Prohászka Ottokár - Elmélkedések az Evangéliumról

„A kovásztalanok első napján pedig a tanítványok Jézushoz járulának, mondván: Hol akarod, hogy elkészítsük ételedre a húsvétot?… Beesteledvén pedig letelepedék tizenkét tanítványaival” (Máté 26,17). És kezdé mosni a tanítványok lábait” (Ján. 13,5). 

a) Jézus hangulata zöldcsütörtök este. Az utolsó vacsora terme telítve van Jézus nagy lelkével. A lelkek is sugároznak, s emlékeikben le van foglalva szellemük. – A kőszén a napnak sok ezer év előtt kisugárzott hevét adja ki; a nagy lelkek műveikben és intézményeikben sugározzák ki melegüket. S van-e mű és intézmény, mint az Oltáriszentség; nemcsak szelleme van meg itt Jézusnak, hanem ő maga, annak az első, szent, sejtelmes, szeretettől telített estének érzelmeivel. Lelke felhő; áldás permetezik s villámok villannak belőle. Főérzelme a szeretet, mely nem bír elszakadni; szeretetről, páratlan, hősies érzésekről beszél; azután teljes öntudatában annak, hogy „Istentől jött s hozzá megy vissza”, mélyen megalázva magát, mossa tanítványainak lábait; már nem beszél, hanem alázatban leborul mindegyik előtt külön, hogy megrendüljenek annak átérzésétől, hogy mennyire szereti őket! Azt érezzétek, amit Krisztus érzett. Szemében mély tűz ég; izgatott; keze izzadt, tapadós; lázas érzések járják át lelkét. El kell szakadnia; szívének ez kín és gyötrelem; de szeretete győz: emlékül itt hagyja titokzatos, szentségi jelenlétét. Az ő szeretete sem tagadja meg a maga természetét; együttlétet akar, és azt meg is teremti. Ime, Jézus tanítványainak lábainál; ha nem szeretne, nem volna oly alázatos, és viszont, ha nem volna oly alázatos, nem tudna úgy szeretni. Félre a sivár, köves, rideg lelkülettel; úgy akarok szeretni, hogy testvéreim lábait is megcsókolom. 

b) Látja maga előtt a húsvéti bárányt, és lelki szemei előtt egy rettenetes éjnek perspektívája nyílik, mikor a kétmilliónyi zsidó nép menekült éjjel; mögötte Fáraó serege, előtte a tenger s a puszta, és egy nagy imádkozó ember, a 80 éves Mózes ráüt botjával a tengerre, és az szétválik, hogy utat nyisson Izraelnek s eltemesse Fáraót. – Ez csak előkép; a valóság pedig az, hogy a bűn éjében örök sírja felé rohan az emberiség, de eléje áll az Isten fia s botjával, keresztjével a boldogulás útjait nyitja és a poklot csukja; e nagy menekülésnek emlékére van az új áldozat, a szentmise. Szabadulásunk emléke, örök sírunk s kárhozatunk záródásának szent jele; fölövezve, útra készen, bottal kezünkben, jelezvén ezzel a lélekkészséget az Úr szolgálatára, akarunk benne résztvenni, ezer meg ezer éves emlékek szelíd mécsesénél. 

c) Azután áldozatul rendeli önmagát; azt a tiszta testet, azt a tüzes vért, áldozatos érzelmeivel a kenyér és bor színe alá rejti, s mondja: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre; mutassatok be így, engem önmagatokért. Ez annyit tesz, hogy meg kellene halnunk bűneinkért örökre, de Jézus helyettünk hal meg, és mi fölszabadulunk. Ez az áldozat fogalma: Isten-imádás és Isten-engesztelés valaminek – itt Jézus életének – fölajánlása által. – Mindnyájunknak meg kellett volna halni bűneinkért; senki elégtételét nem fogadta volna el az Úr; de Jézust rendelte, hogy áldozata által mindnyájunknak irgalmazzon. Hiszem, Uram s örvendek; de kérdem: Miért akartad így? A felelet ez: Valamint a teremtésben kinyilatkoztatta magát az Úr, s hegyei s tengerei, virágai és örvényei hirdetik nagyságát: úgy Jézus édes, majd érdes és hősies szeretetű életében – e mély, magas, nagystílú erkölcsi teremtésben, – újra kinyilatkoztatta magát, most inkább erkölcsi tulajdonságait, azt, hogy mily szent, igazságos s irgalmas; le akarta szíveinket foglalni és az emberiséget e mély életáramba terelni. – Igy nézem Jézust s imádandó áldozatát. Térdenállva nézem s hálát adok, én ki általa élek. 

d) „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Szenvedésemnek, áldozatomnak titokzatos megújítását megmutattam nektek; magamat, életemet, lelkemet rejtem a kenyérbe, véremet és szívem tüzét a borba. Ott hódolok, engesztelek, imádkozom értetek; mutassátok be e nagy kincset az Úrnak s vegyétek magatokhoz. Szeretetem és érdemem Istennél célt nem téveszt; tiszteletem mérve szerint meghallgat; jöjjetek tehát ti is; ajánljátok általam szívetek gondját, baját, bűnét s inségét Isten kegyelmébe. „Az én emlékezetem” lesz biztosítástok és vigaszotok. – Nincs is azóta más áldozat a földön; annál inkább mutatjuk be ezt millió oltáron; tartsuk nagyra; használjuk; Jézust megvigasztaljuk, Istent megengeszteljük, önmagunkat gazdagítjuk vele. 

„Egy messze útra menendő ember eléhívá szolgáit és átadá nekik javait. És egynek öt talentumot ada, másnak pedig kettőt, ismét másnak egyet… Elmene pedig, aki öt talentumot vett vala, és kereskedék azokkal, és más ötöt nyere. Hasonlóképen az is, aki kettőt vett vala, más kettőt nyert. Aki pedig egyet vett vala, elmenvén, a földbe ásá és elrejté ura pénzét. Sok idő mulva pedig visszajövén ama szolgák ura, számot vetett velük. És eljövén, ki öt talentumot vett vala, más öt talentumot hozott, mondván: Uram, öt talentumot adtál nekem, íme, más ötöt nyertem rajta. Mondá neki ura: Örülj, jó és hív szolgám, mivelhogy a kevésben hű voltál, sokat bízok rád, menj be urad örömébe. (Igy történt a két talentumossal is.) Eljövén pedig az is, ki egy talentumot vett vala, mondá: Uram, tudom, hogy kemény ember vagy, aratsz, ahol nem vetettél, és gyüjtesz, ahol nem hintettél; félvén tehát, elmentem és talentumodat a földbe rejtettem; íme, itt a tied. Felelvén pedig ura, mondá neki: Gonosz és rest szolga… pénzemet a pénzváltóknak kellett volna adnod, és én megjövén, kamattal vettem volna meg, ami enyém” (Máté 25,14). 

a) Talentum sokféle van; egyiknek öt, másiknak kettő, vagy egy. Ezek természetes s természetfölötti erők és adatok, melyekkel szemben állok „én” akinek e talentumokat egyéni, szép életemmé kell földolgoznom; dolgozzatok, szerezzetek, alkossatok, – mondja az Úr, – senki sem megy be „Ura örömébe” azért, mert öt, vagy két talentuma van, valamint az egy talentum nem akadály abban, hogy valaki az örömbe bemenjen. Isten ide állított, így szerelt föl, s bármilyen legyek, van erőm hozzá, hogy bemenjek örömébe. Az „én”, a lélek a fő; ez a lélek a maga öntudatában szemben áll saját maga tehetségeivel is, melyek nem tőle vannak, s boldogsága attól függ, hogy föleszmél és mondja: Ime Uram, itt vagyok; hálát adok és örülök, hogy vagyok, fölhasználom tehetségeimet s szolgálok neked! 

b) Azért sem ment be senki „Ura örömébe”, mert öt új, vagy két új talentumot szerzett, ha ezalatt külső műveket, vagy sikert értünk, pl. tudományos műveket, szónoki sikereket, gazdagságot, hírt, találmányokat. A rajtam kívül álló mű, a tudomány, vagy külső érvényesülés nem az én egyéniségem, hanem inkább csak egy-egy funkcióm. Mindez több oly föltételtől és kelléktől függ, ami nem én. – Ha a mű, a siker volna az érték, akkor nem az ember volna a cél, hanem a mű, és az ember eszköz volna hozzá. – Azután meg, kielégít-e valakit a külső mű, a siker? „Es war kaum jemand gross, der nicht eine Kluft zwischen dem Wollen und Vollbringen schmerzlich empfand, der nicht weit mehr zu sagen hatte, als ihm zu sagen vergönnt war.” [Nem igen volt nagy szellem, ki a szándék és teljesítés közt: szakadékot kínzón ne érezte volna, ki nem akart sokkal többet mondani, mint amit tudott.] – A művek csak tükrözései, csak csipetei a belső világnak. Ne szolgáljak tehát sikernek, hírnek és ne bántson, ha e részben szerencsés nem vagyok. 

c) A lét súlypontja nincs a talentumokban, sem a sikerben; nem azért élünk, hogy tudósok, művészek, technikusok, kultúremberek legyünk; ezek mind a nagy világfejlődés relatív adatai; hanem a lét értéke maga az Isten dicsőségére folytatott, tehetségeinknek megfelelő munka. Az én értékem nem az, hogy öt talentumom van, s értéktelenségem sem az, hogy egy talentumom van, hanem az, hogy kötelességet s szolgálatot híven teljesítek, s várom az Úr örömét. Tudom, hogy Isten adta, amim van; tudom, hogy hasonulnom kell hozzá erőim kialakításában, gondolatban, akaratban, érzésben, hitben, szeretetben; tudom, hogy az életnek végtelen jelentősége van; erre felé járok bízó, munkás életben. 

d) „Vegyétek el tehát tőle a talentumot és adjátok annak, kinek tíz talentuma vagyon… Mert mindannak, kinek vagyon, adatik, attól pedig, akinek nincs, amivel bírni látszik is, elvétetik tőle”. Aki fölhasználja a tehetséget az isteni, szép, belső világ kialakítására, az egyre bővelkedik; egyre több, mélyebb, tisztább öröme lesz; aki pedig a világért, az utcáért, az ingerért dolgozik, egyre szegényebb lesz; minél öregebb, annál szomorúbb lesz, „s míg (reményeid) lepkeszárnyait hiába kergeted, lezajlik életed, és állasz pályád szélén”. 

„Hasonló leszen mennyeknek országa a tíz szűzhöz, kik vévén lámpáikat, eléje menének a vőlegénynek és menyasszonynak. Öt pedig ezek közül esztelen vala és öt eszes” (Máté 25,1). A tíz szűz képviseli a virágzó, szép életet. Mennyi remény s jókedv van e nyoszolyó-lányokban; menyegzős a lelkületük, kik az élet ünnepeit élik. – Tavaszban kell az embernek állnia; először is az ifjúságnak; derű és fény, erő s öröm kell bele. Azután a küzdő emberiségnek is tavaszban kell állnia, hogy le ne tegyen a szebb, jobb, nemesebb élet reményéről; hogy mindig várja a folytatást; akarjon fejlődni itt, és akarja az „élet koszorúját” elnyerni ott. – Magamra nézve is mindig sürgetem a folytatást; „folytatás következik”, az van ráírva minden lelki fázisomra s minden törekvésemre. 

b) „Késvén pedig a vőlegény, szunnyadozának”. Aludtak, pihentek, de a mécsük égett, már akiknek; voltak, kiknek nem égett. – Az életben állunk mint éjben; kell, hogy egész életünkre Krisztus világossága legyen kiöntve. Az Úrjövet éjében mécsünk a hit mécse; ez ég s eligazít. – Mily „belső” sötétségben élnek azok, kiknek ez a mécs nem világoskodik, és mily „külső” sötétség tetézi majd ezt a belsőt, mikor Isten elfordul tőlük. – Meglóbázom mécsemet, napsugaras lesz a lelkem tőle. – A tudománynak is van mécse, de világossága nem ér messzire; a lélek mélységeit meg nem világítja. Mily csenevész nemzedék lehet az, mely e sötétségben születik, s melynek bölcsőjénél a darvinizmus, történeti materializmus más ily füstölgő kanócok éktelenkednek. 

c) „Éjfélkor pedig kiáltás lőn: Íme a vőlegény jő, menjetek eléje”. Mily fölséges, kegyelmes, isteni tett, hogy jön; virrasztó lelkeket, koszorús lányokat, égő méccsel feléje siető násznépet vár méltán, s ha hozzá még szeretettel és édes, fölséges odaadással jön, ha értünk jön és üdvözíteni jön: úgy-e akkor dobogó szívvel, ragyogó szemmel, világoskodó, szerető lélekkel kell eléje jönnünk. Akiben ez megvan, abban a krisztusi lelkület, a mennyország van; akiben pedig nincs, az nem értette meg az Urat és nem használta föl kegyelmét s nem árasztotta ki életére a hívő és szerető lélek világosságát. – Ó Uram, virrasztani, téged várni, közeledésedet, mely egybekelésem lesz veled, kívánni, az mennyországom, melyről le nem mondok. 

d) „Akkor mind fölkelének; az esztelenek pedig mondák az eszeseknek: Adjatok olajtokból”. „Adjatok olajtokból! Adjatok világosságotokból; legyen bennünk is fény, derű, öröm, jókedv – mondják a hitetlen, bizalmatlan, hanyag, világias lelkek. Nem adhatunk – felelik az okos szűzek –, menjetek a boltokba s vegyetek magatoknak. – Senkinek sem lesz világossága, ki nem gondoskodik olajáról; nem lesz hite, ha nem imádkozik; nem lesz szeretete, ha bűneit meg nem bánja; nem lesz Krisztus vigasza s derűje rajta, ha áldozatokat nem hoz; száraz lélek lesz, ha áhitatában, bensőségében, föltétlen odaadásában nem fakad olajforrása. 

e) „Világosságodból adj, olajodból ne adj”, ez bölcs mondás. Máshol mondja az Úr: világoskodjanak jócselekedeteitek, példátok, erényetek, s igazítsátok el ezzel az embereket az igazság felé; ez kötelességünk. Oktalan volna azonban az az ember, ki másoknak akarván szolgálni, önmagát elhanyagolná; olaja, erénye szeretete ezáltal elapadna, és természetesen mécsese is elaludnék. Lelki életünk kárával másokon segítenünk nem lehet; elsötétülünk csakhamar mi is, ők is. Olajomat óvom; lelki életemet ápolom; imáimat, elmélkedésemet el nem hanyagolom, a szentségekhez járulok; fegyelmezem s nevelem magamat; így leszek jó másnak, mert előbb jó voltam magamnak. 

f) „Akik készen voltak, bemenének a menyegzőre, és az ajtó bezáraték. Végtére eljönnek a többi szűzek, mondván: Uram, Uram, nyisd meg nekünk”. Kopognak az ajtón, de az nem nyílik. Jönnek az elkésett lelkek, kiknek csak későn nyílt meg szemük s mozdult meg szívük. Megjönnek a halhatatlanság föl nem ismert s elhanyagolt igényeivel, szívük elfojtott, félreismert ösztöneivel, a fölületes, bűnös élet rongyaiba takarózva az örök kapuk elé, s kopognak; megjönnek hajótörötten, koporsódeszkákon úszva, megviselten, a kegyelem és az idő kincseit a feneketlen mélységekben elvesztve, megérkeznek az örök élet partjaihoz, s révre vergődnek mint koldúsok s nem mint menyasszonyok. Mily szomorú, mily sajnálatraméltó élet és életvég! Jézus mondja: nem ismerlek. Nem látom rajtatok az isteni vért, a krisztusi típust, az örökkévaló hivatás s remény nagy stílusát… Távozzatok! Hová? kihez? mire? minek? Rettenetes ítélete a célt nem ismert s célt tévesztett életnek! 

„És hasonlatosságot monda nekik: Nézzétek a fügefát és a többi fákat. Mikor immár gyümölcsözésnek indulnak, tudjátok, hogy közel van a nyár; úgy ti is, midőn látjátok ezeket megtörténni, tudjátok, hogy közel van az Istenországa” (Luk. 21,29). 

a) A fa téli álomból, tavaszi szelek, viharzó éjek, májusi fagyok dacára kihajt; ti is a világ sok fordulása dacára higgyétek, hogy az Isten gondolatai s az Isten szent akarata érvényesül bennetek, s ez a hit és remény el ne hagyjon titeket. – Lelketek is ily duzzadó, ébredő fa legyen; reménye az ő tavaszi, ébresztő ereje; remény a lélek lendülete. – Tél van, ha magamat nézem, de napsugár a magasból, az az „inspirata caritas, spes, fortitudo”, amit Isten ad, biztat. Szelek sivítnak körülöttem, kísértések; fagyok szomorítanak, sikertelenségek; de „spes mea ab uberibus matris meae”, anyatejjel szívtam magamban a reményt, segítő, erősítő, boldogító Istenemben! 

b) Szükségem van reményre: 1. hogy éljek, hisz életem pulzusa ez; 2. hogy erős legyek, „praecinctus”, fölszerelve; amilyen volt Ráfael angyal, ki mint útra kész, kedves ifjú jelent meg Tóbiásnak; vállalkozó, fiatalos erőben; zavartalan tiszta szemmel nézett az út elé a jövőbe. Ez az a lelkület, mely friss, üde, erős életet sugároz. S ezt megérzik mások is, mert valamint árnyékot vet testünk, úgy befolyást gyakorol lelkünk; 3. kell a remény, hogy menedékem legyen, „altissimum refugium”; bajok, kétely, gúny, üldözés fölött elvágtatok. „Aki a Fölséges segítségéhen lakik, a menny Istenének oltalmában marad. Mondhatja az Úrnak: Oltalmazóm vagy te és segítségem” (Zsolt. 90,1). A magasból nézek le a nyüzsgő világra. 

c) Azért aztán a remény nagy stílben dolgozik; nagy terveknek és elhatározásoknak él. Mennyi erő, mert bizalom van e szóban: „Mindent megbírok Abban, ki megerősít”. Az isteni mindenhatóságot semmi sem dicsőíti meg annyira, mint az, hogy mindenhatókká teszi azokat, kik benne bíznak. Ez a reményteljes lelkület hasson ki belőlünk, hogy másokat is ébreszthessünk s nevelhessünk. „Bízzatok benne, öntsétek ki előtte szíveteket; Isten a mi segítőnk” (Zsolt 61,9). Nagyon jó ez nekünk: „Boldogok mindnyájan, kik benne bíznak” (Zsolt. 2,13). Sohase legyünk kislelkűek, mert „senki sem szégyenült meg, aki az Úrban bízott”. (Eccl. 2,11). Ha megrögzött bűnösről is volna szó, akkor is: „Aki hozzám jön, azt nem vetem ki” (Ján. 6,37). A halálban is az Úr a bizalmam: „Ha szintén megöl is engem, öbenne reménylek” (Jób 13,15). „Az Úrban bízván, nem fogok lankadni” (Zsolt. 25,1). 

a) Béketűrés kell, tekintve belső világunkat. Ellentétek közt mozgunk és azokat magunkban hordozzuk; ez ellentétek a szellemi és az anyagi világ, metafizika és fizika; mi vagyunk ütközőpontjai időnek és örökkévalóságnak, végesnek és végtelennek. Ezeket csak az alázatos hitben lehet harmonizálni; aki ezt nem teszi, az eltelik az egyikkel és tagadja a másikat. Kísértetbe esik, mert az ördög mutat a szép földre és mindent igér, csillogó aranyat, hatalmat, élvezetet; bálványokat farag, humanizmust, filantrópiát telve Isten-feledéssel. „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád” és megnyugszik szavadon; elviselem a nagy világot s titkait szavadért; béketűrésben bírom lelkemet. 

b) Sok tekintetben meghasonlott lélek vagyok; szenvedélyeim, rossz hajlamaim és különösen bűneim aggasztanak; az illuziók pusztaságában járok, az erények füstölgő romjai közt. Aki csúnya vidéken, szétrombolt városban vagy leégett házban lakik, aki mindig csak rosszat lát, aki erkölcsi világrendben nem hisz, annak a lelke földúlt; és azért a fegyelem, az önmegtagadás, a bűnbánat béketűrésére van szüksége, mely végre is békét nyujt neki, és ő jóakaratában, Istenhez való ragaszkodásában kiemelkedik a környékező rosszból s megnyugszik Istenben. 

c) Az erényes élet béketűrésében leszünk urai a helyzetnek, s szent öröm tölt el minket. Ha Isten kegyelmét s közelségét érezzük, akkor tölt el öröm. Ezt nélkülözi sokszor az ember. Éljen, mint sziklavárban Istenben, tegyen mindennap öntudatosan minél több jót, bízzék mindig az Úrban, s legyőzi az élet nyugtalanságát. Fékezze természetét; ne keressen külső, érzéki örömöket; foglalkozzék, ne morfondáljon egészsége és sorsa fölött, akkor nem szállja meg búskomorság, kedvetlenség lelkét. In patientia et Deo! 

a) Az utolsó ítélet komoly, fölséges nap; az Isten igazságának, szentségének, nagyságának ünnepe. Öntudatunkra hozza a lét, az élet és a halál komolyságát; világtörténelem, faji, nyelvi, kultúrai különbségek mint száraz hüvelyek válnak le a lelki világról; állás, jog, társadalmi állapot olyan lesz, mint a ruha, melyből kivetkőztünk, és a lélek meztelenül áll majd Isten s a világ előtt; sem szóbeszéd, sem látszat nem takarhatja le igazi alakját. Mily szép, nemes, ragyogó az egyik, mily nyomorúságos és szánalmas a másik. Meglátjuk majd, hogy mily természetes előny vagy hátrány volt benne és milyen volt a kegyelem segítsége; feltűnik majd az egyén sajátossága s a körülmények és a társadalmi állapotok befolyása; az adott tényezőkből kijegecesedik az az erkölcsiség, mely a mi tartalmunk. – Ez mind látnivaló; nem lesz ott pör-, vád- vagy védbeszéd; minden tárva lesz az Isten és világ előtt. Csontokig ható megvilágításban lesz hiúságom, önzésem, kevélységem, kislelkűségem, hamisságom, és fölkiáltok: Isten, neked van igazad; te jót akartál! – Jót akarok én is, jót, szívből, igazán, nemesen, egyenesen; jót, mely érték Isten előtt. 

b) A világítéleten kitűnik majd, hogy mit tett az Isten az emberért, és hogy mennyi kegyelemben részesítette az egyest a keresztségtől az utolsó leheletig; hogy hány magot hullatott földjére; hány munkást küldött szőlőjébe; mily féltékenyen nevelte és óvta; mily példaképek áldásában részesítette. Ó hány magja hullott a nagy szántóvetőnek tövises földre, és mily későn s mily nyomorék módon serkent ki! Kegyelem, kegyelem, mily kegyetlen utakon jársz, sorsod az élet sziklás pusztasága, s csak az emberi lélek rest és tehetetlen reakcióit váltod ki! Kiviláglik majd, hogy mily gyászos kivitelre találtak sokakban Isten erőteljes tervei, ellenben mily szerencsésre Krisztus híveiben! Ó ne rontsuk el az Isten műveit! Nem panaszlom föl, hogy sok a rossz, hanem teszek minél több jót. 

c) A világítéleten kitűnik majd, hogy mennyi az a jó, amit tényleg jószándékkal, Istenért végeztünk, s mennyi a pelyva és pozdorja az élet szérűjén. A pszichológia homályos, csalfa, bizonytalan világ, tele ösztönösséggel, látszattal és illuzióval; ezeket csak a komoly önvizsgálat s megfigyelés és fegyelmezett önnevelés képes megtörni. Csak ez lehet némileg tisztában magával; csak ez látja igazán fátyolozatlanul saját képét. Vizsgáljuk meg magunkat, hogy mennyi az ösztönös, öntudatlan, csalfa, nemtelen elem a mi érzületünkben; tartsuk szemmel, hogy színezik, zavarják s hozzák forrongásba az öntudatnak tisztuló mélységeit. Fegyelmezni s folyton nevelni önmagát. 

d) Az utolsó ítéleten Krisztus nemcsak szívünk-lelkünk titkait tárja ki, hanem rámutat a nagy szociális föladatra, az éhezők, szomjazók, meztelenek, betegek, bűnösök fölkarolására, kiknek elgyötört lelke a keresztény kötelességteljesítésnek szinte természetes útjaira mutatott rá. Ébredjünk tudatára a szent, komoly Isten-akaratnak. Isten akarja, hogy könyörüljünk rajtuk. Krisztus azonosította magát velük, s a természet követeli: natura exigit, imperat Deus, főleg mióta a „natura” Istennel egyesült Jézusban. Aki ezt átérezte, az éhezik az éhezőkkel, szenved a szenvedőkkel és enyhítésükben Isten akaratának édes teljesítésén dolgozik! 

a) „Midőn tehát látjátok a pusztulás utálatosságát,… akkor akik Judeában vannak, fussanak a hegyekre… Mindjárt pedig ama napok után a nap elsötétedik, a hold nem ad világosságot, a csillagok lehullanak az égből… és akkor feltűnik az emberfiának jele az égen; és akkor sírnak majd a föld nemzetségei” (Máté 24,15). Az alázatos emberfia dicsőséges eljövetele; leereszkedik ismét, aki elment tőlünk az Olajfák hegyén az első áldozócsütörtökön, s akit vártunk és kívántunk; ez az ő fényes adventje. Angyalok viszik zászlaját, a tündöklő keresztet, s a napnyugta összes színeinek tüzes pompájában égő felhők az ő diadalszekere; angyalok harsonái zengik végig a tisztuló földön az Isten újrateremtő és föltámasztó akaratát, az új „legyen”-t, melynél fogva a lelkek ismét megfelelő testet öltenek; e lelkek mélyéből kiszakad himnus és panasz, a szerint, amint extatikus öröm, vagy vérfagyasztó rémület tölti el őket. – Térdenállva nézem királyomnak és bírámnak e diadalmenetét: mily szép, mily hatalmas vagy, te „rex tremendae majestatis!” Mily édes voltál Betlehemben; mily csendes s igénytelen az Oltáriszentségben; nyelvemen olvadsz el, édességgel töltesz el, te közeli Isten; hitem komolyságával akarok rászolgálni, hogy kegyes bírám légy. Tőlem függ. 

b) „Akkor majd így szól a király azoknak, kik jobbja felől lesznek: Jöjjetek atyám áldottai, bírjátok a világ kezdetétől nektek készített országot” (Máté 25,34). Jézus megpillantja a krisztusi lelkek tündöklő csoportját; fehér ruhában, pálmákkal kezükben éneklik: Benedictus, qui venit… Szeretettel néz rájuk: „Koszorúm, koronám vagytok. Testvéreim, isteni vér! Jöjjetek atyám áldottai; nagy áldás, a teremtő, megváltó, megszentelő Isten áldása teljesült rajtatok. Ti éltétek át az életet dicsőséggé, ti a muló időt örök ifjúsággá, ti a szenvedést örömmé! Bírjátok az országot, melyért imádkoztatok s éltetek és küzdöttetek, hogy „jöjjön el a te országod”; Isten hatalma, szépsége, kegyelme mennyországgá alakult ki bennetek”. Mily diadalmas örömmel mondja ezt Jézus és mily szenvedélyes szeretettel önti ki lelkét híveire ez utolsó áldásban. Három áldást említ az evangélium: 1. megáldotta a gyermekeket, a kicsinyeket s az ő képviseletükben mindazokat, kik szívből alázatosak; 2. az Olajfák hegyén mennybemenetelekor a tanítványokat, hogy a búcsúzás keserűségébe beleállítsa szeretetének és összeköttetésének biztosítékát; 3. most megáldja győzelmes híveit. A kezdet, a küzdelem, a végleges, szerencsés kifejlődés áldásai ezek. Lefoglalom magamnak mind a hármat. 

c) „Akkor így szól majd azoknak is, kik balfelől lesznek: Távozzatok tőlem átkozottak, az örök tűzre…” A rosszak lelkületét két vonás jellemzi: rémület és átok. Krisztus mondta róluk, hogy itt a földön nincs békéjük; nyugtalanság jellemzi pszichológiájukat; nem biztosak hitetlenségükben; mondják, hogy „primos deos timor fecit”, a félelem csinált isteneket, de ez a „timor” az ő folytonos kísérőjük; ez villan ki abban a fanatizmusban is, mellyel a hitet üldözik. Aki nem fél, az nem törődik folyton a rémületes ellenséggel. – Ez a bizonytalanság rémületté lesz a végítéleten; „életet, irányt, célt tévesztettünk – mondják majd – és mindent elvesztettünk. Az élet nagy kérdései iránt fölületes ellenszenvvel viseltettünk; az Istent tagadtuk s fölségét komolyba nem vettük. Ime a mi ítéletünk”. Távozzatok tőlem, kiknek lappangó átkuk épen az volt, hogy távol voltatok tőlem; most ez az átok mint eltaszítás, végleges elszakadás és kárhozat szakad rátok. Ó vegyük komolyba az életet és céljait, hitben, szeretetben, munkában. 

a) „És midőn kiment a templomból, mondá neki egy az ő tanítványai közül: Mester, nézd, minő kövek s minő épületek. És felelvén Jézus, mondá neki: Nem hagyatik itt kő kövön…” (Márk 13,1). Diadalmas érzet, az erő és hatalom érzete szállja meg az embert, midőn saját alkotásait nézi és a kultúra remekléseit csodálja; máskor meg a „hiúságok hiúsága” remete-gondolatától fázunk. Hány kultúra váltakozott; Tirus s Róma után „Velence köveit” mossa a mulandóság árja, és nemzetek is öregszenek: Cernimus exemplis oppida posse mori! Palmer szamárhajcsárának iróniája kacag föl a mi lelkünkben is, ki a Magharahban levő fáraói bas-reliefek kópiázására indulván ki, hallotta hajcsárának megjegyzését: „Holnap lekópiázzuk a fáraót és dicsőségét”. Csak a lélek halhatatlan, és hervadatlan szépsége mosolyog felénk Tirus, Jeruzsálem, Róma, Velence ráncos ábrázata fölött el! Ez az igazi diadal és öröm! 

b) „És midőn az Olajfák hegyén ült a templommal átellenben, külön kérdezek őt Péter és Jakab, János és András: Mondd meg nekünk, mikor lesznek ezek, és mi lesz jele, mikor mindezek teljesedni fognak?” Ezek az érdeklődő „látók”, ezek a prófétai lelkek, kik Jézus színeváltozását szemlélték a Táboron és szemlélni fogják majd elsötétedését a Gethsemani-kertben, itt is a távol jövőbe néznek és látni akarják a nyomorúság s az enyészet színeváltozását; Antikrisztus, világégés, világ-megújulás, mennyei Jeruzsálem, az ő katasztrófáik. Mi ezzel nem sokat törődünk; látjuk a világfejlődés isteni gondolatainak képzeletünket meghaladó mérveit; a világ és élete isteni stílusban van tartva, s mi alázattal imádjuk az Urat, ha teremtésének elejéről és végéről nincs is fogalmunk. Egyet jól tudunk: eljön az utolsó nap, az Úr napja, melyen meg fogja engedni, hogy terveibe s azok fölséges kivitelébe belepillanthassunk; eljön az ő igazolásának, a theodikeának napja, mikor kiviláglik, hogy neki van igaza, és hogy miért kellett mindennek így és nem máskép lennie. Leszünk mi is „látók”; addig pedig legyünk „hivők”, örvendező, a nagy világkialakulást s az Isten győzelmeit sejtő hivők. 

c) „Támadnak hamis Krisztusok… A nap elsötétedik, a hold nem ad világosságot és az ég csillagai lehullanak… És akkor meglátják az ember fiát jönni a felhőkben nagy erővel és dicsőséggel”. Tudjuk, hogy a világvég kozmikus katasztrófái nem egyebek költői színezésnél és népies leírásnál. Ahogy Mózes népiesen írta le a teremtés történetét, úgy az apokaliptika a világ végét, s hozzá még szenvedélyesen, élénk képzelettel, heves lélekkel, alakzatos nyelven. Mi csak azon iparkodunk, hogy az igaz, ősi Krisztust el ne hagyjuk, hogy napunk el ne sötétedjék s csillagjaink le ne hulljanak! Kozmikus értelemben a világvég e leírásait igazaknak nem tartjuk, mert arra a néphitre vonatkoznak, mely a földet a mindenség középpontjának, a napot, holdat, csillagokat kicsiny és mozgó testeknek képzelte; az a gondolat, hogy ez óriás égitestek ütközésétől a föld, izzó gáztömeggé változnék, teljesen idegen az apokaliptikában; de annál inkább sürgetjük a lélekvég, az élet- és örömvég veszedelmének megszívlelését. Jézus nem akarta megmondani a világvég idejét és módját, használta az apokaliptika nyelvezetét, de a lélekvégre rámutatott: Ha bűnben meghaltok, elkárhoztok. Ezt tudnom elég, hogy bármely katasztrófán keresztülvágjam magamat tiszta lelkem hitével! Hit és erkölcsi tisztaság! „Vigyázzatok tehát és imádkozzatok, hogy mikor hirtelen eljövend, ne találjon titeket alva” (Márk, 13,33).2 

a) „Ime, én küldök hozzátok prófétákat és bölcseket s írástudókat, és azok közül megöltök és megfeszítetek…, hogy rátok szálljon minden igaz vér…” (Máté 23,34). Küldök, kik szítsák köztetek a szellemet; az én úttörőim, az én vetületeim ők. Mindegyik közelebb iparkodott hozni az embereket Istenhez, de kortársai megölték, ti pedig most tisztelitek. Mily nagy baj, nem érteni az időt s a nagy érdekeket, melyeken dolgoznunk kellene, ahelyett gáncsoskodunk; a multat dícsérjük, a jelent félreértjük. Ez téves s veszedelmes eljárás. Legyen érzékünk a sok jó iránt, mely most van, s ne állítsuk ellentétbe a multat a haladással. – Itt vagyok, itt dolgozom, ez az én órám. Tudom, hogy nagy időket él mindig az, ki az Isten nagy gondolatainak kifejlődését látja korában, s dolgozik rajtuk. 

b) Jézus mélyen megindult; utolsó napjait éli, s végigtekint az Isten irgalmas gondolatainak egész vonalán. A „rossz” az Isten elleni pártütés magaslatán áll. Mennyien dolgoztak az Úr ellen. Ő mindig Istenért s a lelkekért dolgozott. Szíve vágya mint panasz s óvás hangzik el: mindent megtettem a lelkekért, népemért. Hazám, nemzetem hogyan szerettelek! Mint a tyúk szárnyai alá fogja csibéit, úgy fogtam le én fiaidat. – Sok munkám vész kárba; de azért haladok előre! Istent nézem, neki szolgálok; sikert nélkülözni tudok. 

c) „Jeruzsálem, Jeruzsálem, mely megölöd a prófétákat… hányszor akartam én… és nem akartad”. Te nem akartál; fiaid elpártoltak, ők így akarták; hazájuk elpusztult, ők akarták; templomukból rom lett, ők akarták. A rossz akarat az ember végzete. Az üdv romjai és a pokol örvényei fölött elhangzik a fájdalmas szózat: Nem akartál. Isten pedig akar, azzal az édes akarattal, melynek mélyéből való az anya szeretete és a kotlós tyúk ösztöne! Higgyük, hogy csak akarnunk kell! Rosszakarat a tétovázó, lanyha, nemtörődő, kislelkű akarat is; jóakarat az erős, készséges, elszánt akarat; ez kell. 

„Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tisztogatjátok a pohár és a tál külsejét, belül pedig tele vagytok ragadománnyal és tisztátlansággal” (Máté 23,25). 

a) Első érzésünk az legyen, hogy töméntelen sok a hibánk. Isten felé iparkodunk, de szórakozottságunk világosan mutatja, hogy a kezdet kezdeténél akadozunk; szeretetünknek iránta tettben s áldozatban kevés kifejezést adunk. Az érzékiség buján nő lelkünkben, és mint a vadrepce a búzatermést, úgy lepi el és teríti le a földre az érzékiség a lelket. Fontold meg, mily nehezen tűröd az ignorálást, mily idegen érzelem nálad a türelem, hiú és meg nem tagadott lélek vagy; kívánod, hogy mások kezeiken hordozzanak, s úgy jársz az erény, az alázat iskolájába, hogy prémiumot keressz. Tekintsd, mily nehézkes vagy a penitenciatartásban, mily szorgos az evésben, ivásban, alvásban, mily becézett babának nézed testedet, és ha ételed túlságosan sós vagy cukros, vagy száraz, vagy kozmás, ha zsíros vagy kisült, elégiára hangolod lelked húrjait. Mily visszataszító vagy néha társalgásodban, megfontolatlan feleleteidben, nehézkes az engedelmességben, ellenkező másokkal való engedékenységben, tervtelen és céltalan foglalkozásaidban, önző számításaidban, dilettáns kötelességeid teljesítésében, szétszórt imáidban; hallgatni nem szeretsz, beszélni nem tudsz, világias vagy viselkedésedben, fegyelmezetlen gondolataidban, affektálsz, koldús vagy belső életedben. Hányszor győz rajtunk a restség, és mily kevésszer szállunk ki ellene erélyesen síkra. Hányszor panaszkodol előljáróidra! Hányszor hanyagolod el a jót emberi tekintetből! Mennyi pelyva és pozdorja, szemét, kóró, forgács… a tisztitótűz élesztésére! Csillagokba nézünk egy beláthatatlan nagy kórház tömkelegéből, mely mindenestül egészen beleszorult lelkünkbe. 

b) De nemcsak hibáink, hanem bűneink is vannak; nemcsak kórházról, de hullaházról van itt szó. Bár ne volna rajtunk a halál szaga; de a mult alighanem számtalan sötét emléket mutat, melyek mindegyike megérdemelte a poklot. Nemcsak tényleges hibáink, de nagy bűneink emléke is sürgessen. A pokol lejtőin szigorú, tüzes erény nő, mint ahogy a Vezuv lejtőin tüzes bor terem. Mert akinek máris lángban kellene állnia, az tud tűrni hideget-meleget; akinek „in igne devorante” kellene laknia, az tudja beérni silány koszttal és gyakran fűtetlen szobával; akinek békót kellene viselnie, az tudja mások kényét is elviselni okosan, s aki Isten ellensége volt, nem csodálkozik azon, ha nem minden történik ínyére. Ez a reális hit önmegtagadottá, alázatossá, fegyelmezetté tesz. Tekintsünk gyakran a pokolba; iszonyú idealizmus ez, mely a pokolban végződhetik, és kegyetlen realizmus az, mely egyre azt gondolja, hogy oda jöhet. Reméljük, hogy nem jutunk oda, de e végtelen szerencsétlenség lehetőségét látóhatárunkról le nem törölhetjük. Ne botránkozzunk meg ezen; a vértanúk is a pokolra gondolnak. Gondoltak örök dicsőségre, Krisztus szerelmére, a lelkiismeret tisztaságának fölségére, Isten kegyelmére; de gondoltak a pokolra is. Ne hidd, hogy csak nagy bűnösöknek való. Puha a pázsitos, mohos erdő, de sziklák a bordái. Ha csodákat művelnél is, akkor is vigyázz! Krisztus mondotta. 

c) Realizmusunk harmadik adata a szent kereszt, a kínszenvedés. Hogy bevilágít ez a puha, kislelkű lélekbe! Isten szereti fiát, de a kereszt felé tereli útját. Mi sem ágyazhatjuk meg úgy életünket, hogy házunk mestergerendája ne a kereszt legyen. Ne ijedezzünk tőle; nem erős ház az, melynek hiányzik ez a mestergerendája. Gerenda is (kemény, durva), de mester is; tanít sokra; különösen pedig nevel szép, erős, formás, életre. Szeressük az önmegtagadást, de nem külső parancsért, hanem a szépségért, mely lelkünkre háramlik belőle. „Féljed az Istent és távozzál a gonosztól, mert ez lesz egészségedre testednek s erősítésére csontjaidnak” (Példabesz. 3,7,8). 

a) „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, kik tizedet adtok ugyan a mentából, kaporból és köményből, de elhagyjátok, ami nagyobb a törvényben…, az irgalmasságot és a hitet” (Máté 23,23). Emberek, becsüljétek meg az Istenért átélt, tiszta, igénytelen, nemes, krisztusi életet. Nem élünk magunknak, ha lelkiismeretünkkel meghasonulva, önmagunkat kerüljük, ha önmagunk szemeibe nézni nem merünk, s belsőnkben csak szemrehányásokat hallunk; ilyeneket: Te farizeus lélek, kívülre valaminek látszol, tiszteletet követelsz, becsületet színlelsz, de belül alávaló vagy! Ti fehérre meszelt sírok… mondotta Krisztus: rothadás s undokság van bennetek; érzitek ti ezt jól, mert bensőtök piszkos és alávaló, s kívül akartok érvényesülni. Vétkeztek a belső érték tisztelete ellen, s kívül keresitek az ember értékét. Élteteknek nincs lelke, nincs bensősége, nincs értéke. Ne keressétek az élet értékét külső művekben, foglalkozásban, szereplésben, hivatalban. Az élet értéke a motívum átélt szépsége és melege. Jézus mondotta az özvegyről, hogy két fillérjében több, nagyobb érték rejlik, mint a farizeusok aranyaiban. Ezeknek arany az adományuk, annak arany, erő, szépség a szíve. Ezek nem élték át az adományozás erkölcsiségét, az átélte; ezek hidegen adták, az melegen. Az apostol pedig a szeretetről, tehát az átélt, meleg érzésről mondja, hogy ez minden, és e nélkül minden egyéb semmit sem ér. Ha tudományom, ha eszméim volnának, de szeretetem, átérzésem nem volna, holt, üres tudománnyal volna telítve fejem. Szegény fejem hült gondolatok mauzóleuma volna. Kimeszelt sír! Ha cselekedeteim volnának, de szeretetem, vagyis belső életem nem volna, szegényen tengődném. 

b) „Jaj nektek, mert tisztogatjátok a pohár és a tál külsejét, belül pedig tele vagytok ragadománnyal és tisztátlansággal”. Ha szép világot, ha kultúrát teremtenék iparkodásommal, ha kiáradnék szóban, vállalatokban, ha tömeget mozgatnék, de magamnak, lelkem szeretetének nem élnék, a lét céljára rá nem nyitottam. Istenem, hát magamban kell élnem; cselekvéseim jóságának, nemességének, tisztaságának öntudatában kell élnem; annak az öntudatnak telinek kell lennie fénnyel, nemes, meleg motívumokkal, önzetlen, jóindulattal szándékokkal! Csak akkor élek igazán. E nélkül automata, a külső világ kényszerzubbonyába szorított rab vagyok. Egyszóval éljek azért, hogy mindennap jobb legyek. 

c) „Jaj nektek, kik bezárjátok mennyeknek országát az emberek előtt. Mert ti nem mentek be s a bemenőket sem hagyjátok bejutni”. Nem mentek be, hanem kerülgetitek. Per avia et devia… úttalan utakon, zsákutcában jártok és vezettek másokat. Törvényt, parancsot, hagyományt, szokást akartatok… és annak teljesítésére unszoljátok az embert, de a mechanikus elvégzésére szorítkoztok e dolognak, s a behatolásra, átélésre és átélvezésre időt nem adtok. Formalizmussá válik így törvénytek és vallástok, s a sok lim-lom elrekeszti előttetek az utat. Mert zsidóvá teszitek a prozelitát, de nem teszitek bensőségessé; a tömegben, a számban dicsekedhettek, de több-lelket nem neveltek. Külső összetartást, hatalmat sürgettek, de öntudatot, akaratot, bensőséget, érzést nem gondoztok. Többet mondok: magatok buzgólkodtok, prozelitálkodtok s önmagatok édes bensőségét élvezni rá nem értek. Nem elég, hogy meg vagyok keresztelve: a krisztusi életet is át kell élnem. Mit használ, ha csak keresztelek, de a belső embert ki nem nevelem. Igazán rám illik: magam nem megyek a mennyországba s másokat be nem vezetek. Tehát élni s átélvezni a legkisebb cselekedetet öntudatos moralitásában; ez a titok. Örülni annak, hogy tiszta vagyok s Isten van bennem; szívvel dolgozni erkölcsi tisztulásomon, ha bűnös vagyok; jót tenni átélvezett jóindulattal; örülni a hitnek, a jóakaratnak, a kísértések fölött való győzelemnek. Őrülni, hogy Jézus van itt az Oltáriszentségben, úgy menni hozzá, mint a nyilt paradicsomba. Örülök, ha azt mondom: Jézusom, szívből szeretlek téged. Beteghez, gyermekhez, emberhez öntudatos jóindulattal közeledem. Ily lelkek nyomában elváltozik a világ! 

a) „És kérdé őt egy törvénytudó, kísértvén őt: Mester, melyik a főparancsolat a törvényben? Mondá neki Jézus: Szeressed a te Uradat, Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és teljes elmédből” (Máté 22,35). Szeresd a te Uradat; amit szeretsz s szerethetsz, az mind belőle való; szíved is a szeretet ösztönével, a viszontszeretet igényével s boldogításával belőle való. Szeresd, benne találsz mindent; azért önmagáért szeretheted csak igazán. „Istenem, mindenem” – hajtogatta Assziszi sz. Ferenc. „Isten a szeretet”, mondotta Szent János evangélista. Boldogsága a végtelen, tevékeny szeretet; parancsai szeretetből valók; – mikor büntet s próbára vet, akkor is szeret. – Parancsa nagyon egyszerű: szeress teljes szívből s lélekből, melegen, bensőséggel, érzéssel; szeress engem s minden embert értem. Szeress minden erődből; ne csak szóval, ne csak érzelegve, hanem tettel. – Tégy minél többet a szeretet indító-okából, így: Szeretlek Uram, azért teszem vagy tűröm ezt, járok el így vagy úgy. Nem emberi tekintetből, önzésből, haszonért, dícséretvágyból; hanem érted, feléd fordítva, azonnal rád vetve mindkét szememet. 

b) „A második pedig hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint tennenmagadat”. Boldog volna a világ, ha ezt a törvényt ismernők s átélnők; de nagyon távol vagyunk tőle. A világ tele van kegyetlenséggel. Lesz-e ez máskép valamikor?! Nem filozofálok, de az én körömben a szeretet lángját élesztem; s tegye ezt mindenki tőle telhetőleg. „Ha minden orosz egy-egy fát ültetne életében, Oroszországból kert válnék, s ha minden ember csak egy valakit boldogítana életében, a világból paradicsom volna” (Dosztojevszkij). Ez evangéliumi gondolat. Kevés ember osztja; a többi gyűlölködik. De akik értik, azok tudják, hogy ez a világ boldogulásának útja. – Szeress minden embert, tekintet nélkül országra, fajra, vallásra; szeresd őket: 1. viseltessél jóindulattal irántuk; 2. a polgári élet egész vonalán; 3. ha miniszter, orvos, bíró, tanító, hivatalnok vagy, hivatalod jól betöltése által; 4. szeresd az egyest, a társadalmat s a hazát. 

c) „E két parancsolaton függ az egész törvény s a próféták”. Ez a két parancsolat magában foglal minden egyebet. Aki tehát szeret, az magában hordja a törvénykönyvet, s érzi, hogy mit kell tennie. Senkinek sincs szüksége sok tudományra, sem könyvtárakra, hogy jó ember legyen. Pedig ez az én hivatásom s földi célom. Szeretek tehát, s ezáltal leszek jó ember; s minél több türelemmel s önzetlenebbül szeretek, annál jobb ember leszek s jobban hasonlítok az Úrhoz, aki szeretett s elviselt engem, hálátlan bűnöst. 

d) Jól kell szeretni. Felebarátunknak teste s lelke van; elsősorban lelkére van tekintetem; nevelem gondolkozását s érzületét, vezetem igazságra, megszerettetem vele az erényt, vígasztalom, meglátogatom s a testi irgalmasság gyakorlatait is végzem. – Senkit sem tartok rossznak, kiről biztosan nem tudom; de mindenkit úgy kezelek, mint aki többé-kevésbbé rosszra is hajlandó; mindenkit okosan, kímélettel, óvatosan kezelek. – Nem szabad jóindulatommal fukarkodnom és bizalmatlankodnom, hogy megérdemli-e ez vagy az szeretetemet s nem csal-e meg. Hisz Istenért szeretek embert! Aki sokat okoskodik, az keveset szeret. – Okosnak kell lennem, alamizsna helyett inkább munkát adnom, – az emberek bizalmát megnyernem, – nekik kedvet csinálnom az élethez, akadályaikat, nehézségeiket elhárítanom.