49741 ima található a honlapon, összesen 102646 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Pál Feri vasárnapi beszédek

    Pál Feri vasárnapi beszédek
    Hetente frissül

    Pál Feri római katolikus pap, mentálhigiénés szakember

    Papi pályafutásának kezdetétől tart heti rendszerességgel hittanórákat, előadásokat fiataloknak pszichológia, teológia és mentálhigiéné témakörében.

    Pál Feri vasárnapi beszédekÉvközi 12. vasárnap

    Napi Ima10 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jún
    19
    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekÉvközi 11. vasárnap

    Napi Ima11 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jún
    12

    https://youtu.be/yD1JkWC6gB0

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekÚrnapja

    Napi Ima11 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jún
    05
    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekSzentháromság vasárnapja

    Napi Ima7 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    30

    https://youtu.be/LQOJlydEHE0

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekPünkösdvasárnap

    Napi Ima4 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    23

    https://youtu.be/1vrulPxc9H8

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekUrunk mennybemenetele

    Napi Ima9 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    16

    https://youtu.be/ch5XL5cII2I

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekHúsvét 6. vasárnapja

    Napi Ima11 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    09

    https://youtu.be/NRZednlvjx0

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekHúsvét 5. vasárnapja

    Napi Ima13 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    02

    https://youtu.be/APxRqU3nruA

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekHúsvét 4. vasárnapja

    Napi Ima13 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    25

    https://youtu.be/TtU8D6wA4hE

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekHÚSVÉT 3. VASÁRNAPJA

    Napi Ima11 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    18

    https://youtu.be/Gvnh1u5tBq4

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekHúsvét 2. vasárnapja

    Napi Ima13 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    11

    https://youtu.be/5H63T4gU0yk

    Hogyan lehetne a hit által életünk Istenben, életünk Jézusban? Ha a mai evangéliumnak a kulcsszavait szeretném még összegyűjteni a kérdés után, mondhatnánk azt, hogy: béke, „Békesség veletek!”, azután „Vegyétek a Szentlelket!”. Itt az irgalmasság vasárnapja: „Bocsássatok meg egymásnak!”, azután: tapasztalni, látni, érinteni, és hinni. Aztán nem látni, és nem érinteni, és mégis hinni, és megragadhatóvá tenni magunk számára azt, mit jelent, hogy a hit által életünk van.

    Erről szeretnék most akkor beszélni, de ezeket a tartalmakat, főképpen pedig azt, hogy „Békesség veletek!”, hogy ezt a kijelentést, ezt a köszöntést nem gondolnám, hogy érdemes volna a konkrét helyzettől elszakítva átelmélkednünk. Mégpedig azért nem, mert – csak néhány szóval. Mi történik? Az, hogy a tanítványok, akiknek Jézus azt mondja „Békesség veletek!”, ezek a tanítványok – mondjuk így, hogy – megfutamodnak, a szónak sajátos értelmében elárulják Jézust, minden esetre nincsenek vele, mentik a saját bőrüket, nem mernek ott lenni, hogy egyetlen tanítvány az, aki odamerészkedik, János apostol. De a hozzáértők azt mondják, de ő egy picit talán pont olyan valaki volt, akinek volt mondjuk annyi protekciója, hogy mert ott közelebb lenni. És hogy ezek a tanítványok, akik éppen a félelmükről, a bizonytalanságukról, – most mondjuk így – a bizalmatlanságukról és a hitetlenségükről tettek tanúbizonyságot, hogy nekik mondja Jézus azt, a gyöngének, az esendőnek, – akár így is mondhatnám, hogy – a bűnösnek köszönésképpen, hogy: „Békesség nektek! Békesség veletek!”

    Amikor Isten a békéjét adja, és utána, megint csak ebben a történetben, utána pedig: „Vegyétek a Szentlelket!” Hogy minden, ami utána történik, ennek az összefüggésnek a világosságánál értelmezhető a legpontosabban. Vagyis, mi ez a békesség, mi az a hatalom – mondjuk most így – amivel képesek vagyunk megbocsájtani? Mi az a hit, ami élővé tesz bennünket? Erről szeretnék most beszélni. A múlt vasárnap rászoktam a tizenkét pontra, most is annyit szeretnék mondani. Egészen konkrétan és közvetlenül ütköztetném azt, mit jelent, hogy anélkül, hogy az Isten békéje bennünk lenne, és mi azt befogadnánk, anélkül, hogy befogadnánk, és engednénk, hogy átjárjon minket a Szentlélek, és anélkül, hogy mindezek nyomán megerősödne bennünk minden gyöngeségünkkel együtt, nem ellenére, minden gyöngeségünkkel együtt az Istenbe vetett bizalmunk, hogy mit jelent akkor az, hogy békesség az emberi szívben? Mit jelent ez a béke?

    Olyan érdekes a magyar nyelv. Szoktunk ilyet mondani, hogy úgy elöntött az indulat, úgy elárasztott a düh. És kevésbé szoktuk azt mondani, hogy eltöltött a Szentlélek. Mondjuk nem véletlenül, az ember nyilván valami szerénységgel, esetleg alázatossággal ezt nem nagyon mondja így, de hogy az ember, aki annyira világosan ismeri ezt, hogy mi az, hogy úgy eltölt valami, és sokszor akkor valami negatív dolog, az indulat, vagy a harag, hogy nekünk lehetőségünk van arra, hogy Isten békéje töltsön be. Hogy ne csak úgy elöntsön minket valami, hanem betöltsön bennünket Isten békéje, és betöltsön bennünket a Szentlélek. Amikor ez történik, egyszer csak mi magunk alakulunk és változunk, és minden, amiről eddig azt gondoltuk, hogy béke, vagy hogy ez a békesség, hogy mennyivel sokkal többről van szó. Erről lenne tehát szó.

    Akkor az első gondolat így szól: Amikor keressük a békét ebben a világban, és keressük a békét 2021-ben, hogy amikor keressük a békét a világban, és 2021-ben itt Magyarországon, akkor nem egyszer annak a nehézségnek próbálunk valahogy nekifeszülni: „Jó, de hát nem mindegy, hogy mi volt, nem mindegy a múlt, nem mindegy a sérelem.” Amire aztán Jézus azt mondja, hogy „Bocsássatok meg!” Nem mindegy a múlt, hogy hogyan tudnám a békét elérni, hogyha közben pedig velem ez történt, és az történt, és ez a múltam, és ezt csinálták velem, és még tegnap is… Hogyan lesz ebből béke? Hogyan tudnám befogadni akkor Isten békéjét?

    Az első gondolat így szól: Isten békéje sokkal több, mint az, amire azt gondoljuk, hogy a múlt. Isten békéje a jelen. A jelen Isten békéje. Mert aki befogadja a lelket, ő akkor a jelenben tud lenni. Ezért, amikor keressük azt a békét, amit Isten ad nekünk, és az isteni irgalmasság vasárnapjának az összefüggésében is beszélünk erről, akkor ez arról szól, hogy nem elsősorban és alapvetően a múlttal kell megküzdenünk, hanem a jelenben rátalálni Istenre. És ez nem ugyanaz. Mert aki a jelenben rátalál a Lélekre, amit Isten átad nekünk, hogy az betöltsön bennünket, fog tudni mit kezdeni a múlttal. De, aki először azt mondja „Jó, először meg kell küzdenem a múlttal, hogy aztán majd valahogy a megbocsájtás, majd valahogy a béke, na esetleg az irgalom, bár nem érdemli meg.”, hogy jut el ő oda?

    Tehát az első gondolat így szól: Az a béke, ahogyan ránk köszön Jézus, hogy „Békesség veletek!”, na az a békesség abból adódik, nem abból adódik, hogy mit csináltatok nagypénteken, hanem abból adódik, hogy „Itt és most kiárasztom rátok Atyám Lelkét.”, ez ebből adódik. És ha ti ezt befogadjátok, fogtok tudni mit kezdeni a saját gyöngeségetekkel, a saját gyarlóságotokkal, azzal az árulással és igazságtalansággal. Nem folytatom. Tehát az első gondolat így szól: Isten békéje sokkal több, mint hogy megpróbáljuk emberi erővel elrendezni a múltat, vagy a múltunkat. Az azt jelenti, hogy itt és most a jelenben engedem, hogy a Szentlélek engem átjárjon.

    A második gondolatunk így szól. Hogyan keressük a békét? A békét úgy keressük, hogy most egyszerűen szólva: „Valami legyen valahogy! Hát, hogy akkor lesz majd békém, ha megkaptam az oltást. Akkor lesz békém, ha vége a világjárványnak. Akkor lesz végre béke, ha…” És nem folytatom a sort. Van mindenkinek hosszú listája, hogy miféle föltételeket támasztunk a béke felé. Azt mondjuk: „Jó, béke, ismerjük mi ezt az emberi megfontolásokkal. A béke, de akkor legyen így vagy úgy, ez vagy az a dolog.” És mi az, amit Isten ajánl nekünk? Ez pedig nem az, hogy „Majd béke lesz bennem, ha ez így és így lesz.” Vagyis mit mondunk? Hogy a békességnek a kulcsa, vagy föltétele, hogy valami valahogy jól fejeződik be. És Jézus azt mondja: „Vegyétek a Szentlelket, és most kezdődik valami. Ahogy az Atya küldött engem, na most én elküldelek benneteket. Most kezdődik valami.” Hogy a békesség, ahogy Isten adja nekünk, nem ahhoz kapcsolódik, nem a múlthoz, és nem ahhoz, hogy valami valahogy legyen, és akkor amikor az megtörtént, és olyan jól, pont úgy, ahogy akartuk, akkor miénk Isten békéje. Ennél sokkal többről van szó, mégpedig arról, hogy ez a békesség nem azon múlik, hogy valami hogyan fejeződött be, hanem hogy hogyan kezdődik.

    Hogyha valami a Szentlélekkel kezdődik, az béke. Hogyha az alapállásunk, és az, ahogyan egyáltalán nekilátunk, vagy nekikezdünk valaminek, ahogyan egyáltalán hozzálátunk, az a szemlélet, ahogyan kezdjük, az adja a békességet, akármi is lesz a vége. Ahogyan tehát az ember nekilát, és nekikezd, az a békesség forrása, azé a békességé, amit az Isten ad nekünk, nem pedig az a – mondjuk így – biztonság, hogy legyen mindenképp valami így vagy úgy, hogy annak következményeként akkor talán még a béke az enyém is lehetne.

    A harmadik gondolatunk így szól. Hogyan gondoljuk mi a békét? A békét úgy gondoljuk, hogy mi kitaláljuk, hogy mit hogyan akarunk, és akkor, ha az úgy lesz, akkor huhh, akkor fújunk egyet, akkor megkönnyebbedünk, ahh, na jó. Vagyis az emberi megfontolásaink a békével, a békességgel kapcsolatosan az, hogy valami úgy lesz, ahogy én akarom. És mi az a béke, amit Isten ad nekünk, és milyen az? Nem az valósul meg pont úgy, ahogyan én valamit akarok, hanem hogy velem valósul meg valami. Hogy énvelem és énbennem történik valami. Nem az történik, hogy valami valahogy lesz, hanem hogy énvelem és énbennem valami és valahogy lesz. Biztos, hogy van élményetek erről az életutatok során, hogy akartunk valamit valahogy, és nem úgy lett és szenvedtünk, és dühöngtünk, és… Nem ragozom. Egyszer csak velünk lett valami, és bennünk lett valami. És attól kezdve megjött a békesség is.

    Tehát a harmadik gondolat így szól: Isten adja a békét, ezzel köszön ránk. Az nem egyszerűen az, hogy akkor akarom, hogy valami valahogy legyen, hanem hogy Istennek van egy szándéka velem. És én megengedem, hogy Isten szándéka elkezdjen engem betölteni. És már nem az a lényeg számomra, hogy valami valahogy legyen, mert úgy akarom, hanem hogy Isten szándéka szerint én magam elkezdek alakulni és változni, és ahogy én alakulok és változok, ennek a gyümölcse a békességem.

    A következő gondolatunk így szól: De sokan gondolják ezt, és így kezdtem tudatosan is, hogy aztán felül tudjuk ezt múlni, hogy mint hogyha például, amikor Jézus azt mondja, hogy: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsájtotok, megbocsájtást nyer, akinek nem, nem.” Hogy ez valamiféle hatalom. Hogy itt akkor Isten a Szentlélek hatamát adja. Jaj, kicsit belefájdulok ebbe! A békesség sokkal, de sokkal több, mint valamiféle hatalom, amit az ember a kezébe ragad; az erő. Nem hatalom, hanem erő, a Szentlélek ereje. Honnan tudjuk, hogy nem hatalom, alapvetően nem hatalom, sokkal több, mint hatalom, hanem erő? Onnan tudjuk, hogy olyanoknak az erejében is megnyilatkozik, akiknek semmi hatalmuk nincs. Sőt, nem egyszer azt látjuk, hogy aki sok hatalmat akar, valójában a saját gyöngeségével küszködik. Lehet, hogy aztán valakinek rengeteg hatalma van, és végül már csak azt mondjuk: „Te jó ég! Egészen szánalmas.” Vagyis, rászorul Isten irgalmára.

    Nem hatalom, sokkal több, mint hatalom, hanem erő. És onnan tudjuk, hogy erő, hogy: Ki a legerősebb? Akinek egyáltalán nincs szüksége hatalomra. Hogyan szoktuk ezt mondani, csak hogy még tenyeresebb-talpasabban mondjam? Nem az a legény, aki adja, hanem aki állja. Ezért Isten ereje, a Lélek ereje megnyilatkozik az emberben, éppenséggel abban az emberben tud a leghatékonyabban megnyilatkozni, akinek semmi hatalma nincs. Ez volt tehát a negyedik gondolatunk.

    Az ötödik. Hogyan gondoljuk a békét? Úgy gondoljuk, a béke valami békesség, valami nyugalom, hogy végre békén hagynak minket. Ezzel – mondjuk talán – szemben, de sokkal inkább… Sokkal többről van szó. Mert a Szentlélek ereje mit csinál bennünk és velünk? Éltet, inspirál, megtermékenyít, fölerősít bennünket, megerősít minket, élővé és kreatívvá tesz minket, ihletet ad, mozgásba hoz, élővé és elevenné tesz bennünket. Ezért tehát az a békesség, amit Isten ad nekünk, nem az a fajta nyugalom, amikor békét hagynak nekünk, hanem sokkal inkább az a fajta erő, és dinamika, és inspiráció, és ihlet, és lendület, ami a Szentlélek által van, és ami összefüggésbe kerül azzal, hogy az ember átéli, hogy „Jó irányban vagyok. Most valami jót csinálok. Most pont úgy élek, ahogy érdemes. Most a szó legjobb értelmében lendületben vagyok.”

    Ugye, mikor eltölt bennünket a Szentlélek, csak nézzétek el nekem ezt a szójátékot, de szoktuk ezt kérdezni egymástól: „Na, benne vagy?” Mikor az ember érzi azt, hogy ez valami jó: „Benne vagyok.” Valahogy a Lélekkel is mikor eljutunk oda, hogy a Lélek megkérdezi tőlünk: „Na, benne vagy?”, és az ember azt mondja: „Benne vagyok. Benne vagyok, mert Te bennem vagy, úgyhogy benne vagyok.” Mikor az ember azt tudja mondani az Isten világával összefüggésben, hogy „Benne vagyok, és Ő bennem van.”, na, ez az a békesség, amiről itt szó van. Nem pedig az, hogy nekem hagyjon mindenki nyugtot és békét.

    A következő gondolatunk, ez a hatodik. Ezért hogyan szoktuk gondolni a békét? „Jó, hát akkor eljutunk valami békére. Most az akkor jó esetben valaminek az elfogadása. Jó, hát akkor elfogadjuk. Jó, rendben van, akkor legyen úgy.” Hogy az akkor valaminek az elfogadása. Ennél sokkal többről van szó. Nem valaminek az elfogadása, hanem valakinek a befogadása, és az nem ugyanaz. A ma emberének az egyik legnagyobb témája, és ma aztán tényleg: „Hogyan fogadjuk most ezt el?” És a most alatt sok mindent értünk. „Most ezt hogyan fogadjuk el? Most ezekben az időkben itt most hogyan lesz akkor békénk?” És akkor sokan mondják, az okosat, és azt mondják: „Ezt engedd el!” Hogyan engedjük el? Tehát ennél sokkal többről van szó. Nem egyszerűen csak elfogadom, aztán elengedem, hanem befogadom, és átadom. Az egy egészen más minőség, mint megpróbálni elfogadni és elengedni. Befogadom, és ami sok nekem, azt átadom.

    Nézzük a következő gondolatot! Ez így szól: Ezért aztán amikor az emberben az Isten békéje, békessége megjelenik, akkor az nem valamiféle beletörődés, szó sincs róla, hanem törődés másokkal. Nem beletörődés valamibe, ami aztán elveszi az erőnket, az életkedvünket, és keserűvé teszi, és sápadttá és szomorúvá, és életunttá és depresszióssá. Nem beletörődés, hogy „Jó, akkor legyen így, belenyugszom.” Szó sincs róla. Nem beletörődés, hanem inspiráció arra, hogy törődjünk másokkal.

    A következő gondolatunk így szól. Ezért aztán hogyan szoktuk gondolni úgy talán elsőre ezt a békességet? Hát, jön Isten, és azt mondja nekünk, hogy „Béke veled!”, hát, hogy akkor az valahogy az enyém. Ugye? Az én békémről van szó, jól is esik nekem. Hát, a többiekkel nem tudom, mi van. Isten békéje az nem úgy szól pusztán csak, hogy „Béke veled!”, mert ma is a szentírásban hogyan szól? Hogy együtt vannak a tanítványok, és Jézus így köszön nekik: „Békesség nektek! Békesség veletek!”, többes számban. Hogyan képzeli el az ember a békét? „Nekem legyen béke, neked meg haddelhadHát, ha én vagyok a jó, te vagy a rossz, akkor én megérdemlem a békét, a tiéd meg a büntetés.” Isten békéje olyan, hogy Isten békéje nem csak az enyém, nem csak a miénk. Isten békéje nem egyeseké, és nem csoportoké, nem közösségeké, nem felekezeteké, nem egyházaké, nem intézményeké vagy nemzeteké. Isten békéje lényegileg mindenkié. Ezért sokkal-sokkal több Isten békéje annál, ahogyan mi elképzeljük azt, hogy hogyan juthatnék én el a békességre, én. Ezért Isten békéje lényegileg és alapvetően mindenkinek a lehetősége.

    A következő gondolatunk így szól. Mit szoktunk gondolni a békéről? Hogy akkor az nyilván összefüggésben lesz azzal, hogy „Végre biztonságban vagyok.” Hogyan is tudnék megnyugodni, vagy hogyan is tudnám a békességet átélni? Valahogy úgy, nézzétek el, hogy ezt újból meg újból emlegetem! Hogyha valaki nekem úgy köszön, vagy köszönés után szokta ezt mondani: „Szia Feri! Minden oké?” Hát nem bírom ki, hogy ne mondjam azt, hogy olyan sosincs, hogy minden oké. Hogyan lenne minden oké? Ugye, ennek a verziója: „Minden rendben? – Nem, nincs minden rendben. Hogyan lenne minden rendben?” Még ha esetleg úgy lenne, hogy nekem minden rendben van, nem csak én vagyok. Olyan, hogy minden rendben… Hogy volna minden rendben? Miért mondom ezt így? Azért, mert amikor a békét a mi emberi megfontolásainkkal úgy képzeljük el, hogy „Na, akkor úgy végre úgy nyugodtan ülhetünk, mert most akkor úgy biztosítottuk az élet föltételeit.” Na, most akkor úgy fújhatunk egyet, mert nincs veszély. Úgy vehetünk egy nagy levegőt, mert most akkor biztonságban vagyunk. Nem tudom, hogy az élet ilyet ad-e.

    Ezért az Isten békéje nem azt jelenti, hogy akkor most biztonságban vagyunk, hanem bizonyosságot jelent, hogy a bajban nem vagyunk egyedül, és hogy nem a bajé az utolsó szó. Az egy bizonyosság, a Szentlélek által adott bizonyosság, hogy a bajban nem vagyok egyedül, és nem a baj az, ami az utolsó szót elmondja. Ez a bizonyosság. Ezért azt lehetne mondani, hogy egy bizonyosság, hogy a bajban nem veszek el. Hogy lehet, hogy lesz baj, lehet, hogy nem tudok mindent biztonságosra formálni, de a bajban nem fogok elveszni.

    A következő, ez a tizedik gondolat már. Sokan úgy gondoljuk, hogy akkor a béke vagy a békesség valami tartalom, vagy szinte valami tárgy, amit az ember kap, és akkor azt megragadjuk, és csinálunk vele valamit, és… De az Isten békéje, ahogy azt ő adja nekünk, az nem valami tárgy, vagy valami tartalom, amit az ember így tart a kezében, és akkor még csak hatással sincs ránk, vagy meg lehet úszni azt, hogy akkor az úgy formáljon vagy alakítson bennünket, de azért mi azt használhatjuk, és azt teszünk vele, amit akarunk. Ezért Isten békéje nem valami tárgy, nem valami tartalom, hanem lényegileg egy kapcsolat a Szentlélekkel. Így is mondhatnám, a nyitott szívünk, és Isten erejének a találkozása. Nem egy tartalom, nem egy tárgy, nem egy dolog, nem valami, amit az ember kap vagy elnyer, és aztán azzal majd csinál valamit, hanem egy kapcsolat a nyitott emberi szív és a Szentlélek ereje között. Mondjuk talán így, egyszerűen. Ez azt jelenti, hogy akkor Isten békéje az által születik meg, az élet, amire az evangélium utolsó mondata utalt, hogy Isten ereje elkezd bennem hatékonyan működni. Akkor is, ha baj van, akkor is, hogyha teljességgel nem vagyunk biztonságban.

    Utolsó előtti gondolatunk. Mit szoktunk gondolni a békéről, az irgalomról, Isten jóságáról? Hát, hogy az valahogy biztos a jóknak a jutalma. Az ember sorba áll, és azt mondja: „Megérdemeltem, kiérdemeltem.” És közben fél szemével azért nézi, hogy kik vannak a sorban még mögötte, mert azért akárki ne álljon ebbe a sorba. Hát, azért azoknak meg mondjuk: „Neked nem ez a sor való, hanem egy másik, mert az Isten békéje, meg jósága meg irgalma, hát az…” Isten békéje nem a jók kiváltsága, még csak nem is a jók jutalma, hanem a gyöngék lehetősége. Isten békéje és Isten irgalma a gyöngék nagy lehetősége. Ezért lehetséges az, hogy Jézus nem azt mondja: „Menjetek, és bocsássatok meg!”, hanem azt mondja: „Vegyétek a Szentlelket, és menjetek, és bocsássatok meg!” Mert az ember, aki először megéli azt, hogy gyönge volt, és – mondjuk így – elhagyta Istent, bűnös lett, hogy az Isten úgy köszön neki, hogy „Békesség veled!”, hogy „Békesség veletek!” És utána azt mondja, miközben én még tulajdonképpen ott tartok, hogy „Mit fog mondani Jézus? Hát, ebből, ebből mi lesz most?!”, és Ő a békesség után azt mondja: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsájtotok, az bocsánatot nyer.”

    Most magunk között szólva, ha csak képzelőerőnk van, hogy mit jelenthetett a tanítványoknak az, átélni a gyöngeségüket, majd megtapasztalni ezt, hogy jézus eléjük áll, és azt mondja, hogy „Békesség veletek! Nézzétek, én vagyok! Vegyétek a Szentlelket! Bocsássatok meg másoknak!” Ebből a képletből hogyan jönne az ki, hogy valaki, aki befogadta a Szentlelket, azt mondja: „Na, neki biztos nem bocsájtok meg. Neki meg pláne nem bocsájtok meg. Ő nézheti, mikor bocsájtok meg neki.

    Amikor Jézus azt mondja, nézzétek nekem el ezt az értelmezést, hogy „Megbocsájtotok, meg lesz bocsájtva a mennyben. Nem, akkor nem lesz megbocsájtva.” Ez annak a felelőssége, annak a drámaisága, hogy az ember itt a földön, ha valamit valahogyan tesz, az bizony odaát is érvényes, mert azt úgy tettük. Hát, az bizonyos értelemben maradandó. Ténylegesen úgy van: nem bocsájtottam meg, odaát találkozom valakivel, akkor amíg én itt a földön éltem, addig nem bocsájtottam meg neki, az ott nem válik semmissé. De mikor erről beszél Jézus: „Akinek megbocsájtotok, bocsánatot nyer, nem bocsájtotok meg, nem nyer bocsánatot.”, ez nem az irgalmas Isten korlátozása, hogy én valakinek itt nem bocsájtok meg, és akkor ő nem nyer Istentől bocsánatot. Hát ez egészen elképzelhetetlen. Mint ahogy… elképzelhetőnek elképzelhető, de hogy mennyivel sokkal többről van szó, mint hogy az ember a saját gyöngeségével, gyarlóságával, nyomorúságával töpreng és vívódik: „Most megbocsássak vagy ne?”, vagy pedig átéli Jézusnak a megbocsájtását, majd pedig eltölti őt a Szentlélek, azután az betölti őt, lehetősége nyílik, hogy valamit, egy picit úgy csináljon, mint a mestere, Jézus. Hogy akkor az ember éppen melyiket fogja választani?

    S akkor a záró szempontunk, a tizenkettedik így szól. Hogyan keressük mi a békét? Valahogy úgy, hogy „Rendben van, békém lesz akkor, ha a dolgok jóra fordulnak. Forduljanak jóra a dolgok! Hát, nem annak aztán a következménye a béke? Forduljanak jóra a dolgok!” És az a békesség, amit Isten ad, sokkal több ennél. Nem abból fakad, hogy jóra fordultak a dolgok, hanem abból fakad, hogy jóra fordultam én, hogy én jóra fordultam, hogy én a jó irányba fordultam, én ráfordultam a jóra, én engedtem, hogy betöltsön engem a jó, és bennem a dolgok elkezdenek jóra fordulni, énbennem. És ha énbennem a dolgok jóra fordulnak, akkor fordulhatnak bárhogyan a dolgok, én abban nem veszek el, mert a Lélek bennünk van.

    Most egy záró néhány mondat. Olyan megrendülve olvastam azt néhány nappal ezelőtt, hogy azok, akiket éppen lélegeztetőgépre tesznek, és ha még tudnak beszélni, vagy valamennyire ahogy tudnak beszélni, hogy kifejezik az orvosok felé azt: „Doktor úr, mentsen meg! Mentsen meg! Ugye, föl fogok ébredni?” Két hét múlva majd költenek föl, és azt mondják, túl vagy a nehezén. „Doktor úr, hozzon vissza, mentsen meg!” És hogy milyen most az orvosoknak és a nővéreknek, a szakdolgozóknak, és sokaknak szembesülni ezzel, hogy az ember mennyire rászorul Isten irgalmára, mennyire. Ebben a rászorultságban kapaszkodunk, ahova csak lehet, és mondjuk ott, és mondjuk: „Doktor úr, mentsen meg!” És ha van valami, amit mi mindannyian megérthetünk, és a szívünk mélyéig tudunk együttérzőek lenni, hát az ez: „Doktor úr, mentsen meg!” De én szívből kívánok minden orvosnak Magyarországon, meg mindenhol, és minden nővérnek Magyarországon és mindenhol olyan beteget, legalább egyet mindenkinek, aki, miután azt mondja „Doktor úr, mentsen meg! Irgalmazzon nekem!”, hogy utána esetleg azt mondja a maga módján, szavakkal, vagy a tekintetével: „Doktor úr, ha nem így lesz, és én nem visszajövök, hanem tovább megyek, számíthat rám. Ön egész biztos, hogy már csak miattam sem lesz soha többet egyedül. Hogy én hálásan fogok magára gondolni. És én akkor odaátról fogom magának mondani, hogy békesség veled. Hálás vagyok mindazért, amit te itt teszel, és azt kívánom, ahogyan Isten kívánja, hogy békesség veled!”

    Az ember nagy lehetősége, hogy fölismeri azt a békességet, amit átadhatunk és közvetíthetünk, Istennek a békességét, hogy akármi akárhogy is van, az ember a szíve mélyéből azt tudja mondani, hogy: Nem csak befogadtam a Lelket, és megéltem Isten békességét, hanem befogadtam a Lelket, és átéltem Isten békességét, és most azt kívánom neked, hogy békesség legyen veled, és békesség legyen veletek!

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekHúsvétvasárnap

    Napi Ima21 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    03

    https://youtu.be/IQQXAwwLZMQ

    Húsvéti öröm, a föltámadás öröme – ez az, ami miatt most valamilyen, számunkra élhető, elfogadható és járható módon együtt vagyunk, és akarunk ünnepelni. Arról szeretnék szólni a mai evangélium kapcsán, hogy: Hogyan jutnak el a tanítványok, hogyan juthatunk el, mint Jézusnak a tanítványai a hit örömére, a hithez és az örömhöz? Ahhoz a hithez és örömhöz, amit leginkább így szoktunk kifejezni, hogy hiszünk a föltámadt Jézusban, hogy a föltámadás öröme az életünket meghatározó öröm, hogy a föltámadt Krisztussal való kapcsolatunk az életünket alakítja, formálja és meghatározza. Erről szeretnék most akkor beszélni. Ragaszkodnék az evangélium történetéhez, és tizenkét gondolatot szeretnék idehozni.

    Az első gondolat így szól: Ez a történet egy kivételes történet a föltámadás történetei közül is. Mégpedig azért, mert szinte mindegyik történetben mi játszódik le? Hogy a tanítványok találkoznak Jézussal, hogy egy találkozás történik a Föltámadottal. Erről a találkozásról kapunk hírt, és aztán ők maguk is a találkozásnak az örömét, a találkozás tapasztalatát és élményét viszik tovább tanúságtételként. De ez a történet rendkívüli történet, azért, mert senki nem találkozik benne a föltámadt Jézussal. Ezért ez a történet talán a leginkább az a történet, ami megszólíthat bennünket abból a szempontból, hogyha bármikor és bármilyen módon van bennünk bizonytalanság, kétely, hogy hogyan is van a föltámadás. Hogy én nem merem talán azt mondani, hogy én valaha, egész életutam során a szó szoros értelmében találkoztam volna a föltámadt Jézussal. Most nem tagadva a szentáldozásban a föltámadt Krisztussal való találkozásunkat, de mégis kifejezve az embernek azt a töprengését és vívódását, sok szempontból nehézségét, hogy: „Annyira jó lenne úgy szemtől szemben, hát, annyira jó lenne.” Ezért ez a történet azoknak is szól, akik azt mondják: „Én nem hiszek.”, vagy azoknak, akik azt mondják: „Hiszek, hiszek, de annyira jó lenne sokkal világosabban, egyértelműbben látni, tapintani, találkozni.”

    Tehát az első gondolat akkor így szól, hogy amikor a föltámadás öröméről beszélünk, vagy a hitünkben megjelenik ez, hogy én bízok, és hiszek a föltámadt Jézusban, akkor a föltámadás örömhíre, a föltámadásrész jön Istentőlaz örömhír pedig mitőlünk. Nem úgy van, hogy a föltámadás örömét adja Isten, mi pedig hát, jó, hát akkor mondjuk együtt örülünk vele, vagy jó, akkor, akkor valahogy hangoljuk magunkat erre az örömre. Nem, a föltámadás ténye jön Istentől, és az öröm bennünk formálódik és alakul ki. Mikor a föltámadás öröméről beszélünk, abban már mi benne vagyunk. A föltámadás örömhírében a hír az, amit Jézus tesz, ez az Ő föltámadása. És ez a hír hogyan lesz örömhír? Úgy, hogy mi kapcsolódunk hozzá. Az ember tehát nem a föltámadás örömhírével találkozik, hanem a föltámadással, vagy a föltámadt Jézussal valamilyen formában, és ez úgy lesz föltámadás örömhíre, hogy az bennem örömmé válik. Ezt szeretném akkor most kibontani, hogy hogyan válik örömhírré a hír, az esemény, és így hogyan válik az a hitünknek valamiféle forrásává.

    Ha egy nagyon egyszerű, kissé talán együgyűnek mondható képet használnék, ez valahogy ahhoz hasonlít, mintha valaki azt mondja, kiáll, és azt mondja: „Rómeó szereti Júliát.” Hát, ez egy hír, ez egy fontos hír, és mondjuk ez egy tény, vagy ez egy adottság, vagy ez így van. De mikor lesz ez örömhír? Ha egyszer csak valaki azt mondja, hogy „Képzeljétek el, Júlia is szereti Rómeót.” Na, az akkor örömhír. Mert ha csak annyi hangzik el, hogy Rómeó szereti Júliát, hát, még lehet óriási nagy szomorúság forrása is, óriási csalódás forrása, – hogyan is mondjam – egy óriási nagy arcra esés forrása is lehet ez. Tehát amikor a föltámadás örömhíréről beszélünk, az ahhoz hasonlít, mint amikor azt mondjuk, hogy Rómeó szereti Júliát, és Júlia viszontszereti Rómeót.

    Ezért az első gondolat, és most már zárnám is, hogy a többit rövidebben mondhassam, ezért tehát a hír örömmé bennünk lesz, mégpedig a kölcsönösség révén. Hogy ez a hír bennünk az örömnek a hullámait kezdi megindítani.

    A második gondolatunk így szól: Kiben válik a hír örömmé? Mint ahogy Mária Magdolnáról azt mondja az evangélista János apostol, hogy kora hajnalban, még mikor sötét volt, indult el azért, hogy találkozzon Jézussal. Még a sötétben indult neki. Mi emberek, amikor talán most azt mondjuk az elmúlt hetekben, hónapokban: „Megyünk kirándulni. Végre kicsit ki a természetbe, friss levegő, végre ki a négyfal közül.” Nemde azért azt megtervezzük, és térkép van, és GPS van, és állandóan nézzük, és ellenőrizzük, és megvan az útiterv, és nézzük a jeleket. Mária Magdolnában hogyan lesz a hír örömhírré? Hogy ő akkor indul el, amikor még sötét van. Már a sötétben elindul. És hogy az örömhír mitől is akkora nagy örömhír? Hogy az emberi gyöngeség nem akadálya annak, hogy a föltámadás bennünk örömhírré legyen. Sem a bűn, sem a gyarlóság, sem az esendőség, sem a tökéletlenség. Ezt szeretném kihangsúlyozni. Ugyanis, amikor elindul Mária Magdolna, hogy még a sötétben megpróbáljon találkozni Jézussal, tulajdonképpen rossz helyre megy. Hát, ahova megy, ott Jézus nincsen. Milyen gyönyörűséges ez, hogy az ember, aki elindul a sötétben, hogy találkozzon Jézussal, így is mondhatnánk, mehet rossz helyre is, nem ezen fog múlni, hanem azon fog múlni, hogy akárhova is ment, ahogy ő éppen ezt gondolta, meg sejtette, meg hitte, meg remélte, vagy ki tudja, hogy a lényeg mégis csak az, hogy ő a sötétben már elindult.

    A harmadik gondolatunk így szól: Miért indul el már kora reggel? Kora reggel odaérkezik, kora reggel, hogy Jézussal legyen. Megint csak az emberi gyöngeségnek ez a része, hát nyilván nem így tud majd Jézussal lenni, hogy odamegy a sírhoz, és mégis, bár – mondjuk így most – nem jó helyen van, de jó helyen van a szíve, jó helyen van a vágya. Mert a szívének a vágya az, amikor a sírhoz megy, hogy Jézussal lehessen. Milyen érdekes, látjátok, hogy az emberi gyöngeség, aki úgy őrzi Jézust, még itt Mária Magdolnára utalva, hogy meghalt, és ott van a sírban, hogy mégse ez számított, hanem az, hogy ő már kora reggel a szívének az Isten és Jézus utáni vágyára hallgatva Vele akart lenni. És mert már kora reggel Vele akart lenni, mondhatnánk így is, egy nagyon egyszerű átkötéssel, hogy már a reggelt is Vele akarta kezdeni, a napot is Vele akarta kezdeni. Ez lehetővé teszi számára, hogy a hír örömhírré váljék benne.

    Azután a következő. És aztán megy Mária Magdolna, és el akarja újságolni a tanítványoknak; Péternek, Jánosnak, aki ott van, elmondani nekik. Kiben válik örömhírré a hír, hogy Jézus föltámadt? Akinek a Jézussal való kapcsolatából újból és újból föltörnek azok az események, élmények. Ez persze negatív esemény is lehet. „Nem tudom, hogy hol van, nem tudom, hova tették. Értsétek meg, nem találom. Nem történt már elég baj vele meg velünk? Most még ez is? Hát, nem volt nekünk elég az összes csalódás, a kereszthalála, és most még ez is?!” De milyen érdekes, hogy ez, miközben már ennél rosszabb nem lehet, gondolhatták nagypénteken, és most kiderül, hogy bizonyos szempontból úgy tűnik, hogy de lehet, hogy lehet, ez még lehet rosszabb, még lehet bizonytalanabb, még lehet kiismerhetetlenebb. Milyen érdekes, hogy kinél válik akkor ez örömhírré? Aki akármit is élt át Jézussal kapcsolatban, megy, mert tudja, hogy ezt van kinek mondani. Hogy van kinek mondani, hogy ezt érdemes elmondani, hogy lesz majd, aki őt meghallgatja. Hogy ez nem csak az ő története, bár most ezt ő élte át így, hanem ez még másoknak is története. És akármit is éltünk át az Istennel való kapcsolatban, de jól esik elmondani valakiknek még, azért, hogy aztán ez a történet mibennünk is formálódjon, alakuljon, és tovább szövődjék. Ez tehát akkor a negyedik gondolat.

    Az ötödik gondolat, hogy ebben a történetben mindenki fut. Az a különbség csak, hogy van, aki gyorsabban fut, mint a másik. Mária Magdolna is fut, Péter is fut, meg János is fut; mindenki fut, János gyorsan fut. Jó, azt mondják, mert fiatal, akkor neki könnyű. De miért érdekes ez? Kiben válik a hír örömhírré? Aki Jézusért hajlandó futni. „Tényleg? Ugyan, hagyjuk már! Jól van, ezt már hallottam.” Aki Jézusért hajlandó futni. Ebben megint csak az emberi rész, hogy egyszerre mosolygok, és egyszerre olyan fölemelő. Tulajdonképpen Mária Magdolna amikor mondja a hírt, téved, hát téved. Azt mondja, hogy „Elvitték az Urat, valaki elvitte az Úr holttestét, és nem tudom, hová tették.”, ezt mondja. Tehát amit mond, az nem is igaz. Mondjuk most már nagyon-nagyon szigorúan, hát de nem úgy van. De érdekes, hogy az, hogy ő elmondja, hogy mit gondol erről, ez sem akadálya az örömhírnek. Nem jól gondolja. És hogy a tanítványok pedig egy nem valódi hír nyomán indulnak el, és ez sem akadálya az örömhírré válásnak bennük, nem akadálya. Mert min múlik, megint csak? Nem az, hogy az most pontosan úgy volt, mert nem úgy volt, hanem hogy nekiállnak futni, és hogy ennek a futásnak később meglesz az eredménye és a gyümölcse. Jön valaki, és mondja a hírt, és az ember ül tovább, vagy csak legyint, és…

    Látjátok, megvan bennünk sokszor ez a gyermeki vágy, hogy az a hír, azért az nyűgözzön le, azért az úgy repítsen föl bennünket, az a hír azért úgy sodorjon magával bennünket. Az ember az, aki fut. Ezért az ötödik gondolat így szól, hogy kivé, és kiben válik a hír örömmé? Aki hajlandó futni azért, hogy megnézze, hogy ez hogyan is van. Hogyan van Jézussal? Hogy tényleg mi történt vele? Ő meg akar bizonyosodni arról, hogy mi történt itt tényleg Jézussal, aki ezért még futni is hajlandó. Őbenne a hír örömhírré tud válni. Megyek tovább.

    A következő így szól, hogy – és egy picit talán a sorrend nem volt pontos – érdekes azért, Mária Magdolna nem akármilyen előtörténetű hölgy, jön, és mondja, ahogy ő megélte azt, amit látott a sírban. Inkább szubjektív, mint valóságos, mert nem jól mondja. És milyen érdekes, ott vannak a kiválasztott apostolok, nem is akárkik: Péter és János. A két kiválasztott apostol hajlandó egy asszony szavára elindulni. Kiben válik a hír örömhírré? Aki nem zárkózik be – a szónak valamilyen értelmében – oda, hogy „Én jobban tudom. Nekem ne magyarázzon senki. Az úgy nem lehet. Én vagyok a kiválasztott. Én leszek majd a püspök. Én vagyok a pap.” Most mondjuk így, nagyon egyszerű szavakkal, hogy aki egy sajátos múltú asszonynak egyébként a tévedését is komolyan veszi. És miért veszi komolyan? Mert Jézusról szól. És ha Jézusról szól, megér annyit: „Uram, hát biztos, hogy én sem tudok rólad mindent. Biztos, hogy én sem értek mindent. Te megmaradsz mindig egy csodálatos titoknak. Hogy van akkor ez tényleg Teveled?” És lehetséges az, hogy valakinek üzensz, és nem nekem, vagy hogy üzensz nekem valakin keresztül. Ez tehát a következő gondolat, hogy kiben válik a hír örömhírré és aztán hitté? Aki olyan valakire is figyel, és olyan valakire is hallgat, és olyan valakinek is megengedi, hogy hasson rá, és még aztán ez a cselekvését is befolyásolja, aki vagy akik… – most mondhatnánk így, a hétköznapi gondolkozás szerint –: „Miért is hallgatnánk rájuk?” Azt gondolhatnánk, ők az utolsók, akiket meghallgatunk.

    A következő, és hetedik gondolatunk. Kiben válik a hír örömhírré? Akikben ott van az a nyitottság, az a kíváncsiság és az az érdeklődés, hogy odaszaladunk a sírhoz. De nem tudjuk, hogy ott mi várhat ránk. Ez is csak, egy picit nem megmosolyogtató, de közben nem fölemelő is egyben? Az a hír járja, az asszony a futottak még kategóriából van, hogy a sírban nincsen semmi. És erre nekiállnak futni, hogy megnézzék a sírban a semmit. Mondhatnánk azt, hogy na, ez aztán esztelenség, és ezért még futnak is, hogy megnézzék, hogy a sírban nincsen semmi. És mégis őbennük válik a hír örömhírré. Miért? Azért, mert őket nem az üres sír érdekli, hanem a kíváncsiságuk, a nyitottságuk, az érdeklődésük, az érzékenységük, az a befogadókészség van bennük, hogy az Isten bárhol, bármikor, bárhogyan megmutathatja magát, és hátha ott…! Ahonnan a hír az volt, hogy ott semmi nincsen, hogy hátha még ott is valahogyan az Isten megmutatja magát, ahol azt gondoljuk, hogy ott aztán tényleg semmi nincsen.

    De érdekes, hogy mennek, hogy rácsodálkozzanak arra: „De hogyan is van ez Jézussal?” És hogy miért is mennek? Nyilván talán azért is, mert ott van bennük a Jézussal való kapcsolatban a története. Jézus azért beszélt a föltámadásról. Nem tudjuk, hogy ez mi, nem is értjük, hogy mi. De nem is érdekes, hogy most tudjuk-e vagy értjük, a lényeg, hogy fussunk, hogy hátha ott majd történik velünk valami.

    A következő gondolatunk így szól: Mit akarnak a tanítványok? Hát nyilván, valamiféle bizonyosságot, valami egyértelműséget. Most akkor már végre derüljön ki, hogy mi történt, hogy mi lett Jézussal! Most már derüljön ki! Milyen érdekes, miközben az emberben ott van a vágy: „Most már derüljön ki, és legyen világos!”, mit kapnak a tanítványok? Jeleket. A bizonyosság a mi vágyunk, és nagyon gyakran nem bizonyosságot kapunk, kész dolgokat, hanem magokat kapunk, hogy azokat a magokat elültessük. Hogy a magokról aztán gondoskodjunk, és öntözzük, és adjunk nekik tápanyagot, és dédelgessük, és óvogassuk, esetleg karóhoz kötözgessük, hogy fölnövekedhessék, és védjük őt a kártevőktől. Az Isten nagyon gyakran magokat ajándékoz nekünk, és a többit ránk bízza, mert a növekedést ő meg fogja adni.

    Tehát a tanítványok mennek a bizonyosságért, és nem bizonyosságot fognak kapni, hanem magokat, hogy azokat a magokat ültessék el a szívükben. Ezek a magok a jelek. A jelek: a gyolcslepel, és a kendő. Ezeket kapják, olyanok, mint kicsi magok, amiket ha elültetnek magukban, hogy „Mi is ez a kendő? Mi ez a lepel?”, hogy onnan egyszer csak szárba szökkenhessék valami fölismerés és rácsodálkozás. Ez volt tehát a következő gondolatunk. Milyen gyönyörűséges az, hogy az Isten jeleket ad. Ez azt is jelenti, hogy a föltámadás bennünk örömmé nem azáltal lesz, hogy azt valaki igazolja nekünk, mint valami bizonyosságot, elénk teszi, igazolva és bizonyítva. Nem ez által lesz, hanem az által, hogy elég érzékenyek vagyunk a jelekre.

    Így érkezünk el a leplekhez. Mit akartak? Látni Jézust, tudni, hogy mi történt. És mit látnak? Egy üres sírt, és lepleket. Nem tudom, hogy… Érdemes egy picit időznünk azon, hogy milyen érdekes a magyar nyelv. A magyar nyelv mit mond? Azt mondja, hogy lelepleződik valaki. És mit értünk ez alatt? Hogy lehull a lepel, és akkor végre lehet látni valakit. Itt mondjuk általában a szó negatív értelméből, hogy lelepleződik, és akkor egyszer csak látjuk őt a valójában. Kiderül, hogy eddig csak színészkedett, vagy mutatta magát jobbnak, és kiderül, ahogy lehull a lepel, hogy ki is ő, és lelepleződik. De pozitív értelemben is szoktuk mondani. Mondjuk amikor az emléktáblát avatják, és leleplezik. Még inkább, mikor egy művészeti alkotásról lekerül a lepel, és egyszer csak áh, megdöbbenünk. Alig várjuk már, hogy a lepel onnan eltűnjék. Nem csak a lepelről, a kendőről is van szó: kendőzetlenül valamit föltárni. Amikor valami kendőzetlenül jelenik meg, akkor azt mondjuk: „Na, ez már az igazság.” Most már itt nincs elkenve, hanem itt kendőzetlenül van. Ebben a történetben a megdöbbentő az, hogy itt lehull a lepel, ott van a sír – ilyen értelemben – kendőzetlenül, Jézus kendőzetlenül. És Jézus nincs ott. Lehullott a lepel, kendőzetlenné vált mármost Jézus, és nincs ott.

    A tanítványok, mikor lehull a lepel, ott a lepel, és ott van a kendő, egyszer csak fölismerik azt, és ez már az igazi nagy fordulata annak, hogy hogyan válik hitté bennünk az, hogy Krisztus föltámadt, hogyan válik örömmé bennünk a hír. Úgy, hogy egyszer csak, ahogy a tanítványok mennek, hogy meglássák Jézust ott (messzire mutat – szerk.), egyszer csak fölismerik itt (a szívére mutat – szerk.). A tanítványok keresik ott, és rácsodálkoznak itt. Ez a hit nagy fordulata Húsvétkor, hogy az ember egyszer csak rádöbben arra, hogy amiről azt gondolta ott van, az itt van. És ha valaki a föltámadt Jézussal való kapcsolatában ezt örömhírként tudja megélni, az azáltal lehetséges, hogy lehull a lepel, és nincs ott, mert itt van.

    A következő, ez már a tizenegyedik gondolat. Amikor lehull a lepel, és megjelenik a krisztusi misztérium a szó valamilyen értelmében kendőzetlenül, akkor egyszer csak, de egy érdekes dolog történik. Nem mi támadtunk föl, nem velünk történt a csoda, nem értünk tett most valamit úgy Jézus, hogy egészen konkrétan most az én életemben valami megváltozott, amiért annyira imádkoztam, hogy most ez így legyen vagy úgy legyen. Jézussal történt valami. És miközben Jézussal történt valami, és Ő támadt föl, azt mondhatnánk, a nagy esemény Ővele játszódott le, (és) énbennem történik a megértés. A változás énbennem történik, mert már nem ott van, hanem itt. Ezért, ha Jézus föltámadt, bár Ő támadt föl, a változás bennem játszódik le. Ő támadt föl, a megértés és a világosság nálam jelenik meg.

    Akkor így a záró gondolat pedig ez, hogy ezért, ha van üzenete ennek a mai evangéliumnak, akkor az az, hogy a föltámadásból ki ne hagyjuk magunkat. A föltámadás arra hív meg bennünket, hogy fölismerjük, hogy benne vagyunk, hogy az bennünk lehet élő és eleven. A föltámadásból ki ne hagyjuk magunkat! Végérvényesen lássuk azt, hogy amikor ezt mondjuk, a föltámadás öröme, hogy akkor a föltámadás az a tény, amit az Isten ajándékoz nekünk, az öröm pedig az által jön létre, hogy fölismerjük, hogy abból mi részesedni akarunk, és ki nem akarunk maradni belőle.

    Ezért most egy emberi gondolattal hadd fejezzem be. Hiszen a történetben a tizenkét pontban végig, újból és újból próbáltam hangsúlyozni, hogy minden tévedés, és gyarlóság, és bűn, és minden ellenére, végül ez megtörténhet bennünk. Most egy emberre szeretnék hivatkozni, mégpedig egy olasz pszichológusra, aki azt az eredeti gondolatot üzeni nekünk, azt mondja: „Cselekedj úgy, mintha minden rajtad múlna.” De talán ezt a fél mondatot ismerjük már ugye? És akkor sokszor így fejezzük be, ez úgy a hit beszédjében meg szokott jelenni, hogy: „Cselekedj úgy, mintha minden rajtad múlna, és higgy Istenben, mintha minden Istenen múlna!”. De ez az ember, a maga emberi módján a következőképpen fejezte be: „Cselekedj úgy, mintha minden rajtad múlna, és közben derülj és örülj annak a tudásnak, hogy tudod, hogy ez nem így van.” Tégy mindent úgy, mintha rajtad múlna, és közben ápold az örömöt, a derűt, és a tudást, hogy hála az égnek, ez nem így van.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."