Pál Feri vasárnapi beszédek

„Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?”

Olvasmány (Jób 38,1.8-11)

Jób panaszára az Úr felelt a viharból, és így szólt: „Ki zárta el kettős kapuval a tengert, amikor előtört a mélység öléből, amikor ruha gyanánt megalkottam neki a felhőket, és ködből pólyát adtam neki, amikor határvonalat szabtam számára, és gátat építettem, kettős kapuval? Azt mondtam neki: »Eddig jöjj és ne tovább! Itt törjön meg hullámaid gőgje!«”

Szentlecke (2Kor 5,14-17)

Testvéreim! Krisztus szeretete sürget minket, hiszen arra a meggyőződésre jutottunk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt. És ő azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt. Ezután tehát nem ismerünk senkit emberi szempontból. Ha Krisztust azelőtt emberi módon ismertük is, most már nem úgy ismerjük. Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény.

Evangélium (Mk 4,35-41)

Egy napon Jézus, amikor este lett, így szólt tanítványaihoz: „Keljünk át a túlsó partra.” Erre azok elbocsátották a tömeget, és Jézust magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is voltak velük. Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették és megkérdezték: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Erre fölkelt, ráparancsolt a szélre, és ezt mondta a tengernek: „Hallgass el, nyugodj meg!” A szél elállt, és nagy csendesség lett. Ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el ugyanis őket. Egymást kérdezgették: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?”

Vasárnapi beszéd

„Uram, hagyod, hogy elvesszünk?” Erről szeretnék beszélni, az embernek erről a teljesen természetes, egészséges, normális és emberi reakciójáráról, hogy majdnem elsüllyed a bárka a viharban, éjszaka a tó kellős közepén. És hogyan ne tudnánk megértőek, vagy együttérzők lenni ezzel a kérdéssel, hogy van itt valaki, aki tehetne azért, hogy ez ne így legyen? „Hagyod, hogy elvesszünk?”

Erről lenne akkor szó és közben pedig, milyen érdekes az, ahogyan Jézus ebben a történetben ezt a kérdést valahogyan átformálja és átalakítja, mert ő maga is feltesz egy kérdést, és a kérdés valahogy így szól, hogy „Nemde az érdekel benneteket igazán, hogy én ki vagyok, hogy ki vagyok én?” És a tanítványokat a helyzeten túl valóban ez érdekli, hogy ki Jézus? Mert amikor azt kérdezik „Hát, te egy olyan valaki vagy, aki hagyod, hogy mi elvesszünk? Akkor lehet, hogy nem is te vagy az, akiben mi bízhatunk? Lehet, hogy nem is szeretsz bennünket úgy, ahogy mi ezt gondoltuk? Akkor lehet, hogy nem bízhatjuk rá az életünket a te működésedre, hiszen te hagyod, hogy mi elvesszünk?” A történetnek a mélysége valójában az, hogy a tanítványokat az érdekli, hogy Jézus ki is valójában. És a történet befejezése pont meg is jelenik ez a motívum, hogy… és egymás között kérdezgetik, hát tényleg ki ő? Eddig is az volt a kérdés, hogy ki ő, ha a viharos tengeren hagyja, hogy elvesszünk, de most, hogy lecsitította a vihart, a hullámokat és a szelet, most ugyanez a kérdésünk, hogy ki ő. Ez van tehát a történet mélyén: Bízhatok-e benned, gondunkat viseled-e? És Jézus ezt úgy fordítja át, hogy „Nem biztos, hogy azon múlik, hogy én mit csinálok, hanem lehet, hogy azon múlik, hogy ti megtaláljátok-e az irántam való bizalmatokat.”

Erről szeretnék akkor beszélni és hadd hozzak párhuzamos helyet vagy helyeket, de szinte szó szerint ugyanez történik a Mária és Márta történetében. Ott is valami nem áll össze Mártának és dúl-fúl azon, hogy Jézus nem segít neki a vacsora elkészítésében. És így mondja a szentíró: „Uram, hagyod, hogy én egyedül fáradozzak? Hagyod, hogy mi itt elvesszünk?” És milyen érdekes, hogy Jézus ott sem egy konkrét választ mond erre, hanem azt mondja „Márta, Márta, tele vagy aggodalommal, tele vagy bizonytalansággal, egy csomó minden foglalkoztat téged. A testvéred a jobbik részt választotta és nem is veszti el soha.” Amikor meghal Lázár, akkor is mennek oda Jézushoz és kérdezik „Hát nem lehetett volna az, hogy ha te az a valaki vagy, akiben eddig bíztunk, hogy akkor nem halt volna meg Lázár? Hát nem tehetett volna valamit? Hát nem áll hatalmában ez, mikor szerette Lázárt?” Akkor Jézus ott is valami tulajdonképpen elég furcsát válaszol, mert azt mondja: „Isten dicsősége fog megnyilatkozni rajta.”

Ez a három történet nagyon jól mutatja azt, így mondhatnánk, hogy az apostolok és Jézus nem ugyanabban a malomban őrölnek, hogy megvan az apostolok világa, ahol érthető, hogy miért ettől félek, miért aggódok, miért vagyok bizonytalan, és mintha Jézus egy másik világban lenne, és egy másik világból válaszolna. És közben pedig megkapjuk a meghívást ebbe a másik világba. Jézus nem válaszol a szó szoros értelmében, hanem meghív bennünket egy másik világba.

Ugye emlékeztek arra a történetre, amikor apróhirdetést ad föl egy valaki, hogy az ingatlan eladó, és az apróhirdetésben benne van, hogy az ingatlanhoz hatalmas kert tartozik. És megnézi a vásárló az ingatlant, és kiderül, hogy elképesztően kicsi a kert, s fölháborodva azt mondja az eladónak: „Hogy volt magának képe azt mondani, hogy hatalmas kert? Mire azt mondja az eladó: „Én nem csaptam be magát. Ez a kert valóban hatalmas fölfelé.” Vagyis miről van szó? (Arról), hogy a vásárló két dimenzióban gondolkozik, van előre, hátra, jobbra, balra és a kert úgy tényleg nagyon kicsi. De ha van magasság és mélység, akkor a kert hatalmas.

Jézus ebben a történetben, vagy a szentíró ezen a történeten keresztül valójában azt kérdezi meg tőlünk, hogy két dimenzióban gondolkozunk vagy háromban, hogy az életünknek vannak-e mélységei és magasságai is, vagy csak előre-hátra, jobbra-balra, meg néha mélységek.

A kérdés akkor így szól: De akkor most miért bízzak Jézusban? Mert nem válaszol. Nem válaszol. Azt mondja, majd Isten dicsősége fog megnyilatkozni rajta. Nem válaszol, mert azt mondja, Mária a jobbik részt választotta, azt nem veszti el soha. Mikor reálisan aggódunk, akkor erre meg az a reakciója, hogy „Miért nem bíztok? – Hát mert aludtál. Hát hogy bíznánk már, amikor látnivaló volt, hogy neked úgy tűnik, hogy mindegy.” Egyébként nem tudom, hogy a kérdés elgondolkoztatott-e benneteket? A tanítványok azt kérdezik: „Hát hagyod, hogy elvesszünk?” Mire gondolnak a tanítványok, hogy Jézus megússza? Hát a háborgó tenger…, mindenki elvész, Jézus meg a viharos tengeren szépen kisétál, mert ő meg tudja úszni. Vagy a tanítványok azt gondolják, hogy Jézussal együtt vesznek el, tehát Jézusnak is teljesen mindegy?

Ha megengeditek, egy picit emelem a tétet. Amikor nincs meg a fölfelé dimenzió, akkor, amikor Jézus meghal a kereszten, erre minden további nélkül mondhatjuk azt: igen, most derült ki, hogy az Atya hagyja, hogy a fia elvesszen. Hagyta vagy nem hagyta? Hagyta. Akkor mit keresünk itt? Amikor Jézus meghal a kereszten, hagyja, hogy ott meghaljon. Hagyta, vagy nem hagyta? Hagyta. Amióta Jézus meghalt és föltámadt és elküldte a Szentlelket, milliárdok mondhatják azt, hogy Jézus hagyta, hogy velem ez és ez megtörténjen. Hagyta vagy nem hagyta? Hagyta. Akkor hogyan bízzunk Jézusban, hogyha Jézus azt hagyta? És amikor azt kérdezzük tőle, hogy: „Uram, te ezt most tényleg hagyod? A Mennyei Atya is hagyja? A Szentlélek is hagyja?” Akkor erre az a válasz, hogy „Isten dicsősége.”, meg „Mária jobbik részt választotta.”, meg hogy „Bíztok ti egyáltalán bennem?”

Erről szeretnék egy picit elmélkedni. Megnéztem az úszó Európa-bajnokság bizonyos eseményeit. Egy magyar úszónő. Most mondhatjuk nagyon egyszerűen, leszerepelt, nem hozta azt, amit tud. Az előző olimpián kint volt, most nem úszta meg a szintidőt. Tehát nyáron nem lesz ott a magyar csapatban az olimpián, pedig három évvel ezelőtt, amikor sokkal fiatalabb volt, megúszta a szintidőt. Kijön a medencéből és azonnal interjú, még tiszta víz, alig kap levegőt. „Hogy élte meg? Nem lesz ott az olimpián.” Döbbenetes nyilatkozat következik. Az ifjú hölgy szinte lelkes. Azt mondja: „Valami óriási teher esett le rólam. Eddig azt hittem, hogy mások elvárásai, hogy nekem ki kell jutnom az olimpiára, mert anélkül nincs élet, hogy azok az én gondolataim. De most értettem meg, hogy nem az én gondolataim voltak, hanem mások elvárásai. És most, hogy biztos, hogy nem jutok ki az olimpiára, én olyan szabadnak érzem magam. Azért, mert ahogy becsaptam és láttam, hogy nincs meg az idő, hogy a futottak még kategória, és Isten hagyta, hogy leszerepeljek. Most, amíg idejöttem az interjút adni, a következőre jutottam. Ez egy óriási kudarc, hogy nem jutok ki az olimpiára, csakhogy a szeretteimhez haza fogok menni az Európa-bajnokságról, és ugyanúgy fognak szeretni. Hogy akik nekem eddig fontosak voltak, ezután is ugyanúgy fontosak, de lehet, hogy még inkább. Hogy akik eddig szerettek engem, egyáltalán nem fognak nem szeretni azért, mert nem jutottam ki, talán még jobban fognak szeretni.” Azt mondta: „Tulajdonképpen nagyon jó dolog történt velem. Most értettem meg, hogy hogyan érdemes úszni. Most, hogy Isten hagyta, hogy ne jussak ki az olimpiára.”

Miről van itt szó? Hogy Istent nagyon gyakran kérdezzük, hogy Isten válaszoljon és magyarázza meg és mondja nekünk, mert akkor az jó lesz. Valójában, ha nagyon egyszerűen összesűríteném, azt mondhatnánk, hogy ezekben a történetekben, amikor mi fölkiáltunk, hogy „Miért hagytad vagy hagyod ezt?”, már nem Istent keressük, hanem magunkat. Azt a magunkat keressük, aki tud mit kezdeni azzal, ha heti tizenkét edzéssel, elképesztő mennyiségű szenvedés után sikertelen vagyok. Ezt a valakit keressük. Azt a valakit, aki ezzel tud majd valamit kezdeni. Valójában nem Istent keressük, aki majd valamit csinál ezzel a helyzettel, hanem azt a valakit keressük, aki ezzel a helyzettel tud majd valamit kezdeni.

Amikor megértjük, hogy tényleg meg fogunk halni, egész biztos, hogy meghalunk, egy pont után azt a valakit fogjuk keresni, aki tud mit kezdeni azzal, hogy egészen biztos, hogy meg fogunk halni. Amikor betegek vagyunk és szenvedünk, természetesen Istenhez kiáltunk és van egy pont, amikor azt a valakit keressük, aki tudja, hogy akárhogy is fáj és szenvedek, mi ennek az értelme, hogy hogyan tudok értelmes életet élni?

Eszembe jutott Placid atya, akit teljesen ártatlanul bebörtönöznek hónapokon keresztül, és azután lehet tudni, hogy viszik a Gulágra. És Placid atya elakadt és kérdezi Istent: „Mondd meg Uram, ez hogy történhetett meg velem: Ez egy igazságtalanság, és nem értem, hogy ez miért pont velem.” És nem tudom, olvastátok-e az önéletrajzát, mert azt írta, hogy „Én azzal nem tudtam mit kezdeni, hogy én bencés szerzetesként engedelmességi fogadalmat tettem. Tehát énnekem oda kell mennem, ahová a pannonhalmi főapát disponál. De a börtönben nem disponált a pannonhalmi főapát, de az én hitem az volt, hogy én engedelmes vagyok és a főapát Jézusnak a nevében megmondja, hogy nekem mi a dolgom. De ha a főapát ehhez nem mondott semmit, akkor most én mit keresek itt?” Szerintetek Isten válaszolt erre a kérdésre? Nem válaszolt, hanem egyszer csak Olofsson Placid a következőre jutott: „Hát hogy nem láttam én ezt eddig? Hát a Gulágon is szükség van papokra. Hát pont azért lettem pap, mert hát papokra szükség van. Hát, ha valahol van szükség papokra, az pont a Gulág.” Majd jön az emberi gondolkozásnak egy remekműve, azt mondja: „De hát most jövök rá, hát a pannonhalmi főapát nem disponálhatott a Gulágra. A Gulágra csak rabként lehet menni. De milyen csodálatosan intézte el Isten, hogy én mégiscsak eljussak a Gulágra, és papként azt csináljam, ami a dolgom. Hát oda dispozíciót nem lehet kapni, csak így lehetett oda jutni. Ja, akkor minden rendben van.”

Schopenhauer azt írta egyszer – és elnézést, ezt minden évben elmondom –: „A legtöbb ember a saját korlátait a világ határainak tartja.” Elképesztő, hogy valaki hogy tudja egy mondatban megfogalmazni azt, amiről már tíz perce beszélek, és ez az egy mondat sokkal jobb. Amikor az ember kétségbeesve, rémülten, nem értve, bizonytalanul, félelemmel telien, dühösen kérdezi Istent: „Miért hagyod?” Biztosak lehetünk benne, hogy nem Istennek kell valamit tennie, és abban is, hogy nem az segít majd rajtunk, ha Isten valamit válaszol. Hanem ebben a pillanatban azt a valakit keresem, aki ezzel a helyzettel tud valamit kezdeni. Ezt a valakit keresem magamban, és ennek a valakinek a megtalálására van igazából szükségem.

És itt annyi mindent írtam föl, ebből semmit nem fogok elmondani, talán csak egyet. Megjelent egy picike kis könyv, Ram Cu mester tanításai, vagy valami ilyesmi a címe, már nem emlékszem rá, és abban van egy zseniális történet. Az illető keresi a megoldást, és mindenki azt mondja neki, hogy engedd ezt el, aztán szabadulj meg attól, aztán engedd el azt, s végül azt mondja az ember, hogy „Én már mindentől megszabadultam, meg mindent elengedtem, azt nem lett jobb.” Tanácstalanság. Fölkeresi Ram Cu mestert. Ram Cu mester meghallgatja a férfi történetét, majd a következőt mondja neki: „Ja, hát téged kell bedobni a kútba.” Nem valamit kell elengedni, magadat. Azt a valakit kell elengedned, aki most odafordult Jézushoz és azt mondja „Uram, hogy hagyhatod azt, hogy itt elvesszünk?” Nem válaszra van szükség, nem megoldásra van szükség. Nem arra, hogy Isten gyorsan csináljon valamit. Magunkat kell a kútba dobni, hogy ott a mélyből fölkelve egyszer csak nem valami válaszra volt szükségem, hanem saját magam megváltozására.

És ezt három egyszerű mondatban hadd hozzam ide, és utána befejeztük. A meleg miatt mondom ezt. Ez pedig a következő. Amikor az ember ott hánykolódik a bárkában és sötét van és fél, vagyis az életnek bizonyos helyzetei, akkor mintha a kérdésünk így hangozna, hogy: Miért történnek jó emberekkel rossz dolgok? Miért történnek igazakkal igazságtalanságok, és ártatlanok miért szenvednek? Ezekre a kérdésekre szerintem nincsen válasz.

Magunkat kell a kútba dobni, nem elengedni ezt-azt, és amikor rátaláltam arra a valakire, aki tovább lát az addigi korlátain és látja, hogy van magasság is, nem csak jobbra-balra, előre-hátra, meg az élet mélysége, magától megváltoznak a kérdéseink. Egyszer csak nem azt kérdezem, hogy jó emberekkel miért történnek rossz dolgok, hanem azt, hogy miután jó emberekkel is történnek rossz dolgok, miért maradnak jók? Az, hogy igaz emberekkel történnek igazságtalanságok, az száz százalék, hogy így van. De miután följöttem a kútból, a kérdésem így szól: Tudom, hogy így van, a kérdésem a következő: ha igazakkal is történnek igazságtalanságok, miért maradnak igazak? Az, hogy ártatlanok szenvednek, az meg száz százalék, hogy így van. Ha följöttem a kútból, akkor egy megváltozott valaki a következőt kérdezi: Az, hogy ártatlanokkal történnek rettenetes dolgok, ez is biztos, hogy így van. A kérdésem most így szól: Miért nem állnak bosszút?

És talán mondhatnék egy negyediket is, hogy mielőtt magunkat vetnénk be a kútba, hogy egy új emberként jöjjünk onnan ki, azt kérdezem: De hát az életben annyi nehézség, fájdalom, szenvedés, megpróbáltatás, minden van, hát miért érdemes akkor élni? Hát mi értelme ennek az egésznek? Még Isten is hagyja, hogy így legyen. Hagyja, vagy nem hagyja? Hagyja. Följövök a kútból és azt mondom: Most már nem az érdekel engem, hogy Isten hagyja meg, miért hagyja, hanem mi lesz az, amit én biztos, hogy nem hagyok? Hogy amíg én itt vagyok ebben a világban, én azt biztos, hogy nem hagyom… És ezért Isten nem csoda, hogy hallgat, anélkül, hogy most őt védeném, mert az ember számára valódi válasszá mi lesz? Az, ahogyan élünk. És az, ahogyan cselekszünk.  Az ember számára egy pont után a kielégítő válasz az, hogy megjárom a kút mélyét és följövök, már nem vagyok ugyanaz az ember, látom, hogy nyitva az ég, és ahogy élek és ahogy cselekszem, arra azt tudom mondani, hogy így érdemes.

Ezért a zárómondat így szól. Amíg az ember azt gondolja, hogy Istennek kell még valamit mondania a kereszthalál, a föltámadás és a Szentlélek eljövetele után, biztosak lehetünk benne, hogy magunkkal van dolgunk. Amíg azt gondolom, hogy Istennek kell nem csak mondania, még tennie valamit a kereszthalál, a föltámadás és a Szentlélek eljövetele után, biztosak lehetünk benne, hogy magunkkal van dolgunk. Ezért, ahogy Carl Gustav Jung mondta, az ember az élet nagy problémáit sosem tudta megoldani, és nem is fogja tudni megoldani, viszont vannak olyanok, akik eligazodnak bennük.

Jézus ajánlata az, hogy nézzünk föl akkor is, amikor vihar van és igazodjunk el úgy, ami túlmutat azon a szűkösségen, amit ebben a pillanatban éppen tapasztalunk. És ezért a zárómondat így szól. Tehát ezekben a helyzetekben, amikor oly természetesen mondjuk Istennek, hogy „Miért hagyod?”, a következő lépés az lehet, hogy meg kellene találnom azt a valakit magamban, aki tud élni akkor is, Istenben bízva, ha Isten azt hagyja. Vagyis azt a valakit keresem, akiben megvan a bizalom akkor is, ha Isten azt hagyja. És olyan érdekes módon történik egy fordulat. Amíg nem bízok, nincs kimenetele az életnek. Nem értem, és nem tudom, és nem látom. Egyszer csak döntök a bizalom mellett, bár nem tudom, nem értem és nem látom, s ennek a bizalomnak a révén alakulok, formálódok és változok egy olyan valakivé, aki még azzal a helyzettel is tud majd valamit kezdeni.