Prohászka Ottokár breviáriuma

«Mert megadatik nektek azon órában, mit szóljatok.» Amikor kell, segít az Úr azon órában...! Most talán gyöngének érzem magam s gondolom, hogy ebben vagy abban a kísértésben elbuknám! Ez nem helyes pszichológia s még helytelenebb teológia; mert most nem kell a segítség; ha kell, majd lesz, s akkor másképp érzel. Hányan lettek kitartók, nagyok, erősek, hősök azon órában... Furcsa órákon, gyenge pillanatokon kell átmennünk néha, de saját hibánkból; miért nem neveljük s nem fegyelmezzük magunkat, mondván: itt is, most is hős, nagylelkű lehetsz, ha el nem hagyod magad... fogj hozzá s ne engedj.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., A második Húsvéttól a harmadikig, 240. old.]

Az Istennek tetsző világ a kereszt körül emelkedik; a kereszt kegyelme hívja létbe, a kereszt fénye csillámlik rajta, a kereszt érdeme változik ragyogó szépséggé benne. A kereszt körül gyúlnak ki, mint sötét égbolton a csillagok, a legragyogóbb lelkek, a Boldogságos Szűzön kezdve végig a szüzeken, vértanúkon; ők mind Jézus keresztjének kegyelméből valók; nem tetszik az Úristennek még a Szent Szűz sem, csak a kereszt miatt. Amit Szent Lőrinc végez, amit Szent Vince szenved, az mind csak azért tetszik az Istennek, mert az Úr Jézus keresztjét utánozza. Imádság, vergődés, esengés csak azért talál kegyelmet, mert az Úr Jézus azt a kereszten számunkra már előbb megtalálta.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 180. old.]

Ha a kegyelem az «élet magva», fejlesszük ki magunkban tőlünk telhetőleg az isteni életet a hit erejében, a remény tökéletességében, a szent szeretet bensőségében, s építsük föl ez alapra rá az igazságosságot, mértékletességet, erősséget, okosságot. És az oszlopokra ismét más oszlopokat, az erény gyakorlataiban, hogy egy erőteljes belső világ alakuljon ki bennünk. Ezt méltán várja tőlünk az Isten, mert mélyebb tekintetet vethetünk az örök, isteni életnek bennünk való titkaiba. Legyünk önérzetesek s buzgók! Önérzetesek a vértanúk önérzetével, mely Istent megtagadni, Istent elveszteni nem akar, inkább veszít mindent; mert az a minden csak földi, az a másik pedig örök és isteni. Legyetek buzgók kísértéseitek legyőzésében, ne engedjetek az Isten törvényéből egy jottát! Ha úgy éltek, megnyeritek az örök életet! Ha e gondolatok áthatják szívünket, akkor az Isten kegyelme kincsünk, gyöngyünk lesz e fejletlen életben s dicsőségünk, örömünk az örök életben! Úgy legyen!

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 322. old.]

Jézusnak első, a Szentírásban regisztrált föllépése! Bemutatja magát mint a Szentlélektől fölkent s kegyelemtől áradozó embert. «Ma teljesedett be ez az Írás előttetek.» Ez az a nagy tény, hogy maga a megtestesült Isten állt a világba bele, mint kristályhegység, melyen villog a nap s oldalaiból források fakadnak. Ilyen legyen az evangélium hirdetője... hittel, reménnyel, kegyelemmel fölkent; legyen ajkán édes az Ige. Lássék meg rajta az evangélium tendenciája; örömhírt vinni, gyógyítani, segíteni... ezek a krisztusi nyomok. «És csodálkozának a kedves igéken...» ezek a krisztusi igék; nem szidni, hanem emelni, melegíteni. «Ő pedig mondá: bizony egy próféta sem kedves hazájában.» Tisztelettel és alázattal kell közeledni a Fölségeshez. Nem szabad vele feleselni, sem pörbe szállni. Így történt, hogy már Illés a pogány özvegyhez tért be, s Elizeus szintén a pogány Naamant s nem a zsidókat gyógyította. Aki szívet nyit, ahhoz szólok. Ajtót be nem török, csak kopogok: eressz be, testvér! Ah Istenem, hová kell menekülnie az Isten igéjének s kegyelmének a világ bölcseitől, hová, kikhez? Szareptai özvegyekhez... Sőt az ember erőszakoskodik az Istennel «s kihurcolák őt s fölvivék a hegyre... hogy onnan letaszítsák»; ilyenkor a próféta elnémul... s «átmenvén közöttük, eltávozik». Uram, ajtót, kaput nyitok neked s térden állva fogadlak, kérlek, szólj; engedelmeskedem, hű szolgád s szolgálód leszek.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., A második Húsvéttól a harmadikig, 238-239. old.]

Ott, ahol föllép az ember, ahol szabadsága és belátása szerint intézkedhetik, az Isten új rendet állít föl, új célt tűz eléje s új erőket teremt az ember számára, hogy e célt elérje. Az isteni akarat az erkölcsi világban is intézőleg és teremtőleg lép föl; nem akarja, hogy az ember csak természetes erőivel iparkodjék és törekedjék, hanem külön isteni erőt, a kegyelmet bocsátja rendelkezésére. Nem akarja, hogy az ember erkölcsi nézeteit csak a természetből merítse, hanem isteni kinyilatkoztatást ad neki; a lelki élet ismét külön a természetfölötti rendbe van beállítva, rá van írva: Isten akarata. Csak ami ez imádandó akarat szerint alakul; csak ami hitből való, az tetszik az Úrnak; így akarta Ő. Akarta, hogy nélküle semmi neki tetszőt ne tehessünk; így azután az ember nem is hihet gratia nélkül; nem tehet jót gratia nélkül; silány és gyenge minden s az Isten előtt számba se jön, gratia nélkül. Ez az Ő akarata; már pedig ő az Úr!

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 142-143. old.]

Gyónásaink a mi életszükségleteink; a bűnbevallás a mi morális szervezetünk egyik törvénye. E törvényt meg kell tartanunk, s gondolom, hogy minél közvetlenebbül győződünk meg róla, annál szívesebben indulunk el lelkünk ez ellesett törvényeinek útján, s öntudatos munkásnak állunk be bánatunkban s gyónásainkban a psziché megújulásának s tisztulásának szolgálatába. Valóban nem tehetünk mást, mint hogy az adott pszichikai világban, melyet nem mi teremtünk meg, később, mikor szentelt törvényeit fölismertük, munkásoknak álljunk be. Lelkünk titokzatos voltát meg nem változtathatjuk, de igényeit kitudva, készségesebben hódolhatunk meg az Isten törvényeinek, aki a lélektisztulásnak ugyanazt az útját tűzi elénk, melyet a szív megsejtett s meg is talált.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Húsvét, 121. old.]

«Ezt hallván Jézus, mondá nekik: Nem szükséges az orvos az egészségeseknek, hanem a betegeknek.» Itt vagyok a helyemen az eltévelyedett emberek közt; nem tobzódni, hanem embereknek utat mutatni jöttem ide. Böjt, ima, köménymag, menta, templomadó emberszeretet nélkül semmire sem jó; én szeretetre tanítom őket. Úgy járok köztük, mint a jegyes, s akarok menyegzős örömöt fölkelteni bennük. Érezzék, hogy jó az Isten s orvosa a beteg léleknek; érezzék, hogy vonzza őket, mint szerető Atya és jegyes s hogy vele elintézhetik lelkük összes baját s búját. Ha ezt megtanulják, akkor böjtölni is fognak, a törvényt is betartják. — Szeretettel kell végeznem minden vallási gyakorlatot. Betű és szellem. «És sok vámos és bűnös telepedék le együtt Jézussal s az ő tanítványaival, és az írástudók és farizeusok látván, hogy Ő a vámosokkal és bűnösökkel eszik, mondák az ő tanítványainak: Miért eszik s iszik a vámosokkal s bűnösökkel a ti mesteretek?» (Mk 2, 15). Jézus szereti az életet; nem fordul el tőle; az a lélek, melynek gyönyörűsége a virág s a gyermek, beléáll az életbe s fölemeli azt. Szerette az embereket s leült közéjük, hogy legyőzze, ami köztük Istentől elfordult, ami elesett. S mint Elizeus próféta ráfeküdt a holt fiúra s a fiú éledni kezdett, úgy árasztotta ki Jézus az ő erős, virágos, meleg lelkét rájuk, hogy ők is érezzenek, hogy jobb vágyaik ébredjenek; tudta, hogy ezeket is csak egy oly élettel lehet gyógyítani, mely szebb, mint az övék; örömökkel, melyek ragyogóbbak, mint az övék; ők érezték e fölényes lelket s gyógyultak tőle. E ragyogó májusi napkelet hátterében cirpelnek még nagy bőregerek s botránkoznak a világosság csodáin. Ó Jézus, mester, hozzám jöttél; most pedig én viszonzom jöttödet s utánad tartok...!

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Az első Húsvéttól a másodikig, 177. old.]

«És átmenőben látta Lévit, Alfeus fiát, a vámon ülni és mondá neki: Kövess engem» (Mk 2, 14). a) Lévi, azaz Szent Máté látta az Urat; tudta, ki az; érezte, mily távol van tőle; látta az Urat magas fölségben s önmagát itt a mélységben, a vámpadon. Itt nyúzta, csalta az embereket, s ezek őt megvetették s gyűlölték, Jézust pedig szerették s követték. Jézus nem szedett senkitől semmit, s mégis gazdag volt; gazdag annyira, hogy mindenkinek adott; hogyan nézhet hát rá ez a hatalmas gazdag Úr! Igen ránézett, a mély belátás és észre térítés tekintetével, s hívja, hívja a legmagasabbra: mást visszautasított, ezt apostollá teszi, mert látta érdeklődését, vágyát, elégületlenségét. Minket is hív az Úr a kötelesség, fölismerés, jobb belátás, felbuzdulás révén. b) «Kövess engem.» Mily szózat, mily kinyilatkoztatás; a Krisztus-kép beleragyog a lelkébe s kitölti fénnyel s erővel. «Átmenőben» ugyan, de hódítólag. Eltörpül e hatalmas szózattal szemben érdek, elcsitul minden más hang, s könnyű lesz a szív, lendül s indul; «parancsaid útján futok, ha kitágítod szívemet.» Ugyancsak teremtő szózat; új embert alkot. — Ne kételkedjünk az erőben; sokat tehet, ha lelket talál. c) «És fölkelvén követé Őt.» Fölkel; ez már más ember, nem az, aki régen ült itt. Fölkel s elválik, elszakad; szíve azért vágyik, fáj; de a nagy elhatározás győz. — Mily rövidke szavak ezek: kivándorolt, meghalt, vagy ez: fölkelt; de mily világot takarnak; dúló, fájó érzésekkel, elhatározásokkal, megrendülésekkel teljes világot! Ezektől nem kímél meg az Úr, de megsegít, hogy lépésekkel kövessük, melyek világból világba visznek át. Hacsak szebb, tisztább, mélyebb világba jutunk, szívesen megyünk!

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Az első Húsvéttól a másodikig, 175-176. old.]

Az asszony pedig félvén és reszketvén, mivel tudta, mi történt rajta, eléjöve és leborula előtte, megmondá neki mindent igazán, Ő pedig mondá: Leányom, a te hited meggyógyított téged.» Ott reszket a jó asszony; fél, mert merész volt, meg merte érinteni az Isten fiát, ő a tisztátalan. Mily kedves, alázatos lélek! Sokszor, szentek félnek Jézushoz járulni, áldozni; keveslik érdemüket, hitványnak tartják öltözetüket, érzik gyarlóságaikat! Isten gyönyörűsége ez. Érezzem át mindezt én is, de menjek bizalommal hozzá dacára gyarlóságomnak; Ő szeretettel fogad s biztat, hogy a hit, gyógyító erő bennem is.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., A második Húsvéttól a harmadikig, 238. old.]

«És körültekinte, hogy lássa meg, ki azt cselekedte.» Senki, senki. Mind hátrál és fél; érintették Őt sokan, s most talán félnek haragjától s mentegetőznek, talán tagadják is. — Sokszor meggondolatlanul gyávák, kétszínűek vagyunk s hazudunk is; mentegetődzünk, takaródzunk. E részben is fegyelemre kell nevelnünk magunkat az ösztönszerű gyávasággal szemben, s mindig egyenesen s nyíltan kell beszélnünk. Még szubjektív nézeteinket, elágazó vélekedésünket is őszintén adjuk elő, ha kérdeznek. Olyan szép a nyílt, egyenes lelkület, bizonyára azért, mert tiszta és erős.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., A második Húsvéttól a harmadikig, 238. old.]

«És azonnal megszűnt az ő vérfolyása, és érzé testében, hogy meggyógyult; Jézus pedig azonnal észrevevén a belőle kiment erőt, a sereghez fordula, mondván: Ki illeté ruházatomat? És felelék neki tanítványai: Látod, hogy szorongat téged a sereg és azt kérded: Ki illetett engem?» (Mk 5, 29). Szinte összenyomják az Urat, de ez a testek érintése. Van lelki érintés is. Egymást érintjük szeretettel, bizalommal, kegyelettel, vagy gyűlölettel s hidegen; a meleg kéz, az érzelmes szem emberi érintés. S az Istent érintjük hittel, bizalommal, közeledéssel. Érintette Jézust Magdolna nemcsak kézzel, de lélekkel; érintette Veronika, érintette a vérfolyásos. A napsugár is érint virágbimbót, az eső érint rügyet... A szentáldozásban érintjük, ízleljük, élvezzük Krisztust: «mel et lac ex ore ejus accepi», csókja tejes és mézes nekem.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., A második Húsvéttól a harmadikig, 238. old.]

Együgyű, gyermeki bizalma van az asszonynak: hacsak ruhája szegélyét érintem... Lelkünk ösztöne ez: közeledni, érinteni, összeköttetésbe jutni. Azért lett az Isten ember, azért jött közel hozzánk, hogy mindenütt ruhája szegélyéhez férkőzzünk. A természet is az Ő virágos, csillagos, kalászos, csipkézett szegélye, de főképp az Oltáriszentségben, a szentelményekben mintha csak érintenők!... Hányszor megy el mellettem az Úr, ruhája meglegyint! Hányszor érzem Őt közel s magamban is, s átkarolom s megcsókolom. Kis gyakorlataim, milyenek az Oltáriszentség látogatása, a röpimák, a szenteltvíz használata, nagy ragaszkodást nevelnek bennem iránta. Érintem szegélyét.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., A második Húsvéttól a harmadikig, 237. old.]