Prohászka Ottokár breviáriuma

És jóllehet az egész emberiség a nyomorúságok örvényében nem fogadhatja az Úr Jézust más érzelemmel, mint a legforróbb vággyal, mégis ennek az emberiségnek vágya hideg és kemény, mert urat vár és győzőt, vaspálcával várja a népek letipróját; hanem az a Szűz várja gyermekét. Hideg az a vágy, mely csak urat vár, hanem az a vágy, mely a testvért várja, az igazán meleg. Sötét az a vágy, mely csak királyt vár, ki országát felállítsa a földön és akinek hódoljon minden; hanem az a vágy, mely gyermeket vár, az már gyengéd, édes vágy. Íme, ez a vágy csak az édesanya lelkében fejlődhetett. Azért a Boldogságos Szűznek szíve a legeszményibb és leglelkibb és leggyengédebb vágynak törzse, rajta fakadt ki ez a szép virág. A Boldogságos Szűznek a vágya az az igazi vágy, amellyel akarta az Isten váratni magát, akarta, hogy várjuk Őt mint testvért és mint gyermeket; azt pedig mástól nem tanulhatjuk meg, csakis a Boldogságos Szűztől.

[PO ÖM, XVIII., Élet Igéi III., Szűz Mária, 41. old.]

Az adventben a keresztény hit és gyengéd érzék a Boldogságos Szűzben először a vágyódó lelket tiszteli. Mikor a Boldogságos Szűznek szemérmes és alázatos vallomása után: Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint, az örök Ige testté lett, lángba borította annak a Szűznek szívét és lelkét; minden imája, minden érzelme, minden gondolata egy szent vágyban gyúlt ki: az anyának vágyában azon gyermek után, kit szíve alatt hordozott. Nincs gyengédebb, nincs érzékenyebb szív, mely az emberiség nagy vágyait felfogja, mely a küszködő, reménykedő lelkek dobbanásait megőrizze, mely a hitet, reményt és szeretetet Isten iránt s Messiása iránt hívebben kifejezze, mint a Boldogságos Szent Szűznek vágyódó lelke és szíve.

[PO ÖM, XVIII., Élet Igéi III., Szűz Mária, 40-41. old.]

A lelki élet tanítói egyre hangoztatják: nem szabad túl sokat dolgozni. Különös paradoxonnak, ellentmondásnak látszik ez: buzdítanak, hogy dolgozzunk minél többet az Isten dicsőségére; szemeink elé állítanak szellemi óriásokat, Xavéri szent Ferencet, Szent Ignácot, Néri szent Fülöpöt s aztán rávágják: Nem szabad túl sokat dolgozni. Mennyit nem szabad dolgozni? Soha annyit, hogy az ember elhanyagolja magát; nem szabad annyit gyóntatni, hogy az ember maga ne gyónjék; nem szabad annyit dolgozni, hogy a lelki olvasmányt vagy a breviáriumot elmulassza; mert mit használ az olyan munka, melynél fogva a legfőbb munkát kicsinyeljük vagy elmulasztjuk. Íme, a szétforgácsolt, irányát és erényét vesztett akarat. Akarni, amit az Isten akar: ez a valódi bölcsesség! Ezen egységesítés által lesz az ember osztatlan, már pedig aki erős akar lenni, annak osztatlannak is kell lennie.

[PO ÖM, XVIII., Élet Igéi III., Alkalmi szentbeszédek, 209. old.]

Az adventben az idő sürget; eseményei világraszólók. Mint a Szentírás mondja: hegyek hegyekre torlódnak s fölöttük emelkedik fel a nap, a Messiás, akihez özönlenek a népek: elbódul a lélek a népek örömében; ki érti meg azt, hogy mi történik itt? A kereszténység a Szent Szűz szívéhez zarándokol el, ragyogó vágyaiból, szent indulataiból megérti, hogy mi lesz? Innen van, hogy mi mindnyájan annyira vonzódunk ahhoz a Boldogságos Szűzhöz. Innen van, hogy a felséges templom előtt, mely még zárva van az adventben, áll egy kép, mely ékesen szóló és melegen érző: a Boldogságos Szűz Mária. Mert az ő lelke a lelkek eszménye, és az ő szíve a szívek felgyújtója, és az ő nyelve fog nekem adni kellő szavakat, hogy hogyan járuljunk ahhoz, ki hozzánk jő, mert Aki a Szent Szüzet édesanyává tette és az ő vérét édes tejjé forralta, Az adott az ő szívébe is kellő érzelmeket, melyekkel Őt üdvözölnünk illik.

[PO ÖM, XVIII., Élet Igéi III., Szűz Mária, 40. old.]

Hát, K. H. (Kedves Hívek), mi is úgy akarunk élni, ahogy az Úr Jézus azt tőlünk kívánja s ahogy kívánságát az evangélium nagy képes kiadásában az élet színeivel, közvetlenségével s melegével kifejezésre hozta, mintha azt mondaná: Emberek, akartok gyöngyéletet, itt van a názáreti kis ház. Vonuljatok bele az otthonba, dolgozzatok serényen s istenileg fogtok élni. Ha azt a sok apró dolgot reggeltől estig és estétől reggelig a názáreti ház szellemében végezzük, életünk nem lesz taposó malom, hanem édenkert; házunk nem lesz rabság, hanem gyöngyház; életünk nem lesz ment az idealizmustól, hanem ellenkezőleg az idealizmus zárt kertje. Életünkön kedvét fogja találni az Isten, s az az isteni élet, mely az Istennek tetszik. A názáreti ház nyílt kapuval hívogat; máshová nem térhetünk, hanem a keresztény isteni életnek menhelyébe kell mennünk, lépjünk oda bízvást. Kis vagy mondjuk inkább nagy dolgokra születtünk; egy isteni életnek nagy feladata vár reánk, azt csak a názáreti házban oldhatjuk meg; lépjünk be; a kapura az van írva: Isten hozott.

[PO ÖM, XVIII., Élet Igéi III., Szentek, 80-81. old.]

Ily imádkozókat akar az apostol, kik zengedeznek «zsoltárokkal, dicséretekkel és lelki énekekkel» (Ef 5, 19), s akik kérni is tudnak, hogy alázatukban meghajlítsák az isteni akaratot. Uram, adtál lelket, akarod, hogy akarjak; lefogtál a szükségesség láncaiba, a fizikának vaspántjaiba, de szükségesség s fizika fölé kiemelkedő akaratot adtál; tehát akarod, hogy kérjek, hogy elnyögjem, ami szívemben van. Te töltöd meg lelkemet, hogy kicsorduljon, íme, lábaid elé öntöm érzelmeimet! Ó segíts; segíts s erősíts! Lelkem még fejletlen, emelj föl magadhoz s adj erőt, hogy a belátás s a kötelesség útjain tele szívvel járjak s ne csak járjak, hanem szárnyaljak. A társadalmi állás s a hivatalbeli kötelességeknek értelmetlen s száraz világába beleállítom a te illetéseidtől fölmelegedett szívemet; lelkeddel akarok eltelni, hogy éltem poros útjainak széleit is isteni érzelmeknek flórája díszítse. Így könnyebb is s igazabb is az élet.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., A második Húsvéttól a harmadikig, 183-184. old.]

A puszta emberének szava nem ének; szózata nem édes, nem hízeleg, de belevág a lélekbe. Inkább sivító tavaszi szélnek mondom, mely jeges, de tisztít; megmozgat minden ágat, letöri a korhadt gallyat; a halálra szántak meghalnak tőle, de akikben életrevalóság van, azok összeborzadva bár, de fölélednek. — Penitencia, önmegtagadás, viperák fajzati, tűzre való pelyva, ez mind igaz rólam is; alázattal elfogadom. Ez a beszéd szétszedi a mámort, a fátyol szétfoszlik s megpillantom szegényes, kényes, erőtlen lelkemet; be jó ez a borzadás; az élet ereje borzong végig rajtam! S magáról is hogy beszél: ő a puszta embere, s Urának saruszíját sem méltó megoldani. — Van ott mélység, ahonnan ily erő és érzés emelkedik.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Advent, 18. old.]

Valóban kegyes és irgalmas és édes nekünk az Üdvözítő anyja! Bár ezt magam is tapasztaltam, de azért mégsem látom át, hanem inkább csak sejtem, hogy mily segítő kegyelmek áradnak ki a Szent Szűz révén a lelki világ tengereinek hajótöröttjeire. S azért van itt inkább csak a sejtelmeknek helye, mert ez a kegyesség nem csap lármát, nem vezet számadást, sem naplót a sok jóról, amit tesz; sőt ellenkezőleg, takarja a botrányt, felejti a bűnt s a bátortalanságot, mintha soha sem esett volna meg. A jóság nem vezet statisztikát; még szemrehányást sem csinál s nem érezteti meg velünk hűtlenségünket, hanem szívből örül, ha egy lelket megment s csak ennek a boldogító jelenvalóságnak él. Ami volt, az nincs már, a bűn is volt, de most már nincs; a valóság tehát az, hogy a jó győzött, s a jóság ennek örül. Minden jóság hasonlít e részben a nagy isteni jósághoz, melyről az Írás mondja, hogy a rosszat felejti, ha megbánjuk, s hogy azt a tenger mélyébe temeti.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: A Szép Szeretet Anyja, 252. old.]

A régi advent elmúlt; a mostani advent folytonos, s minden egyes lélekben ismétlődik. A lélek alszik... téved... dermed; föl kell ébresztenünk. Némely lelket elfojtott a test; él benne az állat, alszik az ember. Mást elborított a káprázat, eltelt magával; él benne az öntelt ember, alszik az isteni ember. Minden ember többé-kevésbé szomnambul az isteni világban; él, jár, de inkább csak alvajáró; le van borítva öntudata öntudatlansággal, elfogultsággal, gyöngeséggel, s az isteni élet kő- és jégkérgeken iparkodik áttörni. Bennem is mennyi egyoldalúság, hiba, hiány, kis-kaliber, idegesség, ellenszenv, — mennyi pára, árny és homály, — mennyi kitaposott útja az öntudatlan indulatjárásnak. Éjben állok valamiképp; lelkiismeretem s isteni sugallatok mind megannyi prófétai szó; ébresztgetnek, fölráznak, iparkodnak fölszabadítani a káprázattól! Illumina oculos meos...! Látni akarok, látni önmagamat. Tisztulni akarok s alakulni.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Advent, 10. old.]

Az egész emberi nem is nagy csatát vesztett, s egészen ellensége kezébe esett egykoron. Az ördög a bűnbeesés után az emberi nem nyakára hágott s mondá: Enyém vagy; az örök rabszolgaság láncára fűzlek; öldökléssel és gyűlölettel töltöm majd el a földet, a másik világon pedig tűzzel-vassal pusztítlak; tönkreteszem minden örömödet; elveszem minden reményedet, s szerencsétlen leszesz itt s a másvilágon. Íme, az eredeti bűn által tényleg szegények lettünk. Beteg szülőknek beteg gyermekei, száműzött szülőknek száműzött gyermekei, méltóságukat vesztett szülők igénytelen gyermekei, hazátlan s a nagy király előtt kegyvesztett szülőknek megbélyegzett gyermekei. Ki tehet róla? Mi nem. Sirathatjuk, mint a gyermek sirathatja szülei elveszett birtokát, melyet vissza nem szerezhet soha.

[PO ÖM, XVIII., Élet Igéi III., Szűz Mária, 44-45. old.]

Ha a purgatóriumra gondolok, nekem elsősorban nem a passzív, hanem az aktív elem jön eszembe. Ezek a lelkek, mint Szent Katalin állítja, nem kényszerből, hanem készségből szenvednek; miután érzik, hogy tökéletlenek, át akarnak idomulni, ki akarják magukból szenvedni a tökéletlenséget. Mikor a vas olvad, megtisztul a salakjától, ez az olvadás, ez az izzás nem szenvedés, hanem tökéletesedés. A tűz, mely a vasat szétszedi, ránk azt a benyomást teszi, hogy romboló hatalom; voltaképp pedig tökéletesít: úgy a tisztítótűz is szenvedést hoz ugyan, de tökéletesedést is. Ez a folyamat nemcsak a szenvedésnek, hanem a tökéletesedésnek is törvénye. Amellett azonban valóságos elégtétel; a megsértett isteni Fölségnek nyújtott elégtétel. S az elégtétel fáj; fájdalmunkban szolgáltatjuk azt az Úrnak. Így akarta az Isten.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 311. old.]

De ez az advent, mely volt, figyelmeztet arra az adventre, mely van, melyben az Úr jövőfélben van. Jön felénk az Úr! A mi egész életünk advent. Ennek az adventnek karácsonya a halál után Krisztus kegyes és irgalmas arcára vetett tekintetünk; az az első tekintet, melyet a kegyelem állapotában kimúlt lélek az Úrra vet, befejezi az élet adventjét. Ó hát csak így legyen! Mitis atque festivus Christi Jesu tibi aspectus appareat. Lásd meg lelkem Krisztus kegyes és diadalmas arcát!

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Advent, 7. old.]