32512 ima található a honlapon, összesen 45926 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Pál Feri vasárnapi beszédek

    Pál Feri vasárnapi beszédek
    Hetente frissül

    Pál Feri római katolikus pap, mentálhigiénés szakember

    Papi pályafutásának kezdetétől tart heti rendszerességgel hittanórákat, előadásokat fiataloknak pszichológia, teológia és mentálhigiéné témakörében.

    Pál Feri vasárnapi beszédekUrunk megkeresztelkedése

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    10

    "Én csak vízzel keresztelek, de jön majd, aki hatalmasabb nálam, aki Szentlélekkel fog keresztelni.” És ebben az összefüggésben még inkább érdemes újból és újból, szinte megszokott módon, rácsodálkoznunk arra, hogy Jézus, aki bűn nélkül van, mégiscsak lemegy a Jordán folyóhoz, és mégiscsak megkeresztelkedik, alámerítkezik, miközben tudjuk azt, hogy Keresztelő János keresztsége a bűnök bocsánatára vonatkozik, olyan értelemben, hogy egy szimbolikus gesztus. Hogy a víz jelképesen, aki ott átéli annak a tisztító erejét, és kijön belőle, átélheti azt, hogy Isten kész a megbocsájtásra, az ember pedig meg tud újulni. Tehát az, hogy Jézus alámerítkezik a Jordán folyóban, mondhatnánk azt, bizonyos értelemben szinte érthetetlen vagy értelmetlen abból a szempontból, hogy „Minek őneki alámerítkezni a folyóba, mikor nincsen bűne? Nincs mit róla, rajta lemosni.”

    Innen szeretnék akkor most indulni, mégpedig, ha már azt mondjuk, de mégiscsak kiment, és mégiscsak megtette ezt, szinte azt is vállalva, hogy őt félreértsék, vagy helytelenül értelmezzék ezt a gesztusát. Milyen érdekes, hogy a Mennyei Atya erre pont azt mondja: „Szeretett fiam vagy, kedvemet találom benned.” De hát nincs bűne, és mégis lemegy a Jordánhoz, és mégis alámerítkezik. Arról szeretnék beszélni most tehát, hogy melyek azok a lehetőségek, amelyeket mi is használhatnánk arra nézve, hogy lemenjünk a Jordán folyóhoz. Miközben – természetesen most szimbolikusan értve – esetleg azt mondanánk: „Miért mennénk le? Ez értelmetlen, felesleges. Hát énnekem mi keresnivalóm lenne ott a Jordán folyónál, hogy alámerítkezzek?”

    Az első gondolat így szól. Sokszor megkísért bennünket a gondolat, hogy „Én azért elég igaz vagyok, vagy jó, vagy rendes vagyok, vagy tisztességes. Miért mennék én oda megkeresztelkedni, alámerítkezni a Jordán folyóban?” Mi az, amit ide szoktunk kapcsolni nem egyszer? Azt mondjuk, hogy: „Én igaz vagyok azért, mert igazakhoz tartozom. Én azért ügyes szemmel, értelmes gondolatokkal kiválasztottam, nekem nem mindegy, hogy kikhez tartozom, hát én az igazakhoz tartozom. Ebben megvan a saját döntésem is, az igazakhoz tartozom. Hát, ha én az igazakhoz tartozom, hát akkor én is igaz vagyok, nem?” Az első gondolat így szól, hogy kétségkívül az igényességünknek a jele az, hogy az igazakhoz akarunk tartozni, a jókhoz akarunk tartozni. Akár még így is merném mondani, a szentségre, életszentségre törekvőkhöz akarunk tartozni. De pusztán az által, hogy bárki azt mondja, hogy „Én az igazakhoz tartozom.”, még nem biztos, hogy igaz vagyok, csak az igazakhoz tartozom. Az egy külön föladata, küldetése az embernek, hogy egyrészt tartozzunk az igazakhoz, másrészt, hogy olyan értelemben tartozzunk az igazakhoz, hogy mi magunk igazzá legyünk, hogy mi magunk jók legyünk, hogy mi magunk emberségessé váljunk. Tehát az ember pusztán az által nem lesz igazzá, hogy úgy éli át, és azt merheti mondani, hogy „Én az igazakhoz tartozom, a jókhoz tartozom, a rendesekhez tartozom.”

    A második gondolat ennek a továbbvitele. Sőt, az ember arra is képes, akármilyen megrendítően hangzik, hogy azt mondjuk, hogy miután mi az igazakhoz tartozunk, vagy mi igazak vagyunk az alapján, hogy az igazakhoz tartozunk, miután az alapján mi igazak vagyunk, hogy az igazakhoz tartozunk, ezért ennek két következménye van. Az egyik, hogy miután mi igazak vagyunk, ezért tulajdonképpen mi egyre több mindent engedhetünk meg magunknak. Nem? Hát mi vagyunk az igazak. Hát, ha mi vagyunk a jók, az igazak, a rendesek, hát akkor mi szinte már gátlástalanul akármit is megengedhetünk magunknak, hiszen mi az igazakhoz tartozunk. Hát, ha az igazság volta azon múlik az embernek, hogy az igazakhoz tartozik, nem is olyan bolond gondolat azt mondani, hogy hát, akkor gátlástalanul megteszek akármit, és továbbra is az igazakhoz tartozom. És a második, másik fele ennek a téveszmének: Na, hát, ha az igaz voltunk abból fakad, hogy az igazakhoz tartozunk, akkor nem csak egyre gátlástalanabbak lehetünk abban, hogy akkor bármit megtehetünk másokkal, hanem hogy akkor megtehetjük azt, hogy nem az egyéni életszentségre törekszünk, hanem arra, hogy magunkat minél inkább igaznak tartsuk, és másokat minél inkább rossznak. És minél inkább be tudjuk bizonyítani magunk előtt, hogy mi vagyunk a jók, az igazak, a rendesek, és minél inkább be tudjuk bizonyítani magunk előtt, hogy mások a rosszak, hamisak, tévesek és bűnösök, kártékonyak és ártalmasak, annál inkább lehetünk gátlástalanok, és annál inkább tehetünk meg bármit azokkal, akikre azt mondjuk, hogy ők nem igazak, vagy nem jók, vagy nem rendesek.

    Tulajdonképpen ez félelmetes. Félelmetes, és a hideg kirázhat bennünket ettől. Főleg attól a drámaiságtól, hogy valaki az által válhat embertelenné, hogy magát az igazakhoz sorolja, hogy ez menti őt föl az alól, hogy ne úgy akarjon igaz lenni, hogy az igazakhoz tartozik, hanem hogy ő igaz emberré alakuljon, és formálja magát jóvá, és az életszentség útján járóvá.

    Ez akart a bevezető lenni, de azért az időt is nagyon-nagyon figyelem, mert a következő gondolat így szól: Akkor ez tulajdonképpen, nagyon egyszerűen azt is jelenti, amint tudjuk, hogy ezt jelenti; eddigi ismereteink alapján kimondhatjuk azt, hogy csoportok nem üdvözülnek. Nem létezik kollektív bűnösség, és nem létezik kollektív üdvösség sem. Nincs olyan, hogy egy csoport üdvözül, és ezért nekünk elég ahhoz a csoporthoz tartozni. Minden ismeretünk azt mondatja velünk, hogy egyes emberek üdvözülnek, személyek üdvözülnek, nem pedig csoportok, közösségek, intézmények – és folytathatnám a sort –, hanem az egyes ember, a személy az, aki üdvözül.

    Ez mit jelent? Többek között azt jelenti, hogy az ember, aki személyesen eldöntötte azt, hogy igaz akar lenni, ehhez az igaz voltához az embernek hozzá tartozik az, hogy be tudja ismerni, hogyha valamit rosszul csinált. És ez az igaz voltunknak részévé válik, hogy az ember, mert ember, aki törekszik arra, hogy igaz legyen, az igaz voltunk része annak a beismerése, hogy valamit elrontottunk. Szeretnénk jók lenni? Annak, hogy jók vagyunk, annak része, hogy beismerjük, és elismerjük, hogy tévedtünk, vagy tévedhetünk dolgokban, és ez meg is történik, és meg is történt, és ez a jóságunknak részévé válik. Szeretnénk teljes életet élni? Akkor a teljes életnek része, hogy elismerjük és beismerjük, hogy tökéletlenek vagyunk, és mindig is azok leszünk, és mindig azok maradunk, és ennek nap-nap után tanújeleit adjuk. Vágyunk az életszentségre, és megtesszük érte, amit lehet?

    Az életszentségnek pedig része, hogy folyton-folyvást beismerjük, hogy követünk el bűnöket, és ez az életszentségnek része. Azért akartam elmondani ezt, hogy az igaz ember, a jó ember, a teljességre törekvő ember, vagy a szent ember, hogy az nem szemben van azzal, hogy ő gyarló, hogy bűnös, hogy téved, hogy néha rosszat tesz. Nem szemben van vele, hanem az ember, aki törekszik erre, hogy jó legyen, és igaz, és szent, és tökéletes, hogy mindannak része annak beismerése, hogy ez milyen töredékesen megy nekünk, nem pedig ellentéte.

    Mi az, ami miatt nem szívesen megyünk ki a Jordán folyóhoz? Azért, mert azt mondjuk, hogy mi a személyes dolgainkat elrendezzük, elintézzük. De ugye tudjuk azt, hogy nem csak egyes emberként élünk ebben a világban, hanem – ahogy erről beszéltünk – ott van a társas természetünk. A társas természetünk alapján tartozunk csoportokhoz, közösségekhez, intézményekhez, felekezetekhez, vallási közösségekhez. Igen ám, de mi a tapasztalatunk? Hadd mondjam a pozitív részt! Ugye, így szoktuk mondani: „Az egész több, mint a részek összege.” Hát ezt…, ez alap kijelentésünk. Nagyon egyszerűen szólva, egyes emberként nagyon sok mindent nem tudunk megtenni, de ha összefogunk, és együtt csináljuk, és együttműködünk, akkor együtt olyasmire is képesek vagyunk, amire külön-külön bárhogyan is megerőltetjük magunkat, sose leszünk képesek. Ezt mondja így a szakirodalom, hogy az egész több a részek összegénél. Mert ha a részek összeállnak egy egységgé, egy közösséggé, egy intézménnyé, akkor abból valami többlet jó fog származni. Nem ugyanaz, amikor látunk mesterembereket külön-külön, meg amikor ezek a mesteremberek összejönnek, és együttműködnek, és egymással kooperálva egyszer csak fölépítik a házunkat. Azt látjuk, külön-külön egyikből se született volna ez meg, meg belőlünk se, de így együtt igen.

    Szóval, létezik az a jó, az a szép, az az igaz, az a szent, ami nem az egyes emberek szentségének az összeadódásából jön létre, hanem abból, hogy együttműködünk, hogy közösséget alkotunk. Az a jó, az igaz, a szent, az abból jön létre. De mi az, amiről nem szoktunk beszélni? Hogy létezik az a rossz is, ami abból adódik, hogy azt együtt csináljuk. Nem csak az a rossz van ebben a világban, amit az egyes ember maga megtesz. Mert kinézem belőletek, hogy olyanok vagytok, akik nap nap után, vagy hét hét után szembenéztek a személyesen elkövetett, vagy mulasztásban meglévő dolgaitokkal, és személy szerint azért felelősséget vállaltok, és azt mondjátok: „Igen, na most kimegyek a Jordán folyóhoz. Szükségem van némi megtisztulásra és megújulásra.” Igen ám, de létezik az a rossz ebben a világban, ami nem az egyéni rosszaságoknak és bűnöknek az összeadódásából születik, hanem abból, hogy azt mi együtt csináljuk.

    A háborúnak a borzalmai, a népirtások embertelenségei, az élő rendszerek nem megfelelő működésének a következményei nem vezethetők le pusztán az egyes emberek személyes bűneiből, mert ott valahogy a bűnök is összeadódnak, és fölhatalmasodnak. Hogyha megnézzük a háborúban az egyes embereknek a részvételét, abból sosem fog kijönni az a borzalom, ami a végén ott megjelenik. Ez mit jelent a mai evangélium szempontjából? Hogy általában nem megyünk ki a Jordán folyóhoz azon oknál fogva, hogy valamiképpen részese vagyok, részt veszek abban a rosszban, ami abból adódik, hogy nem csak egy szál magamban vagyok, hanem csoportoknak, közösségeknek, intézményeknek, felekezeteknek, egyházi rendszereknek is a tagja vagyok. De akkor ezek miatt a bűnök miatt senki nem megy le a Jordán folyóhoz.

    Nekem nagyon fölszabadító volt, mikor egyszer egy alkalommal együtt voltam többek között Törőcsik Marival. Törőcsik Mari nagyon kedvesen azt mondja nekem: „Jaj, hát örülök, hogy megismerjük egymást. Hallottam már rólad.” És a következő gondolata az volt: „Na, hát azért a katolikus egyház tudod, na, hát szóval, azért tudnék, tudnék mit mesélni.” Gondoltam, én is. Mondott ott négy-öt mondatot, hogy: „Milyen borzalmakat tudtatok ti csinálni!” Hát, én ott toporogtam. Kétségkívül, igaz. S akkor egyszer csak megállt, és azt mondja: „De hát miért neked mondom ezeket? Hát, nem voltál ott, nem te csináltad.” Kétségkívül ez jól esett nekem, meg még igaz is volt. De ennyivel nem ússzuk meg, ennyivel ezt nem lehet megúszni. Hadd hozzak erre példát.

    Képzeljük el, hogy van egy család, és a családban van egy édesapa, és az édesapa bántalmazza a gyerekeket, vagy bántalmazza az egyik gyereket, és az anya nem tud erről. Képzeljük ezt el, hogy mondjuk nem tud róla. A gyerek egyszer csak felnőtt korában már odamegy az anyjához, és azt mondja: „Tudod, hogy ebben a családban az apa ezt csinálta velem?” Mondhatja erre az édesanya azt, hogy: „Nem tudtam róla, mosom kezeim. Nem én csináltam, ártatlan vagyok. Nem voltam ott, apád bűne.” Nemde, hogy keltődött bennetek egy kis rossz érzés, remélem. Hogy miközben értelmetlennek tűnik, vagy talán fölöslegesnek az, hogy az édesanya a következőt mondja: „Kisfiam, vagy kislányom! Én nem tudtam, hogy ez történt veled. Most meg vagyok rendülve, és szívből sajnálom, hogy ez ebben a családban veled megtörténhetett. Ennek soha nem lett volna szabad megtörténnie.” Ez az édesanya akkor fölismer valamit abból a felelősségéből, ami abból adódik, hogy annak a családnak ő tagja, miközben személyes bűne lehet, hogy nincsen. Ezért ő lehet, hogy sose menne le a Jordán folyóhoz. De milyen érdekes, hogy amikor a fia azt mondja: „De velem ezt apa csinálta itt, a családban, mikor gyerek voltam.”, hogy joggal merül föl az édesanyában az a felelősség, hogy „Erre nem mondhatom azt, hogy nem én csináltam.” Mondhatja, csak nem elégséges válasz a gyerekének.

    Ezért nagyon érdemes volna megfontolnunk azt, hogy érdemes nekünk lemenni a Jordán folyóhoz mindannak rossznak okán, amit lehet, hogy nem személyesen mi követtünk el, de valamiféle felelősségünk van benne azért, mert annak a családnak, közösségnek, intézménynek, cégnek, akárminek, élő rendszernek a tagja vagyok. Nem én követtem el, de annak a rendszernek tagja vagyok. Tudjuk azt, hogy az élő rendszerek az emberiségtől mondjuk a baráti társaságig, vagy a családig tudnak úgy működni, hogy abban a struktúrák olyanok, hogy segítik az életszentséget, és tudnak úgy működni az élő rendszerek, hogy azok abba az irányba hatnak, hogy ott sokkal nagyobb esélye legyen annak, hogy bűnöket kövessünk el, vagy hogy nagyon nehéz legyen nem bűnöket elkövetni.

    Ezért, hogy ezt a gondolatot itt lezárjam: Kétségkívül sokkal, de sokkal kevesebben mennek ki a Jordán folyóhoz azért, hogy azt mondják: „De nekem van felelősségem. Lehet, hogy személyes bűnöm nagyon kevés, főleg ahhoz a rosszhoz képest, ami létrejött.” Ugye, amikor a pápa azt mondja: „Nagyon-nagyon sajnálom azokat a bűnöket, amiket ezekkel, azokkal, amazokkal a csoportokkal szemben elkövettünk. Igaznak tartottuk magunkat, jónak, mondtuk, hogy az Anyaszentegyház. De most én, a 3-4-500 évvel ezelőtti bűnökért szeretnék bocsánatot kérni.” Ugye, amikor a pápa ilyesmit tesz, akkor megjelenhet bennünk annak a jó érzése, hogy ennek van létjogosultsága. Nem volt ott, nem ő csinálta, mondhatja azt, hogy kérjen bocsánatot az, akinek ez személyes bűne. De miért teszi azt meg, hogy mégis azt mondja: „Bocsássatok meg!” Azért, mert fölismeri annak a felelősségét, hogy egy csoportnak, közösségnek, intézménynek, cégnek, bárminek a része, és annak a fájdalmát, hogy létezik az a rossz, ami túlmutat az egyes ember személyes bűnén.

    Könnyű ilyenkor rögtön sátánt kiáltani. Még mielőtt őt kiáltjuk, azelőtt érdemes tehát elmélyítenünk magunkban azt a megfontolást, hogy az által, hogy részei vagyunk csoportoknak, közösségeknek, felekezeteknek, intézményeknek, nem mondhatjuk azt, hogy: „Nem voltam ott, és én nem csináltam semmit. Legalábbis a létrejövő rossz és az én tetteim, hát nincsenek is arányban egymással.”

    Szeretnék most már kifelé menni. Mi az, amit érdemes tennünk? Például az a megrendítő tapasztalatom, hogy nagyon sokan egy egész életút során sem döntötték el, hogy ők igazak akarnak lenni. Az egy külön döntése a keresztény embernek, hogy elhatározza, hogy ő szeretne jó ember lenni. Az a benyomásom, hogy sok keresztény ember van, aki mintha soha nem döntötte volna el, hogy ő jó ember is akar lenni. Ő keresztény akar lenni, annak a csoportnak a része akar lenni, a vallását akarja gyakorolni. De azt a döntést meghozni, hogy „Én emberként jó ember akarok lenni. Emberként igaz ember akarok lenni.”, lehet, hogy ezt nem hozta meg. Néha az a tapasztalatom, hogy látszik is. Ez az első, amit tehetnénk.

    Azután még! Mi az a felelősség, hogyan ragadhatjuk meg, aminek a részei vagyunk, és amiből részesedünk pusztán az által, hogy társas emberi természetünk van, és nem csak magunkban állunk? Mondhatnánk azt, hogy ez a tanúk felelőssége. De érdekes az, ahogy ezt mondjuk. Mit jelent a tanúságtétel? A tanúságtétel azt jelenti, hogy Isten így és így, vagy Isten ezt és ezt tette az én életemben, Jézus és a Szentlélek. De a keresztény ember tanúságtétele arra is vonatkozik, ha már Isten ember lett, és közösséget vállalt velünk, hogy tanúskodunk amellett, hogy az egyik ember mit tett a másikkal, vagy hogy mi magunk elismerjük, hogy hogyan vagyunk részei és részesei annak a jónak, és annak a rossznak, ami az által van ebben a világban, hogy csoportoknak, közösségeknek és intézményeknek vagyunk a tagjai, részei és részesedései. Szükséges tanúskodnunk erről.

    Úgy is mondhatnám, hogy mikor fiatal pap voltam, megdöbbenve vettem tudomásul azt, hogy néha nekem szegeznek olyan témákat, amelyekre mondjuk így szoktak utalni, hogy az egyház történelmi bűnei. Úgy az első dolgaim azok voltak, hogy azt mondtam, hogy „Hát de… hát de én abból semmit nem követtem el.” Láttam, hogy ez a válasz nem elégséges. Azóta most már egészen nyilvánvalóan látom, ha valaki valami ilyesmit mond, az első gondolatom tulajdonképpen, ha törekszem arra, hogy igaz legyek, nem lehet más, mint hogy elismerjem, hogy az szörnyű. Nevezhetném ezt bűnbevallásnak. Nem az én bűnöm, de tanúként van felelősségem arra nézve, hogy azt mondjam, hogy igen, el kell ismernem, hogy ez szörnyű volt. És nem elég elismerni, mert egy másik ember áll előttem, aki többek között kimondva-kimondatlanul azt kérdezi, hogy: „Bízhatunk mi bennetek? Vagy most is úgy sikáltok mindent el, szépen ellapogatjátok, leöntögetitek valami szépséggel? Most is ilyenek vagytok, vagy most lehet bennetek bízni? Hát ez a kérdés: lehet most bennetek bízni, vagy nem lehet? Mert Istenben lehet bízni, azt tudom, de bennetek lehet-e bízni? Bennetek, keresztényekben lehet bízni, vagy nem?” Ezért nem elég csak elismernünk azt, hogy igen, hogy ez szörnyű, hogyha az a másik ember, aki a bizalomra kérdez rá, hogy bízhat-e bennünk, „Bízhatok-e bennetek?”, hogyha ő nem látja rajtunk azt, hogy ez nekünk fáj is. Nem csak szavakat mondunk itt, hogy „Jó, persze…”. Ahogyan a bűnbánat, bűnbocsánat szentségéből tudjuk, nem elég, hogy bevalljuk, és beismerjük, és aztán van egy bűnbánatunk a szónak valamilyen értelmében, hanem ott van a jóvátétel, a jóvátétel, ami a jövőre irányul.

    Záró gondolat. Ezért tehát a felelősségünk sokkal árnyaltabb és átfogóbb, mint ahogyan azt szoktuk gondolni. És amikor Jézus lemegy a Jordán folyóhoz, bár nincsen személyes bűne, az nem értelmetlenség, nem fölösleges, nem színjáték, nem egyszerűen csak kifelé van, hanem ennek a lerakhatatlan emberi közösségi, társas felelősségnek a fölragyogtatása. Olyan szépségesen megrendítő, ahogyan mi hangzik el? Ott, a mennyből egyszer csak elhangzik ez a szó, hogy: „Te a szeretett fiam vagy, kedvemet találom benned.” Szívem szerintem azt mondanám, ezt, XXI. század, hogy ez valami őslájk, ez minden lájkok atyja. Sőt, a Mennyei Atya nem hogy lájkolja a fiát, lávolta. Ez egy lávolás, egy ős lávolás. (Lávolás: közösségi médiában az szeretetet kifejező piros szív (Love) ikon használata – szerk.) És hogy összekössem a múlt hetet ezzel a mostanival, hogy megint csak az idei évre, mint valami program, nem egy rossz dolog úgy élni, hogy a mennyeiek lájkoljanak minket, vagy hogy az égiek lávoljanak bennünket.

    https://youtu.be/wD15SosUAcA

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekKarácsony 2. vasárnapja

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    03

    https://youtu.be/UkVYFGV1Sy4

    Az Ige testté lett.” Az Ige megtestesült, Isten emberré vált. Ez a pici Jézus egy élő ember, egy személy. Erről szeretnék beszélni, mégpedig abban az összefüggésben, hogyha Karácsonyt összevetjük Húsvéttal, márpedig össze szoktuk néha-néha vetni, akkor valahogy úgy éljük ezt meg, hogy a Karácsony az olyan meleg, és kedves, és gyermeki, és átölelő. Hát, a Húsvét, na, ott aztán megjelenik a kereszténységnek a keménysége, kihívás jellege, nehézsége, föladatszerűsége. De nem lehetséges-e az, hogy akkor valamit nem látunk elég világosan Karácsonyból? Mégpedig azt, hogyha Isten emberré lett, akkor ez azt jelenti számunkra, hogy óriási nagy feladat és kihívás az, hogy Istent – a szó legjobb értelmében, most mondhatjuk így, hogy Jézust – emberszámba vegyük, személynek lássuk, és így kapcsolódjunk hozzá.

    Szinte föl se ismerjük, hogy milyen könnyen kerülünk olyan helyzetbe, ahogy ezt mondja a szakirodalom, hogy dehumanizálunk, deperszonalizálunk, hogy személytelenül bánunk Istennel, hogy embertelenül bánunk Istennel. Hogy ez az ember számára lehetséges. Nem csak, hogy lehetséges. Hogy ez a téma milyen hatalmas témánk nekünk, keresztényeknek nagyon nagy témánk. Mert mi hivatkozunk Istenre, mert mi hivatkozunk Jézusra, mert mi imádkozunk hozzá, tehát akkor ez a mi nagyon nagy témánk, és nem másoké.

    Csak villanásszerűen… Mikor az édesanya azt mondja a gyerekének: „Te vagy az én életem értelme.”, hogy az milyen sajátosan tesz egy kérdőjelet oda, hogy: „Most az az édesanya a gyerekét egy autonóm személynek látja, egy olyan embernek, aki rendelkezik önmagával?” Amikor azt mondja a férfi a nőnek: „Nélküled nem tudok élni.”, ugye, hát egy kicsit megborzonghatunk: „Na, na! Nem is gondoltam.” De lehet, hogy borzongunk ettől, hogy egy másik ember nélkülünk nem tud élni, de hadd tegyek ide egy kérdőjelet: De akkor hogyan látom azt az embert? Akkor őneki az a dolga, hogy engem életben tartson? Akkor most hozzám is kell jönnie? Akkor ez hogyan van most?

    Még a legszűkebb világunkban is, a szeretetviszonyainkban is a mondatok sajátosan föltárnak valamit abból, hogy mekkora kihívás, még azokat is, akiket szeretünk, vagy akikről azt mondjuk, hogy szeretünk, és akiket akarunk szeretni, hogy őket emberszámba vegyük, és személynek lássuk, és úgy bánjunk velük. Hát nem, hogy aztán azokkal, akikre azt mondjuk, hogy idegenek, vagy mi közük hozzánk. Erről szeretnék tehát most szólni, Karácsonynak ezt a kihívás jellegét föltárni és megmutatni.

    Ha már ebből a gondolatból indulunk el, akkor röviden, utalásszerűen szeretném nektek elmondani, hogy mi az a hét mód, ahogyan az ember a másik személyt képes tárgyiasítani. Már nem személyként bánni vele, nem emberként, hanem tárgyiasítva. Itt most nem ember-ember viszonyról szeretnék döntően beszélni, hanem hogy ezt Isten felé hogyan szoktuk csinálni úgy, hogy szinte föl se tűnik nekünk, hogy Istent nem vesszük emberszámba. Így is mondhatnám, hogy Istennel nem úgy bánunk, mint egy személlyel, hanem tárgyiasítjuk őt.

    Az első gondolat, ez így szól, a szakirodalom azt mondja, a tárgyiasítás első módja, amikor valakivel úgy bánok, mint egy eszközzel. Eszköziesítés, tárgyiasítás, eszközként, tárgyként bánok egy személlyel. Ugye, amikor azt mondjuk, és hát ez ismerős nektek, mikor olyasmiről beszélünk, hogy az álmaink, és az életcéljaink, és minél inkább olyan bensőségesen élünk meg egy célt, és minél inkább magunkénak meggyőződésszerűen egy álmot, annál inkább van esélyünk arra, hogy a másik személyt a céljaink és álmaink eszközének tekintsük. Eszközének annak, hogy boldog legyek, eszközének annak, hogy legyen szép családom, eszközének annak, hogy ne legyek egyedül. Ismeritek azt a viccet, mikor újszülött ikreket tol az édesanya a parkban, és jön a kedves ismerős, egypetéjűek a gyerekek. „Haj, de édesek! Melyik-melyik?” Hát, ez egy jogos kérdés. És akkor azt mondja az édesanya: „Jobbra van az orvos, balra a művész.” Na, itt erről beszélek, hogy a saját álmaink, céljaink, terveink, gyönyörűségeink eszköze, szinte tárgya a másik ember.

    De nem erről szeretnék beszélni, hanem ahogyan Istent tudjuk tárgyiasítani, eszköziesíteni. És akkor azt mondjuk: „Nyilván Istennek az a dolga, hogy – ismerős talán nektek ez a mondás – megbocsásson.” Imádkozunk hozzá, és meg tudjuk mondani, hogy Istennek mi a dolga, hogy mit kell és kellene neki tennie. Olyan izgalmas ez, ha Istent személyként éljük meg, akkor ebben a kapcsolatban sokszor kérünk, vagy vágyunk, vagy óhajtunk, vannak céljaink és álmaink, és Isten néha azt mondja, hogy nem. Hát, attól még a kapcsolat fönnmarad. Két személy közt a kapcsolatban kölcsönösen szoktunk igeneket és nemeket mondani. Nemde úgy van, mikor személyes világban élünk meg egy szeretetkapcsolatot, azt éljük meg, hogy valakit nagyon szeretünk, ő nagyon szeret minket, és néha azt mondja, hogy nem. Hát, az nem esik nekünk jól. Tiltakozhatunk, próbálhatjuk őt meggyőzni, meg rávenni, meg kérlelni. Sok mindent tehetünk, nyilván, de ha őt személynek látom, akkor sosem fogom megkérdőjelezni azt, hogy egy olyan valaki, akit szeretek, és ő mondhat nemet, mert személy, mint én. Miért ne mondhatná, hogy nem? És attól, hogy azt mondta, hogy nem, az nem rengeti meg a kapcsolatot. Ez tehát az első gondolat.

    Ide csak egy történet még. 25-30 évvel ezelőtt hallottam, amikor még dívott nagyon az, főképpen vidéken, hogy minden családban, minden házban volt egy szent sarok. És akkor ott voltak szentképek, és esetleg szobrok, és odatették a szentolvasót… és nem is ragozom. Ment a pap házat szentelni január elején, és látja, hogy ott van ez a szent sarok ebben a vidéki házban, és bizony, ott a szent sarokban van egy Jézus szobor, de az nem kifelé néz, hanem befelé. Megdöbbent ezen az atya, és mondja: „Margit néni, nem kéne Jézust kifordítani? Miért fordul befelé?” Azt mondja: „Sokat imádkoztam hozzá, kértem tőle valamit, nem tette.” (Mutatja, hogy megfordítja – szerk.) Sutty! Ez az eszköziesítés, ez a tárgyiasítás. És akkor eltölthetünk egy napot, meg egy életet is úgy, hogyha nem voltál jó eszköz a kezemben, nem voltál hasznos tárgy a célom elérésére, akkor köszönöm szépen, nem kérek belőled.

    A második. Tárgyiasíthatok valakit úgy, hogy tagadom az autonómiáját. Hogyan tudjuk mi keresztények tagadni – sokszor nem tudatosan, nem rossz szándékkal – Isten autonómiáját, ami az ő személy voltához nyilvánvalóan kapcsolódik? Úgy, hogy – ha szabad most ezt a kifejezést mondanom – gátlástalanul hivatkozunk rá. Mert éppenséggel jó eséllyel nem fog szólni „Hát, ne haragudj, én nem így gondolom.” Hogy az ember az a valaki, és minél inkább Istenre hivatkozó életet igyekszünk élni, annál inkább lehetséges az, hogy szinte gátlástalanul hivatkozzunk Istenre. Azt mondjuk, Isten ezt akarta, ezt Isten nevében csinálom, hogy Isten erre szólított föl.

    Tudjátok, megint egy élményemet ide szeretném hozni. Nem egyszer van ám az úgy, hogy jön hozzám valaki, azt mondja: „Én megimádkoztam, átimádkoztam, Isten azt mondta nekem, jöjjek hozzád, és te csináld ezt meg ezt.” De ez miért ne volna lehetséges? Ez nagyon is lehetséges. De ilyenkor azt szoktam mondani, nagyon komolyan veszem azt, hogy te jöttél, Istenre hivatkoztál, hogy énnekem valamit kell csinálni, de engedd meg, hogy Istennel én is megbeszéljem. Nekem is van vele kapcsolatom, engedd meg ezt, hogy én is ezt átbeszéljem vele, és akkor utána lehet, hogy azt mondom: „Legyen nekem a te szavaid szerint.”

    A második témánk az, ahogyan Istenre hivatkozunk, mégpedig azért, hogy ezzel saját magunkat legitimáljuk, azért, hogy törvényesítsük mindazt, amit éppen mi akartunk, és amit mi akármilyen érdekünk, vagy bármilyen más szempont alapján azt jónak tartjuk, és Istent erre használjuk, hogy őrá hivatkozunk. Nem megbeszéljük vele, vagy nem Tőle jön és érkezik valami, hanem semmiből se áll csak úgy hivatkozni Rá. Ezt úgy nevezem magamban, hogy Istent lábjegyzetnek használni. Ha bárki készített már valamiféle szakdolgozatot, tudjuk mi az, lehivatkozni valamit. Most meg aztán, a világháló korszakában lehivatkozni valamit semmiből se áll. Fogom, odaírom a kis számot, azt’ ott lesz lábjegyzetben. Tehát a második, ahogyan Istent lehivatkozzuk, lábjegyzetté tesszük.

    A harmadik, amikor nagyon sajátos módon – az emberi világból indulnak a gondolatok mindig – úgy tagadjuk a másik ember voltát, és úgy személytelenítjük, hogy alkalmatlannak tartjuk őt az életre, alkalmatlannak arra, hogy a saját életét vigye és élje, és majd mi megmondjuk neki, meg majd…

    Amióta a nagy inkvizítorral történő beszélgetés a világirodalom része, pontosan tudjuk, hogy milyen az, amikor a magát kereszténynek nevező ember valahogy kimondva-kimondatlanul azt mondja: „Nézd, Jézus! Neked volt itt időd, csináltál akkor amit akartál. Aztán elmentél, ez most itt a mi időnk. Itt most már mi csináljuk a dolgokat. Hivatkozunk is rád, ahogy nekünk jól esik. De itt most már mi csináljuk. Tudod, Uram, kijavítjuk azt az egy-két bicegő dolgot, amit Te nem csináltál elég hatékonyan. Majd mi szép egyértelművé tesszük a kereszténységet, majd az nagyon világos lesz. Hát, neked nem volt sok időd, de majd mi.” És az ember mit mond ilyenkor kimondva-kimondatlanul? „Bízd csak ránk! Bízd ránk, megoldjuk. Amit te tettél, hm-hm-hm. Bízd ránk!” Egész más, mikor az ember úgy ránéz Istenre, azt mondja: „Bízd ránk!”, vagy amikor Isten azt mondja az embernek, hogy: „Bízz bennem!” Ez nem ugyanaz az életút.

    Aztán a következő, ahogyan a tárgyiasítás meg tud valósulni, amikor az egyik embert a másikkal helyettesíthetőnek tekintjük. Itt derül ki még inkább az, hogy nem ugyanaz valakit emberszámba venni, vagy valakit személynek látni, és úgy bánni vele. Mert hiszen nyilván a gazdasági élet mindenféle ágában-bogában látjuk azt, hogy valaki nagyon is meg tudja mondani, hogy mi az, amit mondjuk egy robot meg tud csinálni, és mi az, amihez ember kell. De közben azt mondja: „De ide ember kell. De hogy az éppen melyik? Fütyülök rá. Az egyik kidől, majd jön a másik.” Akkor ő embernek látja, csak nem személynek, mert azt mondja, mindegy, helyettesíthető bárkivel.

    Mit jelent a helyettesíthetőség Istennel való összefüggésben? Azt jelenti, hogy képzeljük el, hogy odaállok valaki elé, és azt mondom: „Most Jézus nevében megverlek. Most Jézus nevében foglak bántani. Jézus nevében rosszul fogok veled bánni. jézus nevében elhanyagollak. Jézus nevében fütyülök rád. Jézus nevében…” Ugye, milyen…? Egész abszurdum ezeket a mondatokat kimondani? Akkor helyettesítsük azzal, hogy Isten. „Az Isten nevében.” Úgy elcsúszik, nem? Úgy Isten nevében? Milyen érdekes, amikor a jóérzékünkkel azt mondanánk, hogy Jézusra nehezen tudnék hivatkozni ebben, vagy abban a dologban. Hivatkozzunk Istenre! Nem lesz olyan föltűnő. Ezt nevezhetnénk nagyon sajátosan helyettesíthetőségnek.

    A következő gondolata a tárgyiasításnak, amikor azt mondja az egyik személy a másikra, hogy: „De hát minden további nélkül lehet őt bántani.” A bánthatóság, tárgyiasítás a bánthatóság által. Ferenc Józsefről mondják azt, szóba került, a magyar emberről, azt mondja: „Ó, a magyar? Nem kell azt kímélni.” Ez a tárgyiasítás, ez a bánthatóság. És tudjuk, hogy az Istenre hivatkozó ember is hogyan tudja bántani Istent a szavaival. Nyilván ezt jól ismerjük mindannyian, de hogy a bánthatósághoz az is (hozzá)tartozik, hogy Istent kifosztom, hogy Istent kizsákmányolom, hogy Istent fölhasználom, és Istent kihasználom. Ez mind a bánthatósághoz tartozik; nem személynek látom, hanem egy olyan tényezőnek, akit a saját életem szolgálatába állítok – egyes emberként, csoportként, vagy intézményként, akármi is legyen az –, és őt kifosztom, kihasználom és kizsákmányolom. Ez a bánthatóság.

    Azután a következő, ez az utolsó előtti: amikor Istent birtokoljuk. A másik ember, mint birtokolható lény. Emberi világban: emberkereskedelem. Az Istennel összefüggésben: istenkereskedelem, istenáru lesz. Istent adjuk, Istent vesszük, mégpedig azért, hogy jól menjen nekünk. A szónak valamilyen értelmében Isten áruvá lesz, akivel kereskedünk, adjuk és vesszük, a saját hasznunkra, saját javunkra. Nem embertársaink érdekében; saját haszonra, saját javunkra. Kereskedés Istennel, adjuk-vesszük.

    Végül az utolsó gondolat. Ahogyan a szakirodalom ezt mondja, hogyan tud létrejönni még a tárgyiasítása egy másik embernek, személynek? Úgy, hogy tökéletesen eltekintünk attól, hogy ő egy érző lény, hogy nem törődünk vele, hogy őneki érzései vannak, vágyai vannak, hogy esetleg fáj neki. Olyan szívbe markoló az, hogy az állati jogok nyilatkozata – most így mondanám – az, ahogyan törvény rangra emeltük azt, hogy miért nem bántható egy állat. Ti tudjátok, hogy az indoklásában mi szerepel ennek, hogy miért lehetséges az a magyar mai jogrend szerint is, hogy valaki bántalmaz egy állatot, és akkor rá valamilyen szankciót rónak ki? Azért, mert az szerepel benne, hogy mert az állat érző lény, és mert érző lény, nem bánhatok vele akárhogy, mert azt érezni fogja. És milyen megrendítő, az emberi kapcsolatainkban, de most ugye nem erről beszélünk, Istennel való viszonyunkban, hogyha Jézusra gondolunk, hogy érez. Mennyivel könnyebb Istennel bánnunk nekünk úgy, hogyha figyelmen kívül hagyjuk azt, hogy Ő érez. De ha azt mondjuk, Jézusra tekintve: „De hát érző lény!” Mit jelent ez?

    Egy világhírű írót arról kérdeztek, milyen a jó szöveg. „Az Ige testté lett.”, ezért hozom ide. Milyen a jó irodalmi szöveg? Azt mondja ez a világhírű író: „Az igazán jó irodalmi szöveg az olyan, hogy az író, amikor leírja a szavakat és a mondatokat, akkor látja is, és érzi, és észleli, és ízleli, és tapintja, és hallja. Érzi a bőrén, a testén, a szívében, hogy átéli, hogy az a jó szöveg.” Ebben az a gyönyörű, hogy ez a világhírű író nem azt mondta, hogy a jó szöveg az, amit valaki elmond, és a hallgató érzi, a hallgató látja, a hallgató előtt megjelenik, és tapasztalja, és hat. Nem, nem, azt mondja, nem, a jó szöveg nem. A jó szöveg az, amit aki elmond (leír – szerk.), azt át is éli. Úgy is mondhatnám, hogy Karácsonynak mi a titka? Ebből a szempontból Karácsonynak az a titka, hogy az ige, a szó ember lesz, és ez az ember itt lakik (Az oltár előtti jászolra mutat – szerk.) Istenember természetesen, Jézus itt lakik köztünk. És többek között a kinyilatkoztatásnak része, hogy Istent megmutatja számunkra, hogy szavakat is mond. Tehát: szó – emberség – szó. Nem egyszerűen csak szó és szó, szó és szó.

    Mi sokszor keresztény emberként azt gondoljuk, hogy a megtestesülést ki lehet hagyni. Hogy a szónak nem kell emberivé válnia bennünk, hogy a szónak nem kell megtestesülnie bennünk, hogy a szónak nem kell személyessé válnia bennünk. Hogy elég hallani, és mondani, és szó, és szó… (Elvitte a mikrofont gesztikulálás közben – szerk.) Na, mikrofonnal együtt. Szó és szó, emberség és személyesség nélkül. Erre azt tudjuk gondolni és mondani, hogy: kinyilatkoztatás. Hát, a kinyilatkoztatást most már látjuk, hogy szó, és emberség, és szó, hogy valahogy így van.

    Mikor papnövendékek voltunk, akkor beszéltünk arról, hogy van a téli teológia, meg a nyári teológia. A téli teológia az csak szavakból áll, és jó hideg. És nemde úgy van, ahogy van ez a nyirkos idő, és utazni sem nagyon lehet, hát az van bennünk: „Legyen már tavasz, legyen nyár!” Ezért elneveztük azt a világot, így neveztük, hogy nyári teológia, amiben van megtestesülés. Az a kereszténység, amiben van Karácsony, amiben érzünk és átéljük, és mi magunk is emberivé leszünk közben, és a kinyilatkoztatás minden szava és mondata megtestesül valamiképpen bennünk, és úgy adódik tovább.

    Talán merhetjük azt mondani, hogy rengeteg szó, amit az Istenről kimondunk, vagy ahogy Istenre hivatkozunk, Karácsony nélküli szó, olyan igazi hidegrázós téli teológia. Olyan, amiből kihagytuk azt, hogy emberré lett, hogy emberivé vált, és a szó úgy megy tovább, emberien. Ezért lenne egy záró gondolatom. A záró gondolat így szól, ha már nekünk keresztényeknek megvan ez a nagy kísértésünk, hogy Istent lábjegyzetként használjuk, hivatkozzunk csak rá, hogy ahogyan Jézus megkeresztelkedik, és följön a vízből, és azt mondja a Mennyei Atya: „Te vagy az én szeretett fiam, tebenned telik kedvem.”, hogy érdemes volna talán sokkal kevesebbet hivatkozni Istenre, ámde úgy élni, hogy Isten hivatkozzék ránk. Hogy ezt talán merhetjük mondani mindenféle nagyképűség és gőg nélkül, hogy nem az a dolgunk, hogy állandóan, ki tudja milyen tárgyiasító módon, eszköziesítően, szinte embertelenül Istenre hivatkozzunk, hanem hogy éljünk úgy a vele való személyes viszonyunkban, ahogyan mi is megtestesülünk, hogy az Isten néha azt mondja, hogy: „Te az én szeretett gyermekem vagy. Ezt más is láthatja, és nézheti, hogy benned a kinyilatkoztatás folytatódott.” Ezért a záró mondat így szól: Ezért talán sokkal inkább érdemes ebben az új esztendőben úgy élni, hogy Isten hivatkozzon ránk.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédek Lk 2,22-40 A Szent Család: Jézus, Mária és JózsefSzent Család vasárnapja

    Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    27

    https://youtu.be/fy_1yaGNgzM

    Szent Család ünnepe van, és ez mindig gondolkozásra késztethet bennünket abból a szempontból is, hogy olyan keveset tudunk a Szent Családról. Sokat tudunk Jézusról, valamicskét Máriáról. Józsefről alig-alig. Na de aztán róluk, mint családról szinte semmit. Próbáltam keresni egy olyan szálat, egy fonalat, ami azonban megragadható az evangéliumok tanúsága alapján is, és találtam egyet. Ez pedig, mai egyszerű szóval mondva, így mondhatnánk, hogy ez a kicsi Jézus egy akart gyerek volt, egy kívánt gyerek, így szoktuk ma mondani, egy akart gyerek, egy vágyott gyerek. Azért merhetem ezt mondani, mert ott van az ószövetség története, a próféciák, ahol a Mennyei Atya újból és újból elmondja: „Én ezt a gyereket akarom. Akarom, hogy majd jöjjön, majd megszülessen és itt legyen. Akarom, igent mondok rá.” Azután Máriához megérkezik Gábriel angyal: „Így és így lesz. Na?” És akkor Mária azt mondja: „Legyen nekem a szavad szerint. Akarom ezt a gyereket.” És József is azon gondolkozik, hogy most elbocsássa, magához vegye, hogy legyen. És akkor jön az angyal, és azt mondja: „Ne félj! Ne félj magadhoz venni Máriát! Gyermeket fog szülni.” Erre József azt mondja: „Rendben, akarom.” Szóval, ez a gyerkőc egy akart gyerek, és ez a közös szál, és erről szeretnék most beszélni.

    Kétségkívül, hogy ez a beszéd a két nappal ezelőttinek, a karácsonyinak a folytatása lesz, annak egy kicsit kibontása, elmélyítése is. Mégpedig azért, mert ilyenkor, Karácsonykor olyan természetes módon jönnek föl értékek és kincsek, és ezek az értékek és kincsek a jókívánságainkban is megfogalmazódnak, mint az öröm, a remény, a béke, a boldogság. Arról szeretnék most beszélni, hogy a kinyilatkoztatásból kiindulva, hogy Jézus egy akart gyerek, hogy ő ezt átélhette, hogy a Mennyei Atya, hogy József, hogy Mária azt mondják: „Akarjuk, hogy legyél, igent mondunk rád.” Ebből mi minden tud születni az emberi szívben, és aztán abból miféle ajándékokat lehet adni bárki számára? Mit jelent ez, hogy rám valaki igent mond, arra, hogy én legyek? Mert a család, ha valaminek a helye, a család annak a helye, világa és közege, ahova az ember megérkezik, és ahova mindannyian szeretnénk megérkezni. És ott vannak már olyanok, akik azt mondták, már előbb is azt mondták, és most is, a szavukkal, a tettükkel, ahogyan hozzám viszonyulnak, hogy: „Igent mondok rád.” A család az a hely, ahol azt tapasztalhatjuk, hogy valakik azt mondják nekünk: „Akartuk, és akarjuk, hogy legyél.” Ezt szeretném most kibontani a számunkra oly fontos értékek összefüggésében.

    Akkor az első gondolat így szól: A Karácsony a szeretet ünnepe. Hogyan van, ha a szeretet eseményekhez kapcsolódik csak, és hogyan van, ha nem csak eseményekhez kapcsolódik, hanem a létezésünkhöz, ahhoz, hogy vagyunk? Ez az a gondolat, ami a karácsonyinak a folytatása, ezt szeretném most kibontani.

    Egy gyerekpszichológus ismerősöm egy oly szép történetet mondott el. Elnézést kérek tőle, most innen is, hogyha nem szó szerint idézem. De ő mesélte el ezt magáról, hogy mint minden gyerek, milyen érdekes, hogy mennyire fontosak a történések, az események, hogyan várjuk a Szentestét, hogy kapjunk valami ajándékot. Meg nem csak az ajándékot, az valahogy annyira szép, az annyira jó. Hogy a történések hogyan melengetik át a szívünket, és teszik tapasztalhatóvá azt, hogy tényleg szeretnek. Igen ám, de minden kicsi gyerek nagy valószínűséggel előbb-utóbb eljut oda, ahova ez a most már gyerekpszichológus ismerősöm eljutott, hogy egyszer csak fölteszi a kérdést: „Rendben van, a szüleim szeretnek, meg általában szeretnek. És lehetséges, hogy esetleg valamikor azt mondják majd, hogy nem? Hogy nem csak azt mondják, hogy <<Most nem szeretlek.>>, hanem esetleg a szüleim mondhatják valamikor, valaha rám azt, hogy <<Nem akarom, hogy legyél!>>? Ez lehetséges?”

    Hogyan szokták ezt gyerekek kérdezni? Úgy, ahogy a kedves ismerősöm is kérdezte. Volt egy pillanat, és a kislány azt kérdezte a szüleitől: „Mondjátok csak, ha én valami rosszaságot csinálnék, és börtönbe kerülnék, eljönnétek?” Hát egy kislány ezt így kérdezi, meg egy kisfiú is. Az édesapa gondolkozás nélkül a következőt mondta a lányának: „Kicsim! Ha te börtönbe kerülnél, tudhatod, hogy anyáddal mi biztos, hogy meglátogatnánk téged, és vinnénk ebből a finom kolbászból.” Azt mondja most már felnőttként ez a gyerekpszichológus ismerősöm, hogy akkor megnyugodott, és tudta, hogy a szülei tényleg igent mondanak rá. Néha sikerül nekik jól szeretni őt, néha nem. Ezek a történéseinknek a világa. De azoknak a mélyén, a forrásában az van, hogy apa és anya igent mondott rám, és ezért a szeretetük nem azon múlik, hogy jót teszek, vagy rosszat, hanem azon múlik, hogy vagyok, hogy a lányuk vagyok, a fiuk vagyok.

    A létezésemhez kapcsolódik az, ahogyan ők engem szeretni akarnak. Így is mondhatnám, hogy tehetek jót vagy rosszat, de van legalább két ember, ez most az élményem, aki jól fog-, és akar velem bánni akkor is, ha én jót teszek, és akkor is, ha rosszat. Hogyha rosszat teszek, sem fognak rosszul bánni velem. Nem fogják azt mondani, hogy jó, de nem fognak velem rosszul bánni. Ez mit jelent? Hogy a történések, az események mélyén, ahogyan a történésekben átéljük azt, hogy mit jelent, hogy néha szeretnek, néha talán nem, vagy nem úgy, de a történéseknek a mélyén megtapasztalhatjuk azt, hogy mit jelent, amikor a szeretet nem eseményekhez, történésekhez kapcsolódik, hanem a létezésünkhöz. És az valahogy mélyebben van, és minden ember igazán a szíve mélyén arra vágyik, nem csak arra, hogy néha szeressék, néha nem, akkor bizonytalanná legyünk, hanem hogy ehhez a mélységhez hozzá tudjunk férni. Hogy létezik az a szeretet, ami azért van, mert vagyok. Létezik az a szeretet, ami, ahogy jól bánok egy másik emberrel, aminek nem az az oka, hogy te bármit tettél, vagy nem tettél, hanem az a forrása, hogy az embertársam vagy. Vagyis az a forrása, hogy TE VAGY.

    A második gondolat: Boldogság, amit oly szívesen kívánunk ilyenkor. Nemde úgy van, hogy az ember már kicsi gyerekként is, de hát felnőttként is… A gyerekek hogyan tudnak örülni? Nemde azért Karácsonykor olyan jól esik nekünk a gyerekek öröme. Nincs az a felnőtt szív, ami: „Hah, jah!” Hát az úgy… (Simogatja a mellkasát – szerk.) Na, és aztán… De a gyerekek úgy tudnak zokogni és sírni, akár szenteste is. Nemde így van? Tudunk nagyon boldogok lenni, és nagyon boldogtalanok. Nagyon örülni, és nagyon szenvedni, és szomorúnak lenni. Az emberben ott van akkor ez a kérdés, hogy: „Az élet akkor ennyi? Néha boldognak érzem magam, néha nem, néha jó, néha nem – ez az élet?”

    Az evangélium üzenete pedig az, hogy létezik az a boldogság, ami nem ebben a hullámzásban, változékonyságban van, hanem amikor nem csak azt mondom, hogy boldognak érzem most magam, máskor meg nem, hanem boldog ember vagyok. Amikor Mária – el tudjuk ezt képzelni – ott van abban a zord világban, ott a betlehemi barlangban, és semmi sem úgy történt, ahogy szerette volna, kivéve, hogy megszületett (A kisded – szerk.). Megkérdezzük tőle: „Mária, mondd csak, boldog ember vagy?” Hogy erre ott azt tudja mondani, hogy: igen. Mert ez az ő létezéséhez kapcsolódik, meg az én létezésemhez kapcsolódik, meg a családunk létezéséhez kapcsolódik, nem pusztán a zord eseményekhez, amitől néha boldogtalanok vagyunk, néha meg jóra fordulnak a dolgaink, akkor meg boldogok.

    Harmadik gondolat: a bizalom. Hogy ne lenne úgy, hogy minden gyerek bizalommal jön a világra. És mi az, amit viszonylag hamar mindannyian megtanulunk? Hogy a minket szerető személyek nem mindig megbízhatóak. Ezt minden gyerek megtanulja. Mindannyian átmegyünk a bizalomvesztésen, és akkor nagyon sokan – itt vagyunk gyerekként és felnőttként – nem tudjuk eldönteni: „Most bízzunk, vagy ne bízzunk? Az emberek megbízhatóak, vagy megbízhatatlanok? Most érdemes-e bízni, vagy nem érdemes bízni?” És mindez a történések szintjén állandó kérdés. Néha úgy döntünk, hogy bízunk, néha úgy döntünk, hogy nem bízunk. De érdemes egyáltalán bízni? És a történéseknek a mélyén, a létezéshez kapcsolódó bizalmat egyszer csak fölfedezhetjük. Ez pedig micsoda? Egyszer csak rájövök, sokszor pont akkor, amikor becsaptak, vagy átvágtak, vagy igazságtalanok voltak velem, hogy létezik az a bizalom, ami már nem a történésekhez kapcsolódik, nem ahhoz, hogy ilyen voltál, vagy olyan, megbízható, vagy megbízhatatlan, hanem egyszer csak úgy döntök, hogy az emberi életnek van értelme és értéke számomra. Hogy érdemes embernek lenni akkor is, ha jól bánnak velem, akkor is, ha nem, akkor is, ha néha becsapnak, akkor is, ha nem. Embernek lenni számomra értékes, és értelmes dolog. Értékesnek tudom tartani, hogy vagyok, és ebből szeretnék valami jót kihozni. Ez a bizalom, ami ilyenkor megjelenik az élet felé, és aztán mások felé, sokkal mélyebben van, mert a létezésemhez kapcsolódik, és nem pusztán eseményekhez, vagy ahogy éppen bánnak, vagy nem bánnak velem.

    A negyedik gondolat: a reménység. Nemde most milyen mélységesen át tudjuk élni azt, hogy remélünk valami jót, és ez a jó vagy bekövetkezik, vagy nem. Ezért sokan megint csak az események, a történések szintjén néha reménykednek, néha reményvesztetté válnak. Néha úgy érezzük azt, hogy: „Na, beteljesedett a remény!” Néha meg szomorúan azt mondjuk, hogy: „Vége!” Még ilyet is tudunk mondani, hogy: „Meghalt a remény.” De már gyerekként és felnőttként is ott a kérdés, hogy miközben néha bizonyos remények valóra válnak, néha bizonyosak meg nem; „Van-e a reménynek valami mélysége?” Ami nem az eseményekhez kapcsolódik, hogy néha úgy van, ahogy vágyjuk, és néha úgy, ahogy nem, hanem a létezéshez.

    Az a jó hírünk, hogy létezik az a remény, ami ahhoz kapcsolódik, ami a létezésünk, hogy vagyunk, nem pedig ahhoz, hogy most valami így történt-e, vagy úgy történt-e. Mi volt az evangélium záró mondata? A záró mondat így szólt: „…növekedett és erősödött; eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne.” Ahogy mi élünk, abban néha Isten nagy kedvét leli, néha meg nem. Néha egész jól esik neki, amit csinálunk, néha azt gyanítom, azt mondja: „Most erre miért volt szükség?” Szóval, néha az Isten kedvére tudunk élni, néha meg nem. De mi az, ami a reménységünk alapja? Az, hogy egészen biztosak lehetünk abban, hogyha olyasmit teszünk, ami Istennek nem tetszik, akkor Isten nem fordul el azt mondván: „Most már nem vagy a gyermekem.” Hogy ez sosem fog megtörténni. Isten igent mondott Jézusra, és Jézusban igent mondott mindannyiunkra, és ezt élményszerűvé tudják számunkra tenni apukánk és anyukánk, és a nagyszüleink, és mások, akik szeretnek. Ezért a reménységünknek a forrása nem az, hogy most pont úgy történt, vagy esetleg akkor elvesztettük, mert nem úgy történt, hanem hogy Isten gyermeke vagyok, visszavonhatatlanul. Ez ad az életemnek egy távlatot. Látom a jövőmet, mint Istennek a gyermeke, mert Isten ezt soha vissza nem vonja.

    Az ötödik gondolat az örömre vonatkozik. Haj, de jól esik néha örülni! Kicsi dolgoknak is, apróságoknak, kedvességeknek, gesztusoknak, hah! Néha viszont, kétségkívül szomorúak vagyunk, esetleg elkeseredettek. Nem is akarom folytatni. Nemde ott van bennünk a kérdés: Most az öröm az ennyi? Mikor Karácsony öröméről beszélünk, akkor ez ennyi, hogy néhány másodperc? Vagy néha valami jó történik velünk, akkor örülünk, aztán elfújja a szél? Van-e az az öröm, ami nem eseményekhez kapcsolódik, hanem a létezésünkhöz, hogy vagyunk? Van az az öröm.

    Nézzétek el nekem, hogy most egy saját gondolatomat hozom ide. (Egészségedre!) Karácsonykor persze, hogy eszembe jut édesapám és édesanyám. De az én élettörténetem éppenséggel az, hogy harmincötéves vagyok, és már eltemettem édesanyámat is, meg édesapámat is, a nagyszüleimről nem is beszélve. Azt a költői kérdést teszem föl most magam felé: Akkor nekem a Karácsony mindenképpen öröm és szomorúság együtt? Hogy én akkor Karácsonykor nem örülhetek önfeledten? Akkor tőlem elvétetett ez a lehetőség? Nekem Karácsonykor akkor törvényszerűen szomorúnak kell lennem? Azt mondhatnánk, ha az események szintjén nézzük, akkor kétségkívül lesz majd, aminek örülök, és kétségkívül lesz bennem mindig szomorúság. De ha a létezésemhez kapcsolódó örömöt fedezem föl, akkor az mi? Az, hogy örökérvényű az, hogy apum és anyum voltak és vannak, és én az ő gyerekük vagyok, és ők az én szüleim, és idebent a velük való kapcsolat folyton-folyvást zajlik, amíg én ezen a világon vagyok, egészen biztosan, számomra, és most nyilvánvalóan. Én ezt a kapcsolatot tovább építem megamban, és néha van, amiért bocsánatot kérek, néha azt mondom, ha itt lennétek, biztos már tudnátok, nem úgy kellett volna. Ezért lehetséges az az öröm, amit nem tud tőlünk elvenni az, hogy valaki, akit szerettünk, éppen itt van-e, vagy már elköltözött innen. Mert az a létezésünkhöz kapcsolódik, nem eseményekhez, hogy tudtam-e vele találkozni, vagy nem.

    A hatodik gondolat: Karácsony, a béke. Van egy… slágernek nem mondanám, régen még, a ’80-as évek közepén underground zenekarnak volt ez egy szövege: „Ma háború van, holnap béke. / Mikor lesz már ennek vége?” (Kontroll Csoport – link.) Bennem van ez a két sor, most sok évtizeddel később is megy bennem. Ismerjük azt a békét, ami valahogy váltja a háborút, aztán a háborút, ami váltja a békét, és béke és háború. Ez lenne a Karácsony üzenete? Éppen akkor örüljünk annak, hogy most béke van?

    Létezik-e az a béke, ami nem eseményekhez kapcsolódik, hanem a létezéshez? Megint csak az az örömhír, hogy létezik ez a fajta béke. Tudjátok, ezt már az ószövetség is oly világosan mondta, mert azt mondta: Mi az hogy béke? Az, hogy „shalom”. A béke az, hogy valaki rátalált Isten útjára. Ez mit jelent? Ha háború van, vagy ha béke, Istennek van útja. Akármi is történik idebent és odakint, és bárhol, az Istennel való kapcsolat lehetséges. Amikor valaki fölismeri ezt, hogy ez nem azon múlik, hogy odakint béke van, vagy háború, akkor egyszer csak a szívében megjelenhet valami, a létezéshez kapcsolódó béke, hogy Istentől engem semmi el nem választhat. Úgy mondhatnánk ezt a Karácsonyi üzenet alapján, hogy a világban megjelent a világosság. És lehet a világban nagyon nagy sötétség éppen, az én szívemben a világosságot akkor engedem be, amikor akarom. És ez a világosság addig van itt, ameddig én igent mondok rá, és megvilágítja a lelkem és az életem, ha én úgy döntök, hogy én ragaszkodok ehhez a világossághoz. Nem legyőzni fog ez a világosság, nem hatalmaskodik rajtam és fölöttem, hanem beengedhető. Az ember ezt beengedte, és azt mondja: „Isten és én közös történetben vagyunk, és a történetünk hullámozhat, de az állandó, hogy mi együtt vagyunk.”

    Záró néhány gondolat. Egy vágyott, egy akart, egy kívánt gyerek, akire Isten azt mondja, a Mennyei Atya, és apu és anyu azt mondja: „Igen rád. Akarom, hogy legyél!” Talán egy kicsit könnyebben éli át azt, hogy létezik az az öröm, az a béke, az a remény – nem mondom – ami nem csak eseményekhez kapcsolódik, hanem ahhoz, hogy én vagyok, hogy vagyunk. De lehetséges, hogy köztünk is vannak olyanok, akik azt mondják: „De én nem voltam vágyott gyerek, egyáltalán nem voltam az. Most akkor, most akkor?” És nem tudok erről nem mondani két mondatot. Hogy ne lenne az, hogy valakire csak kisebb-nagyobb mértékben mondtak igent. Mi a lehetőségünk? A lehetőségünk az, hogy átélhetjük azt, hogy esetleg ebben valakinek nehezebb, vagy hátrányt szenvedett, de most már tudunk arról, hogy létezik az az öröm, az a béke, az a remény, létezik az, ami a létezésemhez kapcsolódik. És tudhatom, hogy Isten igent mond a létezésemre.

    Ez azt jelenti, nagyon egyszerűen, hogy van, akinek valamiben könnyebb, van, akinek néha, és van, mikor nekünk néha könnyű szeretni. Néha meg, ha nem döntjük el, hogy jól fogunk bánni valakivel, hát, nem fogunk vele jól bánni, szóval elég nehéz. Nemde mindegyikünkkel úgy van, hogy néha könnyen megtaláljuk a szív békéjét, néha meg nagyon nem lesz könnyű, és ez mindegyikünkkel így van. Ha bármelyikünk úgy fedezi föl, hogy „Rám csak anya mondott igent, apa nem.”, akkor lehet, hogy bizonyos területünkön nekünk nem lesz olyan könnyű egész természetesen előhozni azt a békét és örömöt, ami a létezésünkhöz kapcsolódik. Nekünk ott egy kicsit több dolgunk van, de kétségkívül mélyebben, és talán fokozottabban átélhetjük azt, ahogyan Isten mond ránk igent. És annak talán az üzenete és jelentősége pont nekünk, talán még sokkal-sokkal központibbá válhat.

    Mi történik akkor, ha én voltam az, aki nem mondtam igent? Amíg az ember ezen a Földön van, mindig mondhat igent egy másik emberre, mindig. Ma este, holnap reggel, mindig. Idebent, az emberi szívben semmi akadálya nincs, hogy most azt mondjam valakire: „Akarom, hogy legyél!” Mégpedig azért, mert tudok arról, arról a létezésedről, ami nem eseményekhez kapcsolódik, hanem ahhoz, hogy vagy, és ezért erre mondhatok igent, akármilyen eseményeket éltünk is át.

    Hadd mondjak el most egy gondolatot és egy záró történetet! Történésekre tehát szükségünk van, eseményekre szükségünk van akkor is, ha azon keresztül sokszor csak a hullámzásokat éljük meg. Néha jó, és néha nem annyira. De az események, a történések, a kapcsolódás teszi lehetővé azt, hogy egyszer csak valami elmélyüljön bennünk. Az, ami már nem az eseményhez kapcsolódik, hanem a létezéshez. És akkor a záró történet már erről szól.

    Kicsi gyerek voltam én, tehát ez több, mint negyven éve volt. Volt apukámnak egy már akkor idős ismerőse, jött hozzánk vendégségbe, és én láttam, hogy egy nagyon menő órája volt. És hát, kicsi gyerekként néztem azt a menő órát: stopperes. Ez egy kicsi fiúnak döbbenetes volt, az a sok mutató. Látta ez az idős bácsi, hogy én nézem azt a menő órát, és a következőt mondja nekem: „Ferikém, látom, tetszik ez az óra. De tudod, hogy nem ez az óra a legértékesebb itt rajtam? Hanem az esküvői gyűrűm. Lehet, hogy ez az óra nagyon jól néz ki, de ez (Mutat a gyűrűre – szerk.) sokkal értékesebb.” Ez az idős ember elmondta nekem, a kicsi fiúnak: „Tudod, engem 1945-ben elvittek Szovjetunióba málenkij robotra, és én sok évig voltam ott, és már akkor is volt egy menő órám. Tudod, mi volt az első dolgom? Hogy a menő órámat elcseréltem kenyérre, mert élni akartam. Mindannyian így tettünk, ami valami éppen nálunk volt, abból étel lett, mert élni akartunk. Őrizgettem a gyűrűmet, és egyszer csak jött egy őr, és azt mondja: <<Add ide nekem ezt a gyűrűt, szép arany, add ide nekem, és adok neked egy nagy cipó kenyeret.>> A nyál összefutott a számban. Micsoda? Egy nagy cipó kenyér!” Hirtelen az jutott eszébe: „De (hogy) ez a gyűrű emlékeztet a szabadságra, a hazámra, a családomra, a feleségemre, a gyerekeimre, az otthonomra.” Ránézett erre az őrre, és azt mondja neki: „A gyűrűmet nem adom, azt biztos, hogy nem adom.”

    Mit jelent ez számunkra? Hogy ez a férfi ott és akkor éppen a nehézségben, a bajban, a megpróbáltatásban hirtelen rádöbbent arra, hogy: „Akár az életembe is kerülhet az, hogy a gyűrűhöz ragaszkodok, és nem a kenyérhez, ez az életembe is kerülhet, de most megértettem azt, mikor azt mondtam, hogy a gyűrűmet nem adom, hogy van bennem valami, és van köztünk valami, ami akkor is van, ha innen el kell mennem. Most éltem át, hogy van az a kincs, az az érték, az a szépség, az a gyönyörűség, ami akkor is van, hogyha el kell innen távoznom azért, mert most ezt a gyűrűt nem adom. Van az a maradandó, amit ez a gyűrű kifejez számomra.” Ami mármost nem a történésekből fakad és forrásozik, hanem abból, hogy születésen és halálon innen és túl; vagyunk.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekJn 1,1-18 - Urunk születése: Karácsony

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    25

    https://youtu.be/iW2Q4ilWlHs

    Kétségkívül Karácsonykor meglehet az a kísértésünk, hogy szépeket mondjunk, és kevésbé törekedjünk arra, hogy ne szépeket mondjunk, vagy ne főleg és elsősorban szépeket mondjunk, hanem világosan beszéljünk, és az Igazat hirdessük meg. De ez a Karácsony nem olyan Karácsony, mint amilyet szerettünk volna, egyáltalán nem olyan. Hogyha csak úgy az érzéseinket kérdeznénk, és azt foglalhatnánk szavakba, akkor azt mondanánk: „Mi nem ilyen Karácsonyt akartunk.” Nem, mi sokkal szebb Karácsonyt akarunk, és sokkal szebb Karácsonyt akartunk volna. Mit kezdjünk ezzel az idei Karácsonnyal, vagy ez az idei Karácsony hogyan érinthet meg bennünket? Erről szeretnék most beszélni.

    Az első gondolat máris ez, hogyha mi nem ilyen Karácsonyt akartunk, miért nem akartunk ilyet? Azért, mert a többségünk átéli azt, ilyen vagy olyan, kisebb-nagyobb mértékben és módon, hogy „Nem lehetek úgy közel valakihez, akihez szeretnék. Nem tudom úgy megölelni. Nem tudok vele úgy találkozni. Nem tölthetek vele úgy időt. Nem lehetek hozzá olyan közel.” Hát, ezt nem is akarom ragozni. Ezt több-kevésbé mindannyian átéljük. Van bennünk egy tiltakozás, néha akár indulat, vagy szomorúság, vagy harag. Persze, ezen az úton lehet, hogy ti már nagyon elöl vagytok, és ti már békességgel ültök itt, vagy örömmel – azt el nem veszem tőletek. De hogyha az utat nézzük, akkor azt mondhatnánk, hogy „Mhhh!” Vagyis: szültünk. Azt mondhatnám, idén mindannyian szültünk, és fájt. Ez az idei Karácsony kisebb-nagyobb mértékben – ha szabad ezt mondanom – fájt, és fáj nekünk. Ezt a fájdalmat azért érdemes vállalnunk, mert utána következik a születés, ami vagy megtörtént, vagy megtörténik, vagy meg fog velünk történni. És hogyha fáj nekünk, mi is fáj? Ha egyetlen mondatba összesűríthetnénk, az fáj, hogy nem lehetünk elég közel egymáshoz, hogy nem tudjuk úgy szeretni egymást, ahogyan szeretnénk, ahogy vágyunk rá, ahogy jól esne, ahogyan akarnánk.

    Az jutott eszembe, de érdekes, hát nem pont ez Karácsony titka? Hogy Isten, aki az ószövetségben adja a törvényt, és adja a szavait, vajúdik és vajúdik. Most emberi gondolatokat hozok ehhez. És azt mondja: „De nekem úgy fáj, hogy én az emberekhez, az emberekhez, akik nekem annyira fontosak, nem tudok közel kerülni! Hát a szavamat értik, vagy nem értik, csinálják, vagy nem csinálják. De én sokkal közelebb akarok hozzájuk lenni. Hát, nekem ez fáj.” Talán Karácsony abból a nagyon sajátos élményből veszi eleve az erejét, a világosságát, az igazságát, hogy Isten már átélte azt, amit például most mi, hogy „Közelebb akarok lenni hozzájuk, amennyire csak lehet, olyan közel akarok lenni hozzájuk. Mert fáj nekem, hogyha nem tudunk közel lenni egymáshoz, mi: Isten és ember.”

    Ez tehát itt az első gondolat. Hogy ebben az első gondolatban még az Isten részéről is – mondom, emberi megközelítés ez természetesen – ott van a szülésnek ez a fájdalma, hogy nem esik jól, ha nem tudok közel lenni hozzájuk. És közben milyen érdekes, hogy a saját szívünk egy milyen sajátosan világos kinyilatkoztatást ad nekünk. Hogy mi, akik sokszor azon veszkődünk, problémázunk, hogy: „Jól tudok én szeretni? Szeretek én? Rendes vagyok én, vagy nem annyira?” Hogy szinte most mindannyian átélhettük azt, hogy szeretünk, hogy igenis vannak emberek, akik fontosak, hogy szeretnénk jobban szeretni, hogy szeretnénk igényesebben és közelebbről, és szeretnénk jól bánni valakikkel, és hogy ez most akadályokba ütközik. Akkor ez mit jelent? Hogy hiszen akkor mi szeretünk, hogy akkor mi tudunk szeretni, hogy mi akarunk szeretni. Vágyjuk azt, hogy jól bánhassunk másokkal. Jé, hogy ezen a Karácsonyon a saját szívünknek is a világossága és szépsége föltárult. Ez az első gondolat, amit nem szerettem volna ellapogatni valami szép és kegyes szöveggel.

    A második gondolat nyilván akkor ehhez kapcsolódik. Ahogyan azt sokan mondták most az előző napokban, Karácsony üzenete, hogy van Karácsonynak üzenete. És hogy a papnak talán az a dolga, hogy mondja a Karácsony üzenetét. Na, de Karácsony üzenete, ha mindenkihez szól, márpedig ezt olvastuk az evangéliumban: „Minden ember világossága lesz.”, akkor olyan üzenete szükségszerűen kell, hogy legyen Karácsonynak, amely üzenet érvényes most az orvosnak is, és érvényes a betegnek, és érvényes az intenzív osztályon is. Érvényes (érdemes) valakinek, aki nem is tud magáról, és érvényes azoknak is, akik nem szerethetnek, és nem lehettek jók úgy, ahogyan annyira szerették volna. Karácsonynak akkor törvényszerűen ilyen üzenete kell, hogy legyen. De akkor ez mi?

    Van két nehézségünk. Az egyik, hogy átéltük ezen az Adventen, tényleg átélhettük a sötétségnek és a világosságnak valamiféle küzdelmét magunkban. És minél inkább találkozott valaki betegekkel és haldoklókkal, és a levegő után kapkodó embertársával, minél inkább – így mondanám – ott volt közel, hát, annál inkább élhette meg azt, vagy élhettük meg azt – magamat nem is veszem ide – hogy azért a sötétség győzött néha. Nem győzött mindig a világosság. Ezt nem mondhatjuk, hogy mindig a világosság győzött. Nem győzött mindig. És akkor se győzött mindig a világosság, amikor mi mindent megtettünk, és akkor se, amikor hittünk Istenben, és úgy tettünk meg mindent. Akkor hogyan van Karácsony üzenete?

    Van két kísértésünk, amolyan karácsonyi kísértések ezek. Az első kísértés az, hogy elvesszen bennünk a remény, és egyszer csak azt mondjuk: „De én nap nap után láttam, hogyan győzött a sötét.” És ahogyan én láttam, hogy hogyan győzött a sötét sokszor, ahogy persze ezt én éltem így meg, de én így éltem meg. Hogy egyszer csak azt mondjuk: „Akkor talán egy valami maradt, legalább győztes akarok lenni! Legalább, (ha) – jó, rendben van, az élet valami küzdelem a világosság meg a sötétség között, és úgy tűnik, hogy sokszor a sötét győz, akkor legalább – nem vesztes akarok lenni. Akkor legalább győztes akarok lenni! Ha úgyis a sötét győz, legalább legyek győztes.”

    És a másik kísértésünk az, ahogyan átéljük ezt, hogy valahogy bennünk a világosság és a sötétség, hogy ez hogyan is van, hogy eleve ezt valami harcnak és küzdelemnek képzeljük el. Ebben a harcban és a küzdelemben azt éljük át, hogy akkor tulajdonképpen nekünk győzni kell, mert hiszen mi a világosságra hivatkozunk, és hiszünk a fényben, ezért nekünk győzni kell. Ebben a küzdelmünkben a második kísértés az, hogy egyszer csak elvesztjük szem elől a fényt, és már csak győzni akarunk. Még a világosságra hivatkozunk, de valójában már csak győzni akarunk. Ez a másik nagy kísértésünk.

    Ezért a második gondolatot úgy szeretném befejezni, hogyha ebből a szempontból Karácsonynak van valamilyen üzenete, az az, hogy már elve kísértés úgy élni az életet, hogy a világosság és sötétség harca. Az emberi élet ennél sokkal több. A világosság a világba jött, és az ember eldöntheti, hogy teret enged-e magában a fénynek, hogy idebent teret engedek-e a világosságnak. Az embernek alapvetően nem a sötétséggel van dolga, hanem azzal, hogy magában teret enged a világosságnak. Az embernek önmagában, ilyen értelemben önmagával van dolga, hogy rácsodálkozzunk arra, hogy a világosságnak nem a sötétség fölött kell győznie, hanem megmaradnia világosságnak. Jézus küldetése az, hogy a világosság a világba jött, átélte a sötétség erejét, és megmaradt világosságnak. Ebből a szempontból tehát Karácsony üzenete az, akármekkora sötétség is van, nem azt kell legyőznünk, hanem megmaradni világosságnak.

    A következő gondolat. Miért is? Azért, mert a sötétség elválaszt. A sötétség elválaszt bennünket egymástól, a világosság pedig összehoz minket. Nemde így van, a szó szoros értelmében; minél nagyobb sötét van, annál kevésbé látjuk egymást. Lehet ebben a világban néha akkora sötétség, hogy már az embertársainkat sem látjuk, hogy már szinte senkit nem látunk. Na, ez a sötétség: nem látni egymást, nem észrevenni egymást. És mi a világosság? A világosság az, hogy nem is kell semmit tennem, csak kinyitni a szemem, és látni egymást. Látni, hogy embertársak vagyunk. Ez a világosság. Tehát a sötétség elválaszt, a világosság összeköt. Lehet, hogy ez nem egy karácsonyi történet, de az jutott eszembe, ahogyan hallok híreket vadászbalesetekről. Nem egyszer a vadászbaleseteknek a leírása így szól, hogy kimentek, hogy elejtsék a vadat, győzzenek fölötte. És mi lett a következménye? Az, hogy ott nem voltak jók a látási viszonyok; „Csak úgy valami neszezést hallottam, úgy vélelmeztem talán, valami ellenség, vagy valami vad, vagy valami préda. Hát… nem az volt, hanem egy ember.”

    A harmadik gondolat így szól. Amikor világosságot őrzünk magunkban, azt, amire rácsodálkozhattunk Advent alatt, akkor azt is átélhettük, hogy a sötétség az, ami elválaszt, és a világosság, ami összeköt. De azt úgy is mondhatnám, még hogyha nem is esik olyan jól, hogy amikor nem azért dolgozunk, hogy össze tudjunk tartozni egymással, akkor a sötétség elkezd rajtunk erőt venni. Nem akarjuk, hogy így legyen, de elkezd bennünk besötétedni. És amikor azért cselekszünk, hogy lássuk egymást, hogy észrevegyük egymást – nem is akarom ezt tovább mondani –, hogy emberként bánjunk egymással, akkor egyszer csak elkezd bennünk ez a világosság növekedni.

    A negyedik gondolatom így szólna, hogy ezért összefoglalva, mi nem a győzelemben hiszünk, hanem a világosságban. Mert ha bármelyikünk a világosság győzelmében hisz, előbb-utóbb könnyen már majd csak a győzelemben fog hinni, és ennek az ára sokaknál nagy sötétség. Mi nem a győzelemben hiszünk, hanem a világosságban, és a világossághoz ragaszkodunk, és ezért a világosság gyermekeiként akarunk élni. És a második gondolat ide, hogy ezért azt is mondhatnám, hogyha néha úgy látjuk, hogy a sötétség győz, és nem a világosság, mi nem abban hittünk, hogy a világosság mindig és mindenkor és mindenhol győzni fog, hanem mi a világosságban hittünk, hogy érdemes a világosságra igent mondani.

    Az ötödik gondolat. Mindezeknek a talaján hogyan ragadhatjuk meg az idei Karácsonyban azt a valakit, aki olyan fontos nekünk, amikor vajúdtunk a sötétséggel? Az első gondolat így szól: hiteles-e bármelyikünk részéről arról beszélni, hogy „Karácsony öröme”? Valódi örömet átélhetünk-e 2020 Karácsonyán? Ez lehetséges-e, ez hiteles-e, ez valódi-e? És én merem azt mondani, hogy igen –, de hogyan? Akkor, hogyha eljutunk ahhoz az örömhöz, ami a létezéshez kapcsolódik; nem eseményekhez, nem történésekhez, nem tárgyakhoz, nem birtokláshoz, nem sikerhez, nem eredményekhez, nem teljesítményhez. Mert ha a keresztény ember öröme ilyesmihez kapcsolódik, akkor azt az örömöt az élet el tudja tőlünk venni. Mi az az öröm, ami a keresztény ember öröme, ami elvehetetlen? Az az öröm, ami a létezésünkhöz kapcsolódik, mert az elvehetetlen. Nemde úgy van, ahogy átmentünk a sötétségen, és vívódtunk azzal, hogy nem tudjuk úgy kifejezni a szeretetünket, ahogy annyira jól esne nekünk, végül nagyon sokan hova jutottak? Oda, hogy azt mondtuk: „Jó, ha az idei Karácsony ilyen is, de jövőre…! Majd jövőre! Hát nem az a lényeg, hogy jól legyen, hogy egészséges maradjon? Vigyázunk egymásra. Hát, az a lényeg, és akkor majd jövőre megöleljük egymást. És jövőre, haj-héj! Hát, belegondolni is jó.”

    Nemde pont ezen a Karácsonyon olyan sokan elérkezhettünk oda, hogy azt mondjuk, hogy: „Mi is az igazi örömöm? Hát, hogy van, hogy él. Ez az örömöm, és ez elvehetetlen öröm.” És amikor odanézek, hogy: Mi az üzenete Istennek? Hát, hogy Jézus van, hogy megszületett. Hogy Mária megvajúdott vele, hmm, de most már van, és ez örök érvényű, van, megszületett, él, van. Ezért az örömünk nem birtokláshoz, tárgyakhoz, eseményekhez, történésekhez kapcsolódik, hanem a létezéshez. Mások-, Isten-, és a saját magunk létezéséhez.

    A hatodik, és utolsó előtti gondolat. Ahogyan halljuk újból és újból azt, hogy Karácsony üzenete, ha tovább visszük ezt a gondolatot, Karácsony üzenete lényegileg nem szavak. Nem szavak és gondolatok, beleértve egyetlen szót is, amit én itt most elmondtam. Tehát Karácsony üzenete valaki, és nem valami. Egy személy Karácsony üzenete, az Ő létezése, születése Karácsony üzenete. Nem igazságok, nem szavak, nem okoskodás-bölcselkedés, beleértve ezt a beszédet is. Ez mit jelent? Igyekszünk megfogalmazni Karácsony üzenetét, de érdemes megkérdezni Jézustól, hogy Jézusnak mi a karácsonyi üzenete. A következőre jutottam. Jézus karácsonyi üzenete, most ünneplésünk alapján mondom így, néhány órás, hát biztos, hogy nem mond semmit sem, biztos, hogy nem fog beszélni. Nem beszél, hanem van, és érez. Hogy az idei Karácsonyunknak talán a legfontosabb üzenete azon túl, hogy vagyok, hogy vagy, hogy vagyunk, az, hogy érzünk. Isten üzenete nem csak szavak és gondolatok, hanem érzések. Ahogyan az anyai szív átéli azt, hogy „Megszületett! Nagyon fájt – megszületett.” Hogy ahogyan mi mindannyian, ha csak egy picit egészséges a lelkünk, látunk egy pici babát, és… (Sóhajt – szerk.) érzések keltődnek bennünk.

    Egy olyan megrendítő filmélményem volt néhány napja. Ez a film a Szentföldön játszódik, de ma. És a Szentföld tudjuk, hogy kérdésesen a világosságnak és a békességnek a földje. A filmben van egy jelenet, amikor egy robbantásos merénylet során egy palesztin kislánynak nagyon súlyosan megsérül a szeme. A mentők elviszik őt egy izraeli kórházba, zsidó orvosokhoz. A palesztin anya amikor megtudja, melyik kórházban van a gyereke, nagyon vegyes érzéseket él át, és szalad be a kórházba, hogy a gyerekével legyen, és egyáltalán lássa, hogy most mi lesz ott. Találkozik a palesztin anya a zsidó orvossal, és az orvos ránéz, és azt mondja: „Nézze, én nagyon sok szemet műtöttem már. Bízzon bennem, jól csinálom. Ezt is jól meg fogom tudni csinálni.” De az édesanyának a nehézsége nem az, hogy orvosként jó-e, hanem hogy nem olyan, mint ő. Az orvos pontosan tudja, hogy erről van szó, ránéz az anyára, és a következőt mondja neki végül: „Nekem is van gyerekem. Úgy fogok vele bánni, mint a sajátommal.”

    Megszületik a Kisjézus, és azt mondja: „Bánjatok velem, mintha a sajátod lennék! Bánj velem kérlek úgy, mintha a sajátod lennék!” És az evangélium azt mondja, ott és akkor, kétezer évvel ezelőtt: „Nem fogadták be, pedig az övéi közé jött.” Számomra ezért idén Karácsonynak ez az üzenete, hogy: „Vagyok, és bánj velem úgy, mintha a tiéd lennék!” Hiszen én tudom, ha úgy bánsz velem, mintha a tiéd lennék, akkor jó dolgom lesz nálad. Nem azért, mert tökéletes vagy, vagy mert bűntelen vagy, hibátlan vagy, mindent jól tudnál, nem azért, hanem mert úgy fogsz rám nézni, és úgy bánsz velem, mint a sajátoddal.

    Záró gondolat. Akkor mi Karácsonynak a reménye? Karácsony reménye nem események. Mert ha azt gondoljuk, hogy a reménység eseményekhez kapcsolódik, nem lesz jó Karácsonyunk. A keresztény ember reménysége alapvetően nem eseményekhez kapcsolódik, nem történésekhez kapcsolódik, hanem a létezéshez, önmagunk létezéséhez. Ez a következőt jelenti: a reménység forrása a keresztény emberben az, hogy nem az táplálja a reménységet, hogy így vagy úgy lesz, hanem hogy én magam ilyen és ilyen leszek, ilyenné és ilyenné válok. És ragaszkodom hozzá, hogy emberként ember legyek. Ez a reménységem forrása, hogy tudom, Isten velem van, mi együtt vagyunk, hogy mi valakié, valamilyenné váljunk, és alakuljunk, és formálódjunk. Ez a reménységünk forrása, hogy akármi is történik, emberek vagyunk, és emberek akarunk maradni. Nem valamit remélünk tehát, hanem a szó sokféle értelmében: Valakit.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekLk 1,26-38 - Advent 4. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    20

    https://youtu.be/0JeUf0nVpXo

    Ahogyan az evangélium végén elhangzik ez a gondolat Gábriel angyal részéről, hogy „Istennek minden lehetséges”, éppen ez a mondat fölkeltheti bennünk a kíváncsiságot, vagy az érdeklődést, a kérdést, hogy ez a történet akkor kinek szól, főképpen kiknek szól? Azért teszem föl ezt a kérdést így, mert amikor elhangzik ez a mondat, hogy „Istennek minden lehetséges.”, egy pillanat alatt gondolhatnánk azt: „Jaj, hát akkor ennek a történetnek van egy olyan gyönyörűsége, szépsége, hogy: „Hát, akkor szinte olyan, mint egy mese, szinte olyan, mint egy csodás történet.” Amiben Isten bármit megtehet, és akkor már el is andalgunk, és mintha kezdenénk kilépni a realitásból.

    De ez a történet éppen fordítva, ha lehet válaszolnom a kérdésre, azt mondanám, ez a történet felnőtteknek szól, ez egy felnőtteknek való történet, érett hitű embereknek, felnőtt spiritualitással rendelkező személyeknek szól elsősorban és alapvetően. Ahogyan az advent alatt megpróbálunk az éberségünkben lenni, hat gondolatot hoztam, hogyha az érett hitünk alapján, a felnőtt spiritualitás megközelítésével igyekszünk megsejteni valamit ennek a történetnek a mondandójából, akkor hova juthatunk el.

    Az első gondolat így szól: Ha ez egy gyerekeknek szóló történet lenne, egyszerűen csak egy szép, kedves, vagy lelkesítő történet, akkor az valószínű abban a megoldásban dúslakodna, hogy van mondjuk a kisfiú, és akkor egyszer csak a kisfiú nehézségek között van, és hirtelen történik valami csodás esemény, és abból a nehézségből valami jó születik. Vagy van egy kislány, aki nagyon szorult helyzetben van, valami nehézség és probléma van, valami akadály, és egyszer csak Isten közbelép, és hahh, valami csodás megoldást eszel ki.

    Ebben a történetben nem erről van szó. Szinte fordítva játszódnak le az események. Mert ebben a történetben azt halljuk, hogy itt van ez az ifjú hölgy, és azzal, hogy megjelenik Gábriel angyal, és elmondja, hogy „Meg fogod szülni az Isten Fiát.”, és utána mi már tudjuk, hogy a történet hogyan megy, és megy tovább, egészen a kereszthalálig és persze a föltámadásig, hát azt mondhatnánk, hogy itt pont nem az történik, hogy nehéz helyzetben van egy kicsi lány, és aztán utána Isten megoldja az életét; hát pont fordítva. Éppenséggel olyan értelemben fordítva, hogy élhetné azt a természetes, hétköznapi életét, ami persze csodás eseményekkel van tele… De itt az történik, hogy amikor elhangzik az üzenet: „Kegyelemmel teljes. Áldottabb vagy te minden asszonynál.”, ez után fognak jönni a nehézségek. És ez ellentmond annak a gyermeki megközelítésünknek, hogy van a baj, a nehézség, és akkor jön Isten, és egyszer csak segít rajtunk.

    Na de szó sincs róla, hogy ez a történet ne éppen a reménységről szólna, de hogyan? Hogy amikor olyan gyermeki, vagy naiv megközelítésben vagyunk, akkor azt éljük meg, nem egyszer, amikor a nehézség jön: „Jaj, Istenem, hol vagy? Istenem, miért hagytál el? Úgy szeretnék beléd kapaszkodni, de nem érlek el.” Aztán ahogy kezd bennünk érni a hit, egyszer csak váltunk, és azt mondjuk: „Hát, nem is ez a legfontosabb megközelítés, hogy Te most hol vagy, hanem én hol vagyok, én mit csinálok.” És akkor mit mond az ember, már egy érettebb hittel? Azt mondja: „Én ezt Istenért megteszem.” Nem azt várom már, hogy Isten tegyen meg értem valamit, persze, ezért imádkozhatom, hanem arra készülök, hogy én meg tudjak Istenért valamit tenni.

    De ez a történet még egy lépést tesz. Ez a lépés pedig az, ahogyan az üdvözlet szól: „Az Isten veled van.” És a következő lépés az, amikor az ember igyekszik abban a realitásban élni, és megragadni ennek a valóságát, hogy Istennel együtt. Hogy nem Isten értem, nem én Istenért, hanem Istennel együtt. És hogy ez az Istennel együtt hogyan történik…?

    Eszembe jutott egy élményem. Egy ünnepre készültünk, és volt ott egy munkatársam. Ez a munkatársam ilyenkor nagyon sok munkát kellett, hogy elvégezzen. Leültem vele, beszélgettünk egy órát. Aztán lement ez az ünnep, és ez a munkatársam odajött hozzám, és azt mondja: „Feri! Annyira köszönöm neked ezt az ünnepet. Mégpedig azért, mert azt éltem át, hogy ezt együtt csináltuk.” Hát, általában én beszéltem, meg általában a papi dolgokat én csináltam – most ne értsétek félre, nyilván én csináltam – ő meg csinálta a maga részét. De miközben én csináltam a magam részét, és ő csinálta a maga részét, aközben semmi akadálya nem volt annak, hogy azt úgy éljük meg, hogy együtt csináljuk.

    Az első gondolat tehát ez: Ebben a történetben nem egyszerűen csak úgy azt látjuk, hogy a nehézségből jóra fordulnak a dolgok, hanem hogy Mária és Isten együtt csinálnak valamit.

    A második gondolat így szól: Hogyha ez egy olyan gyerekeknek szóló történet lenne, akkor valami ilyesmit figyelnénk meg, hogy egyszer csak csiribi-csiribá, minden jóra fordul, minden megoldódik, és minden olyan zökkenőmentes lesz, és olajozottá válik. Eszembe jutott Nick Vujicic, a fiatalember, aki karok és lábak nélkül születik. Mégpedig azért, mert amikor kicsi gyerek volt, akkor úgy imádkozott: „Istenem, ha lehetséges, akkor legyen úgy, hogy én lefekszem majd most este, és elalszom, és amikor fölébredek, akkor már kinőttek a karjaim meg a lábaim. Hát, neked minden lehetséges, hát akkor ez is. Légy szíves, akkor amíg én alszom, addig nőjenek ki, és amikor én fölébredek, akkor már lesznek végtagjaim!” És felnőttként hallhatjuk, ahogy ez a fiatalember arról beszél, hogy: „Egyszer csak kinőttem ezt a gyermeki hitet, és ráébredtem arra, hogy ez sosem fog megtörténni, hogy ez így sosem lesz. – azt mondja – Mikor elvesztettem ezt a gyermeki hitemet, hogy ez sosem lesz így, akkor nagyon nagy sötétség ereszkedett rám. De aztán ebből elindultam kifelé, és a következőre jutottam; továbbra is érdemes lesz imádkoznom, de most nem azért imádkozom, hogy amíg én alszom, csiribi-csiribá, és oldódjon meg minden, hanem azért fogok imádkozni, hogy amíg ébren vagyok, addig jöjjek rá, hogy mi az életem célja. Hogy jöjjek rá, hogy Isten mit akar velem.” És látjuk ennek a fiatalembernek az életútját, hogy milyen gazdag és bennünket az életre tanító módon jutott el valahova oda, hogy: „Én tudom, hogy mi az életem célja. És hogy van értelme az életemnek karok és lábak nélkül is. Nem nevetem ki azt a kisgyereket, aki azért imádkozott, hogy nőjenek ki a végtagjai, de kinőttem már. Nem a végtagjaim nőttek ki, hanem én nőttem ki ezt a kisfiút.”

    A következő gondolat. Akkor ide azt is érdemes behozni, amiről egy történeteket elemző szakember a következőt mondta: Vannak azok a történetek a kultúrtörténetben, amelyek amolyan férfi- vagy női beavatástörténetek. Azt mondja ez a szakértő, aki ezeket a történeteket elemezte, hogy kétségkívül, valahogy a férfi- és a női beavatás nem ugyanarra a logikára jár ezekben a történetekben. A férfi beavatás, és annak a következménye inkább valami olyasmi, hogy a férfi egyszer csak nagyon világosan meglátja, mi a dolga. A nehézsége az, hogy végig tudja-e csinálni. És hogy a klasszikus férfi történetek szinte mindig erről szólnak, hogy megvan a cél, megvan a küldetés – bírom-e végig?

    Azt mondja ez a szakértő, a női történetek valahogy más logikára épülnek. Mégpedig arra, hogy a nő, ha már fogja tudni, mi a dolga, azt ő végig csinálja, abban nem lesz hiba. Azt ő végig fogja csinálni. A beavatás nehézsége és lényege az, amíg rájövünk, hogy mi a dolgunk, hogy tényleg, mit is kell csinálnom. Mert ha már tudom, azt én végig fogom csinálni. Egy nagyon eredeti, nagyon izgalmas, elgondolkoztató megközelítés. Azért hoztam ide, mert eszembe jutott Máriának az életútja, hogy honnan hova zajlik majd az események sora, hogy ott, a kereszt alatt azok a férfiak, hát, éppen nincsenek ott. És ki az, aki ott van? Mária, hogy ő ott van. Mert ha tudja, mi a dolga, akkor már végig fogja csinálni.

    Úgy mondják a szakértők, azt mondják, hogy van a kívülről hitelesített élet, és a belülről hitelesített élet. A kívülről hitelesített élet az, amit az ember visz, és nagyon sokan bólintanak, és azt mondják: „Ez nagyszerű.”, és tényleg lehet nagyszerű. De hogy mi talán mindannyian, izgatottan, mint egy kisgyerek, ahogy várja a Karácsonyt és a Szentestét, hogy bennünk van az, hogy: De lehetséges-e az, hogy egy belülről hitelesített életet éljünk? Mert a belülről hitelesített élet abban különbözik a kívülről hitelesített-től, hogy lehetséges, hogy amikor az alapvető döntéseket meghozzuk, amikor éppen valami fontos cselekvésben vagyunk; senki se bólogat, ha egyáltalán tudják, hogy azt mi csináltuk, ha egyáltalán annak van valami mások számára is észrevehető jellegzetessége. Lehet, hogy senki, még csak tudni se fog róla, és mégis, aki a belülről hitelesített élet alapján él, pontosan tudja, hogy „Ezt nekem így kellett csinálni.”

    Következő gondolat. Azt mondja itt a szent író, hogy: „Elgondolkodott Mária azon, miféle köszöntés ez.” Úgy tetszik nekem, ahogyan Mária gondolkozik. És nem csak itt gondolkozik, aztán újabb történeteket olvasunk, és akkor még, megint, el-, és elgondolkozott ezen. Miért érdekes ez? Azért, mert – nézzétek el ezt most nekem, ne botránkozzatok meg rajta, csak ha nagyon akartok – elképzelem ezt a történetet egy mai történetként, hogy itt van egy ifjú hölgy, és megjelenik Gábriel angyal, és elmondja, hogy így lesz. És ha ez egy mai történet lenne, akkor valahogy úgy fejeződne be, hogy …mielőtt az angyal eltávozott, Mária azt mondja: „Csinálhatnánk egy szelfit? Ez nagyon nagyot szólna a neten.” És utána aztán az áldott állapotának nyilvánvalóan minden napját majd közvetítené, és nézegetné a lájkokat. Hát, erről itt szó sincs. Nem arról van szó, hogy azonnal és gyorsan megosztjuk, és nem arról van szó, hogy egyszer csak akkor „Én…!”, hanem valami olyasmiről van szó, hogy Mária megsejti azt, hogy itt egy belülről hitelesített élet veszi kezdetét. És hogy erről, ami most történt, ő ott és akkor talán azt is gondolhatja: „Hát, egyáltalán erről lehet majd beszélni? Egyáltalán ez majd hírül adható lesz? Hát, ki fogja ezt majd érteni és hallani? Még én sem értem ezt igazán.”

    Milyen gyönyörű, amikor egy életesemény kapcsán, ahogy a szentírás mondja, elgondolkodunk azon, mi is történt most velünk, és utána elgondolkozunk azon, mi történt bennünk. Készülünk például a Szentestére is, és hogy milyen izgalmas, amikor valakiben ott van a léleknek ez az érzékenysége, hogy most egészen biztos sok minden másképpen lesz, mint szokott, de én szeretnék el-elgondolkozni azon, mit és hogyan érdemes most csinálni, és elgondolkozni azon, hogy mit tehetnék én, és elgondolkozni azon, ha valami esetleg nem úgy hat rám, vagy nem olyan érzéseink keltődnek. Megijedek esetleg, vagy zavarba jövök valami miatt. Hogy mi is történik most bennem? Nagy a kísértésünk, hogy rögtön beszéljünk, rögtön posztoljunk, rögtön hírt adjunk, rögtön megosszunk azelőtt, hogy elgondolkodtunk volna azon, mi történik velünk, és főképpen, hogy mi történik most bennünk. El tudom képzelni, ahogyan Mária gondolkozik azon: „Mi történt énvelem most, mi történik bennem?”, hogy szán magának időt, hogy úgy igazán megtalálja erre a válaszokat, nem fog gyorsan véleményt alkotni erről.

    A következő gondolat. Ennek az eseménynek a jelnetősége egészen nyilvánvaló, hogy Márián túlmutat. De az a szép, hogy Mária engedi, hogy ennek az eseménynek a jelentősége őrajta túlmutasson. Vagyis, hogy az életét meghatározó esemény alapvetően nem őrá irányul. Így is mondhatnám: alapvetően nem is róla szól. Ő mindenestül benne van, és kell hozzá, és ő ebben benne van, és beleteszi magát. De ez az esemény lényegileg nem is rá irányul, és nem róla szól. Azt sejtem, hogy némi érettségre van szükségünk ahhoz, hogy egy belülről hitelesített életet élve el tudjuk hordozni azt, hogy egy olyan életet élünk, ami éppen talán a legfontosabb eseményekben nem is kell, hogy rólunk szóljon, és nem szükséges, hogy ránk irányuljon, és hogy talán ez a legszebb, és a legtöbb, ami az életből ott és akkor kihozható.

    Következő gondolat, ez az ötödik. Ebben a történetben, akármilyen furcsán is hangzik ez, nem Mária a rendkívüli, hanem Isten a rendkívüli. Megtörténik Mária kiválasztása, de nem az alapján történik, mert ő rendkívüli. Ebben a történetben Isten a rendkívüli, és Mária részesedik Isten rendkívüliségéből. Egy-két gyönyörű videót láttam néhány nappal ezelőtt, a legnagyobb amerikai tehetségkutató énekes műsorból. El tudjátok képzelni, hogy hányan és hányan jelentkeznek. Néhány évvel ezelőtt ezt a hatalmas versengést egy tizenkét éves lányka nyerte meg, az összes felnőttet megelőzve. A kislányka, mikor 8-10-11 éves volt, tele volt szorongással, nem akarta magát megmutatni. Gyönyörű hangja volt, mint az édesanyjának, de nem akart kiállni. Egyszer csak azt találták ki, hogy mi lenne, ha nem is ő énekelne, hanem fogna egy bábot, és úgy csinálna, mintha a bábu énekel. Igen ám, de ahhoz meg kell tanulni hasbeszélni, hasénekelni. És a kislánynak ez nagyon megtetszett, hogy úgy énekelhet, hogy nem is látják, hogy ő énekel. Képzeljétek el, hogy elment egy tanárhoz, és megtanult hasénekelni. De tizenkét évesen már olyan csodásan csinálta, hogy megjelent ott a zsűri előtt, ott egy aranyos gyerekbábu, gyönyörűen énekel, de úgy csinálja, mint hogyha az a bábu énekelne, semmi mozgást nem lehet látni a száján. Van egy rész, ahol azt hiszem, hogy úgy gondolta, muszáj, hogy legalább egy sort ő énekeljen, hogy elhiggyék, hogy ez nem fölvételről van. Ez a kislány, ha mi kívülről nézzük, semmi mást nem csinál, mint így áll. (Mozdulatlanul áll, csak a kezében levő báb mozog – szerk.) Semmi mást nem csinál. És néhány évvel ezelőtt azt mondták, hogy a világ egyik legnagyszerűbb lénye, és ha kívülről nézzük, nem csinál semmit.

    Az angyali üdvözlet történetében ez a fiatal lányka nem rendkívüli, Isten az. És ő megengedi, hogy részesedjék Istennek ebből a gyönyörű rendkívüliségéből, ami aztán átragyog rajta, és amiből aztán születik valami. És így jutok el a záró gondolatig. Ahogyan egyébként az apostolok kiválasztását sem az ő rendkívüliségük igazolta, vagy okolta meg, hanem Istennek a rendkívülisége.

    A záró gondolat. Olyan szépek ezek a szavak, hogy inspirációt nyerni, és aztán kreatívan létrehozni valamit. Ezek a szavak mind a Szentlélekre, a Teremtő Istenre utalnak. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt azt találtam nektek mondani, és kicsit furcsálltátok, hogy Advent elején arra jutottam, szeretnék áldott állapotba kerülni. Hát, ezt egy kicsit furcsálltátok, de kétség kívül, nekem egy nagyszerű Adventem volt. Most meg hadd merészkedjek erre a gondolatra, hogy lehet, hogy érdemes volna megtermékenyülnünk ezen az Adventen. Hogy az ember, aki megtermékenyül az Isten által, hogy ott egyszer csak létrejön valami inspiráció, abból fakad valami kreativitás, és születik valami, valaki, aki több minálunk. Az ember óriási lehetősége, hogy kapcsolatban vagyunk valakivel, aki nálunk több, és mi ő, az ő világának, az ő életének, az ő csodájának a részeivé válunk. Amikor a nálunk több részeiként éljük az életet, akkor nemde úgy van, ahogyan a művészek mondják: „Egyszer csak lett egy ötletem. Szinte magam előtt láttam, szinte tudtam, hogy már csak ki kell vésni, szinte már csak föl kell rajzolni, szinte már csak meg kell alkotni. A lelki szemeimmel magam előtt láttam.” Ez jutott eszembe, ahogyan azt mondja az angyal Máriának: „Mária! Gyermeket szülsz, fiút fogansz, és azután úgy nevezed, hogy Jézus. Ő váltja meg a népet.”

    Hogy szinte látja az egészet, az inspiráció és a kreativitás, hogy szinte az egész megjelenik benne. Mert amikor ezt mondja az angyal, ez így lesz, és így lesz, és így lesz, az nem arról szól, hogy Mária ne lenne, vagy ne lett volna szabad, hanem sokkal inkább az inspirációról, és a kreativitásról, hogy valakinek a lelkében, a szívében, a testében, és a világában egyszer csak megjelenik, hogy „Aha! Hogy valahogy így, ahogyan azt Isten elgondolta.”

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekAdvent 3. vasárnapja

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    13

    https://youtu.be/p5U0TzsMrvg

    Ha esetleg úgy érzékelitek, hogy nehéz megtartani a távolságot, ide előre még bátran jöhettek. Itt (Jobb oldalra mutat – szerk.) vannak székek, leülhettek minden másodikra-harmadikra. Itt (Bal oldalra mutat – szerk.) is vannak székek, minden második-harmadik. Ott pedig szőnyeges jó kis helyek is vannak még, akiknek az megfelel, hogy mellékoltárok lépcsőjén vegyenek részt most a liturgiában. Tehát jöhettek egész bátran, gyertek! Csak ne minden székre üljetek, gyertek! Átjöhettek ide is. Minden esetre én belekezdek a szóba.

    Ez hangzott el újból és újból, nem egyszer, nem kétszer, hogy tanúságot tenni. Eljött Keresztelő János, és ez volt a küldetése, hogy tanúságot tegyen. Eszembe jutott egy élményem, ami itt nagyon közelben történt. Jöttem autóval, Babér utca, és azután a Váci út kereszteződése, és valaki nem adta meg nekem az elsőbbséget. Ennek következtében az autó totálkár, én pedig baleseti sebészet, nyak… nem is tudom, merevítőnek mondják talán, mindenféle kivizsgálások. De nem ez az érdekes, hanem az, hogy emlékszem, ahogy ott a mentőben nézték a pulzusomat meg a vérnyomásomat, odajött valaki, és azt mondja nekem: „Én mindent láttam. Ha kell, tanúskodok.” Nekem ez annyira jól esett. És hogy ez nem csak beszéd volt a részéről, akkor elővett egy kis papírt, fölírta a nevét, a telefonszámát, és azt mondja: „Jól rakja el, mert nem biztos, hogy fog rá emlékezni, rakja el jól!”

    Bennem van maradandóan ez az élmény, hogy mit jelent, amikor valaki azt mondja: „Én vállalom a tanúságot.” Ami tulajdonképpen nem másból áll, mint hogy hajlandó vagyok arról szólni, ami történt, ami van, ami a realitás, ami a valóság, ami az igazság. Néha úgy megmelengeti a szívemet az, tudom úgy látni a papi küldetésemet, hogy tulajdonképpen azzal bíztak meg, hogy az igazat mondjam. Ennél csodásabb küldetést keveset tudok elképzelni, mint hogy megbíznak azzal, hogy mondjam az igazat. De nem is ezt szeretném most a tanúságtétel összefüggésében kihangsúlyozni, hanem maradjunk továbbra is az adventi összefüggésünkben; éberség, nem alszunk, hanem éberek vagyunk, és fönt vagyunk, és fölébredtünk. Hogy akkor mi többet is jelent ez, hogy tanúságtételre vagyunk meghívva?

    Milyen sokan beszélnek arról, szinte közhely már ez: Nem tanárokra van szükség, hanem tanúkra. De sokat hallottuk, de nagyon igaz! Aztán a másik ilyen kijelentés: Az ember nem a szavaival tanúskodik, hanem a tetteivel. Nagyon-nagyon fontos. Aztán még rátesznek egy lapáttal: Az ember nem a tetteivel tanúskodik, hanem az életével. Nagyszerű! Hadd tegyek még egy gondolatot hozzá. Naivul azt gondolhatjuk, hogy eldönthetjük, hogy hajlandóak vagyunk-e tanúskodni, vagy nem. Valójában nem a szabadságunk megkérdőjelezése ez, de az ember mindenképpen tanúskodik; vagy erről, vagy arról, vagy így, vagy úgy. Az ember az a lény, aki pusztán az által, hogy itt áll ebben a világban, már mindenképpen tanúja az életnek, mindenképpen. Csak hogy ez a tanúság miféle lesz, és hogyan lesz, hogy hamis tanúvá leszünk-e, vagy igaz tanúvá, hogy bátor tanúvá, vagy bátortalanná. Szóval, az ember mindenképpen tanú, és ezért érdemes nem abban gondolkozni, hogy most tanúskodok, vagy nem, most akarom, vagy nem, az igazat, vagy nem, hanem eleve abból kiindulni, hogy mindenképpen tanúskodunk az életről. És az életünk mindenképpen törvényszerűen egy sajátos tanúságtétel arról, hogy kik vagyunk, hogy mit gondoltunk magunkról, hogy hogyan értelmeztük és láttuk magunkat. Mindenképpen tanúskodunk, az ember nem tud nem tanúvá válni.

    A második gondolat így szól. Amikor valaki tanúskodik, kétségkívül nem a véleményét szokták kérdezni, hogy egyébként hát, mit gondol erről, hanem hogy mi történt. És ez megint csak egy olyan gondolatig visz el bennünket, mert hogy a mai evangéliumban újból és újból elhangzik: „Ki vagy? Ki vagy te?” És ez a kérdés felénk is elhangzik, és erre megint szoktunk ismerni egy nagyszerű gondolatot, ami így szól: Leginkább az vagyok, amit teszek. Leginkább az vagyok, ahogyan élek. Leginkább az vagyok. És ennek a mondatnak mi a jelentősége? Hogy például itt vagyunk most egy nem könnyű helyzetben, és ilyenkor fölerősödnek az érzések, mindenféle gondolatok, vágyak vagy nehézségek. Ki tudja, mi minden lakik a szívünkben? De mi továbbra is elsősorban azok vagyunk, amit teszünk, és elsősorban azok, ahogyan élünk, hogy elsősorban azok vagyunk. Ezért milyen fölszabadító, hogy akármilyen érzések, gondolatok, vágyak, félelmek, akár ki tudja mi minden kering bennünk, aközben is igaz, hogy ahogy cselekszem, leginkább az vagyok.

    Így szeretnék eljutni a harmadik gondolatig. Nem az vagyok elsősorban, és alapvetően, akinek én tartom magam, hanem az, aki valójában vagyok. Hogy a kettő nem ugyanaz. Mi mindannyian tartjuk magunkat valakinek, vagy valaminek, vagy valamilyennek, de a nagyobb kérdés nem az, hogy mi kinek, vagy minek tartjuk magunkat, hanem hogy kik vagyunk. Hogy ki mit mond, nem arra, hogy mi a véleményem arról, ki vagyok én, hanem hogy valójában ki vagyok? Elkezdtem játszani egy picit a gondolattal, de aztán annyira szíven ütött, hogy azt mondtam, hogy ezt majd most folytatnom kell még. Ez pedig, hogy milyen érdekes, hogy például azt mondjuk: „Én egy rendes ember vagyok, egy jóra törekvő, egy igaz ember. Hát, néha mondjuk ártok másoknak.” Milyen más az, amikor például ezt a mondatot nem úgy mondom, hogy: „Hát, én azért néha szoktam ártani másoknak, vagy hát, volt már olyan, hogy bosszút álltam, volt már olyan, hogy egyáltalán nem vettem figyelembe a másiknak a javát.” Képzeljük el ezt a mondatot úgy kimondva: „Én az a valaki vagyok, aki néha bosszút áll. Én az a valaki vagyok, aki néha egyáltalán nem törődik, hogy mi van a másikkal.” Ugye, ez másképp hangzik? Ez nem ugyanaz a mondat. Hogy én mit gondolok egyébként magamról, és hát néha szoktam ezt-azt csinálni, mint hogy azt mondom, én az a valaki vagyok, aki egyszer-kétszer árt az embertársának. Hát, ez nem ugyanaz a mondat.

    De ennek természetesen megvan a másik része is. Sokan azon küzdenek, és attól szenvednek, vagy azon veszkődünk, hogy: „Egyáltalán valahogy értékes vagyok én? Vagy tudok én egyáltalán jót tenni, vagy tudok én szeretni?” Képzeljük el, hogy valaki, aki ezen szenved, hogy ő egyáltalán tud-e jót tenni, egyszer csak kimond magáról egy ilyen mondatot: „Az a valaki vagyok, aki ezen a napon három embernek is a javára volt. Én ez a valaki vagyok.” Persze, még sok mondatot is mondhatunk, de hogy ez a mondat is másképpen hangzik. Ezt sem akarom hosszabban mondani. Ez volt akkor a harmadik gondolat.

    A negyedik. Hogyan válaszol Keresztelő János erre a kérdésre: „Ki vagy te?”? Egyrészt gyönyörű, másrészt elgondolkoztató, hogy Keresztelő János a Jézushoz fűződő viszonya alapján válaszol rá. És a Teremtő Istenhez fűződő viszonya alapján válaszol arra a kérdésre „Ki vagyok én?”. „Ki vagy te? – A próféta szava vagyok. A pusztába kiáltó szó vagyok. Az a valaki vagyok, aki után majd jön Jézus, aki sokkal több nálam. Én az a valaki vagyok, aki most vízzel keresztelek, de majd jön az a valaki, aki meg majd Szentlélekkel fog keresztelni. Én az a valaki vagyok, aki nem vagyok arra méltó, hogy ennek a Jézusnak a saruszíját megoldjam. Én ez a valaki vagyok.” Hahh! De micsoda csodálatos tágasság, hogy amikor valakitől megkérdezik „Ki vagy?”, hogy ő a Teremtő Istennel és a Jézussal való kapcsolata alapján mondja meg, hogy ő ki, és látnivalóan az alapján él, és az alapján cselekszik.

    Mindig szíven talál az, ahogyan a verbita testvéreinkre gondolok. Azért jutnak ők nekem mindig eszembe, mert egy olyan szerzetesrend – jó pár évvel ezelőtt olvastam az utolsó statisztikai számokat erről –, amely ma is növekszik és bővül, legalábbis néhány éve így volt, miközben az előtte lévő jó pár nagyobb szerzetesrendnek a tagsága csökken. Nagyon elkezdett foglalkoztatni az, hogy mit tudnak a verbiták, hogy ők meg növekednek? Talán ti ezt tudjátok, hogy ahhoz, hogy valaki ennek a missziós rendnek a tagja legyen, és aztán maga is elmehessen másokhoz tanúságot tenni, ahhoz három föltételnek meg kell felelnie. A három föltétel így szól. Ahhoz, hogy te tanúságot tegyél, hajlandó vagy-e akár lemondani a hazádról is, a szülőföldedről, hajlandó vagy-e lemondani a nyelvedről, az anyanyelvedről, és hajlandó vagy-e lemondani a kultúrádról, arról a kultúráról, ami mint egy bölcső ringatott téged, és ahonnan az életed szárba szökkent? Ha erre a háromra azt tudod mondani, hogy „Ezek számomra hatalmas kincsek maradnak, az anyanyelv, a szülőföld és a kultúra, amiből kinőttem, de én alapvetően Jézus testvére vagyok, és a Teremtő Isten teremtménye, ezért nincs akadálya, hogy elmenjek oda, ami nem a szülőföldem, hogy beszéljek egy nyelven, ami nem az anyanyelvem, és hogy megszeressek egy kultúrát, ami nem az én kultúrám.

    Mégpedig miért? Azért, mert rendelkezem egy nagyon szilárd – így mondanám ezt – spirituális önazonossággal. Hogy az embernek nem csak egyedi önazonossága van, individualitása, nem csak társas önazonossága, ahogyan erről szoktunk beszélni, hanem van spirituális önazonosságunk. Ez pedig a Teremtő Istenhez fűződő viszonyból, és a Jézussal való kapcsolatunkból fakad, a spirituális önazonosság. És a spirituális önazonosságunk nem egyenlő a vallási önazonosságunkkal, és nem egyenlő a felekezeti önazonosságunkkal. Ezért ez a gondolat így szól: Aki elég szilárd abban, hogy amikor megkérdezik tőle „Ki vagy te?”, és ő hozzáfér a spirituális önazonosságához, ami a Teremtő Istenhez és a Jézushoz fűződő viszonyából fakad, aki minden ember megváltója, és mindenkinek testvére. Hát, ő ebben az egész világban mindenhol otthon van. Akkor ő ebben a világban mindenkihez odaléphet. Akkor ő egy olyan valaki lesz, akivel ha bárki találkozik, azt fogja mondani: „Számomra áldás volt ezt az embert megismerni.”

    Ezért hadd hozzam a következő gondolatot, még ennél a negyedik pontnál. Mit jelent ez, hogy tanúságot tenni? Megint csak a szó egyszerű értelmében talán azt gondoljuk, hogy beszélni Istenről, beszélni Jézusról. Hát most már tudjuk meg, eleve is tudtuk, hogy ennél sokkal többről van szó. De hadd tegyek még egy lépést. Ki a tanú? Ki az, aki azt mondhatja: „Én rácsodálkoztam arra, hogy mindenképpen tanú vagyok, és ezt megpróbáltam kitölteni egy megalapozott, spirituális önazonosságból kiindulva.”? Ő az a valaki, vagy mi azok a valakik vagyunk, vagy lehetünk, akiknek az életéből meg lehetne írni az evangéliumot, ő a tanú. A tanú nem az a valaki, aki állandóan Jézusról beszél, vagy Istenről szól. A tanú az a valaki, akinek ha látjuk az életét, és hogyan bánt másokkal, és mit tett, és valaki azt leírná, akkor kapna egy evangéliumot. Hogy a kereszténység abból az életből egyszer csak előállna, és megnyilatkozna.

    A következő, ötödik gondolat, és csak hat van. Az ötödik gondolat így szól. Azt mondja Keresztelő János. „Ki vagy te? – A válaszom az, hogy én, hát én a saruszíját nem vagyok méltó megoldani, én kicsi vagyok, hát, Ő meg nagy.” Nagyon egyszerűen ezt mondja: „Én kicsi vagyok, Ő meg nagy.” Eszembe jutott egy gyerekkori élményem. Lehet, hogy ti nem nézitek ki belőlem, de én amikor általános iskola első-második-harmadik-negyedik, én a tornasornak a végén voltam. Én nem voltam túl magas, és főleg mindig összehúztam magam, és sokat szorongtam, és rágtam a körmöm. Egyszer csak, ahogyan lettem 13-14-15 éves, hirtelen… Mindig szólt a testnevelő tanár, hogy „Előrébb!” És akkor lett egy olyan év, amikor azt vettem észre, hogy én vagyok ennek a sornak az elején. Milyen a világ? A világ azt mondja: „A kicsik álljanak a végére! A kicsinek hallgass a neve.” És hogy amikor én a kicsiből a sor elejére kerültem, én nem lettem nagy, csak magasabb, mert én ugyanúgy szorongtam, és ugyanúgy rágtam a körmömet. És a tesiórán nem az számított, hogy a tornasorban ki kicsi, meg ki nagy, hanem hogy ki csinálja jól, az számított. Mert amikor csapatokba rendeződtünk, az számított, ki a gyors, ki az ügyes, ki csinálja jól, ki használja jól ki a szabályokat.

    Mit szeretnék ezzel mondani? Egyáltalán nem tűnik érdemesnek egy életet arra fordítani, hogy az ember ha kicsi, hogy nagy akarjon lenni, mert Keresztelő János azt mondja: „Én itt most életem teljében vagyok, én kicsi vagyok.” Mert az önazonosságom, a spirituális önazonosságom a Jézussal való viszonyból fakad alapvetően, hát én mindig is kicsi maradok. Bármelyikünknek nem szükséges megpróbálni nagynak lenni, nincs szükségünk a hatalomra, nincs rá szükségünk. Nincs szükségünk a befolyásra, egyszerűen nincs rá szükségünk. Hanem mi az, amire szükségünk van, ha már kicsik vagyunk? Hogy a dolgunkat jól csináljuk. Hát, a kicsi is tudja a dolgát jól csinálni. Nem nagynak kell lenni, és nem sok hatalmat kell összpontosítania, hanem jól csinálnia a dolgát. Mint olyan egyszerűen, mikor hét, nyolc és kilenc éves voltam, a tesiórán, az bőven elég volt. És akkor csak ráébredünk arra, hogy teljesen mindegy, hogy képzeletbeli, meg valóságos sorokban hol állunk. Mert az ember mindenképpen kicsi, de a dolgát csinálhatja jól, a dolgát csinálhatja igaz módra. Sőt, az életünket csinálhatjuk úgy, hogy abból valaki megsejti, mi az evangélium.

    Megint ez a történet. Nézzétek el nekem, hogyha ez ismétlés valakinek. De ismerek valakit, aki elmesélte nekem, hogy ő az alapján lett keresztény, hogy amikor még a ’70-es évek, ’80-as évek (voltak), nagyon sokan újságkihordásból tartották fönn magukat, és ő azt vette észre, hogy van egy olyan újságkihordó munkatársa, aki valahogyan az újsággal másképpen bánik. Máshogy nyúlt az újsághoz, máshogy rakta össze, máshogy fogta meg, máshogy vitte ki. Föltűnt neki, hogy mindenki úgy dobálja az újságokat, ez az ember meg valahogy másképpen nyúlt az újsághoz. Odament hozzá, és azt kérdezte tőle: „Olyan furcsa, hogy te valahogy az újságot máshogy kezeled, mint ahogy hát itt mi. Ez miért van ez?” Nyilván lerövidítem a választ, az derült ki, hogy ő azt mondta: „Nem tudom, hát én keresztény vagyok, hát nem tudom, lehet, hogy akkor az újsághoz is máshogy nyúlok, ezt nem tudom.” Ez a valaki, aki aztán megkeresztelkedett, és úgy élte az életét, azt mondja: „Én az által tértem meg, hogy volt egy munkatársam, aki máshogy nyúlt az újsághoz.” Akkor ő jól csinálta, pedig ő is az újságot hordta ki hajnali fél ötkor. Nem mondhatnánk, hogy nagy karrier. De amit csinált, nagyszerűen csinálta, annál jobban azt nem is lehet.

    Végül a záró gondolat. Így hangzik a kérdés: „Ki vagy te?” Sokszor azt gondoljuk: „Ki vagyok én? Hát, mondom, hát ez vagyok.” De az ember nem egyszerűen csak jelen van, nem csak a jelenben vagyunk, hanem hát az ember egy történet. Most, amikor hallgatom a bűnbánattartásokat egymás után, mennyire világos, hogy az ember nem egyszerűen csak van, hanem volt és lesz. Hiszen azt mondjuk, hát ezt tettem, és ezt nem tettem jól, ez is vagyok, és most eldöntöm, hogy ma, és holnap, és adventben, és jövőre úgy fogom csinálni… Az is én vagyok. Az ember egyszerre múlt, és jelen, és jövő. Ki lehet a legszabadabb akkor, amikor megkérdezik „Ki vagy te?”? Aki elrendezi a múltját, mert az is vagyok, és aki megtervezi a jövőjét, amennyire a mi kezünkben van, a reménység által, és a Jézussal való kapcsolat révén, és döntéseket hoz, hogy hogyan akar cselekedni, és élni ezen a Földön, mert az is vagyok, aki majd leszek.

    Ezért milyen érdekes, ahogy Keresztelő János azt mondja: „Utánam jön valaki, aki sokkal nagyobb nálam.” Milyen érdekes, hogy mi mindannyian – a szónak most legjobb értelmében – mondhatjuk azt: „Holnap utánam jövök majd, jobb leszek, mint ma. Utánam jön majd valaki, úgy hívják, mint engem, holnap, ma este. Hát, arra sem vagyok méltó, hogy… Előre kell neki köszönnöm.” Milyen nagyszerű, hogy az ember, miközben a spirituális önazonosságában mély gyökereket eresztett, nem csak láthatja magát így, hanem tehet azért, hogy azt mondhassam: „Utánam jövök, és ő jobban csinálja.”

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekAdvent 2. vasárnapja

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    05

    https://youtu.be/RP3TVx-jgn4

    Elkezdtük az adventet, most már mögöttünk van egy hét, és igyekszünk fönntartani az éberségünket. Szeretnénk fönt maradni, és ébren lenni, és virrasztásban találni magunkat elsősorban most. Ennek az összefüggésében szeretnék az evangéliumról beszélni, mégpedig arról, hogy elhangzik ez a gondolat, a próféta szava, utalás az ő elődjeire is, hogy: „Egyengessétek az Úr útját!” Ehhez kapcsolódóan biztosan megszoktuk már azt, hogy elhangoznak beszédek, és a beszédek arról szólnak, hogy nyilván akkor itt van az Úr útja, meg vannak a saját útjaink. Egy alapvető nehézségünk lehet az, hogy mi a saját utunkat járjuk, a saját utunkat próbáljuk többé-kevésbé igazzá, jóvá, széppé, emberivé tenni. De közben lehet, hogy ez akkor is még mindig csak a mi utunk, vagy a mi útjaink, és nem Isten útja.

    Az alapvető fölszólítás nem arról szól, hogy találjuk meg a saját utunkat, hanem arról, hogy egyengessük az Úr útját. Kétségkívül ebbe az irányba is haladhatnánk, és aztán akkor beszélhetnénk arról, hogy mi az Úr útja, és mi az, ami nem az Úr útja, melyek azok az utak, amelyeken eltévedhetünk, és melyek azok, amelyeken létrejön az Úrral való találkozás. De most nem erről szeretnék beszélni, mégpedig azért, mert ha az éberségben vagyunk, ha az érzékenységet merjük megélni, akkor talán például az is eszünkbe juthat, hogy: „Mi is az Úr útja? Miért akar egyáltalán a próféta utat készíteni ember és Isten között?” Hát azért, hogy a találkozás létrejöjjön. Ezért lesz az Isten emberré.

    Mit akar az Isten, amennyire mi ezt fölfogtuk, amire most készülünk? Például azt, hogy mi mármost egy pici csecsemőben is fölismerjük Isten jelenlétét. Azután, amikor nekik menekülniük kell, akkor egy menekültben fölismerjük Isten jelenlétét. Amikor egy hatalom, és egy elnyomó hatalom alatt álló nép tagjaként éli az életet, akkor őbenne fölismerjük Isten jelenlétét. Amikor éhes és szomjas, és nem kapnak helyet a szálláson, és fázik, hogy akkor ott fölismerjük benne Isten jelenlétét. Amikor ártatlanul elítélik, akkor benne fölismerjük Isten jelenlétét. Amikor szenved, és megölik, akkor benne fölismerjük Isten jelenlétét. Amikor haldoklik, mint bármelyikünk, akkor fölismerjük benne Isten jelenlétét.

    Akkor tulajdonképpen mi az Úr útja, amit igyekszünk elkészíteni? Az Úr útja az, hogy fölismerjük, hogy nincs olyan út, és nincs olyan ember, ahol ne csodálkozhatnánk már rá Isten jelenlétére. A nehézségünk éppen az, a sötétség, amivel küzdünk éppen az, hogy el tudjuk hinni, vagy képzelni azt, hogy van olyan út, ahol nincs Isten, ahol az a mi utunk, ’oszt csinálunk, amit akarunk. Hogy létezik olyan ember, olyan találkozás, olyan bárki, akivel kapcsolatban, mikor találkozunk, azt mondhatnánk: „Ó, hát itt nincs Isten. Itt nem érdemes rá gondolni, vagy miért is gondolnánk rá. Itt Isten nincs. Őbenne Isten jelenléte nem fedezhető föl. Ő egy olyan ember, akit akármeddig nézünk, Isten világossága ott nem jelenik meg.” Ez a kísértésünk.

    Az első gondolat tehát így szól: Mit jelent az Isten útját egyengetni, a halmokat elhordani, ott a völgyeket, az árkokat betemetni, hogy az az út világos legyen, és járható legyen? Ez azt jelenti, hogy érzékenyítjük a szemünket, a szívünket, a tekintetünket arra, hogy bárkivel találkozunk, aki ember, hogy ott Isten jelenlétét fölfedezzük, hogy ott fölismerjük, és úgy bánjunk vele. És akkor az Isten útján jártunk, akárhol voltunk, és akárkivel találkoztunk. Ez az első gondolat.

    A második gondolat. Azt mondja, hogy: „Hát akkor tegyétek egyenessé! Itt vannak akadályok, vannak nehézségek.” Olyan érdekes ez, hogy nem egyszer el tudjuk gondolni, hogy itt az Isten és ember találkozásáról van szó, erre készülünk egy nagyon sajátos formában. Mint hogyha esetleg Istent akadályozná ez-az abban, hogy Ő velünk találkozzon. Még valahogy naivul, gyermeki módon ezt is el tudjuk képzelni, ugye, hogy hát mi nagyon szeretnénk vele találkozni, csak hát itt vannak ezek a halmok, meg ezek a völgyek, meg árkok – valahogy az Úr akkor nem tud ide elérkezni hozzánk. Hát akkor gyorsan csináljunk valamit, hogy segítsünk Istennek, hogy hát mégis csak a találkozás létre tudjon jönni. Láthatjuk így, de láthatjuk másképpen is. Láthatjuk úgy, hogy az akadály Isten és ember találkozása között, ami azután azt jelenti, hogy minden emberben fölismerjük Isten világosságát és jelenlétét, annak az akadálya nálunk van, és nem Istennél.

    Tudom, hogy ez végtelenül egyszerű, de mégis, mikor az élet megpróbál bennünket, arra jutottam, mint hogyha négy lépésen mennénk keresztül mindig. Mi ez a négy lépés? Az első, amikor jól megy sorunk, akkor valahogy azt mondjuk, ilyen naivul, vagy gyermeki módon, vagy esetleg gőgösen, vagy elvakultan, vagy esetleg fanatikusan, nem is tudom pontosan mikor melyik. Azt mondjuk: „Ó, hát mi értjük Istent, értjük magunkat, tudjuk, hogy mi hogy van, a dolgok jól mennek. Ismerjük az evangéliumot, Isten a mi Mennyei Atyánk, Jézus a mi Megváltónk, mi az ő gyermekei vagyunk. Na, nincs kérdés.” Aztán ahogy a dolgok esetleg nehezebbre fordulnak, akkor azt mondjuk, hogy: „Hát, Uram, én magamat értem, Téged nem. Én hittem benned, bíztam benned, rátettem az életem a jóra, az igazra, a helyesre. Hát akkor Te most mit csinálsz, vagy mit nem csinálsz?” És a második lépésünk az, ahogy az élet elkezd bennünket megrágni, megcincálni. „Jó, hát én magamat értem, Téged nem értelek.” Ha tovább megyünk ebbe az irányba, egyszer csak elérjük a harmadik lépést. A harmadik lépés így szól: „A baj nagyobb. De nem az a nehézségem, hogy nem értem Istent, hogy miért csinál valamit, miért nem csinál, egyáltalán mi az, amit Ő csinál, mi az, amit nem Ő csinál. Nem is ez a nagy baj. Az igazi nehézségem az, hogy úgy tűnik, Isten nem ért bennünket. Hát, ha értene, és figyelne ránk, együttérző lenne, hát akkor a világnak talán nem ilyennek kéne lennie, mondjuk 2020 végén. Lehet, hogy a nehézségünk még nagyobb. Nem az, hogy mi nem értjük Istent, hanem hogy Isten nem ért bennünket.

    A negyedik lépés egy áldott lépés. A negyedik lépés az, amikor egyszer csak eljutunk oda, hogy lehet, hogy mi magunkat nem értjük elég jól, hogy az akadály nálunk van, hogy talán mi magunkat nem értettük meg elég jól, hogy mi magunkat nem látjuk elég tisztán. Hogy mi olyanok vagyunk, akiknek önmagával van valami dolga, mégpedig azért, mert az akadály itt (magára mutat – szerk.) van, és szeretnénk a halmokat elhordani, a völgyeket föltölteni, és találkozni az Istennel. Ami azt jelenti, hogy attól kezdve minden embertársunkban meglátjuk Isten világosságát. Akkor egyszer csak már nekünk is fog szólni az üzenet, amit mond a próféta, hogy: „Akkor tartsatok bűnbánatot!” Ha most már tudjátok, hogy mi magunkat nem értjük igazán. Olyan érdekes ez, ahogy néha megrendülünk, szó szerint ezt szoktuk mondani: „Én nem is értem magam.” És ez egy nagyon igaz beszéd. Akkor egyszer csak megrendülünk valamitől, és azt mondjuk: „Hát, nem is értem magam.” És ez egy nagyon áldott fölkiáltás.

    A következő gondolat tehát most így szól. Ha egyszer csak már tudom, hogy nekem is szól az, amit Keresztelő János mond: „Tartsatok bűnbánatot!”, hogy akkor egyszer csak most már óvatos vagyok, nincs bennem ez a gyermeki naivitás, talán a gőg sem, vagy a nagyképűség, az elvakultság, vagy valami vallási fanatizmus. És akkor azt mondom: „Most kezdem magamat egy picit jobban érteni, hogy az történt velem valahogy itt, az utóbbi időkben, hogy a rossz már nem fáj annyira, a jó pedig nem vonz annyira.” Mindegyikünknek olyan a szíve, hogy tudunk kissé érzéketlenné is lenni, főleg, ha nehezedik az élet. Ez két irányba visz bennünket. Az egyik: „Már nem fáj annyira a rossz.” A másik: „Nem vágyunk annyira a jóra.” Hanem inkább csak elfáradunk…

    Az emberi természet milyen? Nyilatkoztak olyanok, akik Fehéroroszországban átélik az elnyomást. Azt nyilatkozták, hogy: „A rendőri brutalitás egyáltalán nem lett kisebb, inkább nagyobb és gátlástalanabb. De kezdjük megszokni.” Az ember az a valaki, és ez az életrevalóságát mutatja, hogy képesek vagyunk alkalmazkodni, és egészen nehéz helyzeteket is ilyen értelemben megszokunk, csak hogy tudjunk élni. De ennek van egy ára, és ez az ára nagyon megrendítő. Nagyon sok sötétséget és rosszat meg tudunk szokni, és már olyan ismerős lesz, és begyakorolt, és rutinos. És már nem fáj, nem fáj annyira. De a mi nagyobb nehézségünk, az, amiért elhangozhat mindegyikünk felé: „Tartsunk bűnbánatot!”, az, hogy néha azon vesszük magunkat észre, hogy a jó se vonz annyira. Akár így is mondhatnám, hogyha igazán azt merem mondani: „Na, hogy is vagyok én magammal?” Szeretném magamat megérteni, már nem naivul és gyermeki módon, nem gőgösen, és nem elbizakodottan, és nem fanatikusan. Hogy: „Tulajdonképpen nem is tudom, hogy engem Isten vonz-e úgy kicsit, vagy nagyon? Vonz ő engem egyáltalán? Miért álljak neki mindenféle utakat készíteni, hogyha nem is nagyon vágyakozom utána? Hát jó, meg tudok csinálni ezt-azt, de…” És ez az emberi szívnek a másik nehézsége, amikor arra csodálkozunk rá, hogy a jó nem is vonz annyira, és nem is vágyakozunk annyira utána.

    Hadd hozzak ide három, talán fölismerni valót, így mondanám. Az egyiket már emlegettem nektek, a másik kettőt csak most mondom el. Az egyik az, hogy amikor például a férfi és a nő nagyon szeretik egymást, és a szerelemnek a gyönyörűségében azt mondjuk: „Elköteleződtem melletted. Te vagy az a személy, akit én annyira szeretek. És én ezt holtomiglan-holtodiglan, örökké akarom, örökké, amíg világ a világ, veled.” És aztán jönnek a természetes hullámvölgyek, a természetes szakadékok, ami egyszerűen csak az ember voltunkból adódik nem egyszer. És amikor ott vannak ezek a völgyek, ezek az árkok, akkor egyszer csak azt mondjuk: „De most nem jó veled, és ezt viszont nem akarom. Most nem jó veled. Most nincs élmény, nincs az az érzés.” Mi az, és ki az, ami ilyenkor marad? A személy marad, az élmény tűnt el. És milyen megrendítő, hogy ott van a személy, akivel kapcsolatban azt mondtuk még, hogy „Veled akarok élni.” És ott a személy most is, de van egy hullámvölgy, van egy szakadék, van egy válság, és azt mondjuk: „Tulajdonképpen most ismerem meg magam, hogy én az élményre mondtam inkább igent, és nem a személyre.” Mert a személy az ugyan itt van, az élmény nincs, és én erre most azt mondom: „Ja, hát ezt köszönöm, nem kérem.”

    Második, amire esetleg rá tudunk csodálkozni. A második így szól: Olyan természetesnek vesszük, hogy mi akarjuk a jót, és szeretjük a jót. Hogy hát, azért kihúzzuk egy kicsit magunkat, megsimogatjuk magunkat, azt mondjuk: „Azért csak úgy a jó szerelmesei vagyunk mi.” De most kétségkívül, kevesebb a jó, mint mondjuk egy éve, a többségünk számára. Milyen érdekes, hogy most, hogy kevesebb a jó, ki tudja, hogy annyira a jó szerelmeseiként élünk-e? Hogy annyira a jó iránti vágyunk, és az abból fakadó döntések és cselekvések, azok megnyilatkoznak-e az életünkben? Lehet, hogy érdemes volna fölismerni, hogyha eddig azt gondoltuk, hogy a jó, és a vágyakozás a jó után, és a jó szerelmesei vagyunk; most is van nagyon sok jó, és mégis, milyen könnyű rosszul lenni. Úgyhogy akkor lehet, hogy nem is annyira a jó az, ami kellett nekünk, hogy nem is annyira a jó vonzott bennünket. Mert most igazából azt mondjuk: „Többet akarunk!” Nem a jót akarjuk, mert jó most is van, nagyon sok jó van. Nem kicsinylem le a nehézségeket, de jó most is van, érték most is van. És ahogy elsápadunk, és azt mondjuk: „Tulajdonképpen most arra csodálkoztam rá, hogy eddig azt gondoltam, hogy a jó, a jó, a jó… Nem, valójában nekem több kell. Én a többet akarom. Én akkor lennék jobban, ha több lenne belőle.” Ez a második gondolat, amire rácsodálkozhatunk, hogy hogyan is van akkor ez, hogy vonz-e bennünket igazán a jó.

    A harmadik pedig. Nemde, olyan természetes módon, néha gyermekien, néha naivan, néha gőgösen, néha elbizakodottan, vagy fanatikusan azt mondjuk: „Az igazság szerelmesei vagyunk, az igazságot képviseljük. Az igazság számít nekünk. Az igazság útját kell egyengetni ember és Isten, ember és ember között. Igen, nekünk az igazság számít.” Itt megint egy picit hadd gondoljak ez után. Nem lehetséges-e az, hogy nagyon sokszor, mikor föltesszük ezt a kérdést, hogy: Érdekel-e bennünket tényleg az igazság? Hát erre eddig azt mondtuk: „Hát persze, hogy érdekel minket az igazság.” De mikor az igazság nem túl érdekes, nem túl izgalmas, talán nem eredeti, talán nem élvezetes, vagy talán nem nagyon botrányos, vagy nem fölkavaró, vagy nem meglepő, vagy nem megrendítő, hát azt az igazságot végül is mellőzhetjük is. Nagyon gyakran arra csodálkozhatunk rá, hogy nem az igazság érdekel bennünket olyan nagyon, hanem érdekeset akarunk, az izgat bennünket. Legyen az igazság érdekes, és fölkavaró, és valami új, és meglepő, és megrendítő. Hahh! Valójában sokszor úgy ámítottuk magunkat, hogy minket az igazság érdekel. Nem, az érdekesség érdekel, az újdonság, és a meglepő, amit még úgy élvezni is lehet.

    Nem akarnám ezt most hosszabban mondani. Emlékeztek, ott járunk, hogy egyszer csak rácsodálkozunk arra: „Hát, tulajdonképpen értem én magamat?” És akkor azt mondom, lehet, hogy egy picit érdemes jobban megértenem saját magamat. Hogy az a bizonyos út, amit szeretnék elkészíteni Isten és ember között, magam és az embertársaim között, hogy ott az akadályok nálam vannak, vagy legalábbis nálam vannak akadályok.

    A negyedik, a következő gondolat így szól. Akkor tehát azt mondja Keresztelő János: „Gyertek, merítkezzetek itt meg a Jordán folyóban! Gyertek! Át tudom nektek nyújtani a bűnbánat keresztségét, és akkor megtisztultok, és átélhetitek ennek a fölszabadultságát, hogy tudunk változni, és alakulni.”

    Nem tudom, ti ismeritek-e elég jól a reklámok logikáját? Nagyon sok reklámnak az a logikája, hogy látunk valakit, aki belenéz a tükörbe, és azt látja, hogy sajnos nem elég szép fehérek a fogai. Ezt nevezzük feszültségkeltésnek. Nézem három másodpercig, de csak addig, nehogy még rosszabbul legyek és elkapcsoljak. Tehát azt csak három másodpercig lehet, addig, amíg nem fogok csatornát váltani, hogy azért úgy megérintsen az, hogy „Hú, de sárga!”, eszembe jusson, hogy mikor voltam utoljára fogorvosnál. De utána máris jön valaki, és mutatja, hogy… (Mutat egy tubus fogkrémet, vesz belőle a fogkefére, és megmossa a fogát – szerk.) Ezt nem sokáig mutatják, mert nem ez az érdekes, hogy mit kell csinálni, hanem hogy „Ezt használta!” (Megmutatja a fogkrémet – szerk.) És utána a záró néhány kép, látunk valakit (Széles mosollyal – szerk.) Tu-tu-tu-tu! Hát, kicsit le is kell oltani a villanyt, nehogy megvakuljunk. Ez a reklámok logikája. A reklámok logikája az, hogy keltsünk egy kis feszültséget, érezzük azt, hogy na, itt valamit csinálni kell, de utána máris megmondják, hogy mit kell csinálni. Tulajdonképpen semmi mást, mint megvenni azt a fogkrémet, stty-stty, és nekünk is lesz. (Mutatja a ragyogó fogakat – szerk.)

    De az evangélium nem reklám. De, amikor azt mondja Keresztelő János: „Szeretnétek utat az Istenhez? Tartsatok bűnbánatot!”, akkor azért ez feszültséget kelt bennünk. Mert olyan jól kezdődik, itt a pillanat: „Jön a Megváltó.” És a vége is olyan jól fejeződik be: „És majd jön Jézus, és Szentlélekkel keresztel bennünket.” A kettő között ez a bűnnánattartás, hát…! Ez feszültséget kelt bennünk. Milyen az emberi természet? Olyan érdekesek vagyunk, szerintem érdekesek vagyunk. Ha túl nagy a feszültség, elkapcsolunk. Ha valamit úgy nagyon érdemes volna meglátni magunkban: „Hú, ez tényleg nagyon sárga!”, akkor inkább… nézünk egy másik csatornát. Ha meg kicsi a feszültség, akkor azt mondjuk: „Hát ezért nem érdemes fogorvoshoz menni.” Az ember olyan, hogy valami nagyon jól adagolt feszültségre van szüksége, és akkor talán megmozdul. Mert különben vagy tiltakozunk és ellenállunk, vagy unatkozunk, és figyelmen kívül hagyjuk. És miután ez az evangélium, és nem egy reklám, itt nem az történik, hogy akkor egyszer csak megveszünk valamit, és attól kezdve minden jóra fordul, hanem hogyha elviseljük annak a feszültségét, hogy vágyunk Isten után, de még van ezzel dolgunk, akkor a végén nem egyszer csak minden jó lesz, vagy szép, hanem kapcsolatban leszünk Vele. Hogy ez az ígéret. Nem lesz minden jó és szép, és nagyszerű, hanem kapcsolatban leszek vele. Ez az ígéret. És ez a kapcsolat majd alakít, és formál, és gyönyörű dolgok történhetnek velünk.

    Így szeretnék eljutni a befejezésig. A befejezés így szól: „És jön majd a Megváltó, és Szentlélekkel keresztel meg benneteket.” Mert a víz egy szimbólum, és kívülről megmos bennünket, és persze, akkor belül átéljük, hogy mindez lehetséges. De jön Jézus, és az emberi lélek legmélyén történhet valami. És hogy összekössem a múlt vasárnapot a maival, így szeretném ezt megfogalmazni, hogy ebben az éberebb állapotban arra csodálkozhatok rá, hogy mármost nem az álmaimat szövögetem, hanem az ébrenléteimet becsülöm meg. Most már nem az álmaim körül forgok, hanem az ébredéseim azok, amelyeket egyre nagyobb becsben tartok.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekMk 13,33-37 - Advent 1. vasárnapja

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Nov
    29

    https://youtu.be/XtNDp34Qxyw

    „Mindenkinek mondomVirrasszatok! Ne aludjatok!” Ez az evangélium egyik alapvető üzenete, és egyébként az adventi időszaknak is egy alapvető üzenete. De ahogyan olvastam is, meg-megborzongtam, hogy milyen másképpen hangzik most ez az egyetlen szó, hogy: „Virrasszatok!” Milyen másképp szól most az számunkra, hogy: „Lehet, hogy itt az idő. Elérkezik az idő.” Milyen másképpen érint ez bennünket most, mint mondjuk tavaly, vagy tavalyelőtt. Azért, mert ahogyan természetesen olvassuk és hallgatjuk a híreket, és a kutatások szerint mindenféle korosztályban emelkedett a hírfogyasztás aránya, hát szinte nincs olyan nap, hogy ne ütne szíven bennünket az, hogy egyszer csak halljuk, hogy valakinek eljött az idő.

    Ezért bevezetőül hadd hangsúlyozzam azt, hogy nem lehet olyan beszédet tartani, ami mindenkihez szól. Mint ahogy az ideje se mindenkinek ugyanakkor van. Az evangélium a meggyőződésem szerint mindenkinek és mindenkihez szól, de nincs olyan beszéd, ami mindenkinek és mindenkihez tudna szólni, akármilyen helyzetben, állapotban, vagy körülmények között lenne. Gondoljuk csak el ezt, hogy ez az egyetlen szó: „Virrasszatok!” mit szól mondjuk az intenzív osztályon? Hogyan hallja ezt a szót az intenzív osztályon egy beteg ember? Hogyan hallja a nővér, vagy az orvos? Hogyan hallja azt most egy családtag, aki azt sem tudja esetleg, hogy mi van az ő szerettével, hogy: „Virrasszatok!”? Hogyan szól a hajléktalannak ez a szó, hogy: „Virrasszatok!”? Ezért nem szeretném magamat se, benneteket se ámítani, hogy lehetséges volna egy olyan beszédet mondani, ami mindenkinek, mindenkihez tudna szólni. De szeretnék mégiscsak szólni, mégpedig a „Virrasszatok!” alapján.

    Elkezdtem azon töprengeni, hogy milyen sok kijelentés van a mostani időszakunkban, amit újból és újból hallunk és mondunk, naponta nem egyszer, sokszor. Lehet bennünk egy olyan élmény, ami bennem volt, amikor katona voltam másfél évig, és néha őrségben kellett lenni, vagy éppen cserkésztáborban éjszakai őrségben voltam. Ez pedig valami olyasmi volt, hogy persze, ott igyekeztem elfoglalni magam, és volt, hogy a baglyokat hallgattam, meg az éjszakai neszeket, meg elgondoltam, mi lenne, ha tényleg valamit kellene csinálni. De azért szinte minden őrségnek lett egy olyan pillanata, mikor – magunk között szólva – arra gondoltam, hogy: „Legyen már ennek vége!” Tulajdonképpen ennyit tudok most erről mondani: „Legyen már reggel! Legyen már ennek vége!” Ahogyan ott van bennünk ez a vágy, hogy „Most legyen már ennek vége!”, aközben meg kopogtat a realitás, vagy integet, vagy dörömböl, vagy néha szinte hanyatt esünk tőle, hogy: „Nem biztos, hogy ez így van, vagy így lesz.” Mert mi ezt mondtuk, legyen már vége, és hogy annak valahogy megvan az ideje, hogy mikor van vége, és az nincs teljesen a mi kezünkben.

    Amikor azt mondja Jézus: „Virrasszatok! Ne aludjatok! Ne álmodjatok most, hanem virrasszatok, legyetek ébren, legyetek a valóságban!” Ezekről a hetekről, hónapokról, vagy most a több mint fél évről, amit átélünk, szívesen gondolkodunk úgy, hogy ez nem egy normális állapot, hogy szinte ez nem is egy valóság. Olyan gyakran hallottam emberektől, amikor valami nagyon mély válságba kerültek, vagy valami nagyon megrendítette őket, hogy valahogy ilyesmit szoktunk akkor mondani, hogy: „Ugye, ez nem igaz? Ugye, ezt az egészet csak álmodom? Ugye, bökj meg, vagy rázz meg, és mondd, hogy ezt az egészet csak álmodom!” Milyen nagy belső erőfeszítésünkbe kerülhet az, hogy eljussunk onnan, hogy „Ugye, ez az egész tulajdonképpen talán nem is a valóság? Csak egy ilyen átmeneti idő, ennek vége lesz, és…”, hogy eljussunk oda, hogy már ne azt mondjuk, hogy „Ugye, ezt az egészet csak álmodom?”, hanem azt, hogy talán most valami olyasmi kerülhet hozzánk közel, ami a valóságnak része. Talán eddig megtehettük azt, hogy bizonyos területeken, bizonyos időkben aludjunk, és álmodjunk, és most szól az óra, és azt mondja: „Ébredjetek föl!” Ennek nyomán szeretnék most beszélni, hogyha éppen nekünk most itt az idő erre, hogy akkor a valóságnak milyen megnyilatkozásai azok, amelyekkel találkozhatunk.

    Az első gondolatom így szól: Nincs olyan nap, hogy ki tudja hányszor, ezt hallom, ahogy vezetem az autót, hogy a mai napon meghalt 90-110-150 első sorban idős, krónikus beteg. És hogyha valakinek most nincs itt az ideje erre, akkor természetesen mondhatjuk azt, mint ahogy velem is nap-nap után, nagyon gyakran volt az, hogy azt mondom: „Igen, idős, krónikus beteg. Hát, én egyik se vagyok. Nem, hát én nem vagyok, se idős nem vagyok, nem, középkorú vagyok. Nem vagyok krónikus beteg, nem, nem. Tehát akkor, hmm.” Úgy elgondolkoztam azon, hogy mi történne akkor, ha megengedném, hogy ez a realitás bekopogjon hozzám, és ne mondjam azt, hogy „Rám ez nem vonatkozik.” Akkor két dologra jutottam. Az egyik az, hogy aki már megfogant és megszületett, éppen elég idős ahhoz, hogy esetleg távoznia kelljen. Mikor ezt halljuk, idős, beteg, mindig arra gondolunk: „Ja, hát biztos hetven vagy nyolcvan éves.” De hát az emberi élet olyan, hogy már mindannyian benne vagyunk az időben. És a másik, ahogy távolítom el magamtól, talán azért, hogy ne keltsen túl nagy szorongást ez számomra: „Krónikus beteg? Hát, én nem vagyok krónikus beteg.” De éppenséggel mi mindannyian, kisebb-nagyobb mértékben azért egy fokozódó stressz helyzetben vagyunk most már hónapok óta, ez persze hullámozhat, de kétségkívül egyre inkább szükséges megbirkóznunk ezzel a krónikus és állandósuló stresszel.

    És kétségkívül ahogy emelkedik a szorongás szintünk, és kétségkívül, ahogy gyöngül emiatt az immunrendszerünk, és kétségkívül, ahogy egyre fenyegetettebbek vagyunk abban, hogy kimerüljünk és kifáradjunk, hogy ne csak elfáradjunk és kimerüljünk, hanem hogy az erőinkhez is alig találjunk oda, ez kétségkívül így van. Úgyhogy, akkor lehet, hogy van ideje annak, hogy közel engedjem magamhoz azt, mikor ez hangzik el, hogy idős, krónikus beteg, hogy „Feri, ne aludj vissza!”

    Ide kapcsolódna a következő gondolatom. Ugye újabb és újabb cikkeket olvashatunk arról, hogy már mondják, hogy tavasszal már vissza tudunk térni a régi élethez, a régi kerékvágásba, a régi, a jól megszokott jóba vissza tudunk térni. Tudjátok, mi jutott eszembe? Egy kép, egy kép, amikor kicsi fiú vagyok, és anyukám ébreszt még, és akkor, ahogy fölébredek, megkérdezem: „Föl kell már kelni?” Mert az, hogy fölébresztett, nem biztos, hogy azt jelenti, hogy föl kell kelni. Jó, fölébresztett, rendben van. És akkor anyukám elkezdte azt csinálni, hogy mindig öt-tíz perccel előbb ébresztett, hogy azt mondhassa: „Még egy kicsit, kicsit, na, na… szundi-bundi.” És hogy tényleg, megmosolyogtató magam számára is, hogy felnőtt voltam, sőt, pap. Volt egy időszak, annyira nehezemre esett, mert viszonylag keveset aludtam, mindig korán keltem, annyira nehezemre esett fölkelni, hogy kitaláltam, hogy fölhúzom előbbre az órát, ami őrültségnek tűnik, de azt a lehetőséget biztosította számomra, hogy ránéztem az órára, azt mondtam: Még visszaalhatok egy kicsit. És akkor visszaaludtam, és: „Hát azért, na, hát ez így mégse rossz!” Ezért a következő gondolatom az, ahogyan bele tudunk kapaszkodni abba, hogy „Na, majd tavasz!”, hogy van ennek egy, hát, óvatosan mondom, egy kísértés jellege, hogy azt jelentse ez számunkra, hogy „Akkor majd visszaalszunk. Most ez nem egy kényelmes időszak, de akkor aztán fogjuk magunkat, és jól visszaalszunk.”

    A következő gondolat. Amikor meghalljuk ezt a kifejezést, hogy százan, vagy százötvenen költöztek el, mert itt lett az idő, és azt halljuk, hogy 6-7-8 százaléknak nem is volt alapbetegsége. Megint, ha nem akarunk nagyon szorongani, akkor mondhatjuk azt: „Jaj, de jó, csak 6-7 százalék!” De ha közel engedem magamhoz ezt, hogy nem volt alapbetegsége, és mégis itt volt neki az ideje, hogy nemde úgy van azért az emberi életben, hogy ezer, tízezer, százezer, millió számra lesz úgy valakinek itt az ideje, hogy nincsen alapbetegsége. Nem úgy van, hogy először kapunk egy alapbetegséget, akkor készülünk egy tíz évet, és akkor utána itt az idő. Mindegyikünkre érvényes lehet ez, hogy igen, nincs alapbetegségünk, de közben lehet, hogy itt az idő, és hogy nekem érdemes mármost nem visszaaludnom.

    Olyan felejthetetlen nekem, egyszer elhívtak egy haldoklóhoz, nem is volt idős hölgy. Feküdt a pici szobájában, és beszélgettünk, és ki voltak téve a szobába mindenféle szép képek, beleértve a házáról, meg a kertről, az udvarról, a fáiról, meg a gyerekekről és az unokákról. És azt mondja nekem ez az idős hölgy, teljesen magánál volt, azt mondja: „Tudod, Ferikém, költözök, költözök. De hát én úgy szerettem itt élni! Hát, nézd csak ezeket a képeket! Hát ez olyan jó volt itt nekem.” És tudjátok, mi történt? Az, hogy én perceken keresztül úgy egyik döbbenetből estem a másikba, és arra gondoltam: „Hogy lehetnek ilyenek a gyerekei, hogy mikor ennyire súlyosan beteg, most elköltöztetik? Most, miért kell nekik most költözni?” Így volt, és perceken keresztül, ahogy ott dühöngtem magamban, hogy miért kell szegény néninek most, ilyen csúnya betegen költöznie, hogy rájöttem, hogy ő arról beszél, hogy: „Nekem itt az idő.” Csak ezt így mondta: „Én nagyon szerettem itt lenni. Nézd Ferikém ezeket a képeket!” És hogy van, hogy valamelyikünknek itt az ideje arra, hogy fölébredjen, hogy éppen nekem itt az idő arra, hogy fölébredjek, vagy ráébredjek arra, hogy lehet, hogy én pont az a valaki vagyok, aki akkor fogok tudni jobban állni a lábamon, jobban szeretni, vagy emberebbnek lenni, hogyha szembe tudok nézni azzal, hogy nem szükséges, hogy legyen krónikus betegségem, és lehet, hogy nekem itt lesz valamikor az idő.

    Azt mondta nekem egy idős bácsi, most, egy néhány héttel ezelőtt, azt mondja: „Én nagyon vigyázok magamra, nagyon, én mindent megteszek, amit most meg kell tenni. De én elrendeztem mindent. Én elrendeztem mindent, mert én nem tudom, mikor lesz itt az idő, de ameddig még nincs itt az idő, hogy elmenjek innen, addig én azért ezt az életet szeretném élvezni. És nekem ehhez arra van szükségem, hogy elrendezzek mindent. És akkor fogok tudni elrendezni mindent, hogyha azt mondom, hogy ha már valaki megfogant és megszületett, annak már itt van az ideje, tehát tulajdonképpen bármikor.”

    A következő gondolat. Nem egyszer halljuk ezt most már az utóbbi hetekben, szinte hónapokban: „Mindenki lehet fertőző.” Hát, ez eddig is így volt. Ez eddig is pontosan ugyanígy volt. De nem a vírussal összefüggésben csak, hanem a szakirodalom újból és újból mondta, hogy lehet, hogy most ébredünk rá, hogy egymással ilyen fertőző viszonyba tudunk kerülni. Mondjuk a sokgyerekes édesanyák-édesapák eddig is jól tudták ezt. De hát tudjuk azt, hogy a boldogság is fertőző, hogy a jó is fertőző. A szó szoros értelmében ránk tapad, és… Mondjuk a rosszindulat is tud nagyon fertőző lenni.

    Most egy élményemet hadd meséljem el nektek. Mai nap, benzinkút. Megyek a benzinkúton, állok a sorban, és az történt, hogy teljesen egyszerre érkeztünk volna oda a pénztáros hölgyhöz. Mondjuk így, hogy én jobbról érkeztem, a másik meg szemből. Egy idősebb úr volt, a maszk rajtunk, csak a szemünk… És az idősebb úr rám nézett, kihúzta magát, és a következőt mondja: „Jobbkéz szabály.” (Előre engedte Ferit – szerk.) Hát… ezt… jó, látjátok, nem is kapok levegőt, annyira jól esett ez. És azt találtam neki mondani, hogy: „Főútvonal.” (Feri mutatja, hogy megadja az elsőbbséget – szerk.) És akkor ő elment, fizetett, utána jöttem, és így biccentettünk egymásnak, hogy mi fél szavakból is megértjük egymást. Látjátok, hát ez egy olyan történet, ez egy kihagyhatatlan. Amióta ez történt, ez mondjuk 12 óra 20 perc, hát azóta jó kedvem van. Úgy szoktuk ezt mondani, nem úgy van, hogy megfertőződök, és rögtön jól leszek. De úgy is úgy van, hogyha valami jó történik, nem leszek rögtön rosszul, hogy az a jó is úgy, ha már megfertőz, egy kicsit ott tud nálunk maradni.

    Következő gondolat. Ahogy maszkban vagyunk, hát azért, na, hát magunktól azért nem hordanánk. Hordjuk, mert hordjuk. Mert, miért hordjuk? Mert utáljuk, hát kinek esik jól, de hordjuk azért, mert az van bennünk: „De hát, mert… Hát, a többiek miatt.” A többiek miatt hordjuk. Akkor eszembe jutott az, hogy milyen érdekes, ahogy a szabályaink most kialakultak, természetesen utcán is hordjuk, templomban hordjuk, zárt terekben hordjuk, mindenhol hordjuk – otthon levesszük. A maszk mit fejez ki az életünkben most? Hogy vigyázunk egymásra, és nem szeretnénk azt, hogy innen valami, ami árt a másiknak, az elmenjen oda, hozzád. Nem akarom, hogy ami itt ártalmas, az valahogy odakerüljön hozzád.

    Annyit töprengtem ezen, hogy most iderakjuk (A szánk elé, mutatja – szerk.) ezt, hogy ami árt, az ne kerüljön innen oda. Otthon levesszük, otthon szabad a vásár. Mert otthon: flhh! Egy ilyen kifejezést is hallottam: fertőző közösségben élnek. Nézzétek el ezt a kifejezést, az jutott eszembe, hogyha már otthon leveszük a maszkot, akkor lehet, hogy érdemes volna föltennünk magunkra virtuális maszkot. És erről egy történetet hadd mondjak. Mi ez, hogy föltenni otthon egy virtuális maszkot? Valami, ami bántó lehet, vagy fájdalmas, vagy valami nem jó, hogy az ne menjen át nektek. Talán ti láttátok a Crash című filmet. Ütközéseknek fordították, joggal. A filmben van egy jelenet, hogy a kicsi fiú éjszaka sír, és bemegy hozzá az apukája. A kicsi fiú mondja, hogy: „Nagyon félek, apa.” Az apa azt mondja: „Tudom kicsim, hogy nagyon félsz, mert nemrég költöztünk el egy olyan helyről, és környékről, ahol mindennaposak voltak a bűncselekmények, a gyilkosságok, a fegyveres erőszak. És hogy te is átéltél ilyesmit, nem csodálom, hogy félsz. De azért jöttünk ide, hogy itt biztonságban lehessünk.” A kicsi fiú csak sír, és sír, és ezért az apa a következőt mondja: „Nézd csak! Van nekem egy golyóálló köpenyem. (A láthatatlan köpenyt leveszi, átrakja a kisfiúra, és megköti rajta – szerk.) Rád teszem.” És a kicsi fiúnak elapad a könnye. „Golyóálló köpeny!” Megy a film tovább, vagy negyvenöt perccel később van egy döbbenetes jelenet. Az apát le akarják lőni, és nem messze ott van a kicsi fia. Ráfogják az apára a fegyvert, és a kicsi fiú tudja, hogy neki van golyóálló köpenye. Eldördül a fegyver, és a kicsi fiú ugrik az apja elé, mert hiszen neki van golyóálló köpenye. A következő vágás után kiderül, hogy semmi baja a kisfiúnak, semmi baja az apának, és átölelik egymást: vaktöltény volt. Van, akire most az élet vaktölténnyel lövöldöz, és megússzuk, de ha megússzuk…, azért az a kisfiú odaugrott az apja elé, mert ő úgy tudta, hogy neki van golyóálló köpenye. Képzeljük el, hogy hazamegyünk, és fölveszünk egy virtuális maszkot, és úgy tudjuk, hogy ez most lehetővé teszi, hogy innen valami rossz oda át ne menjen.

    A következő gondolatom így szól, de már a vége felé vagyok. Azt mondjuk, hogy: „Most már legyen vakcina! Most már aztán legyen!” És én ezt leegyszerűsítettem a következő módon. „Most már valaki csináljon valamit, hogy jól legyek!” Ott van ez a természetes vágyunk, hogy most már valaki csináljon valamit, hogy nekem jobb legyen, vagy jó legyen, és olyan szívesen megfordítanám ezt, és azt mondanám, hogy: „Most már lehet, hogy nekem itt az idő, pont itt az idő, hogy csináljak valakinek valamit, hogy jobban legyen.” Lehet, hogy nekem most van itt az idő, és hogy én erre ébredhetnék rá.

    Végül, akkor a záró gondolatom. Talán január-februárig nagyon-nagyon bennünk volt az, hogy az élet olyan, hogy vannak álmaink, és az álmainkat akarjuk megvalósítani. Ez a legtermészetesebb, magától értetődőbb, normálisabb, és egészségesebb, és emberibb. Láttam egy pici videót arról, hogy egy asszony hogyan nevet azon, hogy mik voltak január elsején az álmai. Azt mondta: „Törlés.” De lehet, hogy a valóságnak most beköszönt és kopogtatott egy olyan része, ami a következőre ébreszthet bennünket föl. Lehet, hogy nem csak annak érdemes teret adni magunkban, hogy vannak álmaink, amiket meg akarunk valósítani, hanem hogy van egy tágabb valóság, amit most meg szeretnénk élni.

    A Miatyánk előtt

    Úgy fejeztük be, hogy talán annak van most az ideje, hogy ne az álmainkat valósítsuk meg, hanem a valóságot éljük meg. Azért szeretnék most veletek együtt imádkozni, hogy a vallásosságunk, vagy a hitünk, ne arra szolgáljon, ha csak lehetséges, hogy kikerüljük a valóságot, hogy elmeneküljünk a realitások elől, hogy valami szemfényvesztéssé tegyük mindazt, amit Jézus ide akart hozni hozzánk. Azért szeretnék most imádkozni, hogy a hitünk abban erősítsen meg, hogy megbirkózzunk a realitásokkal.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekKrisztus a mindenség Királya

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Nov
    22

    https://youtu.be/7daoU5MHAa4

    Azt mondja Jézus ebben a képben, a példázatban: „És akkor minden nemzet összesereglik.” És a minden nemzet összesereglése után pedig azt mondja majd a dicsőséges király, hogy az egyik csapat álljon ide, a másik csoport álljon oda. Itt az igazak, ott pedig a nem igazak. Ahogy ez így kialakul, szinte bennünk van az első gondolatnak a folytatása az elosztás szempontjából, mert hát itt népek, nemzetek sereglettek össze, mondhatnánk azt most így, hogy hát, a csoportok, vagy közösségek, szervezetek, intézmények jöttek oda. És azután akkor azt mondja ez a király, hogy hát ez a csoport mehet ide, az a másik szervezet oda, az az intézmény ide, ez a közösség oda. Na, erről szó sincsen. Hanem miközben minden nemzet odaérkezik, megjelennek ezek a csoportok, aközben hogy ki hova kerül, az már nem ezen fog múlni, hanem hogy ki volt igaz, és ki nem.

    Ezt azért érdemes rögtön, a bevezetőben hangsúlyozni, mert Jézus történetének az elmondásakor, 2000 évvel ezelőtt a választott nép tagjai közül is nyilván nagyon sokan abban a gondolatban élték az életet, hogy: „Mi ahhoz a néphez tartozunk, mi annak a csoportnak vagyunk a tagja. Ezért aztán, még ráadásul még megkaptuk az Úr törvényét, mi többé-kevésbé ezt betartjuk. Tehát bizonyos szempontból mi már biztosítottuk azt, hogy nekünk az Isten országában van a helyünk, az már el is készült. Úgyhogy mi ilyen értelemben is biztonságban vagyunk, a tagságunk már érvényes.” Ez a történet a 2000 évvel ezelőtt élő ember gondolatához is kapcsolódik, már olyan értelemben, hogy: „Ti azt gondoljátok, hogy azért, mert valamelyik csoportnak a tagja vagytok, az egyet jelent azzal, hogy akkor ide vagy oda?” Ezért is talán szinte már az unalomig jelenik meg az, hogy mi alapján mondja Jézus, hogy ki igaz, és ki nem, hogy enni, és inni, és a ruha, és a látogatás…

    De hogyan emésszük azt meg, hogy miközben tényleg szeretünk ebben gondolkozni, hogy csoportok, intézmények, nemzetek, országok, szervezetek, és közösségek, hogy az üdvösség szempontjából ez lehet, hogy bizonyos szempontból átgondolást fog igényelni a részünkről. Mégpedig azért, mert egyes emberként gyakorta tapasztalhatjuk meg magunkról is, hogy egyes emberként, személyként egészen érzékenyek tudunk lenni. Úgy meg-meg tudunk rendülni, és érezzük az indíttatást az emberségre, a szolidaritásra vagy az irgalomra. Amikor a különböző csoportoknak, közösségeknek, intézményeknek, szervezeteknek a tagjaiként ugyanazokban a helyzetekben találjuk magunkat, ez nem egyszer nem segíti, hanem inkább nehezíti a helyzetünket, attól függően, hogy az a csoport, a szervezet, intézmény vagy közösség mit gondol, mit vall ugyanarról, amiről mi egyébként egyénileg is kialakíthatjuk a saját megfontolásunkat.

    Nem tudom, olvastátok-e ezt, egy egész friss hír, hogy az Egyesült Államokban egy nővér, nem apáca, egészségügyben dolgozó, azt mondja, hogyha valami megrendítő mostanság, ott, az intenzív osztályon, akkor az az, hogy emberek, akik már alig kapnak levegőt, arról beszélnek, hogy COVID-19 nincs, hogy ez becsapás, hogy: „Ki látta azt a COVID-19-et?” És amikor oxigént kell kapniuk, hogy ne fulladjanak meg, még akkor is tiltakoznak, és azt mondják: „Ez nem, ez nem az a vírus, ez egy tüdőgyulladás.” Sőt, azt mondja ez a nővér, olyan is volt, aki azt mondta: „Nem, nem, talán tüdőrák.” És amikor lélegeztetőgépen vannak, és haldokolnak azok, akik éppen haldokolnak, hogy akkor is kitartanak amellett, hogy ők ezt a vírust nem látják.

    Miért akartam ezt idehozni? Azért, mert nagy valószínűséggel aki ennyire egyértelműen ragaszkodik ehhez, hogy „Ez a vírus nincs, ez egy becsapás.”, nagy valószínűséggel nem csak azért ragaszkodik ehhez ennyire, minden realitáson túl, mert neki ez a megfontolása, vagy véleménye, hanem mert egy csoportnak is a tagja, és annak a csoportnak, vagy annak a közösségnek ugyanez a véleménye. És ha annak a csoportnak, vagy közösségnek is ugyanez a véleménye, akkor az, ahogyan ő elmondja, hogy ez így van, ez nem egyszerűen csak egy csoportnorma, vagy szabály, hanem az ő önazonosságának, társas önazonosságának a része. Ezért mi mindannyian nem vagyunk könnyű helyzetben akkor, amikor az emberségünk megnyilatkozásaira hív Isten. Azért, mert nem csak azon fog múlni, hogy egészen a magunk nevében és személyesen mit hogyan ítélünk meg, hanem azon is, hogy a társas önazonosságunk miatt nem fog nekünk könnyű lenni az, hogyha az a csoport, vagy intézmény, közösség, vagy szervezet esetleg valamit másképp gondol, mint amit az emberség diktálna, hogy mi azzal szemben cselekedjünk.

    Éppen azt mondják azok, akik nagyon értik az ember működését, hogy ráadásul az ember, amikor a csoportnormával szemben cselekszik valamit, még akkor is, hogyha ez helyes vagy igaz, az szinte fizikai fájdalmat tud okozni számunkra. Mert az önazonosságunk az egyik legfontosabb belső emberségünket, önmagunkat megtartó tényező. Ezért az első gondolat így szól. Megjelennek a csoportok, ezek a nemzetek, mondhatnánk így, szervezetek és intézmények, és az egyes embernek nem lesz mindig könnyű emberségesnek maradni.

    A második gondolat. Olyan megrendítő volt, ahogyan én az ’50-es, ’60-as évekre vonatkozóan is a diktatúrának egy szimbolikus mondatát hallottam újból és újból, nyilván történeti munkákban, ez így szólt: „Nem azt kérdezzük, mit tettél, hanem hogy kik a szüleid?” Hát, ha van mondat, ami pontosan leírja azt, amiről eddig beszéltem, és közben a csoporthoz való tartozás, ami az identitást is megerősíti, és közben néha megnehezíti az emberséget, hát ebben a mondatban minden benne van. Hogy egy csoportnak a gondolata, a csoport gondolkozása, vagy a csoportnorma ezt mondja: „Nem azt kérdezzük, mit tettél, hanem hogy kik voltak a szüleid?”

    Ezért a következő gondolathoz érkezve, ebben a történetben Jézus azt mondja, hogy az igazak arról ismerszenek meg, hogy nem csak kerülik a rosszat, hanem teszik a jót. Nem csak harcolnak a rosszal, hanem teszik a jót. Hallottátok-e néhány nappal ezelőtt, egy hír, hogy egy nagypapa tizennégy éven keresztül, hetente két nap bement a csecsemőkhöz, a koraszülött osztályra, és a koraszülött csecsemőkkel, és a beteg pici babákkal töltött el sok-sok időt, tizennégy éven keresztül, heti két nap. Interjúvolták ott a nővéreket, hogy mit szólnak ehhez a nagypapához. Azt mondják: „Mit szólunk ehhez a nagypapához? Hát azt szóljuk, hogy amikor ezeket a két tenyérnyi pici babákat odaadtuk neki, ezek a babák sose sírtak nála.” És tizennégy év után kiderült, hogy ez a nagypapa beteg lett, és néhány hét múlva meghalt. Ott, a kórház dolgozói beültek az autójukba, és szerveztek egy körmenetet. A körmenetben elmentek a nagypapa háza előtt, és amikor odaértek, dudáltak, és szíveket lobogtattak, és luftballonozták az autókat, és integettek a nagypapának.

    Ebben a történetben Jézus azt mondja: „Kik az igazak? Akik jót cselekednek.” És most ezt a két gondolatot hadd rakjam össze. A csoporthoz tartozás, ami megerősíti az önazonosságunkat, és közben a fölszólítás arra, hogy tegyünk jót. Ne csak kerüljük a rosszat, ne csak harcoljunk a rosszal, sőt, és első sorban tegyük a jót. Ha ezt a kettőt összetesszük, akkor egy szintén nehéz helyzet sejlik föl számunkra. Ez a nehéz helyzet az, amit egy vietnámi katonatiszt, illetve egy amerikai katonatiszt a vietnámi háborúból a következőképpen fogalmazott meg. A Vietnámban harcoló amerikai csapatok súlyos veszteségeket szenvedtek, számukra sok, vagy több nagyon fontos tiszt és személy életét vesztette. A fájdalomtól, a veszteségtől, a haragtól, az indulattól, és persze a gyűlölettől, és attól, hogy ők az ellenségeik, bevonultak egy vietnámi faluba, és ott abban a vietnámi faluban lemészároltak mindenkit; a fegyveres katonák a fegyvertelen civileket; a gyerekeket, a nőket, az időseket, mindenkit. Ebből volt egy nagy per, és ebben a nagy perben kérdezték ezt az amerikai katonatisztet, hogy: „Hogyan voltak erre képesek? Nem szólt a lelkiismerete?” És erre az amerikai katonatiszt a következőt mondta: „De, szólt. És a lelkiismeretemben az jelent meg, hogyha most valami rosszat tennék, akkor a lelkiismeretem biztosan szólna. Hát azért van. Hát énnekem van lelkiismeretem, hát én egy lelkiismeretes, rendes ember vagyok. Tehát ha most valami rosszat csinálnék, vagy csinálnánk éppen, akkor a lelkiismeretem biztos, hogy szólna. De nem szólt, ezért hát folytattam.” Ez hogyan lehetséges?

    Hogyan lehetséges az, hogy miközben mindannyian egyet érthetünk abban, hogy az éhezőnek adjunk enni, a szomjazónak inni, a ruhátlan, a börtön, és a többi, erre általában mondhatjuk, hogy egyetértünk. De hogyan lehetséges az, hogy olyan sokszor nem szól a lelkiismeretünk? Mert nem szól. Én egyetlen választ szeretnék most idehozni az eddigi gondolatmenetet követve: hogyha a lelkiismeretünk helyére egy csoportnorma lép. És ha ott annak a csoportnak, intézménynek, szervezetnek, közösségnek a normája, vagy akár előírása vagy parancsa az, hogy nem kell segíteni, akkor lehet, hogy nem szól a lelkiismeret. Mégpedig azért, mert az önazonosságunk erős gyökeret eresztett abban a számunkra nagyon fontos csoportban, szervezetben vagy közösségben.

    Ezért mindegyikünkkel megtörténhet az, hogy miközben egyébként van lelkiismeretünk, és a lelkiismeretünk általában megmozdul, ha látunk egy beteget, egy éhezőt, egy szomjazót, egy bajbajutottat, hogy minden további nélkül lehetséges, hogy ez egyáltalán ne történjen meg velünk, és a lelkiismeretünk ne szóljon nekünk. Közben pedig fönntarthatjuk az önazonosságunkat, azt, hogy mi rendes, igaz, tisztességes, érzékeny, és becsületes, jó emberek vagyunk, és tulajdonképpen most helyesen jártunk el.

    Még egy történetem van, talán ez a legfontosabb történetem. Jó pár hónappal ezelőtt láttam egy képet, egy hatalmas nagydarab ember, úgy emlékszem egy kopasz, nagydarab, izmos ember, a vállán hoz egy eszméletlen, kisebb embert. És a történet az, hogy valamiféle véleménynyilvánítás, tüntetés zavargásba, erőszakos cselekménybe torkollik az utcán, és ebben a verekedésben és összeütközésben lesznek sebesültek, és többek között eszméletét veszti ott egy férfi. És ez a hatalmas, nagy darab ember odamegy, és ott a verekedés közepén ezt a picit a vállára veszi, és kimenti. Fölkapta ezt a sajtó, és kérdezték ettől a nagy darab embertől: „Miért csinálta ezt?” Azt mondja, hogy: „Láttam, hogy ott eszméletlenül fekszik, arra gondoltam, hogy lehet, hogy nagy baj van. És az, hogy a vállamra vettem, és kihoztam onnan, hát ezt gondolkozás nélkül csináltam, egyszerűen valahogy ez volt a természetes.” De a történet legfontosabb részét nem mondtam még el. Ez pedig az, hogy az az eszméletlen férfi, akit ő kihozott, az ellenfél csoportjához tartozott.

    Amikor halljuk, ahogy Jézus elmondja: éhezőnek, szomjazónak, betegnek, kitaszítottnak, idegennek, akkor, ha csak úgy magunkban vagyunk, a többségünk azt mondja: „Én nyilván igaz vagyok, rendes vagyok, teszem, csinálom magamtól is, érzem, a lelkiismeret is szól.” De a nehézségünk az, hogy az emberi történet, az emberi személy tud olyan lenni, hogy épp az ellenkezője történjék meg velünk, hogy a lelkiismeretünk már ne szóljon, mert valami csoportszabály, vagy -norma, vagy -gondolat szinte a helyére kerül. Fönn tudjuk tartani azt, hogy rendes emberek vagyunk, és nem segítünk, és nem vagyunk emberségesek, mikor annak lehetősége volna. Ezt úgy is mondhatnám, hogy több időt, figyelmet és energiát szentelünk arra, hogy azt a képet, hogy mi jók vagyunk, és igazak, ezt fönntartsuk, mint arra, hogy jót tegyünk. Egy nagy kísértés az időnket és energiánkat arra szánni, hogy fönntartsuk magunk számára azt a képet, hogy jók vagyunk, ahelyett, hogy jót tennénk.

    Amikor ott állnak azok, akik a másik oldalra kerültek, ők nemde ezt kérdezik a Dicsőség-Mindenség Királyától: „Mikor láttunk volna téged szomjasan, éhesen, kitaszítottan, betegen, üldözötten, idegenül – mikor? Hát gondolod, nem segítettünk volna? Hát mi nem vagyunk olyanok.” És a történetnek ez tulajdonképpen a szívbe markoló zsenialitása, hogy ők maguk is ezt mondják: „Mikor láttunk volna téged így?” Hogy nem is látjuk azt a valakit, aki szomjazik, hogy nem is látjuk. És ha már nem is látjuk…, hogy egyszerűen már nem is látjuk. A társadalmakban csoportok is járhatnak így. A perifériára szorult csoportokat sokszor a többség nem is látja. Azokat, akik minden nap küzdenek azért, hogy egyáltalán enni tudjanak, vagy hogy legyen fogyasztható víz, hogy a többség minden további nélkül ezeket a csoportokat nem is látja. Ezért széttárjuk a karunkat, és azt mondjuk: „Hát, de nem láttunk titeket. Hát, mi rendes, igaz, jó emberek vagyunk. Hol voltatok?”

    A záró gondolatom így szól. Az ember, aki magát jónak, igaznak, rendesnek tartja, és örül neki, hogy csoportoknak, szervezeteknek, közösségeknek, intézményeknek és országoknak a polgára és tagja, azt mondja: „Hát, nem is láttunk titeket.” És ez mit jelen? Ez azt jelenti, hogy szinte nem vettük észre azt, hogy te vagy, vagy hogy te ember vagy. Hát, ha nem veszem észre, hogy te ember vagy, mint én, miért kellett volna segítenem? A csoportokhoz való tartozásunknak lehet egy árnyéka, vagy nehézsége, hogy nem csak jól esik mindabból az értékből részesülni, amit a csoport fölragyogtat, hanem az árnyéka lehet az is, hogy észre sem vesszük azt, hogy vannak más csoportok, és a más csoportokban emberek, mint mi. Hogy teljesen szem elől tudjuk ezt téveszteni.

    Azt mondja Jézus a történet végén, ott áll a Világmindenség Királya, és azt mondja: „Amit a legkisebbek közül eggyel tettetek, velem tettétek.” Szerintetek kik a legkisebbek, a leges-leges-legkisebbek? És erre mondhatnánk azt: „A legkisebbek? Nyilván a szegények, vagy a kitaszítottak, vagy hát az elfelejtettek, az idős magányosak, ők a (szegények) legkisebbek.” Ez nagy valószínűséggel nem fedi pontosan a realitást. A realitás inkább így szól. Kik azok az igazán legkisebbek? Egy másik csoport szegényei, egy másik intézmény kicsinyei, egy másik szervezet tagjai. Mert a sajátunkékat szívesen vesszük észre, és ha elég rendesek vagyunk, segítünk is nekik, mert olyanok, mint mi. Ezért az igazán kicsik, a szónak nagyon sokféle, és árnyalt értelmében, pont azért annyira kicsik és észrevétlenek, hogy nem is látjuk őket, nem is vesszük észre, sőt, talán emberszámba sem vesszük őket, akik nem olyanok, mint mi.

    Ezért a történet végén ezt a fontos mondatot hadd hozzam ide, hogy miért adok enni, vagy inni, miért látogatlak meg, miért veszlek észre, miért fogadlak be, miért adok neked egy kabátot? Nem azért, mert olyan vagy, mint én, hogy olyan ember vagy, mint én, hanem mert ember vagy, mint énolyan nélkül. Hogy azért teszem ezt meg, mert ember vagy, mint én, és nem azért, mert olyan ember vagy, mint én. És amikor ennek a mondatnak a tartalma egyszer csak fölragyog, hogy ember vagy, mint én, abban a pillanatban annál a világosságnál észrevesszük a legkisebbet is, a többit pedig már tudjuk csinálni.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekÉvközi 33. vasárnap

    Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

    Nov
    15

    https://youtu.be/0GpNZRrFdx4

    Elmentek a történetbéli szereplők… Az egyikről azt tudjuk, hogy kereskedett, és az ötből tíz lett. A másikkal kapcsolatban nem tudjuk, hogyan lett a kevesebből mégis csak több. A harmadik történetét ismerjük. De minden esetre a történetnek a szereplői megkapják a maguk talentumait, és csinálnak, és kezdenek vele valamit, ki kereskedik, ki valami mást. Ezért arra gondoltam, hogyha már a történetben úgy van, hogy mindenki megkapja a maga talentumát, és utána ügyesen csinálnak vele valamit, kivéve az az egy valaki, hát mi lenne, hogyha én most a beszédet úgy gondolnám át, ahogy talán még sosem tettem, hogy különböző szerepekből.

    Az első szerep, amiben átgondoltam ennek az evangéliumnak az üzenetét, ez a vállalkozó. Mert itt kétségkívül, színtiszta vállalkozói magatartásról van szó. Hát, máris magamra ismertem, mint vállalkozóra. Mert itt miről is van szó? Hogy ott vannak a talentumok, és el kell menni, és ügyesen forgatni. A másik is vállalkozik azzal a pénzzel, azokkal a javakkal, értékekkel, és abból valami sokkal jobb születik.

    Hadd mondjak el nektek egy számomra egyébként drámai statisztikai, kutatási eredményt. Az elmúlt években akárhányszor megcsinálják a kutatást, az derül ki, hogy a magyar egyetemista fiatal embereknek 5-8 százaléka tudja elképzelni magáról azt, hogy valamikor vállalkozó legyen. 5-8 százalék. Nem az 5-8 százalék, aki eldöntötte, hogy miután diplomája lesz, vállalkozni fog, hanem aki el tudja képzelni magáról, hogy vállalkozó lesz. Tehát 5-8 százaléknál kevesebben lesznek vállalkozók. A jó hír, hogy ahogy megy előre az élet, egy kicsit többen tudják majd elképzelni, hogy vállalkozók legyenek. De ez még mindig nem jelenti azt, hogy később vállalkozók lesznek. Ez miért drámai? Azért, mert ha egy országnak a gazdasága számít, mondjuk az életminőség szempontjából, akkor az szoros összefüggést mutat azokkal a fiatalokkal, azokkal a felnőttekkel, és azokkal a tapasztalt idősebbekkel, akik nekiálltak vállalkozni.

    És hogy ezt miért merhetem elmondani egy vasárnapi beszédben: hogyha én vállalkozó lennék, hogy örülnék ennek az evangéliumnak? Hát azért, mert nézzük csak meg, mondjuk a legalapvetőbb vállalkozói kompetenciákat, de még azon belül is kizárólag a K betűvel kezdődőket. Nehogy úgy, hogy most rögtön idehoztunk mindent. Például: kezdeményezőkészség, kreativitás, kompetenciafejlesztés, kudarctűrés, kommunikációs készségek, kapcsolati készségek. Most csak mondtam néhányat, alapvetőeket, csak a K betűvel kezdődőkből. Képzeljük el, hogy mi, keresztény emberek ezt szívnánk magunkba! Képzeljük ezt el! Képzeljük el a plébániáinkat, ahol az alap értékek világosak és egyértelműek. Most nem az alap értékekről beszélek, hanem a képességekről, a készségekről. Főképpen a készségekről beszélek, a kompetenciákról. Képzeljük el azt a világot, ahol a fiataljaink olyan egyházközségekben nőnek föl, ahol az a természetes, hogy amit egyébként oly nagyon szoktunk hangsúlyozni: minden keresztény közösség lényegileg missziós közösség. Hát, akkor elképzelhetnénk két dolgot. Az egyik, mondjuk a keresztény fiatalok abban a világban nőnek föl, ahol természetes, hogy a kereszténység kibontakozása az együtt jár azoknak a készségeknek a fejlesztésével és nagyra értékelésével, mint hogy kreativitás, mint hogy kezdeményezőkészség, mint hogy, mint hogy… És megint nem akarom ezt folytatni.

    És képzeljük el, hogyha átgondolnánk a missziónkat, a küldetésünket, abból a szempontból, hogy mi lenne, hogyha miután az alap értékek világosak, de hogy mondjuk a vállalkozói kompetenciák felől, nem volna-e hatékonyabb a missziós munkánk? Mert ez a mai történet olyan sajátosan, ha én vállalkozó lennék, azt üzenné, hogy én tudok valamit. Hogy tudok valamit, ami úgy tűnik, az Isten országában is nagy kincs, és nagy érték. Hogy képes vagyok kezdeményezni, tudok kreatívnak lenni, neki tudok állni, és az ötből tudok tízet csinálni, és a háromból, és, és… Nem folytatom.

    Tudjátok, hogy van olyan, hogy Keresztény Vállalkozói Konferencia? Hát, ez remek dolog. Néha meg szoktak hívni. De nagyon kedvesek, és ráadásul nagyon jó emberek vannak ott, egyszerűen jó ott lenni. De arra gondoltam, most a vállalkozóknak nyilván egy milyen szűk kis csoportja a keresztény vállalkozók csoportja. Ámde a mai evangélium a következőre hív meg bennünket: Az lehetséges, hogy csak kevés keresztény lesz keresztény vállalkozó, de hányan leszünk vállalkozó keresztények? Mert mintha a mai evangéliumban Jézus azt mondaná, mindegyikünknek érdemes volna kiváltania a vállalkozó keresztényi ipart. Hogy egyszerűen ki kellene váltanunk, mert úgy tűnik, hogy a kereszténység lényegéhez tartozik az, hogy vállalkozó kereszténnyé legyünk, akik, ha például semmi mást, csak az alap értékeket vállalkozói készségekkel képesek átnyújtani, vagy megszerettetni másokkal. Ez volt az első gondolat.

    Aztán elgondolkoztam azon, ha mentálhigiénés szakember lennék, mi tűnne nekem föl, mi lenne az evangélium üzenete? Arra jutottam, hogy hát, bizony, kissé szomorú szívvel megállapítanám, hogy természetesen nekem az a gyönge lenne valahogy a szívem csücske, az a kis szegény, aki azzal az egy talentummal se tud mit kezdeni, és elássa. Természetesen hol ragadna meg a figyelmem? Ott, hogy félelmében történt mindez. Hogy ezt mondja az evangélium, hogy ez az ember elásta a talentumát, és azt mondja: „Mert féltem tőled.” És utána milyen árnyalt jellemrajzot ad erről a gazdáról. Elmondja, hogy ott is szüretel, és ott is, és ott is, és…

    Tulajdonképpen egy kicsit megrendülnék mentálhigiénés szakemberként az evangélium üzenetén, hogy milyen döbbenetesen pontos leírása ez annak, hogy vannak, akik amikor megkapják a talentumot, akkor hozzá tudnak férni ahhoz a bizalomhoz, ami ott van abban a gazdában. Mert az a talentum, ahogy a történetben benne van: „Majd többet bízok rád. Mert a keveset rád bíztam, most a többet bízom rád.” Képzeljük el, hogy a keresztény ember olyan valaki lenne, aki újból és újból, nap-nap után hozzá tudna féri Isten bizalmához. Nem az ő bizalmához, nem a saját bizalmamhoz és hitemhez, hanem minden nap eleven lenne bennem Istennek, Jézusnak, a Szentléleknek az irántam való bizalma. És én ebből a bizalomból tudnék kezdeményezni, és lennék kreatív, és mernék kockázatot is vállalni, és vinném az életet, mert ez a bizalom lelkesítene, és átélném annak az örömét, hogy ebből születik valami.

    Közben ott van az ellenpont. Annyira pontosan le tudja írni a sebzett emberi léleknek egy sajátos működését. Azt, ahogy nem férek hozzá a bizalomhoz, Istennek, vagy a másik embernek a bizalmához. A félelem jár át engem. És nem azon agyalok, hogy mit lehetne csinálni az öt talentummal, a néggyel, hárommal, kettővel, vagy az eggyel, hanem min gondolkozok? Hogy milyen ember is a gazda, hogy mire lehet majd tőle számítani, hogy milyen fenyegető a jövő, hogy mi minden baj érhet majd engem, amikor végül találkozunk? Hogy ez milyen rettenetes tud lenni, mert hát kiszámíthatatlan. Úgy tűnik, hogy igen-igen szigorú, hogy talán sosem fogok neki megfelelni. És máris jön egy monológ a saját alkalmatlanságomról. Hát, szívszorító.

    Ezért a második gondolatom így szól. Ha ezt az evangéliumot mentálhigiénés szakemberként akarnám megérteni, azt mondanám: Tyű, de nagy szükségünk lehet arra, hogy a lelkünket kicsit gyógyítsuk! Hogy el ne temessen bennünket mindaz, ami a lelkünknek valamiféle sötétsége, vagy sebesültsége, ami alapján még Isten bizalmához is oly nehezen jutunk el. És csak azon tudunk töprengeni, hogy valahogy magunkat hogyan menthetnénk ki, vagy hogyan menthetnénk föl.

    A következő gondolat így szól. Arra gondoltam, ha én egy sportpszichológus lennék, akkor mit üzenne nekem ez a mai evangélium? Arra jutottam, hogy ez az ember, aki itt elásta azt az egy talentumot, egy igazi kudarckerülő. A másik kettő: sikerorientált. Na, ezek a sikerorientáltak, ezek megtalálják a maguk útját-módját, hogy jöjjön ki valami jó az életükből. De ez a…, hát… ez kerüli a kudarcot, nagyon erősen. „Nehogy baj legyen! Nehogy!” Ő inkább visszaadja, akkor legalább…

    Arra gondoltam, hogyha én sportpszichológus lennék, hogy először beszélgetnék ezzel a valakivel: El tudná-e képzelni, hogy nem kudarckerülőként élje le majd az életét? Talál-e olyan kincseket, szépségeket, értékeket, valamit, ami úgy eltölti őt valami vágyakozással, örömmel, valami belső motivációval? Hogy: „Háhh! Na, ezért érdemes!”? Tudjátok, eljutottam oda, hogy vannak olyan olimpiai bajnokok is, akik életük végéig kudarckerülőként fejezték be a pályafutásukat. Olyan nagyszerű olimpiai bajnokok, magyarok, csak nem akarom mondani a nevüket, mert nem számít, akik sok olimpiát nyertek, és kudarckerülők. Ezért el tudom képzelni, hogy sokan ülünk itt, akik életünk végéig inkább kudarckerülők maradunk. Akkor viszont azon gondolkodnék el az evangélium kapcsán, hogy a keresztény ember számára mi igazán a kudarc, amit tényleg igazán érdemes lenne elkerülni?

    Sokat beszélünk a sikerről, a győzelemről, de mi a keresztény ember igazi nagy kudarca? Szívem szerint ezt a kérdést nem válaszolnám meg. Éppen azért, hogy elgondolkodhassunk azon, hogy mondjuk, ha a halálunk pillanatából visszanézünk, hogy ott mit mondanánk keresztényként? Mi volt nekem keresztényként a legnagyobb néhány kudarcom? Azért, hogyha rendben van, ha már kudarckerülők vagyunk, akkor mi az, amit tényleg keresztény emberként érdemes elkerülnünk?

    A következő gondolat: arra gondoltam, talán megihletett engem a magyar-izlandi meccs. Hogyha én egy edző lennék, én milyen örömhírt olvasnék ki ebből az evangéliumból? A következő jutna eszembe: Nézzétek… Nem is, hogy nézzétek, már tudjuk mindannyian, nem is kell edzőnek lenni, de az edzők jól tudják. Azok a csapatok, amelyek ráülnek az eredményre, hosszú távon ki szoktak kapni. És ez mármost csak a történetnek szinte kicsit túlhajszolása. Milyen érdekes, hogy az izlandi csapat megkapta az egy talentumot, az tényleg egy olyan gól volt, az egy talentum volt, adták nekik. És utána megpróbálták elásni. Elásták a talentumot, hátha ki lehet bekkelni a meccset. És hogyha ez nem magyar-izlandi meccs lett volna, akkor is ugyanezt mondanám. Nagyon gyakran a nagy számok törvénye alapján a csapat, aki megpróbálja kibekkelni, és ráülni, végül valahogy veszít. És hogyha én ezt most edzőként hallgatnám, már az evangéliumot, arra jutnék: De érdekes Jézusnak az üzenete. Azt mondja nekem, hogy az élet is olyan, ne akard kibekkelni. Hogy az élet is olyan, ne akarj csak úgy ráülni, csak úgy beleülni, azt mondani, hogy „Jó, jó…” Tehát a következő gondolat így szól, hogy érdemes nem a 0:0-ra hajtani. „Kaptam, elástam, visszaadtam: 0:0, döntetlen. Elég lesz?” S mintha Jézus azt mondaná: „Nem, a döntetlen nem lesz elég. Azért fussatok ki, hogy nyerjetek.”

    És tudjátok, akkor még egy… Hát ha én edző lennék, az is eszembe jutna, hogy tulajdonképpen a keresztény ember számára ez a föld hazai pálya, vagy idegen? Ha gyerekek ülnének itt, ültök itt, de most úgy megkérdezném: Szerintetek ez a föld hazai pálya, vagy idegenben vagyunk? Én úgy örülnék neki, ha azt mondanátok: „Ez a föld hazai pálya. Ez nekünk otthon van, ez nekünk hazai pálya.” De kétség kívül, az élet néha ad olyat, hogy bár hazai pályán vagyunk, nem halljuk, hogy szurkolnak nekünk. Igen, ilyen van. És milyen nagyszerű, hogyha úgy tudunk nyerni hazai pályán, itt, ezen a földön, hogy nem csak azon múlik, hogy halljuk-e, hogy szurkolnak nekünk.

    Az ötödik gondolat így szól: Ha én egy irodalmár lennék, és erősségem lenne a szövegértelmezés, a szövegkritika, a szövegek hagyománytörténete, most egy kicsit zavarban lennék, és azt mondanám: „Érdekes ez a történet. Akárhány beszédet hallottam, minden beszédben arról volt szó, hogy Isten különböző talentumokat ad, és a különböző talentumokat mindenki forgassa, és… De ugye hallottuk, hogy a szövegben nincsenek különböző talentumok, hanem talentumok vannak. Ebben a történetben mindenki talentumokat kap. A különbség a mennyiségben van. De irodalmárként roppant foglalkoztatna az, miért szoktuk mégis úgy mondani, hogy mindannyian kapunk különböző talentumokat? Mikor itt arról van szó, hogy mindenki talentumokat kap, csak többet, és kevesebbet. És ha én egy tisztességes tudós irodalmár lennék, és itt lenne ez a szöveg, hogy de érdekes, Jézus úgy mondta el: mindenki talentumot kap. Mi ennek a jelentése akkor? Hát, ha én egy tisztességes irodalmár lennék, nem hamarkodnám el a választ, hanem további kutatómunkára adnám a fejem.

    Most jön a záró, a hatodik gondolat. Ha én egy rétor lennék, akkor arra jutnék, hogy kétség kívül, minden beszédet érdemes jól befejezni. Ez a rétor kötelessége. Hagyományos módon pedig az üdvösségre, és az örök életre történő utalás a dolgunk. A mai evangélium ezt tényleg tálcán kínálja. És ha én egy rétor lennék, arra gondolnék, hogy ez a történet talán valami olyasmiről szól, hogy egy idő után, ahogy az ötből tíz lett, és a négyből nyolc, a háromból… Nem is folytatom. Ahogy az sokasodik, lehet, hogy mi már elmegyünk innen, de ami született általunk, az itt marad. Úgyhogy talán arra gondolnék, hogy nem egy rossz életcél olyasmit kihozni az életünkből, ami értékként marad magunk után.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekÉvközi 32. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Nov
    08

    https://youtu.be/FkNO0g1Zjsc

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekMt 5,1-12a - Mindenszentek

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Nov
    01

    https://youtu.be/tXYURQeCBjg

    Arról szól Jézus, hogy kik a boldogok. Erről szeretnék én is elmélkedni most veletek együtt, mit is jelent ez a nyolc-kilenc boldogságmondás, és hogy miért nem olyan könnyű a helyzetünk ezekkel a kijelentésekkel kapcsolatosan. Azért nem olyan egyszerű és magától értetődő, mert ezt a kifejezést, hogy boldog, vagy hogy boldogság, olyan hihetetlenül sok mindenre szoktuk vonatkoztatni, hogyha bárki elkezd a boldogságról beszélni, rögtön mi magunk is, vagy mások jelentkeznek, és azt mondják: „De más is a boldogsághoz tartozik.” És hogyha ezt a helyzetet le szeretnénk írni, akkor azt mondanám, hogy az egyik véglet (1. Bal oldalára mutat – szerk.) az élvezetek világa, és az élvezetek világával összefüggésében lévő boldogság, élmény, vagy boldogságérzés, vagy tapasztalat. Egészen odáig, hogy vannak, akik különböző szerhasználat révén mondják azt, hogy hát ők ennél boldogabbak sosem voltak, mint amikor éppen anyagoztak. (2. Jobb oldalára mutat – szerk.) Aztán a másik véglet pedig, amikor azt mondja valaki: „De hát, a boldogság számomra egy azzal, hogy megpróbálok szentté lenni.” A boldogságnak akkor összefüggése van az erényekkel vagy az igaz élettel, az életszentséggel, Isten terveinek a valósításával.

    Hát akkor látjuk, hogy erre (2) is mondjuk azt, hogy boldog, arra (1) is vannak, akik mondják, hogy boldog. Hát nem csoda, hogy nem könnyű zöld ágra vergődnünk nekünk, akik szeretnénk boldogok lenni. Nagy valószínűséggel szeretnénk boldogok lenni. Van mondjuk 60-70-80 évünk itt, és miközben megvan ez a néhány évtized, aközben hogyha erre a néhány évtizedre bízzuk azt, hogy majd 40-50-60 vagy 70 éves koromban majd úgy csak kiderül a tapasztalat révén, hogy most inkább ez (2), vagy inkább az (1), az már lehet, hogy késő. Hogy akkor túl sok mindent csináltunk úgy, ahogy egyébként most már azt gondoljuk, hogy talán pont másképp kellett volna. Ezért szeretném néhány pontban összefoglalni, hogy az, ahogyan Jézus beszél a boldogságról, hogy annak milyen jellemzői vannak, hogyha a boldogmondásokat próbáljuk egyben látni, és nem külön-külön a kijelentéseket.

    Az első gondolat akkor így szól: Itt akkor a boldogsággal összefüggésben látjuk azt, hogy amiről Jézus azt mondja, hogy boldogok, abban megfigyelhetünk valami maradandóságot. Maradandóságot a szónak abban az értelmében, hogy mondjuk boldogok a tiszta szívűek, az igazságra törekvők, a békességszerzők, a szelídek. És mondjuk a mai napon törekedtem arra, hogy tiszta szívűen éljek, hogy legyek békességszerző, vagy legyek szelíd, vagy vágyakozzak az igazság után, és most itt ülök a templomban, és azt mondom: „Hát, ez maradandó, mert így éltem.” Elvehetetlen tőlem. Nem kell azon gondolkoznom, hogy ez most van, vagy nincs, ez reális, vagy nem reális, ezt most én képzelem, vagy ezt érzem, ennek van-e valódi talaja, valódi tartalma. Hát ez megtörtént, és én magam ezen a napon akkor ilyenné formáltam és alakítottam magam, vagy ez alapján így cselekedtem. Tehát ha másképp nem, azért maradandó a boldogságnak ez a fajta világa, amiről Jézus beszél, mert ha az alapján élek, és cselekszem, és válok valamilyenné, az már megtörtént, azt már megtettem. Ez tehát az első.

    A második. Ez azt is jelenti, hogy az, ahogyan Jézus beszél a boldogságról, ez a fajta boldogság, annak a minősége az olyan, hogy nagyon átfogó, és nagyon egyetemes, mindegyikünkre jellemző, emberi, és közben nagyon átfogó. Mit értek az alatt például, hogy nagyon átfogó, hogy az egész személyiséget átfogja? Nem egyszer, amikor az élvezetek útján (1) jutunk el valamilyen boldogságélményig, akkor bizonyos területeken egészen nagy hiányérzeteink tudnak támadni. Azt éljük meg, mondjuk egy italozás után: „Hát, ez nagyon jó volt, pont addig, amíg ittam.” Vagy amíg el tudtam hitetni magammal, hogy ez most jó így. De most, hogy kijózanodtam, hát, mindennek nevezném ezt a boldogságot, csak nem maradandónak és átfogónak.

    Ezért aztán a második taralma annak, ahogyan Jézus a boldogságot megnevezi, és bemutatja, és fölkínálja, az, hogy átjárja a személyiséget. Nemde, valahogy úgy, amikor valaki egy igazlelkűséggel, egy nagyvonalúsággal, valami szelídséggel, vagy jóakarattal csinál valamit, nem szokott utána hiányérzetünk maradni. A lelkünknek bizonyos részei nem szoktak általában tiltakozni, hogy „És velem mi van?”, hanem megjelenik valamiféle békesség bennünk, és azt mondjuk: „Na, ez jó volt. Ez jó volt, ehhez nem kellene most már semmit még hozzátenni. Ez elég volt így, és nem is kéne belőle valamit elvenni.” Valahogy ez átjárt bennünket, és ez így rendben van.

    Harmadik gondolat. Annak a boldogságnak, amiről Jézus beszél, a természete társas. Miért nagyon érdekes ez? Azért, mert mondhatná így, és akkor persze nagyon, mintha minket szólítana meg, hogy: „Boldog vagy… ha tiszta szívű vagy. Boldog vagy…” És akkor érzem, hogy ezt pont nekem mondja. De Jézus így mondja: „Boldogok mindazok… Boldogok vagytok…” Nem boldog vagy, boldogok vagytok. Ez főleg azokban a helyzetekben nagyon érdekes, sokszor persze nagyon drámai, mikor valaki szenved a boldogtalanságtól, vagy hiányoktól, és azt mondja: „Tudnék valahogy, hogy hogyan érezhetném magam boldogabban, de mások nagyon szenvednének miatta.” Éppen látok itt egy-két lehetőséget, hogyha ezeket csinálnám, nekem rövid távon biztos, hogy jobb érzéseket adna, de másoknak lehet, hogy nagyon negatív következményekkel járna az, hogy én meg most: „Haaa, na, most jól vagyok!”

    Ezért a harmadik jellemzője annak a boldogságnak, amiről Jézus beszél, hogy társas természetű. Hogy valahogy, miközben az ember törekszik arra, hogy boldog legyen, aközben ebben a többiek is ott vannak. Egyrészt úgy, hogy akarom, hogy őnekik is jó legyen, hogy ők is boldogok legyenek. Másrészt, hogyha az a fajta boldogság, amire most éppen indulok, vagy törekszem, az olyan nyilvánvalóan boldogtalanságot okoz másoknak, akkor máris kezdem azt gondolni, hogy: „Talán akkor ezt, akkor talán ezt kihagyom.” Lehet, hogy énnekem egyébként az ott mondjuk jó érzés volna. Ez tehát akkor a harmadik gondolat, hogy ahogy Jézus beszél a boldogságról, lényegileg társas természetű, közösségi jellegű.

    A következő gondolat így szól: Az a boldogság, ahogyan arról Jézus beszél, nagyon erőteljesen mutatja a vágyakozást. A szív legmélyebb vágyaival van összefüggésben. „Akik éhezik és szomjazzák az igazságot, a vágyakozásuk majd beteljesedik.” A vággyal van összefüggésben, és kevésbé a hiányokkal, vagy a sóvárgással. Amikor az ember a boldogságot az élvezetek irányában próbálja megragadni, akkor az sokkal inkább a hiányoknak, és a sóvárgásoknak a világába visz bennünket. Átéljük a hiányt, vagy valami szenvedést, van egy sóvárgás, és érdekes módon, mikor megtörténik a kielégülés, akkor nem egyszer valami üresség van utána, vagy megint kezdődik az egész elölről, és megint a hiány, és megint a sóvárgás. És mint hogyha ennek sosem lenne vége, és az ember sosem lakna jól, és mint hogyha igazán a szomjunkat nem tudnánk oltani.

    De az a boldogság, amiről Jézus beszél, az sokkal inkább a szív legmélyebb vágyaihoz vezet el bennünket. Itt jön egy gyönyörű jellemzője ennek a boldogságnak. Ez pedig az, hogy minél inkább a szív legmélyebb vágyait éljük meg, az annál inkább akkor is boldogít bennünket, ha nem teljesedik be itt és most, rögtön. Hát, aki vágyakozik az után, hogy az igazság föl tudjon ragyogni, vagy vágyakozik az után, hogy a szíve igaz emberi szívvé legyen, hát persze, akkor egy életen keresztül mondhatjuk azt: „Hát, azért még van némi híja.” De közben, hogy ezt (2) a vágyat elevenen tartom, és táplálom magamban, ez a vágy önmagában visszahat rám, és miközben nem teljesedik be teljesen ma, és holnap, és holnapután, mégis csak egy boldogság forrás lesz, kielégülés nélkül is. Míg, ha az élvezet felé (1) megyünk, ott hát, ha nem elégülök ki, akkor mire való az egész? Akkor lehet, hogy többet kell innom, mert nem, nem jött a hatás. Nézzük a következőt!

    Akármilyen furcsa is ez, de miközben táplálja bennünk a legmélyebb vágyakat, ami már ez által is valami boldogságot hoz számunkra, aközben van egy itt és most jellege, sőt, éppen ezért van egy itt és most jellege. Ha nagyon az élvezet felé (1) keressük a boldogságot, akkor tulajdonképpen annak mi a dinamikája? Az a dinamikája, hogy amíg nem ettem eleget, még hiány van, és sóvárgás van. Ameddig nem jutottam el valamilyen értelemben a kielégülésig, akkor hiány van, és sóvárgás van. De amikor (2) a legmélyebb vágyaimat elevenítem föl magamban, és ezeknek az ösztönzésére kezdek el élni, akkor az itt és most, anélkül, hogy teljességgel beteljesedne, hat rám, és átélhetővé tesz valamit, amire azt mondom, ez így jó. Még akkor is, hogyha nem teljesedett be, sőt, még akkor is, hogyha ahogyan most megyek az utamon, ebben valami szenvedés is kísér engem. Milyen érdekes, hogy még azt is tudom mondani, hogy miközben vágyom a boldogságra, hogy ez a szenvedés, amit most közben átélek, ez ennek a boldogságnak az itt és most jellegét nem másítja meg, és nem teszi tönkre. Amikor valaki éppen áldozatot hoz valakiért, akit szeret, akkor lehet, hogy azt mondom, hogy éppen nem esik ez nekem jól, de közben reálisan és joggal mondom azt, hogy minden rendben van. Hogy ennél jobbat nem tehetnék, és ennél jobban nem lehetnék, mint ami éppen most történik, miközben lehet, hogy valamennyi szenvedést élek át.

    A következő gondolat így szól, hogy kétség kívül, ennek a boldogságnak, amiről Jézus beszél, van egy nagy mélysége. Nem csak átfogó, hanem mélysége van. Mit értek ez alatt? Amikor a boldogságnak azt (1) a módját igyekszünk megvalósítani, ami főleg az élvezet és kielégülés logikájára épül, nem egyszer az történik, hogy úgy van a sóvárgás és a hiány, és akkor kicsit úgy jobb lesz, és jobb, és jön a kielégülés, és a kielégülés után megint valami zuhanás, valami üresség, megint a hiányérzet. Az (2) a boldogság, amiről Jézus beszél, pont fordítva van, mert ott nem egyszer, ahogy megyek az úton, átélek fájdalmat, szenvedést, nehézséget. De amikor egyszer csak megtettem, akkor átélem annak az átfogó és mélységes, és maradandó voltát, és nem követi üresség, nem követi hiányérzet, sem sóvárgás, sem elégedetlenség vagy kételkedés. Hogy most miért tettem vele jót? Következő.

    Az a boldogság, amiről Jézus beszél, nagyon-nagyon tartalmas. A tartalmasság azt jelenti, hogy nagyon köze van ahhoz az élményhez, ahogy az ember átéli azt, hogy így érdemes élnem, hogy ezt volt érdemes csinálnom. Akkor is, ha közben fájt, akkor is, ha közben szenvedtem, akkor is, ha megpróbáltatást is jelentett, de így volt érdemes csinálni, és ez most értelmes dolog volt, nem csinálnám másképpen. Nincsen valami negatív hordaléka. Amikor az élvezet felé (1) igyekszem a boldogságomat kidolgozni, mindig van hordalék, vagy nagyon gyakran van hordalék. Például függő leszek, hát az elég komoly, nagy hordalék. Hogy sokszor már akkor az élvezet tárgya jobban leköt engem, mint az, amire én magam azt gondolom, hogy az nekem fontos. Ha ebbe (2) az irányba megyek, itt nincsen hordalék. Nem leszek függő, nem vésze el a szabadságom, nem vész el az autonómiám, hanem inkább fölerősödik, és tapasztalhatóvá lesz.

    Ezeket szerettem volna elmondani, és most lenne egy pici záró rész. Ahogy Jézus bemutatja, hogy ő hogyan látja azt a boldogságot, ami van, miközben nem mondott egyetlen szót sem, hogy az élet élvezetével kapcsolatban ez hogyan van, nem mondott erről semmit, csak azt mondta, hogy ez (2) is itt van. Nem tudom, hogy ti hallottátok-e ezt a mondást? Mikor én gyerek voltam, akkor az én szüleim ezt mondták nekem, persze viccesen, meg nevetve, de úgy az édesanyám hangja is itt van a fülemben, ahogy az anyukám mondja: „Ferikém, tudod a mondást? Ami igazán az embert boldoggá teszi, az vagy erkölcstelen, vagy hizlal.” Ezt az anyukám olyan viccesen mondta újból és újból, kifejezve ezt a dilemmát, amiről eddig beszéltem. Miért akartam ezt ide hozni? Azért, mert milyen érdekes, hogy Jézus egyetlen szóval sem kritizálja most azt, hogy hogyan van az élvezet irányába való boldogságtörekvése az embernek, egyszerűen csak azt mondja, hogy van ez (2) az irány is. És milyen gyönyörű, hogy milyen határozottan megnevez elemeket. Vagyis, hogy a boldogság mindig több, mint a boldogtalanságnak a hiánya.

    Más az, amikor az ember arra törekszik, hogy ne legyen már most annyira boldogtalan, ne legyen annyira feszült, ne legyen annyira ideges, ne legyen annyira… Ne éljen úgy, hogy azt élje át, hogy nem is élek, és unatkozom. Az, amiről Jézus beszél, nagyon világosan megnevez pozitív tartalmakat. Az igazságra szomjazás, a szelídség, a lélek egyszerűsége, a legmélyebb vágyakozásunk. Vagyis, Jézus arról beszél, hogy mi nagyon gyakran a boldogságra hivatkozunk, és a boldogságot keressük, de nem egyszer inkább csak az történik, hogy boldogtalanok vagyunk, és ezt utáljuk, és jövünk, csapkodunk, keresünk, megyünk, kapkodunk, markolászunk, hogy ne érezzük már olyan pocsékul magunkat. Jézus azt mondja, nem arról van szó, hogy az, amit én fölkínálok nektek, az arra lesz jó, hogy nem fogtok unatkozni, vagy nem lesztek boldogtalanok, vagy nem fogtok majd olyan kedvetlenek lenni, hanem itt (2) vannak pozitív tartalmak.

    Hogyan szeretném befejezni? Ahogy anyukám mondta ezt a mondást, hogy vagy erkölcstelen, vagy hizlal… Az a tapasztalatom, hogy nagyon sokunkban megjelenik valami sajátos dilemma, valami ilyesmi: „Rendben van, akkor majd csináljuk úgy, ahogy Jézus mondja. Hát, az nem lesz azért egy olyan örömteli, na. Hát, vagy akkor csináljuk úgy (1), na, azt majd élvezzük is. Hát, csak utána meg, szóval, na…” És mintha az ember valahogy csapdába kerülne, hogy mint hogyha a kettőt, mind a kettőt akarnánk. Egyszerre akarnánk, hogy legyen olyan nagyon élvezetes, de legyen szent is. Mint hogyha az emberi sorsnak az egyik legnagyobb kínlódása az lenne, hogy nem tudjuk, hogy: „Ezt a kettőt nem lehet-e valahogy összerakni? Nem lehetne ezt a kettőt úgy együtt csinálni?”

    Ezért a záró gondolatom így szól. Olyan fölemelő az, hogy nem arról kell döntenünk, hogy boldogok akarunk-e lenni, vagy nem. Még csak nem is arról, hogy most a boldogtalanságot akarjuk enyhíteni, vagy boldogok akarunk lenni. Talán a legfontosabb döntésünk – most ebben az összefüggésben – így szól: Eldönthetem azt: Hogyan akarok boldog lenni? Talán ez a legjobb kérdésünk, hogy mi mindannyian, akár a mai este is, eldönthetjük: Hogyan akarok boldog lenni? És ami nekem megkönnyíti a válaszadást, az az, hogy ahogy Jézus azt mondja „Boldogok a szelídek, öröklik a földet.”, akik nem akarják, hogy minden itt és most beteljesedjen, hanem a legmélyebb vágyaikat tartják elevenen, és már elkezdenek valami jó ízt érezni emiatt a szájukban. Hogy milyen érdekes, ahogy Jézus ott a hegyen a tömegnek, a népnek, nekünk egyszerűen csak a maga hihetetlen szelídségében elmondja, hogy a boldogságnak ez a világa létezik. Egyszerűen csak azt mondja, hogy ez van. És ha úgy döntesz, akkor ebbe a létező világba te is beléphetsz.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."