Prohászka Ottokár breviáriuma

Három ítélőszéknél kell az embernek megfordulnia, a világ, önmagunk s az Isten előtt. Az erőteljes, jellemes és az Isten kegyelmétől hordozott léleknek e három ítélőszékkel szemben három erős érzelme van. Az elsőt neveti, mint az anarchista a mi modern ítélőszékeinket; a másodikat megveti, mert tudja, hogy fizetett bírák ülnek rajta, a harmadiktól fél s meghajlik előtte. Azt mondom, hogy ezt teszik erőteljes lelkek és jól teszik.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 329. old.]

Ne kicsinyeljük a gyakori gyónást. Meglehet, hogy még nem nyílt meg szemünk, s alapos lélekátdolgozás nélkül várunk jobb jövőt. Ezt csak akkor várhatjuk, ha részletekben kidolgozzuk lelkünket s legyőzzük hibáinkat; ellenkező esetben neveletlenek leszünk. Sem fényes pálya, sem méltóság, sem siker nem ment föl ez alól. Ha kardinálisok s miniszterek is leszünk, akkor is úgy kell leküzdenünk szeszélyeinket, mint most; a királyi udvar ablakából oly unottan lehet nézni a Dunára, mint a szobi téglavetőből. Neveljük lelkünket kitartóan s ne kicsinyeljük hibáit! Figyeljük meg lelkünk moccanásait úgy, mintha másnak lelkét vizsgálnók, s ébresszük föl azokat az erényes érzéseket, melyek hiányával vagyunk. Nem lehetünk parancsszóra erényesek, de erényesekké kell nevelnünk magunkat.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Advent, 39-40. old.]

A Szentlélek az egyház szíve (Szent Tamás). A mi lelkünk bennünk is fakad egyre: vágyaink, feltételeink, bizalmunk, belátásaink, erősbülésünk, bátorodásunk, örömeink, jó kedélyhangulataink, amik által az erőhöz, a jóhoz hajlunk, mind belőle valók. Lelkem e Lelkét szeretem s imádom. Nem értem ugyan mélységeimet, de tudom, hogy lelkem mélységeiben egyesül velem a Szentlélek, hogy lelkem gyökereibe oltja bele magát azért, hogy már kiindulásában legyen természetfölötti a gondolat s érzés. Hálával veszem, hogy a Szentlélek emberi valóm gondolataiban s érzéseiben adja magát. Tisztelettel veszem s követni akarom az indításokat; hálás s hű végrehajtójuk akarok lenni. Amily titokzatos a lét s önmagam is, ha gondolkozom rajtuk: oly szent s értékes lesz lelkem s egyéniségem, mikor azt, mint a Szentlélek orgánumát nézem. Egyéniségem szép kialakulása attól függ, hogy a segítő kegyelmeket, a Szentlélek indításait hogyan élem ki tiszta, nemes emberséggé.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 168. old.]

Az evangélium szeretetre tanít. Én azonban nem maradok ennél a sokszor használt és sokszor semmit sem jelentő frázisnál, én megmondom, hogy mit kíván kegyetektől. A szeretet kívánja elsősorban a halálos bűnnek mindenekfölött való kerülését, a lelki életnek legnemesebb motívumokból való kifejlesztését egész az extatikus szeretetig. Hogy azután mennyire emelkedik valaki a magasba az Úr Jézus édes és lángoló szeretetében, az inkább a kegyelemnek, mint a jó akaratnak műve — értem a természetes akaratot, — de ami illeti a szeretetnek országútját, melyen mindenkinek járnia kell, az abba az irányba vezet, hogy a halálos bűnt ösztönszerű gyűlölettel gyűlöljük. Bele kell magunkat nevelnünk abba, hogy az isteni Megváltóhoz szenvedélyesen ragaszkodunk és ezt a szeretetet a keresztáldozatból, az eucharisztiából és a názáreti házból, az evangéliumnak e három titkából merítjük. Kereszt, eucharisztia, názáreti ház, mind a három leheli a bensőséges, mélységes szeretetet az aranyos, édes gyermek, az édes ifjú s az ideális tökély, Jézus iránt. Mind a három leheli az áldozatkész, igénytelen, de mindig tüzes szeretetet, melyet az Úr Jézus hozott magával és amelyet ki akar árasztani szívünkre.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 93. old.]

Ne röstelkedjünk gyónásainkban ugyanazokkal a bűnökkel előállni. Ha szántszándékos a bűnünk, miért röstellnők magunkat megalázni? — Ha valaki hazudik, — ha társát egyre kíméletlenül traktálja, — ha úgy beszél, hogy mások is botránkoznak, akkor a röstelkedés a jóakarat hiánya volna. Ha nem igen szántszándékos a bűnünk, akkor meg nincs mit nagyon röstellni; a hiba megesett, de váltson ki törekvést is! Megismerjük magunkat s így gyónunk majd: én ezen hibám ellen nem küzdtem, vagy néha elhagytam magam, hibámmal szemben közönyös, nembánom voltam. Tehát fogjuk meg magunkat erős, hozzáértő kézzel s terjeszkedjünk ki a) oly hibákra, melyeket szántszándékkal követtünk el, b) melyeket már többször szívünkre vettünk, c) melyek mások megütközésére szolgálnak, d) azokra, melyek visszalökhetnek, e) vagy melyek, ha csekélyek is, de nagy szenvedélyekre utalnak.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Advent, 39. old.]

De én Szent Pált nem a «l’art pour l’art»-féle elvek cáfolatára s nem a kubisták, futuristák, hedonisták, utilitaristák s más egyéb majd festő-vászonok, majd lelkiségek elmázolói ellen kéretem a betlehemi barlang szájához: hanem azért, hogy mondja meg nekünk, hogy mennyire szorulunk Krisztusra; hogy lehet-e tán mégis bizakodnunk más hatalmakban s várnunk új emberiséget s új, boldogabb világot valami más lélekmegújításból, nem pedig a Krisztuséból? Ennek a megmondására Szent Pálnál radikálisabb igazmondót nem találhatnánk; mert ő kereken kimondja, hogy akár görög, tehát pogány és művelt ember, akár pedig zsidó legyen valaki, az mind «nélkülözi az Isten dicsőségét», s csak akkor ér valamit igazában s csak akkor boldogul az Isten útjain, «ha ingyen igazul meg Isten kegyelméből a Jézus Krisztusban való váltság által» (Róm 3, 23-24). Ez aztán igazán kemény szó, s néhány ember fejében furcsa gondolatot vált ki, főleg olyanokéban, akik a modern világ tudását s technikáját s műveltségét csodálják s kísértésben vannak, hogy Szent Pálban valami világgyűlölő anachorétát lássanak. Ne lássák benne azt, hanem nézzenek inkább saját szívük mélyébe s nézzenek motorokon s rádiókon túl mélyebben a világ életébe. Ereszkedjenek le oda, az emberi bűnösség s szolgaság mélyeibe, oda, ahol Szent Pál áll; oda a tiszteletlenségnek s alávalóságnak, a tisztátlanságnak s önzésnek s kegyetlenségnek mélyeibe. Érezzék át a világ bűnösségét, s akkor megértik majd a váltságnak szükségességét, azét, melyet kizárólag Isten tehet és adhat.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Karácsony, 68-69. old.]

Bár öntudatára ébrednénk föladatainknak s Jézus iránt való kötelességeinknek! Félre a megszokottság bilincseivel, félre a lelket ölő gondolatlansággal, félre a tehetetlenséggel, nekünk szeretnünk kell Krisztust lelkesen és őszintén, tehát egész szívvel! Ha valaki csak külső gyakorlatokkal akarja megreformálni az életet, az nem fogja meg gyökerénél a fát, az csak fönn a levelek közt motoszkál; mi teljes odaadással akarjuk Krisztust szeretni, öntudatos szeretetet sürgetünk Krisztus iránt, mely tudja, hogy az evangélium a legfönségesebb, hogy Krisztus az egyedül imádandó, Krisztus az eszménykép, senkiért sem lehet úgy rajongni, senkit sem lehet exstatice úgy szeretni, mint az isteni Megváltót. Ó, bár tudnók mindnyájan átérezni azt, ami Szent Pál lelkén átvonaglott ami a középkori zárdák szüzeinek szívében égett, ami Szalézi Szent Ferenc lelkét mézessé tette, bár tudnók mi is úgy szeretni az isteni Megváltót.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 94. old.]

Csillag az értelem, a hit, a sugallat. Sötétben vagyunk, de a csillagok fénye pajzsot sző fejünk fölé. «Tempus stellae», vannak a csillagoknak, a belátásnak, a felbuzdulásnak, a megindulásnak szentelt percei, órái, vannak a jó, lelkes hangulatnak napsugaras napjai; ez a «tempus stellae», használjuk föl; ne sokat aggódjunk, hogy mi lesz velünk? megálljuk-e helyünket? Int a csillag, sugárzik, vezet; gyerünk.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Jézus gyermekkora, 122. old.]

S mit mondjak az áhítat érzelmeiről az emberek iránt? Egy szó jelzi e lelkületet: testvéreink ők! Mély részvét s nagy szolgálatkészség támad föl az emberek óriási világcsaládja iránt az áhítattól eltöltött szívben. Úgy tartja, hogy a szegények szolgálata valóságos Isten-szolgálat, a betegek gondozásában angyalokkal versenyezik, s a lelkek mentésében a hősies és találékony szeretet csodáit léptette a világba. [PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 85. old.] A hit imájában van az az erő, mely nemcsak láttat ésszel és hittel, hanem amely egyszersmind megpróbálkozik a szívvel. Az ima a szívet melegíti, a szívet minden jóra ráveszi, vagyis a hit imája az erény iskolája. Mikor a szívek felmelegednek az imában, akkor lehet reájuk vezetni azokat a lelki, szellemi vonásokat, melyeket Istenből merítünk. Már most, ha valamely ima igazán a hitnek imája azért, mivel az erény iskolája, úgy valóban az olvasó, a hit imája.

[PO ÖM, XVIII., Élet Igéi III., Szűz Mária, 17. old.]

Hogy repülnek a halovány és kipirult vőlegény felé. «Az én szerelmesem fehér és piros» (Én 5, 10). Hogy találják el az utat szívéhez... Ha beszélnek vele, úgy szólnak, mint Szent Ágnes: rajta kívül nincs más szerelmesem, nullum praeter eum amatorem admittam, ő ékesített föl engem koszorúval s gyönggyel: dexteram meam et collum meum cinxit lapidibus pretiosis... vernantibus gemmis; mel et lac ex ejus ore suscepi et sanguis ejus ornavit genas meas! Ő nekem méz és tej, édes, s az Ő vérétől gyullad ki arcom. Az Ő képe tündöklik lelkében: Ipsi sum desponsata, cui angeli serviunt, cuius pulchritudinem sol et luna mirantur; az övé vagyok, kit angyalok szolgálnak, kinek szépségétől nap és hold elhomályosul s fejemre rózsakoszorút tett: et tamquam sponsam decoravit me corona.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: A Szép Szeretet Anyja, 227. old.]

Hogy kell egy apostoli léleknek melegedni a tűznél, hogy kell az embernek ide iskolába járnia! Csak akkor lesz boldog, ha ezt eltalálja. Csak akkor lesz teljesen boldog, ha vérével, életével, erejével másokat iparkodik segíteni és mindenkit segít, akit lehet. Mily áldott hivatás, ha valaki apostolnak válik be, ha boldogságát lemondásban lelheti. De az a lemondás gazdag; boldogsággal s élvezettel teljes. Egy ily lélek oly remek, oly mély, élvezetes, hogy a gondolat másokért, minden tekintet más szükségéért s üdvözítésére, kiváltja benne az energiát, és ő dolgozik.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 111. old.]

Gondolataink oly számosak, mint az ég csillagai; szívünk érzelmei oly számíthatatlanok, mint a tenger hullámai. «Csalárd a szív», elrejti indító okait, hitegeti, szépítgeti, mert szereti önmagát; — hízeleg magának, ábrándozik arról, hogy mily jó; hisz jóakaratában, bámulja ösztöneit. Csak lassan kezdünk felülemelkedni e káprázatokon; hidegen tekintünk magunkra, s akkor észreveszünk oly tüneteket, melyek mindjobban sürgetnek, hogy vigyázzunk magunkra; megrendítik önbizalmunkat; gyanakodva vizsgálgatjuk szívünk fodrait, redőit, s kezdjük látni, hogy kevélyek, hiúk, gyávák, jellemtelenek, restek, szeszélyesek, kelletlenek, sértők s merevek, zsarnokiak, összeférhetetlenek vagyunk; — hogy megalkudtunk sok apróságon s eladtuk szívünk aspirációit, hogy durvák és műveletlenek vagyunk, hogy vastag önzés a bundánk, hogy beteges, erőtlen föllépés jellemez, — hogy nem tudunk erősen akarni, s mint a kátyúba beleakadt szekér, dülöngünk. Kár, hogy némely ember sohasem ébred, felöltözteti szívének fattyú érzelmeit az erény látszatos mezébe s elképzelt erkölcsi előkelőségének kultúráját fölépíti, mint hajdan az asszírok a városaikat — sárból!

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Advent, 38-39. old.]