Prohászka Ottokár breviáriuma

    A Szeplőtelen Fogantatásból értsük meg azt a lelkesülést, hogy az ember ne hagyja magát letapostatni, letiportatni a szeplős lelkek által, ne görnyessze nyakát a szenvedélyek igája alá, hanem hogy iparkodjék szeplőtelenül állni, küzdeni a bűn ellen, először önmagában, azután a nagyvilágban.
    Minő eszményképre van a világnak inkább szüksége, mint a szeplőtelenül fogantatott Szent Szűzre? Minő sugár fogja jobban megörvendeztetni abban az éjben, mely körülötte ijesztget, mint a szeplőtelen Szent Szűz szeméből kivillanó sugár, mely azt mondja: «Ego sum immaculata conceptio!» Minő hang biztatja az embert jobban, mikor látja, hogy sikere nincsen művének, hogy ő csak egy szikra a sötét, a vak éjben? Mily szó biztat jobban a kitartásra és odaadásra, nem törődve semmivel, mint: «Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás!»?

[PO ÖM, XIII., Élet Igéi I., A Szeplőtelen Fogantatás ünnepére, 65. old.]

    Keressük az Istent lelkünknek ez értelmi, érzelmi, erkölcsi, kedélyi nyomain s győződjünk meg róla, mikor önmagunkba merülünk. A lélek csodálatos világa az Isten tükre; nézzünk beléje s gyulladjunk föl szeretetére. Ne kicsinyeljük, hiszen az öntudat nekünk az első s fő valóság. A külvilágot is csak e belső, titokzatos energia által látom. Azért amit ez a belső világ igényel, az mind valóság lesz. Testi életünk igényel ételt, meleget, napfényt, nyugalmat, hogy el ne pusztuljon, s ez valóság és fizika. Éppen úgy igényel lelki világunk Istent, erkölcsöt, eszményt, örök célt, boldogságot, ez is valóság s vallás s élet. Ah, Uram, adj gyermekszemet! Gyermekszemmel nézek lelkembe és beléd: kérdezlek folyton s hiszek feleleteidben, melyeket magamban hallok. ... Mennyire szeretlek hát téged, édes, tiszta, isteni világom. «Signatum est super me lumen vultus tui.» A te arcod ragyog rám, vagyis a végtelen, szellemi valóság, a szépség és jóság, az erő és boldogság. .. A «minden», végtelen boldog életben kifejezve; az ragyog reám; belőle vagyok s feléje török; s ha szerinte élek, bizonnyal hozzá érek s benne élek majd. Az pedig annyit tesz, hogy az a csodás élet, az az életem, mely bennem jelentkezik s vágyaimban feszül s fejlik, valamikor vele telik el majd teljesen. Vele, a napfénynél végtelenszer szebb, színgazdagabb fénnyel; vele, minden édességnél s zamatnál édesebb s élvezetesebb ízléssel; vele, minden örömnél lendületesebb s erősebb élettel. Isteni életre hív engem; ad erőket, kegyelmet, hogy arra képes legyek I Justificabit ipse justus servus  meus multos (Isai. 53, 11). Az én igaz szolgám sokat megigazulttá tesz. 

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., A második Húsvéttól a harmadikig, 182-183. old.]

    Mindnyájan keressük Őt, mert először is megnyugvást ad nekünk az iránt, hogy bűneink megbocsáttatnak, s azután, hogy részünk lesz a diadalmas, isteni, örök életben. Lelkünk mindenekelőtt bűnbocsánatot sürget, mert az erkölcsi világrend fölségében észreveszi s imádja a boldogító vagy kárhoztató isteni akaratot. Értsük meg az emberi szívet: nem tudni, nem kérni, nem bízni, hanem lenni akar; nem akar tönkremenni. Sok a bűne... s a szív kiáltása a tisztaság s a szeplőtelenség, tehát bűnbocsánat után, ez a legősibb, legmegrendítőbb zsoltár. Tiszta szívet adj Uram, különben elveszek... s Jézus jön s biztat: adok! Ez az a nagy tény, melyet nem a világ, ez az a fontos értesülés, melyet nem a tudomány, művészet, kultúra közvetít.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Az első Húsvéttól a másodikig, 167. old.]

    A Messiás azért jött, hogy Isten szent akaratát teljesítse; az Isten-anya ismerte föl legjobban fiának a küldetését, kivette belőle, hogy Ő csak arra való, hogy az Isten akaratát teljesítse. Ez az akarat elsősorban is kötelező akarat, az Úrnak akarata, mely hirdeti: nekem hódol mindenki, nekem hajlik meg minden térd! Kell engedelmeskednetek! Hajtsuk meg, K. H. (Kedves Hívek), fejünket, térdünket a végtelen Úr előtt. Járjuk át magunkat az engedelmesség mélységes tiszteletével, hogy ahol csak meglátszik az Isten akaratának nyoma, ahol csak megcsillan az ő legfelsőbb akaratának megnyilatkozása, hódoljunk neki. Ez az ember első kötelessége és boldogsága. Ellenkezni Isten akaratával, ez a pokol. Ahol az Isten akarata érvényesül, minél több van belőle, annál több ott a boldogság; ahol száműzve van az Isten akarata, ott a bűn, a pokol van otthon. A mai világban nekünk kell elsősorban példát adnunk, hogy az Isten akaratát teljesítsük. Mert a mai világ atmoszférája a szabadság. Minden ember született individualista, aki azt gondolja, hogy nem érvényesül máskép, mint ha saját akaratát, önfejét, vágyait követi. Igaz, nincs érvényesülés, csak szabad akarat által; de annak a szabad akaratnak teljesen az Úristen akarata alatt kell állnia.

[PO ÖM, XVIII., Élet Igéi III., Szűz Mária, 7-8. old.]

    Gondolom pedig, hogy a lélek tisztulásának három foka van. Először is a léleknek tisztába kell öltözködnie, hogy a törvényt megtartsa. A törvény engedelmességet kíván; az engedelmesség pedig saját akaratunknak más, felsőbb hatalom alá való hajtása; nem más, mint lemondás saját akaratunkról, s hódolás egy más akaratnak. Mindenkinek engedelmeskedni kell. Nemcsak nekünk; a Boldogságos Szűz, az Isten-anya is, dacára minden kegyelmének, méltóságának, engedelmeskedni tartozott. Mikor a templomban karjaira emelte az isteni gyermeket, még jobban átérezte ezt, mert hiszen ennek a kis szívnek lüktetése éreztette vele a próféta szavait: Obedientiam volo ... engedelmeskedni akarok.

[PO ÖM, XVIII., Élet Igéi III., Szűz Mária, 7-8. old.]

    Minden lélek, amely érez, ráhajtja fejét arra a kinyitott Szentírásra; szeretné megálmodni, hogy mi lesz vele? De akárhogy tépelődik és akárhogy okoskodik és bármiképp szorgoskodik, nem bírja lefejteni a predestináció könyvének pecsétjét, amelyet ha lefejtene, megtudná, hogy mi van róla írva, hogy mi lesz vele: Üdvözülök-e én, vagy nem? Boldogul-e az én lelkem, vagy nem? Miután elsöpri majd a világbomlás ezt a hazát és földet, hol lesz az én hazám? Miután szétbomlik minden ház és megszakad minden kötelék, hol lesz az én otthonom? Mi lesz velem? — Ezzel a nagy kérdéssel szemben nincs az embernek más feladata, mint kitartani. Azért a visszhang, melyet ez a lágy és édes csengés kelt lelkünkben, más nem lehet, mint hogy: tarts ki! Esto fidelis! Nagyon félek, nem tudom, hogy mikor botlom, nem tudom, hogy mikor ernyed meg az én buzgalmam: tarts ki! Önérzetem gyengesége azt mondja nekem: akárhogy akarsz kitartani, gyenge vagy; erre pedig más biztatást nem találok, mint azt, hogy: imádkozzál! Megrendül valóm, csuklik térdem; üdvözülésem gondjainak terhe alatt nem tehetek mást, mint hogy alázattal leborulok és kérem a végső állhatatosság kegyelmét.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 333-334. old.]

    Az áldozat a maga legtökéletesebb és legfelségesebb fokán jelenti a teljes odaadást. Az Úr Jézus ezen áldozati szellemmel jelent meg köztünk. Nem akarom ezt nagyon nyomatékosítani, jóllehet tudom, K. H. (Kedves Hívek), hogy hasadhatnak ránk is idők, körülmények, mikor az áldozatnak véresebb alakja lép elénk és követeli: hódolj nekem. Nem élünk sokszor nagyon távol attól, hogy életünket is fel kell áldoznunk; legalább is érzelmeinknek olyanoknak kell lenniök, hogy a veszedelmet ne nagyon nézzük. Nem lehet itt megvonni szigorúan a határt, hol végződik a kötelesség és hol kezdődik az áldozatkészség, ez a kettő a szeretetben annyira elmosódott, hogy megvonni a határokat nem lehet. S mily közel áll az ily ember a teljes odaadás áldozatához, mily közel áll a halál veszedelméhez; mily könnyen valósul meg rajta is a szó: majorem caritatem nemo habet... Legalább lelkendezzünk eme szellem után. Non faciam animam meam pretiosiorem, quam me. Ne legyen életünk drágább, mint eszméink. Az áldozatos lélek mindent odaad önmagáért.
    Ezt a három fokát az áldozatnak kérjük a Szent Szűztől: puhítsa meg lelkünket, hogy az áldozat szép formáit magunkra ölthessük. Engedelmeskedjünk szívesen a törvénynek, hozzuk meg lelkesen az erény áldozatait, hogy az Úr Isten felsegítsen az áldozat magaslatára, ahol az ember életét és vérét is felajánlja azért, ami a legtökéletesebb, a Krisztushoz való hasonulásáért. Amen.

[PO ÖM, XVIII., Élet Igéi III., Szűz Mária, 10. old.]

    Ne ámítsuk önmagunkat készakarva, ne hintsünk port saját szemeinkbe; hanem merjünk belenézni lelkünkbe; hisz azért gyónunk, hogy a mérget kivessük; nyúljunk hát bele lelkünk sebeibe! Azért gyónunk, hogy az Isten előtt bízvást megálljunk; hát tartsunk komoly ítéletet magunk fölött. Félre a gondatlansággal; az éppúgy elvezet a pokolba, mint a tettetés. Ha valaki azért került a pokolba, mert gondatlan volt s nem törődött lelkével, vagy azért, mert ismerte bűnét, de meg nem bánta: biz az egyre megy…

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 155. old.]

    Az első föltétel az, hogy a kegyelem állapotában végezzük jócselekedeteinket. Megjegyzem, hogy itt cselekedetek alatt nemcsak a látható, külső műveket értjük, hanem mindent, amit az ember akar és megkíván, tervez, beszél, tesz és tűr. Amit kívül nem látni, az az ember belső világa, melyben szintén minden Isten előtt folyik le; Isten veszi számba annak minden lüktetését, s előtte minden belső moccanásunk, gerjedelmünk s vágyódásunk tudva van. Tehát egész belső és külső életünkről van itt szó; ez az egész élet Istené lehet, s Isten szemei előtt oly ragyogó lehet, mint egy kristályos, jegeces barlang, melybe a napfényt árasztottuk. A föltétel pedig, mely alatt a legkisebb s legközönségesebb cselekedetekből örök érdem válik, az, hogy a kegyelem állapotában legyen a lelkünk.
    Kegyelem állapotában legyen, vagyis Krisztussal összeköttetésben legyen s ezáltal isteni életet éljen.
    Ezt az összeköttetést jelezte az Úr, midőn mondotta: «Én vagyok a szőlőtő s ti a szőlővesszők. Aki bennem marad s én ő benne, az sok gyümölcsöt terem. Nélkülem semmit sem cselekedhettek.» (Jn 15, 5). Igen; Krisztus Urunk az örök élet tőkéje, s csak e tőkén fakad az a gyümölcs, mely az Istennek tetszik, s azért azt aztán az örökkévalóságra méltatja.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 103. old.]

    «És minekutána elérkeztek az Ő tisztulásának napjai, Mózes törvénye szerint, Jeruzsálembe vivék őt, hogy bemutassák az Úrnak» (Lk 2, 22). Midőn a szülés után a mózesi törvény által meghatározott idő eltelt, minden édesanya fölment a templomba, hogy elsőszülöttjét, ha fiúgyermek volt, az Úrnak szentelje s önmagáért a tisztulási áldozatot bemutassa. Így tett a Szent Szűz, ő is fölment, hogy bemutassa elsőszülöttjét; de míg a többi anya csak jelképesen áldozta föl fiát, addig a Szent Szűz átértette s átérezte ez áldozat nagy s keserves valóságát, Ő oly megrendítő hittel megy föl a templomba, amilyennel Ábrahám ment hajdan a Mória-hegyre, hogy fiát föláldozza. Ábrahám föláldozta gyermekéhez való szeretetét s hozzáfűződő minden reményét az áldozatot követelő isteni szeretetnek, bár nem értette, hogy miképpen legyen ő, ha fia most meghal, «sok nemzetnek atyja»; a Szent Szűz ellenben már megértette Izajás szavát: «ha életét adja a bűnért, hosszú életű ivadékot lát» (Iz 53, 16); ő megértette, hogy Szent Fiának vére lesz a nemzetek magva, hogy azok belőle sarjadnak; megértette, átszenvedte, s így hozta áldozatát. Az Úr adta a gyermeket neki; negyven napra adta oda, mikor elvonultságában, csendes magányában élvezte, imádta, csókolta; most negyven nap múlva visszakéri, s ő odaadja. Fölviszi, hogy a törvény szerint az Úr joga reá tábláztassék, hogy a világ terhe reá háríttassék, s hogy az Úr már most fogadja el vérét s életét. Mily nagy érzések és szenvedélyek ütköznek a Szent Szűz lelkében! Aki őt látja, a halovány édesanyát, az egyszerű, szegényesen öltözött nőt, nem sejtené az érzések s az öntudat végtelen méreteit. Pedig a megváltás egész nagy terve és konfliktusa eleven érzéssé s hősiességgé fakadt föl benne.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: A Szép Szeretet Anyja, 256. old.]

    Akárhány embert, asszonyt kérdeztem már, hogy hát mit kell tenni, hogyan kell előkészülni, mikor az ember gyónni megy; azt felelték, hogy imádkozni kell, hogy az ember ne vétkezzék, vagy azt, hogy bocsánatot kell kérni a jó Istentől; de alig volt köztük, ki rámondta volna: meg kell vizsgálnom lelkiismeretemet. Pedig ez az első teendője az embernek, a bűnbánónak, aki komolyan keresi az Isten kegyelmét. Szíve vágya neki a jó gyónás, de jól gyónni nem lehet lelkiismeret-vizsgálat nélkül; be akarja vallani az Isten helyettesének bűneit; de mit vall be, ha nem szállt előbb szívébe? Mint fogja kitárni a gyónásban szívét, ha ez a szív előtte is egy ismeretlen mélység? Mint fogja ráolvasni önmagára az ítéletet, ha élete önmaga előtt is egy lepecsételt könyv, a gondatlanságnak, könnyelműségnek, tudatlanságnak, önámításnak pecsétjével lezárt titok? Föl kell szakítani e pecsétet; ki kell nyitni ezt a könyvet; rá kell olvasni bűneinkre az ítéletet; ki kell tárni a gyónásban szívünket; be kell hatolni az elmúlt évek mélységébe; más szóval: meg kell vizsgálnunk jól lelkiismeretünket, hogy mit vétkeztünk, hányszor estünk, buktunk, mi rosszat tettünk, mi mindent mulasztottunk. Csak az ilyen fölszántott, megforgatott földbe esik termékenyen az Isten kegyelme, — a bánat harmata; csak az ilyen léleknek lesz a gyónásból igazi haszna.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 150. old.]

    Az egész életet kell fölkarolnunk, a tehetségeknek egész rendszerét kell nevelnünk, erőt és erényt, szépséget és fegyelmet, örömöt és munkát kell művelnünk s mindezt a léleknek uralma alá állítanunk, hogy a pünkösdi Lélek melegétől fejlődjék a lélek, s úgy fejlődjék, hogy kivirágozzék tőle az erő s az élet szépsége.
    Nem szabad a testet agyonütni lélekkel; nem szabad az erőt száműzni erénnyel; nem szabad az ifjú lelkesülésnek tüzét lelohasztani pusztaságba vágyó lelkülettel; valamint végzetes tévedés az erős és nemes természetet az Isten ellenfeléül föltüntetni.
    De ha ezt nem szabad, és bűnt követ el, aki csak meg is kísérli, ugyan szabad lesz-e a lelket agyonütni testtel, szabad lesz-e a szenvedélyek tűzvészét ráirányítani a szívnek nemes, tiszta hajtásaira s az ideálokat elhomályosítani a szabadosságnak s a kicsapongásnak gőzeivel?

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 130. old.]