Prohászka Ottokár - Elmélkedések az Evangéliumról

„Bizony, bizony mondom neked, mikor ifjabb voltál, felövezted magadat, és jártál, ahol akartál; de midőn megöregszel, kiterjeszted kezeidet, és más övez föl téged, és oda visz, ahová te nem akarod. Ezt pedig mondá, jelentvén, minő halállal fogja Istent megdicsőíteni. És ezt mondván, így szóla neki: Kövess engem. Megfordulván Péter, látá utána jönni azt a tanítványt, kit szeret vala Jézus, ki a vacsorán az ő mellén feküdt… Ezt tehát látván Péter, mondá Jézusnak: Uram! hát ez? Mondá neki Jézus: akarom, hogy ő így maradjon, míg eljövök; mi gondod rá? te kövess engem” (U.o. 18-22). 

a) Péter, ismét mondom neked: kövess engem. Három év előtt is ezt mondtam neked: jöjj, kövess, vezetlek. Hadd itt honi tavad csendes partjait, s kövess buzgón s lelkesen. S te követtél; nem mondhatod, hogy kegyetlen utakon vezettelek, s hogy szeretetem nem kárpótolt hálódért s kunyhódért. De most külön hangsúlyozom, hogy kövess akkor is, mikor az érzékelhető, édes szeretet elvonul tőled, s keményebb s nehezebb utakra állítlak; légy akkor is hű hozzám. – Péter ezt nem igen értette! Róma s a Janiculus, hol keresztje áll majd, ismeretlen volt előtte. – Ha ez a titokzatos meghívás nem cseng oly sajátszerű erővel lelkében, messze a világ zajától, az édes természet idilli magányában, csendes halászkunyhóban fejezte volna be életét; de ez a meghívás kiragadta s kiállította a hadak útjára, ki a rettenetes halál elé, mely lefelé fordított keresztre szegezte a megvetett, obskúr zsidót; a kevély Róma megvetése zúzta őt össze, de halála magával rántotta az imperium kolosszusát. Ragaszkodjunk szorgos hűséggel Jézushoz, bármint vezet, s ha az érzékelhető vigasz néha hiányzik is szolgálatunkban, sebaj; jelszavunk: föltétlen hűség. 

b) Könnyű az a megtagadás, melyet az ember az áhítat s a buzgalom melegében kiró magára; de sokkal nehezebb az, melyben mások részesítenek. Az életben millió nehézség áll útunkba; legszentebb érzéseinket sértik; szívünk vérzik; elvtelenség, erkölcstelenség, hitetlenség környékez és kínoz; ez kereszt, melyre nem én magamat, de mások feszítenek engem. Ezt elviselni nehéz, de nagyon szükséges. Fogjuk föl ezt mint keresztet, mely elé Jézus nagy lelkével, fölséges öntudatával állunk; mi e sötétségbe belevilágítunk, mi e fagyos, torzvilágba szép lelkünket állítjuk be; ez a mi küzdelmünk s krisztusi győzelmünk. 

c) S mi lesz Jánossal? kérdé Péter. Azzal ne törődjél, hogy mi lesz ezzel vagy azzal. Ne mondd, miért készítesz nekem keresztet s nem neki: miért kerüljek én a Janiculusra, s nem ő? Tiszteld magadra nézve az Isten gondolatait, s légy hű a halálig. Nem elég neked tudnod, hogy Isten akarata szerint ez a te útad? Botránkozol-e azon, hogy Istennek sok útja van, s a hűségnek elég, ha a maga útját futja be a csillagjárásnak fényével és pontosságával? Ó igen, az én útam, az én csillagom! Bármily sötétségen s hideg zónákon megyek át, arra lesz gondom, hogy a csillagjárás fényével s hűségével fussam be utamat. Legyen életem bár januári éjben is ragyogó csillagjárás! 

„Midőn tehát megebédeltek, mondá Jézus Simon Péternek: Simon, Jónás fia, szeretsz-e engem jobban ezeknél? Mondá neki: Úgy van, Uram! te tudod, hogy szeretlek téged” (Ján. 21,15). 

a) Jézus háromszor kérdezi ezt, vagyis sürgeti: Péter, nagyon, nagyon szeress engem. Nagy szándékaim vannak veled, s csak akkor termettél rá, ha szerető lélek van benned. Forrj velem egybe, akkor vezethetsz majd másokat hozzám. Különben nem lesz érzéked erre. Nagyon szeress: a) ne legyen bűnöd; b) legyen pozitív erényed; c) nyugodj meg bennem, mint barátodban. Ne lépjen feléd többé a kísértés, hogy világ-e vagy Isten? A világ szétfoszlik az Isten-szeretettől, s maradok én egymagam szívedben. Mily fölséges tan: aki embereket akar Jézushoz vezetni, annak háromszorosan fölszított szeretete legyen, különben nem lesz alkalmas az Isten nagy művére. Ellenkezőleg, sok a sikertelenség s az üres formalitás! 

b) Péter lelkében furcsán hangzik ez a háromszori kérdés. Kételkedik-e a Mester, vagy csak buzdít? Nem reflektál-e a háromszori tagadásra? Mily fájós emlék ennyi mézzel vegyesen? Uram, szeretlek; bízom, hiszem, hogy szeretlek. Uram, te mindent tudsz, s én a jövőbe nem látok, de aggódva s lelkesülve hozzád simulok, Uram; úgy-e szabad azt mondanom, hogy szeretlek téged!? Vigyázok majd, éber leszek, imádkozom! Zöldcsütörtök óta sokat tapasztaltam; okultam javamra. Kell téged szeretnem, s szeretlek. 

c) „Mondá neki: Legeltesd az én bárányaimat… az én juhaimat”. Pásztorrá, királlyá teszlek. Királyságod hatalom, mely gondoz és áldoz és szolgál, mert szeret. Nem teszlek úrrá, hanem pásztorrá. Sok az eltévelyedett; járj utánuk a pusztában! Sok a bukás, a botrány; járj, dolgozzál „in sollicitudine”, aggódva, de temperamentumodból ne hiányozzék az öröm, mely a jó pásztor szíve mélyén honol. Aki szeret, annak nem lehet sötét, elborult lelke; még ha sír is, akkor is könnyei édes mélységből fakadnak. – Szeress practice, ahogy embereket szeretni kell; érintkezzél velük, s melegítsd őket; joggal és rendeletekkel pásztorok be nem érik. Gyönge s elhaló lesz szereteted, ha parancsolsz s nem teszesz. Állj bele az életbe egész szíveddel, rátalálsz nyomaimra. Erősen vezet, ki úgy jár elől, hogy vonz is, segít is, lelkesít is. 

a) „Együtt valának Simon, Péter, Tamás és Natánael, Zebedeus fiai és más kettő az ő tanítványai közül. Mondá nekik Simon Péter: Halászni megyek. Mondák neki: Mi is elmegyünk veled” (Ján. 21,1-3). Föltámadás, dicsőség, istenfiúság dacára a fizikai és gazdasági áram előre tör; ezen az erkölcsi rend nem változtat egyszerre. Ime, Krisztus apostolai is, ezek a tenyeres-talpas emberek a galileai halásznép szokásaiban és gazdasági életében gyökereztek, csak nézeteikkel emelkedtek ki belőle. Az új idők kiindulásai belőlük valók; az új világ csíráját ők hordozták magukban. – Ez a mi fejlődésünk mintaképe; a jelenben gyökerezünk s egy jobb jövőn munkálkodunk; halászunk, robotolunk, de végtelen, mert örök életet adó erők feszülnek meg bennünk. Járjunk ez öntudatban; a gazdasági élet a talaj, melyből örök élet nő ki, ha ugyan van hozzá lélek, vagyis hit, remény, szeretet, tevékenység. 

b) „De azon éjjel semmit sem fogának”. Éj és nap, siker és kudarc váltakozik fölöttünk; öröm és keserv, bánat és vígság tükröződik lelkünkön. Igy gondolta Isten a világot. Mi sohasem gondoltuk volna így. S mégsem mondhatjuk, hogy ez a világ az Isten világa; csak akkor volna az, ha a jóakarat érvényesítené az ember legjobb erőit. Sok erő van ugyanis, mely nem, vagy nem jól dolgozik. Pedig Isten ezt akarja. Lesz tehát éj, lesz sikertelenség, lesz keserv, lesz bánat, de ne legyen önhibánkból. Pozitív erőink mindig a világosságot, az érvényesülést, az erőt szolgálják! Emberek, mindent megtenni, ez az Isten akarata s azután… az éjt is elviselni! 

c) „Megvirradván pedig, Jézus a parton állt, de nem ismerék meg a tanítványok, hogy Jézus az. Mondá azért nekik Jézus: Fiaim, van-e valami ennivalótok? Felelék neki: Nincsen. Mondá nekik: Vessétek a hajónak jobbja felé a hálót és találtok. Oda veték tehát, de nem birák azt kihúzni a halak sokasága miatt”. Jézus partja felől, az örök élet felől virrad; tekintete napsugár; szeretete jótétemény; mi ködben, fázósan, lucskosan nézünk feléje és várjuk segítségét. Ő kérdez: Úgy-e éhesek vagytok? Vész erőtök s éltetek? Ne féljetek; majd juttatok nektek is életet; de érezzétek át, hogy az örök révpart igazgatja a tengeren küzdőket. 

d) „Akkor mondá a tanítvány, kit szeret vala Jézus, Péternek: az Úr az. Simon Péter a köntöst azonnal magára övezé és a tengerbe ereszkedék …” Pszichológiánk tele van itatva érzéssel és attól függ fölfogásunk, megnyugvásunk, kételyünk, hangulatunk, vérmérsékletünk, egészségünk és jellemünk. – Péter nem ismerte meg az Urat, de hallja, hogy ő az, és rögtön a vízbe ugrik és úszik; a hajó lassan megy neki. János pedig, ki megismeri, magába issza s élvezi, ülve marad, mert mindig vele van. Ez az égi, az a földi szeretet; ez a kontemplatív, az az aktív élet. Nekünk nagyon kell ez utóbbi; dolgozzunk s iparkodjunk közelebb jutni, jobban hasonlítani Krisztushoz; földön járni, hullámok közt úszni, de mindig feléje törni. – A szeretet ad szemet, az színez, inspirál; az ad intuíciót. Nézz Jézus tekintetével; mennyit fogsz látni! Akkor is fogsz látni örömöt, reményt, mikor más hangulatban, álmos világba néz bele. 

„Negyvennap alatt megjelenvén nekik s szólván az Isten országáról” (Ap.Cs. 1,3). 

Az Isten országáról beszélt velük, melynek bennük, általuk, körülöttük itt a földön kellett keletkeznie; igen itt, s ehhez erőt adott eleget, és csak rajtuk fordul meg, hogy ez ország erősen, fölségesen lépjen bele a világba. Ez Istenországnak tehát ők a bírlalói és ugyancsak az eszközlői. 

a) Bírlalói lesznek, ha átérzik az Istent és ha eltelnek vele. Egyre mélyebben vezeti be őket az evangélium igaz értelmébe; új kilátásokat nyit nekik. Akarja, hogy a föld sava s napvilága legyenek, „sol et sal”, és hogy sokat megnyerve a testvérek községét alkossák egy fő alatt, ki az Isten házának és országának első szolgája és sáfárja legyen. – Jussunk öntudatára annak, hogy itt, köztünk van a „regnum Dei”. Van hozzá erő, képesség, ha Krisztus nincs is láthatólag köztünk. Mily bizalommal kell tehát viseltetnünk, még akkor is, ha elváltozik körülöttünk a világ, s oszlopai leszakadnak; a regnum Dei-nek fönn kell állnia! Mily meggyőződéssel kell lefoglalnunk magunknak e regnum Dei-t: legyen, legyen s meglesz! 

b) Eszközlői lesznek az Isten országának először az egyéniségükben megtestesült és egész valójukból kisugárzó evangélium s másodszor a kezükre bízott szentségek által. A házasságban megszenteltetik eredetünk s vízből születünk újjá; egy kenyeret, a krisztusi közösség szimbolumát esszük, s szent olajjal kenetünk meg éltünk harcterén s betegágyunkon, és lelki sebeinket az egyház bűnbocsátó szeretetére bízzuk. – Hogy kell tisztelnem e szent jeleket! Igénytelenek; víz, néhány olajcsepp, kenyér; de hatásuk égető, szúró, tisztító. E vizet a Lélek megtermékenyítette, az olaj annak az olajfának bogyóiból való, melyet Krisztus verejtéke áztatott. Tárjátok ki lelketeket e titkos behatásoknak; isteni erő áramlik belétek. Vegyétek úgy e lemosást, e kenetet, mintha Krisztus végezné rajtatok; ő az, ő itt van; ő szül újjá, ő bocsát meg, ő ken föl, ő ken meg gyógyító olajával, járuljatok azokhoz és kérjétek, mint Krisztus nagy kegyelmét. Magatokra vessetek, ha Krisztust a szentségekben meg nem közelítitek. 

„Mondá neki Jézus: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél; boldogok, akik nem láttak és hittek” (Ján. 20,29). 

a) Hit kell nekünk először is, mint odaadás Isten iránt, mert a végtelennek problémái közt semmi sem igazíthat el, csak a hit; az viszi a fáklyát. Tudományunk, kultúránk, eszthétikánk csak pitymallatba s derengésbe állít. Nem vetjük meg ezeket, de nem érjük be velük. Eszthétikai műveltségünk ki nem elégít, ha még oly pedagógusunk van is, mint Goethe; a világias szépség, a földi élvezet, a nyelv plasztikája nem csitítja el a lélek érzékét a mélység, a fölség, az Isten iránt; a szívbe Isten-félelem s Isten-szeretet kell. Lerázom magamról a szemfödők porát, az vakít és mérgez, még ha Goethe koporsójából való is. Lelkem az öntudat pitymallatában sipogó madár, mely a világi létből a „másik világ” életére ébred. Mélységes vágy van elöntve rajtunk, „die Sehnsucht nach dem Licht als Symbol alles Grossen und Ewigen”. Boldogok, akik nem láttak és hittek. 

b) Hit kell nekünk mint elmélyedés; öntudatra ébredésünkben egyre mélyebb perspektívák nyílnak; ablak előtt állunk, melyből a létbe és annak ősokába látunk. Összefoglalunk gondolatainkban létet, célt, vágyat; érezzük a szellemi lét fölényét anyag és elmúlás fölött, s a halhatatlanság meggyőződésében lelkünk anyanyelvére ismerünk. Az elmúlás, a buta vég, a megsemmisülés barbár nyelveit nem értjük, azok állati hangok. S ez elmélyedésben érzékünk támad az isteni kinyilatkoztatás fölsége s Jézus isteni és világtörténeti alakja iránt. Lelki szemeimmel látom az Urat s hiszek benne. 

c) Hit kell mint átalakulás és újjászületés. Nem csak fölébredünk, de fényeskedünk; lelkünk megnyugvásában és örömében érzékünk van a krisztusi tökély és szépség iránt. A modern kultúra gyümölcseit, a fajgyűlöletet, a gazdasági érdekek kizárólagos méltatását, a műveltségnek félműveltséggé való eldurvulását, a tekintély megvetését, az önzés, az irígység, durvaság, szemtelenség túltengését sajnáljuk; de tudjuk, hogy minél jobban erőre kapnak ezek, annál mélységesebb vágy szállja meg a világot a lelki átalakulás után. – Ujjászületni nem testből, vérből és önzésből, hanem Szentlélekből, az isteni élet lelkéből. Ez érzéssel térdelek le az Úr előtt s mondom: Uram hiszek, változtass át hasonlatosságodra! 

„Mondá neki Tamás: Én Uram s én Istenem!” (Ján, 20,28). 

a) Tamás átélte e pillanatban azt, amit a latin úgy mond, hogy „Deum pati”, Istent átélni. Nagy az Isten; világomnak kis méreteiből nézem a végtelent. Korlátoltságom bizonyítja őt. Világról beszélek ugyan, de nem bírok vele. Kis mozaikdarabka az én világom. Mily keveset foglalok le a valóságból képzeteimmel, fogalmaim tartalmával… Ez a nagyság rám borul; értelmem, érzésem, kedélyem, akaratom reagál, és ami e reakcióban lesz gondolattá, lelkületté, imádássá, lendületté, odaadássá, azt vallásnak hívjuk. Ezt Ő, a végtelen tapogatja ki bennem; ez az ő érintése, közlekedése, behatása… És ha a lét mélységeibe ereszkedem, nem tartom ki nélküle; íme átfog, lefoglal, vonz… Deum pati! S mikor magamba veszem gondolatait, akkor tisztulok, akkor bűnt bánok s hódolok. 

b) Annyira nagy, hogy egyedül önmagában való; a világ szétfoszlik vele szemben. Mint ahogy „a nap a jó Isten árnyéka”, úgy az egész mindenség ily árny, ily nyom; valami a végtelennel szemben, ami szinte nem esik latba. „Tu solus sanctus, tu solus Dominus, tu solus Altissimus …” Rám erőszakolja magát, még pedig joggal, minél mélyebb s lelkibb vagyok, annál inkább. Uralkodik értelmemen, szívemen, akaratomon, és én azt mondom: Uram, Istenem, te vagy az egyedüli, igazi valóság, jóság, szépség, szentség. Igy lesznek a próféták, kik belenéznek, s csakis bele; apostolok, kik róla beszélnek, és csakis róla; szentek, kik neki élnek, és csakis neki; nagy lelkek, kiket ő szerencsésen lefoglalt magának. 

c) S ha Uram és Istenem vagy, akkor legyen meg a te akaratod. Mi a te akaratod? ez a főkérdés, főérdek, főkötelesség. Mi az Isten akarata állásomban, hivatásomban, életem jelen körülményei közt? Mi az Isten akarata kísértéseimben, csábítások, nehézségek közt? Csak ez nyom a latban! Aki magát odaadja az Istennek, azt az Isten visszaadja önmagának, életének, tevékenységének. Annak lelke erőforrás lesz. Add oda magadat és visszakapod magad csordultig örömmel, erővel! Azért vagy szegény, mert keveset adsz az Úrnak! 

„Ereszd ide ujjadat és lásd kezeimet, és hozd ide kezedet s bocsásd oldalamba” (Ján 20,27). 

a) Krisztus megtartotta sebeit dicsőséges testében, glóriába foglalta az öt mirrha-szemet, mintha azt mondaná: Nézzétek, én is olyan voltam, mint ti; e gyöngeségből való a dicsőség, mint hűvös völgyből a felhő, mint virág a földből, mint diadal a harcból. – A kezek sebei jelzik a nehéz munkát, melyet Krisztus végzett, az „improbus labor”-t… Nehéz, hálátlan munkában állunk sokszor; tartsunk ki! A lábak sebei jelentik a göröngyös, nehéz utakat… A szív sebe utal a világ gyűlöletének, rágalmának, szeretetlenségének nyilaira! Távol legyen tőlem is a puhaság, a csüggedés, a kényesség; „tőlem pedig távol legyen másban dicsekednem, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, ki által nekem a világ megfeszíttetett, és én a világnak” (Gal. 6,14). 

b) Hogy fogják e sebek fölszítani buzgalmunkat, ha megfontoljuk, hogy nemcsak felénk ragyognak, hanem Istennel szemben is biztosítanak aziránt, hogy irgalommal s könyörülettel néz ránk s el nem felejt. Hirdette az Úr sokszor, hogy el nem felejt, de mi biztosít erről inkább, mint az, hogy „kezeibe írt föl minket”. Ide van fölírva, hogy ki vagy te nekem; ide van beírva, hogy mennyibe kerültem neked. Ime megtörtént, amit az Énekek-éneke mond: „Tégy engem mint pecsétet szívedre, mint pecsétet karodra, mert erős mint halál a szeretet” (8,6). Az irgalom e biztosítása szítja föl szeretetemet; Jézus sebei nekem tűzlángok. Gondol rám az Úr, s gondolata áldás! Mint a világító tornyok a hajósnak, olyanok nekem e szent sebek. Ide menekülök viharok elől, lelkem harcaiban. Itt tanulok szeretni; itt tanulok áldozatot hozni s áldozni! 

c) Rettenetesek e szent sebek a megátalkodottaknak. Mit fognak mondani, ha ez az ötszörös fénysugár hatol sötét lelkükbe, s mint irtózatos vád s kárhoztatás szúrja át őket. Ime, mit tett, mit adott, mit nyitott nekünk az Úr! Volt-e okunk bizalmatlankodni, elsötétülni, elfordulni? Az utolsó ítéleten Krisztus öt szent sebe a gonoszak kárhoztató ítélete. Ha pedig sebeket tudok elviselni Krisztusért, az öt szent seb igazat ad majd nekem, Addig is bemutatom Istennek megkérlelésül gyávaságomért, bűneimért Jézus öt szent sebét, s küzdök tovább rettenthetlenül; nem panaszkodom, hanem dicsőítem s követem vezéremet. 

„És nyolc nap mulva ismét benn valának az ő tanítványai, és Tamás is velök. Eljöve Jézus és mondá: Békesség nektek! Azután mondá Tamásnak: Ereszd ide ujjadat és lásd kezeimet; és hozd ide kezedet és bocsásd az oldalamba, és ne légy hitetlen, hanem hivő” (Ján. 20,26). 

Az isteni Megváltó öt ragyogó sebével úgy áll itt, mint a nap az éjjel szemben. Ezen a fehérvasárnapon ez a Tamás egy fekete lélek. Fekete, mert hitetlen; fekete, mert csúnyán szenvedélyes; fekete, mert szomorú és szenvedő. Szent Tamás a világias, Istentől elfordult lelkületnek a valóságos típusa: kevély és hitetlen, mert rendetlenül szenvedélyes; és mert hitetlen és szenvedélyes, azért szomorú és szenvedő. 

Senki sem akarna cserélni Tamással a többi tíz közül. Szinte látjuk dúlni a vihart szívében. Látjuk, mily fekete felhőkkel van lekárpitozva Tamás kedélye; megsajnáljuk az erőszakos és öntudatos embert, de nem kérünk belőle. Az isteni Megváltó e lelkülettel szemben ragyogtatja öt szent sebét s biztosítja: Ne légy hitetlen, hanem hivő. Hogy ilyen légy, érintsd meg sebeimet és biztosítlak téged, elváltozol lelkedben, más szellem száll meg téged. 

Az Úr Jézus azért tartotta meg dicsőséges testében is az öt szent sebet, hogy a lelkekben ezt a páratlan kihatást a világ végéig gyakorolja. 

a) Szent Tamás első baja az ő hitetlensége. Hogy a hitetlenkedő ember kigyógyuljon, tekintsen figyelemmel arra a nagy tényre, mely az Úr Jézus. Mert az Isten tényekkel beszél, eseményekben fejezi ki önmagát. A legragyogóbb, napnál ragyogóbb esemény s tény a feltámadott Krisztus. Krisztus sírjától kezdve megváltozik az apostolok érzése, gondolkozása. Nem az eszme tette azt, hanem a velük beszélő Messiás. Az evangéliumnak a pszichológiája oly hatalmas, mélységes tény, mely megtérít mindenkit, aki gondolkozik. De Szent Tamás nemcsak látott, hanem meg is nyugodott. Megnyugodott épen a sebek érintése, vagyis Krisztus szeretetének átértése által. Egy racionalista meg kételkedő lelket hogyan akartok megnyugtatni? Éreztessétek meg vele, hogy az Isten szereti őt. Át kell neki érezni azt, amit a kegyelem meleg áramának mondhatunk, Krisztus szeretetét, mely öt szent sebéből sugárzik. Azért mondta jól Fülöp az eunuchnak: „Ha egész szívedből hiszesz, akkor megkeresztelkedhetel”; s hinni akkor fogsz erősen, ha Krisztus szeretetében megnyugszol. Aki így szeretett, az meg nem csal engem. Teljünk el az isteni Megváltó ideális szeretetével, és akkor a világnak hidegsége kihív majd, nem arra, hogy kételkedjünk Krisztusban, hanem hogy izzó, nagy szeretettel iparkodjunk győzedelmeskedni a világon. 

b) Szent Tamás szenvedélyes lélek. Az ő szenvedélyessége lelkének keménységében nyilatkozik meg. Gyarlóságunknak a lélek és szív keménysége, a test és vér szenvedélyessége képezi egyik főforrását; ez a szív a rossz értelemben vett „világ”. Minden szívben van belőle elég, s majd mint kevélység, majd mint testiség nyilatkozik meg. A római asszonyok nyers húst tettek éjjel arcukra, mert ez megóvta a bőr üdeségét és az arcszínt; Krisztus megtartotta feltépett testének sebeit, a szép lelkek miatt. Az Úr Jézus sebhelyeit kell érintenünk. Gyermekeinek forró homlokkal, lázas, dobogó szívvel kell odatapadniok Krisztus sebeihez, hogy enyhet találjanak. Az a tűz kioltja a mi tüzünket. Érintsük bizalommal Krisztus sebeit, e benyomástól kialszik bennünk minden csúnya érzés. 

c) Vannak szomorú és szenvedő lelkek és senki közülünk s az egész világ folyása sem lesz képes arra, hogy mindenkit vigadozóvá, örvendezővé tegyen. Egyáltalában ne gondoljunk arra, hogy a kultúra haladásával a szenvedések kevesbednek. Szomorú és szenvedő lelkek mindig lesznek. Az isteni Megváltó megtartotta sebeit a szomorú és szenvedő lelkek számára, hogy megvigasztalja őket, s hogy megnyugodjanak és felemelkedjenek a krisztusi szenvedés méltóságára. Megtartotta szent sebeit, hogy buzdítson és bátorítson, hogy szenvedéseinket mint Isten jótéteményeit megbecsüljük s Krisztusért elviseljük. „Ime, kezeimbe jegyeztelek téged”, térj be megsebzett szívembe, az oly menedék, melyből nincs kiút. Mert amint szépen írja valaki: A kezek át vannak ütve, a lábak át vannak lyukasztva, aki azokba betér, az azokon átjut; de a szív úgy van átdöfve, hogy aki oda betér, az ott marad. 

„Rájok lehele és mondá nekik: Vegyétek a Szentlelket. Akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik s kiknek megtartjátok, meg vannak tartva” (Ján. 20,22). 

a) Bűnt bocsátani: csak Isten teheti, és ezt szívünk ösztönszerűen érzi s igényli. A bűn jóvá nem lesz, csak bocsánat által; aki más úton kíván bűneiből kimenekülni, az téved s az istenit önmagában föl nem ismeri. Javulhatok, sírhatok, vezekelhetek; de mi lesz a bűnnel, melynek tudata lelkemben ég? Itt én elégtelen vagyok, hanem az Úr dönt. – Mennyire bizonyítja a bűn tudata a törvény uralmát fölöttem; mennyire kiáltja: van Uram, és én megsértettem őt! Akaratom akarata ellen lázadt; ez a rossz, ez a kín! A bűnös lélek szinte jobban érzi az Urat, mint a csendes szív. – A bűn tudatát és kínját a bűnbocsátó Isten kegyelme veszi le rólam: Megbocsáttatnak bűneid! Ó mily ének ez nekem, mily kegyelmes szeretete s mily engesztelő ölelése Istenemnek: Ő megbocsát… Ő nekem! Nem taszít el; leereszkedik s fölemel! Ezt nem teheti velem tudomány, művészet, hatalom, élvezet. Sajátos, isteni érzete a léleknek: mikor azt suttoghatja, hogy megbocsát, akkor a szíve is tele van, a szeme is. 

b) Semmi sem bizonyítja jobban, hogy az Isten köztünk járt, mint a bűnbocsánat intézménye; bűnt bocsátani jött, mert ezt kérte, várta, ez után törte magát az emberiség, és a bűnbocsánatnak istenemberi módját rendelte a szentgyónásban, hol mindenki külön-külön lábaihoz borul és lesi az isteni vigaszt: Én téged föloldozlak. Krisztus küldte a lelkiatyát a bocsánat isteni hatalmával, a vigasz olajával, az engesztelődés kegyelmével. Elsüllyed körülöttem a világ, az egyház, az ember, és én csakis Krisztussal állok szemben gyónásomban. Neki súgom bűneimet; az ő szavát hallom; a szentségben vele lépek összeköttetésbe; az ő vére hullását érzem lelkemen, és megtisztulok. Jézus elértette, hogy mi kell nekem; nem elég nekem megbánnom bűneimet; nekem több kell: szent, titokzatos érintkezés és összeköttetés kell vele; ez a penitencia szentsége! Hála neked ezért Jézus! Forró, igaz köszönetet mondok minden szentgyónásom után. 

c) Vegyétek a Szentlelket… erre a lelki, isteni hivatásra, ti papok! Krisztus nyomaiban, az evangélium áldásával jöttök felénk, mikor bűneinket bocsátjátok. „Mily ékesek a békét hirdetők lábai”, mily olajos s atyai a kezük, mily résztvevő a szívük! E nagy, fölséges hivatáshoz krisztusi emberek kellenek; e megrendítő bizalomhoz, mellyel lelketekbe öntik a hívek kínjukat s szégyenüket, angyali szellemű apostolok kellenek. Érezzétek át. S mennyire tisztelünk s szeretünk mi titeket, örök vágyaink és aggodalmaink bizalmasait! Hogyan értjük Sziénai sz. Katalint, ki a papok lábanyomát csókolta; bizonyára az örök életet látta ott sarjadni! 

a) „Mondá azért nekik ismét: Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, én is küldelek titeket” (Ján. 20,21). Mily kedves fokozás van e kifejezésben: ismét mondá: „Békesség nektek”; ezzel nyomatékozza, hogy erre van szükségünk; bele kell nőnünk, belegyökereznünk a békébe. Az evangélium azzal kezdődik: „Békesség a földön” s azzal végződik: „Békesség nektek”. Ott a vágy és óhaj, itt a tény! Ugyancsak békességre tehettek szert szenvedéseim s föltámadásom után. Bűnt bocsátani, lelkeket megnyugtatni küldlek. Kompromittálnátok küldetésemet, ha a békét magatok nem élveznétek. Azért oly hatástalan gyakran a szó, mert az élet magyarázó ténye hiányzik bennetek! 

b) Engem az Atya küldött, én meg titeket küldlek! Ó kedves küldöttje az Atyának; galamb is, sas is; mezítlábos apostol s ugyancsak eszménykép; dicsőségére vált küldőjének s áldásává küldetésének. S hozzánk küldte őt az Atya; hozzánk, a sötétséghez a világosságot, a léthez a szépséget, a halálhoz az életet; elküldte világoskodni, fejleszteni, éltetni. S most ő is küld minket, hogy mi is legyünk napsugár a napból, üdítő vízér a mélység forrásából és virágos ág Jézus törzséből. Ő küld, vagyis ő adja belénk ezt a fényt, ezt az üdítő, virágos életet. – Jézus saját lelkével s erejével avatja föl méltósággá s hatalommá apostolait, kik Krisztus helyett járnak, kikben Krisztus beszél, kiknek lábai azért oly szépek, kik nekünk azért oly kedvesek. Ezt tiszteljük s szeretjük az apostoli egyházban; e küldetés miatt drága és szent és kedves nekünk az anyaszentegyház. Itt van az Úr, itt van lelke s küldetése; akárcsak ő járna köztünk! 

c) „Ezeket mondván, rájok lehele és mondá nekik: Vegyétek a Szentlelket. Akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik; és akiknek megtartjátok, meg vannak tartva” (Ján. 20,22). Lelkemet, az Atyától s tőlem származó Szentlelket lehelem belétek s az anyaszentegyházba. Ez a lélek szül újjá, ez bocsát bűnt; ez imádkozik bennetek s fölken prófétákat és vértanúkat. Ti csak médiumai vagytok e Léleknek: a bűnbocsátó, tisztító, éltető erő nem belőletek, hanem belőle való. Ez öntudattal menjetek a világba s ha valaki kételkedik, mondjátok neki, hogy én mondtam, hogy nem ti, hanem ő, nem az ember, hanem a Szentlélek általatok bocsátja meg a bűnt! Mily édes, nagy kegyelem! Mily közvetlen, isteni ajándék a penitenciatartás szentsége. Úgy járulunk ide, mint Krisztushoz, úgy hajtom meg fejemet, mint a Szentlélek sugárzatába. – S a papnak is szívesen kell bűnbánatomat fogadnia; hiszen a Szentlélek ihletében áll és foglalkozik velem! Ez érzésekkel járulok a szentgyónáshoz. 

„Midőn tehát este lőn azon nap, és az ajtók betéve voltak ott, hol a tanítványok egybegyűltek vala a zsidóktól való félelmük miatt, eljöve Jézus” (Ján. 20,19). 

a) Mikor este lőn, s az izgalom egész nap hányta-vetette a kishitű tanítványokat; mikor féltek is, reméltek is; mikor suttogtak csak, de a szívük hangos volt; akkor eljött az Úr és megállt körükben. Későn jött. A Szent Szűzhöz, Magdolnához korán jött; azoknak reggel volt húsvétjuk, a tanítványokhoz későn jött. Talán nem érdemelték meg, talán nem voltak alkalmas hangulatban, talán próbára tette őket az Úr, talán várta, hogy együtt legyenek; van sok oka az Úr késedelmeskedésének, és senki sem vetheti szemére: miért nem előbb? Ó, hisz jön hozzánk, jár köztünk az Úr, s akár siet, akár késik, irgalmas szándékait mindig szeretetben, tiszteletben kell kiváltanom. Ha késik, kitartok; ha vigasztalan vagyok, nem baj; tudom, hogy ilyenkor kell kimutatnom hűségemet. S megteszem, meg szívesen, hogy annál édesebben vigasztalódjam. 

b) Ajtóbetéve, szeretetben egyesülve… ez Jézus vonzó köre; oda szeret jönni, hol önmagukbatért és mégis egymást szerető lelkek várnak reá. Az önmagábatérésben magunkra találunk, s a szeretetben szociális lelkeknek bizonyulunk. Mindkettő kell a szép fejlődéshez. Aki magában nem egész, az másnak jó, másnak kincs nem lehet, és aki elfordul a testvéri közösségtől, hogy önmagát keresse, az rideg lesz és kifárad. Tehát összeszedettnek, fegyelmezettnek, de amellett szíves testvéri embernek kell lennem. 

c) „Mondá nekik: Békesség nektek!” Jézus köszöntése. Ne féljetek, hisz szerettek. Ne féljetek később sem, bármi történjék! Ne kérdezősködjetek sokat: mi lesz? hogy lesz?, hanem szerezzétek meg magatoknak a békét, s akkor jó lesz minden. Békét lelketeknek a szívtisztaságban; békét véreteknek a fegyelemben; békét kedélyeteknek nagylelkű világnézetben! Békét kívánok nektek, hogy higgyetek és reméljetek erősen, s ne hagyjátok magatokat szétszedni kesernyés, zsémbes, sötét, hideg gondolatok és érzések által. Legyen kedélyetekben igazi húsvétetek; élvezzétek át, hogy tietek a föltámadás, az erő, tietek kegyelmem és szeretetem. S hogy erősen hihessetek, „lássátok kezeimet s lábaimat, tapintsátok meg és lássátok, mert a léleknek húsa és csontjai nincsenek, amint látjátok, hogy nekem vagyon”. „Örvendének a tanítványok, látván az Urat.” Erős hitet nevelek magamban, mely örvendezni tud, miután a kételyt s a kislelkűséget kizárta. 

a) „Ó balgatagok és késedelmes szívűek” (Luk. 24,25). Jézus fölségesen kezeli az eltévelyedteket; erejének öntudatában képes kiemelni őket deprimált hangulatukból. Föléleszti bennük az Isten nagy gondolatait; kitárja a hitnek fölséges perspektíváit; inti, de feddi is őket. „Ó balgatag és késedelmes lelkek”. S a két tanítvány érzi az idegen vándor lelkének fölségét, érzi azt a friss, üde légáramot, melyet lelke lehel; jól hat rájuk, jót tesz nekik. Csak lélek nyúljon a lélekhez; a lélek, az élet, az erő fölényével lehet csak gyógyítani; veszekedéssel, zsémbeskedéssel nem. Aki lent van, ahhoz le kell ereszkednünk. Tegyünk, mint a nap tesz, mely a magasságból le nem száll, de leküldi sugarait. A mi magasságunk a lélek jósága, nemessége; ne jöjjünk le veszekedni s bepiszkolódni. Tisztítsunk másokat saját lelkünk előkelőségével. 

b) „Nem ezeket kellett-e szenvedni a Krisztusnak és úgy menni be az ő dicsőségébe? És elkezdvén Mózesen és mind a prófétákon, fejtegeté mind, amik az Irásban felőle szóltanak”. Isten Messiását máskép gondolta el, mint ti; szóval: Isten gondolatai nem a ti gondolataitok. Az ő alakján oly vonások is vannak, melyeket ti szívesen feledtek, az önmegtagadás és a szenvedés; de hát nem nektek van igazatok, hanem neki. Hányszor leledzünk mi is e hibában! Azt gondoljuk, hogy az evangélium csak vigaszt helyez kilátásba s áldozatot nem kér. Ha Jézus a szenvedés útján ment be dicsőségébe, nem kell-e nekem is ez úton, az ő útján járnom? Tépjük már egyszer szét az öntudatlanság káprázatát; állj lábaidra – mondja a próféta – s beszélj s tégy, mint férfias lélekhez illik! 

c) „És elérkezének a helységhez, ahová mennek vala, és ő tovább látszék tartani. De kényszeríték őt mondván: Maradj velünk, mert esteledik és már hanyatlik a nap. És betére velök”. Jézus úgy tett, mintha tovább akart volna menni, pedig szíve vonzotta, hogy őket a legnagyobb kegyelemben részesítse; kívánta mindazonáltal, hogy ez a nagy kegyelem alázatos kérelemnek legyen a jutalma; akarta, hogy kérjék: Maradj velünk! 

Üdvözítőnk vágya, hogy velünk lehessen s lelkünkben lakozhassék. El akar minket halmozni kegyelmének áldásaival, de kívánja, hogy kérjük a kegyelmet, s forró imáinkkal tartóztassuk őt magunknál. Sokszor azért vagyunk levertek, mert nem iparkodunk eléggé buzgón imáinkkal Jézust magunknál tartóztatni. Ne viseltessünk csak passzive; tegyünk! Vizsgáljuk meg magunkat, vajjon van-e forró óhajunk az Üdvözítő kegyelme után? Ha azt találnók, hogy nincs, kérjük buzgón; kérjük, hogy maradjon mindig velünk, kivált amidőn a kísértések felhői tornyosulnak fejünk fölött, mikor a kétely és a szenvedés éjtszakája borul reánk, de legfőképen halálunk óráján. „Maradj velünk, mert esteledik és már hanyatlik a nap.”