe néz, midőn a földön jár, mely nemcsak lát, de tesz is.

[PO ÖM XII.: Ünnepnapok Emlékezések, Gondolatok, 114-117. old.]