37200 ima található a honlapon, összesen 61598 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Pál Feri vasárnapi beszédek

    Pál Feri vasárnapi beszédek
    Hetente frissül

    Pál Feri római katolikus pap, mentálhigiénés szakember

    Papi pályafutásának kezdetétől tart heti rendszerességgel hittanórákat, előadásokat fiataloknak pszichológia, teológia és mentálhigiéné témakörében.

    Pál Feri vasárnapi beszédekHúsvétvasárnap

    Napi Ima19 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    03

    https://youtu.be/IQQXAwwLZMQ

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekVirágvasárnap

    Napi Ima13 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    28

    https://youtu.be/Jkr5N6beskk

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekNagyböjt 5. vasárnapja

    Napi Ima11 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    21

    https://youtu.be/oxxUIyKCQcI

    Arról hallunk, ahogyan Jézus annak a világnak, amelynek a hírnökeként érkezik, oly gyakran úgy beszél, hogy: „Azt akarom, hogy életük legyen, és bőségben legyen.” Ez valamiképpen úgy valósul meg, hogy aki jobban szereti az életét, az elveszíti azt, aki meg akarja menteni az életét, az elveszíti azt. És aki a szó legjobb értelmében odaadja és átadja, és ilyen értelemben hagyja elveszni, az pedig megtalálja, és egészen az örök életre jut, rátalál Istenre. Erről szeretnék most alapvetően és elsősorban beszélni, mégpedig éppenséggel annak a feszültségében állva, annak a fájdalmában és kérdőjelében valahogyan feszülve, hogy hát, nem úgy van azért az velünk, emberekkel, hogyha megkérdeznénk sokakat, hogy: „Mondjatok néhány alapvető értéket, valamit, amire azt mondjátok, ez fontos, ez számít, megkérdőjelezhetetlen, főleg mostanság!” Hát, nem azt mondanánk, hogy az ÉLET? Hát, hogy az élet, hogy éljünk, és hogy ne akárhogyan éljünk. Éljünk, és valahogy aztán mégiscsak jussunk előre, és hogy valahogy ez az élet azért csak, valahogy egészséges élet legyen, a szónak olyan értelmében is, hogy valahogy növekedjen, és gyarapodjon.

    Közben meg Jézus minthogyha mindazzal, amivel mi természetes módon azonosulva azt mondjuk „Hát, ha van valami, amire emberként igent tudunk mondani, és keresztényként is igent tudunk mondani, az élet, az egészség, és az egészséges élet, és a növekvő élet.” Mint hogyha Jézus pont ezzel szemben valamiféle kihívást intézne. Erről szeretnék most beszélni, hogyha mi szeretnénk megérteni, amit Jézus ezzel a néhány mondatával mond, megérteni, hogy a kereszthalála és föltámadása mit jelent, és hogyan viszonyulhatunk hozzá, hogy akkor éppenséggel ezt a feszültséget most nem tüntethetjük el, nem lapogathatjuk el. Hogyha nagyon egyszerűen meg kellene ragadnom, hogy mi a kettő közt a különbség, aközött, hogy az ember meg akarja menteni az életét, hogy szinte csak ezt látja, és akkor állandóan annak a fájdalmában él, hogy hogyan tud az elveszni, és milyen az, amikor odaadja az életét, és rátalál annak az örömére, hogy ezzel együtt rátalál Istenre is, meg az örök életre ezzel együtt.

    Ebben az összefüggésben, hogy ezt így nevezhetném meg, hogy a különbség az, hogy az ember oly természetesen mondja, hogy „Előre!”, Jézus pedig a mai evangéliumban az életével, a kereszthalálával és föltámadásával pedig azt mondja: „Nem csak az van, hogy előre, hanem az is van, hogy fölfelé.” Nagyon egyszerűen, erről szeretnék beszélni, hogy mit jelent az a különbség, mert most a különbséget szeretném megragadni, mit jelent az, hogy előre, és mit jelent az, hogy fölfelé. Az ember, aki úgy éli az életét, akár úgy, hogy magát kereszténynek hívja, de hogy mindig csak „Előre, előre, és előre!”, ebben van az, hogy élet, és egészség és növekedés, és gyarapodás, a többiről nem is beszélek, hogy aki így éli akár a keresztény életét, nem nagyon fog tudni mit kezdeni Krisztus kereszthalálával és föltámadásával, mert annak a lényegi mozgása nem az, hogy előre, hanem az, hogy fölfelé.

    Mit jelent ez számunkra? Azt jelenti, hogy más a természete annak, hogy előre, és más a természete annak, hogy fölfelé. Más az az ember, aki aköré dolgozza ki magát, hogy előre, és más, aki aköré dolgozza ki magát, hogy fölfelé, – az nem ugyanaz az életút. Ezért azt mondhatnánk, hogy az az életút, aminek a középpontjában az van, hogy fölfelé, ott megjelenik, hogy az valami nagyon személyes, nagyon kapcsolati, nagyon közösségi, nagyon meghitt, és közben nagyon egyetemes. Ha meg kellene egyszerűen ragadni, ezeket az ismérveket mondanám; személyes, kapcsolati, közösségi, meghitt és közben nagyon egyetemes. De most nézzétek ezt el nekem, hogy húsz különbségtételt leírtam. Hát, természetes, hogy ezt meg nem bírom jegyezni, ezért most fogom nézni a kis lapocskámat, és fogom mondani, hogy hogyan ragadjuk meg a különbséget aközött az egyébként persze nagyon értékes élet között, amikor valaki úgy éli az életét, hogy előre, és ott ezt mondja, legnagyobb érték akár az élet, az egészséges élet, és milyen az, amikor valaki arra teszi a súlypontot, hogy fölfelé. Jöjjenek akkor nagyon egyszerűen, fölsorolásszerűn ezek a gondolatok.

    Először is itt (Jobb kezével mutatja(E) – szerk.) lesz mindig, amit először mondok, ahogy előre, és itt (Bal kezével jelzi (F) – szerk.) pedig az, amikor valaki úgy él, hogy fölfelé. Na, most az előre, ott (E) akkor azt mondjuk, hogy értékek, értékek megvalósítása, értékek alapján, értékek nyomán. Amikor fölfelé (F), akkor nem azt mondjuk, hogy értékek, és nem ez kerül a középpontba, hanem személyek. Ennél még kevesebbet fogok mondani a többiről, szinte csak így, megnevezve. Tehát (E) értékek, (F) személyek.

    Itt (E) azt mondja: igazságok. Amikor azt mondjuk fölfelé: igazzá válni, igazzá lenni, és igaznak maradni.

    Itt (E) arról beszélünk, hogy szükségletek, esetleg hiányok, alapvető szükségletek – ez van előre. És mi van fölfelé? Fölfelé az Isten iránti vágy, a szív legmélyebb vágya és vágyai, amelyek oly természetesen Istenre utalnak, és nyitottak az ég felé, és nyitnak bennünket az ég felé.

    Az előrében azt mondjuk: az élet. Amikor fölfelé vagyunk, akkor azt mondjuk: együtt lenni Jézussal.

    Amikor azt mondjuk előre, akkor azt mondjuk: egészség. Ha azt mondjuk, hogy fölfelé, akkor sokkal inkább azt mondjuk: teljesség.

    Ha abban vagyunk, hogy előre, akkor ott azt mondjuk: eszmék és eszmények. Amikor abban vagyunk, hogy fölfelé, akkor azt mondjuk: olyanná lenni, mint Jézus, olyanná lenni, mint Ő.

    Amikor azt mondjuk az előrefelében, hogy ideológiák, akkor a fölfelében nem azt mondjuk, hogy ideológiák, hanem: engedni annak a vonzásnak, ami Jézusból, Istenből származik. Engedni ennek a vonzásnak, és kissé vagy nagyon szerelmessé lenni Istenbe.

    Amikor az előrefelé van, azt mondjuk: csoportok. A fölfelében pedig sokkal inkább: hogyan tudnánk egységben lenni egymással, és azt az egységet, amit megéltünk csoportokban, közösségekben, intézményekben, felekezetekben és egyházakban, hogy azt hogyan tudnánk kiterjeszteni, hogy mindent, ami ott szép és érték, hogyan tudnánk egyetemessé tenni. És hogyan tudnánk úgy bánni mindenkivel, ahogyan olyan jól esik lenni a közösségben.

    Az előrefelében azt mondjuk: ideálok, és azok követése, megvalósítása. A fölfelében pedig sokkal inkább: Isten képmására alakulni, és fölfedezni magunkban Jézust, az Ő arcvonásait.

    Amikor azt mondjuk, előre, ott fontos lesz az önmegvalósítás. Ha abban vagyunk, hogy fölfelé, akkor szeretnénk meghitt viszonyban lenni Jézussal.

    Amikor azt mondjuk, előre, abban ott lesz, és nagyon fontos nekünk: a biztonság. És amikor azt mondjuk, fölfelé, akkor egyre nagyobb jelentősége lesz a Jézustól kapott békének. Akkor is, ha éppen van biztonság, és akkor is, ha nincs.

    Amikor azt mondjuk, előre, ott fontos lesz a tudás és a tanulás. Amikor azt mondjuk, fölfelé, ott arra törekszünk, hogy Jézus tanítványává váljunk.

    Az előrében ott van az, hogy kereszténység. De mi van, amikor arról beszélünk, hogy fölfelé? Az a krisztuskövetés. Ezt akár úgy is mondhatnám, bizony, mondhatja, és nevezheti, és tarthatja valaki magát kereszténynek úgy, hogy a szó szoros, és valódi, és tartalmi értelmében tulajdonképpen alig-alig krisztuskövető. De kereszténynek mondja magát kulturális értelemben, a hagyomány értelmében, és sokféle más értelemben, és közben alig-alig krisztuskövető.

    Azután itt (E) azt mondjuk: vallásosság és vallásgyakorlat. Amikor fölfelé nézünk, akkor azt mondjuk: közösségben lenni a Szentlélekkel, és fölismerni az emberi lélekben a Szentlélek indíttatásait.

    Amikor azt mondjuk: hit, és a hitnek a világa – az előrefelé. És mi van fölfelé? Egy bizalmi- és személyes viszonyba kerülni Jézussal. Fölismerni Istennek azt a nagyon személyes és nagyon emberi arcát.

    Az előrefelében azt mondjuk: értelmes életet élni. Amikor fölfelé nézünk, azt mondjuk: Hogyan tudnék teret adni magamban Istennek, hogy rajtam keresztül valahogy föl tudjon ragyogni, és meg tudjon jelenni a világban?

    Amikor azt mondjuk, előre: akarunk boldogok lenni. És mi van, amikor azt mondjuk, fölfelé? Istennek, és Istennel igyekszünk együtt örülni, hogy Isten öröme lehessen a mi örömünk.

    Amikor itt (E) azt mondjuk: siker, akkor a fölfelében az van: tapsoljanak az angyalok, ne csak az emberek.

    Amikor az előrében az van, hogy győzelem, a fölfelében az van, hogy Isten ragyogásában gyönyörködni, és engedni, hogy Isten gyönyörűsége és dicsősége az embert bevilágítsa, és így ebből mi részesedhessünk.

    És végül az utolsó, amikor azt mondjuk (E): egyház, és felekezetek, az van előre. És mi van fölfelé? Amikor közösséget vállalunk minden emberrel ezen a világon. Abban a szépségben, értelemben és értékességben, ahogyan azt a személyes és bensőséges kapcsolati valóságban megéltük egymással a közösségeinkben, és Istennel a szívünkben.

    Nézzétek el nekem ezt a felsorolást! Szerettem volna valahogyan megmutatni, ábrázolni azt, hogy valódi különbség van aközött, amikor valaki értékekre hivatkozva az élete legfontosabb irányának azt tartja, hogy előre, és amikor valaki személyeknek a bűvöletében él, a szónak legjobb értelmében, és azt mondja, fölfelé. Nézzük akkor most meg ennek a kettőnek a viszonyát!

    Olyan érdekes az ószövetség embere számára is, ahogyan Jézus találkozik velünk kétezer évvel ezelőtt. Nagyon gyakran figyelhetjük azt meg, hogy az ószövetség embere arra hivatkozik, hogy fölfelé. De mit vár Istentől? Azt, hogy: előre. Azt kéri Istentől: jöjjön, és akkor, akkor… Ezt mondja: fölfelé, fölfelé! És azt akarja, és arra vágyik, és azért imádkozik, hogy előrefelé legyen egyre jobb, és egyre bővebb, és egyre gazdagabb. Tehát a fölfelé csak a szavakban van, a vágyakban pedig az van, hogy: előre.

    Azután olyan is van, hogy valakik kiállnak mások elé, és azt mondják: Fölfelé, fölfelé! De maguk úgy élnek, hogy: Előre, előre!

    Azután tudjuk olyan is van, hogy valakik, miközben valóban törekednek oda, hogy fölfelé, nagyon leértékelik és lenézik azt, hogy előrefelé. És Jézus sosem járta ezt az utat.

    Aztán olyan is van, hogy valaki azt mondja, hogy: „Jó, hát fölfelé…” De az ember alapvető döntése így szól: Előre, és hát néha-néha egy kicsit fölfelé is.

    Aztán olyan is van, hogy valaki nem is tud mit kezdeni azzal, hogy fölfelé. Hogy annyira megtanult csak előrefelé nézni, hogy a tekintetét és a fejét soha nem emeli föl. És amikor jönnek az élet nehézségei, akkor végképp valami olyasmit él át, ahogyan a tekintete egyre inkább lefelé, és lefelé hajlik, hogy: Akkor most hogyan tovább előre?

    Nézzük meg, hogy mi is lenne a krisztuskövetőnek a stratégiai döntése! A krisztuskövető ember stratégiai döntése valahogy így szól: Alapvetően fölfelé, de közben becsülve mindazt, ami előre van, addig, és úgy, és olyan módon, és olyan formában, és olyan mértékben, ami segíti azt, hogy fölfelé. Nem vetjük meg azt, hogy előre, de az előre szolgálja azt, hogy fölfelé. Mert néha valóban úgy van az, és milyen érdekes, hogy Jézus jött föntről, hogy megnyíljék végre az Ég, be ne záródjon többé, és nekünk, embereknek azt mondja, hogy van fölfelé, és ezért megtanulta azt a nyelvet, hogy előre. Amikor segített, amikor tanított, amikor gyógyított, amikor holtakat támasztott föl, akkor azon a nyelven beszélt, hogy előre. Mégpedig azért, mert a kétezer évvel ezelőtti embereknek a sokasága is azt a nyelvet beszélte. Jézus megtanulta ezt a nyelvet, hogy mit jelent nekünk, hogy előre. Amikor megtanulta ezt a nyelvet, és gyógyított, és tanított, és segített, és egészség, és élet, akkor ezen a nyelven szólított meg bennünket, hogy egyáltalán értsük egy kicsit is Őt, és hogy aztán ezen a nyelven keresztül meg tudja mutatni azt, hogy: „De én alapvetően nem azért jöttem, hogy előre, hanem én föntről jöttem, és azért jöttem, hogy fölfelé, de talán most már van egy közös nyelvünk.”

    Mit jelent ez számunkra? Ez azt jelenti, hogy amikor elkezdjük tanulni ezt a nyelvet, a fölfelé nyelvet, amikor ez a nyelvet elkezdjük tanulni, és már nem csak az előrefelé nyelven igyekszünk beszélni, akkor de érdekes, ahogy kétezer évvel ezelőtt is, különböző tévedéseink, nehézségeink fognak támadni. Hadd mondjak itt néhányat.

    Az első, amikor Jézus, mikor azt mondja: „Most mondjam azt, Mennyei Atya, hogy szabadíts meg ettől az órától? Hát, hiszen ezért az óráért jöttem.” És akkor egyszer csak, ahogy fölfeszítik a keresztre, de sokan gondolják azt, akik csak azon a nyelven beszélnek, hogy előre, hogy itt most akkor ez egy vereség, hogy többé akkor most már nincs Neki előre, hogy megszűnt előrefelé haladni. Megállt, és ez most már stagnálás, és vereség és puszta halál. És Jézus, amikor ott feszül a kereszten, akkor azt üzeni: Na, ez az a kitüntetett pillanat, amikor nem előre van a tovább, hanem fölfelé.

    De érdekes, ahogy mondjuk ezt a nyelvben, hogy útkereszteződéshez értem. Mindig úgy értjük, hogy hát, úgy vízszintesen. Megyünk, és tényleg, akkor ott jobbra, balra, előre, hátra; egy útkereszteződés, vagy még bonyolultabb útkereszteződés. De aki tudja mit jelent az, hogy fölfelé, és beszéli ezt a nyelvet, akkor tudjuk azt, hogy az életnek vannak olyan pillanatai és helyzetei, ezek drámai helyzetek, amikor útkereszteződéshez érünk, és az útkereszteződés olyan természetű, hogy nincsen előre, hanem fölfelé van az útkereszteződés. De aki nem látja ezt a világot, nem tekint fölfelé, és nem beszéli ennek a nyelvét, hogy fölfelé, ő az útkereszteződést, bár ott van tovább, fölfelé, úgy fogja látni, hogy elakadt, hogy nincs tovább, hogy vége van. Nem vége van, fölfelé van az út.

    Azután, mi lehet még nehézségünk? Az, hogy aki nem látja, hogy létezik olyan, hogy fölfelé, és nem csak az, hogy előrefelé, ő azt mondja, hogy: „Hát, ez a fölfelé, ez nagyon fenyegeti azt, hogy előre.” Mit mondanak a vallási vezetők, a farizeusok? Mit kiált a tömeg? Azt, hogy ahogy Jézus azt mondja, fölfelé, az fenyegető, fenyegető arra nézve, ahogy mi kitaláltuk, mit jelent nekünk az, hogy előre. Úgyhogy Jézusnak legyen vége, mert zavarja azt, ahogyan mi azt kitaláltuk, jó alaposan, egyénileg, és csoport szinten, és választott nép szinten, hogy előre. Tehát sokan úgy veszik, és úgy látják, hogy amikor Jézus azt mondja, itt van egy útkereszteződés fölfelé, hogy az fenyegeti azt, amit ők elgondoltak, mit jelent nekik az előre.

    A következő így szól: Sokan vannak, akik amikor ott megállnak ebben az útkereszteződésben, ahol fölfelé van a kereszteződés, akkor ők ezt veszteségként élik meg, az előre elvesztéseként, az előrében való veszteségként, és hogy abban valamiféle csökkenést élnek meg. És ez egyébként nagyon reális is lehet, és valóban így is lehet. Az ember megáll ott, az útkereszteződésben, és azt mondja: „Igen, itt most vége van annak, hogy előre.” Nem azt jelenti, hogy vége van; fölfelé van az útkereszteződés.

    Azután a negyedik. Nagyon sokan azt mondják: „Fölfelé? Ez értelmezhetetlen, ez érthetetlen, hogy valaki az élete közepén föláldozza az életét. Oly sok minden marad ki az életéből. Bűnösökért is ezt csinálja, hogy ártatlanul, és nem menekül.” Mit mondanak? „Szálljon le a keresztről!” De érdekes ez. Mit mondanak? „Szálljon le a keresztről, és tegyen most akkor megint egy tisztességes lépést előre!” jézus pedig nem száll le, mert a kereszt már nem megy előre, a kereszt fölfelé megy. És azzal, hogy a kereszt fölfelé megy, azzal, ha valaki csak úgy éli az életét, hogy előre, aligha fog tudni mit kezdeni, mert csak a veszteséget fogja látni.

    És végül itt az utolsó gondolat. De sokan vannak, akik a keresztet, és azt, hogy fölfelé, minek látják? Badarságnak, ostobaságnak, együgyűségnek. Hadd fejezzem be itt ezt az utolsó előtti gondolatot, és azután már csak egy záró szempont.

    Van egy nyelv, és ez a nyelv a fölfelének a nyelvezete. És aki föl tudja emelni a tekintetét, olyan gyönyörű a múlt vasárnapi olvasmány és evangélium, a mai olvasmány és evangélium, hogy fölmagasztalnak, és aki föltekint, ő életre talál. És hogy fölmagasztalnak, és fölemeltetek majd azért, hogy életük legyen, és örök életük, és bőségben legyen. Hogy létezik az az élet, aminek a stratégiai döntése bennünk így szól: elsősorban fölfelé. És mit fog ez akkor jelenteni? De érdekes, hogy van ez a két kifejezés, szinte szinonimaként is használható, amikor valaki azt mondja, hogy „Támadás! Előre!” És Jézus pedig mit mond? „Föltámadás, és fölfelé.” Hogy az ember óriási és legnagyobb lehetősége, hogy nem csak azt ismeri, hogy támadás és előre, élet, élet és élet, hanem azt, hogy föltámadás, és fölfelé. És hogy ezért az az élet, amit itt oly nagyon akart megőrizni, megnyerni, hogy az sokkal több, hogyha nem csak azt látjuk, hogy élet előre, hanem azt is, hogy élet fölfelé.

    Kétségkívül az élet drámai pillanataiban és helyzeteiben, ahogyan a keresztet beleszúrják és beledöfik a földbe, hogy nem egyszer, amikor azt tapasztaljuk, hogy a szónak valamilyen értelmében nincs előre, akkor az első élményünk valamiféle zuhanás lesz, valamiféle ereszkedés és süllyedés, és megkísérthet bennünket az is, hogy ez pusztán csak akkor egy vereség, valaminek vége, vagy talán ez értelmetlen, ez valami ostobaság, és csak veszteség van. Miközben egy útkereszteződésben állunk, és van tovább: fölfelé.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekNagyböjt 4. vasárnapja

    Napi Ima10 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    14

    https://youtu.be/xRBJeHw8fTE

    Nézzétek el nekem, hogy ezzel kezdem, de: hiányoztok. Egyszerűen rossz így, nem jó így, egy üres templomban lenni; hiányoztok, sokkal jobb lenne, ha itt lennétek, elmondhatatlanul jobb lenne. De most nyilván nem erről akarok beszélni, de hát, enélkül el sem bírom kezdeni. Ezt el akartam mondani rögtön a legelején, és miután ezt elmondtam, akkor mármost azt is el tudom mondani, a következő, csak mondatocskaként: De legalább így, legalább akkor így tudunk találkozni, legalább akkor így történhet köztünk és velünk együtt valami.

    A mai evangéliummal összefüggésben szeretnék rögtön a közepébe vágni, mégpedig azért, mert az evangéliumi szakaszunk közepén is van egy picinyke mondat, ami után sok mondatot hallunk. Ez pedig így szól: „Az ítélet ez: …” És most kezdésként rögtön a közepébe vágva, erről szeretnék szólni. „Az ítélet ez.” És ahogy halljuk, hogy az ítélet mi, meglepődhetünk azon, hogy az evangélista hogyan írja le Jézus szava nyomán az ítéletet. Tulajdonképpen nem valamiféle vádaskodásról van szó, nem is valamiféle ujjal mutogatásról, hanem egyszerűen csak az ítélet az… és utána azt halljuk, hogy mi kik vagyunk, és milyenek vagyunk. Hogy kik vagyunk, hogy milyenek vagyunk, hogy mit tudunk tenni, hogy mit tudunk elmulasztani.

    Összefoglalva azt mondhatnám, az ítélet az, hogy az ember találkozik a valósággal. De ez mit jelent? Mert ha csak ezt a mondatot mondom, hah…! Mit jelent az ítélet, amennyiben az az, hogy találkozzunk azzal, ami van? Az ítélet az, hogy az ember találkozik majd önmagával, de úgy, ahogy vagyunk. Az ítélet az, hogy találkozom azzal, amit tettem. Az ítélet az, hogy találkozom azzal, amit elmulasztottam. Az ítélet az, hogy találkozom azokkal, akikkel nem bántam jól. De az ítélet az is, természetesen, hogy találkozom azokkal, akiket tudtam szeretni. Az ítélet az, hogy nagyon világosan, a napfénynél is világosabban látom az egész életutamat, hogy látom a döntéseimet, hogy látom az életem következményeit. Az ítélet az, hogy egyszer csak oly világossággal találkozom nem csak azokkal, akiket egészen közvetlenül és szorosan ismertem, hanem bárkivel, és átélhetem azt, hogy nem vagyunk idegenek. Az ítélet tehát az, hogy találkozunk a realitással, a valósággal, ahogyan az evangéliumban, abban a néhány mondatban itt megjelenik. Hogy az ítélet az, és mondhatnám ezt anélkül, hogy remélem, ez bárkiben szorongást keltene, de az ítélet az, hogy már nincsen sötét, hogy sötétség nélkül az ember látja az életét, és látja Istent.

    Az ítélet az, hogy találkozunk Jézussal. Az ítélet az, hogy találkozunk Istennel. Önmagában ez a találkozás a világosságban, amiben nincsen sötétség, na ez aztán az ember számára nagy kihívást jelent. Mert itt, ezen a földön, ahogyan elhangzik e néhány mondat, hogy mi is az ítélet, ezen a földön az ember akarva-akaratlanul, tudva és tudatlanul, kisebb és nagyobb mértékben ragaszkodik a sötéthez, mert a sötétben próbálunk elbújni, és elrejtőzni, és nem látni, és nem tudatosítani. Az ítélet pedig az, hogy egyszerűen csak látunk mindent úgy, ahogy van, és mindenkit úgy, ahogy van, és már nincsen sötétség. Ez az első gondolat.

    Azután, a második gondolat, hogy ezért aztán megvan a sötétség kísértése mindegyikünk életében. Hogyha valamit nem akarunk megnevezni, valamit nem akarunk látni, valamit nem szeretnénk tudatosítani, hogy akkor elrejtőzzünk a sötétségben, vagy hogy megpróbáljunk a sötétségben élni, és utat találni. Olyan megrendítő dokumentumfilmet láttam, nem is olyan régen, még a rendszerváltás előtt, ahogyan Erdélyből sokan próbáltak átszökni a zöldhatáron, és azok, akik átszöktek, ők nyilatkoztak erről az élményükről. Olyan megrendítő volt hallgatni, hogy persze, hogy meg kellett várni, míg sötét lesz, hogy ne lehessen őket észrevenni. És persze, hát volt térkép, és készültek, amennyire lehetett. Na de a sötétben kellett menni, és sokszor… nem is ragozom. És sokszor történt az, hogy miközben a sötétben mentek, aközben átmentek Magyarországra, de nem tudván, hogy most jó helyen vannak, és hogy most már célba értek-e vagy nem, visszakanyarodtak, és mire fölkelt a nap, már megint ott voltak, ahonnan elindultak. Sokan ahogy mentek a sötétben, egyszer csak addig-addig mentek, és olyan sokat mentek a sötétben, mindig a sötétben, hogy egyszer csak már nem Magyarországon voltak, hanem Kárpátalján.

    Milyen az, amikor egyszer csak úgy följön a nap, és rájövök: Hát, tulajdonképpen a sötétben eltévedtem. Megpróbáltam a sötétben előre jutni, de eltévedtem. Ezért az ember számára mindig is nagy kísértés, hogy azért, hogy dolgokat ne lásson, hogy magát ne kelljen látnia, az életének dolgait ne kelljen látnia, azért megpróbál a sötétben menni. És az ember a sötétben könnyen elvész. Ezért így szól a második gondolatunk, hogy az embernek van egy naivitása. A naivitás így szól: „Igen, sok minden van, amit szeretnék sötétben tartani, vagy magamat a sötétben elrejteni.” De az ember a sötétben nem elrejtőzik végeredményben, hanem elveszik. És az nem ugyanaz, hogy elrejtőzünk, vagy elveszünk.

    A harmadik gondolat akkor, és itt nézzétek el, egy pici listát fogok mondani, épp csak megnevezgetem őket. Mikor erről beszélünk, hogy a sötétség, hogy az ember már nem lát ott jól, hogy ennek milyen sokféle formája van, hogy milyen sokféleképpen tudhatunk megpróbálni elbújni a sötétben, illetve nem látni az életet, a valóságot úgy, ahogy van, a realitást, magunkat és Istent. Hogy ennek milyen sokféle formája lehet! Ezt, szinte semmi mást nem akarnék, csak egymás után megnevezgetni őket, hogy hátha magunkra ismerünk egyikben-másikban, és akkor nagyobb lesz a világosság bennünk.

    Az első, így szól: Be tudjuk csukni a szemünket. Ugye, van az úgy, nézünk valami filmet, és ott történik valami, főképpen, ha az egy dokumentumfilm, és az ember úgy érzi, hogy ezt ő nem bírja látni, becsukom a szemem. És hogyha többen nézünk egy filmet, olyan is történik, hogy valaki szól nekünk, és azt mondja, hogy: „Szólj, ha már vége!” És akkor megpróbáljuk az életet úgy folytatni tovább, hogy az a valóság, amivel kapcsolatban becsuktuk a szemünket, hogy akkor az tulajdonképpen nincs, mert attól megkíméltük magunkat. Nehogy félreértsétek! Ha valaki éppen valamit nem bír, hát, csukja be a szemét. Mert van olyan. De ha az életünknek az a taktikája, hogy mindig becsukjuk a szemünket, akkor valamit érdemes volna látni, mert az talán már sok a sötétségből. Mert amikor becsukom a szemem, megkímélem valamitől magam, attól, hogy azt lássam, de kétségkívül egy sajátos sötétség borul akkor rám.

    A második: Amikor nem nézek oda, és így válok vakká, és így borul rám valamiféle sötétség. Mikor fiatalemberként a barátaimmal a mozgássérült embertársainknak próbáltunk emberi módon barátai, társai lenni, és jöttünk-mentünk az élet útjain, közös tapasztalatunk volt az, hogy ahogy éppen mondjuk toltam valakit a kerekesszékben ülve, és olyan valakit, akinek esetleg még a levegőt is úgy kellett adni, és hogy jön egy édesanya a gyerekével, és egyszer csak, ahogy már olyan hallótávolságban is vagyunk, nem csak látótávolságban, és az anya észleli, hogy a gyereke persze nézi ezt a valamit, valakiket, hát ilyet még nem látott, és akkor az anya fogja, elhúzza a kezét, és azt mondja: „Ne nézz oda, kicsim!” Ez is a sötétségnek valamiféle formája: „Ne nézz oda, kicsim!” Nem akarom hosszan, gyerünk tovább!

    A harmadik: Amikor valaki eltakarja az arcát. Ez valóságosan, és szimbolikusan is még többet is jelent, mint amikor az ember csak becsukja a szemét. Egészen az arcát eltakarja, mintha azt fejezné ki, hogy nem vagyok ott, és nem vagyok itt, és legszívesebben az, amit az arc kifejez, hogy én ez vagyok, egy személy, hogy legszívesebben ezt most eltüntetném. Az ember eltakarja az arcát is, nehogy valakit, valamit lásson, ami pedig van.

    A negyedik így szól: Amikor az ember úgy választja a sötétet, akarva-akaratlanul, tudva-tudatlanul, hogy csak valameddig kíván látni. Például csak mondjuk egy ösztönkésztetésemig kívánok látni, vagy mondjuk csak az igazamig kívánok látni, vagy csak a sérelmemig akarok látni, vagy csak önmagamig akarok látni, vagy csak a családomig akarok látni, vagy csak a baráti körömig akarok látni, vagy csak azokig a csoportokig akarok látni, amelyeknek tagja vagyok, és amely csoportokra azt mondom, hogy ezek jó csoportok. Hogy csak azokat a közösségeket akarom látni, amelyekre azt mondom, hogy ezek számomra elfogadható közösségek. Hogy csak a saját felekezetemig akarok látni, csak a saját nemzetemig és népemig akarok látni, hogy csak a saját országomig, vagy földrészemig akarok látni. Hogy talán csak eddig a világig akarok látni, ami alatt most azt értem, hogy csak eddig a Földig. Olyan gyönyörű, ahogy Szent Ágoston azt mondja: „Hát, ha van valami, ami le tud nyűgözni, egy fogyhatatlan csodálattal, kíváncsisággal, ámulattal tölt el, az a csillagos ég fölöttem.” Milyen érdekes, hogy pont amikor ránk borul a sötét, és azok a pici csillagok, hogy már az a pici fény is mit tesz az emberrel? Egyszer csak átéljük azt, hogy „Ah!”, hogy mennyivel több is van, és hogy egy pici fény is elég azon a nagy sötét égbolton, hogy az ember ne csak valameddig akarjon, vagy tudjon látni, hanem tovább.

    Azután a következő: Tudunk színvakok is lenni. A sötétségnek, a vakságnak sajátos formája. Nehogy valaki, aki éppen színvak most megbántódjék, nem kritika akar lenni, ezt együttérzéssel mondom. Bármelyikünk képes a szónak átvitt értelmében színvakká lenni. Van egy nagyon híres snooker játékos, aki színvakon játszik, miközben ott különböző színű golyók vannak. Például neki a pirost és a barnát nagyon nem könnyű megkülönböztetni. Nem egyszer, amikor játszik, a játékvezetőt meg kell kérdeznie, hogy ez most piros-e, vagy barna. Döbbenetes! De ő, egy világbajnokról beszélünk. Milyen zseniális, hogy valaki fölismeri, hogy színvak, tudja, hogy hajlamos lesz bizonyos színeket összetéveszteni. Ugye, értitek, miről beszélek? Sokféle színt össze tudunk téveszteni, értékeket össze tudunk zagyválni, keverni, valami értéket összekeverünk valami értéktelennel, az ember erre képes. Átvitt értelemben színvakká tudunk lenni. És milyen nagyszerű dolog, egy világbajnok, aki színvakként világbajnok, és azt mondja: „Kérem a bírót, mondja már meg nekem, hogy itt most melyik a barna?! Az nem mindegy, most barna, vagy piros.”

    A következő, hogy hogyan tudunk a sötétségben elveszni, ez pedig: Képesek vagyunk csőlátóvá válni. Érdekes a csőlátás, a farkasvakság. Érdekes a csőlátás, mert aki például csőlátásban van, nagyon világosan láthat pont előre, de mondjuk nem lát oldalra. Nagyon világosan láthat valamit, ami pont az orra előtt van, és egyáltalán nem lát valamit, hát, ami pedig ugyanúgy létezik, csak egy kicsit erre van, vagy arra van. Ezért, amikor valakit csőlátóként, megkérdezzük őt: „Világosan látsz? – Nagyon világosan látok.” Az igaz, de a valóságnak csak éppen egy szűk részét.

    A következő, ez a hetedik. A nagymamám jutott eszembe, akitől ezt a kifejezést hallottam, hogy az ember képes erre, amit így mondott az én nagymamám: Hóvakság. A nagymamám Budapest ostroma alatt sokakkal, a családjával lent volt az óvóhelyen. Napok, hetek teltek el a sötétben. Amikor föl lehetett jönni, a nagymamám, akinek addig kitűnő volt a szeme, ahogy följött, és hirtelen a hóról visszaverődött a fény, egy életre elromlott a látása, attól kezdve szemüveget kellett hordania. Mikor én unokaként, gyerekként kérdeztem: „Nagyi, neked miért van szemüveged?”, akkor elmondta, hogy ez hóvakság. Hát, így mondta nekem. Milyen érdekes, hogy most megint átvitt értelemben ez mit jelent? Hogy az Isten fénye az embert sosem teszi elvakulttá. Az Isten fénye az embert nem vakítja el, de kétségkívül az Isten fénye valamin itt, ebben a világban meg tud törni, és már ebben a sajátosan megtört formában tényleg tudunk elvakultak lenni, tényleg el tud az a fény vakítani bennünket. És mi azt gondoljuk, hogy az Isten fénye, de az már nem Isten fénye, az a fény már megtört valamin. Valami, most mondjuk így, egyszerűen szólva, valami nagyon evilágin, valami nagyon emberin, és attól mi elvakulttá tudunk lenni.

    A következő. Tulajdonképpen ezt már el is mondtam, a nyolcadik, amikor a szó szoros értelmében elvakultak leszünk, és ezt a hitnek valami nemes formájának tartjuk. De az elvakultság a sötétség egy sajátos formája.

    A következő, a kilencedik. Na, erről nem esik jól beszélnem, de kétségkívül, mikor elmúltam ötven, elkezdtem már nem jól látni. Most is így van, már közelre, hát, ez már nem az igazi. Elmentem az orvoshoz, és kérdeztem: „Ez mi? Én eddig jól láttam.” Az orvos kedvesen rám nézett, és azt mondta: öregszeműség. Hát, úgy jól esett volna kikérni magamnak, de kétségkívül azóta megbarátkoztam ezzel a gondolattal, hogy ez öregszeműség. Megint csak, átvitt értelemben, egy kutatás jutott eszembe. De jó lenne azt gondolni, hogy aki a hitnek a világosságára igent mondott, ahogy öregszünk és idősödünk, a hitben mindig egyre jobban elmélyülünk, és egyre inkább bölccsé válunk. A kutatások ezt nem igazolják. Sajnos – így mondom – a kutatások azt igazolják, hogy nagyon sokaknál – idősebbeknél – létrejön az öregszeműség. Tehát nem egyre mélyebb hitűvé, és egyre bölcsebbé leszünk, ahogy megy előre az idő, hanem inkább csak beszűkültté, és az nem ugyanaz. Ezt nevezhetjük átvitt értelemben öregszeműségnek.

    Azután a következő. Ahogy a szentírásban is megjelenik, ez a tizedik, hogy az emmauszi tanítványok találkoznak Jézussal, de valami hályogféle van a szemükön, és nem ismerik föl. Kétségkívül a nem jó látásnak, a sötétségnek van ez a formája, hogy valami hályogféle ellehetetleníti bennünk, hogy fölismerjük Isten jelenlétét a világban, és ez okoz valamiféle sötétséget bennünk.

    Azután a tizenegyedik. Olyan is lehet, hogy mi magunk lekapcsoljuk a lámpát. Egész tudatosan fogjuk, és azt mondjuk: „Na, itt most legyen sötét!” Az ember ezt meg tudja tenni, és akkor sötét lesz.

    Azután, a tizenkettő: Az ember próbálhat úgy sötétséget csinálni, hogy elbújik, hogy senki ne lássa őt. Most nézzétek el, hogy én ezt most egy szentbeszédben mondom, de amióta készülök erre a beszédre, azóta van bennem egy élményem, sok évvel ezelőttről, egy karikatúra. A karikatúra azt ábrázolja, hogy van egy bokros-fás terület, és a bokros-fás területnek az egyik részén ott van egy emberi csontváz. Az aláírás a következő: „A tavalyi bújócska győztese.” Hát, ha bizonyos szempontból ezt a mai evangéliumot egy karikatúrában kellene ábrázolnom, ez lenne az. Az ember naivul azt hiszi, hogy el tud bújni, el tud rejtőzni, hogy érdemes sötétet csinálnia, érdemes a vakságnak, a sötétségnek sokféle formáját akarva-akaratlanul, tudva-tudatlanul választania, mert talán úgy az élet majd nem fáj annyira, vagy talán majd akkor nem kell látni valamit, ami van, vagy valakit, aki van, beleértve önmagát is. De nem az történik, hogy az ember ügyesen akkor elbújt, hanem hogy elveszett, és az nem ugyanaz.

    Így szeretnék most váltani ebben a beszédben, hogy most akkor hagyjuk már a sötétséget, mert elég. És ahogy azt mondjuk, hogy elég, egyszer csak elénk áll Jézusnak a szava, aki azt mondja, hogy: „Legyen! Azt akarom, hogy örök élete legyen, hogy éljen!” Ez olyan gyönyörű! Hogyha ki kellene emelnem a mai evangélium számomra legcsodásabb szavát, akkor az ez a mondat, és ebben a mondatban ez a szó, hogy „Örök életük legyen!” Mindig oda tesszük a hangsúlyt, hát örök élet. És itt azt mondja Jézus, hogy: „Legyen!”

    Ez alatt a következőt értem, és erről szeretnék akkor most szólni. Mit jelent ez számunkra? Ez azt jelenti, hogy amikor a sötétség bizonyos formáit választjuk, akkor valami olyasmi történik, hogy erőt vett rajtunk a kísértés, a szorongás vagy a félelem, az aggodalom, vagy a kétségbeesés, amit egyszerűen így mondhatnék: Miért választja az ember a sötétet? Mert valami rosszal kapcsolatban, amit tett, vagy tapasztalt, vagy vele tettek, azt gondolja, hogy „Nincs tovább.”, hogy az az örök, az a maradandó, és az a végérvényes, az a rossz. És a másik aggodalmunk, félelmünk, szorongásunk, rettenetünk és kétségbeesésünk, hogy valami jó, amit valamikor fölismertünk, vagy vágytuk, vagy akartuk, vagy reméltük, hogy az a jó már nem lesz soha többé, hogy vége. Hogy valami jó végérvényesen véget ér, valami olyan jó, ami nélkül nem akarunk élni. Így foglalnám össze azt a félelmet, szorongást, aggodalmat és kétségbeesést, hogy az ember miért választja sokszor a sötétet. Ezt úgy is mondhatnám, az ember választja a sötétet azért, mert egyszer csak letarolta őt a bűn, a saját bűnöm, például, de nem látok tovább, és azt gondolom, hogy itt a vége.

    Úgy szeretem a gyerekeket, ahogy a gyerekek mennek a felnőtthöz, és mindig, és újból és újból tudják ezt kérdezni: „És mi van utána? És aztán mi lesz?” Akkor mondja a felnőtt: „Aztán, az lesz. – És aztán mi lesz?” Valahogy a szó legnemesebb értelmében a gyermeki részünknek ez a szabad, önfeledt hite, ahogy aztán már a felnőtt, akiben élő ez az eleven gyerek, azt tudja mondani: „És aztán mi lesz?” – Itt a bűn. De nem ezzel van vége. Aztán mi lesz?

    Ezért a hitünk ebből a szempontból azt jelenti, hogy nagyon is merjük látni a saját bűnünket is, meg a sötétet, a mocskot is látjuk, de tudjuk, hogy nem csak bűn van, hanem megbocsájtott bűn is, hogy az van utána. Nem csak a bűnt ismerjük, hanem azt a bűnt, aminek okán, utána valaki bocsánatot kért, hogy mi ezt a bűnt is ismerjük. Tehát nem tagadjuk a bűnt, hanem tudjuk, hogy a bűn után van valami. Nem csak a sötétet ismerjük, és rettegünk tőle, vagy éppen azt gondoljuk, talán majd abban menekülhetünk meg, hanem ismerjük azt a sötétet, amire egyszer csak azután majd valami világosság virrad. Nem csak a betegséget ismerjük, a szónak valódi, és átvitt értelmében, a testnek és a léleknek valami nyomorúságát, hanem azt a betegséget, és azt a nyomorúságot is ismerjük, amire egyszer csak valami gyógyulás, és valami irgalom érkezik.

    Vagyis, amikor a hitünkről beszélünk, ami ebben az evangéliumban olyan hangsúlyossá lesz, ez a hit azt jelenti, most a világosság-sötétség összefüggésében, hogy tudjuk, hogy van utána, hogy tudjuk és látjuk, hogy van tovább. És ha ezt még pontosabban akarnám mondani, így mondanám. Olyan érdekes, ahogy azt mondjuk, hogy: „Jaj, hát az ember hisz Istenben, mert hát – ahogy a világban ez elhangzik, hát – úgy nem tudjuk, hogy van-e vagy nincs.” – mondják sokan. Bizonytalan, hogy van-e, vagy nincs. Olyan bizonytalan, hogy föltámadt-e, vagy nem. Ez a hit, amiről itt szó van, nem arra irányul, hogy valami, ami bizonytalan, arra mi azt mondjuk: „De biztos, hogy van!”, (hanem) épp fordítva, hogy az ember a saját bizonytalanságát ismeri föl. Az ember a saját sötétségét ismeri föl, esendőségét, korlátoltságát, szűklátókörűségét, és vakságát ismeri föl. Ezért az ember azt mondja: Kétségkívül, Isten van, de nem mindig látom. A jó, aminek az elvesztésétől félek, van, csak éppen most küzdenünk kell érte. A szép, az igaz van, csak néha nem látom megvalósulni. Ettől kétségbe is tudok akár esni.

    Tehát hogy a hit nem arra vonatkozik, hogy arra irányul, ami vagy van, vagy nincs, tehát ami bizonytalan. Pont fordítva, hogy az ember belátja, hogy itt hitre lesz szükség ahhoz, hogy valaminek a valóságát tudjuk és merjük látni, és állítani, amit nem mindig látunk, amiben mi magunk el tudunk bizonytalanodni. Mint ahogy az ember bekerül a sötétbe, és úgy van: „Most végképp elveszünk!” De aztán jön a hajnal.

    Most akkor elérkeztem a beszédnek a végére. Mi a mi reményünk? A reményünk az, hogy a lélek résein átragyog Isten világossága. Ahogy fölnézünk az égboltra, abban a hatalmas ránk boruló sötétségben is az a picike kis fény elég ahhoz, hogy elevenen tartsa bennünk annak a tudatát, és ezt nevezhetjük hitnek, hogy van világosság, hogy VAN. Az óriási lehetőségünk az, hogy döntünk emellett a világosság mellett, lesz, ami lesz, mert tudjuk, hogy van tovább, és van utána. Akármekkora is a betegség, a fájdalom, a szenvedés, a sötétség, a bűn, a megpróbáltatás, és a többi. Ezért most eljutok itt a záró gondolatig.

    Tehát akkor fölismerem azt, hogy nem az a bizonytalan, hogy Isten van-e, vagy nincs, hanem én vagyok bizonytalan, és ezért szorulok rá a világosságra, és annak a tudatára, hogy a sötétségben is tudom, hogy a világosság létezik. És Isten pedig Jézus által, ebben a mai evangéliumi történetben azt mondja: „Tudom, hogy megpróbáltok elbújni a sötétben, hogy a valóságnak a részeit ne lássátok, de én azt üzenem nektek, hogy azt akarom, hogy ti tudjátok, nem csak élet van, hanem örök élet. Hogy ti tudjátok, hogy van élet, és van tovább, és van utána. Úgy hívjuk: örök élet.”

    Jézus elénk áll, és azt mondja, hogy „Mindenképpen van élet, és mindenképpen van tovább. És én azt akarom, hogy legyél!” És ez olyan gyönyörű, mert egyszer csak ebben fölismerjük azt, hogy mennyi erőfeszítésünk van arra nézve, hogy valakivé legyünk, valakivé, és legyünk, és az ember el tudja véteni az utat, és miközben valakivé akar lenni, aközben a sötétség tréfát űz velünk, és végül nem valakivé leszünk, válunk, hanem csak valamivé. Éppen gazdaggá, sikeressé, vagy híressé, ilyenné, olyanná, amolyanná, főnökké, elismertté. Hagyjuk is a sort! Hogy az ember legmélyebb vágyai között az van, hogy valakiként legyen. És a mai evangéliumban Jézus azt mondja: „Ne akarjatok csak valamivé lenni, az kevés nektek. Akarjatok valakivé válni, lenni, és maradni! És az én válaszom a ti vágyatokra az, hogy akarom, hogy örök életetek legyen.”

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekNagyböjt 3. vasárnapja

    Napi Ima15 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    07

    https://youtu.be/naxV3VhGoe8

    Egész röviden csak, ennek a helyzetnek a hátteréről annyit, amit hallottunk az evangéliumban, miközben tudom, hogy tudjátok, tehát csak, hogy fölelevenedjék ez számunkra. Mit keresnek ott a pénzváltók, mit keresnek ott az állatok, a galambok? Becslések szerint, történeti kutatók becslései szerint a húsvéti ünnepekre, amire itt utalás történik, körülbelül akár egymillió ember is érkezhetett, illetve lehetett Jeruzsálemben, mégpedig a környező világnak nagyon sok pontjáról, azért, hogy részt vegyenek a kultuszban, az áldozat bemutatásában, és az imádságban. Ezért aztán ez egy remek lehetőség volt egyrészt arra, hogy az áldozat bemutatásához szükséges állatokat ott adják és vegyék, másrészt a pénzváltók szerepe, hogy a sok felől jött emberek pénzét át tudják váltani, akik ez által megerősítették a választott néphez való tartozásukat, és befizették a templom adóját.

    Tehát összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az állatok, a galambok, a pénz, az árusok, és mindenki része lett már annak a szokásnak, a hagyománynak, a kultúrának, beleérve a vallásos hagyományt és kultúrát, sőt, sajátos értelemben az istentiszteletnek a rendjének is részévé vált, amire egyszer csak Jézus odamegy, és fölborogatja, és azt mondja: „Ti mit csináltok itt? Mit tesztek Isten házával?” Arról szeretnék tehát beszélni, hogy van-e valami olyasmi az életünkben, amit érdemes volna fölborogatni? Erre mondhatjátok azt, hogy: „Na jól van. Hát pont az élet most nem kímél senkit, borogat az annyi mindent az életünkben, torkig is vagyunk vele.” Kétségkívül ez így van, de mi itt most az Istennel való kapcsolatunk szempontjából elmélkedünk, és erre nézve, érdemes föltenni a kérdést: Érdemes-e valamit fölborogatni az életünkben? Valami olyasmit, ami már szokássá vált, valamiféle rutinná, valamiféle hagyománnyá, esetleg valami olyan rutinná és szokássá, ami akadályoz bennünket az Istennel való kapcsolatban. Esetleg olyan szokássá és rutinná, ami egyébként föl se tűnik, se nekünk, se a többségnek, hogy az akadályozza az Istennel való kapcsolatot. Mégpedig azért nem tűnik föl, mert a hagyománynak és a kultúrának – akármilyen szomorú is, de – a részévé vált. Beleértve a vallásos hagyományt, és a többit.

    Erről szeretnék tehát beszélni, és mondanám egymás után a gondolatokat. Rövidek lesznek. De arról szeretnék most beszélni, hogyha fölismerjük azt, hogy vannak bizonyos szokásaink, rutinjaink, amiket érdemes letenni, akkor mit tehetünk.

    Az első gondolat így szól: Ha fölismerünk ilyet, valamit föl kéne nekem borogatni az életemben azért, hogy az Istennel való kapcsolatomat szabadabbá tegyem, hogy akkor a régiek bölcsessége nagy bölcsesség, szokást szokással lehet legyőzni. Hiszen egy szokás nem véletlen így mondjuk, szokás, rutinná vált, ami azt jelenti, alkalmazkodott hozzá a testünk, az agyunk, az idegrendszerünk, a hormonháztartásunk. Vagyis ténylegesen, ha egy rossz szokást le szeretnénk rakni, ami lehet, hogy egyébként önmagában azt mondhatnánk, nem is rossz, de nem segíti az Istennel való kapcsolatot, akkor új szokások kialakítására lesz szükség, nem egyszerűen csak egy-egy nemes tettre.

    Olyan érdekes, éppen Ferenc pápa beszélt most erről, hogy nem csak egy-egy hősies gesztusra vagyunk meghívva, hanem a mindennapi tanúságtételre. Az első gondolat tehát így szól, hogy szokást szokással lehet legyőzni. És ha mi eredményesen szeretnénk azt, hogy olyan szokásaink legyenek, amik az Istenhez közel visznek, akkor ez azt jelenti, hogy nem egy-egy tettre van csak szükségünk, (hanem) szokások kimunkálására.

    Második gondolat. Felejthetetlen nekem az, egyszer egy neves szakértő mondta ezt, humán tudományokban jártas valaki, hogy tíz emberből körülbelül kilencre igaz az a tapasztalata szerint, hogy jönnek hozzá, és azt mondják: „Próbáltuk ezt megváltoztatni, próbáltuk másképp csinálni, próbáltuk így-úgy, ezt átalakítani – kudarc.” És ha elkezd velük beszélgetni, akkor a következő derült ki számára: tíz emberből körülbelül kilencre az volt érvényes, hogy a kudarc oka az volt, hogy az új szokás kimunkálására nem fordított vagy elég időt, vagy elég energiát. Tehát a kudarc nem volt kőbe vésve, egyszerűen azt az új szokást olyan rövid idő alatt, vagy olyan kevés befektetett energiával nem lehet létrehozni.

    Tehát a második gondolat így szól, ha jó szokásokat akarunk most, most behozni az életünkbe… Márpedig az élet nem kímél bennünket, és most rá leszünk szorítva. Mert most nem fogunk tudni így találkozni egy hétig, kettőig, háromig, négyig, ki tudja azt. De ez a két, három, négy hét lehetőséget ad arra, az már lehetőséget ad arra, hogy tudatosan új, jó szokásokat vezessünk be az életünkbe. De ahhoz időre és energiára is szükségünk lesz.

    A következő gondolat így szól: Eredményesen akarjuk csinálni? Azt mondják az okosak, az új szokásokat kapcsoljuk már meglévő jó szokásokhoz. Nézzétek el ezt az egyszerű példát, de nagy valószínűség szerint a többségünk mos fogat reggel és este. Ezt nevezhetjük jó szokásnak. És hogyha most arra jutottunk, hogy már nekünk is elegünk van például abból, hogy azt mondjuk a nagyböjti gyónásunk során, hogy „Nem szoktam reggel imádkozni, mert elfelejtem, mert rohanni kell. Elfelejtem az esti imát, mert akkor már olyan fáradt vagyok.”, kössük össze a fogmosással. Mert a fogunkat úgyis megmossuk, akkor időt, energiát spóroltunk, már csak egy jó szokáshoz kell kapcsolni ezt az új jó szokást, és ez nagy segítségünkre lesz.

    A következő gondolat így szól. A szentírásban ezt mondja a szent író: „Nem kellett Jézust fölvilágosítani, hogy mi lakik azt emberben, tudta ő azt jól.” Na, sok mindent mi is tudunk elég jól. Például elég jól ismerjük a gyarló emberi természetünket. Ezért az is lehetséges, hogy azt mondjuk: „Igen ám, de ezek a rossz szokások nem véletlenül, hogy vannak. Tulajdonképpen ezek már függőségszámba mennek. Részei a pillanatnyi egyensúlyomnak. Mert amikor feszült vagyok, stressz alatt vagyok, szorongok, ideges vagyok, dühös vagyok, indulatos vagyok, valami ér engem, akkor megjelennek a kísértéseim, hogy a függőségekkel hozzak létre rövidtávú egyensúlyt.” Ha már ismerjük az emberi természetünket, lehet, hogy bizonyos területeken érdemes beismerni, nagy valószínűséggel a függőségre hajlamos természetemet nem tudom megváltoztatni, főleg nem ripsz-ropsz.

    Mi az, amit ilyenkor tehetünk, hogy a realitás talaján maradjunk? A kártékony függőségeinket alakítsuk kevésbé kártékony függőségekre. Egyszerűen váltsunk függőséget! Nézzétek el, hogy ezt így mondom, de mégis csak, képzeljük el, hogy valaki az egyensúlyát, most már begyakorolt egy új egyensúlyt az elmúlt egy év alatt, már rászokott a sok italozásra, már rászokott az agresszív magatartásra, már, már, ezek már neki új rossz szokásai. Képzeljük el, hogy azt mondja: „Ó, hát de muszáj valamit csinálni, valamivel kitölteni az időt, lefoglalni magamat.” Képzeljük el, hogy ez a valaki úgy dönt, hogy mostantól kezdve átformálja az irányultságát arra, hogy már ő pedig most mozogni fog, és sportolni fog, és kimegy, és sétál, és fut, és csinálja. Lehet, akkor ezt csinálja már heti hat nap, és naponta kétszer is csinálja. És akkor ezt összefüggésbe hozza azzal, hogy az se mindegy, hogyan táplálkozik, és számolgatja a kalóriákat. Ezt elsőre hajlamosak vagyunk megmosolyogni, de kérdezzétek meg a feleségét vagy a férjét! Az fog akkor történni, hogy egy kifejezetten kártékony, és másokat is fenyegető függőséget sikerült lecserélnie. Az is függőség lesz, kétségkívül, de mindenki jól jár vele. Ez tehát a következő lehetőségünk. Okos ember az, aki a kártékony függőségeit esetleg ésszerű függőségekre, kevésbé káros függőségekre cseréli.

    A következő gondolatunk így szól. Itt két gondolatot is szívesen egymás mellé teszek. Mi alapján alakítsuk ki az új szokásainkat? Márpedig most rá vagyunk szorítva. Az egyik, hogy ne fenyegesse a hosszútávú céljainkat, beleértve az üdvösségünket, beleértve a család összetartozását, a társkapcsolat stabilitását. És sorolhatnám. Szóval, tartsuk szem előtt a hosszútávú céljainkat, mert az emberi természetünk egyik gyöngesége az, hogy nem egyszer, ha az élet a nehézségével ránk telepszik, akkor elveszítjük szem elől a hosszútávú célokat, és a rövidtávú egyensúlyunkat akarjuk létrehozni, kerül, amibe kerül.

    Ezért egy következő gondolat így szól: Megbecsülhetünk minden olyan magatartásformát, ami úgy járul hozzá a rövidtávú egyensúlyunkhoz, hogy nem fenyegeti a hosszútávú egyensúlyunkat. Hadd hozzak megint itt egy egyszerű példát. Mosolyoghattok ezen, de nem egy, nem két emberrel beszéltem már, aki azt mondta, hogy őneki annyira jól tud esni egy forró zuhany, egy meleg kádfürdő. Milyen érdekes, hogy ezeket az egyszerű dolgokat hogy le tudjuk becsülni, és azt szoktuk rájuk mondani, olyan lenézően, megvetően, hogy: „Pótcselekvés.” Hát, magunk között szólva, ha én együtt élnék valakivel, inkább azt kérném, hogy fürödjön, mint sem, hogy kiabáljon velem. Fürödjön! Ezért minden olyan szokás, amihez szinte gondolkozás nélkül jó örömmel tudunk nyúlni, és a rövidtávú egyensúlyunkat általa létrehozzuk úgy, hogy nem fenyegeti a hosszútávú egyensúlyt, ne nevezzük lekicsinylően pótcselekvésnek, nagyszerű dolog az.

    A másik, amit ide akartam hozni, megint csak minden olyan cselekvés, amit szokássá teszünk üdvözlendő, ami nem fenyegeti a kapcsolatainkat. Ez a második, és a kiegészítő gondolat, hogy úgy hozzuk létre az új egyensúlyainkat, hogy az ne fenyegessen másokat.

    A következő gondolat, és most megyek már a neheze felé. Azért az a tapasztalatunk az emberi természetet ismerve, hogy az eddig elmondottak a többség számára, amikor igazán helyzet van, sutty, eszünkbe se jutnak. Mi az, ami a szívünk mélyéről tud bennünket indítani, ha már a bölcs belátás nem elég erős? Akármennyire is nem esik ezt jól kimondani, de a félelem és a szenvedés ezek közé tartozik. Megint csak le szoktuk becsülni a szenvedést és a félelmet abból a szempontból, mint motivációs erő. Márpedig, magunk között szólva, jövő héten már nem fogunk tudni így összejönni, és ez akár eszünkbe idézheti azt, amiről nem szívesen beszélünk, de valószínű, hogy közös történetünk, hogy nem szeretnénk meghalni, hogy van bennünk kisebb-nagyobb félelem a haláltól. Nem szeretnénk szenvedni, és nem kívánunk megfulladni, és ezt nem akarjuk, hogy másokkal is megtörténjen. Ha valaki most ki tud alakítani másfajta jó rutinokat azért, mert fél, hát akkor legyen így. Azért, mert el akarja kerülni maga és mások szenvedését; hát legyen így.

    Miért kellene elmenekülnünk ez elől a félelem elől, aminek van egy reális tartalma? Reálisan félünk attól, hogy idejekorán meghalhatunk mi, vagy mások, és reálisan félhetünk attól, hogy akár meg is fulladhatunk. Hát, ha ez a félelem motivál bennünket, hogy jó szokásokat alakítsunk ki, hát, akkor motiváljon ez. Nincs benne semmi szégyellni való.

    A következő gondolat így szól: Ahogyan a szakirodalom erről beszél, hogy nem egyszer a már begyakorolt szokásaink olyan erővel vannak jelen az életünkben akkor is, ha már fölismertük, hogy nem jó, akkor is, ha akadályozzák az Istennel való kapcsolatot, hogy nagyon nehéz őket letenni. És azt mondják a hozzáértők, na ilyenkor arra van szükségünk, hogy fölismerjük, mi az, ki az a több, ami énnekem, minekünk valamiképpen többként jelenik meg, mint az a rossz szokásunk, amit szeretnénk elhagyni. Egy rossz szokást nagyon nehéz elhagyni csak úgy, mert rossz szokás, de ha látom, hogy ez szenvedést okoz a gyerekeimnek, akiket meg annyira szeretek… Hát, ha megkérdeznék tőlem, kinek akarok jót ezen a földön? Hát, a gyerekeknek. Akkor megtaláltam valakit, vagy valakiket, valamit, amire azt tudom mondani: „Ez tényleg több nekem. Ő, vagy ők többek nekem, mint az a szokásom, amit most szeretnék lerakni. Bár az a rossz szokásom a rövidtávú egyensúlyom része.”

    És akkor most jutunk a vége felé. Mi az, ami ilyenkor segíthet? Megint csak hadd maradjak a konkrét, és praktikus dolgoknál. A figyelmünket szükséges lesz elterelni. Jön a szokás, mint kísértés, már csinálnánk is, nagy erővel megjelenik. Megint csak az emberi természet ismeretéből tudhatjuk, egy erős szokás olyan erővel jelentkezhet, hogy körülbelül fél óra tudatos figyelemátirányításra lesz szükségünk. Nem elég csak arra törekedni, vagy gondolni, hogy valamit ne csináljunk, mert a figyelmünk ott maradhat akörül, amit nem akarunk csinálni. Tudatos figyelem átirányításra lesz szükség, ami a figyelmünket valóban leköti, és amire mi magunk azt tudjuk mondani élményszinten, hogy ez a valaki, vagy valami nekem tényleg fontos, tényleg a figyelmemet meg tudja ragadni. Fél óra alatt a többségünk át tud állni, és ez nagyon jó hír.

    A következő gondolat. Amikor Jézus fölborogatja az asztalokat, szétszóródik ott a pénz, a madarak el… és az állatok össze-vissza, akkor hajlamosak az ottani emberek azzal foglalkozni, hogy: „Milyen alapon teszed meg? Nézd meg, mi lett a pénzzel, az asztallal, az állattal, a madárral?!” Tulajdonképpen mi is hasonló helyzetben vagyunk. Az élet most még inkább fölborogat nagyon sok mindent, ami számunkra az Istennel való kapcsolatunknak része, beleértve az istentiszteletet és a kultuszt. Ezért mi magunk is hajlamosak lehetünk arra, hogy arra irányítsuk a figyelmünket, hogy hol gurul a pénz, hol van a bárány, hol van a kos, hol van a madár, hol van az asztal? Emlékeztek, mit kérdeztek ott Jézustól? „Ki vagy te?” Ha nem is szó szerint így kérdezték. „Milyen alapon teszed meg? Milyen csodát teszel, hogy te ezt teheted itt?” Ez a kérdés mire vonatkozik? „Lehet, hogy te egy próféta vagy? Lehet, hogy a prófétánál is több? Az a valaki, akire várunk? Mert ha te egy próféta vagy, vagy az a valaki, akire várunk, akkor te megteheted.

    Ez mit jelent a mi életünkre vonatkozóan? Amikor nagyon sok minden felborul az életünkben, hajlamosak vagyunk a figyelmünket arra összpontosítani, hogy mi az, ami fölborult, hova gurult a pénzünk, hol az állat, hol a madár, hol az asztal, ahelyett, hogy azt a kérdést tennénk föl: „Te ki vagy? Mert ha az a valaki vagy, akiben hiszünk, az más. Ha te itt vagy, és te az a valaki vagy, akiben remélünk, az más.” Ez mit jelent? Hogy a keresztény reménységünknek a forrása nem az, hogy ezen a földön majd valami így lesz, vagy úgy lesz, hanem hogy akármi, akárhogy lesz ezen a földön, az bennünket Jézustól nem szakíthat el. Ez a keresztény reménységünk forrása.

    Emlékeztek-e, hogy mit mond Jézus? Azt mondja: „Ezt az egész templomot akár le is…” Nem így folytatom, nem így mondom. Azt mondja: „Három nap alatt föl tudom építeni ezt a templomot.” És a testének a templomára gondol. Mi ez az időszak, aminek most nekilátunk? Hogy „De mi lesz a templommal? Mi lesz a misével, az eucharisztiával, az áldozással, a jól begyakorolt szokásainkkal, a hagyománnyal, a rítussal? Mi lesz most ezzel?” Hogy ez egy veszteség nekünk. Nagyon is érdemes siratni a veszteségeinket, de egy idő után a figyelmünket a személyre fordítani. Mert Jézusnak mi a válasza, és mi a történelmi tapasztalat? Jézusnak az a válasza, hogy ez a templom lehet, hogy most van, és majd nem lesz. És tudjuk, tényleg így történik. Hogy az a kultusz, az lehet, hogy egy idő után majd nem lesz úgy. És tényleg úgy történik. Én most csak egy asztalt borogattam föl, meg a pénz szóródott el, de itt eltelhetnek ezer évek úgy, hogy még templom se lesz – mondja az ószövetség választott népének. Ki az, aki lesz? Hát, Ő maga. És ez hogyan alakulhat válasszá bennünk?

    Jézus azt mondja: „Akármi megszűnhet, de én három nap alatt ezt a templomot fölépítem, és nem szűnik meg.” Vagyis van egy meghívásunk, hogy akármi is a veszteségünk, és akármi is szűnik meg, és lesz majd később, fölfedezzük magunkat, mint templomot. Fölfedezzük a lelkünket, mint tabernákulumot. Fölfedezzük a szívünket, mint a Föltámadt Jézussal való találkozás színterét és helyét. Fölfedezzük önmagunkat gyarló emberségünkben, mint papot, hogy rátaláljunk magunkra, mint áldozatbemutató személyre. Hát, ennek mi akadálya? Hogy ami a hitünk, a reményünk, és a szeretetünk alapja, elvehetetlen tőlünk. Kétezer évvel ezelőtt, mikor megkérdezik Jézust: „Hogy merészeled ezt csinálni?”, akkor Jézus a maga módján, most ezt mi így mondhatjuk, azt mondja: „Fedezzetek föl engem, és fedezzétek föl magatokat!”

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekNagyböjt 2. vasárnapja

    Napi Ima13 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    28

    https://youtu.be/ap0hnnzvoIQ

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekNagyböjt 1. vasárnapja

    Napi Ima10 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    21

    https://youtu.be/cf1Er8be0WU

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekÉvközi 6. vasárnap

    Napi Ima4 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    14

    https://youtu.be/YOL4_TrKe9k

    Együttérző lettem Jézussal, mert ebben a történetben tulajdonképpen Ő rosszul jár, a szónak most egy nagyon is érzékeny, emberi megfontolása alapján. Kér valamit ettől az embertől: „Légy szíves, ne híreszteld ezt a dolgot!” De nem így történik. Miközben ő jót tesz azzal a leprás beteg emberrel, csak mondja, híreszteli. S akkor mi a következménye? Hogy még csak akkor nem is mehet be a városba, elhagyatott helyeken kell tartózkodnia. De persze azért ott is jönnek az emberek, tehát ott is akkor dolgozhat tovább, most mondjuk így. És mi lesz vele?

    Tudjátok, lett egy rossz érzésem, hogy ennek az evangéliumnak kapcsán, ha az igazságnak csak azt a részét mondjuk, hogy ez egy gyönyörű találkozástörténet, amely találkozástörténetben föltárul Jézus isteni természete, és azután pedig az evangélium ellenállhatatlan sodrása. Ez persze nagyon igaz, és beszélhetnénk erről, hogy hogyan tárul föl a gyógyulástörténetben Jézus istensége, majd hogy aztán ez a jó hogyan veti a hullámokat, és hogyan terjed tova az örömhír. Hát, de akkor mi lesz Jézussal? Hát akkor olyan érzéketlenek leszünk, hogy akkor pont valami olyasmit nem látunk meg, aminek ebben a történetben ott van a helye, hogy Jézus meglátja annak az embernek a nyomorúságát. Milyen érdekes, hogy milyen könnyűszerrel képesek vagyunk nem meglátni Jézusnak a nyomorúságát, vagy a nehézségét. Ezért ebben a beszédben én most nem Jézus istenségéről fogok beszélni, hanem az emberi részekről. Az emberségről, mégpedig abból a szempontból, hogy a szinte nem látványos, elhanyagolható részletnek, apróságnak, lényegtelenségnek tűnő dolgokat próbáltam csokorba szedni.

    Ahogyan ez egy találkozástörténet, de beszélhetnénk arról, hogy hogyan mennek tönkre a kapcsolatok, hogy milyen sokan vannak, akik azt mondják: „Olyan észrevétlenül ment tönkre. Nem is vettem észre, hogy egyszer csak a feleségem beadta a válókeresetet, hogy egyszer csak elköltözött. Hogy egyszer csak a férjem elém állt, és azt mondta: <<Már rég mással is élek.>>” Ez hogyan történhet meg? És hogyan van az a szinte észrevétlen jó, mert ez lenne most a beszéd középpontjában, a szinte észrevétlen jó. Az a szinte észrevétlen jó, ami közben ha megjelenik, egy találkozás kivirul, a kapcsolatok fönnmaradnak, és valami jó születik belőlük. Erről szeretnék most beszélni, az észrevétlen jóról. Zárójel: csak egy pici mondatocska, hogy bár ütköztetem Jézus magatartását ennek a meggyógyult embernek a magatartásával, nem arról akarok beszélni, hogy Jézus milyen jó, és ez a másik ember meg aj, mennyire gyönge. Nem erre akarok most figyelni, hanem csak a realitást figyelembe véve beszélni a szinte észrevétlen jóról, aminek óriási jelentősége van.

    Akkor az első gondolat így szól: Jézus egészen nyilvánvalóan figyel, odafigyel, és figyelmes ezzel az emberrel kapcsolatosan, észreveszi a nyomorúságát. Miközben azt látjuk, hogy amikor ő pedig azt mondja: „Légy szíves, erről senkinek ne szólj! Ne szól, ne szólj!” Szigorúan megmondja neki. Olyan, mintha ez az ember egyáltalán nem figyelne rá, nem figyel rá. Ha van valami, amit az evangélium kihangsúlyoz, az, hogy szigorúan ráparancsolt, hogy ne. Nem számít. Azért, mert ez a meggyógyult ember rosszindulatú lenne, kárt akarna okozni? Szó sincs róla. Lehet, hogy egyszerűen csak arról van szó, és itt aztán az okokat sorolhatnánk, hogy nem figyel rá, hogy nem figyel a találkozásbéli partnerére. Nem figyel a kapcsolatban a másik személyre. Nagyon pontosan kifejezi, mire van szüksége, és nem figyel a másikra. Ez tehát az első gondolat.

    Mi itt az észrevétlen jó? Az, ahogyan Jézus figyel, és odafigyel, és figyelmes. Közben milyen észrevétlen, ahogyan ezt a másik nem teszi meg. Ugye, milyen sok érvet tudnánk mondani. „Jó, hát híresztelte, mert boldog volt. Jó, hát híresztelte, tulajdonképpen a háláját fejezte ki. Jó, hát híresztelte, mert jó hírét akarta kelteni Jézusnak.” És ez mind lehet igaz, és akkor is igaz az is, hogy nem figyelt a partnerére, akivel találkozásban volt, aki egyetlen dolgot kért csak tőle.

    A második gondolat így szól, így fogom mondani egymás után. A második így szól: Mi ez az apró jó? Lehet, nem is annyira apró, hogy kétségkívül Jézus ebben a beteg emberben egy egész személyt lát. Látja a személyét, és ahogy látja a személyét, fölismeri, mire van szüksége. Azt meghallja, érzékeny, megteszi, azután egyengeti a sorsát, a jövőjét, mit tegyen – nem ragozom. De ez a meggyógyult ember nem látja Jézus személyét. Azért gyaníthatjuk, hogy nem látja, mert nagyon pontosan mi az, amit lát? Azt a valakit, aki őt meg tudja gyógyítani. Azt a valakit, aki neki adhatna valamit. Azt a valakit, aki talán még az ő sorsát is jóra tudja fordítani. Azt a valakit, aki talán még csodát is képes tenni. Vagyis, mi az, amit lát ez a meggyógyult ember? Nagyon jól látja a saját nyomorúságát, hiányait, szükségleteit, baját, és nagyon világosan látja, hogy ki az, aki őneki segíthetne. De ez nem jelenti azt, hogy ő Jézus egész személyét látja. Vagy ha nem is látja, hát legalábbis megvan benne az az érzékenység, hogy nyilván Jézus sokkal több, mint csak egy gyógyító, sokkal több, mint aki éppen itt és most valami jót tesz vele. És hogy honnan tudjuk, hogy sokkal több? Hogy egyszer csak Jézus azt mondja: „Te is tehetnél nekem valamit.” És az már eltűnik.

    Tehát a második gondolat így szól. Mi ez a talán nem is apró jó? Ez az, hogy Jézus az egész személyt látja, és ehhez a személyhez fordul. A másik ember pedig rengeteg mindent lát, de – így mondanám most kicsit karcosan – csak a saját érdekei alapján. Ezek lehetnek érthető érdekek, az egészség, a beteg… nem ragozom, nem látja az egész személyt.

    A harmadik gondolat így szól: Kétségkívül Jézusban ott van az érzékenység. Még így is, így mondanám: finomság. Egy leprás emberhez aztán odamenni? Tudjuk, hogy azért kellett kiabálnia, hogy távolságot kelljen tartani. És erre Jézus odamegy hozzá, és megérinti. Mi ez a finomság, ez az érzékenység? Hogy ez az ember azt mondja: „Ha akarod, megtisztíthatsz engem.” És milyen szép ez, ahogy Jézus szó szerint visszamondja: „Igen. Ezt akarod? Na, ha te pont ezt akarod, akkor én pont ezt mondom neked, és pont ezt csinálom. Azt mondtad, ha akarod, megtisztíthatsz engem. Most megérintelek, miközben te fertőző beteg vagy, és azt mondom, akarom, hogy tisztulj meg.

    Itt egyszerre jelenik meg a figyelem, a figyelmesség, az odafigyelés, és ez az érzékenység, a tapintat. Ugye, a szó szoros értelmében Jézus tapintatos. Ezzel szemben látjuk a meggyógyult embernek a tapintatlanságát. Miközben Jézus milyen érzékeny és finom, és odamegy, és érinti, és szó szerint azt adja, és azt mondja, amit kérnek tőle, ez az ember megy, és híreszteli. És most már nem akarom ragozni még egyszer, hogy ezt az embert nagyon jól megérthetjük. Pont úgy, mint minden olyan embert, aki egyszer csak azt mondja: „Hát, de nem értem, hogyan ment ez tönkre. Most nem értem, mi bajod van. Nem értem, miért kaptad föl a vizet. Most nem értem, ezen miért kellett megbántódni, én ezt nem értem.” És a másik azt gondolja: „Hogyhogy nem érti? Mit nem látott ezen? Hogy nem vette azt észre, hogy…?” Tehát akkor, ez volt a harmadik gondolat. Jézus érzékenysége, a tapintatossága, és közben pedig ennek a másik embernek ez a nem rossz szándékú tapintatlansága.

    A következő gondolat. Kétségkívül, hogy Jézus igazodik ennek az embernek a szükségletéhez, és pont azt adja, amit kér, és azon belül is pont azt a kérése kapcsán, amire szüksége van. Jézus pedig mondja azt, hogy: „De nekem meg arra lenne szükségem, hogy ezt ne híreszteld, légy szíves! Mert nem fogok tudni ide jönni, és félre fognak érteni, és elnehezedik az egész küldetésem.” És akkor látjuk ennek az embernek ezt a fajta tapintatlanságát, ami mármost így fejeződik ki, hogy nem látja, és nem veszi észre, hogy Jézusnak erre tényleg szüksége lenne. „Hát jó, azt kérte, jó, de hát most hát, aki betegeket gyógyít, holtakat támaszt föl, jó, most pont ezen múlt? Hát legalább terjed az evangélium.” Tehát a negyedik pont így szól: Jézus pont azt adja, amire szüksége van, és a másik ember nem adja meg pont azt – egyébként sokkal kevesebbet –, amire Jézusnak lenne szüksége. Mert hát nem tűnik az olyan fontosnak, nem tűnik az olyan lényegesnek – ahogy szoktuk mondani.

    Az ötödik gondolat így szól: Jézus ebben a történetben együtt érez a beteg személlyel, a beteg személy pedig együtt érez saját magával. Kétségkívül, ha valaki képes együttérzőnek lenni magával, az egy jó, az egy jó működésmód, ha erre valaki képes. Nagyon jó, hogy együttérzőek tudunk lenni magunkkal. De egy kölcsönös kapcsolatban, itt egy kölcsönös találkozásban, mert ez egy kölcsönös találkozás, mind a ketten kérnek valamit a másiktól, ebben a kölcsönös találkozásban és kapcsolatban, itt pedig azt vesszük észre, hogy kétségkívül, miközben Jézus az együttérzés alapján észreveszi, és – ezt mondja a szent író – megesik rajta a szíve, aközben ez a meggyógyult ember nem fejezi ki az együttérzését Jézussal. Ugyanis ha együttérző lenne vele, akkor átérezhetné azt például, hogy: „Nahát, kért tőlem valamit, most én is adhatok neki valamit. Ja, hogy erre van szüksége? Jaj, hát milyen fölemelő, hogy én is tudok most érte valamit tenni.” Tehát Jézus együttérző a másikkal, megesik a szíve a másikon, és ez a másik, ez a gyógyult ember nem fejezi ki az együttérzését a másik iránt.

    Azért is akarom csak még egyszer ezt aláhúzni, mert ha egyébként hozzátesszük ezt a finomságot, hogy együttérzők vagyunk, abból majdnem mindig, legalábbis nagyon gyakran valami jó cselekvés tud származni, anélkül, hogy sok mindent tudnánk, vagy megértettünk volna, vagy átlátnánk. Nem ragozom.

    A következő gondolat, ez a hatodik, ez pedig így szól, kétségkívül a hatodik jó, ez a hatodik finom, pici jó: Jézus gondol a jövőre. Mert amikor azt mondja ennek az embernek: „Nézd csak, te most akkor ezután menj el, mutasd meg magad a papnak! Mutasd be az áldozatot! Miért? Mert ez azt jelenti, hogy utána a közösségnek a tagja lehetsz, megint gyakorolhatod a vallásodat, nem leszel kitaszított, kiszolgáltatott.” Vagyis, már a következő lépésen gondolkozik a másik javára. A másik ember pedig egyáltalán nem gondolkozik a jövőről a másik javára. Hogyha ő ezt most elkezdi híresztelni, annak az lesz a következménye, hogy Jézus majd nem mehet nyilvánosan be a városba, el fog lehetetlenülni, ez a következménye.

    És megint csak hadd idézzem föl azt a sok csodálkozó, és szenvedéssel teli szót, amit szoktam hallani tőletek, és mondunk egymásnak, ahogy azt mondjuk: „Ki gondolta, hogy ez lesz a következménye? Eszembe sem jutott, hogy majd akkor ez történik. Hát én nem akartam neki rosszat. Nem tudtam, hogy majd ez lesz belőle.” Ugye, így szoktuk mondani? Ezért tehát ott van az a jó, az a finom, és szinte észrevétlen jó, ahogy Jézus nem csak itt és most tesz jót, hanem már gondol a következő lépésre, hogy az hogyan lesz majd jó ennek az embernek. És ezzel szemben, most el sem kell mondani már a párját.

    A hetedik gondolat így szól, – de ehhez nekem lapoznom kell, – hogy: Jézus nem csak személyt lát, hanem az egész személyt látja. Mert amikor azt mondja, hogy: „Mutasd meg magad a papnak! Mutasd be az áldozatot!”, akkor mit lát? Látja ezt a személyt, nem csak önmagában, mint egy individuumot, hanem mint egy társas lényt, akinek kapcsolatai vannak, aki egy közösségnek egy része, aki szeretne – mint a legtöbben ott – részt venni a választott nép liturgikus életében. De nem is folytatom. A segítők gyerekbetegsége, hogy segítenek valakinek, úgy, hogy nem látják az egész személyt. Mert ha én egy egész személyt látok, akkor látom őt az összes kapcsolatával. Ezért micsoda veszedelmes dolog tanácsot adni valakinek kéretlenül, vagy mindenféle szakértelem nélkül úgy, hogy bele se gondolok, hogy akinek ezt a tanácsot adtam, őneki kapcsolatai vannak, és majd amit fog csinálni, mondjuk a tanácsom révén, hogyan hat ez a kapcsolataira? Hogyan hat arra a közösségre, aminek ő tagja?

    Ezért azt látjuk, hogy Jézus nem csak személyt lát, az egész személyt látja, jelesül, és főképpen az összes kapcsolatával, viszonyával együtt. A másik oldalon pedig ez a meggyógyult ember egyáltalán, nem csak a jövőt nem látja, nem látja Jézust személynek sem, és főképpen nem látja a jövőben, a kapcsolataival, hogy ez hogyan hat majd a tevékenységére, a másokhoz fűződő viszonyára. Ezért hát akkor ő, ő most csak éppen híreszteli.

    A nyolcadik gondolat: Jézus – és itt most érintjük az Ő istenségét – kétségkívül megteszi azt, amire képes, miközben ez a másik személy nem teszi meg azt, amire képes. Milyen érdekes: „Ó, Jézus, neked bármi menne.” És ebben a történetben a beteg ember azt mondja: „Légy szíves, te tedd meg ezt értem, mert te erre képes vagy!” Majd jön ennek a találkozásnak a párja: „Légy szíves, te meg ne mondd el senkinek! Mert te meg erre vagy képes.” Milyen apróságnak tűnik, milyen természetesnek. Megteszem, amire képes vagyok.

    Sokat hallottam már azt, hogy társkapcsolatban élők egyszer csak arról beszélnek, hogy „Igazából az fáj, hogy nem látom, hogy tenne a kapcsolatért, hogy megtenné, amire képes.” Miért van akkora jelentősége annak, hogy megtenni azt, amire képes vagyok? Mert az minden találkozásban és kapcsolatban önmagán túlmutató jelentőségű, főképpen a tartós kapcsolatokban, hosszú távú viszonyokban. Mert ott mi történik? Ha egyik ember megteszi azt, amire képes, nem csak ott és akkor tett valami jót, hanem azt üzente vele, hogy „Számíthatsz rám. Fontos vagy nekem.” És a szakirodalom arról beszél, hogy a kapcsolatok megromlásának egyik tipikus tünete, sokszor egyébként mind a két fél azt mondja, hogy: „Én sokat teszek a kapcsolatért, a másik meg nem.” Főképp, amikor mind a két fél erre gondol, hogy: „Én persze teszek bele, a másik meg nem.”, akkor ott tudjuk, hogy a kapcsolat már nagyon ingoványos talajon áll.

    Tehát ez a gondolat akkor így szólt, mint valami apró jó, aminek óriási a jelentősége, hogy Jézus megteszi azt, amire képes. Ez a meggyógyult ember pedig még azt sem teszi meg, amire képes lenne.

    A következő, kilencedik gondolat: Jézus vállalja a kiszolgáltatottságot. Mert ebben az esetben nyilván ő tudván tudja, hogy ennek ha híre kél, ő ebben a helyzetben kiszolgáltatottá lesz. A másik ember kiszolgáltatott, és odafordul Jézushoz, hogy: „Légy szíves, szüntesd meg a kiszolgáltatottságomat!” De ha csak ez lenne, rendben van. De a nehézségünk az, hogy míg Jézus vállalja ennek a találkozásnak a természetes kiszolgáltatottságát, addig a másik, ez a meggyógyult ember pedig kiszolgáltatottá teszi a társát, vagy partnerét. Egész nagy különbség, hogy egy kapcsolatban vállalom, ahogy a szakirodalom erről beszél, a jól működő kapcsolatokban megengedjük, hogy a másik ember hasson ránk, és elismerjük, hogy rá tudunk szorulni a társunkra, vagy egy másik emberre, és van a kiszolgáltatottságnak egy olyan mélysége, ami tulajdonképpen nem is szüntethető meg, hanem fölismerhető, és ez alapján tudjuk megbecsülni a másikat, és tudunk vigyázni egy másik emberre. Mert a kiszolgáltatottságunk teljességét nem szüntethetjük meg. Ebben a történetben azt látjuk, hogy van ez a másik személy, ez a gyógyult ember, és ő nem vállalja a kiszolgáltatottságot, hanem kiszolgáltatottá teszi a másikat. Ez egy egészen más műfaj.

    Valaki, neves családterapeuta azt mondta, hogy: „A férfi és nő kapcsolatában majdnem mindig látok egy pontot, ami ha megtörténik, és ott valami tartalom elvész, a kapcsolat elkezd inogni.” Ez pedig, ahogy ez a neves szakértő mondja, ez pedig az, hogy a férfi a maga egyszerűségében azt mondja a nőnek, hogy: „Szükségem van rád. Te tudsz valami olyasmit, és vagy valaki olyan, amire nekem szükségem van, és amilyen én sosem leszek.” És amikor létrejön a kölcsönösség, hogy a másik is azt mondja, hogy: „Te is egy olyan valaki vagy, szükségem van rád, és tudsz valami olyasmit, és egy olyan valaki vagy, aki én sosem tudok majd lenni.” Ebben a kölcsönösségben egyszer csak a kölcsönös kiszolgáltatottság és rászorultság nem aláássa az emberi méltóságot, hanem fölszólít bennünket arra, hogy szem elől ne tévesszük a másik ember személyét és emberi méltóságát. Hiszen épp az előbb ismertük el, hogy kiszolgáltatottak vagyunk, és egymásra szorulunk.

    A következő gondolat, már csak kettő van: Jézus finomságához hozzátartozik az, hogy ő ezt a kapcsolatot egy valódi kölcsönösségben éli. „Kérsz tőlem valamit, hát én is kiszolgáltatott vagyok. Csinálsz majd valamit, fog rám hatni, hat az életemre. Légy szíves, csináld te (pedig) ezt.” Ez kölcsönösség, és úgy tűnik, hogy ez a gyógyult ember nem ebben a kölcsönösségben van, hanem ő a saját javát, érdekét, szempontját, hiányát, nyomorúságát, betegségét látja. És ezt mi értjük. És miközben ő is érti magát, és mi is értjük őt, Jézus nagyon nehéz helyzetbe kerül. Azt mondja megint csak a szakirodalom, hogy – és milyen érdekes, a katolikus egyház tanítása a szentségi házasságról – kölcsönös szeretetkapcsolat. Ez a meghatározásnak a része, a kölcsönösség. Ezt azért szeretném hangsúlyozni, mert most nehéz az élet, a többségünknek nehéz, és nehezebb az élet. És amikor nehéz vagy nehezebb az élet, észrevétlenül elindulunk abba az irányba, hogy mi az, amit kivehetnénk egy kapcsolatból, és nem pedig abba az irányba, hogy mi az, amit betehetnénk egy kapcsolatba. Ez olyan észrevétlenül történik meg, hogy végül csak nem értjük, hogy: „Most hogyhogy tönkrementünk?”

    Akkor az utolsó gondolat. Amikor Jézus azt mondja: „Légy szíves, tartsd ezt titokban!” Milyen érdekes, azt mondja bennfoglalt értelemben: „Hát, ezt a jót nem kell híresztelni. Nem kell híresztelni. Te beteg voltál, most meggyógyultál. Majd én tudom híresztelni azt, amit akkor és amikor akarok. Légy szíves, őrizd meg az én titkomat!” De minden mást, azt a finomságot, ami le tud játszódni két ember között egy egyperces találkozásban, hát azt érdemes volna soha nem elfelejteni. De érdekes, hogy ez az ember, és értjük, és tudjuk, hogy örül, előtte nagyon szenvedett, most nagyon örül, és akkor most híresztel; hogy ezzel éppen elárulja Jézust, és kifecsegi a titkát. Amikor a hűségről beszélünk, majdnem mindig a szexuális hűség jut eszünkbe. De hát a hűségnek két személy között az is része, hogy nem árulom el a titkodat, hogy nem adlak ki téged. Ha valamire kéred, hogy az maradjon a kettőnk belső világának a tartalma, hogy akkor azt úgy tudom venni, hogy az tényleg akkor senkire sem tartozik.

    Ezért a záró gondolat így szól. Milyen érdekes, hogy aztán mikor bajban vagyunk, akkor könyörögve kérlelünk, és kiáltunk, és „Jaj, segíts!”. Másfelől pedig, mennyire észrevétlen tud maradni, az árnyékba kerül az a sok finom jó, az a rengeteg apró jó, ami hogyha eléggé a kezünkben van, és eléggé a kezünkbe vesszük, és eléggé a szívünkre helyezzük, akkor egyszer csak szinte azt mondjuk, mikor kérdezik tőlünk, hogy „Ez hogyan alakult ilyen jól? Ti ezt hogyan csináljátok? Mi a ti titkotok?”, akkor szinte azt tudjuk mondani: „Hát, nem is nagyon tudom. Van itt vagy tizenkét dolog, ezeket, látod, ilyen apróságok. Nem tudom, de mi így csináljuk.”

    Ezért tehát a záró mondatom így szól. Ebben a történetben beszélhettünk volna arról, hogy egy leprás beteg csodásan meggyógyul, és akkor még kevésbé láttuk volna azt, hogy itt van egy másik személy is, úgy hívják, hogy Jézus. És Ő is érez, és Neki is vannak szükségletei, és Neki is okozhatunk fájdalmat, hogy Neki is valami rosszul eshet, kerülhet lehetetlen helyzetbe. Ezért vannak azok az apró jók, amitől az élet élhető lesz.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekÉvközi 5. vasárnap

    Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    07

    https://youtu.be/qeP7fexjLzQ

    „Mindjárt szóltak is Jézusnak.” És Jézus azon nyomban ment, és meggyógyította az asszonyt, és azután pedig sok beteget gyógyított, és még ördögöt űzött. Majd pedig hajnalban történik valami nagyon hasonló. Megint jönnek a tanítványok, és szólnak Jézusnak, hogy: „Mindenki téged keres.” És hát ez persze nincs ott a szövegben, de el tudjuk képzelni, hogy nagyjából hogyan folytatódik. „Gyere vissza! Gyere, szükség van rád, folytasd, amit eddig csináltál! Nagyon meg vagyunk veled elégedve. Szeretnénk még tőled tanulni. Hát, itt jó helyen vagy, és mi nagyon szeretünk téged.” És erre mi Jézusnak a válasza? Az, hogy: „Most meg nem megyek.” Erről szeretnék beszélni, erről a szabadságról, az evangéliumnak erről a szépségéről, Jézus hitéről, ami számunkra eligazodási pontot adhat. Vagyis a hitről, amit így próbáltam sűrűn összefoglalni, hogy valamiképpen egy belső súlypontú hit. Erről szeretnék beszélni.

    Azért mondom így, vagy próbáltam megfogalmazni ezt, hogy Jézus hite belső súlypontú, mert hiszen kívülről szólnak neki, és mondják, hogy „Csináld ezt! Csináld azt!”, és akkor Jézus csinálja. Aztán eltelik tizenkét óra mondjuk, vagy egy szűk napocska, és mondják neki: „Csináld ezt! Csináld azt! – Dehogy csinálom. Nekem más a dolgom, azt fogom csinálni.” Ezt nevezem tehát belső súlypontú hitnek, erről lenne akkor most szó. Néhány gondolat.

    Az első. Tulajdonképpen már egy picit meg is említettem, ez, hogy a belső súlypontú hitnek itt akkor van egy nagy fokú szabadság tartalma. Egy belső élmény, belső tapasztalás, belső szabadság. A belső szabadság teszi lehetővé azt, hogy azt mondjam: „Igen, igen. Miért ne hangolódhatnék rá arra, amit ti kértek? Miért ne lehetne – most így mondom, nagyon egyszerűen – nektek igazatok? Miért ne láthatnátok valamit jól? Miért ne volna érdemes ezt hallgatnom? Miért ne simulhatnék bele a szándékotokba? Hát, csinálom, amit kértek.” De a belső szabadság teszi lehetővé azt, hogy miközben mondhatnánk azt, a helyzet nem változik, betegek ugyanúgy vannak, szenvedők ugyanúgy vannak, nyomorúságban élők ugyanúgy vannak ott, a környéken. De a belső szabadság lehetővé teszi, hogy az hangozzék el, nem egy napon túl, még egy napon belül, hogy: „Nem, most meg nem csinálom, mást csinálok, mert más a dolgom.”

    Még akár egy picit ezt ki is élezném, azt is mondhatnám: De mi ez, valamiféle következetlenség? Átgondolatlanság? Vagy Jézus részéről valami önkényesség? Vagy hogy éppen akkor kedve volt hozzá, aztán meg most nincs kedve hozzá? Sokkal inkább itt a belső szabadságról van szó, hogy a hite a belső szabadság talajáról bontakozik ki, és növekszik, és aztán termi meg a gyümölcseit, és fakad belőle cselekvés. És mert a belső szabadságból fakad, ezért kívülről mindig lesz egy kicsit olyan ellenőrizhetetlen jellege, olyan kiszámíthatatlan jellege, olyan befoghatatlan jellege. Pont a szabadság miatt van így. Pont ezért nem lehet pontosan megmondani, hogy most akkor Jézusnak ez a dolga, vagy az, hanem Jézus tudja megmondani, hogy neki mi a dolga. És persze a szabadságában fölismerheti azt, hogy amit mások mondanak, arra most érdemes hallgatni, vagy amit mások mondanak, azt most érdemes úgy venni, hogy jó, akkor most ebbe az irányba fogok menni.

    Elgondoltam most ezt a történetet, ha manapság történik, milyen kommenteket kapna Jézus? Hát, tudjátok, biztos, biztos elmondanák őt ilyennek-olyannak. „Hogy mi? Egy napig bírta? Na, ennyi? Most elmegy beszélni ahelyett, hogy csinálna valamit?” Most ezt nem is akarom folytatni.

    Szóval az első, hogy a belső súlypontú hit mindenképpen összefüggésben van a belső szabadsággal. Ide szeretnék még egy nagyon rövidke megjegyzést tenni. Minél inkább törekszik valaki arra, hogy a hite belső súlypontú legyen, és onnan induljon neki, annál inkább állandóan föl fogja ismerni a szabadságának a töredékességét. Ahogy fölismerjük, pont azért, mert átéljük azt, hogy „Jaj, most rá kéne jönnöm, mi a dolgom. Szabadon kellene rájönnöm, az Istennel való párbeszédben.” És annyira világosak lesznek az akadályok, a nehézségek, hogy hol vész el, vagy egyáltalán még azt sem tudom, hogy hol vész el, de valahol elvész belőlem ez a szabadság. Mennyire szükségem van arra, hogy meg tudjam mondani, hogy mi a dolgom.

    Akkor itt a záró mondatocska ide. Ezért aztán most a külső súlypontú hit lehet, hogy alakul, vagy változik mindenféle agitációra, meg propagandára, meg ideologikus szövegekre, meg beszédre. Na de a belső súlypontú? Tehát a belső súlypontú hit első ismérve, hogy köze van a belső szabadsághoz.

    A második gondolat így szól. Mindenképpen nagyon személyes. Személyes élmény, személyes folyamat, személyes történés jellegű. Megkérdezték Elie Wieselt, Nobel-békedíjas holokauszt túlélő író. Azt kérdezték tőle: „Mi értelme volt Auschwitznak?” Elie Wiesel a következőt válaszolta: „Remélem, semmi. Én ennél pontosabb választ soha nem hallottam erre a témára. Remélem, semmi.” Milyen érdekes az ember, aki szeretné az életét értelmesen élni, az élete értelmét megtalálni, az élet értelmében élni. És milyen érdekes, hogy amikor jönnek a nehézségek, akármiféle is ez, akkor megrendül ez bennünk. „Akkor most mi az élet értelme, ha ez megtörténhetett az egyes emberrel, az emberiséggel? Akkor ez hogy lehet?” És lesz egy csomó kérdésünk. „És mi ennek az értelme?” Akár így is: „Mi a szenvedés értelme? Mi a korai halál értelme? Mi a megbetegedés értelme?” Nem folytatom. És milyen érdekes, hogy míg ezeket kérdezzük, ez a külsőre vonatkozik.

    Mint hogyha a szenvedésnek kéne, hogy értelme legyen, vagy a világjárványnak kéne, hogy értelme legyen. De hát… egészen odáig is merészkedhetünk a gondolkozásban, hogy talán még az élet sem olyan, amire azt mondhatnánk, hogy az életnek van ilyen és olyan értelme. Az ember az, főképp, ha a hitének van egy belső súlypontja, hogy „Én fölismerem azt, hogy a haláltáborban mi a dolgom.” Fölismerem azt, hogy világjárvány idején mire hív engem a Szentlélek. Fölismerem azt, hogy a szenvedésemnek, az én személyes szenvedésemnek, annak a folyamatnak, ennek a belső történésnek, ami bennem lejátszódik, hogy én abban milyen értelmet tudok megragadni, vagy föltalálni, esetleg kiért ajánlom föl. Most ezt nem is akarom tovább.

    Milyen zavarba tudunk jönni, amikor azt keressük, hogy: „Mi a népirtás értelme?” Nem egy szörnyű kérdés? Mint hogyha sokat gondolkoznánk, egyszer csak majd úgy kitalálnánk, hogy tulajdonképpen ez. Ezért milyen gyönyörűséges, világosságot teremtő válasz az. „Mi az értelme? Remélem, nincs neki.” És ilyen értelemben mondhatjuk azt, hogyha a hitünknek a belső súlypontjából indul el a világa, akkor nem azt fogjuk keresni, hogy mi a szenvedés értelme, A SZENVEDÉS ÉRTELME. szívem szerint tovább vinném a gondolatot, azt mondanám: A szenvedésnek remélem, semmi értelme nincs.” De az nem azt jelenti, hogy amikor szenvedek, vagy bárki szenved, ne élhetném át azt, hogy ennek most számomra mi a jelentése, a jelentősége, hogy mi a célja, ilyen értelemben mi az értelme, hogy ezt miért vállalom, hogy miért nem akarom megúszni, hogy miért döntöttem. Hogy ez egy másik világ. Mert milyen szörnyű és iszonyú, hogyha egyszer csak elkezdünk ilyeneket mondani, hogy „A szenvedésnek ez az értelme… A halálnak az az értelme…” És akkor, akkor hogy lesz? Akkor okozhatok szenvedést, mert én megmondtam, hogy az az értelme, te meg jöjjél rá? Hogy akkor bánthatlak téged, mert a fájdalomnak is van értelme, azt’ neked csak rá kell jönnöd?

    Tehát a második gondolat így szól: Hogyha arról a hitről beszélünk, aminek belül van a súlypontja, ott nem azt kérdezem, hogy a szenvedésnek, a halálnak, és bárminek, beleértve egy világjárványt, mi az értelme, hanem hogy én, itt és most, ebben és ebben a helyzetben mire gondolok, és mi tárul föl számomra a belső szabadságban, hogy mit kell tennem, vagy mi a dolgom, vagy Isten mire hív. És hogy ilyen értelemben, rátalálhatok arra, hogy még ilyenkor is, és ebben a helyzetben is van értelme az életemnek. De ez lényegileg egy személyes válasz. Ezért az egyik személyes válasz nem adható így át a másik embernek, legföljebb elmondhatom, hogy az én személyes válaszom ez, ami egy – sokszor – szenvedéssel teli út következményeként született meg, vagy ismertem föl. De nem adhatom neked ezt így át, mert neked is van egy utad, és ezen az úton hogyha mész, egyre inkább rátalálsz a belső súlypontra, ott egyszer csak föltárul számodra. Nem kívülről adható oda, hanem belül tárul föl.

    A harmadik gondolat így szól. Az a hit, amiről itt Jézus tanúságot tesz, van benne egy nagy fokú tudatosság, nagy fokú tudatosság. Éppen tegnap egy riportműsort hallgattam valakivel, aki mármost emberekkel foglalkozik, és a következőt mesélte el a saját történetéről. Azt mondja, hogy: „Nagyon nehéz sorsot kellett, hogy viseljek gyerekkoromban. És aztán később se volt könnyű az élet. Aztán megházasodtam, most már van két gyerekem. Volt egy alkalom, én akkor már egy házas, felnőtt férfi voltam. Elment tőlünk egy baráti társaság, és azt kérdezte tőlem a feleségem, sőt, inkább csak megjegyezte: <<Ide figyelj! Nem voltál túl kedves a vendégeinkkel.>>” Azt mondja ez a férfi: „Életemben először akkor gondolkoztam el azon, hogy tulajdonképpen miért nem voltam kedves? Tulajdonképpen miért csináltam így? Volt-e ennek valami oka, vagy akartam-e ezzel valamit? Mi van ennek a háttérben, vagy a mélyén?” Egy felnőtt férfi, házas, feleséggel, és ő maga magáról elmondja, hogy életében először elkezdett azon gondolkozni: „Most miért csináltam így? Miért éreztem azt?” Tulajdonképpen ez megrendítő.

    Ezért a harmadik gondolat így szól. A belső súlypontú hit mindenképpen a tudatosság jeleit és jegyeit hordozza. Emlékeztek talán erre, gyakorta el-el-emlegettem nektek, hogyha az érzelmi intelligencia folyamatát kéne nagyon röviden elmondani, akkor az három lépés. Van valami esemény, az rám valamilyen hatást gyakorol, majd pedig én cselekszem valahogy. A belső súlypontú hitben kétségkívül ugyanezt a folyamatot járjuk be. Vannak az események, de nagyon sokan, ha nincs belső szabadság, nincs meg ez a személyes belső út, és nincsen tudatosság, akkor az események foglyaiként, kiszolgáltatottjaiként kell, hogy éljünk. Egyik esemény a másik után, és minket majd ide lök, és oda lök, és az ember szinte mást sem tesz, mint improvizál.

    Aztán vannak, akik nem események kiszolgáltatottjaiként élik az életet főképpen, hanem a saját hatásaik kiszolgáltatottjaiként élik az életet. Hogy ahogy éppen hat rá valami, a másik ember, egy esemény, a hatás, amilyen hatást az kelt benne, és akkor a hatás kiszolgáltatottjaként akkor éppen ezt csinálja, vagy azt csinálja. Most akkor nem kedves, akkor most kedves, most jóindulatú, most piszok. De a belső súlypontú hitnél megvan az a belső szabadság, az a tudatosság, és az, ahogyan ebben a folyamatban végig, valamiféle világosságban tudunk lenni, hogy vannak az események, azok hatnak ránk valahogy, és mi – amennyire lehetséges, több-kevesebb szabadsággal – szabadon cselekszünk. Még csak nem is pusztán csak reagálunk, hanem szabadon cselekszünk. Ahogy Jézus azt mondja: „Nagyon köszönöm, hogy tegnap így volt. Örülök, hogy ott lehettem nálatok, és most pedig megyünk máshova.”

    A harmadik gondolat erről a belső súlypontú hitről a következő: Mindenképpen van egy fölfedezés jellege. Egy fölfedezés, egy kutatás, egy rácsodálkozás, egy ismeretlenbe tekintés és merülés jellege. Törvényszerűen van így. Olyan érdekes, hogy a külső súlypontú hit azt a jegyet mutatja, hogy pontosan meg tudja mondani, mi hogyan van. Egész pontosan megmondja, kristálytisztán megmondja, hogy van, egyszerű mondatokban megmondja. De amikor a hit egy belső súlypontot talál, akkor ott annak az egyik legfontosabb és pontosabb ismérve nem a szubjektivitás, hanem az, hogy állandóan azzal fogunk szembesülni, hogy amit vagy ahogy hittünk, hogy mindig van még valami más, mindig van még valami több. Attól még igaz lehet az a mondat, meg elmondhatom minden héten, meg minden nap, ami a hitemre vonatkozik, de a belső súlypontú hit egyik ismérve, hogy állandó fölfedezésben vagyunk, egy állandó kalandban vagyunk. Ezért állandóan azzal is szembesülünk: „Hú, hát mi mindent nem tudtam még tegnap erről? Hogy tegnapelőtt ezt én mennyire csökevényesebben értettem? Egy évvel ezelőtt még hol voltam én attól? Pedig akkor is azt mondtam, hogy keresztény vagyok.”

    Ezért a belső súlypontú hit, nagyon érdekesen így fogalmazhatnánk ezt meg, hogy egy állandó kereszténnyé levés jellemzi. Mikor egy külső súlypontú hitben vagyok, néhány ismérv alapján azt mondom: „Keresztény vagyok.”, és ez lehet igaz is. De a belső súlypontú hitnél nem azt mondom újból és újból, hogy „Keresztény vagyok.”, hanem azt mondom: „Most válok kereszténnyé.” A földi életem utolsó pillanatáig jellemző rám, hogy kereszténnyé válok. Most is éppen alakulok kereszténnyé. Ez most is zajlik, és történik bennem. Onnan tudom, hogy így van, mert mondjuk a mai imádságaimban sok olyasmi tárult föl számomra, amit még tegnap sem értettem, nem láttam, és nem fogtam föl. Tehát akkor valamiképpen a súlypont oda fog kerülni, hogy az ember nem csak büszkén mondja, hogy keresztény, hanem némi alázattal azt mondja: „Most alakulok, most válok éppen kereszténnyé, és még holnap is kereszténnyé válok.” Ennek a szó legjobb értelmében sosem lesz vége.

    A következő gondolat, és akkor már csak kettő van. Ezért ennek a belső súlypontú hitnek kétségkívül mindig van valamilyen erőfeszítés jellege. Majd ahogy belépünk a nagyböjti időbe, de sokszor fog ez elhangozni, hogy: „Térjetek meg, és tartsatok bűnbánatot!” Miért fontos ez? Mert amikor egy külső súlypontú hittel élünk, akkor például, amikor jönnek az életnehézségek, akkor a külső súlypontú hit állandóan olyan imádságokra vezet bennünket, hogy „Uram, csinálj valamit! Légy szíves, tegyél valamit!” Azt mondják a kutatások, hogy kétségkívül úgy tűnik, hogy milliárdszámra imádkoztak az emberek a maguk vallásában, vagy sokszor vallás nélkül azért, Istenhez, vagy csak úgy az égre tekintve, hogy legyen vége a járványnak, és forduljon jóra az életünk, milliárdszámra a kutatások szerint. De milyen érdekes volna tudni ezeknek az imádságoknak a tartalmát, hogy milyen imádságok voltak ezek. Mert ha másról se szólt, mint arról, hogy odakint van Isten, és ez az odakint lévő Isten csinálhatna már valamit, ez egy külső súlypontú hit.

    De mikor van egy életnehézség, és valaki rátalál a hitének a belső súlypontjára, akkor ennek az imádságnak a veleje nem az lesz, hogy Isten tegyen már valamit, hanem hogy ebben a helyzetben Isten hogyan segít énnekem, vagy minekünk, hogy mit csináljunk, hogy mi a dolgunk. Hiszen Jézus erre hivatkozik, azt mondja: „Most nem ezt fogom csinálni. Tudom, hogy itt most még nagyon sok beteg ember van, akiket nem gyógyítottam meg, tudom, hogy így van. De most elmegyek máshova, mert most nekem ott van dolgom. Nem kicsinyelem le a szenvedést, vagy nem mondom, hogy ez nincs, vagy nem számít.” Ezért a belső súlypontú hitben az imádság jellege kétségkívül meg fog változni. Nem Istenre tekintek, és pusztán csak úgy, mint hogyha Ő tehetne valamit, akkor miért nem teszi, hanem ha én tehetnék valamit, akkor Isten hogyan akar nekem segíteni, hogy ezt meg tudjam csinálni. Egyedül, vagy ketten, vagy négyen, vagy tízen, vagy húszan, vagy akárhányan, együtt.

    Végül akkor a záró gondolat így szól. Ezért a belső súlypontú hitben mindig megfigyelhetjük azt, hogy ott nem csak az Istennel való találkozás történik meg, hanem ez mindig egy folyamat, ez egy folyamat lesz. Ezért ebben a folyamatban mindig megjelenik valami titok, valami misztérium, hiszen az Istennel való kapcsolatban vagyunk. Valami, ami nem előre látható, és nem kiszámítható. És mindig lesz benne valami születés-jelleg. Hát, ha van nagy titok ezen a világon, akkor az mégis csak, hogy az ember születik. Hogy mi milyen keveset teszünk hozzá, és aztán abból mi minden születik, hogy ki születik. Ezt úgy ragadhatnám meg, hogy a belső súlypontú hitünkben találkozunk azzal, ami van, és azzal, Aki van, és azzal, aki vagyok. A belső súlypontú hitben találkozok azzal, ami van, ezt nevezhetjük realitásnak, azzal, Aki van, Őt hívhatjuk Istennek, és azzal, aki én vagyok, aki éppen újból és újból születek, és teremtődök.

    Ezért fontos zárásképpen hangsúlyozni, hogy a belső súlypontú hitnek semmi köze az énközpontúsághoz, sőt, néha azt látjuk, hogy a külső súlypontú hit állandóan olyan jelleget ölt, hogy „Nekem jó legyen.” Szólok Istennek, hogy Ő csináljon valamit, hogy énnekem jó legyen. Külső súlypontú hit, és nagyon énközpontú. A belső súlypontú hitben, amikor találkozok azzal, ami van, azzal, Aki van, és aki én vagyok, és bekerülök a realitásba és Isten világába, magától megtörténik a súlypontváltás, az, hogy egyszerűen nem tudok ennek a világnak a középpontjában lenni, mert egészen világos, hogy nem ez a realitás, hogy nem én vagyok ott. Ezért szinte nem is kell külön alázatosnak lennem, nem is kell külön szerénynek lenni, külön, ezt csinálni se kell, mert az ember a helyére kerül. Egyszer csak meglátom, hogy hol a helyem, hogy ki is vagyok én. Hát, egy kis pötty a nagy univerzumban. Rácsodálkozunk, és egyszer csak valahogy ebben a rácsodálkozásban Isten elkezd egyre hatékonyabban tudni velünk is, velünk együtt is kezdeni valamit. Ebben a hatékonyságban ismerhetjük azt föl, és mondhatjuk ki világosan, hogy: „De nekem ez most a dolgom.”

    Záró mondat. Ezt úgy szoktuk hívni, hogy: „Ez a kötelességem.” A szentírásban is hallottunk erre egy utalást. De szívem szerint nem így mondanám, főképp a szövegnek a folytatása okán. Nem azt ismerem föl, hogy mi a kötelességem, hanem a belső súlypontú hit belső történésében egyszer csak átélem azt, hogy amit itt most fölismertem, amit megéltem, hogy ez engem kötelez. Nem mondom, hogy kötelességem, főleg nem, hogy kötelező, mert ki tudja, hogy kinek mi, hogyan kötelező. De azt nagyon világosan látom, hogy ahogyan most befejeztem az imádságot, amiben benne volt az erőfeszítésem, az enyém, mert kora hajnalban keltem föl, és órákig csináltam, és most fölismerem azt, hogy ami ott föltárult számomra, az engem kötelez.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekÉvközi 4. vasárnap

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    31

    https://youtu.be/EhpIKalY1L4

    Elcsodálkoztak Jézuson, miféle hatalommal beszél. Utána van ez a – mondjuk így egyszerűen – gyógyulás, gyógyítás történet, és azután pedig visszatér ez a motívum. Aztán megint csak csodálkoztak, és álmélkodtak, és a hatalomnak, és ennek a csodás gyógyulásnak a híre elterjedt egész Galileában. Arról szeretnék most beszélni, hogy miközben ez a történet oly nagy erővel éppen föltárja, és nyilván szándékoltan kifejezi azt, hogy Jézus nem akárki, hogy aközben mennyire észrevétlenné tud válni az az ember, aki megszabadul a tisztátalan lélek hatalmától. Hogy éppen még ez a történet is egy kicsit csapdába ejthet bennünket abból a szempontból, hogy már ne is érdekeljen bennünket az az ember, hogy már ne figyeljünk rá, hanem szinte – ahogy ezt szokták ma mondani – egy biodíszlet legyen, egyszerűen csak valaki, akin keresztül Isten megmutatja Jézusban a hatalmát.

    És én ezt nem szeretném. Pont azért, mert hogy: Miféle hatalom ez? Nemde pont a hatalomnak a logikáját ismerve tudjuk azt, hogy épp a hatalom logikája mennyire nem képes látni az embert, mennyire nem képes látni az egyes embert, a személyt, hanem egész meg tud mámorosodni a hatalom logikájától. Ezért nem akarom szem elől téveszteni ezt a valakit, hogy ő nem egy senki, egy akárki, egy bárki, hanem ő egy valaki. Jézus nem az isteni hatalmát demonstrálja ott, szombaton, a zsinagógában, hanem meg akarja gyógyítani. Erről szeretnék beszélni, hogy Jézus hogyan használja a hatalmát.

    Az első gondolat így szól. Mi is ez a hatalmas hatalom, amire rácsodálkoznak az emberek? Elsősorban talán azt mondhatnám: hatalom önmagunk fölött. Milyen érdekes, hogy megjelenik ez a motívum, hogy parancsolt annak a tisztátalan léleknek, az meg kitakarodott onnan – mondjuk így, hogy –, engedelmeskedett neki. Mit jelent számunkra a hatalom, amit akarunk gyakorolni? Azt, hogy rendelkezünk az önmagunk fölött lévő hatalommal, hogy meg tudjuk azt csinálni. Törekszünk rá, egyáltalán tudunk arról, hogy ez van, és törekszünk rá, hogy saját magunknak parancsot adjunk, hogy parancsoljunk magunknak. És hogy tudjuk mi az, hogy engedelmesség, hogy miután parancsoltunk magunknak, utána tudunk engedelmeskedni magunknak, ennek a képessége.

    Mondhatnánk egy más fajta nyelven is, akkor úgy mondanánk: az önszabályozás képessége, beleértve és főképpen az érzelmi önszabályozás képessége. Ha egy konkrét helyzetből indulunk ki, abban, hogy ott van Jézus, és éppen hatalommal eltelve beszél, és gondolom lenyűgöző, amit mond, és egyszer csak valaki bekiabál? Hát ez a konkrét helyzet, hogy éppen mondja, és valaki… Ugye, mondhatjuk ezt, hogy arcátlanul bekiabál, a szó szoros értelmében, egy ember. És hogy ilyenkor képes legyen valaki az érzelmi önszabályozásra, hogy azt tudja mondani, hogy „Most majd én pontosan eldöntöm, mit akarok csinálni.” És hogy ebben az önszabályozásban ahogyan tud magának parancsolni, és tud magának engedelmeskedni, hogy ebben hogyan ragyog föl a hatalomgyakorlásnak a szépsége.

    Nézzétek ezt el nekem, kicsit gyerekes lesz talán. De ahogy a világjárvány során úgy egyre jobban foglalkoztatott, hogy mi van velünk, akkor egyre jobban elkezdtem értékelni azt, hogy milyen nagy dolog, hogyha valaki, miközben krónikus stressz állapotban vagyunk, egyre nagyobb a nyomás rajtunk, bizonytalanság, kiszámíthatatlanság, nem ragozom, hogy milyen nagy dolog most kedvesnek lenni egymáshoz, hogy ez nagy dolog. Akkor tudjátok, hoztam egy ilyen, hát ilyen gyermeki elhatározást, hogyha valaki kedves lesz velem, mindenképpen én is kedves leszek vele. Hogy nem hagyom csak úgy elveszni az ő kedvességét, az a minimum, hogy kapjon rá egy kedves választ. Második parancs: parancsba adtam magamnak, ha valaki nem kedves velem, én azért megpróbálok az lenni. S akkor elkezdtem azon gondolkozni, hogy miért is? Arra jutottam: Hát, lehet, hogy neki nehezebb az élet, mint nekem, vagy éppen egy rosszabb helyzetben van, egy rosszabb napja van. Miért ne próbálkozhatnék én? Tehát akkor a második szabály ez lehet, hogy valaki nem kedves velem, azért én próbálok vele az lenni. És a harmadik szabály, mert persze tovább gondolkoztam ezen: És ha nem is nehezebb neki, hanem csak trehány, szeretetlen, na? És akkor a harmadik szabály így szólt: Akkor csináld magadért!

    Szóval az első gondolat így szól: Fölragyog a hatalom, amiben alapvetően és elsősorban látjuk Jézust, aki tud magának parancsolni, és képes magának engedelmeskedni.

    A második gondolat így szól: Hogy mindezt szabadon teszi. Mit jelent a szabadság ebben az esetben? Hogy Jézus az a valaki, aki tud valamit tenni, és képes azt valamikor nem tenni, tudja csinálni, és tudja nem csinálni. Segítőknek milyen nehéz megtanulni azt, tele vannak buzgalommal, hogyha valaki tanácsot kér, akkor ne adjanak. Sokszor sokkal fontosabb még hallgatni valakit tíz percig, mint mondani egy tanácsot, miután két perce beszélgetek vele, és azt sem tudom, mi az élete. Tehát a szabadság megragadható ebben, és a hatalom gyakorlása. Van hatalmam valamit tenni, és van hatalmam azt nem megtenni.

    Olyan gyakran, mikor a hatalmunkat nem használjuk jóra, akkor nem egyszer az lesz a gondolatunk: „Azért nem csinálom, azért nem bánok vele jól, mert nem érdemli meg.” Ezért a második gondolat, hogy a szabadsághoz hozzátartozik az is, hogy képes legyek rálátni a saját gondolataimra, hogy nem egyszer egy ilyen gondolat, hogy „Nem érdemli meg, de lehet, hogy rászorul.”

    Most megint a konkrét helyzet. Ott vagyunk szombaton a zsinagógában, vasárnap a templomban, valaki föláll, elkezd kiabálni. Nem az első gondolatom az, hogy „Hmm! Gmm!” Ez ugye nem egy gondolat volt, egy érzés volt, de az volt mögötte: „Hát, ha valaki itt most nem érdemli meg, hogy jól bánjunk vele, ő az.” És milyen érdekes, hogy Jézus túllát a kiabáláson, akármin, ami ott történik, és ő látja azt az embert. Ő látja, és hallja azt az embert, miközben az az ember nem mond egy szót se, mert valaki más beszél, de ő látja és hallja, és úgy dönt, hogy nem abba az irányba megy „Hogyha valakivel itt nem teszek jót, akkor az ő, mert nem érdemli meg.”, hanem „Ha van itt valaki, aki rászorul, akkor az ő.” Ez tehát a második gondolat, a hatalom gyakorlása szabadon. Vagyis szabad az a hatalomgyakorló, aki bármikor tud élni a hatalmával a másik javára, és bármikor bármiféle hatalom gyakorlásáról le tud mondani. Az szabadság.

    A harmadik gondolat így szól: Képes tudatosnak lenni. Fölmérni a helyzetet, tudni, hogy itt és most mi történik, hogy neki mi a küldetése, hogy mit kell most tennie, és a többi, és a többi. A tudatosság. Olyan érdekes ez, az érzelmi intelligenciával foglalkozó szakértők, érzelmi önszabályozás, hatalomgyakorlás a saját személyiségünkben, azt mondják, hogyha valaki érzelmi intelligenciára kíván jutni, nagy tudatosságra lesz szüksége, átgondoltságra lesz szüksége, kitartásra lesz szüksége, és nagyon fárasztó lesz. Más dolgunk nincs is vele.

    Tehát a harmadik gondolat így szól, hogy tudatosan. Éppen néhány héttel ezelőtt olvastam egy megjelenő könyvről, A könyvnek az a címe, hogy „Pszichopátia belülről”, ha jól idézem, és egy idegkutató írja le a saját történetét. A saját története – persze, csak röviden, röviden – a következőképp szól. Azt mondja, hogy ő éppen egy betegségnek az agyban létrejövő változásait nézte. És ahogy nézte a különböző alanyoknak az agyi képét, kontrollszemélyekként a saját családtagjainak az agyi képét nézte meg, és akkor megállapította, hogy beteg, nem beteg, hogyan beteg. Egyszer csak észreveszi azt, hogy van itt egy képfölvétel, és a képfölvételen gyönyörűen látszik a szociális személyiségzavar egyik formája, a pszichopata személyiségre jellemző agyi elváltozás. „Na, hát egy előző kutatásból én ismerem, hát itt ez egy pszichopata.” Nem biztos, hogy örült neki, de… És tudjátok, mi történt? Hogy érdekes volt ez neki, és rá akart jönni, hogy az kicsoda, és kiderült, hogy az ő. Ezen egészen megdöbbent, és a munkatársait számonkérte, hogy itt valami probléma van, hogy azonnal nézzék meg, itt valami, valami, valami. Kiderült a saját agyáról készült fölvétel nyomán, akkor szembesült azzal, hogy ő tulajdonképpen pszichopata. És ahogy elkezdte a saját történetét földolgozni, kiderült számára az, hogy tényleg, hogy tényleg tudott veszélyeztetni, családtagokat tudott veszélyeztetni, hogy tudott egészen érzelemtelen lenni, hogy mások életét kockáztatta, és valóban hozta a tüneteket. Képzeljétek el, hogy ez az ember eldöntötte, miközben pszichopata, eldöntötte, hogy hogyan fog élni. Megkérdezte a családtagjait: „Ide figyeljetek! Ti érzitek azt, hogy amikor én rendes vagyok veletek, az nem szívből jön?” És a családtagjai a következőt mondták: „Persze, hogy érezzük, de nagyon nagyra értékeljük, mert akkor egészen biztosak vagyunk benne, hogy ezt értünk csinálod.”

    De érdekes, ahogy már erről beszéltünk, ugye azt mondjuk: „Kivel bánunk jól? – Akit szeretünk.” De ennek a fonákja az, ha valakire azt mondjuk „Nem szeretlek, nem bánok veled jól.”, és hogy ez milyen szörnyű. Most akkor ez hadd egészüljön ki egy másik gondolattal. Azt mondjuk: „Milyen az igazi jótett? – Szívből jön.” Milyen nagyszerű, amikor egy pszichopatának nem jön szívből, hanem eldönti. Nemde milyen fölszabadító, valaki látja a saját agyáról készült fölvételen, és azt mondja: „A nemjóját! Énvelem tényleg nagy zűr van.”, majd pedig eldönti, hogy jól fog bánni másokkal. Hát, ha van valami, amit szépnek látok, ezt biztos, hogy nagyon szépnek látom. Ezért a hatalom gyakorlása, még akkor is, ha valakinek nagyon sebzett a lelke vagy a szíve, még ott is lehetségessé válik tudatossággal.

    Azután a következő gondolat. Ez a fajta hatalomgyakorlás, micsoda hatalom ez? Kétségkívül másokra irányul, mások javát keresi. Mert ugye tudjuk a szentírás egyéb történeteiből; szombaton, a zsinagógában, istentisztelet alatt gyógyítani nem volt veszélytelen vállalkozás. Jézust nem egyszer nem, hogy kritizálták ezért, hanem… Ezért amikor Jézus úgy dönt, hogy meggyógyítja azt az embert, akkor ezzel tulajdonképpen ő kockázatot is vállal. És milyen gyönyörű, micsoda hatalom ez? Hát, olyan fajta hatalom, ami saját magát kockáztatja, akár a saját életét is kockáztatja, nem csak mások javára, hanem éppenséggel egy kiszolgáltatott személy javára. Ezért, ha létezik olyan hatalom, amire tényleg ámulva látunk, micsoda hatalom ez, akkor az olyan, hogy képes kockáztatni a saját érdekeit, értékeit, életét is másoknak, sőt, kiszolgáltatott személyeknek a javára.

    Azután a következő. Miféle hatalom ez? Bizalmat építő hatalom. Azért akarom ezt hangsúlyozni, mert ha egy picit elgondolkozunk azon: Miért akarja az ember a hatalmat? Miért él vissza a hatalommal? Miért gyűjti a hatalmat? Most nem akarom ezt hosszabban. Sokszor egyszerű dolgokat látunk, nagyon nehéz dolgokat, de egyszerű dolgokat. Félelmet, halálfélelmet, bántalmazott embereknél azt, ahogyan ő a hatalom által akarja megteremteni azt a közeget, hogy ne lehessen őt bántani, hogy ne lehessen őt fenyegetni. A hatalom ilyen értelemben azt a célt szolgálja, hogy ne kelljen félnie, hogy valamennyire biztonságban érezhesse magát, hogy ne lehessen őt fenyegetni, vagy még egyszer ne történhessen meg vele az, ami már vele megtörtént nem egyszer, nem kétszer. Ezért itt a hatalomnak sokaknak a fejében valamiféle funkciója van. De a háttérben mi van? A szívnek a sebzettsége.

    És a hatalom gyakorlása mögött nem egyszer mit látunk? Hogy egy sebzett lélek a félelem, a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság, és már az elszenvedett sérelmek miatt nem tud bízni, de nem is akar. Mert a bizalommal a kiszolgáltatottság, a félelem, a fenyegetettség, és az összes többi valóban még inkább fokozódni fog. Ezért a hatalmat akarjuk majd, hogy ne kelljen bízni. A hatalmat akarjuk, hogy ne kelljen félni. A hatalmat akarjuk, hogy biztonságban érezhessük magunkat. A hatalmat akarjuk, hogy ne bántsanak bennünket. Ezért van óriási jelentősége az afféle hatalomgyakorlásnak, ami nem abból a célból születik, hogy ne kelljen félni – és nem ragozom most végig –, hanem hogy éppenséggel a bizalom felé tudjon elindítani bennünket, ami a bizalmat táplálja.

    A következő, itt talán – most ránéztem a lapomra – nem tudom, ti tudjátok-e, hogy hogyan halt meg Sztálin? Nem akarom részletesen elmondani, mert nem is tudom, de a beszámolókból és a történeti kutatásokból az sejlik föl, hogy Sztálin rosszul lett, a rosszulléte egyre jobban súlyosbodott, és azok az emberek, akik ott voltak körülötte azért, hogy segítsenek neki, vagy akik segíthettek volna neki, akik ott közvetlenül őrizték az ő hatalmát, és azt, hogy neki ne kelljen félni, és ne lehessen őt bántani, képzeljétek el, hogy ezek az emberek a félelmük miatt nem mertek neki segíteni. Látták, hogy rosszul van, látták, hogy elájul, látták, hogy haldoklik, de azt mondták… Na, ez az a fajta hatalom, ami nem a bizalmat építi. És létezik az a hatalom, ami a bizalmat építi.

    A következő gondolat így szól: Ez a fajta hatalom, micsoda hatalom, vállalja a saját küldetését. És ez azt jelenti, hogy felelősséget vállal. Felelősséget vállal alapvetően és elsősorban magáért. Eszembe jutott egy élményem. Sok évvel ezelőtt, fiatal ember voltam, a Felvidéken kirándultam, és ott egyszer csak, egy pici falu volt ez, vagy talán kisváros, már nem is tudom, láttam ott egy múzeumot; helytörténeti gyűjtemény. Én bementem, és nézelődtem, és nagyon tetszett, és a múzeumban senki nem volt rajtam kívül, csak egy idős bácsi. Ott végigjártam a termeket, nem volt nagy a múzeum, és az idős bácsi csak úgy nézte. És aztán arra gondoltam, hogy ebben a múzeumban azért a legértékesebb mégis csak ez az idős bácsi, és elkezdtem vele egy picit pár szót váltani, és hogy ő miért van itt, na. Akkor végül az történt, hogy a búcsúra került a sor, és akkor kezet fogtunk, akkor még csináltunk ilyet, és ahogy kezet fogtunk, ez a felvidéki magyar ember a következőképpen búcsúzott el tőlem: „Ajánlom magamat!” Életemben először és utoljára köszönt nekem valaki így. És én jöttem el, és látjátok, azóta bennem van ez, hogy mernék-e én így köszönni bárkinek, hogy „Ajánlom magamat.”? Az a hatalom, amire elámulnak, na, ez egy olyan fajta hatalom, hogy aki ott gyógyít, azt mondhatja magáról: „Ajánlom magamat. Mert amit teszek, azért én felelősséget fogok vállalni. Úgyhogy, ajánlom magamat.

    A görögök bölcsessége jutott még eszembe, csak hogy miféle hatalom, meg egyáltalán van-e nekünk hatalmunk. Az ókori görög filozófusoktól származó gondolat ez, a kérdés így szól: Meddig tart az ember felelőssége? És az ókori görög bölcselet egyik válasza így szól: Ameddig a hangunk elhallik, ameddig a szavunkat meg lehet hallani, addig tart a felelősségünk. – mondták a kétezer, kétezerötszáz évvel ezelőtti bölcsek. Milyen érdekes, ma már egy olyan világban élünk, hogy bármelyikünknek a hangja az egész Földre elhallhat. Most nem akarom ezt a gondolatot tovább vinni, inkább csak rácsodálkoztam arra, hogy mit jelent, hogy valaki azt meri mondani, hogy: „Ajánlom magamat. Mert amit teszek, azért felelősséget fogok vállalni.”

    A következő, ez pedig már az utolsó gondolatunk. A következő gondolat, és ezzel szeretnék az elejéhez most még szorosabban kapcsolódni. Miféle hatalom ez? A személyt meglátó hatalom. A másik embert meglátó hatalom. Ott a tömegben a meghalló, és meglátó hatalom, azt az egy embert meglátó hatalom. Amikor képesek vagyunk arra, hogy saját magunknak parancsoljunk, és azután saját magunknak engedelmeskedjünk, hogy milyen döbbenetes ez a fajta hatalom, hogy tulajdonképpen ebben a parancsban mi az, ami megjelenik? Hogy Jézus látja azt az embert, aki rászorul, és aki szinte nem is látszódik attól a valami gonosz lélektől vagy tisztátalan lélektől. És amikor azt mondja, hogy: „Takarodj ki belőle!”, akkor tulajdonképpen szinte azt mondja, szinte ez a parancs: „Akarom, hogy látszódj! Akarom, hogy legyél! Akarom, hogy a te hangodat is lehessen hallani! Akarom, hogy legyen arcod!” Hogy mint hogyha így szólna ez a parancs, és ez a hatalom, amivel Jézus azt parancsolja, hogy az egyes személy látható és hallható, érezhető és érzékelhető legyen. Hogy legyen neve, legyen tekintete, és legyen arca. Ez az a fajta hatalom, aminek a híre aztán messze elterjed, és azt mondják: „Miféle új tanítás ez?”

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekÉvközi 3. vasárnap - Isten igéjének vasárnapja

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    24

    https://youtu.be/H6xQL_AQk8k

    Betelt az idő, közel van Isten országa.” És azután az evangéliumban ezek a meghívástörténetek, néhány mondat csak itt is, ott is, ezt bontják ki, hogy mit jelent, hogy itt az ország, itt az Isten országa, betelt az idő. Ez úgy jelenik meg az evangélistának a híradásában, hogy Jézus ahogy látja ezeket a jövendőbéli tanítványokat, azonnal szól nekik, és ők rögtön követik őt. Mindjárt megszólítja őket, mindent otthagynak, máris követik őt. Azt mondják a Biblia szakértői, hogy ezek a nagyon egyszerűre csiszolódott meghívástörténetek a maguk módján éppen kibontják, kifejezik, megmutatják, hogy mit jelent számunkra az, hogy itt az Isten országa, hogy betelt az idő.

    Mi… Úgy akartam folytatni, hogy mi keresztény emberek, de valójában ez minden emberre érvényes, hogy mi mindannyian a végső időkben vagyunk. Az idő már betelt, Isten országa már itt van. Miért mondhatja Jézus azt, hogy „Betelt az idő, Isten országa itt van.”, hogy most és azonnal, és rögtön, és haladék nélkül, ebben a pillanatban, most és itt? Azért, mert ő az Isten Fia, és azzal, hogy megérkezett, mondhatja azt, hogy mostantól kezdve vége van annak a korszaknak, időszaknak, hogy várunk, és vágyakozunk, és készülünk, és előkészítjük. Már ez az idő lejárt, és most már mindannyian egész életünk során az itt és mostban vagyunk. Az itt és mostban, az istenkapcsolat szempontjából. Itt és most.

    Tulajdonképpen azt hiszem, elmondtam az evangélium meghirdetését. Lehet, hogy életem legrövidebb beszéde volt ez. Rendben van, ez az üzenet, de hogyha ti most azt mondjátok, hogy ezek a történetek olyan egyszerűvé csiszolódtak már, annyira a hitről üzennek valamit, hogy szinte már nem is életszerűek. Most tényleg így volt, hogy ott vannak a hálóiknál, és akkor egyszer csak jön tulajdonképpen egy szinte ismeretlen, vagy ismeretlen valaki, azt mondja: „Gyertek velem!”, és mennek? Nem egy kicsit életszerűtlen? Megszólítja őket, rögtön mindent otthagynak, és már követik is? Ez valóságos? Egyfelől mondhatjuk azt, hogy kétségkívül, mintha lenne benne valami – olyan értelemben – életszerűtlenség, hogy nagyon is a hitről akar valamit mondani, és nem pedig helyszíni riport. Másfelől azonban szerintem mindannyiunknak van olyan élménye, hogy mit jelent az, hogy itt és most. Hogy egyszer csak valami elkap bennünket, megragad, szíven talál, és átéljük azt, hogy szinte előzmény nélkül, hogy tényleg valahogy az életben olyan is van, hogy szerelem első látásra. Hogy az életnek ez is része, és ilyen értelemben pedig nem életszerűtlen, ami itt elhangzik.

    Azt a kérdést tettem föl magam számára, hogyha abból indulok ki, hogy ez a történet is az Isten országát kívánja föltárni, de közben hogyan kapcsolódik a hétköznapi életünkhöz, akkor a kérdés az, hogy: Képesek vagyunk-e az itt és mostban lenni, az Istennel való kapcsolatunkban az itt és mostban lenni? Hogyha Jézus azt mondja, a szónak valamilyen értelmében: „Most azonnal hagyd abba, amit csinálsz, és azonnal gyere velem!”, hogy akkor ezt tudjuk-e csinálni? Ezt ki az, aki tudja csinálni? Ez hogyan működhet a mi életünkben? Nagyon egyszerűen arra a meglátásra jutottam, hogy ahhoz, hogy mi az itt és mostban, a pillanat ihletettségében azt tudjuk mondani, hogy mindent otthagyok, és most megyek, és csinálom, hogy ahhoz folyamatokra van szükségünk. Hogy valaki tényleg fölismerje újból és újból, hogy itt és most, azt folyamatok előzik meg. És ezért az most a vágyam, hogy mondjak nektek néhány folyamatot, ami alkalmassá tesz bennünket arra, hogy fölismerjük azt, hogy itt és most, hogy ebben a pillanatban és azonnal, és most.

    Az első gondolat tehát akkor így szól. Kétségkívül vannak azok a helyzetek, ahogy erre utaltam, hogy át is éljük azt, hogy itt és most. Miért éljük át? Mert valami nagyon-nagyon erős élményünk támad. Na, hát akkor egy élményemet szeretném veletek megosztani. Jött hozzám egyszer egy férfi, nem ismertem őt. Leült nálam, és azt mondja: „Én egy alkoholbeteg ember vagyok. Többféle helyre mentem már, hogy próbáljam lerakni az alkoholt, de nekem ez nem sikerült, én most is iszok. És hát aztán már van annyi rutinom itt, a szenvedélybetegség világában, hogy tudom, hogy vannak, akiknek mintha csak az Isten tudna segíteni. És akkor arra gondoltam, hogy lehet, hogy nekem már nem a terápia fog segíteni, hanem Isten, úgyhogy: Téríts meg!” Huszonöt éve leszek pap, de eddig egyetlen ember jött hozzám, hogy térítsem meg, ez a szenvedélybeteg férfi, és tulajdonképpen, ahogy úgy hirtelen ott be is fejezte, mert átadta nekem a terepet, nyilván ez most az én szakterületem, arra gondoltam, hogy én nem tudom, hogy én ilyet tudok-e, hogy így fölszólításra valakit megtéríteni, hogy ezt hogyan is kéne csinálnom. Mondtam neki: „Ne haragudj, én így, nekem ez nem megy. Látom a te nyitottságodat, de énnekem ez így nem megy. De hogy azt el tudom képzelni…” S akkor elkezdtünk erről beszélgetni, hogy meg van-e keresztelve, elsőáldozás? Kiderült, hogy nincs megkeresztelve. „Hát akkor gyere, készülj erre föl! Aztán csinálunk egy folyamatot.”

    És tényleg így is lett, és ő nagyon komolyan vette, és fölkészült, és felnőtt fejjel keresztelkedett is, elsőáldozó volt. És mi történt? Ugyanúgy ivott tovább. El is mondta ezt nekem: „Feri, én ezt is megpróbáltam, most már akkor ezt is kipipáltam.” És eltávozott. Aztán eltelt néhány év, és egyszer csak ez a férfi megjelent nálam, sok év múlva, és azt mondja: „Szeretnék tőled most megint kérni egy órát, hadd meséljem el a történetem!” Leült nálam, és azt mondta: „Utána akkor még egy jó darabig ittam, és volt egy részeg hajnal. A részeg hajnalon mentem hazafelé, és egyszer csak valahogy ott hajnalodott, és ment föl a nap, úgy hirtelen a szabadságnak valami olyan élménye köszöntött rám, olyan világosság, olyan tisztaság, egyértelműség, hogy hirtelen átéltem, teljesen átjárt, hogyha most eldöntöm, hogy soha többet nem iszok, most akkor az menni fog, most.” És eldöntötte ott, ezen a csodálatos, kissé részeg, de fényes hajnalon, hogy soha többet, és eljött hozzám, akkor már több évvel utána, és azt mondta: „Azóta nem ittam, és nem is fogok. De nem ezt akartam igazán elmondani neked – mondta nekem –, hanem azt, mondd meg, hogy akkor a terápiák, a kínlódás, a keresztelkedés, az elsőáldozás, a misére járás, és minden, annak akkor mi értelme volt?” Hát, én is egy kicsit elgondolkoztam ezen, és azt találtam neki mondani: „Lehet, hogy az volt az értelme, hogy azon a kissé részeg hajnalon, amikor olyan csodálatosan sütött a nap ott kint, meg idebent, te tudd, hogy: itt és most. Hogy te azt a pillanatot el ne veszítsd. Az a terápia, ami úgy tűnik, sikertelen volt, meg a másik, ami sikertelen volt, meg a keresztség, és az elsőáldozás, és minden, amit te beleraktál, hogy nem volt hiábavaló, mert amikor jött a pillanat, az itt és most, akkor te pontosan tudtad, hogy ez mi. Hogy talán ez volt az értelme.” Rám nézett, azt mondta: „Lehet.”

    Úgyhogy ez nem derült ki számomra, hogy ez vagy nem, de maradandó ez, hogy folyamatokra van szükségünk ahhoz, hogy az itt és mostban történhessék valami, amire egyébként vágyunk. Tehát az első, az élmény. De az, hogy valakit az élmény tényleg átjár, és meghat, és megrendít, és döntésre késztet; micsoda előtörténete tud annak lenni.

    Második gondolat. Ki az, aki föl tudja ismerni, hogy „Most van az itt és most. Most, most, most! És lehet, hogy öt perc múlva már nincs ez a most. Most!” Az a valaki tudja ezt fölismerni, aki erre készül. Aki nem csak vágyakozik ez után, hanem készül, és várja, és magát erre nyitottá teszi.

    Nem tudom, ti mennyit használjátok a netet? De ott van egy nagy kísértésünk arra nézve, hogy megnézzünk valami tartalmat, és az a szó jó értelmében egy itt és most állapotba helyezzen minket, úgy átjár minket, és… Hahh! Érezzük, hogy ez most valami jó, esetleg elsírjuk magunkat, vagy megrendülünk. És nem maradunk ott, abban az itt és mostban, hanem akkor megnézünk még valamit, és még valamit, és még valamit, és még valamit, és még valamit, és még valamit…

    Emlékszem, amikor tábortűzi estékre jártunk, és a tábortűzi estéken, egyhetes tábor, és mindig az volt, amit a gyerekek szinte a legjobban vártak. Mert ott mindig gitároztunk, és akkor mindig szólt az ének, és hogy a gitárosok – mert én nem – mit össze tudtak panaszkodni azon, hogy behangolják a gitárt. Ugye, jó hideg van, akkor odaülünk a jó meleg mellé, az biztos, hogy elhangolódik. Nem egyszer úgy ott volt a pillanat, hogy na, akkor most énekeljünk, és hát, a jó zenész azt mondta: „Nem, hát várjatok, nem, ezt most nem. Nem, hát így nem lehet.” (Mutatja, hogy hangolja a gitárt – szerk.) És a gyerekek, meg a felnőttek mondták: „De lehet, csak csináljuk már!”

    Szóval, ki az, aki fölismeri az alkalmat? Aki arra várakozik, aki arra figyelmes, aki arra készül, és amikor ott van, akkor már csak tudnia kell, hogy itt van. Miért hoztam ezt a történetet? Azért, mert így foglalhatnám össze, hogy az ismeri föl az itt és mostot az Istennel való kapcsolata szempontjából, aki hangolt rá, aki arra újból és újból ráhangolódik. Nemde úgy van, amikor valamire hangoltak vagyunk, akkor azon az úton sokkal könnyebb járni, mint hogy egyszer csak villámcsapás-szerűen, valami számunkra nagyon ismeretlen valami jön, és azt sem tudjuk, most ezzel mit kezdjünk. Azok a tanítványok, akikről itt szó volt, a maguk módján biztos, hogy hangoltak voltak. Hát, hiszen várták a Messiást, várták az Üdvözítőt. És amikor az evangéliumok tanúsága szerint szólnak nekik, hogy „Megtaláltuk!”, akkor ők tudják, hogy mi az, hogy megtaláltuk. Hát persze, megtaláltuk, mert kerestük, meg vártunk rá, és hangolódtunk rá. És amikor ott van, akkor már… Hadd szóljon!

    A következő gondolat. Kik azok, akik képesek fölismerni, például azt, hogy kit kövessenek, vagy kiket kövessenek, kinek, kiknek a tanítványaivá legyenek, hogy most van az itt és most? Azok alkalmasak rá, akik nem szolgáltatják ki magukat annak, hogy ez mindenképpen valami nagyon élményszerű legyen. Milyen sokan vannak, elmennek egy színházi előadásra, vagy bármilyen – mondjuk így  – előadásra, vagy produkcióra, és kissé olyan karba tett kézzel, kényelmesen azt mondják: „Na, nyűgözz le! Na, hass meg, rendíts meg, győzz meg!” Olyan gyönyörű ez a történet a maga módján, ebből a szempontól. Jézus odamegy, azt mondja: „Gyertek, jöjjetek velem!” Hát, ha ebben van megrendítő, az nem, nem tudom, hol van. „Gyertek velem, mert hogyha velem jöttök, akkor…” Sőt, még azt is érdemes tudnunk, de lehet, hogy ti ezt kívülről tudjátok, hogy ott van a tizenkét apostol, és ugye ti tudjátok, hogy a tizenkét apostol közül egyetleneggyel sem tett Jézus csodát. Senkivel. Hanem egyszerűen csak odament. Péter, János, és a többiek. Azt mondta: „Gyertek velem!” Nincs csoda, nincs meggyőzés, nincs lenyűgözés. „Gyertek velem!”

    És ki az, aki fölismeri, hogy itt és most, hogy itt az idő, hogy itt az alkalmas pillanat? Az, aki készült rá, aki hangolódott rá, és aki azt már nagyon várta. Talán sokféleképpen elképzelte, hogyan, miféleképpen lehetséges az. És amikor történik, akkor már ott van az a jó érzéke, hogy azt mondja: „Na, ez az, ez az! Hát, erre vártam, ez az! Nem pont úgy van, ahogy elképzeltem, hiába képzeltem el sokféleképpen, de biztos vagyok benne, hogy ez az. Már csak menni kell.”

    Következő gondolat. Kik azok, akik fölismerik az itt és mostot az Istennel való kapcsolatukban? Azok, akik érzékennyé tették magukat ebbe az irányba. Ez megint egy másik gondolat, miközben nagyon közel vannak egymáshoz. Tudjátok, eszembe jutott egy orvos ismerősöm, kedves, jó ismerősöm. Fölnézek rá nagyon, nem él már itt, a Földön. Emlékszem, hogy számomra is egy picit meglepő módon, miközben vitte az orvosi rutint, nem akárhogy, mert hetente egy nap ment ki az utcára, az utcai gondozói szolgálat, és a hajléktalan embereket segítette és gyógyította, és kezelte, és fájdalmat csillapított, és volt öt jó szava mindenkihez. Ez az ember egyszer azt mondja: „Úgy van bennem egy vágy, meg egy készület, meg egy érzékenység, hogyha valahogy úgy adódik, hogy úgy vértanúnak kell lenni, vagy mártírnak – hát, ugyanaz – hogy akkor nekem az menjen.” És hát, ez olyan elképzelhetetlennek tűnt, hogyan lehetne ő itt most Magyarországon vértanú, vagy mártír? Aztán az jutott eszembe, de érdekes ez, az egész életét úgy élte, hogy megvolt benne, és ő vitte ezt az érzékenységét: „Na, ha úgy adódna, én azért tudjam az életemet föláldozni, tudjam föláldozni.” És miközben erre érzékennyé tette magát, és a szónak klasszikus értelmében természetesen nem ölték meg a hitéért, de az egész életét odaadta éppenséggel olyan áldozatos módon, amit olyasvalaki tud tenni, aki egész életében egyszer csak, nemhogy készül rá, hanem erre érzékenyíti magát.

    A következő folyamat, amit érdemes, ez pedig, amikor valaki fölismeri, hogy itt és most az Istennel való kapcsolatában, az azért is lehetséges, mert ő azt már előre átgondolta. Nem ott gondolkozik el rajta: „Na, most akkor menjek?” Olyan kedves történeteket tudok tőletek hallani, ahogyan tipródnak a férfiak a leánykérés okán. „Most akkor most? Nem most?” Már zsebben a cucc. „Most? Nem volt rá jó… nem, nem, úgy éreztem, nem, nem.” Sokan inkább kitalálnak egy nagy parádét, mert akkor már nincs visszaút, akkor már itt és most van. Mit szeretnék ezzel mondani? Hogy amikor valaki azt mondja: „Már megyek is.”, nem ott dönti el, nem ott gondolja át, főképpen nem ott gondolja át, hogy most akkor menni fog, vagy nem fog menni, vagy az hogyan lesz. Azt ő már átgondolta előre, ott már csak csinálni kell.

    Biztos ti is sportoltok ezt-azt, nagyon remélem, vagy van élményetek. Aki sportolt, az jól tudja azt, hogy egy mozgás, a cselekvés akkor hatékony, ha már nem kell rajta gondolkozni. De előtte sokat kell gyakorolni, előtte nagyon át kell gondolni. Nagyon átgondoljuk, nagyon sokat gyakorlunk, és amikor azt mondják, hogy MOST, akkor már nem gondolkozunk, csináljuk, és pontosan tudjuk, hogy mit kell csinálni.

    Tehát a következő gondolat ezért így szól, hogy előre átgondolom. Ismeritek ezt a mondást? Persze, hogy ismerjük: „Alkalom szüli a tolvajt.” Az itt és most helyzeteknek van egy negatív oldala, ugye, amikor valaki nem is gondolta, hogy ellopja, de annyira ott hagyták, hát egyszerűen mintha tényleg szólt volna, hogy „Vigyél el!” Ide azért azt is szeretném tenni, hogy nagyon is életszerű, hogy átéljük azt, hogy „Itt és most!” És hogy ez az itt és most, és most ez az alkalom, hogy a kísértéseknek majdnem mindig része az, hogy jó, jó, ellenállunk, ellenállgatunk, és akkor egyszer csak van egy itt és most. És ez az itt és most, sőt, tudjátok, hogy a szakirodalom azt mondja, hogy egy számunkra érzékeny területen, egy olyan igazi klassz kísértés, tíz emberből kilenc nagy valószínűséggel elbukik. Hát, ha egy ilyen, mondjuk kísértésben, ahol én érzékeny vagyok, és egyszer csak úgy „Áh!”, ha én akkor kezdek el ezen gondolkozni, hogy „Most vigyem, ne vigyem? Ennél jobb helyzet nem lesz.” Szóval, azt előre átgondolom, hogy amikor jön az itt és most, mint kísértés, akkor pontosan tudjam, hogy mi történik, pontosan tudjam, és ez alapján pontosan tudjam, hogy mit fogok csinálni.

    Következő gondolat. Ki ismeri föl azt, hogy itt és most, és aztán az Isten országa? Az, aki előzetes döntéseket hoz. Ott, amikor már, már csinálom is, már hagyom a hálót és megyek – aki ezt meg tudja tenni, valójában a legnagyobb valószínűséggel nem ott dönti el, hogy most ezt csinálja vagy nem, hogy Isten szavára hallgat-e vagy nem. Azt nem ott dönti el, azt már előre eldöntötte. Miről hozunk döntést? Hogy ez most az a helyzet. Na, most van itt az a helyzet, ahol most már nem kell gondolkodni, mert azt már én eldöntöttem előre. Tehát ahhoz, hogy valaki az itt és mostban, az Istennel való kapcsolatában tudjon lépni, szaladni, vagy ugrani, előzetes döntésekre is szükség lesz. Mert különben az történik, és a szentírásban ez is benne van, hogy jön Jézus, és azt mondja: „Gyere, kövess engem!”, és azt mondja: „Te ne haragudj! Most tulajdonképpen van itt azért egy csomó dolog, tudod? Ezt értem, hogy most, de hát te is érts meg engem, hogy…” Most akkor gondolkozik, és… Úgy eljátszottam ezzel, hogy milyen érdekes lehet aztán később. Ül egy baráti társságban ez a valaki, és azt mondja: „Tudjátok, én is lehettem volna apostol, lehettem volna. Igen, igen, találkoztam vele. Mondta, hogy igen, és akkor én mondtam, hogy jó, igen, jó, jó, köszönöm, nagyon megtisztelő, jó, igen, jó, jó, nem, igen…” Szóval, előzetes döntésekre van szükség.

    Következő. Mindjárt vége! Következő gondolat. Eszembe jutott most itt egy történet. Persze, mert leírtam. Ez az előzetes döntés. Ha nem írom le, lehet, hogy elfelejtem. Épp tegnap hallgattam valakinek a beszámolóját, 1956-ban 18 éves volt, negyedikes gimnazista, és ő ott képviselte az iskolájának a diákságát. Néhány hét múlva, ahogyan leverték a szabadságharcot és forradalmat, akkor kopogtattak, és már vitték is el. Elétettek egy papírt, és azt mondták neki, most írja alá, hogy az osztályfőnöke volt a felbujtó, hogy ő volt a szervezkedésnek a vezetője. Azt mondta: „Ott voltam 18 évesen, ránéztem erre az emberre és azt mondtam, ezt biztos, hogy nem írom alá, mert nem volt így.” Hajnali négyig verték, de úgy, hogy sok bordája eltörött, a dobhártyája beszakadt, azóta se hall jól. Ki az, aki ott és akkor azt mondja: „Biztos, hogy nem írom alá, mert nem így volt.”? Az a valaki, aki előzetes döntést hozott, hogy amikor elém teszik a papírt, hogy „Itt írja alá!”, nem most kezdek ezen sem gondolkozni, sőt, dönteni sem kell róla, mert már eldöntöttem, már csak csinálni kell. És mert ezt előre eldöntöttem, és már csak csinálni kell, ezért a verést is kibírom.

    A következő, már csak kettő. Ki az, aki fölismeri az itt és most-ot az Istennel való kapcsolatában? Az, aki abban már jártasságra tett szert. Talán ismeritek azt a történetet, van egy nagy ház, a nagy házban egy bonyolult csőrendszere a fűtésnek, és megáll a fűtés. Kihívják a szakit, és megy a szaki, mert hát gyorsan kell, mert hideg van, és lemegy az alagsorba, és nézegeti a csöveket, hallgatja, hümmög, majd a táskájából elővesz egy kalapácsot, és valahol pff!, és úgy lehet hallani, hogy (elindul a víz), és megoldódik a probléma. Fölmennek, és kérdezi a megbízó, hogy mennyibe kerül ez. Azt mondja, hogy száz dollár. „Mi? Száz dollár egy kalapácsütés?” Mire azt mondja a szaki: „Dehogyis. A kalapácsütés az egy dollár. De hogy hol üssem, az kilencvenkilenc.” Ez a jártasság. A kalapáccsal, puff, hát csak. Tehát hogy fölismerjem, mi az, hogy itt és most; jártasság. Hogy már valaki jól tájékozódik, jól eligazodik, már tudja, és amikor ott az itt és most…

    Záró gondolat. A záró gondolat pedig, hogy ebben a történetben, mikor Jézus odamegy a jövendőbéli tanítványaihoz, annyit mond csak nekik: „Jöjjetek, kövessetek engem!”, és ők lerakják, és mennek, és követik. Nem tudnak róla semmit. Nem tudják, hogy hova, hogy mi fog történni, hogy most mire kéri majd őket föl; semmit nem lehet tudni. Mi az egyetlen dolog, amit lehet tudni? Hogy ő kérte, hogy ő.

    Eszembe jutott a fiatalkorunk, 18-20-21-22 évesek vagyunk. Talán ez az egyik nagyszerű korszaka annak, hogy milyen jól esik, hogy barátai vagyunk másoknak, szóval a barátság, hát annak a csodálatos időszaka. Éjjel-nappal együtt lenni. Arra emlékszem, hogy sokat gondolkoztunk ezen 19-20 évesen, hogy mitől barát a barát. Egy képre jutottunk: akkor vagyunk mi egy életre szólóan egymásnak barátai, hogyha lehet, hogy már jó ideje valami miatt nem is találkoztunk, nem láttuk egymást, de te becsöngetsz hozzám hajnali háromkor, és azt mondod nekem: „Feri, öltözz légy szíves, pénzt is hozzál, gyere velem azonnal!”, hogy akkor én fölöltözök, és nem kérdezek semmit, és viszem a pénzt, és megyek vele, mert kérdezni ráérek. Miért megyek vele? Mert a barátom. És bízok benne annyira, hogy nem keltene föl, és nem szólna nekem, és nem mondaná, ha nem volna rá jó oka. És az is biztos, ha most kér majd valamire, nem akar majd rosszat nekem. Nem akar becsapni, nem akar kihasználni. Hogy azt ő valamiért teszi, és megengedhetem neki és magamnak, hogy ne tudjam, hogy miért, mert ő a barátom. Tudjátok, a mai elmélkedésnek lett egy számomra oly nagyszerű élménye, fölismerése, sose gondoltam erre; hogy én egyetlen barátomban se csalódtam. Nem csalódtam bennük, pedig hát ezek már több, mint harminc éves barátságok. Nem csalódtam. Persze, hogy volt olyan, hogy valakinek egy rosszabb napja volt, de nem csalódtunk egymásban. Remélem, ők se bennem. Vagyis, az itt és most, az Istennel való kapcsolatban van, hogy azon az aranyszálon függ, hogy ő mondja. És ha te mondod

    Záró történet. Néhány éve voltam pap, egyszer csak jött egy kedves család, hogy kereszteljem meg a gyereküket. Hát mondtam, természetesen, beszéljük meg, hogy mik a föltételek, hogyan megy. Megbeszéltünk mindent, és végül elérkeztünk oda, hogy ki legyen a keresztszülő. És akkor azt is megbeszéltük. Utolsó téma, ki legyen a védőszent. Tudjátok, felejthetetlen, ahogyan ennek az embernek egyszer csak megváltozott az arca, kissé úgy, tudjátok, hogy most jön az, amit a magyar ember így mond, hogy okosba’, hogy most okosba’ letutizzuk. Úgy rám nézett, úgy rám kacsintott, kicsit közelebb hajolt, azt mondja: „Védőszent? Atya kit javasol?” Hát, de ez valahogy így történt, és én nem tudtam ellenállni, nem tudom, kísértés volt-e, vagy nem, hogy ugyanebben a stílusban válaszoljak. Úgy én is maradtam ebben a közelségben, azt mondtam neki: „Máriával nem járnának rosszul.” Ő is továbbra is így maradt, és azt mondja: „Köszönöm atya!” Ezt azért akartam nektek elmondani, mert tényleg nem mindegy, kit követünk, ez egyáltalán nem mindegy. Lehet, hogy átéljük, hogy itt és most, de az itt és most után, hogy kiket tudunk követni, egészen drámai. Milyen fölszabadító keresztényként azt mondani, hogy amikor azt mondjuk, Máriával, Jézus édesanyjával nem fogsz rosszul járni, hogyha Jézust követed, nem fogsz pórul járni. Milyen fölszabadító nekünk azt mondani, hogy: Hahh!

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekÉvközi 2. vasárnap

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    17

    https://youtu.be/5b3DNxAFsE4

    Majd ide szeretnék visszatérni, de most még hadd maradjak itt, az elsőnél, ennél, hogy milyen gazdag, és milyen tartalmas jelentésárnyalatai is vannak annak, ahogyan Jézus ránk kérdez, hogy mire vágyakozunk, mi után törekszünk. Vagyis Jézus nem egyszerűen csak azt kérdezte: „Na, érdeklődünk, érdeklődünk? Kíváncsiskodunk, kíváncsiskodunk?” És hogy miért is kérdezhette ezt a tanítványoktól? Hát azért, mert ők már Keresztelő János tanítványai. Ott van valami háttere annak, hogy azt kérdezhesse: „Mire vágyakoztok ti? Mi után epekedtek, mi után törekedtek?” Ez tehát az első gondolat, hogy Jézus nem egyszerűen csak arra kérdez rá, hogy „Mire van most éppen kedvetek, vagy éppen mit csináltok itt?”, hanem „Mi után mentek?” Milyen szép, hogy nem azt kérdezi, hogy „Ki után vágyakoztok? Kit kerestek?” Először még csak azt, hogy „Egyáltalán ti mivel foglalkoztok, hogyan éltek ti?”

    Innen jönne akkor a második gondolat. Mert nem is olyan könnyű keresni Istent. Hát, főleg aztán megkeresni és megtalálni nem könnyű. Milyen szép a magyar nyelv, egyébként a görög nyelvben is ott vannak ezek az árnyalati lehetőségek, hogy az ember keres, aztán mikor kezdünk elmélyülni, akkor már meg akarjuk keresni, és utána, mikor úgy érezzük, hogy na, találtunk valamit, akkor föl akarjuk keresni. Keresni, megkeresni, fölkeresni. Na, itt az utalás arra, amikor az ember eljut oda, hogy „Istenem, föl akarlak keresni!”, hogy arra jó kérdés az, hogy „Hol laksz? Én föl szeretnélek keresni. Akkor mondd meg légy szíves, hogy hol laksz! Vagyis, hogy mehetek oda, ahol te vagy.” Ebben, ahogyan azt kérdi a tanítvány: „Hol laksz? Ezt keresem, hogy hol laksz.” Ebben mi van benne? Hogy az ember otthona az, ahol föltárul az, hogy ki is ő valójában. Ott mutatkozik meg legteljesebben, legalaposabban, otthon, mert ott vagyunk mindenféle maszkok és szerepek nélkül. Tehát amikor azt mondja a tanítvány: „Mester, hol laksz? Ezt kívánom, ezt vágyom!”, akkor ebben a kérdésben az is benne van: „Én már nem csak keresgélni akarok, én föl akarlak Téged keresni, és igazán tudni akarom, hogy Te ki is vagy.”

    És hogy mennyire nem könnyű nekünk Istent keresni, nekünk se könnyű Istent keresni. Még sosem tettem ilyet, de arra gondoltam, hogy miközben látjuk ezt a három szót, ahogy egymásba fonódik, hogy keresni, megkeresni, fölkeresni, aközben például hogyha az online térben vagyunk, ott nem ezeket szoktuk használni, hanem rákeresünk, és utána kikeresünk. Hogy azért az nem ugyanaz, rákeresni és kikeresni. És miután sosem tettem ezt meg, arra gondoltam, rákeresek Istenre. Akkor elmondanám nektek az élményeimet. De rövid leszek, csak mi az, ha az ember úgy keres, keres. Most én rákerestem Istenre, és az első három találat. Az első a Wikipédiának a szócikke, ami egyébként nagyon tisztességes, mert az első mondat így szól: Isten fogalma. Nem Istenről beszél, Isten fogalmáról. Ez nagyon tisztességes.

    Második találat: képtalálatok. Hát, megnéztem, mert még nem, így őt még nem. Tehát a net az egy csoda dolog. Rátok bízom, hogy hazamentek, rákerestek. Elkezdtem azon fantáziálni, hogy milyen csodálatos szerkesztmény lenne ez a világháló, hogyha rákeresek arra, hogy Isten, és a képtalálatoknál a következő jelenne meg, egy ilyen üres négyzet: „Nincs találat, nem jeleníthető meg.” Ezzel szemben van ott rengeteg kép, majd megnézhetitek. És a harmadik pedig, egy hírportálnak a cikke: „Mi az Isten?” címmel. Aztán egy kicsit nézegettem, hogyha videókat akarnék nézni, hogy akkor mire találnék, ezt most nem is akarom nektek ragozni. Viszont aztán a következő gondolatom az lett, mélyüljünk el, mert hiszen az apostol is: „Hol laksz? Mi a te belső világod?”; rákeresek angolul. Elmondom nektek a két első találatot. Az egyik, rengeteg cikket találtam Gödről, Göd városáról. Nyilván, a magyar ember nehézsége. A második pedig, nagyon sok találat érkezett, és képek is Godzilláról.

    Így aztán végérvényesen megerősödtem abban, hogy tényleg nem könnyű Istent keresni. És hogyha nem teszünk mást, csak rákeresünk, meg kikeresünk, nem lesz könnyű dolgunk. A mi vágyunk az, hogy rákérdezzünk Jézusnál, Istennél, hogy: „Hol laksz? Mi a te belső életed, a te belső világod? Mi a te lényeged, a szépséged?” Még Keresztelő János is azt mondja, hogy „Itt az Isten báránya. Sokkal több, mint én, nem is vagyunk egy súlycsoportban.” A ma emberének az egyik legnagyobb nehézsége a fölszínes életvitel, és hogy fölszínes életvitellel akarjuk azt, hogy tartalmas és teljes életünk legyen. Ezt a kettőt nagyon-nagyon nehéz közös nevezőre hozni, hogy fölszínes vágyakkal, pillanatnyi érzésekkel, mindenféle éppen jövő ösztönkésztetéssel, gondolatokkal, vélekedésekkel – ezt fogalmaztam így egybe –, fölszínes életvitellel akarunk tartalmas és teljes életet élni.

    Hadd tegyek ide egy kérdőjelet. Úgy egyáltalán ez lehetséges-e? Eszembe jutott a katonaság. A katonaság abból a szempontból, nem egyszer, amikor a katonatársaim mentek haza, akkor hát látszott rajtuk, hogy egy hónap, vagy három hónap után fölszedtek 5-6-7-8 kilót. És hát, akkor úgy az avatatlan hölgyek pedig, hát, úgy cöccögtek magukban, azt mondják: „Mondjátok, hogy így nehéz, úgy nehéz. Hát, látszik, milyen jól tartanak titeket.” De az nem jóltartás volt, hanem kenyér. Hogy a katona a ’80-as években nem attól hízott, hogy egy tartalmas étrendet kapott, hanem attól, hogy kenyeret evett, némi páncélossal, ami a májkonzerv volt. Ezért a ma embere nagyon szeretne tartalmas és teljes életet élni, és látszólag még gömbölyödhetünk is, meg hízhatunk is. De nem azért, mert annyira tartalmas és teljes, hanem mert tele vagyunk. Hogy a ma embere annyi mindennel van tele, ami nem egyenlő azzal, hogy tartalmas. Nem teljes, hanem tele van, és az nem ugyanaz. És hogy ki mivel van tele, esetleg torkig tele, vagy mivel tömődött el, vagy mivel – ezt már rátok bízom, nem akarom hosszabban mondani. Szóval, felszínes életvitellel valószínű nehéz tartalmas, teljes életet élni.

    A harmadik gondolat. Hogy akkor itt, a tanítványokban úgy tűnik, Jézus kérdése nyomán, és az ő válaszuk nyomán van egy elmélyült keresés és kutatás. Két mostani hír. Az egyik nagyon mostani, a másik, hát mostanság. Hogyan ragadhatnánk meg, mit jelent az tényleg, keresni, mit jelent tényleg kutatni? Na, a vakcina kutatása, na, az kutatás. Arra mondhatjuk, hogy az kutatás. És hogy mi tudjuk, legalább fölszínesen tudjuk, azt, hogy mit jelent kutatni, hogy a kutatás azt jelenti, hogy elmélyülten, hogy összeszedetten, hogy szinte mindent néha kizárva, hogy éjt nappallá téve, hogy azzal kelek, azzal fekszem. Az azt jelenti, hogy akkor nagyon-nagyon módszeresen kell gondolkozni, nagyon elmélyülten, nagyon precízen, állandóan ellenőrizni, és rengeteg önreflexióra lesz szükség, rengeteg önreflexióra. „Jó úton vagyok? Nem jó úton vagyok? Kísérletezek. Eltévedtem, nem tévedtem el? Ez a jó irány? Jók voltak a következtetésekEbből tényleg az jön ki?” És sok időre van szükség, igényességre, alaposságra. Nem akarom ezt hosszabban mondani. Szóval, ha tudni akarjuk, mit jelent Istent keresni, kutatni, akkor gondolhatunk azokra a csodás embertársainkra, akik nekiálltak, és megmutatták azt, mit jelent kutatni.

    A másik, ez igazán néhány órával ezelőtti hír: Megmászták télen a K2-t. Hát, egészen oda vagyok. Tíz serpa megmászta télen a K2-t, ahol mínusz 50 fok tud lenni. 8000-es hegyet télen, már mindegyiket megmászták, kivéve a K2-t. Miért mondom ezt? Mert két dolog miatt egyszerűen gyönyörű. Azért gyönyörű, mert egyébként nem volt az expedíció tíz személye között sem európai, sem amerikai; serpák voltak. És ahhoz, hogy ők télen, a mínusz 50-ben oda fölmentek és lejöttek, az nekik egy élet. Meg nem csak az ő életük, hanem még a szüleiké, és a nagyszüleiké. Az, hogy ők vágyakoztak, és törekedtek, és mentek, és csinálták, és csinálták, az nekik egy élet. De a két gyönyörűség: Az egyik, hogy volt két külön csoport, akik egyébként rivalizálnak egymással, meg volt egy különálló harmadik személy, ahogyan én a hírekből ezt elolvastam. És az derült ki, hogy a két rivalizáló csoport, meg az egy szem valaki úgy döntött, hogy ezt együtt akarják csinálni. És ami aztán még-még szebb, hogy nyilván ott is volt egy sor, ahogy elkezdtek fölérni a csúcsra, és mielőtt a csúcsra elértek volna, bevárták egymást. Egy élet munkája volt benne, a törekvésük, a vágyuk, és mindenük, de azt mondták, hogy: „Mi a csúcsra együtt akarunk föllépni.” Hogy még csak véletlenül se arról szóljon, hogy ÉN, hogy véletlenül se. A legnehezebb 8000-es hegy tetején véletlenül se szóljon az, ahogyan mi ott állunk, arról, hogy én, vagy te, vagy ki volt az első, hanem arról szóljon, hogy mi, és hogy együtt. Hát, ezt gyönyörűnek látom.

    Tehát a harmadik gondolat így szól. Mit jelent kutatni, mit jelent vágyakozni, törekedni, és erőt feszíteni? Na, akkor most van egy kis rálátásunk. És hogy mit jelent az Istent kutatni, és az Isten után vágyakozni és törekedni.

    A következő gondolatom így szól. Mikor találkoznak egymás után a tanítványok Jézussal, egyszer csak elhangzik az, hogy: „Te Péter vagy. Tudom, te ki vagy, Péternek fognak hívni.” Ez mit jelent számunkra? Amikor fölkeressük Istent, ahogy nekünk az megy, egyszer csak számunkra tulajdonképpen megdöbbentő módon, egyszer csak ki fog derülni, hogy nem is tudtuk pontosan, hogy mi kik vagyunk. Hogy mi azt gondoltuk, hogy Istent kerestük, Istent kutatjuk, őutána vágyakozunk. És mikor fölkeressük, és találkozunk vele, egyszer csak lehetőségünk nyílik arra, hogy magunknál legyünk. Ha Péter leéli az egész életét egy egyszerű halászemberként, miközben Jézus ránéz és azt mondja: „Te Péter vagy.”, akkor erre azt mondhatnánk, hogyha ő nem áll bele ebbe a péterségbe, hogy ő egy életen keresztül nem volt magánál. A szó mélységes értelmében, nem volt önmagánál. Mert Isten ránézett, és azt mondta: „Te Péter vagy.” Ha ő azt mondja: „Nem, Uram, hát nem!”, akkor leél még negyven évet úgy, hogy nincs magánál. Ez tehát azt jelenti, hogyha bármelyikünk, magunknál akarunk lenni, úgy élni, hogy magamnál legyek, annak a mélységében, teljességében, akkor úgy tűnik, hogy az Istennel való találkozásra nagy szükség van. Leginkább ezen találkozásnak a világából derülhet ki számunkra, hogy ki is vagyok én igazán. És az is, hogy hogyan tudok magamnál lenni.

    Ezért az ötödik gondolat így szól: Mint minden kapcsolatban, naivul azt gondolhatjuk, hogy amikor egy tartós kapcsolatra, szoros kapcsolatra, meghitt kapcsolatra, esetleg házastársi kapcsolatra, vagy szülő-gyerek kapcsolatra adja valaki a fejét, hogy hát bizony, ott akkor egyre több feladata lesz a kapcsolattal, meg hát, mondjuk a házastársával. Valójában inkább azt mondhatjuk, hogy minél tartalmasabb, minél tartósabb, szorosabb, meghittebb viszonyban van valaki egy másik személlyel, annál (jobban) biztos, hogy annál több dolgunk lesz magunkkal, rengeteg dolgunk lesz magunkkal. Minél inkább akarunk egy elmélyült, tartalmas kapcsolatban lenni valakivel, rá fogunk csodálkozni, hogy nem is vagyunk magunknál, hogy mekkora feladat magunknál lenni, és mekkora kihívás az egy kapcsolatban, hogy magunkkal kezdjünk valamit. Ez egy olyan életre szóló kihívás, és ez mit jelent az Istenhez fűződő viszonyunkban?

    Naivul azt gondoljuk, hogy Istennel van néha nehézségünk, vagy problémánk, Őt kérdezzük, vagy nem értjük, vagy kutatjuk. De ebben a kapcsolatban egészen biztos, Isten és ember között minél szorosabbá akarjuk tenni ezt a viszonyt, annál sokkal több melónk lesz magunkkal, rengeteg munkánk lesz magunkkal. De olyan sok… Naivul azt gondoljuk, hogy Istennel van dolgunk, vagy hogy az Istennel való kapcsolatban Isten támaszt számunkra nehézségeket. Hát, erről szó sincs. Az Istennel való kapcsolatunkban derül ki igazán, hogy mennyi dolgunk van magunkkal. Mégpedig egy felől, hogy magunknál legyünk, és ha magunknál tudunk lenni, ott a legbelső lényegünkben, ahol igazán otthon vagyunk, hogy ott tudunk Istennel találkozni. Az ember, aki fölszínes életet él, és nincs is magánál, őneki nagyon nehéz fölkeresni Istent, és vele lenni. Isten persze nagyon sok mindent tud tenni értünk, de én a saját részünket szeretném mondani. Ahogyan az emberi viszonyainkban az a személy, aki rájön, hogyha ő egy tartalmas kapcsolatot akar, akkor rengeteget kell dolgoznia magán, hát valahogy így van ez az Istenhez fűződő viszonyunkkal is. Mikor elakadunk, biztosak lehetünk benne, hogy törekednünk kéne most arra, hogy magunknál legyünk, és sok dolgunk van magunkkal.

    Végül a záró, az utolsó gondolat. Ez pedig így szól: Mit ajánl Isten, hogyan tegyük ezt, vagy milyen lehetőségünk nyílik erre? Ez a követés a tanítványság. Ezt most nem szeretném kifejteni, csak egy záró gondolatot ide fölröppenteni. Ez pedig az, hogy kétségkívül, követni Jézust, hogy a követés és a tanítványság révén magunknál tudjunk lenni, és ezáltal kapcsolatban legyünk vele, hogy az egy olyan tartalmas, mélységes kihívás, ami hát, megint csak nincs közös nevezőn azzal, hogy az Instán bekövetek valakit, az nem ugyanaz a minőség. A tanítványsághoz meg csak hadd tegyem azt, hogy akkor ez valahogy azt jelenti, hogy elkezdünk már nem csak az után keresni, kutatni, vágyakozni, hanem törekszünk arra, hogy amikor megkérdezik tőlünk, hogy: „Ki vagy te valójában?”, hogy akkor bármelyikünk azt merhesse mondani, hogy: Isten tanítványa. „Ki vagy te? – Isten tanítványa.” Ahh! És ami talán még ennél is szebb, hogyha Istent megkérdezik: „Ki ő?”, hogy Isten ránk néz, és azt mondja: „Az én tanítványom.”

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."