Prohászka Ottokár - Elmélkedések az Evangéliumról

„És az Ige testté lőn és miköztünk lakozék.” (Ján. 1,14)
 

    a) Credo. A hit a lélek teljes odaadását jelenti az isteni valóságba s annak üdvözítő tényeibe. Valóság és tény a hitnek alapja és gerince; a valóságon emelkedik föl hitem s száll fokról-fokra, mindig sziklatalajt érezve lábai alatt. Hitem nem ömlengés, nem érzelgés, nem szétfolyó, ködös hangulat, hanem a legnagyobb valóságról, Istenről s üdvözítő tényeiről való meggyőződés. Isten, Jézus, a Szent Szűz, Betlehem, Názáret, Golgota, Tábor, a boldogságok hegye, nagypéntekeste s húsvétreggel, karácsonyi barlang és Olajfákhegye a mennybe menő Krisztussal, ez mind természetfölötti s ugyancsak történelmi valóság. „Dieser Glaube hat Wucht und Tiefe.” Tartalma végtelen, hatalma igazság; azért ad pokoli s mennyei erőt a földi életbe, s elkerüli a bágyadtságot, a trivialitást, az unalmat; „Scio, cui credidi – mondja Szent Pállal – et certus sum”. Isteni a meggyőződésem is, mely áll, mint az Isten hegyei.
     Azért félre az olyan vallással, mely csak érzelem és hangulat, melynek nincs valósága, s legjobb esetben olyan, mint az a zene, mely szétfolyik és elernyeszt. Hiszen a művészet is elgyengül s tönkremegy, ha csak hangulatokkal s szubjektív érzelmekkel dolgozik, mint a modern művészet, s nem inspirálja azt az örök szépség realitásába vetett hit; mennyivel inkább menne tönkre a vallás, mely szubjektív érzéseket kultiválna, s ezzel illúzióknak hódolna. Ó Uram, te örök valóság; Jézus, te történeti Istenember, hitem erős, merev, sziklaszilárd. Komolyba veszem az evangéliumot, tisztelem, meggyőződésteljesen ragaszkodom hozzá! Erősítsd Uram hitemet; hiszem, amit kinyilatkoztattál. Nem hangulatokkal, hanem értelmes, őszinte akarattal fogom át igazságaidat. Agyagból Alpesek nem épülnek, s hangulatokból nem lesz erkölcs s jellem.
 

    b) Credo. E sziklaalapon alakul lelkem egysége, jelleme, s életem következetessége, erényem. Két nélkülözhetetlen kelléke a lelki nagyságnak s szentségnek. Egység kell a meggyőződésbe s az akaratba. Egyet kell hinni s egyet akarni, s bár tudom, hogy mit mondott Renan, mit adott hozzá Strauss s mit vett el belőle Zola, de én nem akadok fönn e géniuszokon, kik oly termékenyek s mindig holtat szülnek. Hagyjátok a holtakat holtjaikat temetni, „mihi vivere Christus”. Az evangéliumokból felém sugárzik Krisztus képe, a kritika nyárspolgári betűbölcseségén átragyog az isteni fény, s senkitől sem kérdezem, hogy a nap az égen nap-e vagy elektromos lámpa. Aki kapkod Krisztus s filozófok közt, az elgyengül eklekticizmusban; az élet emlőitől elszakad, s a filozófiához, az emberi ész e gyönge leányához pártol, melynek nincs hivatása, hogy vérszegénységében erős nemzedékeknek anyja legyen. Az ilyen lélekben ész, fantázia, szív, kedély harcban áll egymással s nagy tehetségek is kiapadnak s elsorvadnak filozófiában s művészetben, sőt még politikában is egyaránt. Nincs fiziognomiájuk; árny és folt a világnézetük, s rongy a kedélyük. Mély s kielégítő felfogás nélkül szurrogátumokkal tartják lelküket; ezt a kosztot el nem birják soká. Mi kellene nekik? „Praevenisti eum in benedictionibus dulcedinis, posuisti in capite ejus coronam” (Ps. 20,3); az kellene, hogy lelkükbe öntsd a te édes, erős kegyelmedet, s fölemeld s megkoszorúzd fáradt fejüket. S részünkről az kell, hogy alázatos s jó szívvel forduljunk Feléd s a piaci lármából fölnézzünk gót tornyaidra; necsak a kövezetet koptassuk, hanem lépjünk be a dómba, mely a piacon áll; lépjünk be s menjünk föl az oltárig; ott boruljunk le s mondjuk a prófétával: vizet kerestem, mert szomjas voltam, s elmentem a piszkos Nilushoz, onnan megint az Eufráthoz: kerestem lelkemnek szomját oltani tudománnyal, majd ismét a világ hatalmával s igézetével; de hiába; nekem az élet vizei kellenek, s azokat te fakasztod szívemben. Azokból lesz üde, friss, eleven, virágos a lelkem. Egységes lesz, tehát erős s elszánt a meggyőződésében: „neked élek, neked halok, tied vagyok, Uram”, ez lesz imája. Egységes, tehát erős s elszánt lesz akaratának érvényesítésében. Az eszményi élet szolgálatába állítja bele az önmegtagadás teljes mértékét; az örök élet hite s féltett érdeke uralkodik majd mindenen, s azt nem rövidíti meg semmivel a földön. Csak bűnt ne, csak bűnt ne… ez lesz vágya; erényt, erőteljes életet… ez lesz buzdulása, s minden kísértettel szembeszáll, ha a földi csábot s ingert az örökkévalósággal összeméri. „Quid hoc ad aeternitatem?” Szóba sem állok kisértéssel, ha lelkem bemocskolása fenyeget!

    a) „Ime fogansz és fiat szülsz… ez nagy leszen” (Luk 1,31). Ez nagy leszen… Megváltó leszen; rajta élednek a népek; királya lesz a világoknak, s ez a nagy a tied lesz; kimondhatatlanul! Te e nagyságnak s hatalomnak hierarchiájába tartozol, – lelked a végtelenség szakadékainak búgó galambja, – te hivod őt, s ő meghallgat, s kebled lesz frigyszekrénye. Benned lesz, tied lesz; azután belőled kilép, hogy mindnyájunké legyen. Mit érzesz te tiszta, illatos, mély, alázatos lélek? Örülsz ugy-e, „primogenita”? S mi vagy nekünk te, te, az üdv forrása? Megváltónk arcod szépségét hordja magán, hangjában ráismerünk akcentusodra. Mennyire be vagy szőve üdvünkbe s reményeinkbe! Test és vér a szövetünk, egy vég. A te lelked, a te kegyelmed, a te édességed van érzéseinkbe belekeverve; nekünk a köd is világos, a felhő is fényes, az éj is csillagos a te nevedtől, a te „irgalmas szemeidtől”.

    b) „Miképen leszen ez, holott férfiút nem ismerek?” Elolvad a szíved édes szeretettől Istened iránt, kinek átadtad magadat, s ép ez átadás iránt tudakozódol. – A szűzies szeretet kérdezi, hogy más szeretetnek útjaira küldi-e őt az Úr? Első megnyilatkozása a szent tisztaság lehelete. Ezt a virágot szövi bele elsőnek menyasszonyi fátyolába; liliommal lép bele istenanyai hivatásába! Az istenanyai fölséget nem képzelheti szüzesség nélkül. Lám, mily ösztönöd van, Szent Szűz! Te született Isten-anya vagy; első szavad elárulja hivatásodat. – Nagy lelki tisztaság kell minden hivatásra; magas erkölcsi nivón álljon minden élet, akár a leányé, akár a hitvesé!

c) „Mondá pedig Mária: Ime az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint.” „Fiat”, „fiat”, mondja a Szent Szűz; visszhangja ez a teremtő „fiat”-nak; azután lehajtja szép fejét, mint a megtermékenyült virág, mint Isten-anya. Jézus lelke, kivel az Istenség második személye egyesült, mély hatalmas lüktetéssel megkezdte a Szent Szűz szíve alatt az isteni életet, megkezdte azt kisérletezés, tapogatódzás, tévedezés nélkül. S ez élet a Szent Szűzbe zárkózott s az ő lelkére is kiáradt; e templomát eltöltötte fénnyel s nem köddel, eltöltötte örömmel, erővel; ez volt a legfölségesebb templomszentelés. Meghitt bizalmasságba vonta ezt a legédesebb lelket, gondolatainak, terveinek, hivatásának közösségébe. Szűzies, leányos szemei előtt nyíltak meg a legmélyebb perspektívák! Ezt az életet sejteni élvezet, kifejezni művészet, utánozni boldogság. Azért mélyednek a Szűz lelkébe szentek s művészek, s kiemelik belőle az ihlet s az elragadtatás karizmáit. De senki sem bir vele. Nem hiába halt el Michel-Angelo zsenije a Pietà kialakításában, mint egy fáradt villám az étheróceánban. Azért nem birta befejezni Tizian az ő utolsó művét, a fájdalmas anyát. Theológia, művészet, ihlet, géniusz tanít rá mélyen fölfogni a Szent Szűzet.

a) Éva a paradicsomban találkozik a sötét angyallal, a Szent Szűzet szobájában keresi föl a világosság angyala. Az nem fél, ez óvatos és tartózkodó; ott a kígyó zörög, itt angyali szépség hódít mély tisztelettel. – Nézd a Szent Szűznek áhitatba merült arcát, harmatos, csillogó szemét; tekints lelkének elzárt kertjébe; szebb „paradisus” az, mint ahol a kíváncsi Éva áll; az Isten gyermekének mélysége és szépsége a léleknek alázata, okossága, igénytelensége, együgyűsége. E kedves vonásokat kópiázom, mikor az örvendetes olvasót imádkozom, elmerülök beléjük s átviszem lelkembe.

b) „Ne félj Mária”… mondja az angyal. Bizalmatlankodni jó, mert sokféle szellem jár ki-be az ember lelkében, s jónak látszik, ami rossz, s természetesnek, ami bűn, mert egyoldalúan nézzük, szuggesztiók alatt állunk. De mikor alázatos és erős vagy, akkor ne félj, hogy csalódol. Ez a lelkület kizárja a kaprict, a szeszélyt, az erőszakos, ösztönös lelket, ugyancsak kizárja a félelmet. Az Isten angyalával szemben légy bizalmas, mint Jákob; a sötétségével szemben bizalmatlan, mint Jób. Alázódjunk meg úgy bűnösségünk s gyarlóságunk fölött, hogy az Isten segélyére való tekintetből ugyanakkor bátrabbak, lelkesebbek legyünk. Ami az embert élettelenné s gyávává teszi, az nem az Isten szelleme.

c) „Kegyelmet találtál az Úrnál.” Tetszettél neki; ő teremtett úgy, hogy megnyugodhassék benned, s te élvezed e mennyországot. Nem lépsz ki belőle soha. – Nekem keresnem kell ez elásott kincset; sokszor kerülő utakon jutok el csak ismeretére; – akkor fogom föl, hogy mily jó, mily édes, mikor hiányát érzem. Szeress, Uram, engem is; add, hogy megtaláljalak téged. Szeress úgy, hogy ne oltsa ki hideg lelkem szeretetedet. Szeress és vonzz hathatósan.

a) Isten akart édesanyától születni, hogy mindnyájunkkal közölje önmagát. – Az Ige emberré lévén, azt az emberi természetet, azt a páratlan, krisztusi lelket fölemelte magához… Anyától születvén, az édes Szent Szűzet istenanyai méltóságra emelte… Közülünk való lévén, mindnyájunkat testvéreinek ismert el, Isten-testvéri méltóságra emelt. Mily dicsőség, mily öröm: Isten, Isten-anya, Isten-testvérek együtt! E vérből serkentünk, kunyhókból emelkedtünk ily méltóságra. Ezt is át kell élni s át kell élvezni.

b) Közénk ékelte magát anyja által; e kötelék nekünk szentség. „Nemde anyja s testvérei köztünk vannak?” mondjuk mi is. Akart atyai házzal, bölcsővel… akart szülőfölddel birni. A mi édes testvérünk. Mennyire kell hozzá hasonulnunk! Mily hasonlóság Jézus s édesanyja közt; nos és a többi testvér, az annyira elütne? „Vetkőzzetek ki az ó emberből s öltözzetek amaz újba… Vegyétek magatokra az irgalom indulatát, a kegyességet, alázatot, szerénységet, béketűrést” (Kolossz. 2,9,12). Ezek Krisztus vonásai!

c) Leereszkedik örömmel s belép a házba sugárzó lélekkel az Isten angyala. Éjjel van; márc. 25-ének éjféle. A régi sabbat csendje, melyben hajdan Ádámmal érintkezett az Úr, tölti el a názáreti ház kis szobáját. – A Szent Szűz Istenben elmerült, reng rajta, mint a lotuszvirág az óceán tükrén. Érezte ő e perc közeledését. Isten érintette szívét s fölemelte lelkét az extázis magaslataira. S most belép az Isten angyala s tiszteletteljes szeretettel tekint királynéjára; látja feje fölött a szent Lélek szivárványos koszorúját s hódolattal köszönti: Üdvözlégy Mária! – Gyakoroljuk a szerénységet érzületben s föllépésünkben.

„A hatodik hónapban pedig küldeték Gábriel angyal az Istentől Galileának városába, melynek neve Názáret” (Luk. 1,26).

a) A megtestesülés titka a Szent Szűz ünnepe, anyaságának s fölmagasztaltatásának nagy napja; március 25. és december 25. két nap, melyet az anyai elragadtatásnak kilenc édes hónapja választ el egymástól, de a karácsonyi örömnek, glóriának és paxnak kulcsa mégis csak március 25. A betlehemi angyalseregnek előőrseül az arkangyal jelenik meg itt; a Gloria in excelsis helyett az Ave Maria csendül meg; az evangélium, a nagy örömhír helyett a titkos valóság, a „verbum caro factum”, ez a legtitokzatosabb s legédesebb „factum” szólal meg néma himnusokban, melyek csak az arkangyalnak s a Szent Szűznek zenéje. Ime a szent tavaszi éj: éj, telve zsongással s epedő vággyal s isteni termékenységgel! Szent éj, néma éj, tavaszi éj…, mikor az ég megnyílt, hogy a legszebben megnyílt szűzi lélekbe szálljon le! Szent Szűz, hogy tiszteljelek? „Quibus te laudibus efferam, nescio”, nincs szavam, gondolataimat elsöpri az isteni, szenvedélyes élet szentéjjeli árja. Ó hogy szeretlek, „dulcis et cara, mollis et fortis, opaca et clara anima! Dilectione rapta, laetitia et passione inenarrabili circumfusa. Tu carmen et psalmus, tu melodia et hymnus. Te audio, cum aspicio: te fruor, cum intueor, Dulcis et sonora laetitia!”

b) Mily fölséges s ragyogó színben mutatja be ez a titok a Szent Szűzet. Jön az Úr s leereszkedésének korszakos lépcsőin ott áll ő egyedül, hogy fogadja s vegye az Urat. Az Istennel egyesült lelkeknek legtökéletesebb mintaképe, a názáreti leány! Hogy hogyan karol át az Isten szeretete exsztatikus lelkeket, azt rajta csodáljuk; az „Isten velünk” s az „Isten köztünk” páratlanul megvalósult benne; édes anyja lett. Ezt az anyát üdvözli az ünnep magyar neve, mikor kedves hasonlattal élve „Gyümölcsoltó Boldogasszonynak” hívja; itt is oltás történt; az oltóág az Isten fia; beoltotta magát a Szent Szűzbe s általa az emberiségbe; három kegyelmi tényben összefoglalja e nap jelentőségét, melyekért hálát adunk, melyeket élvezünk.

c) Önmagát oltotta először a Szent Szűzbe kegyelme által. Minden ember vadonc, bűnös, férges hajtása az ezredéves gyökérnek; de a Szent Szűz az Úr kegyelméből nem bűnös, férges hajtás, hanem „virga vigilans”, az a lélek, mely mikor ébredt, mindjárt virágos volt. – A Szent Szűz eredeti bűn nélkül lévén, mint nemes természet jelent meg a földön, homlokán a szeplőtelen lélek méltósága, arcán az Isten leányának szemérme, ajkain a kegyelem szépsége, s mihelyt ily lélek megjelent e földön, mihelyt megnyílt az Isten régi gyönyörűségének ez új paradicsoma, lejött az Úr s miköztünk lakozott! Ime az Isten közeledésének titka; hozzám is ez utakon jön; a tiszta, nemes, szeplőtelen érzés útjain. Ez utakat készítsem elő.

d) Minden annyiban szent, amennyiben Istené. – A legnagyobb szentség is Isten- és lélek-egyesülés; az Úr megkívánja a lelkeket a szeretet egységében. Ez egységet jelenti Szent Katalin gyűrűje, melyet Krisztus húzott ujjára; ezt hirdeti Assisi sz. Ferenc szeráfja, ki szerelmének sebeit, tehát hasonlóságát, vagyis önmagát nyomja bele Szent Ferencbe; egységet akar az Úr, azt akarja, hogy egyek legyünk vele akaratban s érzésben. De a Szent Szűzzel még szorosabb egységbe lépett: édes fia lett. Ó, mily egyesülés, mily harmónia, mily jegyesi ének ez! Ha a földön a szentáldozások kegyelmeit felgyülemlítenők, ha azt a sok meleg fohászt, azt az édes bensőséget, azt az illatos áhítatot, azt az elragadó elmélyedést mind egy lélekbe fektetnők: mily világ tárulna elénk; de mi ez mind a Szent Szűznek e tavaszi megnyílásához képest, melyre az égnek hímpora hullott! Ime az isteni élet fakadása! Fölhasználom e gondolatokat, hogy lelkesülésemben Istennel egyesüljek, akaratát imádjam s magamat hozzá idomítsam.

e) Beleoltotta magát úgy, hogy testével is közölte tisztaságát, s az siettette a Szent Szűz mennybe való fölvitelében testi halhatatlanságát is. Igy lett a Szent Szűz a legszebb, Isten-ihletett teremtmény! Bele van oltva az örök tavasz szépsége! – Belénk is oltja magát Krisztus testének s lelkének közlésében, a szentáldozásban. Tavaszi nyiladozásoknak, márciusi éledezéseknek kell azoknak a szentáldozásoknak lenniök, s a Szent Szűz lelkes szépségét s anyaságának bensőségét visszatükröztetniök. A niceai zsinat a szentáldozást „symbolum resurrectionis”-nek nevezte; Szent Ignác „pharmacum immortalitatis”-nak; Szent Irén nem érti, hogy vannak, kik tagadják a föltámadást, jóllehet elismerik, hogy Krisztust vesszük magunkhoz. Ó ne kételkedjünk! Az élet van belénk oltva; az élet kihajt mindenen! Tavaszodik. Isten van otthon a földön! „Sub umbra illius”, a legszebb pálma árnyékában! Szép a Szűz, mint a sudárpálma, „sicut palma exaltata”. Isten bennünk is van; éljük át.

a) A Szent Szűz e kiváltságán épül föl a mi gyermekded, kegyeletes lelkületünk iránta. Bár a Szent Szűz mint lelkünk anyja anyasága fájdalmait a kereszt alatt szenvedte el, de hivatása a szeplőtelen fogantatásban kezdődik. Mint új Éva, mint az élet anyja itt ragyog felénk. Ha a vérét nem is osztjuk, osszuk mindenesetre lelkületét; de azt sem kapjuk készen, azt ki kell dolgoznunk érzéseink tisztázásában. – Fohászkodjunk sokszor: tiszta szívet teremts belém, Uram!

b) A Szent Szűz szeplőtelen fölsége öntudatunkra hozza a mi szeplős nyomorúságunkat. A hegyek lábánál érezzük kicsiségünket; de magaslataik provokálnak; a tenger mondja: evezz a mélybe; a hegyek mondják: jöjj föl. Ne panaszkodjál; galambszárnyaid lesznek imádban s evezőcsapásod lesz önmegtagadásod gyakorlásában. Légy ruganyos testben s lélekben.

c) Ugyancsak megtanuljuk nagyrabecsülni a kegyelmet. Kegyelem által lett ő naggyá. E kegyelemben gondozta az Urat, gondosan gondozta; lelke csupa érzék. Érzék kell nekem is; finomodnom kell; diszkrétnek kell lennem önmagammal, hajlamaimmal s szemérmemmel szemben; szemmel kell kísérnem lelkiismeretem följajdulásait, nemcsak abban, hogy ez vagy az bűn, hanem abban is, hogy mi vezet a bűnre. – Az ilyen finomság biztosítja a kegyelmet; érzékem lesz az Isten illetései iránt.

a) Mily fölséges nap ez, az Immaculata napja. Mennyi lendület, mily páthosz lüktet ez örömben, mily édes és lelkes ünnep! Amit citerák és hárfák zengtek, misztikusok sejtettek, próféták hirdettek a győzedelmes jóról, a szeplőtelen győzelmes szépségről, az itt megvalósult. Ez az optimizmus s a pulcherizmus ünnepe. A rossz s a romlás fölött eljön az asszony, még pedig a kegyelmes, a szeplőtelen asszony. Sötét képet nyujt a világ a baj s nyomor miatt, de a kinyilatkoztatás még sötétebb színekben mutatja be azt; szerinte a koronás hatalom, mely az ég csillagainak harmadrészét lesöpri s pusztítja a világot, kiterjeszti föléje a „peccatum et mors” denevérszárnyait, s ettől minden fej fáradt lesz s elsorvad minden szív; romba dől a kegyelem világa, s a romok közt kígyó kúszik, az ősi kígyó s a „progenies viperarum” lakik; végre azután üde, friss jelenség tűnik föl, egy leányarc… egy madonnafej. A bukott világnak első biztató látomása, első hitvallása, első oltárképe az ördög fejét taposó asszony. Az ősvallás, az ősremény szimboluma tehát „ha isa”, az asszony! Róla álmodott, énekelt, az ő képét szőtte ki a prófétai remény… s most is énekli: „vita, dulcedo et spes nostra, élet, édesség, reménység!”

b) Isten kellett nekünk. Nyomorúságunkat csak ő szüntetheti meg, vágyainkat s örök reményeinket csak reá bízhattuk; megváltásunkat bűntől s haláltól csak az ő karja eszközölhette. Különös, hogy mikor Istent keresek, asszonyt találok; a kinyilatkoztatás a várvavárt erőt, az édes jót, a biztató kegyelmet az ő képében mutatja be. Aki sátánt tapos, annak édesanyai keble van, aki letöri a pokol hatalmát, annak anyai teje van; ah, hallgassatok el citerák, némuljatok el próféták, itt az Isten a költő, a szerető, a teremtő. Isten mindig jó, az üdvözítő, a győzelmes. De hogy mélységesebb és teljesebb legyen győzelme, erejét édes anyaságba, fölséges szűzies szépségbe öltöztette, ez ragad el engem. Ez a művészete az üdvözítő hatalomnak. Mindenki végre is a szépség ideálja alá vonul; ott pihen meg. Mi végleg megpihenünk a Szent Szűz lábainál, az érintetlenség, bensőség, a tűz, az ihlet eszményénél!

a) Nagyságából folyik, hogy a világ hiúságát tapossa, s az igaz, szép, tartalmas élet útjaira vezet. A világélet üres, a külsőbe kiárasztott lélek hiú. Hiába festi bájos ecsettel jövőjét; mikor jelen lesz belőle, azt mondja róla: érdemes ezért élni? Ez a csendes ház zárja-e le nagyratörő reményeimet? Ez az egyhangúság s megpróbáltság legyen bilincsem és végzetem? Elfogy lelkesülésem s ürt érzek szívemben! Ki tud e lapos világba, ez üres életbe oly lelket állítani, mely elénekelje: Ime, ezentúl boldognak mondanak a nemzedékek? Hogy lesz az ács feleségéből, a názáreti ház szerény lakójából nagy jel? Mikor kötötte a Szűz koszorúját, mikor szőtte napsugárból ruháját? Mikor bűvölte meg az angyalvilágot, hogy az égből a földre szálljanak le nézni, csodálni? Nem csodadolgokkal végezte ezt, hanem

b) tiszta szívvel; szívvel, melyben Isten lakik. Ez a nagyság első titka s föltétele: „Est Deus in nobis”. Emberi nyelven akkor is ács feleségének hívták, isteni nyelven azonban isteninek kellett hivatnia; ház, ruha, munka nem változtat ezen. Isteni érzés, isteni öntudat, isteni közelség édes vigasza töltötte el. – Az isteni élet elsősorban is az érzületen fordul meg, s azt minden állásban s minden helyen ápolhatjuk magunkban.

c) Isteni munkát végzett. Nem remekműveket a technikában, művészetben, hanem az erkölcsben, a szellemi világban. Isteni motívumokat dolgozott ki: szeretetet, hűséget, türelmet, áldozatot, kíméletet, előzékenységet, alázatot, engedelmességet. „Ein reines Herz und treuer Sinn macht eine Magd zur Königin.”

d) S azt élvezte. Érezte, hogy gazdag, mélységes élete van, telve örökkévalósággal s végtelenséggel; a külvilág csak szimbolumok lánca volt neki, melyek titokzatos világot, a szellemit takarják; az ő érintésére ez a mély, szellemi világ mindenütt áttört; lélek és szellem lett neki minden. Mint aki selyempapírba göngyöl gyöngyöt, vagy mezítláb s fájós kézzel visz koronát: úgy a Szent Szűz végtelen kincseket birt az élet igénytelenségében. A lélek gyengédsége, mély érzelme, kelleme és szépsége környezte.

„És nagy jel tünék fel az égen: Egy asszony, kinek öltözete vala a nap, lábai alatt a hold, és fején tizenkét csillagú korona” (Jel 12,1).

a) A nagy jel a mi egünkön, ott, ahol a mi csillagaink járnak, s ahová reményeink irányulnak üdvözülésünk perspektíváiban: az asszony. A régi asszony a földön szintén jel volt, a bukás, a romlás szimboluma; szépsége elhervadt. Vele szemben áll az égi jel, a „mulier in coelo”. Mint ahogy van új, égi ember, „coelestis homo”, úgy van mennyei asszony. Ennek az embernek kezére s ennek az asszonynak szívére bízta Isten az emberiség javait. Föllépteti itt ismét a két elemet: az erőt és a kellemet, – a Victor Rex-et s a Regina Dominá-t, s új világ, új nemzedék, új törekvés sarjad nyomukban.

b) Ez a mennyei asszony szépségbe öltözött; a napsugár az ő kendője; ami fény, szín, vonal, rajz kerül ki a napsugárból virágra, madártollakra, lepkeszárnyakra, alkonyizzásra, víztükrözésre, opálra, gyémántra, ebből van szőve kendője; benne pedig, szívében rejlik a tüzes, isteni élet melege. Minden napsugaras s királyi rajta: szépsége, termete, koszorúja, hatalma; úgy válik ki a létből, mint a csillagkoszorú az éjből. Ő anyja egyszersmind a királyi nemzedéknek s szellemüknek, a szép szeretetnek.

c) S ha e mennyei asszony szemeibe nézek, tekintetében az imádás, a hála, az alázat, a ragaszkodás bensőségét látom. Istenéhez, Urához, Fiához simul; lelke rajta függ, nyomaiban jár hűen. Mindig vele van, azért a romlás tőle mindig távol van. Éva kígyónyomokon hűtlenül járt. Szép életet s örömet keresett, s mint tanácsadó rossz szelleme, végre is földhöz, sárhoz tapadt; a „mulier coelestis” másfelé jár. Az erős élet csak az, mely a földből, az időből, az érzékiből szellembe, lélekbe, erénybe öltözik. „Mein Sinn ist ganz Dir zugewandt, Mein Leben liegt in Deiner Hand. Du form es gut, Du form es recht, zu einem Kunstwerk schön und echt, Dass es hinauf zur Höhe weise, Und selig seinen Schöpfer preise.”

a) Lélek az Isten; puha, gazdag, fényes, erős, mély élet! a lelkiség s a tökély óceánja; s mint ilyen, magához való, gazdag, lelki lelket alkotott anyjában. Akarta, hogy övé legyen, hogy értse és szenvedéllyel szeresse őt. Azért tehát bűntelen s szeplőtelen szépséggé teremtette. Kincse és galambja: „elegantissima anima!” Lehet másokon szebb ruha, drágább kő, fehérlőbb gyöngy, de szépség ehhez fogható nincs. Ez a szépség a lelkiség; negatív tekintetben távol van tőle minden, ami elszegényít, elnyomorít lelket, s ezt jelezzük azzal, hogy „bűntelen”; de ez csak fényes árnyéka a gazdag valóságnak, csak pereme az örvénynek; pozitív értelemben a bűntelenség az élet, a lélek tartalmára mutat, az egészséges, napsugaras, virágzó, isteni lelkületre, mely tükrözik arcán, kivillan szeméből, fölépül alakjában; mint aranyos fény veszi körül fejét, s mint frisseség, báj és kellem zománcozza egyéniségét. Ó, Szent Szűz, „lapis electus, pretiosus”; szépségedbe mint keretbe foglalta magát a megtestesült Isten! Én is nemcsak bűntelen, hanem positíve erényes akarok lenni.

b) Gazdag az életre! Kimondhatatlan életenergiával telíti az Isten a természetet is; dagasztja, feszíti a levelek erezetét, szövi, festi virágszirmaikat. Hogy van az mind kidolgozva, kiszínezve, kipettyezve! A Boldogságos Szűz lelke ily finom, érzékeny, érzelmes, exsztatikus lélek. Teste, idegei, vére, lelke belenyúlnak az Isten végtelen életébe; egész lénye tapogató szervvé vált az Isten életének s szerelmének megközelítésére… az annunciatio éjében, a betlehemi szent éjben, Egyiptom csillagos s a puszta magányos éjjeleiben! De nem hogy révedező, világfájdalmas s a nagy benyomások alatt szenvedő lélek lett volna, szó sincs róla, hanem az isteni gondolatok s a benyomások erőteljes életét élte; mély, fölséges érzések emelték. Vele nem kelhet versenyre az erőt s a szépséget illetőleg semmiféle műveltség, mint ahogy az ősvilág pálmáival nem kelhetnek versenyre a lég- és vízfűtéssel nevelt harasztok s a sas vijjogó fölnyilalásával a gázzal megtöltött léghajók! Sértetlen, fölényes, lendületes élet az ő hozománya! Ó, csak enervált, elgyöngült ember ne legyek! A bűn, az érzékies, puha élet töri a friss, az illatos lelket, elhervasztja fakadását.

c) Az ő kegyelmi állapota is más, mint a mienk. Az ő kegyelme az el nem esett lélek kegyelme! Az ő kedélyvilága kristályos, mély folyam, melyet fény és meleg jár át. Homlokán nem sötétlik az állatjegy árnyéka; ajkain az ártatlan szépség ömlik el; a lélek tüze és szemérme festi át arcát: „Verecundia lampas pudicae mentis, virtutis sedes, virtutum primitiae; rubor ipse genarum, quem forte invenerit pudor, quantum gratiae et decoris suffuso afferre vultui solet!” (Bernard. in Cant. 86). Vagyis: a lélek szemérmes szépsége ömlik el rajta; pírja is, mint a virág kelleme és bája. – A mi szívünk ezzel szemben a vulkán szenvedélyes, tüzes s füstös kráterja; vérünk gyakran tüzet fog s lelkünket elhervasztja. Tisztátlan képek, vágyak kísértetekké lesznek; járnak bennünk, mintha otthon volnának; levernek, megaláznak. – Nyomódjék ezzel szemben lelkünkbe a Szent Szűz tiszta alakja; mosolyogjon felénk biztató, virágos, szép arca; leheljen ránk erőteljes lelkiséget, hogy az érzéki embert az ő gondolatai szerint idomíthassuk. Ne csüggedjünk; nálunk a lelki szépség „manufacture”, hosszú, lelkes munkánk terméke.

a) Szereti azzal a kiáradással, mellyel minden gondolatát, kegyelmét, szándékát benne életté váltotta. Örvényt nyitott szívében, a bensőség mélységeit; édes, kedves, izzó szeretetet gyujtott lelkében, hogy ez a szeplőtelen szív tudja őt viszont szeretni igazán. Neki adta legnagyobb ajándékait: a szeplőtelen fogantatást, a szűzesség páratlanságát, az Istenanyaság méltóságát. Ez szeretetének mindmegannyi új meg új árama! „Abyssus abyssum invocat”…

Finommá, lelkivé tette ezt a lelket, hogy megkívánhassa s gyönyörködjék rajta. „Concupivit rex speciem tuam”. – Érzem, hogy Isten nagyon szeret, ha nagyon tisztaszívű vagyok.

b) Istennek öröme van a Szent Szűzön. Öröme az a mély, csendes öröm, melyet az Irás „laetitia”-, „deliciae”-nek nevez. A Szent Szűz lelke Isten gyönyörűségének kertje, „paradisus”. Ez az öröm mint dagadó folyam hömpölygött át lelkén: „fluminis impetus laetificat civitatem Dei”. Ez az öröme kifogyhatatlan. Öröm örömöt vált ki benne, ha Istenre gondol: gaudens gaudebo! Örül az Úrnak.

A tiszta lélek örvendhet a sok győzelmen, melyet Isten kegyelme vív ki benne. Mily felséges, nemes öröm ez!

c) Isten dicsősége a Szent Szűz lelke. A művész koszorúja az ő műve; az apostolnak koszorúja s dicsősége az ő tanítványa. – Isten legnagyobb dicsősége a teremtés s a kegyelem világában Jézus után a Szent Szűz virágos lelke. Ezt lefoglalta s lekötötte magának s róla mondhatja: dicsőségemet másnak nem adom. Érte teremtette elsősorban a világot, érte testesült meg s szerezte az Oltáriszentséget. Ezt csak az érti, ki meg nem ütközik Szent Terézia kijelentéseiben Jézus szaván: „Ha nem teremtettem volna meg a világot, érted teremteném meg, Terézia!”

Tiszteljük e mélységeket, elvesznek bennük gondolataink pitykövei.

Csak egy van, aki páratlan és szeplőtelen s kiben romlás nincsen.

a) A többi mind megszentségtelenített lélek, – nem kertek, de kiégetett hegyoldalak, – nem források, de mocsarak, – nem csillagok, hanem sötét barlangok. Vedd sorba az emberiség leányait, némelyek mélyen lenn állnak, lealacsonyítva, megszeplősítve, mint a bűnnek leányai; mások jobb utakon járnak, de sok gyarlósággal; ilyenek a törekvőbb lelkek sorai; – vannak, kik nagy hivatással bírnak, mint Ágnes, Limai Róza, Sziénai Katalin: de utóvégre is mind a bűnnek gyermekei, – s ki tudja, hová kerülne egy Limai Róza, ha szívének örökölt hajlamait követve, Peru leányai közé vegyül s a világi öröm kelyheit szürcsöli, s nem koronázhatta-e magát Ágnes és Cecilia is a kicsapongó Róma koszorúival, ha a test hajlamait követi? Ó, mennyi rántotta le önmaga koszorúját, – hány vesztette el koronáját, s aki előbb szent s jó volt, mint az angyal, nemtelen és kitaposott lett, mint a boltok küszöbe. A Szent Szűz pedig szeplőtelen, vagyis kezdet óta az Isten szeretetének csókja van rajta.

b) De nemcsak a szeretet alkotása a Bold. Szűz Mária, hanem az Isten méltóságának fénye, fölsége nyer benne kifejezést. Az isteni fölségnek méltósága kívánta, hogy legalább trónját föl ne dúlja a tévely, s hogy királyi székére ne üljön a bitorló; mert hol volna akkor az Isten uralma, ha még fellegvárából is kiszorulna, – hol volna az Isten királysága a lelkek fölött, ha minden lélekben tábort ütött volna a gonosz? S tényleg volt még hely az Isten számára; a „bölcseség széke” nem volt földúlva; – oda szállhatott az Úr – s onnan kiindult. Őt tartotta meg magának a régi isteni teremtésből, – mint ahogy a száműzött király tartana föl magának egyetlen virágos szigetet birodalmából. Elromlottunk; mert „szövetségre léptünk a halállal, és a pokollal kötést tettünk… a hazugságot tettük reménységünkké, és a csalárdság ad menedéket. Azért ezeket mondja az Úr: Ime, én követ teszek le Sion alapjába” (Iz. 28,15,16). Isten az Úr, s a Szent Szűz az ő menedékköve, az ő trónja. Az Úr leszorult a természetben, de itt megóvta helyét és uralmát. A többi lélek mohos, szaggatott sziklája Moria hegyének, de a hegy temploma a Szent Szűz.

c) S Isten e királyi székből indult ki országlani s uralkodni. A szeplőtelen fogantatás az Isten uralmának erős vára; – az elesett, elbukott lelkeknek rajta kell föléledniök, azt a kegyelemből való tisztaságot kell magukba szívniok, melyet a Szent Szűz bír; – csak a kegyelem fejezi ki az Isten méltóságát és fölségét; a lelkeket, kikben kegyelem nincs, halál, romlás pusztítja. Igy a szeplőtelen fogantatás nagy jel, – az Isten hatalmának s uralmának jele. Isten fölemeli azt, akit akar, s akit felemel, az nem önmagában, hanem Benne áll. Kegyelemre van szükségünk, s azt önerőnkből el nem érjük s meg nem teremthetjük, azt az Isten adja. Az egész Magnificat cseng a szeplőtelen fogantatásban, az Isten hatalmának himnusa s az ember alázatának éneke. „Magnificat anima mea Dominum, quia respexit humilitatem ancillae suae!”