Prohászka Ottokár - Elmélkedések az Evangéliumról

„Akkor fölvivé őt az ördög a szent városba és a templom tetejére állítá őt és mondá: Ha Isten Fia vagy, bocsásd le magadat, mert írva vagyon, hogy angyalainak parancsolt felőled, és kezeikben hordoznak téged, netalán kőbe üssed lábadat. Mondá neki Jézus: Ismét írva vagyon: Ne kísértsd a te Uradat, Istenedet” (Máté 4,5,6).

a) A második kísértés a világ; hadd lásson, hadd nézzen prófétának, szentnek! Hadd tiszteljen s hódoljon neked, ülj nyakára; úr kell neki. – Igen, én is úr akarok lenni. Az én uralmam igazi, nem látszatos hatalom: lelkem szép kialakítása; itt vagyok én úr s tiszteletet nem hajhászok. Ne tereljen el a világ lelkem nagy missziójától; sem látszat, sem külszín; az csal is; kevésnek is jut. Az Isten országa a belső valóság; ez az igazi szuverénitás és fölség. Világ fölött állni; weltüberlegen! De nem stoikusan, mert az is hazugság; hanem Szent Ferenc szellemében, ki szeret mindent s örül neki.

b) Megyek bátran, emelt fővel, nyílt szemmel előre. Ne tereljen el semmiféle kísértés, sem édes, sem keserű. Bármily alakban jöjjön felém: szuverén lelkemet követem. Jézus állít ez útra, s itt néha még keménynek is látszik. Mint tizenkétéves fiú mondja panaszos édesanyjának: Mit kerestetek? Nem tudtátok, hogy Atyám akaratában járok? Mikor Kafarnaumban prédikál tevékenységének első tavaszán, „kimenének övéi, hogy megfogják őt”, s később „eljövének az ő anyja és atyjafiai és kinn állván, hozzája küldének, híván őt” (Márk 3,21,31). De ő kemény velük szemben, nem enged a test- és vérnek s megy nagy küldetése útján. Igy kell győznöm, s a lelket kiemelnem a sokféle befolyástól! Minél nagylelkűbb leszek, annál derültebb s erősebb leszek. A tökéletes ember ne legyen verébijesztő, hanem igaz, nemes, bátor, egész ember, aki szeret gyermeket, szülőt, feleséget, de soha az isteni szeretet rovására.

c) Ezért áldozatokat is kíván, melyeket csak e világításban tudunk helyesen értékelni; kívánja, hogy szembeszálljunk néha oly vonzalmakkal is, melyeket másutt parancsol: „Ha ki hozzám jő és nem gyűlöli atyját és anyját, feleségét és fiait,… sőt még önnön lelkét is, nem lehet az én tanítványom” (Luk. 14,26). Lehet hivatásod a teljes odaadásra. Ha ezek szembeszállnak a te misszióddal, légy erős; ne bántsd meg Istenedet félreértett pietásból. Az istenellenest törd le mindenütt. Az Isten országa megérdemli tőled. Azért ragaszkodjál jobban Istenhez, mint szülők-, testvérek-, feleséghez, hisz nem szereted őket, ha e szeretettel magadat téveszted s fokozod le.

„És hozzá járulván a kísértő, mondá neki: Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy e kövek kenyerekké legyenek. Ki felelvén, mondá: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, mely az Isten szájából származik” (Máté 4,3).

a) Egyél; foglald le a világot: élj. Legyen kenyered, az legyen főgondod, szolgáljon e törekvésednek minden kő, minden porszem. Csinálj kenyeret s élj erősen, hatalmad tudatában! – Jézus óvást emel a kísértő ellen: kenyér kell, de nemcsak kenyérből, föld- és kőtörésből, tenger- és világfoglalásból él az ember; mindennél szükségesebb az isteni lehelet, a szép, tiszta, nemes élet, az öröm, a megnyugvás! A kultúrvilág nagy kísértése az embernek; elfelejti a szép földtől a belső világot, a produktív munkától mennyországát, az alkotástól lelki világának kiépítését. S hozzá még helytelen irányba terelődik s a testet-lelket törő munkában életcélt lát. Szegény, az eszközt céllá emeli; igát farag magának. Ó Uram, a te leheletedet szívom, azzal térek magamba, a legfontosabb munkára; ez lesz lelkem kenyere és öröme. Dolgozom, de a munka nem cél, hanem eszköz nekem. Mennyire van ettől az a kultúra, mely az „improbus labor” igájába hajtotta az embert; legjobb esetben az csak átmenet lehet. Igy érzek a nagy világgal szemben s így rendezkedem saját világomban.

b) Jézus az anyagi és szellemi szükségletek közt vezet el. Kell a tehetségeket kifejleszteni, kell dolgozni, de ne várjunk a munkától s kultúrától boldogságot. Ily lelkület a földhöz tapad; az Isten-gyermekből világfi lesz; a belső elszárad a külsőtől. Pedig Jézus ezt a királyi Isten-gyermeket, ezt a halhatatlanságra született Fölséget akarja érvényesülésre segíteni. Öntudatra ébreszti, fölényre neveli, mondván: „Mit használ az embernek ha az egész világot megnyeri s lelkének kárát vallja” (Máté 17,26)! Azért tehát bátran, nagy föladatunk öntudatában követeljük magunktól, hogy lelkünket nagyra becsüljük s gondozzuk.

c) Máshol is kevés bizalma van Krisztusnak a föld, a kultúra, a gazdagság iránt; „bizony mondom nektek, hogy nehéz a gazdagnak bejutni a mennyeknek országába” (Máté 19,23). Nem mintha magában rossz volna, hanem mert átlag anyagiassá, világiassá tesz; rabbá teszi a lelket; lefogja s elfojtja. Jó a világ, a gazdagság, a hatalom, de csak akkor, ha a nagy céloknak szolgál. Ó Uram, ne fonnyadjon el lelkem se a gazdagságtól, se a szegénységtől! Nem hagyom magam elhervasztani semmiféle gondtól.

„Jézus is Názáretből eljöve a Jordán mellé, hogy megkereszteltessék. János pedig ellenzé… Felelvén pedig Jézus, mondá: Hadd ezt most, mert így illik teljesítenünk minden igazságot” (Máté 3,13).

a) Minden élet programmja: teljesíteni minden igazságot, tehát átélni azt, amivel Istennek, embernek s önmagunknak tartozunk. Mi egyéb ez, mint a valóságnak megfelelő eligazodás Isten, önmagunk- s a világgal szemben. Abból ered az egyensúly, a harmónia, a béke s az öröm; ez az az érzületben, akaratban, életben kiváltott igazság. A „veritas” önmagunknak, tehetségeinknek s bűneinknek fölismerése! a „justitia” ez ismeret átvitele az érzületbe; a „veritas” az Istennek s uralmának s fölségének fölismerése; a „justitia” ez ismeret szerint való érzület. „Veritas” a világnak s az életnek fölismerése; a „justitia” a helyes elhelyezkedés benne! Váltsuk hát ki a „veritas” készleteit égretörő „justitia”-ban; az átérzett igaz valóság, a harmóniában kialakított lét kell nekünk. Körülöttünk pihen a nagy valóság; érintsük meg a lelkek érintésével, s „pax” és „gaudium”, béke és öröm lesz belőle. Mi legyünk alakítói a világunknak, teremtsünk bele erényünk által világosságot s napsugárt, harmóniát és szépséget. Ne várjuk ezt mástól, mert a lélek nem passzivitás, hanem aktív, alakító erő.

b) Istennel szemben helyzetünk teljes, föltétlen hódolattá válik; észben hitet, szívben áldozatot, erőinkben könnyeink s verítékünk gyöngyeit s küzdelmeinket ajánljuk föl neki. Semmit sem igényelünk, de őt bírni akarjuk. Szívből szolgálunk neki s nem képzelődünk, hogy különös kegyelmeink s hivatásunk van; elég nekem Krisztus szeretete. Kinyilatkoztatásokat nem várok; mit várjak, mikor Ő néz szemembe, Ő, az én napom, kinek én mezei virága akarok lenni. Jelenéseket nem várok; minek? Hiszen Krisztus ragyogott föl lelkünkben, „illuxit in cordibus nostris”. Csupa lélek közé állít, melyek úgy ragyognak, mint kvarcszemek a fövényben; úgy kandikálnak ki a nagy világba, mint virágok az erdőszélről a pusztába. Tiszta, nyilt szemmel akarok kinézni a végtelenbe; tudom, hogy testet hordozok egy darabig, azután átsiklom más világokba.

c) A világgal szemben „justus”-nak kell lennem; látnom kell benne az erőt s a jót is, hiszen isteni; de a rosszat s a veszedelmet is, mert fejlődésre szánt, ütköző erők rendszere. Nagy erőszisztéma a világ s arra való, hogy a halhatatlan lélek kicsiszolódjék rajta; föl kell tehát használnom az isteni világot erőim, tehetségeim kialakítására; de egyszersmind mértéket kell tartanom, hogy a föld termőföldem legyen s ne sírhantom! Erőm a világ, mint a fának a föld; lábam alá való, de lábam inkább gyökér; erőt szí! Necsak félni, necsak undorodni; hanem fölhasználni s a pelyvás földi létből az arany szemet kiszedni; különben a világ fiai okosabbak lesznek; az pedig kár!

d) Önmagammal szemben „justus” leszek, ha sem túlsokat, sem túlkeveset nem követelek magamtól. Mértéket kell tartanom mindenben, az önmagammal való elégedetlenségben is. Aki gyorsan akar valamit, akinek nincs türelme, aki nem veszi tekintetbe a természet folyását s fejlődését, aki bizonyos hibák miatt, melyek természetéből folynak, fönnakadást szenved tökéletesbülésében, s azért aztán tele panaszolja a világot, az nem érti a „justitiát”. Ide tartoznak azok is, akik a természetet a kegyelemmel s a kegyelmet a természettel ütik agyon: a szigorú, sötét, fanatikus zelóták, kiknek fáj, hogy testük van, jóllehet Isten is így akarta; vagy megfordítva: a kényes, tehetetlen, finnyás nyavalyások! Ó értsük meg magunkat! Érezünk mi sokat, de nem tehetünk róla. Valamint külsőnk nem függ tőlünk, úgy belsőnk is adva van bizonyos értelemben. Vannak bennünk hatalmak, melyek nem egyhamar hallgatnak ránk, s Isten is nem azt mondja: menj s parancsolj, hanem inkább azt: evezz és boldogulj!

Ha ezt a hármas „justitiát” eltaláltuk, rányitottunk az Isten gondolataira s azzal együtt a „pax et gaudium”-ra. Be jó ott; be jó meleg van ott; virágoznak a lelkek: „justus ut palma florebit”; ott erő van, „sicut cedrus Libani multiplicabitur”, az igaz úgy nő, mint a pálma s úgy erősbül, mint a cédrus. Számtalan csalódástól, sok bajtól s vigasztalanságtól szabadulunk!

„Lőn pedig, mikor megkereszteltetett az egész nép, Jézus is megkereszteltetvén és imádkozván, megnyílott az ég, és leszálla a Szentlélek testi alakban mint galamb ő reá, és e szózat lőn a mennyből: Te vagy az én szerelmes fiam, te benned telik kedvem” (Luk. 3,21).

a) Mély alázattal, szent örömmel s a lélek izgalmaival közeledett Jézus a nagy keresztelőnek táborához, a Messiást váró jordánparti csoportokhoz; megrendült a nyilvános bűnbánat e tüzes, alázatos áhitatától; ah, hisz mindezek őt várták, ezek a tüzes vágyak, ez a szent izgatottság mind neki szólt. Missziójának öntudata eltölti őt lelkesüléssel, oda lép János elé s alázatban megkeresztelteti magát tőle; de a keresztelőnek megnyílik lelki szeme s vágyva vágyik a Jordán mélyeibe merülni előtte; akarja, hogy Krisztus keresztelje meg őt. „Hadd el – mondja az Úr – teljesítsük az Isten akaratát; keresztelj meg engem, de érezd, hogy nem vagy méltó sarum szíjait megoldani.” – A keresztelés Krisztus nyilvános életének kapuja; fölavatás. Alázatban kezdi, Keresztelő sz. János bűnbánatával. Ébresszük föl magunkban a keresztelésnek, mint új világba való elmerülésnek, mint új életre való felavatásnak, mint izgalmas, az egész lelket lefoglaló átadásnak érzéseit. Ó, mily kevés a keresztelt öntudat!

b) „S imádkozván megnyílott az ég”; különben zárva volt. Ki megy föl az égbe? – mondták csüggedve a régiek; mi már tudjuk, hogy ki nyitja meg nekünk az eget. Mások világutakat nyitnak, Jézus égi utat. Páratlan ez az úttörő s ez az út. „A te utaidat mutasd meg nekem s ösvényeidre taníts meg engem” (Zsolt. 24,4). Hányan állnak kint s okoskodnak s kritizálnak s elfonnyadnak. Ah, ezek úgy látszik, a galamb szárnyasuhogását és sugallatát nem érzik. Akik érzik, azok mennek, a nyitott ajtón belépnek, Krisztus arcába néznek s fölélednek. „Ich trau dem Genius, der mir winkt.” A mennyország lépcsőin ül egy ráncos, éles szemű vénasszony, a kritika. Zsémbes és meddő. Látják ülni, de nem erednek vele szóba a szerető lelkek, a hősök, művészek és szentek; követik szívüket! Én is!

c) A megnyílt mennyország kapuja a szív; a tiszta szív, mely föl van kenve és fémjelezve igazi isteni érzésekkel. A tisztulás hosszú folyamat, önzés és erőszakból való kiszabadulás. Azután a mennyország kapuja a szerető szív, mely szeretete erejében érzi, hogy az Isten gyermeke; ez az a lélek, „mely bizonyságot tesz lelkünknek, hogy Isten fiai vagyunk” (Róm. 8,16); végül a baráti együttérzés szent közösségében élő szív, mely nem a törvény késztetéséből, hanem az együttérzés közvetlenségéből indul ki, s máskép ép azért nem tehet, mert Jézus a barátja.

d) „S a Szentlélek mint galamb szállt rája.” A galamb szárnyalása a sebes vágyat jelenti; mihelyt megnyílik az ég, lerepül a galamb. Ez a galamb talált pihenőt, Jézusban; virágos olajfaágat hozott neki; körülrepkedte s megcsókolta őt. Ó fölséges Istenember, „filius columbae”, a galamb fia; vágyaid sebesek s isteni sugallatokból élsz; mindkettőt ápolom s élvezem: a vágyat s a sugallatot.

e) „Te vagy az én szerelmes fiam”, te bűnösnek látszó, bűnbánatot tartó ember, te az igazi ember, az Isten-gyermek, te mintaképe s tanítója az igazi szentségnek; szerinted alakuljon mindenki. Érezze minden egyes ember a maga elégtelenségét s ragadja meg a te kegyelmedben az Istennek tetsző élet erejét. Mi Krisztus által, az általa szerzett kegyelem által leszünk egész emberek. Magunkból, önerőnkből nem boldogulunk, de általa egész, erős, boldog emberek leszünk. E Fiában szereti a képére alkotott Isten-gyermeket: Szeretem fiamat, szerelmes ő nekem, s szeretem, ki nyomaiban jár! Ez emeljen; ebből merítsek vigaszt s öntudatot, hogy soha el ne hagyjam magam. Hisz engem is jobban szeret, mint az egész világot; lelkét adta rám; én is „filius columbae” vagyok. Az én keresztelésemben is megnyílt az ég, lejött a Szentlélek, s Isten fia lettem. Lelkemben azóta is sok lelki erő pihen, felsőbb érzések energiái, Isten fátyolos vonásai; ki kell ezeket fejlesztenem krisztusi életben. A keresztelt lélek olyan, mint a harmatos rét, friss, üde, pihent, tele alvó, bűbájos erőkkel, melyeket fölébreszt a kegyelem napsugara s fejleszt és tökéletesít a gyakorlat.

a) „És kiméne Keresztelő Jánoshoz egész Judea… és megkereszteltetnek vala tőle a Jordán folyó vizében…” (Márk 1,5). Folyóvizek felé igazodunk, melyek partján lelkünk föléledne. Isten végigfolyik a világon; nem szabad elszáradnom; igazodom hát feléje. Véges világban állok térben s időben; a váltakozó korok fölfogása fejlik, s világképünk is egyben-másban elváltozik. Kevés biztos s igaz ismeretem van; filozófok közt járok, kiktől sokat nem tanulok; de bizonyos realizmus jellemzi természetemet, mely biztosít, hogy a valóság nem játék; értelmem a materializmusban nem lel nyugtot, s a pantheizmusban, mely az én-t tagadja, elveszti önmagát. Én tehát a filozófiák álló vizeitől a hegyekből jövő folyóvizekhez menekülök; a történelmen végighömpölyög az isteni kinyilatkoztatás folyóvize. Ezek friss, erőteljes áramok; ide alázattal is járulok s bűneimtől itt fürdöm meg tisztává. Itt haladok, itt fejlem is. Itt nem ülünk pocsolyák partján, hogy szomorú képünket nézzük. Ó, Uram vonzz hát, segíts, vezess, tisztíts! Te mondod: ha rám hallgatsz, mint a dagadó folyam, olyan lesz a te életed! Legyen, legyen. A mocsárlázt utálom s ha folyóidra nem térek, megkapom.

b) „Megkereszteltetvén pedig Jézus azonnal feljöve a vízből… és íme szózat lőn mennyekből, mondván: Ez az én szerelmes fiam, kiben nekem kedvem telik” (Máté 3,16). A történelemben fejlődik ki az emberiség, s az Isten is ott lép hozzá. Hozzánk lépett Krisztusban; önmagát, a valóságot, igazságot, szépséget s kegyelmet benne mutatta meg nekünk; „plenus gratiae et veritatis, telve kegyelemmel és igazsággal”. Az ember Őt nézze s Hozzá ragaszkodjék; ne csússzék le a mechanizmusba a történelem magaslatairól s ne az egyéni benyomások s bizonytalan alakulások kháoszába az isteni képmás verőfényéből. Be jó nekünk, hogy spekulációnkon s nézeteinken kívűl van Krisztusunk, kiből világot legyőző bizonyosságot meríthetünk; általa s benne átvágja magát hitünk a tévely éjein s rebegi: tudom, kinek hittem; hitvallásom: hiszek Krisztusban! Ez az én világosságom s napsugaram; lelkem itt nő, kedélyem itt édesül; nem lesz sötét, nem is erőtlen! Lelkem előtt Krisztus mint a magas Tátra; a magaslatok vágya visz feléje! A magaslatok vágya a mélységből. Bűneim vannak, s kegyelmet keresek. Jézus a Megváltó a bűntől; ez a kereszténység. Általa s érte bocsát meg az Úr; ez az evangélium, mely sohse múlja idejét.

c) Hitemmel átnyúlok a világon túlra s ezt a túlvilági valót Krisztusban találom meg; benne szállt le hozzám; szerinte építem hát ki életemet, szerinte alakítom ki hitemet. Nem disputálok, nem kételkedem, hanem élek. – Sokat kételkedünk, mert keveset élünk. Karthauzi Dénesről írja Mougel: „Sokat akart tudni, hogy nagyon szeressen, a multnak azon szentjei közé tartozik, kiknek tudni annyi, mint szeretni”. Ugyanez a Dénes írja: „Olvassunk, tanuljunk hát, nem hogy az időt agyonverjük, vagy hogy emlékezetünket terheljük, hanem hogy fölüdítsük szellemünket, s szívünket Isten-szeretetre gyullasszuk”. – Sokat disputálunk, mert még nem élvezünk; aki élvez, vagyis mélyen él, az nem okoskodik sokat, akinek kincse van, az nem sopánkodik, hanem örül. Lelkemnek is kell levegő és napsugár; ezt hitem adja! Nem kételkedem, nem disputálok, hanem élek!

Szent József megbecsülhetetlen Krisztus közelében; fölgyürkőzve, zörgő bőrkötényében, kérges kézzel képviseli a munkát, s nincs ellenkezésben a Mesterrel, ki imádkozik, kontemplál, tanít. Ez a két munka voltaképen egy: az ember munkája.

a) A fizika mindenféle munkát ismer, melyet a szél, a víz, a villamosság, a gőz végez. A homokbuckák s a hegyek nagy erőknek munkái. Végez munkát a madár, mikor repül; a macska, mikor ugrik; méhek, hangyák, marhák dolgoznak. Az ember munkát végez, mikor kókuszt szed a Kongó partján; több munkát végez, mikor szánt, vet, arat; még többet, mikor zúgó, zakatoló gépeivel úrrá akar lenni. Igen, a munka az ember hatalma, ki a természetet akarja átalakítani az ő sajátos gondolatai szerint. Csinál magának világot, alkot. Míg nem alkot, addig nem egész ember. E munkában nyilatkozik meg önálló, alakító, öntudatos szelleme. „Die Kunst ist eine Arbeit, das Leben selbstbewusst zu gestalten. Die Natur hat nur Geschöpfe, die Kunst hat Menschen gemacht” (Schiller). Ez alakítás erejében lett szabadabb az ember. Ez az Isten gondolata a munkáról. Megbecsülöm s kifejtem magamban; kifejtem összes tehetségeimet; tudom, hogy szabadabb s nemesebb leszek ezáltal. Életet, tartalmat szomjazok.

b) Melyik a legnagyobb munka? Önmagunk kialakítása; hogy az ember ne legyen tárgy, hanem személy; hogy ne nehezedjék rá öntudatlan súllyal a természet, hogy ne zúzza őt össze szenvedés. S ez öntudatot s egyéniséget kialakító munkában ideálkép áll előttünk az Úr Jézus. Szemben érzi magát az ember anyaggal, világgal, rosszal, s érvényesülnie kell, mint mindezt legyőző hatalomnak. Ez a mi nagy munkánk. Aki ezt nem teszi, az nem lélek. Ez a passzivitás az oka a sok sikertelen törekvésnek s a kevés lelki előhaladásnak, nem dolgozunk lelkünkön öntudatosan és pszichológiánknak megfelelőleg.

c) Mik e munka erői? 1. A kegyelem, az Isten ad lelkes és meleg gondolatot. Inspirál, hogy törekedjünk „conformes fieri”, Krisztushoz hasonlókká lenni. 2. Egyéniségünk, melyben sok jó tulajdonság pihen, ezt föl kell ébresztenünk s a durva, nyers elfogult lelkületet leküzdenünk. 3. A természet, melynek ölén fölüdülünk, ruganyosságunkat s jókedvünket visszanyerjük. Egészségünkkel jókedvet is kapunk a lelki küzdelmekre. 4. A jó környezet, mely a maga jó lelkét, jóindulatát mintegy belénk sugározza. Viszont a rossz környezet lankasztólag hathat; nehéz vele szemben ideális irányban haladni. A rossz környezet ront; levegője mételyez. Ha ilyenben vagyunk, énekeljünk, dúdoljunk magunkban buzdító éneket, ne ütközzünk bele a kislelkű okvetetlenkedőkbe. Menjünk másfelé, amikor csak lehet; dolgozzunk a ház körül, a kertben s mondjuk magunknak fölényesen: hej, ki nem fogsz rajtam, te szürke lelketlenség!

Kevés a törekvő, ideális ember, s rengeteg sok a naplopó! Eszmények-, eszmék- és lelkiéletből édeskevés van. Ó, Szent József, taníts isteni életre nádfödeles igénytelenségben is; te sem laktál különben.

a) Szent József, az öreg, hű szolga. Szolga, ki másért tesz, másnak nevében s érdekében jár. Olyan ő itt a földön, mint az Atyaisten árnyéka; Isten tervein dolgozik, saját gondolata nincs. Mint Eliezer, Ábrahám szolgája, ura érdekében messze földön járt s teljesen megbízható volt. – A szentírás semmit sem tud róla; a szent titkok hátterébe áll. A világ szintén semmit sem tud róla; csak az imádkozó lelkek érzik, hogy miféle szent, gazdag bensőség zárkózott lelkében. – Nekem is kitartóan s hűen kell szolgálnom az Urat; „fidelis servus”, isteni címe az embernek.

b) Belső, külső megfeszüléssel dolgozott a jó, öreg szolga; gondok, kételyek s aggályok jártak lelkében; de az Isten megvilágosította: „Ne félj elvenni Máriát feleségül”, „fuss Egyiptomba s maradj ott”; „ne Judeába, hanem Galileába menj”. S karja, keze megfeszülésével dolgozott a kenyérért; Istenért, Isten fia számára dolgozott. Ez a munka léleknemesítés volt, mely őt egyre szorosabban fűzte Istenhez. Az ilyen munkáról istenes embereknek van fogalmuk, középkori művészeknek, trappistáknak, s lelkeknek, kik abban élnek, hogy mindent Istenért tesznek. Ezt mindenütt mindenki teheti.

c) Ez öreg, hű szolgát csend, szerénység s megnyugvás jellemzi. Külre nincs hivatása; a közéletben nem jutott neki szerep; mindazonáltal teljes és gazdag az élete, mert isteni. Szent Bonaventura mondja: „vita Dei adipiscitur per fidem summae veritatis, per amorem summae dilectionis, per imitationem summae virtutis”; isteni életünk lesz a legfőbb igazságnak, a legédesebb szeretetnek s a legszebb példaképnek lelkes átkarolása által; ha hiszünk lelkesen s teszünk szívesen.

„Lakék azon városban, mely Názáretnek neveztetik” (Máté 2,23). Sokan nem értik, mit csinált Jézus 30 éven át Názáretben; gondolják, hogy Indiában élt s a braminok bölcseségét tanulmányozta. A szentírás megmondja, hogy mit tett: isteni életet élt, rámutatott az élet értelmére, tartalmára s mélységére.

a) A csendes, tiszta, munkás élet tele van Istennel. Csendes az éj, s tele van pihenő hanggal s szunnyadó színnel; csendes a tél, s tele van alvó energiákkal; csendes az Úr-felmutatás alatt a templom, s tele van érzéssel. Ily csendes igénytelenségben élt Jézus, mely tele van élettel, öntudattal s érzelemmel. Higgyük ezt, s tapogatódzzunk Isten felé; tele van a világ Istennel; minden találmány s minden szép lélek az Isten arcának egy-egy leleplezése. Lelkünk vágyai, gondjai, imája, megtisztulásunk s megnyugvásunk Isten tükrözései. Hisz Isten szellem és élet, s mi egészen belőle vagyunk, s ha szívvel hozzáfordulunk, okvetlenül ráakadunk. E mélységeket járta Jézus 30 évig; járhatta volna az örökkévalóságig.

b) Élt, mesterséget folytatva, örök hivatásnak. „Sub specie aeternitatis”, az örökkévalóság jegyében, járt-kelt, fűrészelt, faragott; felhőtlen égbolt domborodott fölötte, s ez égről lenézett rá Atyja arca, s lesugárzott Atyja akarata, melyet teljesített. Szabad kilátása nyílt lelkének, bűn, alacsony érzület nem homályosította; tiszta szándékok öntudata volt atmoszférája. Neki az élet nem volt zsibvásár, hol egymást csalják, sem cirkusz, hol erőt fitogtatnak; munka, kereset, ügyesség, tapasztalat egyet szolgált; az Istengyermek típusának kialakítását; „növekedett bölcseségben, korban s kegyelemben”. Higgyük el, hogy tudás, tanulás, küzdelem, kereset, karriér egyet szolgáljon; a szebb, tisztább, emancipáltabb lelket. „Nicht Karriere, sondern Charaktere!”

c) Ez a nagystílű élet a legédesebb s a legbensőségesebb. Otthona szent mint az Isten háza, s meleg mint a család; bensőséget, édes meghittséget, édesanyai szeretetet élvez. Atyja van, munkás, küszködő atyja, kinek munkájába beletanul az Úr, s mindkettőnek fáradalmát s gondját enyhíti a Szent Szűz, a hitves s az anya. A lelki élet nagy stílje nem törte le az emberi lét e virágait. Ezt mind bele kell állítani az isteni életbe. Názáret kell az emberiségnek. Jézus életének 30 éve ezt nyomósítja. „Magna vixit, nihil dixit!” Nagy élet s kevés szó! Assides nato pia mater almo, Assides sponso bona nupta. Felix, si potes, curas revelare fessis, Munere amico”; leül a Szent Szűz édes, isteni Fiához, leül mint jó hitves kedves férjéhez s jól esik neki fáradtságukat megenyhíteni.

Nem lehetünk mindig gyermekek, de a gyermek arculatának néhány vonását meg kell őriznünk; néhányat, melyek nem tesznek gyöngévé, hanem gyöngéddé, nem együgyűvé, de egyszerűvé, nem ügyefogyottá, hanem alázatossá. A gyermek pszichológiája a közvetlen, bízó, ragaszkodó, kételkedni nem tudó, meleg lélek.

a) Ez a keresztény religió szelleme. Meleg lelkem szeretettel suttogja: „Miatyánk”, s örvendek, hogy nem talál bizalmamon kifogást, sőt ezt szereti: „ha nem lesztek olyanok, mint a kisdedek…” Mi más a bálványok szentélye, sőt még Jehova temploma is! Szigorú vonásokban mutatkozik be a „Dominus”; sok a keménység, kevés a bensőség, s a Fölségtől megmerevednek a szívek. A kereszténységben is sokan megfeledkeztek Jézus szívéről; az Isten-háza hideg nekik, Krisztus vakító eszmény s a szentek héroszok. Ah, nem így érzett Magdolna… Az egyházat is mint igaz Isten-házat, a pietás lengi át. Ez ömlik el hittanán (nincsenek szívtelen dogmái), szentségein (velünk az Isten), templomain (lakályos, szőnyeges, virágos szentélyek), áhítatán (Jézus szíve, engesztelés), híveinek otthonain (szentképeikkel, mécseseikkel, szenteltvíz-tartóikkal, pálmaágaikkal), ünnepein (Krisztust éli át bennük). Ó be jó itt lennünk!

b) Ez érzület nagy előnyei. 1. Istent megtiszteljük vele. Különben ugyanis tele van a szívünk bizalmatlankodó, félénk, gyanakvó érzésekkel, s az Urat önzőnek, kegyetlennek nézzük. Nincs kellő fogalmunk Istenről s azért a szívünk sem porhanyós, termő föld; nem tudunk szívből megalázódni s ügyeinket és gondjainkat reá vetni. Azzal aztán elvész lelkesülésünk s szíves készségünk is. A pietás meleg vérlüktetése mindezt eltünteti.

2. Hasznos felebarátunknak is, mert testvért látunk benne, s résztveszünk örömében s bánatában, s nemcsak bánkódni, de ami nehezebb, örvendezni tudunk vele.

3. Nekünk kimondhatatlanul jó, mert nem érezzük magunkat árván, hanem a legnagyobb s a legszeretőbb hatalom karjaiban. Vele közlekedünk s életét éljük. Bízunk, hogy boldogulunk s megfelelünk. Isten kezéből fogadjuk áldozatainkat s könnyen felejtjük önmagunkat! Ó édes lélek, mely a félelmet kiűzöd s bizonyságot téssz róla, hogy Isten fia vagyok, én erőm, én büszkeségem, légy lelkem; belőled élek!

„És Jézus növekedék bölcseségben és időben és kedvességben Istennél és embereknél” (Luk. 2,52). A természetfölötti élet hitből vett gondolkozás, érzés, akarás, cselekvés; a názáreti házban látok három ilyen izzított, lelkesített, mozgatott lelket: az isteni Megváltót, a Bold. Szűzet és Szent Józsefet. Vegyük fontolóra, hogy miben nyilvánult természetfölötti életük?

a) A fölfogásban. A názáreti kis házban a napfényen kívül van más világosság, melynek fényénél a Bold. Szűznek és Szent Józsefnek, az ácsnak fiában mindenekelőtt az Istennek valóságos fiát látjuk, aki a legközönségesebb cselekvésbe is a legtitkosabb és legfelségesebb erényeket szövi bele; apró szolgálatai is örök érdeműek, a legkisebb is; mikor a kútra megy vízért, vagy segíti ácsoló atyját, cselekvéseiben örök értéket rejteget. Mindenütt kíséri a gyermeket isteni méltósága; amit tesz s amihez nyúl, azt mind az Isten fia illeti s kezeli. Nem hogy nagyot tesz, de hogy ő teszi; ez az érdem éltető idege. Tudjuk ugyanis, hogy az erkölcsi cselekvésben az értéknek első tényezője a cselekvő egyénisége. A gyermek mellett látjuk édesanyját. Mily fényben tünteti föl a hit ez asszonyt? A hit ugyanis nemcsak az ács feleségét, hanem az Isten anyját látja benne, akivel az augusta Rómában egy napon nem is említhető, s erénye, élete, érdeme mégis le van borítva az ács feleségének igénytelenségével és egyszerűségével. Barbárság volna az állással azonosítani az erkölcsi értéket.

b) Tekintsük meg továbbá e családnak sorsát s esélyeit. Az Isten szerette ezt a házat, úgy mint semmit égen és földön, de azért a munka és a gond nem kerüli el tájékát; a Gondviselés különösen őrködik fölötte, és mégis meg kellett feszíteni inaikat, futniok, küzdeniök kellett az élet harcaiban. Nem élnek itt úgy, mint Szent Antal a pusztában, akinek holló hoz kenyeret; itt a kenyeret meg kell szerezni; az Isten nem állítja meg a futamodók előtt a Nilus folyót, ha át akarnak menni; keresniök kell hajót vagy hidat. A pusztában éktelenkedik a sárga, vörhenyes homok, nem változik el édenkertté. Az egész élet szürke és köznapi, és ebben a szürke és köznapi életben rejtőzik a hit világa mellett a természetfölötti élet, mely a megszentelő malaszt állapotában hitből lett motívumok szerint dolgozik; akár esztek, akár isztok – mondja Szent Pál – mindent Istenért tegyetek. Ezt többször föl kell keltenünk!

c) Az ilyen szívek melegek. Istennel, a szentekkel, az anyaszentegyházzal, embertársainkkal szemben máskép kezdünk érezni. Az emberi lélek, amelynek hite meleg érzéssé olvadt, odatapad az Istenhez, úgy érzi magát, mint a gyermek édesanyjának karjaiban. Bajaival, gondjaival, küzdelmeivel teljesen megnyugszik Istenben. Közellétét úgy érzi, hogy szóbaáll vele; gyakran és könnyen gondol reá, hozzá fohászkodik, vele vígasztalódik, rajta buzdul és lelkesül; ezt az állapotot az imádság szellemének hívják. E lelkület erőt és vigaszt nyujt. Azonkívül folytonos tisztelettel és Isten-félelemmel tölt el, s megértjük, amit Alacoque Margit életében olvasunk, hogy mindent térdenállva szeretett végezni, érezte az Istennek közelségét, bárhol is. Ne maradjunk tehát a természetnél; a természetben nagyon sok jó van, de csak kikezdéskép, s hozzá tömérdek harc és küzdelem; a természet vad gyökér, oltsuk be; ne érjük be a vackorral, hozzunk nemes gyümölcsöt!

„És jöve Názáretbe és engedelmes vala nekik” (Luk. 2,51). A közönséges életnek isteni kiadása. Zarándokhelye azoknak, kik istenileg élni szeretnének, de nagyot tenni nem bírnak. Menhelye az idealizmusnak, melyet megvisel a közönséges, hétköznapi élet. Oly zóna, hol a lélek nem öregszik. Kincsesház, örömház, aranyház… Mi a szelleme?

a) Az otthon szelleme; légköre nem a jog, nem a törvény, hanem a szeretet s a készség, a figyelem, jóindulat s előzékenység. Mi a különbség az otthon s a kaszárnya közt? Ez a kényszer háza; ha kinyitnák kapuit, lakói mind szétszaladnának; az otthonból meg ha ki is verik az embert, vissza-vissza bujdosik. Mi a különbség az otthon s a vendéglő közt? Itt a profit vezet; pénzért még mosolyognak is; az otthonban önzetlenség lakik. Mi a különbség az otthon s ismerősünk vendéglátó háza közt? Egy-két napra fogad, mienk is meg nem is; az otthon a mienk, s az marad. Ezt a szellemet vigyük bele Istenhez való viszonyunkba; készséget, szeretetet, önzetlenséget, édes átkarolást. Éljük át, hogy nála s vele vagyunk. Értelmünk otthona az igazság, szívünk otthona a jóság, kedélyünké a sokarcú szépség, s igazságot, jóságot, szépséget mérhetetlen mértékben nála találunk; ah tehát ő a mi otthonunk. Édes otthon, hangulatos, illatos… jó nekem itt lennem.

b) Jellemzi a názáreti házat sok dolog és csupa kis dolog. Munka kell; restségben, tunyaságban nem nyitunk rá a názáreti házra. Csupa kis dolog az élet; amilyen a szívdobbanás, lélek-ébredés, buzdulás, napi foglalkozás, jóindulat, mosoly, szeretet, készség, elnézés, segítés; csak az Isten nagy, minden egyéb kicsiny; s ami nagynak mutatkozik be, az is kicsinyből áll. A nagynak művészete a kicsinynek formás, kedves kialakításában áll. A szép, nagy életnek tehát a sok kicsiny apróság nem ellensége; hiszen szép élet ép a kis dolgokban való ütemességből s azok harmóniájából való; dolgozzunk rajtuk a nagynak koncepciójával s ihletével. Imáink, hivatásos s polgári kötelességeink, belső indulatunk, emberekkel való bánásmódunk, a szó s az akcentus rajta, az arckifejezés és testtartás, mindezek a kis dolgok a szép, nagy életnek ragyogó mozaikkövei. Művészük a názáreti ház szelleme.

c) A názáreti ház szelleme a pietás lelke. A pietás gyermeki lelkület; Istenben atyát, szentekben testvéreket, szülőkben Istent, emberekben Krisztust lát; nem kemény, nem önös, nem frivol. Tud Istennel beszélni s közelében tartózkodni; szavai, cselekedetei, tekintete, testtartása, indulatai csupa apró, kedves módja az Istennel való érintkezésnek. Nincs tehetsége, melyet Isten át nem jár. Az apostol gáncsa, hogy az emberek „önszeretők, kérkedők, kevélyek, szeretetlenek, irgalmatlanok, kegyetlenek, inkább a gyönyörűségnek, mint Istennek szeretői”, őt nem éri. A kegyelet e szellemében akarok eljárni s az embereket Istenhez való viszonyukban szemlélni és a szerint kezelni, hogy az emberiben Isten gondolatait lássam.

d) Jézus szereti Názáretet s szülői házát, és kedves neki a fala, az udvara, a tája. Érti szomszédait, s jóindulattal van a falu gyermekei iránt. Ez is az ő pietása. A szentekben mély szimpáthia van a világ iránt; szinte gyermekdedek, s meleg, jóságos szívet visznek bele környezetükbe. Viseltessünk mi is pietással szüleink, testvéreink, szülőházunk, hazánk iránt; hisz nem vagyunk mostohák, hanem gyermekek. Szeressük az anyaszentegyházat. Oltáraira visszük virágainkat, énekeit énekeljük, ünnepeit megüljük, búcsút járunk, szolgáit tiszteljük, meg nem szóljuk. Harangszava, orgonabúgása, szenteltvize, szentolaja, relikviái kedvesek nekünk. A haza is nem rendőri fogalom, hanem nemes, emberi érzések szinthézise; tehát azt is Isten gondolta s én a szerint szeretem s szolgálom.

a) „És elvégződvén az ünnepnapok, midőn visszatértek, a gyermek Jézus elmaradt Jeruzsálemben s nem vevék észre szülői” (Luk. 2,43). Három napig keresték Mária és József a gyermek Jézust; három nap három év, két álmatlan éj két kis örökkévalóság nekik. Hol maradt, hol van, miért maradt el tőlünk – kérdezték – büntet tán vagy megpróbál? Lelkük tiszta volt; szívükben az Isten szentjeinek legnagyobb kegyelme s mégis könny a szemben, fohász az ajkon. Jézust elvesztjük, ha halálosan vétkezünk; de elvesztjük úgyis, hogy elvonul tőlünk érzékelhető, édes jelenlétével a vigasztalanság, a lelki szárazság óráiban. Néha tán rászolgálunk kislelkű, hűtelen, lanyha viselkedésünkkel; néha tisztára a megpróbáltatás órái ezek. Tartsunk ki ilyenkor s reformáljuk meg lelkünket.

b) Mily lelkülettel keresik Jézust? 1. Alázattal. Nem vagyunk méltók az Isten leereszkedéseire; ő az Úr; amikor akar, jön s megy. Végtelen világokból jön felém; csoda-e, ha molyszerű lelkem néha elveszti fénysugarát. Néha meg önteltségből káprázik szemem vagy rossz irányban, önzésem, érzékiségem irányában keresem. 2. Türelemmel. Az élet talaja köves; véges természetünkben sok hibátlan hiba van, sok a széthúzás, akarat s érzelem; a psziché sem tűz mindig, néha langyos, fáradt. „Inspirata patientia”-ra van szükségünk. Tűrni kell önmagunkat lélekkel, öntudatos fölülemelkedéssel. 3. Szorgalommal keresték; gondolatuk, akaratuk, érzékük egy célra irányult: Jézus hol vagy? Keresték nyomait, jártak, kérdezősködtek, ki nem fáradtak. Ime a megtérési s az apostoli Jézus-keresés.

c) „És lőn, harmadnap mulva megtalálták őt a templomban a tanítók között ülve, amint hallgatta s kérdezte őket.” A rokonság, a test és vér, az utca s a sürgés-forgás nem adja őt nekünk, hanem a szent hely, a csend, a magány. Ott keresd! A bűnbánat, elmélyedés, elfordulás s magábatérés útjain közelítjük őt meg. Megtaláljuk a templomban, az egyházban; üljünk le itt a szentek községében s merítsünk forrásaiból. Az erősebb testvérek is, Szent Pál, Szent Ferenc, Szent Teréz… közelebb hoznak hozzá. Ezektől el ne szakadjunk. Lesz az öröm, mikor megleljük! Mily édes rátalálni ismét az Úrra, örvendezni vele s elmerülni benne. Mily édes nézni azt a fiút is, amint hallgat és kérdez, s nézni az örvendező anyát, amint megpillantja s nézi s megszólítja s viszi!

d) „És anyja mondá neki: Fiam, miért cselekedtél így velünk…? És mondá nekik: Mi dolog az, hogy engem kerestetek? Nem tudjátok-e, hogy amik az én Atyáméi, azokban kell lennem?” Ez a Jézus-típus; lelke Istennel egyesülve az élet minden útjain. Emberiség Istenséggel telve; azokban van, melyek Atyáéi. Ezt az egyesülést élvezi mint fiú Názáretben, mint férfiú Jeruzsálemben, a Táboron épúgy, mint a Golgotán; erre vonatkozik keserves áldozatában: Atyám, ne az én akaratom… Ez az egyesültség kíséri éji imáiban. Isten van vele. Ha anyját elvesztette, akkor sem magányos lélek. Vigaszunk elvész, sötétség tölt el, s csüggedünk, ha öntudatunkra jön, hogy magunk vagyunk, „solus”. Ó az ember nem elég önmagának; kell neki támasz s segély, e nélkül letörik; de Istennel falakat mászom meg s hegyeken kelek át.