Prohászka Ottokár - Elmélkedések az Evangéliumról

„Meg ne háborodjék szívetek. Hisztek az Istenben; bennem is higgyetek… Ha különben volna, megmondottam volna nektek” (Ján. 14,1). 

a) Jézus a föltétlen bizalmat s ragaszkodást köti tanítványainak szívére. Bízzatok bennem, higgyetek nekem; nem csallak meg; ha nem így volna, mint ahogy tanítottalak, megmondtam volna nektek. – A világban sok megrendülés van. Könnyes szemmel nézünk föl sokszor Krisztusra, midőn sötétség és kétség vonul végig lelkünkön. Ezzel szemben a mi kötelességünk: „Meg ne háborodjék szívetek”. Álljunk a passzió előestéjének hangulatába; Jézus búcsúzik, szeretete kínná teszi az elválást; átöleli barátait és megmossa lábaikat, azután testét-vérét emlékül hagyja és fölemelve szemeit az égre, elmondja hattyúdalát; szétlebbenti a jövő sötét fátyolát, biztosítja tanítványait szeretetéről… nem érezzük-e, hogy nem kételkedhetünk benne? 

b) E hangulatos szent estén tárja ki Krisztus legőszintébben szent szívét; tartózkodás nélkül szemeink elé állítja a legfőbb igazságokat és legédesebb vigaszokat. Lelkét, misszióját, szeretetét le akarta tenni bizalmas, hű szívekbe; amit eddig titkolt, azt most előadja; „Ezeket pedig nektek kezdetben nem mondottam, mivel veletek valék, de most immár ahhoz megyek, aki engem küldött”, most tehát szívetekre kötöm, ami a legszükségesebb; s mi az? Kérlek, ne szakadjatok el tőlem. 

c) Ha nem volna így, megmondtam volna nektek; megmondanám most, mert elmegyek. Véres kereszthalál előtt állok; nem csallak meg; megmondtam volna nektek. A szeretet őszinteségével és az áldozat erejével biztosítlak titeket, hogy igazat mondtam; még egy bizonyítékot nyertek a föltámadásban, hogy halálom meg ne zavarjon. Kell-e nekünk más bizonyíték, s nem talál-e szívünk teljes megnyugvást? Ismételjük néha: Ha nem volna így, megmondta volna nekünk. Hiszek neki, mert szeretett engem. 

„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket” (János, 13,34). 

Új parancsolat, azaz a réginek új, mert krisztusi kiadása vár reánk. Ez újság abban áll, hogy 

a) Istent szereti bennünk Krisztus, és ezt a legfőbb szeretetet árasztja reánk. Nem tesz különbséget szeretetében, egy és ugyanabba a szeretetbe olvaszt Istent és embert; a kettő eggyé lett! Ó mennyire lehet szeretni, ha Istent szeretünk emberben. Nem Isten az ember, de a szív szeretetének lángja e kettőt egyszerre átnyalábolja. Ez ereje és páthosza. Próbáld meg az Istent az emberben szeretni, felebarátod sajátos egyéniségét isteni gondolatnak venni; tisztelni fogod őt s méltányos lész egyénisége iránt. A szeretet a méltányosságnak s nemes fölülemelkedésnek, és ezzel a jellemességnek is iskolája. 

b) Krisztus az embert istenileg, vagyis isteni hévvel szereti; „ignita caritate”, tüzes, lángoló szeretettel. Feléje törtetett elragadtatva; jött, mint „speciosus forma”, szépségbe öltözködve; jött, mint aki életet hoz, „vitam aeternam”; jött, mint „sponsus sanguinum”, az önfeledés, az odaadás, a véres áldozat jegyeseként. Utánunk járt, míg meghódított és élvezi a szeretet egyesülését. „Lieben ist die höchste Tat, geliebt sein der königlichste Besitz; beides der süsseste Genuss”. Ime Jézusnak s ugyancsak a léleknek isteni élete! Ne bizalmatlankodjál; boldogítsd magadat erős, lelkes, hódító szeretettel. Szeress nagyon, szeress áldozattal, szeress kifogyhatatlanul, szeress, s ne hadd magadat legyőzetni nehézségekkel, sikertelenséggel, közönnyel; szeress; jobb lesz a világ. 

c) Ily friss, fiatalos szeretettől átjárt társaságot hagyott örökben: „Arról ismernek meg mindnyájan, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel lesztek egymáshoz” (Ján. 13,35); de életerős, friss, teremtő, nem buta, ügyefogyott szeretettel. Szeretet, mely életrevaló nemzedéket teremt és nevel; „a bölcseség fiainak nemzetsége engedelmesség és szeretet” (Eccl. 3,1). Ezekkel a nyomokkal taposta meg a bölcsek útját; szent, fölséges út. 

a) Kitárom lelkemet, s ha már eltelek az Úrral hát kérek. „Effundam in conspectu ejus orationem meam”, kiöntöm lelkemet. Kérek világos ésszel, meleg szívvel, erős kézzel. Mint a reneszánsz mesterei, a nagy géniuszok bőrkötényben jártak műtermeikben; úgy én nagyot is gondolok és munkáskézzel is nyúlok művemhez. Térdelek és imádkozva gyúrom, mintázom, kalapálom lelkemet. – Sokszor „kértem szépen”, de nem dolgoztam erősen; nyafogtam, de nem alkottam; ettem, de nem erősödtem; ímmel-ámmal dolgoztam; most imádkozom és kérek, de erős kézzel dolgozom is. „Nem eresztlek el, Uram, míg meg nem áldasz engem”. 

b) Tanulmányozom szívemet-lelkemet Jézus inspirációi szerint. Mi van már bennem szolíd erényből? Mi fejlődésem akadálya és haladásom veszedelme? Van-e már valamikép krisztusi életem? A kegyelem sokat kikezd, de alakot és szépséget nem ölt e mű. Ó ti lelkek, ti szomorú művészek, kik semmit sem alakítotok, ti a desperáció és nem az inspiráció tanítványai vagytok. Belenézek magamba a hivatott művész szemeivel, kit Jézus kegyelme hevít és segít. 

c) Fölajánlom magamat, szívemet, akaratomat, mert Jézus kéri: Add, fiam, nekem szívemet. Fölajánlom testemet, hogy élő és szép áldozat legyen, „vivens, beneplacens”. Fölajánlom életemet, hogy ne éljek már magamban, hanem én őbenne. Életközösséget keres s életet ad; adjam tehát oda viszont szívemet, testemet, lelkemet, s akkor lesz mindez az ővé, ha az ő gondolatai s inspirációi szerint alakul ki. 

a) 1. Első érzelmem mélységes hódolatom: Jön a király, a Fölség! dobog a szívem s csuklik a térdem. A Mekkából jövő zarándokjáratok elé borulnak a mozlimek, hogy lovak, tevék menjenek el rajtok. Bevonuló királyom elé terjesztem ki érzelmeim szőnyegét; eléje szórom virágaimat. – Por vagyok, tehát lábaid alá való. – 2. Majd ismét a trónon, szívem trónján ülő királyt látom, ki szeretettel nézi törekvésemet. Mily vizió! Mily hegyek, montes Dei! – 3. De végre is az emberséges Úr előtt állok, és hajlékomba vezetem; tiszta a házam, muskátli és szekfű van ablakaimban. Üdvözlégy! Leborulok előtted, mint Ábrahám, mint Judith, mint Szalome,… mint Szűz Mária. 

b) Azután kitör lelkemből a dícséret; mert itt a mennyország, kell tehát angyalének, a „Szent, Szent, Szent”. S hol vannak az angyalok? Ah Uram, még próféta sem vagyok, hanem gyarlószívű szolgád csak. De azért a tilinkót meg nem veted. Angyalok énekeltek fönt, pásztorok tilinkóztak lent. Szívemben is visszhangzik a Glória… A szeretet kemencéjében vagyok, és a három ifjúval énekelek! Nem fojtom el dalaimat! 

c) Megnyugszom, megpihenek e keblen, egyesülök vele szeretetben. Minden szerető így tesz, átkarol, átölel, csókot ad, s te is vártad azt Simon farizeustól s nem kifogásoltad Judásban sem. „Haec requies mea”. Érzem, hogy szeretsz, Uram! Elfelejtem szívem változandóságát s élvezem a te változhatatlan, örök szeretetedet. S te eltűrsz, sőt mondod: Ne keltsétek föl szívem szerelmesét, hadd pihenjen nálam. Ó szívem, hát elszakadhatnám valamikor Jézustól?! Még a gondolat is bánt; gondol-e a jegyes válásra az oltár előtt? Hát én sem gondolok, beleélem magamat Jézus szeretetébe és boldogságom lesz öntudatlan föltétele hűségemnek. 

a) Térdenállva nézni Krisztust, nézni s csodálni s elragadtatással függni rajta! Mikor a tengert, vagy az Alpeseket, vagy a vihart nézem, letérdelnék; hát még mikor Jézust nézem. Nézem, hogy mi a magassága, mélysége és végtelensége lelkének, és elmerülök benne. Érzem, hogy ő is néz engem. „Je le vise, il me vise.” A betegeket a tengerre küldik nézni és a tenger leheletét szívni, mely szenteket s hősöket nevel. Mózes is a kígyóktól megmérgezett tömeget rátanította, hogy hogyan nézzen föl az örökkévalóság s a megifjuló élet szimbolumára, a rézkígyóra. – Azután leülök „annak árnyékába, kit lelkem kíván”; itt az ő árnyéka, a fehér szent ostya; ha csak árnyéka esik rám, meggyógyulok. – Tehát csak nézni a hit szemeivel, a hit intuícióival… ez a tekintet kihúzza lelkemet. 

b) Lelkesen bízni benne. Ő mondja: nem halsz meg, élni fogsz. Jól, szépen, erőteljesen fogsz élni és nemcsak élni, hanem értem és szerintem fogsz élni, „vives propter me”. Élni, mikor a halottak napja borul rád; élni, mikor küzdesz s pusztában jársz. Az élet az én bűvköröm, azzal van telítve az Oltáriszentség atmoszférája. – Megyek tehát és mondom: Ha csak ruhája szegélyét érintem, meggyógyulok; ruhája szegélye ez az őt takaró fátyla a kenyérnek s bornak. S nemcsak meggyógyulok, de elváltozom belé. Ő megígérte. 

c) Szeretettel közeledem; szeretetem vele szemben örömmé lesz; mert ő van itt és szeret engem. Kincsem és édes lelkem. Élvezem és megnyugszom benne. A szeretet olvaszt, egyesít, átszegez; Jézus szeretete is ezt teszi. Nagysága először elnyom, de szeretete észre térít, és átkarolva mondom: Megtaláltam, akit kerestem; átfogom és el nem eresztem. – Ez az örvendező szeretet gyujtja ki imádásomat. Nincs mély imádás, hol nincs öröm; az imádás az Istenben való bensőséges öröm. – Ugyancsak áthatja lelkemet a szent tisztaság kegyelme. Az örvendező lelkek tiszták is, mert: „Die Reinheit ist die eigentümliche Gabe fröhlicher Geister”; az ő hazájuk a napfény, és az ő hangjuk folytonos énekszó. – Tehát hittel és alázattal, reménnyel és szeretettel, örömmel és imádással készülök szentáldozásaimra. 

„Bizony mondom nektek, hogy egy közületek elárul engem… és a falat után beléje méne a sátán” (Ján 13,21). 

a) A méltatlan áldozás nagy bűn először is a hit ellen. Az Oltáriszentség mellett őrt áll a hit, és különös nyomatékkal e titokra mutat; ez a „mysterium fidei”. Őrt áll az apostol: „amit vettem, azt adom”; őrt áll az egész vértanúság. Az egyház kincse az evangélium, gyöngye az Oltáriszentség; ezt őrzi, ezt viszi zarándokságának útjain; ennek építi templomait és énekli himnusait; ezt köríti liturgiájának szimbolikus koszorújával. Az egész kereszténység olyan, mint Veit Stoss mester sacramentáriuma; maga a mester viszi a hátán remekművét. – Aki méltatlanul áldozik, az kiönti az egyház kelyhét, kioltja lámpáját, összetöri oltárát, tapossa gyöngyét. Az ilyen bárdolatlan nem érti az apostolokat s vértanúkat, sem a kereszténység imádó, kőben, színben remeklő géniuszát; legkevésbbé pedig a búcsúzó és minket a szentségben megtisztelő Jézus szívét! Ó ne vétkezzünk a világosság ellen! Föltétlen hódolattal viseltessünk Jézus szent titka iránt, és a hódolat első kelléke a tiszta szív. 

b) Bűn a méltatlan áldozás Jézus szeretete ellen. Nem akar szolgákat, hanem jóbarátokat; közelünkben akar lenni, s kívánja, hogy el ne felejtsük. A szeretet pszichológiájával egyesülni és bennünk akar maradni. Minden szív tehát hajléka legyen a földön álruhában járó szeretetnek; nyíljék meg neki úgy, hogy biztosítsa Krisztust: itt otthon vagy, itt bizton pihenhetsz. Hűnek, testőrének kell lennem. S mivé leszek a méltatlan áldozásban? Elárulom az Urat! Kizárom házamból; megszégyenítem és megvetem. Szomorú vándorlása az Úrnak lelkek körül, kik ajkkal veszik és szívvel kitaszítják őt! Jézusom, adj törhetlen hűséget, mellyel szentáldozásaimban szolgáljalak! 

c) A gyakrabbi méltatlan áldozás megátalkodottságba vezet, mert tompítjuk érzékünket az isteni szeretet iránt. A lelkiismeret lassanként elhal; kap ugyan kegyelmet, de indításai gyöngülnek. Lúggal virágot öntözni, szentségtöréssel lelket fojtogatni nem szabad. Az erkölcsnek is véges az energiája, abban az értelemben, hogy aki „itéletet eszik magának” és ahhoz hozzászokik, abban a nagy gondolatok kicsinyekké s a nagy motívumok is gyöngékké válnak. Ments meg, Uram, az elsötétedéstől, a megátalkodottság ördögétől! Mily rémes látvány az, hogy örömtelen alávalóság és fagyos élettelenség környezi a szeretet szentségét; azért nem árasztja ki ránk kegyelmeit, s evangélium, kenet, balzsam, ige, misztérium dacára elrothadunk. Azért van köztetek sok beteg – mondja Szent Pál, – és sok halott… Judástól kezdve mind máig! 

a) Kell, most és mindig, míg bűnös földön Istent engesztelők járnak. A Végtelent így kell imádni… megsemmisüléssel. Kezdet óta ez öntudat gyujtja meg a pátriárkális oltárok tüzét; a teljes odaadást az elhamvasztás jelzi; a Golgotán pedig Jézus adja oda magát értünk teljesen, egészen. Kiönti a lelkét, a vérét, és új kifejezése lesz annak, hogy Isten az Úr és minden, s hogy őt imádni és szeretni s megbántott Fölségét minden áron meg kell engesztelni. Ez Jézus áldozatának lüktetése; lángoló szíve végső megerőltetéssel lükteti az érzéseket az ő nagy, sebzett lázas, misztikus testébe. 

b) Krisztus érző, imádó, engesztelő szíve a mi áldozatunk itt és most. Nehéz beletalálni magát ebbe a szegényes oltárok sokszor piszkos képe és összetákolt gyertyatartói alatt; könnyű volt a katakombák oltárain, hol a kővel letakart vértanú sírján állt a fakehely s mellette a kenyér. Nehéz beletalálnunk magunkat a hadaró, rongyos miseruhába öltözött pap mögött; könnyű volt a nikomédiai börtönben, hol a földreláncolt Lucián prezbiter saját mellére tette a poharat és a kenyeret. Törj át hiteddel rongyon és látszaton; Krisztus van itt az áldozat érzelmeivel, és ha beléje hatolsz, megcsap az a tüzes, vérpárás, sejtelmes, titokzatos légkör. Te hozd le a szent szívet a fáradt, lelketlen környezetbe. 

c) Áldozat a mise annak a lengyel papnak, ki Szibéria ólombányáiban, láncos lábbal, darócban áll a csepegő sziklánál, és így imádkozik a bor és kenyér fölött, hogy „Vedd föl, szent Atyám, mindenható Isten, ezt a szeplőtelen áldozatot”; lealázva, megbékolva, keserű kényszer alatt jól tudja megérteni Krisztus szívét. A nagy Szenvedő drága és kedves lesz neki. – Szent volt az a mise, melyet az Ausztráliába deportált foglyoknak titokban, éjjel szolgáltak, s halálbüntetés sem tartotta őket távol tőle; érezték, hogy nagy és szent, amit ily áron vesznek, és hogy többe került Krisztusnak. – Szent volt a mise Hunyadinak, Skanderbégnek, Szobieszkinek, mielőtt megütköztek; érezték, hogy hősies erőfeszítéseknek itt fakad krisztusi forrása. – Szent volt a mise XVI. Lajosnak, mikor fogságának utolsó éjjelén, két órakor mutattatott be! Reszketett a pap hangja, a csengetyű mintha halálharang lett volna, s mily lemondással érezte a szegény király, hogy mi az áldozat. Ez áldozatot, a kenyeret, törik meg nekünk; e tüzes vérből, e keserves kehelyből juttatnak nekünk… „Az Úr halálát hirdetitek” ti mise-bemutatók, hogy ráképesítsétek magatokat hasonló áldozatra. Az ő emlékezete lelket éleszt; életét, érzelmeit folytatni késztet. A misében Jézusban elmerülünk, és szeretetét s kegyelmét magunkkal visszük haza; kell, hogy megérezzék rajtunk a tömjén- s a mirrha-illatot napközben. 

a) Mi a mélyebb és gazdagabb életet keressük, melyet a szentírás kifejezései ígérnek nekünk: „Lignum vitae, verbum vitae, corona vitae, panis vitae, semen vitae”, s ennek nyitja az egyesülés Krisztussal. Ez egyesülésre figyelmeztet az eucharisztiában a kenyér színe: egyetek, de vigyázzatok, hogy az evés csak jel, mely egyesülést sürget, egyesülést, ahogy a lelkek egyesülni szoktak. Lelkek akkor egyesülnek, ha egyet gondolnak és egyet éreznek. Mi az Úrvacsora? A lelkek egyesülése a gondolatok közösségében, szívek összeforrása az érzelmek egységében. Az igazi szentáldozás Krisztus gondolataival való töltekezés, Krisztus érzelmeitől való fölgyulladás, Krisztus hasonmásának kiverődése a szemen, homlokon, ajakon, beszéden, szereteten, életen, az egész életen, az egész emberen. Áldozni úgy kell, hogy az ember a lelkét eltölti az Úr Jézus gondolataival, hogy képét soha el ne felejtse. Megnyugtató és élvezetes kontempláció! Én nézem őt s ő néz engem. Il me vise et je le vise. Valahányszor ily megnyugodva nézzük az Urat, lelkünk egyesül vele és megpihen benne. 

b) Nézzük a szentírásban a lélek megnyugvásának jeleneteit, valóságos Úrvacsora-jelenetek. Ott ül Betániában Mária az Úr Jézus lábainál. Ez is Úrvacsora. Nem evés, hanem egyesülés. Mária szeme az isteni Megváltónak nemcsak szemébe, hanem lelkébe is elmerül, a szerető lélek megpihen jegyesében. Pihenés a jegyesben, ez is Úrvacsora. – Térjünk be az első zöldcsütörtök estéjén az Úrvacsora termébe. Az aggódó gondolatok ott elcsitulnak, és tizenegy lélek függ a Mesteren, ki értük imádkozik. Ez Úrvacsora. Nem a vacsora miatt, hanem a lelkeknek megnyugvása miatt, a Mesterben. – Nézzük a húsvét reggelét, ez Magdolnának Úrvacsorája. E kétkedő, reményeiben megtört lélek hogyan tud egyesülni, hogyan tud megnyugodni a Mester gondolataiban, azokban a győzelmes gondolatokban! – Tekintsük meg a húsvét délutánján az emmausi tanítványok útját; két ember, akik lemondtak reményeikről; hogy gyullad fel s hogy nyugszik meg azután két ily kislelkű szív a nagy lélek közelében. Ez is Úrvacsora. És a húsvét estéje az egész apostoli gyülekezetnek Úrvacsorája. Nyugodjunk meg szentáldozásaink alkalmával az Úr Jézus biztató, győzelmes gondolataiban. Derítsük föl világi nézeteinket, gondolatainkat, sokszor meghasonlott, önmagával nem biró lelkünket Jézus szívén. 

c) Az Oltáriszentség nemcsak azért nyugtatja meg lelkünket, mert gondolatainkat Jézusban megpihentetjük, hanem azért is, mert hitünket rendkívül megerősíti. „Est enim memoria mirabilium”. Hitünk az Isten csodálatos műveivel áll szemben. Nagy emlék, melyben megújul Krisztus megtestesülése és szenvedése. Nagy emlék, amelyhez az emberi lelkeknek annyi csodálatos tünete, az aszkézis annyi titka, az elragadtatások fölséges sora fűződik. „Est fidei mysterium!” A hit titka. Csodák alkotják, csodák kísérik e titkot. Ilyen a bolsanói csoda. A miséző pap kételkedett, vajjon igazán van-e az Oltáriszentségben Krisztus teste és vére, és íme, Úrfelmutatáskor a bor a kehelyben piros vérré változott, felforrott, kiömlött s elárasztotta az oltárt; ennek emlékére építette IV. Orbán pápa a fölséges orvietói dómot. De nem annyira ezek a csodák, mint inkább azok az eleven csodák, a bámulatos szentek, bizonyítják az Oltáriszentség valóságát, kik nem ettek más ételt, mint az eucharisztiát, s kik oly erősek voltak, hogy legyőztek mindent. – Legyünk mi is az eucharisztia eleven bizonyítékai buzgó életünk által, melyet az Oltáriszentségből merítünk. Változzunk el tőle. A mi gondolataink „infirmae providentiae”, gyönge, szürke gondolatok. Cseréljük ki azokat az Úr Isten gondolataival; az Oltáriszentségben, mint tüzes bélyegzővel nyomja bele lelkünkbe. Mit menjek emberek után, akik ha nagy tehetségek is voltak, azzal a sóhajjal haltak el: „Több világosságot! Ily lelki élet, akármily költemények fakadjanak belőle, akármily szobrot tudjon faragni, akármily szinekben tudja rálehelni ideálját fára és vászonra, nekem nem imponál. Nekem az az élet kell, mely egész embert tud kialakítani. 

d) Végül a tiszta érzés ózonos atmoszférája kell nekem. Szívünket kétféle szeretet foglalja le: Charitas et cupiditas. A cupiditas az alacsony érzéki szeretet. Le kell foglalnom szívemet szent szeretetben, hogy az a másik mohó, ösztönös indulat csökkenjen bennem. „Nutrimentum charitatis et imminutio cupiditatis…; ubi charitas, ibi cupiditas non est.” Mihelyt a szeretet, a tiszta charitas kigyullad, annak a másik lángnak tápja elfogy és a láng kialszik. „Castissima caro sopit concupiscentiam”. A legtisztább, a legszűziesebb test érintése a mi forró vérünk törvényét megtöri. Igy kell áldozni, akkor az Oltáriszentség a gazdag életnek forrása lesz. 

A vendégség a jóbarátságnak, vagyis az életközösségnek jele. Együtt eszünk, együtt élünk. Az Úrvacsora is élet-közösséget jelent Krisztussal. Nevezetesen három irányban. 

a) Közösség az élni akaró, életet megújítani és kiárasztani akaró Krisztussal. Együtt élni s egyet élni akarok veletek; önmagam életét, az erős, isteni életet vágyom átélni bennetek. Ez erős életnek nem fűzfákra akasztott lant a szimboluma; nem idegen Eufrátok folyóvizét nézi; nem nyögés az éneke, hanem lélek, örvendező, öntudatos odaadás és vállalkozó szellem tölti el, s lelkében fakadnak vizei, könnyeiben fürdik, s önlelkének dagályán emelkedik. – Ezt az odaadást kezdem tisztuláson; ez a durva munka, mely az Isten gondolatait belém vezeti; ezt folytatom gyakorlati, hűséges szereteten, melyben átadom ugyan magamat, de ugyanakkor visszanyerem magamat. Odaadom lelkemet Istennek, és erővel, lélekkel, érzéssel megtöltve kapom vissza. Istent élem át, hogy annál erőteljesebben s tevékenyebben éljek. 

b) Közösség a halálba induló Krisztussal. Beleszövődik az eucharisztia szellemébe az árny, az árulás, az élet keserve, az olajfák árnyékában vért izzadó Krisztus képe, vérfoltok és kereszt. Ez temperamentuma az Úrvacsorának. A Mester, kit a kereszt hív, magához inti keresztre s szenvedésre még nem érett fiait. Biztat; jertek közelebb; egy-egy hulláma kínszenvedésének végig söpör lelkünkön s megborzaszt. Úgy ülünk körülötte, mint a vértanú-jelöltek a Kolosszeum padjain; le kell ereszkednünk nekünk is az arénára; minél inkább ereszkedünk, annál közelebb hozzánk a szenvedő Krisztus; megcsap és megittasít szelleme; a szeretet áldozatot hoz! 

c) Közösség a föltámadásra induló Krisztussal. Ha valaki meghalni készül szeretetből, annak nagyon kell élni, s aki nagyon él, az a halálban sem hal meg végleg. A szeretet nem halni tanít s ha halált kíván, a több életért teszi. Himnusa az élet, virága az öröm és lendület. A halált tehát szintén az újjászületésért szenvedi. Meghalni Krisztussal, mindig újjászületést, különb életet, fölvirágzást, megújulást jelent. – Ez az önmegtagadás filozófiája; lefogni az életet, mint a hegyekről vágtató vizet, hogy magasabbra szökelljen. 

a) A szentmise annyi, mint bemutatni a szerető, megalázódott, Istent engesztelő Krisztust. A szentírás és liturgia testet és vért emleget. Itt van az én megtört testem… itt van az én kiöntött vérem. Gibbons „rettenetes titoknak” hívja s nem hiheti; mi is megrendülünk, de a valóságnak, az erős hitnek alapjain; megrendülve hiszünk. Hisszük, hogy az Úr úgy szeretett, hogy halálba ment, s szent titkában mint áldozat maradt köztünk. A megtört test és kiöntött vér mindenkit megrendít; senki sem hágna rá a vérre, kitérne neki tiszteletből; mi ily alakban mutatjuk be Istennek. 

b) Mily érzelmei lehetnek a megtört testűnek, annak a szívnek, mely vérét ontja? 1. Alázatos, mély hódolatban megsemmisül; „belesüllyedtem a mélységes sárba” – kiáltja, – szolgád vagyok végtelen Isten; érzi, hogy reá nehezedik a világ terhe, az Isten utálata; 2. reszket; sokba kerül neki, szenvedésbe, halálba; 3. és mégis tüzes az áldozónak belső világa, meleg; vágyik meghozni áldozatát, mert tudja, hogy mit ér el vele. – Krisztus ez érzelmeit kell osztanunk, akkor lesz imádásunk, engesztelésünk, odaadásunk. Nincs mélyebb, tüzesebb, ájtatosabb érzelem, mint önkéntes áldozatnak lenni. Ha meghal az anya önkéntes felajánlásból, ha föláldozza magát valaki másért, mily mélységek ezek, mily szépség és bűbáj! Ez van itt. 

c) Bizalommal legyünk a szentmise iránt. Krisztus feje az egyháznak, tiszteletben lehajtott, szenvedő, lekonyult fej; e fej árnyékolja be a sebzett testet. Ez a fej mindig imád, mindig ég és fáj. Krisztus e viszonya Istenhez megrendítő, de ugyanakkor okvetlenül győzedelmes; hogyne bíznánk e szent, imádkozó áldozóban, ki meleg, érző, átdöfött szívének érzelmeivel imádkozik értünk?! Ez érzelmeket kell Krisztussal osztanunk; az lesz a jó misehallgatás. 

„Ez az én vérem, az újszövetségé, mely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatjára” (Máté 26,28). 

a) Az Úrvacsora áldozat volt; Jézus a kenyér s bor színében az áldozat jellegeivel és érzelmeivel van jelen; ez érzelmek elseje az imádás és hálaadás. – Misztériumának megközelíthetlen csendjében imádkozik Jézus, az áldozat. Ő ebben remekel. Ez missziója, kegyelme, ez inspirációja és géniuszának koronája. Gondolhatod, mily mélyen szánt s mily magasztosan szárnyal! Isten és a világ közt kiterjesztett szeráfi szárnyakkal lebeg lelke; beárnyékolja a földet; fölfelé tör, egyre följebb, följebb, és ihletett lelkében himnussá válik a föld s a szférák éneke. Imájában összefoly szentséges életének harmóniája a zöldcsütörtök, a nagypéntek siralmaival s a föltámadás és mennybemenet himnusával. Ó fölséges, szent, kiválasztott imádkozó; minden szentmisében kiárad imádkozó, zsoltáros, himnusos lelked. „Sileat a facie Domini universa terra”, s ég és föld hallgat imádra. Akarod-e Istent mély, igaz érzésekkel, Krisztus lelkének; szenvedésével s diadalával dícsérni? itt a szentmise! 

b) Második érzelme az engesztelés. Az áldozat meghal másért; a legsötétebb lemondást a szeretet legragyogóbb inspirációjával köti össze… e keserűség édes és azért fölséges lesz. Siet Krisztus lelke a halálba, siet menteni; „ha föláldozom magamat, ezek mind élhetnek”, mondogatja; ó hogyne tenné! Ez érzelmek hevítik lelkét most is; kiáltó lélekké válik. Az Oltáriszentség csendjében hallom prófétánk, vértanúnk kiáltását; hallom a „vér kiáltását”. Sámuel egész éjjel kiáltott Saulért az Úrhoz; Jézus éjjel-nappal kiált értünk. – Tanuljunk tőle engesztelést: erős, ellentálló, a jóért kiáltó, a bűnösökért kiáltó lelkületet, és engeszteljük meg Jézus szívét magát, kit annyian nem értenek s megvetnek. 

c) Harmadik érzelme az esedezés, a könyörgés. Rengeteg sok kegyelemre van szükségünk, hogy a rossznak ellentálljunk s a jót tegyük; hogy kitartsunk s jól fejlődjünk; hogy arra az öntudatra és örömre ébredjünk, hogy szeret minket az Isten, és hogy szeretet és nem átok környékez; segítségre és oltalomra van szükségünk perzselő napsugár, rothasztó esőzés s ugyancsak lelki rothadás és kiszáradás ellen. – Jézus e részben is kiált! Ahogy a hegyeken, az erdőkben, a tengerparton imádkozott, úgy imádkozik itt. A szív mélyéből kitörő imának itt van iskolája és forrása. Vele imádkozni, az annyi, mint kitartóan, megnyugodva imádkozni. 

a) Jézus vére végtelen kincs, „pretium magnum”, lelkünk nagy ára! Isten végtelen irgalma, e szent kehely keretje. Honnan e vér? Isten kegyelméből. Tekintsd a forrást; szent szíve dobogásával indult meg keringése, azután kifeccsent; azután kiömlött… Tekintsd sziklás útját, párázatában a Szentlélek kegyelmeinek szivárványát. Tekintsd örök erejét; a „pondus aeternitatis”, az örökkévalóság energiája dolgozik benne. Hogy nézik a szentek az égből és a szenvedő lelkek a tisztító tűzből e szent vérnek szivárgását lelkeinkre? Én is így nézem, áhítatos csodálattal és hálával. 

b) Vére rajtunk; megtisztít; ez lelkünk harmata, ki nem száradunk. Megpermetezzük vele szentáldozásainkban érzelmeinket, jó föltételeinket; áldását lekérjük mindenre, cselekedeteinkre és a szenvedő lelkekre. „Vér, vér olthatja ki csak a kínt”, mondotta Suso Henriknek egy elhalt társa. Fölhasználom én is. 

c) Vére bennünk. „Én vagyok a szőlőtő, ti a vesszők”, mintha mondotta volna: Véremből éltek. Meleg élete árad belénk; mi szívjuk. Vére ég ereinkben s hevül arcunk pirjában. Ágnes mondotta: „Vére piroslik arcomon”. Vérét kiméljük, ha a mienket nagylelkűen fölajánljuk; mert nem szeretet az, ha pazaroljuk Krisztus vérét s kiméljük a magunkét.