Prohászka Ottokár - Elmélkedések az Evangéliumról

a) A Szűz a tökéletes ember, hol ész, szív, kedély a legteljesebb összhangban egyesül; az új ember, ki romlatlanságában szerencsésen kifejleszthette minden vonását. Belső világa s külseje is olyan, mint az a gyönyörűséges dóm, melynek minden vonala a legszédítőbb magasságban is hűen van kihúzva, – sehol rajzhiba, sehol zsugorodás rajta, tökéletes minden rózsája, ága-boga; az Isten gondolta, rajzolta, mintázta; – ő a királyleány, ő isteni szűz; – mint szivárványos angyalfej emelkedtél föl csillagaink közé, – tekinteted mint a csillagok rezgő fénye, s aureolád zöldes, kékes, rubinos sugárzásban tündökölt! – Ó szép, szép lélek; nézd e nyomorult, szegény állatembert, a porba lökve és a sárban bukdácsolva, lehet-e még nagyobb romlása? szerelmében ráismersz a vadállatra, önzésében a zsarnokra; mosolyért vagy langyos kis élvezetért odaadja Istenét. Ó, a te lelked az értelmi szépség, a szellemi fölény, a tudás s az ítélet örvényes világa, – erősség méltóságos hatalomban, új Isten-tiszteletnek, imádásnak, szeretetnek forrása… az Isten végtelenül jobban szeret téged, mint az egész világot.

b) Ezt az isteni embert, a Szent Szűzet, vonta magához az Úr; tetszett neki, mert övé volt s lehajlott hozzája. Nem is lehetett ez máskép, hogy mikor kivirágzott az emberiség 4000 éves agávéja, pompásan és tündöklően a mi kedves Szűzünkben, rászállt az erő, a bölcseség és szépség „Igéje”, mint a méhecske, és behatolt és szívta mézét s élvezte gyönyörű lelkét. Méhecske, mely csak virágot keres s mézet szív, lehetne-e azt neki rossz néven vennünk, hogy a tövisek közt szálldogálva, este a tiszta agávé virágára ne szálljon?! Legyen szívem, édes Jézusom, a te virágod, szállj rám s szívd ki szeretetem mézét; – nem vagyok oly tündéri, oly fölséges lélek, – lelkemben nem emelkedik a szellemi királyság trónja, – szolga vagyok; nincs bennem nyoma a királyi vonásoknak; romok közt, az inkák romjai közt füstös lyukban lakom. Ó, szellemi fölség királyasszonya, tekints le reám! Ha szegény vagyok is, de mosdatlan, rongyos nem leszek.

c) Ezt a szépséget élvezi a Szent Szűz maga, élvezi s örvend rajta; érzi erejét és énekbe tör ki lelkének gazdagsága. Jól jellemzi ezt a Szeplőtelen Fogantatás miséjének bekezdése: „Gaudens gaudebo in Domino et exultabit anima mea!” Örvendezek, repes a szívem, mert látom magamat, látom, hogy választottja vagyok, páratlanul, egyetlenül szép menyasszonyi ruhában… tamquam sponsa ornata…! Azért kitört szívemből a hála: „exaltabo te Domine, quoniam suscepisti me nec delectasti inimicos meos super me!” Eltűnt az ellenség győzelmi mámora, káröröme, nem kacag, zsákmány helyett fut csúfos vereséggel. Ó csendes, édes, erős, kedves Deborah… győztél! Magnificat-od az Isten hatalmának éneke, ki benned győzött! „Gloriose magnificatus est, equum et ascensorem ejus dejecit in mare…” Megdicsőült benned az Úr, a lovast lovastul a tengerbe dobta.

A szeplőtelen szív e bensőséges öröme, az értelmes teremtés e legragyogóbb glóriája az a tiszta sugár, mely Istenre verődik vissza.

„És eloszlott nyelvek jelenének meg nekik, mint a tűzláng…” (Ap.Cs. 2,3). 

a) A nyelvek pünkösdi ajándéka azt jelzi, amit a jó pásztor képe: közlekedést, érintkezést, utánjárást, egymástmegértést; azt jelenti, hogy menjetek a népekhez, beszéljetek nyelvükön, értsétek meg őket, hogy megértsenek titeket. Igazság s kegyelem van nálatok; közöljétek azt velük, járjatok utánuk. Ne álljatok félre, mondván: Krisztus megigérte, hogy a pokol kapui nem vesznek erőt rajtunk; nem mi szorulunk a népekre, hanem a népek reánk. Ez nem pünkösdi nyelv; ez nem a szellem nyelve, mely hódít; ez nem a lélek nyelve, mely éltetően, üdítően akar kihatni. A mi elvünk nem a „l’art pour l’art”; nem az elszigeteltség, hogy ez evangéliumból csak morzsák hulljanak a világnak; hanem legyen az övé az egész pünkösdi igazság. Adni, adni, szórni, közölni… ez pünkösd. 

b) „És betelének mindnyájan Szentlélekkel…” Krisztus lelkével teltek be; ez a lélek lett az ő lelkük, és ettől elváltozott világuk. Mondhatnók, a géniusz kongeniális férfiakat támasztott. – Ez kell; Krisztus nagy gondolatait kell felvennünk; motívumainak mélységét és erejét átélnünk, és azokat egyéniségünkben sajátosan és szerencsésen kialakítanunk. Apostolok lélekből lesznek; papok csak apostoli rokonlelkek lehetnek; kongeniális emberek; lelkük a Szentlélek. Ezt a lelket kell a szentelésben venniök és azt fölgerjeszteniök, mert bennük van a „kézrátétel” által. 

Higgyük azt, hogy bennük van; de energia, elmélyedés, megindulás, elérzékenyülés kell hozzá, hogy azt fölébresszük s erejét kifejthessük. 

c) Különben pedig mindenkinek való a Szentlélek s napjainkban számosan vannak, kik utána vágynak. Ő az egyház lelke. Ő nevelte a kereszténységet hősies életre. Ez egyházban minden lélek közvetlen összeköttetésben áll a Szentlélekkel, az élteti és eleveníti. Az egész életet kell e Léleknek átjárnia: szemléletet és akaratot, spekulációt és cselekvést, s meg kell nyilatkoznia gyengéd érzékben az erkölcsi iránt. Jöjj te csodálatos, teremtő, alakító lélek! 

„És eloszlott nyelvek jelenének meg nekik, mint a tűzláng” (Ap.Cs. 2,3). 

a) A Lélek kereszteli apostolokká a tanítványokat. Jézusnak nagy fogalma van az apostolról; ki nem születik vérből és csontból, hanem Szentlélekből. Jézus már megkeresztelte Simon Pétert, Andrást s a többit; iskolájában nevelte, de a képesítést nem adta meg nekik földi életében, azt az égből küldte; ez volt az a „virtus ex alto”. Tűzbe s fénybe merítette lelküket és látók lettek igazán; nem vízzel, hanem tűzzel járta át őket, mely kivette a földies érzés salakját; mely ahhoz a Krisztushoz forrasztotta őket (eritis mihi testes); lelket adott nekik, mely félni elfelejtett (non timebis a facie eorum) és homlokot, kovakemény homlokot (dabo tibi frontem siliceam). Szívük kigyulladt s melegített, s e melegtől lett tavasz a földön; kizöldült az egyház gyökere, kifakadt szelleme és megkezdődött a történelem, az igazi emberélet! S ezekre a tűzzel és fénnyel átjárt lelkekre öntötte ki a Szentlélek a maga ajándékait: mély Isten- és Krisztus-szeretetet, csalhatatlan theológiát, világküldetést s hozzá kedvet és joghatóságot. Ó Szentlélek, te jól keresztelsz, tűzzel keresztelsz és tüzes lelkeket szülsz, és amellett alázatos, türelmes, kenetes, édes lelkeket. Csupa „vas electionis” kerül ki kezedből, te ihletett, teremtő művész. Veni sancte Spiritus! 

b) S hol születnek az apostolok? A coenaculumban, az utolsó vacsora termében. Oda gyűltek, hol legédesebb emlékeik, hol Krisztus főpapi imájának visszhangjai zsongtak, hol a padlón meg voltak még a lábmosás vízfoltjai, ahol még Krisztus lelke járt. Itt e szent, édes helyen, Jézus szíve kiáradásának legemlékezetesebb színhelyén. Itt, hol minden oly hatalommal ragadta meg őket s Jézus emlékezete szívüket lángra élesztette. Itt, ahol az utolsó vacsora asztala, az az oltár állt, melyen először mutatta be az Úr a maga titokzatosan szerető szívét Istennek. Itt, ahol az „ingyen adott kegyelem” legfőbb ünnepét ülhette! Itt, e titokzatos atmoszférában lépett föl az a típus, mely nem zsidó, nem római, nem görög, hanem krisztusi, azaz apostoli! Itt csendült meg az emberi nyelvnek az az akcentusa, mely nem férfi, nem női hang, hanem az igazság hangja, az angyalok akcentusa, kik se nem férfiak, se nem nők, hanem szellemek. – Az apostolság legmélyebb inspirációit azok bírják, kik az Eucharisztia életét élik. Azok mondják: Ecce ego, mitte me… íme Uram, itt is van szív, mely megért téged; megért, mert belőled él. 

c) Erre a kegyelemre készültek tíz napig s imádkoztak egyesült erővel, a szívek áhítatos melegében. Sok kalóriát nyel el az eper, az őszi barack, míg az a csepp olaj, melytől zamatját veszi, benne leszűrődik. Sok elmélyedés és áthevülés kell a léleknek is, míg édes, tüzes, zamatos lesz. Néha ugyan gyorsan érik, kivált az olyan izzó nyáron, amilyen az első pünkösd volt; Pál is hamar ért meg a damaszkuszi kapu előtt Krisztus verőfényétől; különben pedig a léleknek idő kell míg bensőségesebb, összeszedettebb s tisztább lesz. 

„Leszálla mindenikre közülök” (Ap.Cs. 2,3). 

a) Lelket adott apostolainak először is a csalhatatlanság ajándékában, hogy ne tanítsanak helytelent; kitöltötte őket mélységgel, hittel, odaadással, hogy akik hamisítatlan tant tanítanak, azok a tant át is éljék. A tan legfőbb kritériuma a tény. A tény az élet. Az infallibilis tannak szenteket kell nevelnie s a tanítóknak szenteknek kell lenniök. A tant cáfolja az élet; saját életünk; nem vagyunk apostolok, ha nem vagyunk szentek, a tan eleven kiadásai! Az apostolok meg vannak keresztelve tűzzel és lélekkel. Ó, csak akik átélnek tant és hitet, azok apostolok. 

b) Missziójuk megvolt, most erőt adott hozzá! Eritis mihi testes, tanuim lesztek! Bár gyöngék vagytok, erős testimoniumot várok tőletek… In signis et portentis… Bámulatra ragadjátok majd a világot s a legnagyobb tanulság lesz a ti fölséges szellemetek; az a bölcseség, melynek nem áll ellent senki. Csak akiben lélek lakik, annak van igazi, hathatós missziója. 

c) Jurisdictiójuk, joghatóságuk megvolt; most kegyelmet adott a lelkek neveléséhez. Nagy és nehéz dolog lelkeket vezetni, kik az apostoli vezetésen függnek, kik az apostoli intézményben naggyá nőnek; de másrészt nagy szerencse biztos, erőteljes vezetés alatt állni s abban mintegy az Isten kezét és karját érezni. Ez a biztos, erőteljes vezetés a mi részünk az anyaszentegyházban, egy-egy lelki vezető a legnagyobb áldás sokakra. Ó simuljunk az egyházhoz, tapadjunk forrásaihoz és kérjünk s keressünk erős, fölvilágosult vezetőt, kit azután bizvást és nagy szívvel lehessen követnünk. A Szentlélek is ezt akarja; szépen fejlő lelkeket gondoz; egyházát virágos kertnek nézi, melyre napsugárt s szépséget áraszt. „Omnia propter electos”, mindent megtesz választottjaiért. A kiválasztás egyik tünete a mélységes, lelkiismeretes ragaszkodás az egyházhoz. 

„És mikor elérkeztek a pünkösd napjai…, lőn hirtelen az égből mint egy sebesen jövő szélnek zúgása, és belölté az egész házat, ahol ülnek vala” (Ap.Cs. 2,1). 

A Szentlélek fölségesen és páratlanul jött le az apostoli egyházra. Lejött ő azelőtt is; lejött a Sinai hegyre… lejött, mint ködoszlop a frigyszekrényre…, lejött a salamoni templom fölavatására; de most nem keresett frigyszekrényt, gránitsziklát, templomot, hanem lelkeket; villáma szent tűzzé, ködoszlopa az ima tömjénfüstjévé lett s ismételte a régi szót: teremtsünk embert… embert, isteni hasonlatosságra. Milyen az? 

a) A lelki szépség típusa. Ezt nézik próféták, apostolok, szentek és hívek; ezt beszélik, ezt festik, vésik; ezen dolgozik az apostoli egyház: az erényes, művelt, tiszta lélek szépségén. Athénben szép szobrok álltak úton-útfélen, hogy a nép ízlése finomodjék; a kereszténységben a lelki szépség múzeumai nyílnak; az oltárok piedesztáljain állnak a műremekek; azokat nézzük, tiszteljük, csodáljuk. Első a Szent Szűz, a legszebb királyleány s Isten-anya; arcán a szűzesség hava, keblén a gyermek. Nem festett szépség; hanem „flos agri et lilium convallium”; nem hideg szépség, gyermeket szeret; csillagkoszorúja van ugyan, de názáreti házban lakik; nap övezi, de sírni tud, s keresztúton megy hazafelé… S a többi mind ilyen; fiai hasonlítanak rá. S én is fia vagyok; lelkemnek szépsége az ő anyai jegye; csakis az! 

b) Az isteni ember az erő típusa, annak a törhetetlen, egyenes, természetes erőnek kifejezése, mely az erényben rejlik. Nem az izmok, nem a versenyfutás ereje; nem az erőszak vagy a szenvedélyesség ereje; ez mind csak test és szeszély; hanem annak a nyugodt, egyszerű, harmonikus, isteni érzésnek ereje. Együttérzés Istennel! Ez lehet a gyermekben a leányban… Ez bevonul az Isten törvényének szeretetével szívünkbe s naggyá nő bennünk abban a mértékben, melyben áldozatot hozni s magunkat megtagadni tudjuk. E szeretetben egyszerűvé, életrevalóvá, gyakorlativá, kedvessé válik a lélek; nemesíti környezetét s érvényesül mindenütt, otthon, a tűzhelynél, a betegágynál, a társaságban, a koporsónál. S mily nagy az ereje, mikor gyermekarccal néz föl a dühöngőre s a világkháoszában énekelni kezd! – Bízzunk az evangéliumi érzésnek erejében… Olvassuk gyakran az evangéliumot, s hagyjuk lelkünkre vetődni szellemét; olyan lesz az, mint az éjfélutáni harmat a tikkadt füvön. Szent József bőrköténye s a Szent Szűz konyhaköténye alatt ilyen érzés lakott. 

c) Az isteni ember az Istennel tele lélek típusa, melynek érzéke van a mélység iránt; érzéke Isten s a kegyelem iránt. Sokan a „fin de siècle” fáradtságával vagy a frivolság kihívó könnyelműségével néznek rájuk; de a mélység mélység marad; belőle emelkednek a metafizika s a túlvilág. Az ilyennek érzéke van az élet tisztasága iránt, melyből öröm vidámság, jókedv fakad. A világ szomorú, előbb-utóbb kiverődik rajta az üresség, mint szomorúság. Klasszikus példa erre a pogányság a derült élet-programmal s a szép istennőkkel, kik nem bírták mosolyra gyujtani a földet. Ó be jó nekünk, kik a földre a tiszta szív öntudatával s az égbe az örök remény lelkesülésével tekinthetünk. 

„És mikor elérkeztek a pünkösd napjai…, lőn hirtelen az égből mint egy sebesen jövő szélnek zúgása, s betölté az egész házat, ahol ülnek vala” (Ap.Cs. 2,1). 

a) Mikor végre hosszú vártatva pünkösd lett! Ah, a várakozó szíveknek a tíz nap egy kis örökkévalóság! Sinai hegyen e napon kötötte meg egykor Isten népével a szövetséget; ez tehát a megfélemlítő törvénynek ünnepe volt, melyen inkább a szigor, a szolgaság érzett meg, mint a szeretet s a szabadság. Sinai alatt ébredt a nép a fölséges Isten uralmának öntudatára. Nyakas volt, s azért a törvény iga lett nyakában. Most azonban más pünkösd lett: szeretet, bensőség, lelkesülés, öröm tölti el a szíveket. A lélek a Szentlélekkel szeretetben egyesül; tud hevülni s olvadni; tud áradozni s vértanúvá lenni. Ó pünkösdök pünkösdje; édes, lelkes születésnapja a készségnek, erkölcsiségnek, szeretetnek! Te vagy lelkem ünnepe! 

b) „Mint egy sebesen jövő szélnek zúgása”. Zúgva jött le az égből az élet lelke… zúgott, figyelmeztetett, ébresztett, csődített; ez volt a pünkösd harangszava! Átjárt zeget-zugot, megrendített farizeusi házakat és római praetoriumot; különösen pedig átjárta azt a zárt ligetet, az apostoli lelkek gyülekezetét; megmozgatott benne minden ágat-bogot, minden lombot és levelet; fölpattantott minden rügyet, fölébresztett minden energiát; lelkiséget, szabadságot lehelt s kimelegítette s kitágította a belső világot; ez az ő világa, az öntudat, az érzések, a motívumok világa. Külre csak az általános s közös viszonyok rendezésében s intézmények alkotásában nyilvánul. Mily mély s nagy ezzel szemben a belső világ! Akarjunk jól, nemesen, erényesen, szépen, fölségesen, tiszteletteljesen, tisztán, szemérmesen, fegyelmezetten, türelmesen, bátran, kitartóan, alázatosan, előzékenyen, ájtatosan, örvendezve s bízva; ez a mi világunk. 

c) „Belölté az egész házat…” Ez az egyház; ide vonzódott a Lélek. Mint ahogy Noé galambja nem dögre, tuskóra, romra, hanem a bárkára szállt le: úgy a Szentlélek az egyházra; ez is bárka a vízözönben. – Leszállt a galamb Krisztusra is, az Isten szerelmes fiára, keresztelésében; most pedig híveinek gyülekezetére, a tűzzel keresztelt apostoli egyházra száll. Szállhat ide bátran; minden lélek várva várja; nem magányos fa, hanem egész erdő hivogatja tavaszi pompában. Leszáll ő száraz ágra is, bűnös lelkekre, hogy szárnya csattogásával fölébressze őket; leszállt magányos fákra, az ószövetség szentjeire; de fészket csak erdőben, a lelkek közösségében rak, ott van otthon, ott búg, szeret és költ. Örüljünk az egyház e galambjának, ez édes vendégnek. „Dulcis hospes animae”, lelkünk édes vendége. 

a) Várjuk a jó lelket. A jó lélek a Szentlélek, s azt az Isten adja nagy kegyelemképen. „Isten jó lelket ad az őt kérőknek”. Mindenki akar jó lelket, a világ is; lelket, amely képes legyen az élet küzdelmein eligazodni s boldogulni. Mily sokat tesz a jó lélek, az a jóindulatú lélek, a hivő lélek, mely szemét megnyitja a hit világosságának; az aggódó lélek, mely üdvéért reszket; a lelkiismeretes lélek, az élet nagy föladatainak teljesítésében. Ha jó, derült lelkünk van, akkor csillagfény és napsugár az életünk, de ha elborult a lelkünk, akkor egész világunk borús, bosszantó és unalmas. Mit használt Saulnak, hogy volt királyi öltözete, mikor nem volt hozzá jó lelke, hanem megszállta őt a rossz, szomorú lélek s izgalomba hozta? Jézus megjelent Szent Katalinnak, és kivette szívét és a magáéval cserélte föl. Ezt teszi a Szentlélek is a mi lelkünkkel. Lelkünk az elfogultságnak, a szeretetlenségnek, lemondásnak, gyávaságnak lelke, s a Szentlélek jó lelket ad e helyett. Azért énekli az egyház oly esengő s csengő szóval: Veni Sancte Spiritus!… 

b) Veni Creator Spiritus. A Szentlélek oly erő, mely teremt, nekünk is jól és erősen akaró, kiinduló, teremtő lelket ad. Erre van szükségünk. Erős lélek nélkül tudomány, műveltség, állás mit sem használ. Erősen kell fogni a kardot is, különben mit sem használ pengéje! Skanderbég kardját is ócskavas közé dobhatjuk, ha nincs hozzá Skanderbég karja. Az egyház valamennyi kegyszere és szentsége is csak úgy használ, ha erős odaadással fogjuk s vesszük, ha erős, hajthatatlan a lelkünk. Jöjj el tehát Szentlélek! Bennem is erős lesz a lélek, ha tárt ajtót nyitok a Szentléleknek, ha bízom benne s egyre javítom magam. Lelke az én lelkesülésem lesz, melyet az erő érzete fakaszt. Lelkes emberek kellenek, mert csak lelkes emberek képesek valamire. Szent Ferencnek kordája megkötötte a XII. század forradalmának kerekét, hogy örvénybe ne rohanjon; én is képes leszek sokakat menteni, ha lesz bennem lélek. Teremts hát lelket belém, te teremtő Lélek; megsemmisülök előtted, mert a Teremtő semmiből teremtett; megalázom magamat s úgy kérlek! 

Mély áhítatra gerjeszt. 

a) Mindent tőle vár; sokszor igéri s nagy reményeket fűz hozzá, rendkívül kiható eredményeket vár tőle. „Mikor eljövend a Vigasztaló, kit én küldök az Atyától, az igazság lelkét…” Attól megolvadnak szíveitek s vonzódtok majd hozzám. Most nem hisztek, majd fogtok hinni… Nem értetek meg most, majd megértetek akkor. Vonzalom, világosság, készség jár nyomában. Azért én imádkozom, hogy az Isten küldje le lelkét szívetekbe. Minden jó anya, atya, tanító imádkozzék övéiért, hogy az Isten küldje le Lelkét, hogy a szó érzést keltsen. Biztat, bátorít, majd máskép lesz minden, ha az lejön. Az megtanít imádkozni… Ez a jó, bensőséges Lélek, az áhítat lelke. 

b) Művét reá bízza. Akar bűntelen lelkeket, de a legnagyobb érv a bűn kerülésére: „Nolite contristrare Spiritum”, ne szomorítsátok meg a Lelket. Akar lemondást; mert „nescitis quid petatis”, majd a Szentlélek imádkozik bennetek. Akar szűzi lelkeket; azt attól várja, ha majd a szív „a Szentlélek temploma lesz”. Akar buzgó apostoli lelkeket, akik úgy beszéljenek majd, „mint ahogy a Lélek ad neki szólást”. Nincs nagyobb büntetés, mint a Szentlélek elvonulása s visszavonulása: „Nem marad meg lelkem az emberben, mert test”. Azért gondja van rá, hogy a Lelket elküldje: kit én küldök nektek, ki belőlem való, szívem forró lehellete; ti nem mehettek érte, de majd elküldöm, eljön a magasból. 

c) Azért mi ugyanazzal a szeretettel, mellyel Krisztuson függünk, fordulunk a Szentlélekhez. A Mester elment, de helyette itt a Szentlélek. Eltávozott Krisztus, de a Szentlélek támaszunk. A coenaculumot ez az érzés, ez a vágy töltötte be. A tanítványok mindent Tőle vártak. Mennyire kell megbecsülnünk a Lelket; semmit sem szabad tennünk, ami őt megszomorítja, elriasztja, leszorítja; Krisztus szándékai ellen tennénk. Nem prosperál Krisztus műve, mert a Szentlélek nincs bennünk. Vigyázzunk rá úgy, mint zúgó, sötét viharban biztosan világoskodó mécsre, mint szemünk fényére és lelkünk lelkére. Krisztushoz közelebb jutunk, amely mértékben nagyra becsüljük, szeretjük s megértjük a Szentlelket, s végleg elszakadunk magától Krisztustól, ha a Szentlélek ellen vétkezünk, vagyis, ha lelketlenek vagyunk hit, remény, szeretet, üdvösség, örök élet iránt. 

„Maradjatok a városban…” (Luk. 24,49). 

a) Üljetek le… csendesedjetek le; legyen mélységes csend a lelketekben. Zaj és vásár az élet, s a lélek e profán, lármás piacokra nem száll le; tehát csendet kérünk. Csendet a földies, nyugtalan, csapongó, magamagát gyötrő gondolatokba; csendet az örökös perpatvarba; a hazug, mert nem őszinte, e tettetéssel s álnoksággal s ugyanakkor gyávasággal telt nagyképű komédiába. Nem félni, nem aggódni, nem kapkodni, hanem összeszedni magát s észszerűen s alázattal s bizalommal Istenhez járulni. Tömegesen, erőszakosan jár keresztül-kasul lelkeden a gondolat, szíveden az érzelem; szenvedsz ez örökös rendetlenségtől. „És mint a szülőasszonyé, úgy szenved a te szíved képzelgésben. Hacsak Istentől nem adatik a látomás, ne add azokra szívedet” (Eccl. 34,6). Kérlek hát, ülj le; nézz szívedbe s kérdezd: mi az, ami eltávolít a Lélektől? Mi zavarja békémet? Testi vágy, érzékiség, fegyelmezetlen, csél-csap kedély, hiú töprengés, bizalmatlan félelem? Ülj le s gondolkozzál s imádkozzál; „tégy szert jótanácsú szívre; semmi sincs hozzád annál hívebb” (Eccl. 37,17). 

b) „Mígnem felruháztattok erővel”. Nézzétek, hogyan, mibe öltöztet az Isten: a mezőt szépségbe, a tavaszt virágba, a földet fénybe, napsugárba, s remekül csinálja, mert Salamon dicsősége elhomályosul a búzavirág szépségétől. Ő van hivatva a lelket felöltöztetni, s ugyan mibe? Már nem liliom-fehérségbe, nem aranykalász-szőkeségbe, nem a búzavirág kellemébe, hanem önmagába. Isten lakik bennem, ha kegyelem állapotában vagyok, s az ő szépsége az a lelki szépség, áttetszőség; mélység s édesség verődik ki rajtam; ezt nem lehet hasonlítani semmi külsőséghez, bájhoz, ezt kegyelemnek hívjuk. Kegyelem az Istennek szépsége, átverődése a lelken, az Isten térfoglalása, az Istenhez való hasonulás, a vele való színváltozás. Az erény e szépségnek s színváltozásnak öntudatra hozása, öntudatos átélése. 

c) Elizeus megkapta Illés köpönyegét, abba öltözködött, s mint próféta jött át a Jordánon. Mi is Illés köpönyegét keressük, hogy prófétáknak, apostoli, buzgó lelkeknek készüljünk; Jézus pedig mondja: majd felöltöztetlek… erőbe. A szentek ereje az ő lelkiviláguk. „Vegyétek tehát magatokra, mint Istennek szent és kedves választottjai, az irgalom indulatát, a kegyességet, alázatot, szerénységet”. „Vetkőzzetek ki az ó emberből s öltözzetek amaz újba, ki megújíttatik annak képmása szerint, ki őt teremtette” (Kol. 3,12,9). Tündöklő lelkek kellenek; „indutus lumine sicut vestimento”, kik világosságba öltözködnek. 

„Maradjatok a városban, mígnem felruháztattok erővel a magasságból” (Luk. 24,49). 

a) Üljetek le a szent magányban, s teljesül rajtatok a próféta szava: „Ülni fog magában s hallgatni, s maga fölé emelkedik”. S mialatt ül és hallgat, imára kulcsolja kezét, égre emeli révedező szemét, s „oranté”-vá válik. Az Ecclesia „orante”. Azóta ez oratóriumból kerülnek ki az imádkozó, vágyódó, szárnyaló lelkek, mondjuk szentek, akik imádkoznak, mert Istenbe visszavágynak, visszasírnak; belőle valók; magukkal hordozzák az örökkévalóság ösztönét, a végtelenség gondolatait; az istenség érzéke van bennük. – Mint ahogy a kotlós tyúk által kiköltött kacsák nem hallgatnak anyjuk aggódó szavára, hanem neki indulnak a víznek s úsznak: úgy a test és vér kötelékébe fonódott, a térbe s időbe beleakasztott lelkek is, kikben „a lélek” kínlódik, neki mennek az Óceánnak, az Istennek s elmerülnek imádásban, dícséretben, szeretetben. 

b) Azonkívül érezzük, hogy korlátolt lények vagyunk, másra utalva. Mindenhonnan benyomásokat veszünk, hullámokban fürdünk s ezek fejlesztenek. Nem az elszigeteltség, hanem az összekapcsolás által fejlődünk… A lét gazdagsága szép világgá alakulhat ki, a természetes rendben épúgy, mint a természetfölöttiben. Igen, nem kész az ember…; gyönge és gyarló, s az elégedetlenségnek érzése megint csak imává válik bennünk. Hiába mondják: mit imádkoztok? hisz Isten tudja, mire van szükségtek? Hah, félre blazírt lelkek! Természetes, hogy tudja, de én is tudom, mert érzem, hogy vágyódó, fejlődő lelket adott, annak lendülnie kell; keblet adott, hogy tele szívja magát; szívet adott, hogy lángba boruljon; szárnyakat, hogy kifeszüljenek. Eszmények égnek bele lelkembe; mit tehetek mást, mint hogy futok, küzdök értük. Ó igen, van Istenem, s nem én vagyok az Isten; nincs mindenem; a több, a jobb után vágyódom, azt kérnem kell; elmerülök, meditálok, imádkozom, gondolkozom, vágyódom.., Istenem segíts meg! Természetem szellemi, de nem isteni (Plato). Érzem, hogy öntudatom végtelensége még inkább sürgeti az isteni segélyt! 

c) Kell imádkoznom; ez lelkem növekvésének szabálya, ez kelléke és ösztöne. Mert gondolatot kelt, érzést s indulatot ébreszt s azután e meleg, lelki világban erősödnek meg a gondolatok mély meggyőződésekké s épülnek föl világnézetekké; e meleg bensőségben mélyednek ki az érzések szenvedélyekké s válnak győzhetetlen energiákká; az imádság a lelkek zónája, ott nőnek naggyá. Aki pedig nem imádkozik, az gyönge lesz, mert Istenhez nem közeledik; azután meg nem fejtheti ki azt az erőt, amit kapott. Azért mondják oly mélyértelműen, hogy a lélek emelkedése, fejlődése az imával tart lépést. Úgy kell imádkoznom, hogy a lelkem lélegezzék s töltekezzék Istennel! 

a) Más világba, egészen másba. Az ember a föld szülöttje, világa ez a föld s ez a naprendszer; érzékei e világ benyomásai; fogalmait érzelmek, ösztönök, hangulatok színezik. Ő e világ exponense, funkciója, ő a rezgő fóliája. E világ nyelvét beszéli, érzelmeit, igényeit, reményeit érti. De van más világ is. Ha majd kiszakadunk érzékiségünk kategóriáiból s a földgömb s a csillagok ködbe vesznek; ha az éterrezgés nem lesz többé szín, s ha a hang nem üti meg fülünket; mikor a valóság az érthetőség mély, isteni fényében mutatkozik majd be: akkor megismerjük azt a másik világot. Mily látás lesz ez, mily szemlélet! Mily életfakadás s mily világ-fölényesség és uralom! Lelkem új energiái ébrednek majd a lét ez új tavaszában! Mint ahogy a gyermekben kifejlődik az öntudat csodálatos világa: úgy bontakoznak ki a kiköltözött lélekben is az örök élet mélységes világai. 

b) „Atyám házában sok lakóhely vagyon”. A mi városunk s házunk az, ahol otthon vagyunk, ahová belenőttünk. Az anyagi lét korlátaiból kikelve pedig más házunk, más fogalmaink, más vágyaink, más ízlésünk lesz. Áthatolunk a léten, elmerülünk nagyságába s szépségébe, s Istent magát s teremtését szemlélni fogjuk. Minden fűszál, minden levél extázisba ragad, mert telve lesz Istennel s keze remeklésével. A földön túl a sok csillag „mansiones multae”. Az ember most csak sejti e teremtéseket, azután élvezi majd. Földünkről fölnézünk a lelkek úszó szigeteire. 

c) Mily titok a lelkem, akárcsak az évülő gyökér a téli avarban, vagy a mag téli álmában! Lekötött szellemi világ vagyok, mely egykor fölszabadul, s színeivel, világosságával, vonalainak harmóniájával, bájával halhatatlan, szép életet párosít. Ez értelemben is igaz, hogy elásott kincs, ismeretlen gyöngy a lelkem. Mikor jövök, mikor lépek eléd, Istenem? Mikor indítod meg bennem ezt a csodálatos metamorfózist, hogy földiből égi legyek? Jöjj, Úr Jézus! Erősen dolgozom, hogy a föld ne rontsa el az eget bennem! 

„És midőn nézték őt, az égbe menőt, íme két férfiú álla mellejök fehér ruhában, kik mondák is: Galileai férfiak, mit álltok az égbe nézvén? Ez a Jézus, ki fölvétetett tőletek az égbe, úgy jő majd el, amint láttátok őt az égbe menni” (Ap.Csel. 1,10). 

a) Hogy nézték őt a Szent Szűz s a hívek; hogy nézünk mi is még utána! Ha egy ragyogó felhőt látunk, gondoljuk: íme Krisztus bárkája az égnek mélységén! Nézünk az égre ezentúl is. Nem pesszimista elfordulás a világtól irányítja tekintetünket, hanem az örök szeretet. Eljött hozzánk, hogy oda irányítsa szívünket. Célt ért. Bizony nézünk is, megyünk is feléje; folyton őt keressük. „Nem keresnél – mondja az Úr –, ha már valamikép nem volnék benned”. Igaz; hite, képe, emléke, érzelme, kegyelme bennünk van, s minél inkább nézünk feléje, annál több lesz bennünk belőle. 

b) Fölnézünk. Jézus akarta, hogy nagy, erős vágyunk legyen Isten, üdvösség, kegyelem s erő után. Különben is érezzük, hogy a világ lefolyik rólunk, s mi kimeredünk az időből, mint a vándorszikla a lapályból; kimeredünk a térből, melynek korlátjain átlátunk. A világ nekünk mint a ketrec a sasnak; ez is mindenütt kiált, de szárnyát ki nem bonthatja, neki más kiterjedések kellenek. Kicsiny nekünk minden itt lenn; azért vágyódunk a lét, az élet, a boldogság ösztönével az örök, szép élet után. De ez a vágyunk visszahat itteni életünk nemesbítésére s az örök élet erejét és szépségét fekteti bele; a meggyőződés üdeségét s a gyakorlat közvetlenségét éli át már itt. Át kell élnem már itt az isteni, meleg bensőséges életet; ez az az örök élet, melyet más kiadásban élek majd ott túl. 

c) Fölnézünk, mert e diadalmenet nekünk öröm és vigasz. Mily nagy s erős az a Krisztus, kinek lábai alatt köddé foszlik a dicsőség, s ponttá vékonyul a világ. Hogy néz vissza innen a kísértések hegyére, ahol hallotta: Mindezt neked adom, ha imádsz engem!… Hogy érzi ki a hitvány hazugságot! Visszanéz a boldogságok hegyére!… Hogy élvezi azok erejét. Visszanéz a Táborra… s a Golgotára! „Montes Dei”, de a hegyek s ormok fölött ez az ő hegye; dicsőségének, örömének hegye, s mi is e hegyen állunk, mert ott nagyok vagyunk s kicsiny lesz szemünkben a föld. De azért lemegyünk s dolgozunk s küzdünk a lapályban. Egy-egy tekintet a dicsőség hegyére fölemel; megcsap magaslatairól az örök élet biztató lehellete.