21724 ima található a honlapon, összesen 27795 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Pál Feri vasárnapi beszédek

    Pál Feri vasárnapi beszédek
    Hetente frissül

    Pál Feri római katolikus pap, mentálhigiénés szakember

    Papi pályafutásának kezdetétől tart heti rendszerességgel hittanórákat, előadásokat fiataloknak pszichológia, teológia és mentálhigiéné témakörében.

    Pál Feri vasárnapi beszédekJn 14,15-21 - Húsvét 6. vasárnapja

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    17

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekJn 14,1-12 - Húsvét 5. vasárnapja

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    10

    Azt mondja Jézus: „Én vagyok az út, az igazság, és az élet.” Arról szeretnék most beszélni, ennek a három nagyon fontos tartalomnak a közepét kiemelve, mit is jelenthet számunkra az, hogy Jézus azt mondja nekünk: „Én vagyok az igazság.”? Mit kezdjünk most vele? Szeretném most használni annak a lehetőségét, hogy tudom, hogy ez egy online mise is, ami azt is jelenti, hogy ezt a beszédet ti bárhányszor, bármikor, a legegyszerűbb módon, újból és újból meg tudjátok nézni. Akkor, ha már küszködök azzal, hogy üres a templom, legalább hadd élvezzem annak a lehetőségét, hogy akkor kitágítsam a lehetőségeimet abból a szempontból, hogy most akkor ne csak három, négy, esetleg öt pontot mondjak, arra gondolva, hogy hát nem lehet többet, mert nem megjegyezhető, meg túl sok. Tizenkét pontot szeretnék mondani, de légy szíves, ne aggódjatok ezen, mert nagyon rövid lesz, mindegyik csak egy-egy gondolat, ötlet. Valami olyasmi, ami rá-rányit egy ajtót arra, hogy na, esetleg azon az úton, amerre az az ajtó lehetőséget biztosít, akár még neki is láthatunk egy kicsit fölfedezni. Tehát tizenkét apostol, tizenkét rövid gondolat. Mit is jelenthet ez számunkra, hogy Jézus azt mondja: „Én vagyok az igazság.”?

    Mindegyik kijelentést úgy szeretném megfogalmazni, hogy legyen benne az első részében valami, ami sokkal ismertebb az igazságból. Főképpen pedig talán, vallásos emberként, hívő emberként – a kettő nem ugyanaz, de most egymás mellé teszem – a kijelentések első része valami olyan tartalmat fog kifejezni, ami ismertebb, közérthetőbb, sokkal inkább előtérben van, és a második pedig, ami szintén az igazság része, ami talán fölfedezésre vár. Mindezt abban az összefüggésben szeretném megtenni, hogy amikor Jézus azt mondja, hogy „Én vagyok az igazság.”, akkor ez úgy hangzik el, hogy ott vannak az apostolok, ott van maga Jézus, és azt mondja: „Én vagyok az igazság, tehát ti most az igazsággal beszélgettek. Ti most a szó szoros értelmében kapcsolatban vagytok az igazsággal.” Tehát ebben az összefüggésben szeretném elmondani ezt a tizenkét gondolatot.

    1. A hatalmasok igazsága – az élet szakértőjének az igazsága.

    Az első, hogy mennyire világos számunkra az, amit így neveznek meg sokan, hogy a történelmet a hatalmasok írják, a győztesek, akiknek megvan a hatalom és az erő a kezükben, hogy meghatározzák, hogy mi hogyan volt, és minek mi a jelentése, az értelme, és az üzenete. Ezt nagyon jól ismerjük. És ismerjük azt a harcot a hatalomért, ami aztán majd lehetőséget biztosít arra, hogy akinek a hatalom a kezében van, ő mondja meg, hogy mi hogyan van, és hogy mi az igaz. Jézus emellé milyen finoman és szépen odateszi azt, amikor azt mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.”, és a tanítványaival beszélgetve föltár nekik valamit az életnek a titkából. A saját titkából, az Isten misztériumából, vagyis mai szóval élve, Jézus nem a hatalom igazságát képviseli, hanem az igazság hatalmát, mégpedig abból a szempontból, hogy itt tulajdonképpen szakértőként, az élet szakértőjeként nyilatkozik meg. És miközben őt majd elítélik, és bántalmazzák, és megölik, nem sok hatalom az, ami kifejezésre jut majd azokban a napokban, és mégis, minden egyes szava valami olyasmi, ami érvényes, mert nem a hatalomból mondja el, ami elenyészik, hanem az élet szakértőjeként nyilatkozik meg, ami pedig maradandó. Ez tehát az első gondolat, hogy nagyon is ismerjük a hatalmasok igazságát, Jézus pedig ide teszi az élet szakértőjének az igazságát. Mert ha valakitől érdemes tanulni az életet, biztos, hogy Jézustól érdemes, mert ő annak a szakértője.

    2. Az igazság az is, amit nem tudunk.

    A második gondolat így szól. Természetesen, mikor elhangzik ez, hogy „…az igazság”, hát nyilván, na, hát amit tudunk, amit értünk, amit látunk, amit megnevezünk, megfogalmazunk, kidolgozunk, hát az igazság. És Jézus hozzáteszi azt is, hogy mi magunk is aztán az ő nyomán hozzátehetjük ezt, hogy az igazság az is, amit nem tudunk. Hogy az igazságnak része az, hogy azt mondjuk: „Ezt nem tudjuk.”, az része az igazságnak. Hogy ezt nem értjük, az is része az igazságnak. Hogy az igazsághoz hozzátartozik, hogy sok mindent tudhatunk, és sok mindent nem. És amikor kimondjuk, hogy „Ehhez nem értek.”, vagy „Ezt nem tudom.”, vagy „Ebben még tájékozódnom kell, vagy meghallgatnom másokat, akik esetleg szakértői annak a területnek.”, hogy ez nagyon is föltárja az igazságnak egy nagyobb teljességét. Tehát amikor az igazság képviseletéről van szó, vagy megjelenítéséről, megnevezéséről, ahhoz lényegileg hozzátartozik, hogy néha kiálljunk, és azt mondjuk: „Nem tudjuk. Ebben most eléggé bizonytalanná lettünk.” Nem tudjuk ezt a következő lépést, és ez az igazságnak része.

    Hadd fűzzem még ide azt, hogy például szociológusok, vagy vallásszociológusok milyen világosan beszélnek arról, hogy vannak a hívők, és vannak a keresők. Nemde, ebben a két kifejezésben is az szerepel, hogy a hívők nyilván tudják, olyan értelemben, hogy azt hiszik, és számukra az világos, és egyértelmű, az életüket ráteszik. És vannak a keresők, és a keresők meg olyan bizonytalanok. Még nem találják, még nem értik, még nem tudják. De ha az igazságnak ebben a tágabb összefüggésében beszélünk, akkor azt mondhatjuk, hogy a hívők is keresők, hogy a hívők a keresők egy nagyon sajátos csoportját képezik. Hogy valójában az egész emberiség kereső. Ezért milyen fölszabadító az, hogy vannak, akik ilyen keresők, és vannak olyanok, akik olyan keresők. Ezért az, hogy mi keresők vagyunk mindannyian, ez milyen mélyen összeköt bennünket. Ezért mennyire rászorulhatunk arra, hogy bárki, aki még velünk együtt kereső, megossza velünk azt, amit talált. És hogy mi is megosszuk bárkivel, aki kereső ebben a világban azt, amit mi találtunk. Tehát a második gondolatnak a vége így szól: Mi mindannyian keresők vagyunk.

    Most lett bennem egy pici félelem, hogy ez hosszú lesz, de majd megpróbálom még inkább a lényeget mondani.

    3. Az igazság, amire együtt találunk rá

    Harmadik. Ez így szól, hogy az igazságnak azt a részét mennyire világosan tudjuk, hogy na, van, aki tudja az igazságot, van, aki nem. És akkor aki tudja, az mondja annak, aki nem tudja. És milyen érdekes, hogy itt, az evangéliumban megjelenik az, hogy az igazság, ami nem abban mutatkozik meg, hogy van, aki tudja, van, aki nem, van, aki keresi, van, aki megtalálta, hanem az igazság, amit közösen kutatunk. Ahogyan Jézus az igazság, oda gyűjti azt a tizenkét tanítványt, és beszélgetnek. És még Jézus kérdezi őket, háromszor is kérdezi. Az igazság, amit az ember úgy fedez föl, de nem egyedül, vagy nem az, amit én birtoklok, vagy tudok, a másik meg nem, hanem az az igazság, amire együtt találunk rá, és külön-külön nem találunk rá, csak együtt. Ezért nem véletlen, hogy Jézus összehívja a tizenkettőt, hogy együtt találjanak őrá, hogy együtt találjanak rá az igazságra. Ezért a harmadik gondolat így szól: Kétségkívül, ismerjük azt az igazságot, amire azt mondjuk:, ő tudja, ő nem, – ő érti, ő nem, –  de ismerhetjük azt az igazságot is, ami egy közös, kapcsolatban lévő kutatásból születik meg, mindannyiunk számára.

    4. „Tudjuk, hogy ezt nem értjük.”

    A negyedik gondolat így szól: Az igazság kétség kívül nagyon látványosan mutatja azt az arcát, amit értünk. Hát nemde az az igazság, amit akkor most megfogalmazunk, és ez így van, vagy ez így helyes, vagy ezt így kell érteni, vagy értelmezni. De az igazságnak van egy olyan arca is, amire azt mondjuk, hogy: „Tudjuk, hogy ezt nem értjük.” Látjuk a jelenséget, látunk folyamatokat, és merjük azt mondani, hogy tudjuk, hogy ezt még pontosan nem értjük.

    Két rövidke kis kapaszkodó, mi is ez. Olyan fölszabadító számomra, amikor olvasok egy cikket arról, hogy a koronavírussal kapcsolatosan valamit még nem tudunk. Sok mindent nem tudunk, hogy még azt sem tudjuk, és még azt se, és azt se… És ez az igazság része. Itt vagyunk abban a sajátos fájdalomban, veszteség élményben, és szomorúságban, hogy nem áldozhatunk. Hogy eddig egy annyira világosan tudható igazság volt számunkra az, hogy ahogyan a keresztény katolikus ember mondja, hogy az Eucharisztia, az Oltáriszentség a hívő- és az emberi életünknek a középpontja. És most egyszer csak, hogy ez nem lehetséges, hogy áldozzunk, akár el is bizonytalanodhattunk, és ez nagyon normális, és nagyon természetes. Most nem áldozhatok – hogyan lehet a középpontja? Hogy lehet a forrása, hogy lehet a csúcsa? Hiszen ez a katolikus hitünknek egy fontos eleme. És hogyha itt megállunk egy kicsit, és elidőzünk ott, hogyha nem tudjuk, hátha valami föltárulhat itt számunkra, valamit megérthetünk, amire most ebben a pillanatban azt mondjuk, ezt nem tudjuk most pontosan, hogyan is van.

    Például eljuthatok egy következő gondolatig. Mondhatom azt, hogy az Eucharisztia a katolikus hívő ember életének a középpontja. De milyen értelemben? Olyan értelemben, ahogyan Jézus a keresztény ember életének a középpontja. És azzal, hogy nem áldozhatok, nem veszítettem el Jézust, ez egészen nyilvánvaló. Ezért lehetséges, hogy most az egyház is egy közös útkeresésben van, hogy hogyan fedezzük föl együtt azt a Jézust, akiről azt valljuk, hogy az életünk középpontja. Ezért, miközben átélünk egy veszteséget, annak nyomán egy bizonytalanságot, ez lehetőséget ad arra, hogy éppen a hitünket sokkal mélyebben megértsük és megéljük. Egészen biztos, hogy – mondom én a hitből – Jézus nem engedi azt meg, hogyha mi azt akarjuk, hogy az életünk középpontja legyen, hogy akkor ez elvesszék a számunkra. Ez egész biztos, hogy elveszíthetetlen.

    5. Az igazság, ami a tettekben nyilatkozik meg

    A következő gondolat így szól: Ismerjük az igazságot, amit szavakkal mondunk ki. De ismerjük azt az igazságot is, ami a tettekben nyilatkozik meg. Jézussal összefüggésben, és főképp aztán a vallással, a hittel, a keresztényéggel összefüggésben mennyit lehet vitatkozni, mennyit bánthatjuk egymást. És hogyha Jézus, aki azt mondja: „Én vagyok az igazság.”, ha nem csak a szavait látjuk, hanem a személyét és a tetteit, mennyivel világosabb, egyszerűbb, és egyértelműbb. Megérkezik mindig az a pillanat újból és újból, hogy az igazság nem szavakban nyilatkozik meg, hanem cselekvésben. És amikor elbizonytalanodunk a szavakban, akkor megkapaszkodunk a tettekben.

    6. Az egyet nem értők igazsága

    A következő gondolat így szól: Nyilván az igazsággal összefügésben megvan bennünk az az öröm, meg az az élmény, hogy az igazság az, amire akkor úgy együtt rátaláltunk, és azt mondjuk: „Na, ez így van. Na, akkor rendben van, megegyeztünk. Na, akkor erre most rátaláltunk. Na, mostantól kezdve akkor ezt tudjuk.” De az igazságnak megvan az a része is, amire azt mondjuk, hogy az egyet nem értők igazsága, a különbözők igazsága. Nem lehetséges az, hogy egymásnak testvérei tudunk lenni akkor is, ha nem értünk egyet? Nem lehetséges az, hogy bizonyos dolgokat nem értünk, nem úgy értünk, nem úgy látunk, és nem tudjuk, és nem jön létre egy egység a szavak szintjén, és miért ne jöhetne létre egy egység az egymással való kapcsoltunk szintjén, ahogyan egymással bánunk? De, nagyon is létrejöhet, és Jézus összehívja a tizenkét tanítványt, hogy együtt legyen vele. És van, aki érti, van, aki nagyon nem érti, van, aki picit érti, van, aki később nagyon szépen érti, a másik nagyon egyszerűen érti. És milyen gyönyörűséges az, ahogyan Jézus azt mondja: „És majd azt szeretném, hogy mi mindannyian együtt legyünk.” Ennek nem az lesz a föltétele, hogy mindenben egyetértünk, hanem az, hogy közösségben vagyunk egymással.

    7. Az igazság sosem szeretetlen

    A következő gondolat így szól: Ismerjük az igazságot, ami fogalmakban ragadható meg. De ismerjük az igazságot, ami a személyek fölfedezése révén történik meg. Ahogyan Jézus személyét látjuk, az az igazságnak a legmélyebb kinyilatkozása. Sokkal mélyebb, mint amikor csak fogalmak és gondolatok állnak rendelkezésünkre. Ezért ez a hetedik pont ez így szól, és egy élményemet hadd fessem ide.

    Elmentem néhány szép növényt vásárolni. Találkoztam ott egy kedves kertész hölggyel, akit én nem ismertem, de valószínű ő fölismert engem, és kedvesen rám mosolygott, és azt mondja: „Ha bármit nem tudna, vagy kérdése lenne, csak jöjjön, szóljon nekem.” Hát persze, hogy volt kérdésem, hát az a sok-sok növényt ki ismeri. Mentem, és kétszer is kérdeztem tőle valamit, és olyan kedvesen válaszolt nekem. Tehát nem csak azt tartalmazta, amikor ő az igazságról, a tudásából, az ismeretanyagából beszélt, hogy megosztotta velem az igazságnak ezt részét, hanem hogy rendelkezésemre állt, és az is az igazság része. Ezt úgy mondhatnám nagyon sűrűen, hogy az igazság sosem szeretetlen, az igazság lényegileg nem szeretetlen. Ezért az az igazság, amit az egyik ember a másik fejéhez csap, vagy amit olyan lekezelően, olyan megvetően, lenézően, lealázóan mond ki, az biztos, hogy nem az igazság, mert az igazság lényegileg nem szeretetlen.

    8. A kicsiknek az igazsága

    A következő gondolat így szól: Ismerjük azt, hogy az igazság egyszer csak fölragyog. Na, és akkor… háá, szóval így van. De ismerjük a nagyon csöndes igazságot is, a nagyon halk igazságot, a kicsiknek az igazságát. Azt is mondhatnám, az elnyomottak igazságát. Azoknak az igazságát, akik semmilyen látványos módon az igazságnak a rájuk eső részét nem tudják képviselni. Ezért külön hálás vagyok Jézusnak, hogy a föltámadásának senki nem volt tanúja. Annak igen, hogy a föltámadt Jézus megjelent valakiknek, és ezt tanúsították. Nagyon egyszerűen szólva ez azt jelenti, hogy Jézus nem akart a föltámadásból valami csodás előadást, amit aztán egyesek látnak, és ami lenyűgözi őket, és mindent elborít a maga ragyogásával, hogy azután még kevésbé lehessen látni a kicsiknek az igazságát, a számkivetettek igazságát. Ezért pontosan, amire oly nagy szükségünk van, ha fölfedezzük, mit jelent, hogy Jézus azt mondja „Én vagyok az igazság.”, az azoknak az igazsága, akiknek az igazsága nem hallható, de tudható. Nem látható, de tudható és érthető. Akiknek az igazságát nem ők mondják ki, hanem mi magunk képviseljük.

    9. Az igazság kimondhatatlan része

    A következő gondolat így szól, hogy létezik az igazságnak az a része, milyen világos és egyértelmű, ami kimondható és kimondjuk. De létezik az igazságnak a kimondhatatlan része. Például a keleti hagyomány azt mondja, hogy Jézus nem csak Isten szava, vagy igéje, hanem Isten képmása. Ezért ott vannak a gyönyörű ikonok, amelyek nem beszélnek, hanem látjuk őket, ragyognak, és rájuk csodálkozunk. Nem szavak, hanem képek.

    Vagy, ha egy másik, egészen földhöz ragadt szálat kéne idehozni, nem tudom, ismeritek-e azt, amikor valaki odaáll a másik elé, és azt mondja: „Ugye megmondtam, hogy nekem volt igazam!” Majdnem biztos vagyok benne, hogy ezt a mondatot nem érdemes kimondani. Minden olyan helyzetben, amikor az egyik ember odaállhatna a másikhoz, és azt mondhatná: „Ugye megmondtam! Ugye, hogy nekem volt igazam!”, majdnem biztos vagyok benne, hogy az összes ilyen helyzetben az igazság képviselete az által történik meg, hogy csöndben vagyunk, hogy hallgatunk. Még pedig azért, mert egy olyan helyzetben, ahogy odaállok a másik ember elé, és azt mondom: „Na, ugye nekem volt igazam?”, nagy valószínűséggel a másik ember rászorul az irgalomra, némi törődésre, vagy megbecsülésre, törődésre, szeretetre, vagy gondoskodásra, valamennyi együttérzésre és megértésre. Ezért szinte minden olyan helyzet, ahol az ember a hatalmából kihúzva magát azt mondhatja „Ugye, hogy nekem van igazam?”, olyankor majdnem biztos, hogy érdemes csöndben maradni, mégpedig azért, hogy az igazságnak ezt a másik részét is képviselni tudjuk.

    10. Van az az igazság, ami miránk kérdez.

    Azután a következő így szól: Van az igazság, amire mi kérdezünk rá. „Na, mi az igazság?” De van az az igazság, ami miránk kérdez. Ezek alatt a hetek és hónapok alatt, mert hogy megrendült a régi egyensúlyunk, ebből az is következik, hogy sok szempontból a biztonságos talajt elveszítjük a lábunk alól. És ebből mi következik? Az, hogy olyasmit is fogunk tenni, váratlanságból, bizonytalanságból, aggodalomból, félelemből, szorongásból, indulatból, amit később megbánunk. És minden ilyen helyzetben nem csak arról van szó, hogy mi firtatjuk, hogy most akkor ez hogy van, hanem az igazság ránk kérdez, és azt kérdezi: „Akkor ez most hogy van?” Tehát a következő gondolat így szól, az igazságnak nem csak azt az arcát ismerhetjük, amiben olyan világos, hogy mi kérdezzük és keressük, hanem amikor az igazság kérdez ránk.

    11. Vágyunk az igazság után, és az igazság is vágyakozik miutánunk

    A tizenegyedik gondolat így szól: Kétségkívül, vágyunk az igazság után, a valóság, a realitás után. „De tényleg, de ez hogy is van?” De ami kiegészíti ezt az az, hogy az igazság is vágyakozik miutánunk. Mit értek ez alatt? Be vannak zárva a templomok. Ha én fölnézek, ti ezt nem látjátok, de én látom, zárva van az ajtó. Ez igen szomorú. De miközben bezártuk a templomokat, egészen biztos, hogy Istent nem zártuk be. Egészen biztos, hogy Isten nincs bezárva a templomba. Ezért, miközben egy felől azt mondjuk, hogy „De annyira vágyunk Jézus után!”, aközben egészen biztosak lehetünk abban is, hogy Jézus is vágyik utánunk, és rengeteg nagyszerű lehetőségét biztosítja ezeken a hetek és hónapok alatt, hogy találkozzunk Vele, ez egészen biztos.

    Ezért, bár bezártuk a templomot, Isten kijött a templomból. És Isten mindig is kijön a templomból akkor, hogyha mi kint vagyunk. Ez alatt azt értem, és megint csak egy rövidke élmény, hogy két-három hónap lassan mármost eltelik, és elkezdtem azon gondolkozni, hogy kiktől, hogyan, és miképpen kaptam ételt. Azt olvastuk a szentleckében, királyi papsággá fogunk válni. Mi ez, hogy királyi papság? A pap az, aki átváltoztatja a kenyeret és a bort, és aztán az Eucharisztiában átnyújtja, és a föltámadt Krisztussal találkozhatunk. De most itt vannak ezek a hetek és hónapok, és mindenki, aki a maga módján átadja az ételt, és átadja az italt, és a bezártságnak, a félelemnek, a szomorúságnak, az aggodalomnak, az elhagyatottságnak az élményéből átváltoztatja ezt a helyzetet a segítésnek, a rácsodálkozásnak, a kapcsolattartásnak, a jó szándéknak, a szolidaritásnak a tettévé, megvalósul általa az, mit jelent az, hogy „királyi papság”.

    Nemde milyen érdekes, hogy azon szenvedünk, hogy be van zárva a templom, de Jézus nincs bezárva. Jézus kijött a templomból. És nem csak az történik, hogy lehetőségem van arra, hogy Ő adja magát nekem, hanem most még sokkal inkább lehetőségem van arra, hogy én adjam Őt másoknak.

    12. A következő pillanat igazsága

    Végül az utolsó, a tizenkettedik gondolat, hogy kétségkívül ha meghalljuk azt, hogy „az igazság”, hát, mint valami hatalmas boltozat, a fejünk fölé borul, ahh, az igazság, hát hú.! De az igazságnak mindig van egy pici része. Így is mondhatnám, a következő igazság, a következő pillanat igazsága, a következő helyzeté, beszélgetésé és találkozásé. A kicsi igazság.

    Ezért így szeretném zárni ezt a gondolatfüzért, hogy milyen fölszabadító az, hogy néha letehetjük egész nyugodtan, hogy „Mi az igazság?”, és fölvehetjük azt az aprócska, és picinyke igazságot, ami éppen föltárja magát nekünk.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekJn 10,1-10 - Húsvét 4. vasárnapja

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    03

    Két képet, hasonlatot, vagy metaforát kaptunk Jézustól, aki azt mondja először is, ha nem is pontosan így, de: „Én vagyok a pásztor, a jó pásztor.” A másik pedig: „Én vagyok az ajtó.” Mind a két kijelentés fontos, ráadásul az ajtó képe az első motívumot is átszövi. Ezért aztán arra gondoltam, hogy a legkevésbé általunk kifejtett megközelítésből szeretnék beszélni erről az evangéliumról. Ez pedig nem a jó pásztor, hanem az ajtó.

    Tulajdonképpen bevezetésként hadd csodálkozzam esetleg veletek együtt rá arra, hogy Jézusnak a kijelentéseiről milyen sok szó esik. Hogy mi magunk is mennyire sokat beszélhetünk erről, vagy lehet számunkra természetes az, ahogyan fölidézzük, Jézus mit mond magáról. Hogy azt mondja: „Én vagyok az út. Én vagyok az út, az igazság és az élet. Én vagyok az élet és a föltámadás. Én vagyok az élet kenyere.” Ezeket gyakran halljuk, és hivatkozunk is rájuk. Tulajdonképpen ehhez képest talán a legmostohább kép, ahogyan Jézus önmagán keresztül az Istent szeretné föltárni előttünk az, hogy „Én vagyok az ajtó.” Erről szeretnék tehát szólni, hogy hogyan közelíthetjük meg, hogyan sejthetünk meg valamit ebből a képből, ahogyan sejteti Jézus Istent számunkra, hogy ami egyáltalán valahogy, egy picit képesek vagyunk Őt megsejteni, hogy „Én vagyok az ajtó.”

    Az első gondolat így szól, hogy az ajtó egy sokkal szelídebb kép, még a pásztornál is szelídebb. Ugyanis, amikor elhangzik az, hogy „jó pásztor”, a jó pásztor, ő vezet, ő utat mutat, ő megmutatja, hogy ez és az, ez helyes, az helytelen, ezt így vagy úgy kell csinálni, ide menj, oda ne menj. Az ajtó sokkal szelídebb. Az ajtó egyszerűen csak a puszta létezésével hírt ad arról, megmutatja, és föltárja, hogy van olyan, hogy bent, és van olyan, hogy kint. Esetlegesen van olyan, hogy finom meleg, és hogy zord hideg. Van olyan, hogy világosság, és van olyan, hogy sötétség. Van olyan, hogy otthonosság, és lehet olyan, hogy elveszettség. Az ajtó egyszerűen csak megmutat, az ajtó, a puszta létezésével. De a puszta létezésével nagyon határozottan és egyértelműen képes határt tartani, és ebben a határban föltárni azt, létezik ilyen, hogy kint és bent, létezik olyan, hogy sötét és világos.

    De most mielőtt még túlságosan egyszerűnek tartanánk ezt a képet, hadd jusson eszembe Szent Ágoston, az egyik kedvenc mondása. Szent Ágoston azt mondja: Rendben van, tényleg van olyan, hogy kint és bent. És ténylegesen, Jézus által még világosabban mondhatjuk meg, hogy mi az, hogy kint, és mi az, hogy bent, mi az, hogy sötét, és mi az, hogy világos. De Szent Ágoston a következőt mondja: „Igen, de bent is vannak farkasok, és kint is vannak bárányok.” Ezért tehát, mielőtt nagyon gyorsan leegyszerűsítenénk ezt a képet, érdemes azért árnyaltnak maradnunk, és talán csak megmaradni a kijelentésnek ezen üzeneténél, hogy az ajtó megmutatja és föltárja, van olyan, hogy bent és kint, van olyan, hogy világosság és sötétség.

    Aztán most egy élményemet hadd mondjam el nektek, amikor számomra egészen szívbe markolóan megrendítő volt annak a különbsége, hogy mi az, hogy kint, és mi az, hogy bent. Bár biztos nektek is rengeteg ilyen élményetek lehet, hogy mi az, hogy kint és bent, mi az, hogy meleg és hideg, mi az, hogy fényes, és mi az, hogy sötét, mi az, hogy biztonságos, és mi az, hogy elveszett. De az jut eszembe, amikor – harminc évvel ezelőtt volt ez – önkénteskedtem egy hajléktalanszállón. Többek között az is a feladatom volt, hogy beengedjek olyanokat, akik beengedhetőek voltak, és hát kívül tartsam azokat, például, akik ittasan akartak a közösségbe menni. Volt valaki, aki nagyon ittasan érkezett meg az ajtóhoz, és én elé álltam, és mondtam neki, hogy így nem jöhet be. Ő pedig egy ittas hevülettől indíttatva elővett egy pisztolyt, és ezt a fegyvert rám fogta. Emlékszem, abban a pillanatban, ahogy én kívül álltam az ajtón – persze ez egészen irracionális – az jutott eszembe, hogy jobb lenne bent lenni. Nem tudom eldönteni, hogy ez az ittas ember most használja-e ezt a fegyvert vagy nem, hogy ez mennyire valódi, vagy mennyire nem, ezt nem tudtam megállapítani. De még hogyha megmosolyogtató módon is, ez ment bennem újabb és újabb gondolatokban, hogy érdemes volna nekem most bekerülni, az ajtón belülre, mert hogyha használja is a fegyvert, közelebb leszek a segítséghez, mint hogyha esetleg kívül dördül el ez a pisztoly. Ezt azért akartam elmondani, hogy nagyon is világossá teheti számunkra az ajtó azt, hogy hol érdemes lenni, és hol nem, hogy hol érdemes tartózkodnunk, és hol nem. Ez az első gondolat.

    Azután a második. Miközben az ajtó, a maga nagyon szelíd módján egyszerűen csak ezt föltárja és megmutatja, hogy van ilyen, hogy kint és bent, aközben az ajtónak van egy olyan része, amiről hajlamosak vagyunk megfelejtkezni. Ez pedig az ajtónak az a biztonságos és erős része, ahol a sarokpánt van, ahol az ajtó rögzítve van, és ami az ajtónak a kerete vagy tokja. Mert valahogy, mikor az ajtóról beszélünk, mindig a szárnya jut eszünkbe. Becsukhatom, kinyithatom. De tulajdonképpen az ajtónak mégis csak bizonyos szempontból a legfontosabb része az a biztos vasalat, és az a sarokpont, ahogyan az ajtó ezáltal el tudja látni a feladatát. Ha nem lenne az a nagyon világos függőleges megerősítés, akkor itt, hát, ki tudja, hogy mi történik.

    Hogy milyen érdekes a nyelv, nem tudom, tudjátok-e, hogy a kardinális kifejezés egy latin szó, a cardo szóból származik, ami pontosan azt jelenti, hogy valami, ami sarokpont, forgópont, valami lényeg. És a latin nyelvben a kardinális, vagy a bíboros kifejezés ugyanebből a szóból származik, vagyis a sarokpontból. Abból a lényegi pontból, ahonnan az egész ajtó a biztonságát megadja és megkapja.

    Ezért a második gondolat. Milyen izgalmas az ajtónak ez a funkciója, hogy egyszerre hihetetlen nagy szabadságot tud adni, és persze biztonságot is, de közben mennyire szilárd. Az által engedheti meg magának, hogy ezt csinálja (Mutatja, ahogy kinyílik-becsukódik – szerk.), egész szabadon és nagyon könnyen, kisujjal is mozgatva, hogy van egy nagyon-nagyon szilárd pontja.

    Ezután a harmadik gondolat. Az ajtó nem csak a maga szelíd módján megmutatja, hogy van sötétség és van világosság, hanem tulajdonképpen még csak azt sem mondhatnánk, hogy az ajtó vezet valahova. Hogy vezet valahova, úgy, mint a jó pásztor. Vagy mint amikor Jézus azt mondja: „Én vagyok az út.” Az ajtó nem vezet – ilyen értelemben – sehova, hanem amikor kitárul, akkor lehetőséget ad arra, hogy elinduljunk. Mert az ajtóból állva bármerre mehetünk.

    Ezért a harmadik gondolat így szól, hogy az ajtó – és ezt nagyon elgondolkodtatónak tartom – milyen szépen egészíti ki a jó pásztor képét. Igen, a jó pásztor vezet és utat mutat. De az ajtó sokkal finomabb és szelídebb, ő lehetőséget ad, hogy először körbenézzünk, és döntéseket hozzunk, hogy elindulok vagy nem, és hogy milyen irányba indulok el.

    Ezért ez a harmadik kép, pont akkor, amikor oly sokakat hallunk megnyilatkozni arról, hogy a koronavírus járvány hogy és miképpen Isten akarata. Engem tulajdonképpen ez eléggé meg szokott döbbenteni, hogy valakiben van ekkora bátorság, hogy meg tudja mondani az egész emberiségre vonatkozóan, hogy itt mi Isten terve és akarata. Minden esetre lehet, hogy van ilyen, én biztos nem tudom, hogy a koronavírus járvánnyal mi is volna Isten akarata, fogalmam sincs róla. Inkább csak megállok ott, az ajtóban, és átélem annak a szabadságát, hogy eldönthetem, hova és merre induljak, és mely utakat keressem meg, amelyek az életre visznek. Vagy hogy a tekintetemmel megkeressek valakit, aki megmutatja, merre érdemes menni.

    A harmadik, hogy mit is jelent számomra ez a szabadság, hogy ott állok az ajtóban, és eldönthetem, hogy milyen irányba megyek. Tulajdonképpen mondhatnám azt, hogy mi mindannyian minden pillanatban, percben, minden órában és napban ott állunk az ajtóban, és újból és újból eldöntjük, hogy milyen irányba megyünk. Mert az ajtó nem dönti el, az ajtó nem vezet, hanem lehetőséget ad.

    Körülbelül egy évvel ezelőtt, amikor még olyan szabadon jöttünk és mentünk, a szónak most külső értelmében, elmentem egy előadást tartani, határon kívül, – országhatáron kívülre gondolok. Amikor vége volt az előadásnak, akkor ott még beszélgettem az ottaniakkal, és végül már nem maradtak sokan, csak néhányan. Többek között egy eléggé hagyományos viseletet hordó idősebb férfiember is, nagy bajusszal, és kedvesen beszélgetett velem. De aztán én arra gondoltam, hogy most már nagyon messze vagyok én az otthontól, szeretnék hazaindulni. Elindultam az ajtó felé, és már azon voltam, hogy nyúlok a kilincshez, de ő megelőzött, kedvesen rám nézett, és azt mondta: „Várjon! Én megyek elöl, mert lehet, hogy ütnek.” Nem tudom, hogy ez neki személyes tapasztalata volt-e, el se tudom képzelni. Lehet, hogy ez valami történelmi tapasztalat, vagy generációk élménye. De minden esetre, mondjuk a vendégszeretetnek ilyen jelét még nem tapasztaltam eddig. Ez a kép számomra olyan nagyon világosan mutatja, hogy az ember eldöntheti, hogy kilép vagy nem, hogy előre megy-e vagy nem, és hogy milyen utakat választ.

    Azután a következő, a negyedik. Összesen öt pont van csak. Az ajtó tehát megengedi, hogy mi szabadon ki- és bejöjjünk és menjünk. Milyen szép is ez, ahogyan most nagyon sokat beszélünk az önkéntes karanténról, és nagyon sokan vonultak önkéntes karanténba. Tulajdonképpen tetszik nekem ez a kifejezés, főleg azért, mert olyan izgalmasan mutatja, hogy karantén, és közben önkéntes. Arra gondoltam, ha most egy utalást tehetek papi, szerzetesi hivatásokra, hogy kétség kívül, szoktuk azt mondani, hogy: papi hivatás. És nagyon örülünk annak, ha valaki úgy pap, hogy az valóban egy hivatás, és ő ezt meg is éli. De milyen érdekes, hogy sosem szoktunk beszélni hivatásos papokról. Beszélünk hivatásos tűzoltókról, hivatásos rendőrökről, sőt, hivatásos anyákról is szoktunk beszélni, hivatásos vadászokról is szoktunk beszélni. Nagyon sokféleképp megjelenik ez a kifejezés, hogy hivatásos, de miközben beszélünk papi hivatásról, nem mondunk olyat, hogy hivatásos pap. Hanem, ha szabad ezt mondanom, talán azért, mert minden pap önkéntes, a papság önkéntes, mi mind önkéntesek vagyunk, a szó legjobb értelmében. Mi mindannyian önkéntes papok vagyunk, és sosem leszünk hivatásos papok. Van hivatásunk, de nem leszünk hivatásos papok, hanem önkéntesek maradunk. Talán a papságnak éppen ez az egyik legszebb része, legvilágosabb, leggyönyörűbb, legragyogóbb, legkívánatosabb része, hogy önkéntes. Most nem szembeállítva természetesen azzal, hogy hivatásos katona, vagy hivatásos rendfenntartó. Nem szembeállítás értelmében akartam ezt elmondani. A pap a szó jó értelmében mindig is önkéntes marad. Talán ez az önkéntesség segít nekünk abban, hogy a hivatásból ne valami hivataliság váljék, hanem hogy meg tudjuk őrizni az emberi tekintetünket.

    Aztán a záró gondolat. Milyen érdekes, ahogy Jézus mondja: „Én vagyok az ajtó, és rajtam ki és be lehet menni.” Valahogy mindig arról beszélünk, hogy ki. De Jézus azzal kezdi, hogy be lehet jönni általam, és ki lehet menni. Hogy azok a juhok – nyilván maradva a képnél. Ezért most hadd beszéljek egy picit arról, mit jelenthet ez, hogy belépni? Hogyha Jézus az ajtó, az azt jelenti, hogy Jézus bevezet bennünket a másik emberhez. Így is mondhatnánk talán, Jézus bemutat bennünket egy másik embernek. Jézuson keresztül mehetünk oda a másik emberhez, mert Ő az ajtó.

    Elgondolkoztam ezen, bizonyára nektek is lehet élményetek, vagy filmbéli jelenetek, amikor hárman állnak, és akkor az egyik ember bemutatja a másikat, bevezeti őt abba az addig még két ismeretlen ember számára megvalósuló kapcsolatba. Tulajdonképpen arra gondolok, hogy Jézus az a valaki, aki minden egyes emberi kapcsolatunkban szeretne minket egymásnak bemutatni. Hogyha tudnék jól írni, akkor lehet, hogy izgalmas volna egy novellát írni, hogy Jézus hogyan mutatna be bennünket egymásnak. Milyen izgalmas jelenetek lennének abból, hogy állunk hárman, Jézus és két valaki, és Jézus rám néz, és azt mondja: „Itt van Feri, tudod… Ott van, tudod…” Lehet, hogy érdemes nekünk úgy találkozni, hogy előtte mindig megsejtünk valamit abból, hogy Jézus hogyan mutatná be nekünk azt, akivel ezután kapcsolatban leszünk.

    Azután a záró gondolat, itt az ötödik pontnak a második része. Ez volt tehát a befelé, és aztán nyilván van kifelé. A kifeléről Jézus azt mondja, hogy az életre. Kifelé olyan értelemben, hogy kétség kívül most is nagyon megéljük azt, befelé valahogy megéljük a biztonságot, kifelé viszont vágyakozunk azután, hogy ott az élet bőségesebben vár ránk. Hogy szükségünk van arra, hogy befelé, és szükségünk van arra, hogy kifelé. Istennel kapcsolatban olyan egyértelműen beszélünk arról sokan, hogy Isten azt akarja, hogy biztonságban legyünk, és gondviselő. Más pedig, hogy életre vezet bennünket, új utakat mutat.

    Igen, de kétség kívül, hogy meghaladja azt a világot, ahol egyszerűen csak ösztönösen kapaszkodunk a biztonságérzetünkbe, vagy ösztönösen kapaszkodunk az életösztönünkbe. Isten segít bennünket abban, hogy fölülmúljuk az ösztönös kapaszkodásainkat a biztonságba, és az életbe. És hogy ne csak az ösztönös kapaszkodás határozzon meg, hanem egy nagyon szabadon nyíló ajtó, amit szabadon és önként csukok be, és nyitok ki, és már bent el tudok gondolkodni azon, hogyha kilépek, melyik utat választom.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekJn 10,1-10 - Húsvét 4. vasárnapja

    Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    03

    Két képet, hasonlatot, vagy metaforát kaptunk Jézustól, aki azt mondja először is, ha nem is pontosan így, de: „Én vagyok a pásztor, a jó pásztor.” A másik pedig: „Én vagyok az ajtó.” Mind a két kijelentés fontos, ráadásul az ajtó képe az első motívumot is átszövi. Ezért aztán arra gondoltam, hogy a legkevésbé általunk kifejtett megközelítésből szeretnék beszélni erről az evangéliumról. Ez pedig nem a jó pásztor, hanem az ajtó.

    Tulajdonképpen bevezetésként hadd csodálkozzam esetleg veletek együtt rá arra, hogy Jézusnak a kijelentéseiről milyen sok szó esik. Hogy mi magunk is mennyire sokat beszélhetünk erről, vagy lehet számunkra természetes az, ahogyan fölidézzük, Jézus mit mond magáról. Hogy azt mondja: „Én vagyok az út. Én vagyok az út, az igazság és az élet. Én vagyok az élet és a föltámadás. Én vagyok az élet kenyere.” Ezeket gyakran halljuk, és hivatkozunk is rájuk. Tulajdonképpen ehhez képest talán a legmostohább kép, ahogyan Jézus önmagán keresztül az Istent szeretné föltárni előttünk az, hogy „Én vagyok az ajtó.” Erről szeretnék tehát szólni, hogy hogyan közelíthetjük meg, hogyan sejthetünk meg valamit ebből a képből, ahogyan sejteti Jézus Istent számunkra, hogy ami egyáltalán valahogy, egy picit képesek vagyunk Őt megsejteni, hogy „Én vagyok az ajtó.”

    Az első gondolat így szól, hogy az ajtó egy sokkal szelídebb kép, még a pásztornál is szelídebb. Ugyanis, amikor elhangzik az, hogy „jó pásztor”, a jó pásztor, ő vezet, ő utat mutat, ő megmutatja, hogy ez és az, ez helyes, az helytelen, ezt így vagy úgy kell csinálni, ide menj, oda ne menj. Az ajtó sokkal szelídebb. Az ajtó egyszerűen csak a puszta létezésével hírt ad arról, megmutatja, és föltárja, hogy van olyan, hogy bent, és van olyan, hogy kint. Esetlegesen van olyan, hogy finom meleg, és hogy zord hideg. Van olyan, hogy világosság, és van olyan, hogy sötétség. Van olyan, hogy otthonosság, és lehet olyan, hogy elveszettség. Az ajtó egyszerűen csak megmutat, az ajtó, a puszta létezésével. De a puszta létezésével nagyon határozottan és egyértelműen képes határt tartani, és ebben a határban föltárni azt, létezik ilyen, hogy kint és bent, létezik olyan, hogy sötét és világos.

    De most mielőtt még túlságosan egyszerűnek tartanánk ezt a képet, hadd jusson eszembe Szent Ágoston, az egyik kedvenc mondása. Szent Ágoston azt mondja: Rendben van, tényleg van olyan, hogy kint és bent. És ténylegesen, Jézus által még világosabban mondhatjuk meg, hogy mi az, hogy kint, és mi az, hogy bent, mi az, hogy sötét, és mi az, hogy világos. De Szent Ágoston a következőt mondja: „Igen, de bent is vannak farkasok, és kint is vannak bárányok.” Ezért tehát, mielőtt nagyon gyorsan leegyszerűsítenénk ezt a képet, érdemes azért árnyaltnak maradnunk, és talán csak megmaradni a kijelentésnek ezen üzeneténél, hogy az ajtó megmutatja és föltárja, van olyan, hogy bent és kint, van olyan, hogy világosság és sötétség.

    Aztán most egy élményemet hadd mondjam el nektek, amikor számomra egészen szívbe markolóan megrendítő volt annak a különbsége, hogy mi az, hogy kint, és mi az, hogy bent. Bár biztos nektek is rengeteg ilyen élményetek lehet, hogy mi az, hogy kint és bent, mi az, hogy meleg és hideg, mi az, hogy fényes, és mi az, hogy sötét, mi az, hogy biztonságos, és mi az, hogy elveszett. De az jut eszembe, amikor – harminc évvel ezelőtt volt ez – önkénteskedtem egy hajléktalanszállón. Többek között az is a feladatom volt, hogy beengedjek olyanokat, akik beengedhetőek voltak, és hát kívül tartsam azokat, például, akik ittasan akartak a közösségbe menni. Volt valaki, aki nagyon ittasan érkezett meg az ajtóhoz, és én elé álltam, és mondtam neki, hogy így nem jöhet be. Ő pedig egy ittas hevülettől indíttatva elővett egy pisztolyt, és ezt a fegyvert rám fogta. Emlékszem, abban a pillanatban, ahogy én kívül álltam az ajtón – persze ez egészen irracionális – az jutott eszembe, hogy jobb lenne bent lenni. Nem tudom eldönteni, hogy ez az ittas ember most használja-e ezt a fegyvert vagy nem, hogy ez mennyire valódi, vagy mennyire nem, ezt nem tudtam megállapítani. De még hogyha megmosolyogtató módon is, ez ment bennem újabb és újabb gondolatokban, hogy érdemes volna nekem most bekerülni, az ajtón belülre, mert hogyha használja is a fegyvert, közelebb leszek a segítséghez, mint hogyha esetleg kívül dördül el ez a pisztoly. Ezt azért akartam elmondani, hogy nagyon is világossá teheti számunkra az ajtó azt, hogy hol érdemes lenni, és hol nem, hogy hol érdemes tartózkodnunk, és hol nem. Ez az első gondolat.

    Azután a második. Miközben az ajtó, a maga nagyon szelíd módján egyszerűen csak ezt föltárja és megmutatja, hogy van ilyen, hogy kint és bent, aközben az ajtónak van egy olyan része, amiről hajlamosak vagyunk megfelejtkezni. Ez pedig az ajtónak az a biztonságos és erős része, ahol a sarokpánt van, ahol az ajtó rögzítve van, és ami az ajtónak a kerete vagy tokja. Mert valahogy, mikor az ajtóról beszélünk, mindig a szárnya jut eszünkbe. Becsukhatom, kinyithatom. De tulajdonképpen az ajtónak mégis csak bizonyos szempontból a legfontosabb része az a biztos vasalat, és az a sarokpont, ahogyan az ajtó ezáltal el tudja látni a feladatát. Ha nem lenne az a nagyon világos függőleges megerősítés, akkor itt, hát, ki tudja, hogy mi történik.

    Hogy milyen érdekes a nyelv, nem tudom, tudjátok-e, hogy a kardinális kifejezés egy latin szó, a cardo szóból származik, ami pontosan azt jelenti, hogy valami, ami sarokpont, forgópont, valami lényeg. És a latin nyelvben a kardinális, vagy a bíboros kifejezés ugyanebből a szóból származik, vagyis a sarokpontból. Abból a lényegi pontból, ahonnan az egész ajtó a biztonságát megadja és megkapja.

    Ezért a második gondolat. Milyen izgalmas az ajtónak ez a funkciója, hogy egyszerre hihetetlen nagy szabadságot tud adni, és persze biztonságot is, de közben mennyire szilárd. Az által engedheti meg magának, hogy ezt csinálja (Mutatja, ahogy kinyílik-becsukódik – szerk.), egész szabadon és nagyon könnyen, kisujjal is mozgatva, hogy van egy nagyon-nagyon szilárd pontja.

    Ezután a harmadik gondolat. Az ajtó nem csak a maga szelíd módján megmutatja, hogy van sötétség és van világosság, hanem tulajdonképpen még csak azt sem mondhatnánk, hogy az ajtó vezet valahova. Hogy vezet valahova, úgy, mint a jó pásztor. Vagy mint amikor Jézus azt mondja: „Én vagyok az út.” Az ajtó nem vezet – ilyen értelemben – sehova, hanem amikor kitárul, akkor lehetőséget ad arra, hogy elinduljunk. Mert az ajtóból állva bármerre mehetünk.

    Ezért a harmadik gondolat így szól, hogy az ajtó – és ezt nagyon elgondolkodtatónak tartom – milyen szépen egészíti ki a jó pásztor képét. Igen, a jó pásztor vezet és utat mutat. De az ajtó sokkal finomabb és szelídebb, ő lehetőséget ad, hogy először körbenézzünk, és döntéseket hozzunk, hogy elindulok vagy nem, és hogy milyen irányba indulok el.

    Ezért ez a harmadik kép, pont akkor, amikor oly sokakat hallunk megnyilatkozni arról, hogy a koronavírus járvány hogy és miképpen Isten akarata. Engem tulajdonképpen ez eléggé meg szokott döbbenteni, hogy valakiben van ekkora bátorság, hogy meg tudja mondani az egész emberiségre vonatkozóan, hogy itt mi Isten terve és akarata. Minden esetre lehet, hogy van ilyen, én biztos nem tudom, hogy a koronavírus járvánnyal mi is volna Isten akarata, fogalmam sincs róla. Inkább csak megállok ott, az ajtóban, és átélem annak a szabadságát, hogy eldönthetem, hova és merre induljak, és mely utakat keressem meg, amelyek az életre visznek. Vagy hogy a tekintetemmel megkeressek valakit, aki megmutatja, merre érdemes menni.

    A harmadik, hogy mit is jelent számomra ez a szabadság, hogy ott állok az ajtóban, és eldönthetem, hogy milyen irányba megyek. Tulajdonképpen mondhatnám azt, hogy mi mindannyian minden pillanatban, percben, minden órában és napban ott állunk az ajtóban, és újból és újból eldöntjük, hogy milyen irányba megyünk. Mert az ajtó nem dönti el, az ajtó nem vezet, hanem lehetőséget ad.

    Körülbelül egy évvel ezelőtt, amikor még olyan szabadon jöttünk és mentünk, a szónak most külső értelmében, elmentem egy előadást tartani, határon kívül, – országhatáron kívülre gondolok. Amikor vége volt az előadásnak, akkor ott még beszélgettem az ottaniakkal, és végül már nem maradtak sokan, csak néhányan. Többek között egy eléggé hagyományos viseletet hordó idősebb férfiember is, nagy bajusszal, és kedvesen beszélgetett velem. De aztán én arra gondoltam, hogy most már nagyon messze vagyok én az otthontól, szeretnék hazaindulni. Elindultam az ajtó felé, és már azon voltam, hogy nyúlok a kilincshez, de ő megelőzött, kedvesen rám nézett, és azt mondta: „Várjon! Én megyek elöl, mert lehet, hogy ütnek.” Nem tudom, hogy ez neki személyes tapasztalata volt-e, el se tudom képzelni. Lehet, hogy ez valami történelmi tapasztalat, vagy generációk élménye. De minden esetre, mondjuk a vendégszeretetnek ilyen jelét még nem tapasztaltam eddig. Ez a kép számomra olyan nagyon világosan mutatja, hogy az ember eldöntheti, hogy kilép vagy nem, hogy előre megy-e vagy nem, és hogy milyen utakat választ.

    Azután a következő, a negyedik. Összesen öt pont van csak. Az ajtó tehát megengedi, hogy mi szabadon ki- és bejöjjünk és menjünk. Milyen szép is ez, ahogyan most nagyon sokat beszélünk az önkéntes karanténról, és nagyon sokan vonultak önkéntes karanténba. Tulajdonképpen tetszik nekem ez a kifejezés, főleg azért, mert olyan izgalmasan mutatja, hogy karantén, és közben önkéntes. Arra gondoltam, ha most egy utalást tehetek papi, szerzetesi hivatásokra, hogy kétség kívül, szoktuk azt mondani, hogy: papi hivatás. És nagyon örülünk annak, ha valaki úgy pap, hogy az valóban egy hivatás, és ő ezt meg is éli. De milyen érdekes, hogy sosem szoktunk beszélni hivatásos papokról. Beszélünk hivatásos tűzoltókról, hivatásos rendőrökről, sőt, hivatásos anyákról is szoktunk beszélni, hivatásos vadászokról is szoktunk beszélni. Nagyon sokféleképp megjelenik ez a kifejezés, hogy hivatásos, de miközben beszélünk papi hivatásról, nem mondunk olyat, hogy hivatásos pap. Hanem, ha szabad ezt mondanom, talán azért, mert minden pap önkéntes, a papság önkéntes, mi mind önkéntesek vagyunk, a szó legjobb értelmében. Mi mindannyian önkéntes papok vagyunk, és sosem leszünk hivatásos papok. Van hivatásunk, de nem leszünk hivatásos papok, hanem önkéntesek maradunk. Talán a papságnak éppen ez az egyik legszebb része, legvilágosabb, leggyönyörűbb, legragyogóbb, legkívánatosabb része, hogy önkéntes. Most nem szembeállítva természetesen azzal, hogy hivatásos katona, vagy hivatásos rendfenntartó. Nem szembeállítás értelmében akartam ezt elmondani. A pap a szó jó értelmében mindig is önkéntes marad. Talán ez az önkéntesség segít nekünk abban, hogy a hivatásból ne valami hivataliság váljék, hanem hogy meg tudjuk őrizni az emberi tekintetünket.

    Aztán a záró gondolat. Milyen érdekes, ahogy Jézus mondja: „Én vagyok az ajtó, és rajtam ki és be lehet menni.” Valahogy mindig arról beszélünk, hogy ki. De Jézus azzal kezdi, hogy be lehet jönni általam, és ki lehet menni. Hogy azok a juhok – nyilván maradva a képnél. Ezért most hadd beszéljek egy picit arról, mit jelenthet ez, hogy belépni? Hogyha Jézus az ajtó, az azt jelenti, hogy Jézus bevezet bennünket a másik emberhez. Így is mondhatnánk talán, Jézus bemutat bennünket egy másik embernek. Jézuson keresztül mehetünk oda a másik emberhez, mert Ő az ajtó.

    Elgondolkoztam ezen, bizonyára nektek is lehet élményetek, vagy filmbéli jelenetek, amikor hárman állnak, és akkor az egyik ember bemutatja a másikat, bevezeti őt abba az addig még két ismeretlen ember számára megvalósuló kapcsolatba. Tulajdonképpen arra gondolok, hogy Jézus az a valaki, aki minden egyes emberi kapcsolatunkban szeretne minket egymásnak bemutatni. Hogyha tudnék jól írni, akkor lehet, hogy izgalmas volna egy novellát írni, hogy Jézus hogyan mutatna be bennünket egymásnak. Milyen izgalmas jelenetek lennének abból, hogy állunk hárman, Jézus és két valaki, és Jézus rám néz, és azt mondja: „Itt van Feri, tudod… Ott van, tudod…” Lehet, hogy érdemes nekünk úgy találkozni, hogy előtte mindig megsejtünk valamit abból, hogy Jézus hogyan mutatná be nekünk azt, akivel ezután kapcsolatban leszünk.

    Azután a záró gondolat, itt az ötödik pontnak a második része. Ez volt tehát a befelé, és aztán nyilván van kifelé. A kifeléről Jézus azt mondja, hogy az életre. Kifelé olyan értelemben, hogy kétség kívül most is nagyon megéljük azt, befelé valahogy megéljük a biztonságot, kifelé viszont vágyakozunk azután, hogy ott az élet bőségesebben vár ránk. Hogy szükségünk van arra, hogy befelé, és szükségünk van arra, hogy kifelé. Istennel kapcsolatban olyan egyértelműen beszélünk arról sokan, hogy Isten azt akarja, hogy biztonságban legyünk, és gondviselő. Más pedig, hogy életre vezet bennünket, új utakat mutat.

    Igen, de kétség kívül, hogy meghaladja azt a világot, ahol egyszerűen csak ösztönösen kapaszkodunk a biztonságérzetünkbe, vagy ösztönösen kapaszkodunk az életösztönünkbe. Isten segít bennünket abban, hogy fölülmúljuk az ösztönös kapaszkodásainkat a biztonságba, és az életbe. És hogy ne csak az ösztönös kapaszkodás határozzon meg, hanem egy nagyon szabadon nyíló ajtó, amit szabadon és önként csukok be, és nyitok ki, és már bent el tudok gondolkodni azon, hogyha kilépek, melyik utat választom.

    https://youtu.be/F0ga0NAJcSc

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekLk 24,13-35 - HÚSVÉT 3. VASÁRNAPJA

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    26

    Itt egy utazásról hallottunk, egy útról, a tanítványok és Jézus útjáról. De közben pedig, amiről szívem szerint jól esne most szólni, az nem ez az út, Jeruzsálem – Emmausz, Emmauszból Jeruzsálembe, hanem az a belső utazás, amin a tanítványok részt vesznek Jézussal. Mégpedig azért, mert erre a belső utazásra mindannyiunknak lehetőségünk nyílik. Szeretnék hét picike részletet kiemelni ebből a – számomra most első sorban  – belsőtörténésből.

    Az első így szól. Azt mondja a szent szerző, hogy éppen arról beszélnek, és beszélgetnek, sőt vitatkoznak, hogy mi történt ezekben a napokban ott, és főképpen pedig, mi történt Jézussal ezekben a napokban ott. Annyira megdöbbentő tulajdonképpen az, hogy miközben ők arról beszélnek már, miközben Jézus is ott van velük, hogy „Mi történt Jézussal ezekben a napokban?”, aközben nem ismerik föl, hogy akiről beszélnek, ott van velük. Tulajdonképpen egyszerre olyan csodálkozásra indító, kicsit talán megmosolyogtató is, meg elgondolkoztató, hogy miközben hát már talán ott órák óta mondják, és beszélik, és mondják, és érzések, és gondolatok, és vélemények, és minden, aközben pont az, akiről beszélnek, nem látják, hogy ő az.

    Ezért az első gondolat így szól: Talán nagyon sok utunk így indul, hogy beszélünk mi, vannak gondolataink, és érzéseink, és véleményünk, oly sok minden van. És jól is esik ezt megosztani egymással. Miközben ez történik, lehet, hogy pont akiről beszélünk, akiről és amiről igazán szó van, nem is látjuk. De azért persze gondolunk róla valamit, és vannak érzéseink, és mind a többi. Ezért nem kell aggódnunk, vagy szégyenkeznünk, ha az utunk nem egyszer egy ilyen helyzetből indul, hogy nem is látjuk azt, akiről beszélünk. Ez tehát az első gondolat.

    Olyan sok tapasztalatom lett most az elmúlt hetekben-hónapokban, különböző hírforrásokon tájékozódva, hogy olyan büszkén és jó érzésekkel beszéltek sokan arról, hogy mi megyünk előre, és most akkor a tevékenységünket amennyire csak lehetséges, áttesszük az online térbe. Mint például ez a szentmise is. Kétség kívül jó, hogy ahogyan lehetséges, el tudunk jutni egymáshoz. Amilyen módok most lehetővé váltak, hogy ezekkel tudunk élni. És legalább így, ha nincs jobb, akkor lehetővé válik, hogy egy kicsit lássuk és halljuk egymást. Ez jó.

    De azért itt van rögtön az a kérdés is, hogy ezek a tanítványok beszélhetnének akármeddig még Jézusról, oszthatnák a véleményüket, a gondolataikat, az érzéseiket napestig, és következő nap, és hét, és hónap. De valójában nem erre van szükségük. Nem még egy újabb cikkre, nem egy újabb véleményre, hanem arra, hogy valamit egészen másképpen is meglássanak. Vagyis, így is mondhatnám, hogy nem az a bajuk, hogy nem látnak eleget, hanem hogy nem látnak jól. És láthatnak még többet, és még többet, és még többet, ha nem látnak jól. Ezért az utazás, ez a belső utazás abba az irányba visz bennünket, hogy egy idő után egy picit talán lecsendesedjünk, aki ezt megteheti. Aki nem, őneki sok erőt kívánunk. De aki megteheti, hogy már ne még több, amit akarjunk látni, hanem másképpen látni.

    Azután a második gondolat így szól. Amikor Jézus megkérdezi ezeket a tanítványokat, azt kérdi tőlük: „Tulajdonképpen ti miről beszélgettek?” Hát ez is menten elgondolkoztatott. Ha van valaki, aki tudja, meg hallja, miről beszélgetnek, az Jézus. És mégis, mégis valami miatt fontos neki megkérdezni: „És tulajdonképpen mi fontos most nektek? Ti miről beszélgettek?”

    Ezt azért is tartom elgondolkoztatónak, mert a járvány beköszönte előtt milyen sok mindenben egészen világosan tudtuk, hogy miről kell beszélni, és hogy mi hogyan van, és mi hogyan helyes, és mi hogyan helyes kizárólag úgy, a társadalmi világunkban, az egyházainkban, a liturgiánkban, és rengeteg mindenben. Ez a kérdés, hogy: „Tulajdonképpen miről beszélgettek?” Hogy ez egy olyan szabadságot ad nekünk, hogy beszélgethessünk bármiről, hogy szabadon érezhessünk, gondolkozhassunk, és szabadon beszélgethessünk bárkivel és bárkiről, anélkül, hogy rögtön eszünkbe jutna, hogy erről mit kell gondolni, és hogyan kell efelől gondolkozni. Mert hogy mindig is úgy gondolkoztunk erről, vagy hogy ez a fő csapás, ahogyan erről gondolkozni kell, vagy ahogyan ezt látni kell. Olyan fölszabadító Jézus, ahogy ő nem akarja megspórolni, mert nem lehet, azt a kérdést, hogy: „Tulajdonképpen miről is beszélgettek? Tulajdonképpen kiről van szó, vagy kikről van szó? Tulajdonképpen mi a ti témátok most? Tulajdonképpen mi az, ami most nektek fontos?” Anélkül, hogy rögtön megszólalna bennünk, vagy kívülről, vagy bárhonnan egy hang, hogy erről ezt kell gondolni, vagy efelől ez a helyes vélemény, vagy így kell éreznünk magunkat. A második gondolat tehát így szól: Még Jézus is azt kérdezi a tanítványoktól, pedig nyilván látja őket, hogy: „De tulajdonképpen ti miről beszélgettek most? Miről van bennetek és köztetek szó?” Ez tehát a második gondolat.

    Arra gondolatam még, hogy például azok a kulturálisan megerősített, és hitelesített szempontok milyen gyorsan el tudtak enyészni, néhány nap és hét alatt. Nem tudom, hogy az utóbbi időben milyen jelentős személy beszélt arról, hogy most igyekszik megvalósítani az álmait? Például erről ma senki sem nyilatkozik. Mégpedig azért, mert van jobb dolgunk is. Mert éppen aggódunk a szeretteinkért, vagy éppen segítünk valakinek, aki rászorul, vagy éppen imádkozunk valakiért. Azzal az eredeti szemmel, eredeti pillantással, eredeti szívvel föltenni magunknak a kérdést: „Tulajdonképpen miről van szó? Az életünk kapcsán tulajdonképpen miről érdemes beszélgetni?” Úgy, hogy mármost nem zavarnak bennünket ezek a válaszok. Mégpedig azért, mert most nem mondja őket senki. Mert tudjuk, hogy elég egy kis vírus, hogy másképpen is lássunk, gondolkodjunk és érezhessünk. Talán – a szó jó értelmében – másképpen.

    Azután a harmadik gondolat. Azt kérdi még Jézus, milyen érdekes, ahogy mélyíti ezt a belső utazást a tanítványokban: „Miért, mi történt? Mi történt Jézussal?” Ez a kérdés tulajdonképpen most föltárja számunkra azt, hogy nem csak arról van szó, hogy ezek a tanítványok nem látják és ismerik föl Jézust, hanem arról is, hogy magukat se látják elég jól. Hogy a látásuk abból a szempontból is akadályozott, hogy milyen természetesen elmondták aztán Jézusnak, hogy miről van itt szó, hogy ezt talán mindenki tudja, talán csak Jézus nem. És végül kiderül, hogy talán Jézus az egyetlen, aki tudja, és a többiek nem.

    Valójában, ahogyan indulunk befelé, egyszer csak törvényszerűen elérkezünk oda, hogy rácsodálkozzunk arra, nem csak Jézust nem látjuk jól, ha egyáltalán látjuk, hanem magunkat sem. Ez tehát a következő gondolat. Ide talán egy személyes élményemet hadd hozzam. Amikor igazán nem éreztem jól magam, akkor egészen sajátos tapasztalataim támadtak, valami olyasmit láttam és éltem meg önmagammal kapcsolatban, amit eddig még nem. Ez pedig az, hogy a saját testem egy teljesen külön életet él, mint én. Akármilyen furcsán is hangzik, de hogy tulajdonképpen megfigyelője lettem a saját testemnek. És a testem tette azt, amit tett, a testem ment előre az élet útján, és én pedig csak megfigyelőként, órákon és napokon keresztül arra csodálkoztam rá: „Jé, sokkal kevésbé vagyok hatással a testemre, mint ahogyan eddig bármikor.” Hogy a testem valamit tesz, és hogy én most szurkolok a testemnek, hogy most drukkolok neki, és hogy az együttérzésemről tanúsítom őt. Tehát a harmadik gondolat így szól, hogy nem csak arra van szükség egy idő után, hogy rácsodálkozzunk erre, hogy „Jé, talán nem látjuk Jézust jól.”, hanem hogy magunkat sem látjuk jól.

    Aztán a negyedik gondolat. Milyen érdekes, hogy a tanítványok elmondják: „Jaj, hát az asszonyok így, vagy úgy… Na, aztán a tanítványok így vagy úgy… Hát képzeld el – mondhatnák ezt Jézusnak – nem ismer… Nem, nem, hát nem látják, nem értik, nem tudják.” És közben ők is ugyanebben a cipőben vannak. Beszélnek az asszonyokról, a tanítványokról, és mindenki másról úgy, mint hogyha ők abban nem lennének benne. Mint hogyha ők éppen nagyon jól látnának, és nagyon pontosan értenének.

    Ezért a negyedik gondolat így szól: Érdemes fölismernünk önmagunkkal kapcsolatosan a tudatlanok magabiztosságát, amelyben éppen azért próbálunk olyan magabiztosak lenni, hogy mi tudjuk, és látjuk, és értjük, mert tulajdonképpen ez egyáltalán nincs így, és el akarjuk kerülni a bizonytalanságot. A negyedik gondolat így szól: Talán ezekben a hetekben is milyen könnyen beszélünk másokról. Mennyire könnyű azt mondani, hogy „Jaj, az asszonyok! Nahát, a tanítványok! Meg még azok és ezek!” Mennyivel könnyebb ezt így tenni, és megpróbálni megspórolni azt, hogy egy sokkal tisztább tekintettel lássuk saját magunkat.

    Azután a következő, az ötödik gondolat. Jézus nekilát, és megmagyarázza, hogy az írásokban mi minden, és milyen értelemben szól őróla. De mi az itt, ami igazán érdekes lehet? Az, hogy miközben Jézus alaposan kifejti és megmagyarázza, ebből nem következett az, hogy a tanítványok fölismerték Jézust. Hiába magyarázta meg, mondta el töviről-hegyire, és hiába mondják utólag a tanítványok: „Nemde lángolt a szívünk, mikor kifejtette az írásokat.” Tehát nem csak egy egyszerű magyarázatról van szó, hanem a világosság meghirdetéséről. És ez sem elég ahhoz, hogy fölismerjék, hogy kivel beszélnek. Ezért tehát van nagyon sok olyan helyzet, hogy mondhatja akárki, és érthetjük, és értelmezhetjük, és magyarázhatjuk – tulajdonképpen az sem elég, hanem valami másra, vagy másra is szükség van.

    Itt hadd hozzam most egy élményemet. Cserhalmi Györggyel készült egy hosszú interjú. Ezt elolvastam a tegnapi nap, nagyon érdekes volt. A színészlegenda a következő kérdést kapta többek között, a kérdés így szólt: „Így utólag hogyan látja, hogy játszott-e olyan filmekben, amelyekre most már azt mondja, hogy nem, hát ez, ezek a filmek nem voltak, mondjuk a filmművészet csúcsai? Mondana esetleg három ilyet, amiről azt mondja utólag, hogy nem voltak túl jó filmek?” Azt mondja Cserhalmi György: „Hármat? Harmincat is tudnék.” A következő logikus kérdés, a magyarázat, az értelmezés, és menjünk csak tovább, így szólt: „Na, akkor nevezzen meg legalább hármat! Melyek ezek a filmek?” És itt történt meg az, hogy a művész elindult egy másik úton, mert a válasza így szólt: „Természetesen mondhatnék nem hármat, hanem harmincat, de nem fogom ezt tenni. Mégpedig azért, mert öregek vagyunk már, sérülékenyek, és sértődékenyek, és ezért nem mondok neveket. És azzal kapcsolatban sem mondok neveket, hogy mely filmek voltak csodásak, mert már öregek vagyunk, sértődékenyek, és sérülékenyek.”

    Ez mit jelent? Hogy a kérdező ment volna még tovább abba az irányba, hogy „Jó, és akkor ez hogy volt, és az hogy volt, és melyik film, és melyik értékes, és miért, és miért fontos, és miért igaz, és hogyan fejezte ki a korszakot…?” Cserhalmi György pedig azt mondja: „Én viszont embereket látok. Én látom ezeket a rendezőket, és látom a színésztársaimat is. Sőt, látom a nézőket is, akiknek lehet, hogy ezek a filmek valamikor sokat jelentettek. Ezért én őket kívánom továbbra is látni.” Ez az a gyönyörűség, ami mármost elmélyítheti a tanítványokban is azt, hogy mármost lassan megérkezzenek oda, hogy együtt legyenek Jézussal, és tényleg föl is ismerjék őt.

    Ezért az utolsó előtti, a hatodik gondolat. Egyszer csak, mikor Jézus megtöri a kenyeret, akkor megnyílik a szemük… De nem itt fejeződik be a mondat, vagy legalábbis a folytatás így van: „Megnyílt a szemük, és Jézus eltűnt előlük.” De érdekes ez! De közben, miközben megnyílt a szemük, valahogy az lenne a logikus, hogy megnyílt a szemük, és akkor már… Hát jön a folytatás! „Megnyílt a szemük, és Jézus eltűnt előlük.” Miért? Mert ha valakinek megnyílt a szeme, már nem kell, hogy lássa, azért, mert ott van a szemében, és ott van a tekintetében, mert ő már lát. És ha valaki lát, akkor már nem kell, hogy ott legyen, mert ő már látja.

    Most a szentmise folytatódik, tizenöt és húsz perc, és nektek a megszokott és megszentelt módon nem lesz lehetőségetek Jézussal találkozni, őt magatokhoz venni – a megszentelt és megszokott módon. Ez nem azt jelenti, hogy ne tudnánk vele találkozni. Mert ha valaki már látta őt, hát most is láthatja. Ha valaki már ízlelte őt, akkor az az íz itt van bennünk, és föl tudjuk idézni. Ha valaki már fogta őt, és érintette, hát akkor az érintés a tenyeredben van. Amikor Oloffson Placid a Gulagon látta, hogy emberek hogyan mennek tönkre abban, hogy nem élhetnek úgy, ahogyan emberhez méltó és jó lenne, akkor azt mondta többek között: „Mondd el, légy szíves, mi a kedvenc ételed!” Mert a kedvenc ételed íze bent kell, hogy legyen a szádban. És most légy szíves, azt is mondd el, hogyan főztétek otthon?!” Mert annak az illata is bent kell, hogy legyen az orrodban, a látványa a szemedben, az íze a szádban. Ezért nem csoda, hogy amikor megnyílik a szemük, már nem szorulnak arra rá, hogy Jézus ott legyen, abban a formában. Ez tehát a következő gondolat.

    É az utolsó, a záró gondolat: És aztán visszatérnek Jeruzsálembe. Jeruzsálembe két ok miatt is. Az egyik, mert ott támadt föl Jézus. A másik pedig: Nemcsak, hogy ott halt meg, és ott támadt föl, hanem azért, mert ott vannak a barátaik, a társaik, a tanítványok. Mit jelent ez? Hogy amikor ebben a belső utazásban megnyílik a szemünk, az ízlelésünk visszatér, amikor hallunk és látunk, és a tenyerünkben van az érintés, akkor egyszer csak fölismerjük azt, hogy van különbség aközött, hogy azt mondjuk – és régen ezt… Régen? Egy hónappal ezelőtt ki merte volna megkérdőjelezni, hogy előre kell menni?

    Kétség kívül fontos, hogy előre is menjünk. És nagyon-nagyon hálásak lehetünk mindenkinek, aki előre viszi az életet, nagyon hálásak vagyunk nekik. De ebben a történetben egy másik út is megnyílik. Ezt így mondja a szent író: „Visszatértek Jeruzsálembe.” Ez mit jelent? Hogy az életre nem mindig az a válasz, hogy előre. Néha az a válasz, hogy „a forráshoz”, „Istenhez”, „a föltámadáshoz”. Az élethez, ahol az fakad, és az néha nem ugyanaz, mint előre.

    Ezért a záró gondolat így szól: Ha megvan a tekintetünk, megvan az ízlelésünk, megvan a szaglásunk, megvan az érintésünk, ami itt van már nálunk. Akkor fölismerhetjük azt, hogy lehet, hogy egy egészen más útra vagyunk hivatalosak, egészen biztosan és konkrétan arra, ami az életre visz, másokat, meg minket.

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekNagyböjt 5. vasárnapja

    Napi Ima4 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    28

    https://youtu.be/ZGZipm-zvmw

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédek Érdemes a koronavírust jól kiismerni, és becsülniJn 9,1.6-9.13-17.34-38 - Nagyböjt 4. vasárnap

    Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    22

    „Érdemes a koronavírust jól kiismerni, és becsülni.”

    Természetesen sokat töprengtem azon, mit és hogyan is szóljak. Ahogy olvasom, és hallom a híradásokat, rendre megjelent ez a kép, hogy háborúban állunk. Ez nem egyszerűen csak egy harc, hanem háború, és mozgósítani kell magunkat, és mindent be kell vetnünk, és minden erőre szükségünk van, és harcolni, és küzdeni kell, és legyőzni az ellenséget. Kétségkívül, hogy érdemes küzdeni, hogy érdemes harcolni, hogy érdemes mindent bevetni, amire csak képesek vagyunk. De egy valamitől mégis csak éreztem magamban egy távolságot, ez pedig, hogy nem szeretném a haragot fölerősíteni magamban, a gyűlöletet, az indulatot. Nem akarnám ezeket táplálni magamban. Szeretnék küzdeni, szeretnék mindent megtenni, amit lehet, de a gyűlöletet, vagy a haragot, a megvetést, az indulatot nem akarom magamban erősíteni.

    Ezért arra gondoltam, amit azok beszélnek, akik a küzdelemben oly sokra vitték, hogyha szeretnénk eredményesek lenni, megküzdeni, ahogyan csak képesek vagyunk, akkor érdemes az ellenfelünket jól kiismerni, és őt becsülni. Akármilyen furcsán is hangozhat, de ebbe az irányba indultam el, és összeszedtem néhány pontban, természetesen egyszerű laikusként, hogy mit tud ez a vírus, hogy mit tud olyan ügyesen és hatékonyan, hogy most is róla beszélünk, hogy szinte mindenki róla beszél. Akkor valamit tudnia kell. Arra gondoltam, hogy lehetetlen, hogy ne legyünk nála ügyesebbek, ne legyünk nála okosabbak, hogy mi ne tudjuk azt, amit ez a vírus tud. Ezért aztán most mondanám egymás után ezeket az egyszerű ismérveket.

    Az első, már tulajdonképpen ezt a szót meg is neveztem, ez a vírus egyszerű, végtelenül egyszerű. Lehetséges, hogyha szeretnénk eredményesen megküzdeni, akkor érdemes nekünk is ezt az egyszerűséget megbecsülni, az egyszerűséget nagyra tartani. Mit értek ez alatt? Hogy itt vagyunk most egy annyira sajátos helyzetben, amiben még sosem voltunk. Minden alakul, és változik, és hogy már a vasárnapot sem tudjuk úgy megszentelni, ahogyan szoktuk. A szokásos módon Krisztussal most nem fogunk találkozni, de mégiscsak adatnak nagyon egyszerű lehetőségek, és végtelenül egyszerű formák arra, hogy ne legyünk Jézus nélkül. Nagyon egyszerű, végtelenül tiszta, és lecsiszolt formák, és lehetőségek arra, hogy az Isten útján járjunk, és egymással jót tegyünk. Hogy ez lehetséges. Nincs az a vírus, ami megakadályozna bennünket abban, hogy a magunk egyszerűségében rátaláljunk nagyon egyszerű magatartásformákra, amelyekben valódi élet van.

    Egy élményemet hadd osszam meg veletek. Látjátok, elkezdtem önkéntelenül is mosolyogni, mert hát, megéheztem. És ha megéheztem, hát fölhívtam a kedvenc pizzázómat, hogy hozzanak nekem valami finom vasárnapi ételt. Akkor megkaptam a finom pizzát, és arra gondoltam, hogy én nagyon szeretném, hogyha ez az étterem, amikor a világjárvány lecseng, hát akkor még lenne, és hogy nem menne tönkre ezek alatt a hónapok alatt, és arra jutottam, hogy adok egy kicsit több borravalót, sose lehet tudni, hátha azon is múlik. Ahogy nyújtottam a pénzt, akkor azt mondja nekem a fiatalember, aki átnyújtotta nekem az ebédemet: „Na, ennyit nem fogadok el, köszönöm szépen, csak annyit, amennyit szoktam.” Én vittem be a pizzát, és arra gondoltam, hogy ez az ember a reménység embere. Hogy micsoda végtelenül egyszerű gesztus egy ilyen helyzetben azt mondani: „Köszönöm, az a plusz pénz, nekem arra nincs szükségem.” És amikor valaki azt tudja mondani: „Köszönöm, elég lesz a szokásos.”, ebben az egyszerű emberi gesztusában ő a reménységet testesíti meg. És mentem, és mire beértem már a szobámba, hogy megegyem, egyszerűen jó kedvem lett tőle.

    Tehát az első gondolat, hogy érdemes most rátalálnunk a legegyszerűbb formákra, a legegyszerűbb lehetőségekre. A reménységet az is táplálhatja bennünk, hogy nincs az a vírus, ami kicsavarná a kezünkből azokat az egyszerű lehetőségeket, amelyek alapján jól bánhatunk egymással, és tehetünk egymásért, és magunkért.

    Aztán sose gondoltam volna, hogy ma délelőtt, ahogyan a televíziót néztem, hogy ma délelőtt megtanulok kezet mosni. Hát persze, azt se tudtam eddig, hogy nem tudok kezet mosni, de miután megnéztem ezt a műsort, kiderült, hogy nem tudok kezet mosni. Azt is megtanultam, hogy hat fortélya van a helyes kézmosásnak. És ezt most itt nem szeretném megmutatni nektek, mert ez mégis itt egy szentmise, és más dolgunk is van. De hogy miért hozom ezt ide? Tulajdonképpen egyfelől azt mondjuk, világjárvány, és joggal mondjuk ezt. Másfelől: „Moss kezet!” Hát nem csoda, hogyha ilyenkor nőhet bennünk a szorongás, és azt mondjuk: „Egy világjárvánnyal szemben a kézmosás?” És a szakértők azt mondják, hogy a kézmosás.

    Ezért, a záró gondolatom ehhez az első ponthoz, hogy rátalálni az egyszerűségre, mint erőforrásra, hogy mindaz, ami oly végtelenül egyszerűnek tűnik, lehet nagyon hatékony. És minden, ami annyira, szinte csak magától értetődő és hétköznapi, lehet a maga módján igencsak rendkívüli és speciálisan hatékony.

    Második gondolat. Ezek a vírusok, mondhatjuk, igencsak következetesek, teszik a dolgukat. Ezek a vírusok amit tudnak, na azt megcsinálják, végsőkig, következetesen. És hogy akkor most tovább szőjem a gondolatot a kézmosásról, és az egyéb egyszerű dolgainkról, az otthon maradásról, meg a szellőztetésről, és a többiről. Megint csak mondhatjuk: „Mit tehetne az egyes ember? Nem vagyunk sokkal inkább kiszolgáltatottak?” Miközben a realitás az, hogyha ezeket az egyszerű dolgokat következetesen, és sokan csináljuk, az nagyon eredményes. Következetesen, és sokan. És minél következetesebben, és minél többen csináljuk, annál hatékonyabb és eredményesebb. Hát nehogy már egy vírus következetesebb legyen, és hatékonyabb, mint az ember!

    Aztán a harmadik gondolat. Ezek a vírusok, hát, ha lehet így mondani: nagyon okosan, keresik a kapcsolatot. Igencsak keresik velünk a kapcsolatot, igencsak a maguk módján megtesznek mindent, hogy találkozzanak velünk, és kapcsolatban lehessenek velünk.

    Megint csak saját élmény, mert hogy mostanában inkább ilyesmi van mindenkinek, mint-sem közösségi vagy csoportos. Tehát így akkor a saját élményből. Azzal töltöttem például ma délelőtt több órát is, hogy az életemben átgondoltam, kik azok a hatvan fölötti személyek, akiket szeretek. Hogy tulajdonképpen nem találtam túl érdemlegesnek azt, hogy pusztán csak aggódjak, vagy esetleg szorongjak, hanem inkább magam elé képzeltem egymás után sok-sok időn keresztül azokat az idősebb testvéreimet, akiket ismerek, akiket szeretek, akik nekem fontosak, akarom, hogy éljenek. Akikkel kapcsolatban az volt bennem: „Na, egyiket-másikat föl is fogom hívni.” Hát, föl is hívtam egyikőjüket, másikójukat. Olyan kedves volt az egyik, miután én fölhívtam, akkor egy kis idő eltelt, visszahívott: „Feri, azt még elfelejtettem mondani, hogy…”

    Szóval, a következő gondolat így szól: Hát, ha a vírus is keresi a kapcsolatot, akkor mi is. Érdemes nagyon is megtalálni most a kapcsolattartásnak azokat a formáit és lehetőségeit, amelyek adatnak nekünk. Olyan, tulajdonképpen akármilyen furcsa is ez, de hogy olyan sok jó érzést tudunk adni, vagy szerezni, vagy elindítani mások életében. És igenis számít, hogy legyenek jó érzéseink is, hogy legyenek pozitív érzéseink, amelyekre vissza tudunk emlékezni, visszagondolni, és kapaszkodót találni bennük, és azt mondani: „De jó! A mai napomban is sok szép dolog volt.”

    Azután a következő. Kétség kívül ezek a vírusok nagyon ügyesen használják a környezetüket. Ahogyan mi ezt most megtanultuk, cseppfertőzéssel terjednek. Használják a levegőt, használják a vizet, a párát, a szelet; nagyon ügyesek. És hogy egyre-másra lehet sok élményünk arról, hogy manapság mi is milyen jól használjuk a természetes-, és az általunk kialakított kulturális környezetet, hogy a világhálót milyen sok jó dologra lehet használni. Éppen most csodálkozunk azt hiszem nap-nap után rá, hogy mennyivel hatékonyabban és ügyesebben tudjuk jóra használni azt, ami egyébként mindig is a kezünk ügyében volt.

    Azután, a következő, ez már az utolsó előtti gondolat. Ez így szól: Ezek a vírusok eléggé hasonlítanak egymásra. Azon kezdtem el töprengeni, még a készületnek a legelején: Tudok-e egyáltalán olyasmit mondani, ami mindenkinek szólhat? Arra jutottam, hogy nem, hogy nem hiszem, hogy tudnék. Egészen másképpen kellene beszélni az orvosnak, az egészségügyi dolgozóknak, a szociális munkásoknak, a bolti eladóknak, a benzinkúton élőknek (dolgozóknak – szerk.). Egészen másképpen kéne nekik beszélni, és másképp az idős bácsinak és néninek, és másképp a fiataloknak, és, és, és… Talán most még inkább igaz az, hogy nem is tudom, tudunk-e mindenkihez szólni. De mégis csak, ahogy aztán készülgettem, arra jutottam, hogy végül is meg kellene találnom azt a közös pontot, ami mindannyiunkat összeköt, amivel akár azt is mondhatnám, hogy egyformák vagyunk, de legalábbis hasonlók.

    És találtam egy ilyen pontot. Ez pedig, hogy kisebb-nagyobb mértékben szenvedünk. Na, lehet, hogy valaki ezt még nem nevezi szenvedésnek, és ez lehet igencsak reális, azt mondja: „Ó, hát ez még csak kellemetlenség, vagy inkább csak az együttérzés miatt fáj, de még az én személyes életemben nincsenek oly nagy megpróbáltatások, csak hát nem úgy mennek a dolgok, ahogy megszoktam.” Mások viszont igencsak nagyon szenvednek. Ezért főképpen hosszú távon, ha lesz közös pontunk, ami egyszerre hasonló is lesz, és össze is köt bennünket, az a szenvedés. Kisebb-nagyobb mértékben mindannyian szenvedni fogunk, vagy pedig van, aki már most is szenved.

    Mit érdemes tennünk a szenvedéssel? Az első gondolat így szól: Belefelejtkezhetek és beleragadhatok, és beleszűkülhetek abba, hogy azt mondjam, hogy én mi miatt szenvedek. Hogy a vírus miatt szenvedek. Nem biztos, hogy érdemes, és hogy az evangéliumra tegyek egy utalást, hiszen mi másra?, – nem valószínű, hogy érdemes ebben a beszűkültségben és vakságban maradni. Most leélni heteket, hónapokat, ki tudja mennyi időt úgy, hogy mi a vírus miatt szenvedünk. Hanem sokkal inkább érdemes fölemelni a tekintetünket, látni sokkal többet, és azt kérdezni magunktól: Hogyha szenvedek is, és a szenvedés kikerülhetetlen lesz, kiért akarok szenvedni, vagy kikért vállalom ezt a szenvedést?

    Ha otthon vagyok, és unatkozom, vagy otthon vagyok, és feszült vagyok, otthon vagyok és dühös vagyok, otthon vagyok, és stresszben vagyok, és azt mondom magamnak: „A vírus miatt van ez.” Nem tudom, hogy ettől jobb lesz-e. De ha otthon vagyok, és szenvedek, és azt mondom: „Na, ezt a szenvedést most azért csinálom még másfél hétig, vagy – ki tudja, milyen formában – két hónapig, azért csinálom, mert tudom mondani a neveket, és előttem vannak az arcok, akikért ezt csinálom. És van nagyon sok ismeretlen embertársam, akikért ezt csinálom.”

    Az első gondolat így szól ehhez az ötödik ponthoz, hogy nem biztos, hogy a vírus miatt érdemes szenvedni. Van nekünk jobb dolgunk is. Hogy akkor szenvedjünk egymásért, nevezzük meg, hogy kikért. Nem biztos, hogy valamiért érdemes ezt tenni, talán sokkal inkább valakiért, vagy valakikért. Egészen más jelentése és jelentősége lesz annak, amit manapság át fogunk élni. Amit még így is mondhatnék, hogy: Akkor tehát valamiért történik ez, vagy valakiért? Érdemesebb tehát nem a vírus miatt, hanem az embertársainkért. És akiknek még ez is ad valamiféle jelentést és jelentőséget: Hát, akár Istenért.

    Azután, hogy még itt befejezzem ezt az ötödik pontot, az sem mindegy, hogy mikor esetleg családban vagyunk együtt, ezt ti, akik hallgatjátok/nézitek, lehet, hogy jobban tudjátok. Úgy tudatosul-e bennetek ez a néhány hét vagy hónap, hogy „Mi egymás miatt szenvedünk most.”, vagy hogy egymásért. Mert kétség kívül, biztos lesz nagyon sok olyan pillanat, és helyzet, és konfliktus, hogy azt mondjuk, vagy azt gondoljuk: „Miattad szenvedek most. Ez most miattad olyan nehéz.” Mennyivel érdemesebb úgy tenni, hogy nem miattad szenvedek, hanem inkább érted. Olyan magatartásformákat előtérbe helyezni, amiben átélhetem azt, hogy na, ezt most azért csinálom, hogy az érted legyen, és nem pedig azt gondolni, hogy ez most miattad történik így.

    Végül, a záró gondolat. Mi az, amit ezek a vírusok olyan hatékonyan csinálnak? Élni akarnak, és elég következetesen és kitartóan mindent megtesznek azért, hogy létezzenek. Arra gondolok, hogy mi is élni akarunk, nagyon is élni akarunk. Hadd fogalmazzam meg most a vágyunkat egy kérdés formájában. Ha mi is élni akarunk, márpedig élni akarunk, és aggódunk másokért, mert szeretjük őket, és azt akarjuk, hogy ők is éljenek, és amikor van bennünk ez az erős vágy, egyáltalán nem akarunk ettől tágítani, és élni akarunk, akkor a kérdés így szól: „Hogyan éljük meg most ezeket a napokat? Az életünk minek, vagy kinek a kezében van?” Átélhetem úgy, hogy sajnos most olyan időket élünk, hogy az életünk egy vírus kezében van. De nem szeretném ezt így átélni. Mert az életem nem egy vírus kezében van, és nem sok vírus kezében van. Az életem Isten kezében van, és én helyezem a saját kezemmel az életemet oda, ahová akarom.

    Ez a vírus már mindenképpen az életünk része, és miközben kikerülhetetlenül, és megmásíthatatlanul sokféle formában az életünk része, a kérdés számomra mégis csak így szól: Azt mondom-e, hogy „Az életem most egy vírus kezében van.”, vagy azt mondom, hogy „Istenem, a kezedbe ajánlom a lelkemet.”? Mert az ember a saját életét oda ajánlja, ahova akarja. És talán nem nagyképűség a részemről azt mondani, hogy ez a vírus, mint akármilyen vírus, az életünk lényegét nem érinti. Ezért érdemes lehet föltenni azt a kérdést: „Hogyha most járvány van, mi alapján akarok élni?” Mert nagyon sok mindent nem tehetek meg, amit szeretnék, nagyon sokféleképpen most nem élhetek, ahogy szeretnék. De azt a kérdést föltehetem egy világjárvány közepén is, hogy mi alapján akarok élni. Amikor erre választ adok, hogy ez alapján akarok élni, ez a válasz valami olyasmi, ha eléggé a szív mélyéből fakad, amit a vírus nem érint. Mert ha valami alapján tudunk élni, akkor az vírussal együtt is van, meg vírus nélkül is van. Mert az valami olyan lényegi dolog, vagy valami olyan lényegi tartalom, amin a vírus nem fog. Ezért tehát, hogy befejezzem ezt a beszédet, ezért tehát az életemet nem adom a vírus kezébe, hanem azt mondom: „Istenem, a Te kezedbe ajánlom magam.”

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekNagyböjt 3. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    15

     

     

    Nem kívánok elmenni az elől a tény elől, ami abból fakadt, hogy körbe nézünk, és körülbelül egyharmad annyian vagyunk, mint szoktunk lenni. És ez így volt a fél tizenegyes misén is, és így volt a kilenc órai misén is. Úgyhogy engedjétek meg, hogy ehhez a helyzethez kapcsolódjak most, és ennek kapcsán igyekezzem az evangéliumot föltárni.

    Az első gondolat így szól, hogy arra a helyzetre, ami a koronavírus járvány kapcsán bennünket érint, a hitünkből kiindulva sokféle választ próbáltunk, és adtunk is. Most hogyha Európa, vagy világszinten nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy az egyik szélén a válaszadásnak azt látjuk, hogy a templomokat bezárták. A válaszadás másik része pedig az, ez inkább keletre érvényes, hogy legyen több mise, és akkor meg tudjuk valósítani azt, hogy egy szentmisén csak negyven ember, ötven, vagy hatvan ember van. De a kettő között mindenféle megoldások születtek, például olyan is, hogy nem zárjuk be a templomot, de nincsen szentmise, vagy istentisztelet, tehát be lehet jönni, de mégsem pont mi hívunk titeket arra, hogy sokan legyünk együtt, és esetleg megbetegedjünk.

    Tehát, a hitből kiindulva sokféle válaszadás lehetséges, de kétség kívül, mind a két végletben szerepel két alapvető szempont: az egyik, hogy vigyázzunk egymásra, és ez az evangéliumból is fakad, a másik pedig, hogy az Úr napját szenteljük meg. Mert ugyanis azokon a helyeken, ahol bezárták a templomokat, mindig, és természetszerűen hozzátették, hogy bár a templom be van zárva, de vasárnap az Úr napját sokféleképpen megszentelhetjük. Ez a két szempont mind a két megoldásban, és az összes többi megoldásban egyaránt szerepel: szenteljük meg az Úr napját, és vigyázzunk egymásra.

    Hogyha most innen megyek tovább, akkor a következőt mondhatjuk. Bíboros úr a következő rendelkezést adta ki a pénteki napon. Az egyházmegyében mindenkit fölment az alól, hogy az Úr napját az által szentelje meg, hogy vasárnap eljön a szentmisére. Mostantól kezdve tehát a szabad döntéseteken múlik az, hogy eljöttök-e vasárnap, vagy nem. Mert ha nem jöttök el vasárnap, akkor sem követtek el bűnt. Hogyan lehetséges ez? Hogyan értelmezzük ezt helyesen? Mi szerepel a tízparancsolatban? Az, hogy az Úr napját szenteld meg. Az egyház pedig ezt kidolgozta abban a formában, hogy az Úr napjának a megszentelésének egy igazán megszentelt, Jézusra egész nyilvánvalóan visszavezethető formája az Eucharisztia ünneplése. Ámde az egyház, a püspökök, vagy a pápa bármikor rendelkezhet úgy, a szeretet miatt, egymás életének a megbecsülése és óvása, és a teremtett világ féltése okán, hogy az Úr napja megszentelésének valamilyen más formáját választhatjuk, vagy esetleg fölszólít bennünket, hogy válasszuk.

    Tehát még egyszer szeretném kimondani, amikor a bíboros úr azt mondta, hogy „Mostantól kezdve hetekig, vagy hónapokig, ha nem jöttök vasárnap misére, nem követtek el bűnt.”, akkor ez nem valami önkényes magatartás a részéről, nem Isten törvényének valami emberi fölülírása, hanem éppen fordítva, annak az alkalmazása. Miért fontos ez? Azért, mert ha ennek a döntésnek a hátterét szeretnénk egy picit megérteni, nagyon egyszerűen érdemes tudnunk azt, honnan és hogyan döntjük el, hogy valami bűn-e, vagy nem. Három tényező együttes vizsgálatára van szükségünk. Mi a tett, mi történik, vagy mi a mulasztás? Mik a körülmények? És mi a szándék? Tehát, ha nem jövünk vasárnap misére, ha csak a tettet nézzük, mondhatnánk azt, hogy ez bűngyanús. Ámde hogyha a szándékunk a következő: szeretnénk főképpen a beteg, a krónikus beteg, az idős, a gyönge, a kiszolgáltatott testvéreink életét védeni, az evangéliumból természetszerűen fakadó módon, akkor a szándékunk az, hogy egymás életét tiszteljük és megbecsüljük, és védjük. A második szándékunk pedig az, hogy miközben ez a szándékunk, és emiatt nem jövünk vasárnap misére, az Úr napját meg akarjuk szentelni. Tehát a szándékunk továbbra is összhangban van a tízparancsolattal. Mik a körülmények? Egy világjárvány.

    Ezért tehát akkor harmadszor is hadd mondjam el, ha a következő vasárnap már nem lesztek itt, nem követtek el bűnt. De kétség kívül, a szándékunk egymás életének az óvása, és az Úr napjának a megszentelése. Ezért az Úr napja megszentelésének más formáit, lehetőségeit lesz érdemes kidolgoznunk addig, amíg a körülmények fönnállnak. Ennek egyik módja, hogy meddig, ezt nem tudom megmondani, de jövő vasárnaptól kezdve online közvetítés lesz a miséről. A palferi.hu honlapra ha fölmentek, akkor fél héttől ott élőben követhetitek a szentmisét, ami természetesen nem ugyanolyan, mintha itt lennénk, de a világ sem olyan, mint ahogyan megszoktuk.

    Azt mondta egy kedves ismerősöm: „Feri, a hitem csak valahogy túléli ezt a néhány hónapot, ha nem jövök a templomba. De a nagyobb kérdés, hogy a Panni néni túléli-e, meg a Pista bácsi.” És hogyha a Panni néninek, és a Pista bácsinak a túlélési esélye növekszik azzal, hogy mi lassabban fertőződünk meg, akkor érdemes így eljárni. Mert most ahogyan látjuk a tudomány felől ezt a témát, és lehet, hogy egy hét múlva sokkal okosabbak leszünk, de ahogyan most látjuk, azt mondhatjuk, az elsődleges cél, hogy ne betegedjünk meg, hogy ne fertőződjünk meg. És ez rendben is van így. De tudjuk, hogy a kockázat különbözőképpen ér bennünket. Nyolcvan százalékunkon át fog menni a betegség úgy, hogy szinte észre sem vesszük. De lesz egy húsz százalék, akivel ez nem így áll majd. És tudjuk, hogy körülbelül száz emberből három meg fog halni. És azt is elég jól látjuk már, hogy viszont nyolcvan év körül tíz emberből egy fog meghalni. Ezért tehát az idősek, a betegek, a gyöngék, a krónikus kiszolgáltatottságban élők életének a védelme okán érdemes látnunk a realitásokat. Az elsődleges cél tehát, hogy ne betegedjünk meg, és ne fertőzzünk meg másokat.

    De van egy másodlagos cél is. Ugyanis mondhatnánk azt, hogy a kocka már el van vetve. Ebből az adódik, hogy – Barabási Albert László hálózatkutató számításai szerint – egy éven belül a lakosságnak körülbelül ötven százaléka már átment a víruson, vagy (átment) a vírus rajta. Tehát a másodlagos cél a következő: próbáljunk meg minél lassabban megbetegedni, és minél később, elhúzni a járvány idejét, mégpedig azért, hogy az egyébként gyorsan nem bővülő orvosi kapacitások bírják az élet megmentésének a szolgálatát. Ugyanis előbb-utóbb a többségünk meg fog betegedni. Nem fogunk tudni nagyon gyorsan több lélegeztető gépet, és intenzíves ágyat létrehozni. De mi az, amire képesek vagyunk? Hogy időben kevesebben betegszünk meg. Ezért nem az orvosoknak kell majd dönteni életről és halálról. Ezért mi is döntünk a saját cselekvési szabadságunkban és autonómiánkban. Mert minél hosszabb időben húzódnak el a megbetegedések, annál inkább bírja az egészségügy, és annál inkább fogják olyanok (is) túlélni a járványt, akik orvosi beavatkozás révén tudják csak túlélni a járványt. Ezért tehát minden olyan óvintézkedés, ami arra vonatkozik, hogy ne legyünk sokan együtt, hogy ne fogjuk meg egymás kezét, hogy mossuk meg, ezek reálisak, értékesek, értelmesek, és valóban segítséget nyújtanak leginkább a kiszolgáltatottak számára.

    Nem tudom, hogy ezt hosszabban kell-e még mondani? Vagy már így is tulajdonképpen ez világos. Záró néhány mondatom. Azzal a reménységgel szeretnénk ezt a néhány hónapot eltölteni… Az a minimum, a néhány hónap, amíg fölfut a betegség. Megint érdemes realitásokban gondolkozni. Itt féléves, egyéves hullámokról van szó. Tehát érdemes abban a reménységben élnünk, hogy megteszünk mindent, ami azt a célt szolgálja, hogy egymás javára legyünk, és a hit megélésének olyan formáit válasszuk, amelyek nem fenyegetik az embertársainkat. A hitünk megélésének, vagy az Isten tiszteletének sokféle formáját választhatjuk. Jelenleg egy nagyon sajátos helyzetben vagyunk, amiben kimondható, hogy tényleg vannak olyan formák, amelyek jobban fenyegetnek másokat, és vannak olyanok, amelyek kevésbé. Ezzel együtt természetesen el kell ismernünk, hogy mindig is lesznek olyanok, akiknek nagyon fontos, hogy a templomba jöhessenek, hogy itt erősödhessenek meg. Ezért nagyon fontos lenne az, hogy fokozottan, és új módon is egymás rendelkezésére álljunk. Talán most nem első sorban a fizikai kapcsolat révén, hanem sokféle más módon.

    Megint egy kedves ismerősömet hadd idézzem. Hétfőn egy tizennyolc lakásos társasházban kifüggesztett egy kicsi papírt: ez és ez vagyok, itt lakom ezen az emeleten, ez az ajtó, ez a telefonszámom. Ha szükséged van arra, hogy segítsek neked vásárolni, hívjál föl. Képzeljétek el, hogy a tizennyolc lakásos társasházban, négy nap alatt, tehát hétfőn függesztette ki, péntek estéig nyolc lakásból érkezett telefonhívás, hogy „Én jó néven venném, ha valaki segítene. Mert már az is segítség, ha nem naponta kell lemennem vásárolni, hanem kétnaponta, vagy négynaponta, vagy kéthetente, mert már az is segítség.” És azt is meg lehet oldani, hogy fizikai kapcsolatba ne is kelljen kerülnünk. Tehát minden olyan apró lépés, ami látszólag egy hatalmas világjárvány szempontjából elhanyagolhatónak tűnik, valójában, ha sokan csináljuk, életeket ment. Ezért tehát érdemes nagyon is a reménység talaján állni, tudni azt, hogy az a kicsi, amit megtehetünk, azt érdemes megtenni, sőt, sok olyan kicsi lehetőség van, amit most lesz nagyon érdemes megtenni.

    Nézzétek el, természetesen nem magammal akarok példálózni, de én azt hiszem, a tegnapi napon csúcsot döntöttem a Viberezésben. Jól esett olyan emberekkel is szót váltani, és szót érteni, a világnak különböző pontjain, különböző földrészeken, és megerősödni abban, hogy lehet, hogy fizikailag csak egyen-ketten leszünk, egy család, vagy egy ember, de hogy közben egyébként nem vagyunk egyedül. Sem emberileg nem vagyunk egyedül, se Isten szempontjából nem vagyunk egyedül. Ezért tehát az egymás szolgálatának most nagyon aktuális, nagyon friss új lehetőségeit lesz érdemes kidolgozni, és azok is valódi segítséget fognak nyújtani, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy csepp a tengerben. Aztán a reménységünkben azt is őrizhetjük, hogy ahogy megteszünk mindent egymásért, hogy közben élhet bennünk az a kép, hogy majd fél év múlva, amikor majd biztonságosan ülünk megint itt – most a fél évet nem tudom, de mondjuk fél év múlva – hogy akkor mindenki itt van, aki most itt van.

    Le szeretném tehát zárni ezt a beszédet. Sok jó lehetőségünk van. Érdemes a realitások talaján állni, és a realitások talajából engedni, hogy szárba szökkenjen a hitünk, hogy erősödjön meg a reményünk, és a szeretetnek új, és kreatív lehetőségeire találjunk rá.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédek „Keljetek fel, és ne féljetek!”Mt 17,1-9 - Nagyböjt 2. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    08

    A tanítványok rémületükben a földre borultak, Jézus pedig odament hozzájuk, megérintette őket, és azt mondta nekik: „Keljetek föl, ne féljetek!” Erről szeretnék beszélni, mégpedig ennek a gyönyörű szép egymásra találásáról, hogy Jézus nem csak azt mondja „Ne féljetek!”, miközben a tanítványok rémültek, vagy rettegnek, hanem hogy kezd valamit a tanítványok félelmével. Mert odalép, mert megérinti őket, mert azt mondja: „Álljatok föl!” És aztán ebben az összefüggésben hangzik el az, hogy „Ne féljetek!” Tehát szó sincs róla, hogy Jézus messziről, távolságtartóan odaveti, hogy: „Mit féltek?” Nem erről van szó, hanem odamegy, fölemeli őket, és így mondja azt, hogy: „Ne féljetek!” Erről lenne tehát szó: a félelemről, és az arra adott válaszról.

    Az első. A félelem olyan természetes emberi érzésünk; a rémülettel, rettegéssel, vagy a szorongással és aggodalommal együtt, hogy keresztül-kasul szövi az életünket. Azért is választottam ezt a témát, mert valahogy most még közelebb került a klímaszorongás miatt, a vírusfertőzés miatt. Mit kezdjünk a félelemmel az evangélium alapján?

    Az első gondolat így szól: Mindenképpen érdemes megkülönböztetnünk azt, hogy a félelem reális-e, vagy nem, illetve, hogy a félelmünk mértéke reális-e, vagy nem. Ha most a gyerekekkel beszélgetnék, megkérdezném őket: Szerintetek Péter, Jakab és János, amikor ott hirtelen rémületükben a földre omlottak, a félelmük reális-e, vagy nem? Ez az első, és alapvető kérdés, az összes többi ebből következik. Ez most reális, vagy nem? Az olvasatomban a három tanítvány amikor látja, hogy megjelenik Mózes, megjelenik Illés, azután látják, hogy Jézus arca ragyog, a ruhája hófehér, na ezt még bírják. Még úgy ahogy, valahogy kezelik ezt a helyzetet, látszik is, hogy még Péter a cselekvőképességénél van, és még van benne annyi lélekjelenlét, és annyi kreativitás és aktivitás, hogy azt mondja: „Csinálunk három sátrat, jó lesz az nekünk.” De amikor az Isten szól az égből, az már sok nekik. Ezért azt gyanítom, ha most megtörténne velünk ennek csak a fele, lehet, hogy mi is félnénk. Ezért Péternek, Jakabnak és Jánosnak a félelmét reálisnak tekintem. Ez nem az ő belső világuknak az érzékenysége, vagy túlérzékenysége. Reálisnak tekintem. Tehát az első, hogy: Reális-e, vagy nem? És a mértéke reális-e, vagy nem?

    A második lépés az, hogy most akkor éppen a válasz tükrében, hogy reális-e vagy nem, mértéke reális-e, vagy nem, eldönthetjük, hogy a félelemmel kezdünk valamit, akkor befelé dolgozunk, vagy pedig a veszélyforrással kezdünk valamit, akkor pedig kifelé teszünk valamit. Egyáltalán nem mindegy, ráadásul természetesen az élet sokkal ágasabb-bogasabb, ezért sokszor lehetséges az, hogy egyszerre kell kezdenünk valamit a félelemmel idebent, és a veszélyforrással odakint.

    Például a kutatásokból jól tudjuk azt, hogyha a félelem egy bizonyos szintnél erőteljesebb, intenzívebb és tartósabb, akkor már a veszélyforrással nem tudunk hatékonyan megküzdeni. Tehát akkor valamit kell kezdenünk a félelemmel, mégpedig azért, hogy aztán a veszéllyel is hatékonyan tudjunk bánni. Másfelől viszont azt is tudjuk, hogyha elég jól szabályozzuk a szorongási szintünket, akkor az átlagosnál hatékonyabban tudunk megküzdeni a veszélyforrásokkal. Azt is mondhatnám, hogy amikor Jézus azt mondja: „Ne féljetek!”, de közben odalép és fölemel, és megölel, és létrejön a kapcsolat, akkor segítségére van a tanítványoknak abban, hogy a félelmüket tudják egy jó szinten tartani, és azután ebből valami hatékony cselekvés születhessék. Tehát a második gondolat így szól: Egyáltalán nem mindegy akkor, hogy melyik irányba megyünk, esetleg melyikkel kezdünk: a félelemmel, és azután pedig a veszélyforrással.

    Most elárulok nektek valamit. Ne mosolyogjatok ki nagyon, de néhány nappal ezelőtt arra jutottam, hogy nekem most már készülnöm kell a koronavírus járványra, és ezért hazafelé mentemben vásároltam két zacskó háztartási kekszet. Amikor megvettem ezt a két zacskó háztartási kekszet, először is nagyon jól esett. Azért esett jól, mert átéltem azt, hogy valamit tudok csinálni. Egészen világos, hogy a két zacskó háztartási keksz egy komoly, mondjuk karanténban nem lesz elegendő. De hogyha a két zacskó háztartási kekszet azért vettem meg, hogy a saját szorongásommal valamit kezdjek, és átélhessem azt, hogy tudok valamit csinálni, akár vehetek kekszet, vagy nem veszek kekszet, keveset vagy sokat, hogy egyáltalán tudok ezzel mit kezdeni. Nem vettem minden nap még két zacskót, nem, kettőt vettem abban az örömben, hogy ez biztos el fog fogyni, mert egyébként szeretem. Ezért nem vettem szalonnát, mert azt meg nem enném meg.

    Tehát a második, hogy érdemes lehet a szorongással, vagy a félelemmel valamit kezdeni azért, hogy úgy élhessük meg magunkat, hogy aztán hogyha valami baj, vagy nehézség van, akkor fogunk tudni vele valamit kezdeni. Az efféle cselekvés még akkor is értelmes, hogyha irracionális.

    Harmadik gondolat. a harmadik gondolat így szól: Ha a cselekvésünk félelemből fakad, akkor a félelemből fakadó cselekvésnek az egyik nehézsége és terhe pontosan az, hogy kimondva-kimondatlanul bennünk van az, hogy kudarcot is szenvedhetünk. És ez elég megterhelő, elég megterhelő úgy cselekedni, hogy átélem a félelmet, és a félelemnek része az abban való aggodalom, hogyha ezt teszem, vagy azt teszem, lehet, hogy nem lesz elég a veszély elhárítására. És ezt mindannyian átéljük, nem csak a koronavírussal kapcsolatban, a klímaszorongással összefüggésben is, és az életünknek sok területén, hogy cselekszünk a félelemből, de közben a félelmet fönntartja az, hogy ez vajon elegendő vagy nem.

    Mi az, amit ilyenkor érdemes tenni? Fönntartani a cselekvőképességet. Nem föltétlenül az a cél, hogy megpróbáljunk úgy cselekedni, hogy azzal minden veszélyforrást elhárítsunk, hiszen ez lehetetlen is, nincs is minden a kezünkben. De az cél, hogy a cselekvőképességünk birtokában maradjunk, és annak a tudata, hogy amire képes vagyok, megteszem, vagy meg tudom tenni, az fönnmaradjon.

    Milyen érdekes, amikor Jézus odamegy a rettegő tanítványokhoz, egyszerre mondja nekik azt, hogy „Ne féljetek!”, de közben azt mondja: „Gyertek, álljatok föl!” Szerintem ez nem véletlen, mert az is lehetséges volna, hogy leül oda melléjük, és akkor beszélgetnek. Azt mondta: „Gyertek, álljatok föl!” Hogy a tanítványok ott és akkor, ebben a rettegésben átélhessék, hogy urai a saját testüknek, hogy föl tudnak állni, hogy a talpukra tudnak állni, hogy tudnak változtatni azon a helyzeten és testi állapoton, ami a rémület kifejezése.

    Bizonyára ti is olvassátok a híreket, hogy sokan a szorongástól indítva rengeteg sok mindent vásárolnak. Az egyik ilyen hír az, hogy egy országban, teljesen mindegy, hogy melyikben, összeverekedtek a WC papíron. Ez a történet jól mutatja azt, hogy mennyire érdemes a félelemmel és a szorongással hatékonyan bánni, hogy azután megfelelő módon tudjunk cselekedni. Ugyanis, ha összeverekszünk a WC papírért, az azt jelenti, hogy előtte a félelemmel nem bántunk hatékonyan. Ahogy a félelem ellenőrizetlen, kontrollálatlan módon birtokba vett bennünket, megjelent a harag. Mégpedig azért, mert tudjuk, hogy nem biztos, hogy eredményes lesz a cselekvés, és a haragból már csak egy lépés az agresszió.

    Ha ránézünk Krisztusra a kereszten, az Ő történetét is leírhatjuk ennek a gondolatmenetnek a nyomán. Kétezer évvel ezelőtt megjelenik a félelem a főpapokban, az írástudókban, a nép véneiben, a farizeusokban, és azt mondják: „Hoz valami újat, botrányos, fölkavarja a rendet. Nem tudjuk kézben tartani, nem tudjuk kontrollálni. Azt csinál, amit akar. Egyre több a követője. Kicsúsznak az események a kezünk közül.” Megnövekszik a félelem, de a félelemmel nem kezdenek hatékonyan valamit, hanem átfordul haragba, indulatba, gyűlöletbe, majd pedig agresszióba.

    Ezért tehát milyen szépséges is az, hogy Jézus elkezdi a tanítványokat tanítani arra, hogy ők vegyék kézbe a félelmüket. Hogyha föl tudnak állni, álljanak föl. Ha el tudunk indulni, induljunk el, hogy megtegyük azt, amit érdemes megtenni, és nem azt, amit a félelem diktál bennünk.

    Következő gondolat, ez a negyedik. Ezért tehát szükséges megküzdenünk azzal a teherrel, hogy a cselekvésünk lehet, hogy nem lesz eredményes. Ez egy külön teher, amivel külön szükséges megküzdenünk. Hogy képes vagyok aktívnak és cselekvőképesnek, autonómnak maradni akkor is, ha tudom – és ez növeli a félelmemet – hogy lehet, hogy a cselekvésem nem lesz kielégítővagy hatékony. És hogy amit nagyon érdemes ilyenkor tudatosítanunk, hogy amit az ember meg tud tenni, azt érdemes, hogy megtegye. Olyan érdekes, hogy pont azok, amikor a többség fél, és már csak retteg, vagy csak menekül, vagy átfordul az agresszióba, látjuk, hogy még mindig vannak és maradnak olyanok, akik kreatívan és hatékonyan cselekednek. És ez így lehet a klímaszorongással kapcsolatban, a koronavírust illetően is.

    Tehát a negyedik: Kimondani magunk előtt azt, hogy akkor is érdemes cselekednünk, ha azt a félelmet reálisnak tartjuk, hogy a cselekvésünk nem száz százalékig biztosítja a hatékony föllépést, és az eredményességet a veszélyforrással szemben, hogy cselekednünk akkor is érdemes.

    Következő gondolat. Hogy a szorongás, ami ennek kapcsán meg szokott jelenni bennünk, azzal a tartalommal is bír, hogy elkezdjük megkérdőjelezni a saját képességeinket. „Akkor egyáltalán alkalmas vagyok itt bármit tenni? Egyáltalán fogok tudni hatékony lenni?” Amikor Péter azt mondja: „Csináljuk a három sátrat.”, na ott még a képességei birtokában van. Azt mondja: „Na, ezt meg tudom csinálni.” De amikor szól az Úr, és ő megretten, akkor ott már… Akkor történik az, amikor Péter azt mondja Jézusnak: „Jézus, menj el tőlem! Szerintem hagyjuk ezt a kapcsolatot, mert én sosem leszek olyan, mint te, vagy sosem leszek olyan, amilyennek én azt gondolom, hogy te akarod, hogy én legyek. Ne, hagyjuk ezt, Uram! Hagyjuk, minket más fából faragtak!”

    Ezért az ötödik gondolat így szól, hogy érdemes visszatalálnunk oda, hogy vannak képességeink. És nem leértékelni a képességeinket, hanem megbecsülni. Amit tudunk, azt megbecsülni, azt csinálni, és átélni a hatékonyságunkat, hogy arra képesek vagyunk, és azt meg tudjuk tenni.

    Amikor rettegve ott fekszik a három tanítvány, mondhatjuk azt, hogy hát nem egy nagy beavatkozás odamenni, és azt mondani: „Gyertek, keljetek föl, ne féljetek!” És milyen érdekes ez a látszólag elhanyagolható cselekvés, mégis lényegi módon hat a kettejük, hármójuk, négyük kapcsolatára. Az nem egy felesleges apró momentum, hanem az evangéliumnak egy lényegi eleme.

    Ez tehát az ötödik gondolat, és az idős testvéreim jutottak eszembe. Lehet, hogy nektek is van olyan édesanyátok valahol, vidéken, messze, akihez ha elmentek, akkor látjátok, hogy hiába kilencven, vagy kilencvenöt éves, mert ő már kapál. Meg azt mondja: „Most jó a föld, most kell ásni, mert most nem száraz.” És ti mentek majd Húsvétkor, és azt mondjátok anyunak, apunak, aki kilencven, vagy kilencvenöt, hogy „Apa, most már hagyd abba! Édesanya, már tedd le azt a kapát, vagy azt az ásót!” És akkor a szüleink, vagy nagyszüleink azt szokták mondani: „Jaj, kicsim! Hát addig élek, amíg kapálok.” És a szüleink ezt nagyon jól érzékelik. Vagyis nem, hogy nem becsülik le azt a keveset, amit meg tudnak tenni, hanem éppenséggel fölértékelik azt a keveset, amit tudnak tenni. És mert fölértékelik, és csinálják, átélik a saját hatékonyságukat, és érdekes módon, még van is kedvük élni. Ahhoz, hogy eljussanak oda, hogy van kedvük élni, és örömmel fogadnak minket, például arra van szükség, hogy kapáljanak, ha tudnak, és ássanak, ha képesek rá, és hogy ezt meg is becsüljék.

    Hatodik, utolsó előtti gondolat. A szorongás abba az irányba szokott még fejlődni bennünk, hogy nem csak a képességeinket vonjuk kétségbe, hanem azt is, hogy kik is vagyunk mi valójában, és elkezdünk azon aggódni: „Sose leszek olyan, mint amilyennek szeretnéd, Uram. Sose leszek olyan, mint amiről azt gondolom, hogy Te azt várod, hogy én legyek.” És ez megjelenik Péterben, Jakabban és Jánosban. Tulajdonképpen ez a fajta szorongás megjelenik a keresztény emberben. Hát keresztény emberként ki az, aki odaáll az Úr elé, és azt mondja: „Uram, pont olyan vagyok, mint ahogy gondoltad.” Hát az a normális, ha időnként megjelenik bennünk némi szorongás, hogy: „Uram, én lehet, hogy sose leszek olyan, mint amilyennek gondoltad.” És mi az, ami segít bennünket ilyenkor fölkeni a földről? Az, ahogyan látjuk, hogy Jézus, mikor a tanítványok nem olyanok, mint amilyennek… akkor ő odajön, és azt mondja: „Gyertek, ne féljetek, keljetek föl! Mert ti kiválasztottak vagytok.”

    Mi az, ami megerősíti a tanítványokat, miközben átéljük az alkalmatlanságunkat? Az, hogy Isten ránk néz, és azt mondja: „De én téged kiválasztottalak, kiválasztottalak.” A kiválasztottságnak a tudata oldja a szorongást. De itt lenne egy zárójel. Nagyon sokan a kiválasztottság tudatát arra használják, hogy oldják a szorongásukat, nem pedig arra, hogy a küldetésüket beteljesítsék. Milyen sokan vannak, akik: „Én katolikus vagyok, én keresztény vagyok.” A sort nem is folytatom. A kiválasztottság tudata nem a küldetést segíti, hanem csak a szorongást oldja. Amikor Jézus meghív bennünket, és azt mondja: „Legyél a tanítványom! Te mától kezdve Péter vagy, egy kőszikla.”, akkor küldetést ad. De tudja azt is, hogyha bele tudunk simulni ebbe a küldetésbe, az tudja tompítani és megszüntetni azt a félelmet, hogy: „Uram, sosem leszek olyan, mint amilyennek Te elgondolnál engem.”

    És végül az utolsó, hetedik pont, hogy aztán elmenjünk a történések mélyére. És aztán a félelem belefordulhat a halálfélelembe, mint ahogy bele is fordul. A halálfélelem egyrészt egészen meg tudja kötözni a lelket. Ezért volt fontos az előtte lévő hat pont. De ha a halálfélelem megjelenik bármelyikünkben, annak mindig van egy része, amely határozottan az életre vonatkozik, és nem a halálra. A halálfélelemnek van egy része, ami abból áll, hogy azt mondom, azon rémülök meg, hogy: „Mi lesz velem, ha te nem leszel? Mi lesz velem, hogyha te meghalsz? Mi lesz velem, hogyha nagyon fáj? Mi lesz velem, ha nagyon fogok szenvedni? Mi lesz velem, ha magányos leszek? Mi lesz velem, ha nem segít nekem senki?” A halálfélelemnek ez a része az életre vonatkozik. Ezért ha valaki meg akar küzdeni a halálfélelemmel, vagy segíteni akarunk valakinek, hogy megküzdjék a halálfélelemmel, nem érdemes neki azt mondani, hogy: „Ez butaság. Csacsiság.” Mert nem az. Ámde segíthetünk a halálfélelemnek azzal a részével szembenézni, és azt kézbe venni, ami az életre vonatkozik.

    A záró gondolat így szól: Mi Jézusnak a válasza a rettegésre vagy a halálfélelemre? Az, hogy odajön hozzánk, hogy megfog bennünket, vagy átölel bennünket, vagy fölemel minket, vagy megfogja a kezünket, és azt mondja: „Gyere, állj föl! Menjünk együtt, és ne félj!” Ezért végül a kereszténység válasza bennünk a félelemre az, hogy engedem, hogy Jézus közel jöjjön, megérintsen, hogy megöleljen, hogy azt mondja: „Gyere velem! Gyere, állj föl, és csináljunk valamit együtt!” Ez Jézus válasza a félelemre, amely válaszba mi belesimulhatunk.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekMt 4,1-11 - Nagyböjt 1. vasárnapja

    Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    01

    Örülök, hogy itt lehetek. Nem esett jól nekem a múlt vasárnap este, hogy nem tudtunk együtt lenni. De most itt vagyok, és amennyire a hangom engedi, próbálom érthetően, hallhatóan mondani a szót.

    A megkísértés-történet kapcsán szeretném azt hangsúlyozni, hogy a megkísértés, miközben kétség kívül a szentírás tanúsága szerint is megvannak a kitüntetett pillanatok benne, az a helyet, amikor egyszer csak megszólíttatunk, és „Na!” Hogy miközben ezek kétség kívül nagyon világos, nagyon erőteljes pillanatok és helyzetek tudnak lenni, aközben a kísértés lényegileg egy folyamat. Ezért a kísértésről annak a folyamat jellegében szeretnék beszélni, amely folyamatban aztán kétség kívül meg szoktak jelenni azok a nagyon kritikus pillanatok és helyzetek. A másik pedig, hogy szívesen beszélünk a kísértésről, vagy kísérthetőségről tematikusan. Vagyis azt mondjuk, kinek a pénz, kinek az élvezet, kinek a hatalom, a másiknak a hírnév, és így tovább. Ezt sem szeretném most. Nem témák szerint szeretnék veletek együtt gondolkodni most, hanem az ember felől. Az ember felől, a személy felől, aki átél valamiféle folyamatot, és ezáltal megnevezhető az, hogy hogyan válunk kísérthetővé, és ez aztán egy folyamatban hogyan érkezhet el addig a pillanatig, amely pillanatot, ha mindig csak a pillanatot nézzük, akkor a többségünk szét fogja tárni a karját, és azt mondja: „Hát, ott már nem sok esélyem volt.” És lehet, hogy ez így reális. Ezért ne a pillanatot nézzük, ne a témát nézzük, hanem a folyamatot és a személyt.

    Összeírtam egy pár gondolatot, hát, kilencet. De nem azért, hogy bepótoljam a múlt vasárnapot, szó sem lehet róla. Nem akarom ezt nagyon árnyaltan mondani, hanem szinte csak megnevezgetni. Éppen azért, mert lehet, hogy rád pont egy tizedik lesz jellemző, amit én úgysem tudhatok. Tehát, akkor elkezdek beszélni.

    Az első. Kísérthetővé válhatunk akkor, hogyha nagy szeretethiányaink vannak, akármit is jelent most ez, hogy szeretethiány. Mert aki azt éli át, hogy őt nem szeretik eléggé, vagy nem szeretik elég jól, vagy nem szeretik elég intenzíven, az bőven elég, hogy te ezt gondolod. Azt mondja a szakirodalom, hogy megjelenhet bennünk a szeretet utáni sóvárgás és mohóság. Amikor a szeretetre, mint a legnagyobb értékre úgy tekintünk, és úgy éljük meg, hogy engem nem szeretnek eléggé, nem szeretnek elég jól, hogy én itt nagyon erős vágyakat élek át, és ez nem töltődik be, az azt jelenti, hogy a lelkem kísérthetővé vált.

    És mindegyik gondolatnál szeretnék egy-egy kapaszkodót is mondani, hogy ne csak megnevezzük, hogy hogyan válhatunk kísérthetővé, hanem mibe kapaszkodhatunk akkor. Mindegyikünk, amikor ez lehet, hogy egy időszak, lehet, hogy valaki lelkének pont ez a sérülése, hogy „Amióta az eszemet tudom, amióta a testemet érzem, valahogy ez a benyomásom, hogy nem szeretnek eléggé, nem szeretnek igazán. Akárki is szeretett, valahogy nem elég az nekem.” A kapaszkodónk az lehet, hogy most már felnőttek vagyunk, és a kísérthetőségnek pont az egyik nehéz pontja az, hogy elkezdjük mástól várni, hogy ő csináljon valamit, de ő aztán csinálja is, és amikor jön valaki, és fölajánlkozik, hogy majd ő szeret minket, ez már lehet, hogy egy következő lépés a megkísértés-történetünkben. Ezért, ha szeretnénk talpon maradni, akkor érdemes elsajátítani azt, hogy miközben lehet, hogy egy életen keresztül küzdünk azzal, hogy valahogy nem szeretnek eléggé, és annyira vágyunk rá, hogy egy kicsit szeressenek, hogy hogyan tudunk magunkról gondoskodni, hogy hogyan vagyunk képesek a saját szükségleteinkkel törődni. Mert ez nagy segítséget jelent. Ennyit akarok majd egy-egy pontról, nem akarom hosszabban mondani. Úgyis, ami nektek fontos, úgyis az megy bennetek tovább.

    Második. Amikor valaki azt éli át, hogy őbenne mindig oly sok hiány van. Hogy ez is hiányzik, és az is hiányzik, és főképpen, hogyha a lelkem abban a folyamatban ágyazódik meg, hogy újból és újból mindig a hiányaim alapján élem át a napjaimat, hogy „Most ez sincs, és de kéne. És akkor az sincs, és az is de hiányzik.” Szóval: hiány, és hiány, és hiány. Miért válunk sebezhetővé és kísérthetővé? Azért, mert a hiányaink végtelenek. Ezért aki nagyon a hiányról hiányra éli át a napjait, ő tulajdonképpen éppen ezért állandóan sebezhető és kísérthető.

    Ez ahhoz hasonlít, hogy most már a kapaszkodó részét mondjam, hogy vannak olyan társkapcsolatban élők, akik elmondják, hogy rengeteg problémájuk van, és tényleg így van. És minden kapcsolatban sok probléma van. Most nekiállhatunk a problémákat megoldani. Az szokott a tapasztalat lenni, hogy még több probléma lesz. Ezért, miközben a megoldható problémákat érdemes megoldani, aközben akik igazán úgy tudnak élni, ahogy az nekik is, meg másoknak jó, ők azt csinálják, hogy egy idő után nem a problémáikat akarják megoldani, hanem megtanulni szeretetben együtt élni úgy, hogy a problémák maradnak. Különben meg akarhatunk oldani minden problémát, és előbb-utóbb a férj vagy a feleség megy.

    Tehát a második, hogy mindig és folyton-folyvást lesznek hiányaink, amelyek betölthetetlenek. Ezért érdemes megkapaszkodni abban, hogy bizonyos hiányokkal is egész jól el lehet élni. Sőt, néha egész pompásan (el) lehet élni. És ahogyan a férj és a feleség nem old meg minden problémát, mégis reálisan mondhatják azt, hogy tulajdonképpen szeretünk együtt lenni. Néha kibírhatatlan, de attól még…

    Harmadik gondolat. Nagyon kísérthetővé tesz bennünket az, ha folyamatos stresszben élünk. Ha a folyamatos stresszben való életünk állandósul, megjelenik a kimerültség, vagy a kiégés, akkor két dolog föl fogja ütni a fejét. Először az, hogy elkezdünk a függőségeinkből rövid távon egyensúlyokat létrehozni. Ugyanis amikor fáradtak vagyunk, és kimerültek, és kizsigereltek, akkor a függőségek nagy lehetőséget jelentenek, hogy gyorsan és rövid távon, valami picike kis energiához, vagy élvezethez jussunk. És amikor a függőségeinknél vagyunk, akkor már a kísértéseinknél is vagyunk. Ennél talán még egy nehezebb helyzet, hogy amikor állandósul a stressz, majd a kimerültség és a kiégettség, akkor majdnem mindegyikünknél – mert hiszen már feszültek vagyunk és lestrapáltak, idegesek, és nem is akarom folytatni, ingerlékenyek – ilyenkor néha az a benyomásunk, hogy most már muszáj, hogy valami jó is legyen. És megjelennek a szélsőséges magatartásformák, akár erkölcsi értelemben is.

    Tehát a harmadik gondolat: amikor állandósul a stressz, a feszültség, és aztán nem akarom végig mondani a sort, kiégés, és kimerültség… Mi a kapaszkodónk? Hogy elkezdjünk rendszeresen önmagunkért cselekedni. Nem alkalomszerűen, nem tűzoltás-szerűen, hanem minden nap, és minden héten, és minden hónap, és minden év, alaposan és rendszeresen. Akár azt is mondhatnám, hogy elkezdhetjük magunkat beírni a naptárunkba.

    Következő gondolat. Hogy egy egész más felől beszéljek a kísérthetőségről; a bántalmazott személyek általában kísérthetőbbek. Még pedig azért, mert a gyerekkori bántalmazásnak a lenyomata egy életen keresztül ott van az emberi lélekben. És ha elolvassuk azoknak az életrajzát a diktátoroktól kezdve az erősen autoriter személyiségekig, azt látjuk, hogy majdnem mindegyiknél közös vonás a gyerekkori fizikai, és egyéb, sokszor súlyos bántalmazás. És amikor valaki gyerekkorában sok bántalmazást szenvedett el, akkor neki valahogyan reagálnia kellett erre, és nem egyszer érzéketlenséggel, vagy kegyetlenséggel, vagy részvétlenséggel, az együttérzés hiányával, vagy megkeményedéssel reagált a lelke.

    Ezért, ha a kísértés ellen lehetne valamit mondani, azt mondanám, ne bántsuk a gyerekeinket. Mert ha a gyerekeinket bántalmazzuk, akkor nem sok minden marad más nekik, mint hogy megkeményedjenek. És a megkeményedett ember, pff, máris abban a folyamatban van, amiben kísérthetővé válik.

    A következő gondolat. Kísérthetővé válunk az által is, hogyha komoly igazságtalanságokat szenvedünk el. Mert mindenki, aki úgy éli, és úgy hordozza a lelkében, hogy „Velem nagyon piszok dolgokat tettek, nagyon méltánytalan volt, nagyon igazságtalan, és nem szolgáltam rá.”, az emberi lélek gyakorta úgy működik, hogy azt mondja: „Na, akkor viszont megengedhetem magamnak azt, hogy…” Egyszer csak fölerősödik bennem az, hogy „Te így? Na, akkor én is úgy. Szemet szemért, fogat fogért.” Rombolóvá tud bennünk lenni az ösztönös igazságérzet, kísérthetővé válik az a személy, akivel szemben sok igazságtalanságot követtek el. Mégpedig azért, hogy ő abból valamilyen módon, valakiknek visszaadjon. Egészen fájdalmas, hogyha olyanoknak is ad vissza, akik egyébként őt sosem bántották. De az ösztönös igazságérzet nem egy pihepuha, finom működésmód. Ezért mi az, ami segíthet? Annak a tudatosítása, hogy mindig van lehetőség arra, hogy másképpen cselekedünk. Hogy senki kívülről nem mondja meg, hogy azt csak így lehet, vagy csak úgy. És ha úgy döntök, akkor nem adom vissza.

    Hát, szerbusz! Következő gondolat. Amikor valamilyen oknál fogva beszűkülten élünk, az nagyon kísérthetővé tesz minket. Hadd utaljak most vissza az eredeti történetünkre. Negyven nap és negyven éjjel, és szép lassan egyre nagyobb lesz az éhség. És ahogy a folyamatban egyre nagyobb lesz az éhség, egyre nagyobb a veszélye annak, hogy már szinte semmire ne gondoljunk, csak a kenyérre. A beszűkültség sokféleképpen jöhet létre. Beszűkült lehetek az által, hogy énközpontú vagyok. Beszűkült lehetek az által, hogy nem találom az életem értelmét, nem tudom megmondani, hogy mi az, amiért igazán hajlandó vagyok bizonyos dolgokról lemondani, vagy bizonyos személyekért akár szenvedni, vagy áldozatot vállalni. Ha beszűkültem, és nem tudom megmondani, hogy mi az életem értelme, akkor nagyobb valószínűséggel fogok csapongani, ide-oda nyúlni, és kapkodni, hogy valamiben talán csak meglátok, csak megérzek, csak megélek valamit.

    Beszűkültség lehet az is, hogy valaki valami fájdalomba, sebébe, sérelmébe bezáródik. Az énközpontúság, az élet értelmének az elvesztése, a sebzettségbe való bezártság, mint a lélek folyamatai, nagyon kísérthetővé tesznek bennünket, mert ki se látunk belőlük. És amikor jön a kísértő, és mond valamit, nekünk semmi nem jut eszünkbe. Mi az, ami segít? Hogy fölemeljük a tekintetünket. Újból és újból fölemeljük a tekintetünket, hogy magába ne szippantson valami minket beszűkítő tapasztalás. Az élet sokkal több, mint az élettapasztalataink.

    Következő gondolat. Kísérthetővé tesz bennünket a romboló környezet. A romboló szakmai környezet, a romboló emberi környezet, a romboló vallásos környezet akár. A romboló környezet kísérthetővé tesz, mégpedig azért, mert az is hosszú távon hat ránk, és észrevétlenül is megtörténik az átcímkézés. Az átcímkézés azt jelenti, hogy egy romboló környezetben értékeket értéktelennek mutatnak már be, és értéktelen dolgokra pedig ráteszik a címkét, hogy az értékes. Tehát például a szolgalelkűség egy romboló környezetben lojalitás lesz. Akkor már föl se tűnik, hogy itt valamiféle kísértést szenvednénk, azért, mert átkeretezés, és átcímkézés történik. Vagy pedig amikor valaki autonóm, és kreatív, akkor arra rákerül egy másik címke, hogy destruktív, hogy rombol. A romboló szakmai-, vagy emberi környezet azért tesz kísérthetővé, mert összezavarodunk abban, hogy mi a jó és mi a rossz, hogy mi fekete, és mi fehér. És ha túl sokáig cserélik ki a címkét a kabátokon és a ruhákon, előbb-utóbb elhisszük, hogy az a fehér, és az meg a fekete.

    Azután pedig, ezt akartam utoljára hagyni, hogy azok a személyek, akik azt élik át, hogy számukra a jót tenni nem öröm. Lehetséges, hogy valaki egész életén keresztül azon küzd, hogy amikor tesz valami jót, az nem okoz neki örömöt. Az is lehetséges, hogy csak a fáradtság, a kimerültség, a kiégés, vagy bármi miatt időszakosan, mikor tudom, hogy az a jó, és csinálom a jót, nem okoz semmiféle örömöt. És mikor ez kezd állandósulni, hogy a jó nem okoz örömöt, akkor a kísértés egyszer csak megjelenik, és azt mondja: „Látod, hogy nem okoz örömöt? Én viszont ajánlok egy kis élvezetet. Na, melyik? Az örömtelenség, vagy az élvezet?”

    Ezért az utolsó gondolat így szól: Kísérthetővé válunk az által, hogyha a jó nem okoz örömöt. És mi a kapaszkodó ilyenkor? Hogy egészen pontosan tudjuk, és ragaszkodunk ahhoz, hogy mi a jó. És hogyha nem okozna örömöt, akkor csináljuk anélkül. Nem kell azt mondani, hogy nagyon örülök neki. Mert miért kéne azt mondani? Mondhatnám azt, hogy bárcsak örülnék neki. Nem örülök neki, de akkor is így fogom csinálni.

    Hogy egy záró képhez eljussak, a szőlő jutott eszembe. Most már lassan el lehet kezdeni a szőlővel kapcsolatos munkákat. Hogy ez mit jelent? Hogy ott van a szőlő, az nem negyven napig van kinn a pusztában, az élethosszig ott van. És a szőlő kapaszkodik a köves talajba, a homokosba, a sziklába, a nehézbe. Mondhatjuk azt, hogy: „Hát, nem akkora öröm ez itt neki.” És mégis, nem keseredik meg. Ezért, ha van valami, amit nem vehetünk ki abból a belső munkából, hogy egy folyamatban a személyiségünkön hogyan érdemes dolgozni az által, hogy az a remény éltet bennünket, hogy ne legyünk kísérthetők amennyire rajtunk múlik, hogy megelőzzünk nagyon sok mindent, és stratégiai döntéseket hozzunk, annak az egyik kulcsa a szenvedéshez fűződő viszonyunk. Mert aki meg akar úszni minden szenvedést, egyértelműen nagyon kiszolgáltatott, és kísérthető lesz. Ezért a szőlő ott van, viszi a nap hevét egy életen keresztül. Lehet, hogy nem olyan kellemes neki, és mégis, nem keseredik meg. Ezért, hogyha megtesszük azt, ami rajtunk múlik, és bízunk abban, aki megteszi azt, ami már nem rajtunk múlik, hogy akkor egy-egy ünnepi pillanatban, egy-egy folyamatnak egy-egy kitüntetett pillanatában, elkezdhetjük ünnepelni azt, hogy az élet milyen édes tud lenni. De az által lesz édes, hogy a szenvedésben nem keseredtünk meg.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekMt 5,17-37 - Évközi 6. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    16

     

     

    „Ha csak az igazságotok, az igaz voltotok nem múlja felül az írástudók és farizeusok igazságát és igaz voltát, akkor szinte nem is sejtettetek még meg valamit valóban, komolyan az Isten országából.” És aztán Pál apostol pedig arról beszél, hogy Isten bölcsessége nem az evilági emberként gondolkozó embernek a bölcsessége, ami sokak számára szinte olyan, mintha teljesen rejtve maradna. És mert rejtve marad ez az igazság, vagy ez a bölcsesség, akár még az Isten Fiát is képesek megölni, és a keresztre száműzni.

    Arról szeretnék tehát beszélni, mi ez az igazság, vagy az az igaz volta az embernek, ami felülmúlja az írástudók, és törvénytudók, és törvénymagyarázók törvényeit, igazságát és szempontjait. Mi is ez az elrejtett bölcsesség, ami a természete szerint nem azért elrejtett, mert Isten el akarja rejteni, hanem azért, mert mindegyikünk esetében fölfedezésre vár, és azok számára nyilvánul meg, akik nekiállnak, hogy azt fölfedezzék, és akkor az egyszer csak megnyilatkozik. Az első gondolat így szól, hogy kétség kívül, ha az írástudók és a farizeusok igazságát és törvényeit nem múljuk fölül… Mi ez, hogy fölülmúlni a törvényt? Miért kell egyáltalán a törvényt felülmúlni?

    Tegnap autóztam, és közben hallgattam a rádiót, és egy egészen érdekes beszélgetésbe hallgathattam bele, egy Oroszország-szakértő beszélt, egy egyetemi tanár. Az Oroszország-szakértő arról beszélt, hogy éppen most nagy valószínűséggel Oroszországban az alkotmányt meg fogják változtatni. Mégpedig azért változtatják meg majd az alkotmányt, mert az alkotmánynak része az, hogy az állam elnöke, a miniszterelnök, – ő két cikluson keresztül lehet csak miniszterelnök. Most erről már tudjuk, hogy ez hogyan működött eddig, de most már aztán tényleg túl vagyunk mindenen. És mi történik? Azt mondja ez az Oroszország-szakértő, hogy most módosítani fogják az alkotmányt, ami a következőt fogja takarni. Az alkotmányba nem az fog bekerülni majd nagy valószínűséggel, hogy a miniszterelnök két cikluson keresztül lehet az, hanem így fog szólni a szöveg: „Mostantól… Mostantól két cikluson keresztül.” Hát, akkor az majdnem megint egy újabb tíz év.

    Szóval, mindegyikünknek lehet élménye innen, onnan, amonnan, hogy kétség kívül megszületnek a törvények, a jogszabályok, beleértve alkotmányt és egyebet, és mégis milyen trükkös módon, még az, amire ráállunk, mint alapra, még az is hogyan tükrözheti egyeseknek, vagy csoportoknak, vagy érdekköröknek a szemléletét, az érdekeit, és a szempontjait. Hát hogyan ne volna érthető az, hogy akkor, ha nem múlja felül a mi igazságunk a törvénytudók és –ismerők igazságát, akár még a törvényalkotókét is, hát akkor valóban nem sokat értettünk meg Isten országából.

    Vagy gondoljunk most egy egészen más területre, hogy apukaként, anyukaként, szülőként – nézzétek el nekem, hogy ezt mondom, de – milyen könnyen hozunk a családban olyan szabályokat, amelyek a mi érdekeinket jól tükrözik, de a gyerekeinkét kevésbé. És persze, megvan a hatalmunk arra, hogy ezeket a szabályokat úgy képviseljük a gyerekeink felé, hogy az értük van. És legföljebb majd húsz-harminc év múlva elénk állnak a gyerekeink felnőttként, és elmondják, hogy mondjuk azt rühellték, vagy utálták, hogy hát gyerekként nem nagyon volt mit tenni.

    Az első gondolat szinte mindegyikünknek egy életút során az alaptapasztalatához tartozik, hogy természetesen lehetnek azok a törvények, jogszabályok és alkotmány, és minden, ami jó, hogy van, és legyen, és kell. Nyilvánvaló, itt nem csak a kritika hangján akarok szólni. Még jó, hogy van! De még miközben jó hogy van, még aközben is látjuk, hogy milyen sokszor észrevehető, vagy észrevehetetlen módon, sokszor milyen furfangos, vagy milyen gátlástalan módon, tulajdonképpen nem mindenkit szolgál az, hanem egyeseket sokkal jobban szolgál, mint másokat. A hivatkozás pedig mégiscsak valami… Ez az első, hogy az ember amióta ember, és amióta hozza a szabályokat, törvényeket, és az egyebeket, hát, azóta többé-kevésbé mindig így is hozza azokat.

    Aztán a második gondolat így szól. Megint csak történelmi tapasztalatunk van arról, hogy tudunk hozni úgy szabályokat, törvényeket, és az összes többit, úgy, hogy az megengedi, hogy egyes emberekkel rosszul bánjunk. Hogy megengedi, sőt, ami még szíven ütőbb, hogy tudjuk azt, csak a XX. század történelméből, hogy hogyan volt lehetséges olyan törvényeket, jogszabályokat hozni, ami nem hogy megengedte, hogy egyik ember rosszul bánjon a másikkal, hanem kifejezetten előírta, hogy az egyik ember rosszul bánjon a másikkal. Ezért nem véletlen, hogy Jézus azt mondja a hegyi beszédben: „Hát, ha nem tudjátok fölülmúlni az írástudók és a törvénymagyarázók igazságát és bölcsességét, akkor szinte semmit nem fogtok megérteni az Isten országából.” Ez tehát a második gondolat.

    Hogy megint csak egy olyan információt hozzak, ami engem is egészen megdöbbentett, hogy Ausztráliában a ’70-es évekig az ausztrál őslakosokat a természet részeként írták le. Nem személyként, hanem a természet részeként. Hát, ha valakire nem személyként nézek, hanem a természet részeként, nyilván bánhatok vele úgy, mint ahogy szoktunk a természettel bánni. Vagy jól, vagy rosszul, vagy hanyagul, vagy akárhogy. Ez a második gondolat.

    A harmadik. Akkor érdemes föltenni azt a kérdést: Mi az, ami segíthet bennünket, hogy az írástudók, a törvénytudók, a farizeusok igazságát és bölcsességét felül tudjuk múlni? Egy nagyon érdekes kutatásból a következő derült ki. Arra voltak kíváncsiak a kutatók, kik azok, akik akármilyen törvényeket, jogszabályokat hoznak is, akármilyenek ezek, és akárkik is hozzák, képesek ellenállni – most nagyon egyszerűen fogalmazva – az azokban esetleg nyíltan, vagy leplezetten megnyilatkozó embertelenségnek? Tudjátok, mi derült ki? Hogy van például ebben a kutatásban, egy valami egészen nyilvánvaló lett, hogy akiket ez jellemez, ők egy belső késztetésből máris alkalmasak arra, hogy fölülmúlják az írástudók, a farizeusok, és a többiek igazságát. Jaj, de jó, hogy ezt most még mindig nem mondom ki. De csak azért, hogy az a fantáziám, hogyha most egy picit ezen gondolkoztok, hogy ez jó, hogy ennek van értelme. És hogyha gyerekmise lenne, akkor biztos még hosszabban várnék. Akkor kérdezgetném őket. De most már akkor elmondom. A kutatásból az derült ki, hogy akik képesek, és újból és újból alkalmazzák az együttérzést. Az az ember, aki a szívében eléggé együttérző, és nem kell őt erre mármost megtanítani, meg figyelmeztetni, meg rávezetni, meg külön bekapcsolni egy gombot, hanem az együttérzés mintha védetté tenne bennünket azzal szemben, hogy ne jellemezzen bennünket más, csak az írástudók, farizeusok, és ki tudja kiknek az igazsága és bölcsessége. Ez most egyetlen szempont, és külön izgalmas volna tovább gondolkoznunk azon, hogy mi az, ami belül igazán emberré tesz bennünket, hogy fölülmúljuk az írástudók és farizeusok bölcsességét.

    A következő. Olyan büszkék tudunk lenni az erkölcsiségünkben, vagy a magatartásmódunkban, amikor rácsodálkozunk arra, hogy felülmúltuk az egyéni érdekeinket. Kétség kívül erről nagyon sokat szoktunk beszélni. Amikor valakit csak az egyéni érdeke vezet, azt mondjuk, ez önző magatartásmód. Amikor valaki egyszer csak kitágítja a kört, és cselekszik a feleségéért, a férjéért, a gyerekéért, nagymamáért, és a többi, na, hát, akkor nagyon büszkék vagyunk rá, és azt mondjuk: „Nahát, fölülmúlta az egyéni érdekeit.” Hadd tegyek még egy lépést. Pontosan az ószövetség világa mutatja meg számunkra, hogy ez a fajta önfelülmúlás nem elégséges alapja az erkölcsileg helyes magatartásmódnak. Mégpedig azért, mert nagyon sokan vannak, akik fölülmúlják az egyéni érdekeiket valamilyen csoportérdek, vagy csoportnorma oltárán. És az még mindig csak egy csoportérdek, vagy csoportnorma. Például, az ószövetségi ember, aki azt mondta, hogy: „Mi vagyunk a választott nép.” És ezért a választott nép tagjai egymással, hát na, azért valamennyire kitüntetett módon bánjanak, megkülönböztetett módon. De aki nem a választott nép tagja, nem ugyanaz a csoport. És ha ez nem ugyanaz a csoport, akkor megengedhetjük magunknak, hogy őrájuk vonatkozóan egy más fajta erkölcsiség alapján éljünk.

    Nézzétek el nekem ezt a kifejezést, nem az én kitalációm. De a szakirodalom ezt a fajta magatartásmódot, hogy hajlamosak vagyunk, vagy hajlandóak fölülemelkedni az egyéni érdeken, de kizárólag egy csoport érdek minőségéig, ezt úgy nevezi – idézőjelesen persze – a szakirodalom, hogy: „bandaerkölcs”. Ugyanis azt vették észre, és tényleg talán ez a legjobb példa, hogy a börtönben ülnek életfogytiglan olyan emberek, akik szinte gondolkozás nélkül hajlandóak voltak a saját egyéni érdekeiket föláldozni a saját bandájuk normái érdekében. Sőt, olyanok ülnek ott életfogytig, akiknek mondjuk annak a bandának a vezetője azt mondta, hogy: „Ezt a balhét te viszed el.” Ezek az emberek a maguk módján hősiesek, kétség kívül. Úgy felülmúlták az egyéni érdekeiket, hogy mi csak pislogunk. De ez a felülmúlás csak a saját bandájuk határáig volt érvényes, mert azon túl, meg amit, meg ahogy csináltak, vagy csinálnak most is bent, mondjuk a börtönben, hát azt nehéz lenne mondjuk egy egyetemes erkölcsiség alapjául rendelni. Az, hogy kinek mi ez a banda, ami felé fölülmúlja az egyéni érdekeit, hát itt aztán bármilyen csoportra gondolhatunk.

    Ezért a következő gondolat így szól: Az írástudók, a farizeusok… De gondoljatok csak Jézus perére, mikor azon gondolkoznak, most elveszejtsék-e Jézust, vagy nem. Mit mond a főpap, aki annak a csoportnak vallásilag emblematikus képviselője? „Értitek ti egyáltalán, miről van szó? Jobban járunk, ha egy ember vész el, és megmarad a nép, mintha ez a valaki itt esetleg nem vész el, és a népnek baja lesz. Úgyhogy, csak vesszen!” Vagyis, hogy lezárjam ezt a gondolatot, hogyha azt akarjuk, hogy a tudásunk, a bölcsességünk fölülmúlja az írástudók, és farizeusok, és főpapok bölcsességét, akkor az erkölcsiségünknek és a bölcsességünknek természet adta módon, az erkölcsiség lényegéből adódóan, szükségszerűen fölül kellene múlnia a csoportértékeket, normákat és érdekeket. Nem megtagadni azokat, nem lekicsinyelni, nem az értéküket megkérdőjelezni, hanem fölülmúlni. Tehát nem törvénytelennek lenni, hanem fölülmúlni a törvényt, az nem ugyanaz.

    Akkor most kérdezhetnétek, ez lenne a záró gondolat: Jó, de akkor hogyan ragadjuk meg azt, hogy mit jelent fölülmúlni a törvényt, beleértve az egyéni és a csoportérdekeket, normákat, és a többit? Két gondolat. Az egyik, hogy nem csak a saját érdekeinket szükséges ilyenkor felülmúlni, hanem ami nagyon furcsán hangozhat, értékeket is. Nem csak érdekeket, értékeket fölülmúlni. Mit jelent ez? Az ószövetség világában az Isten és az ember közti kapcsolatnak az igazi középpontja a törvény, a tízparancsolat. De mi az újszövetségben élünk. Ez mit jelent? Hogy számunkra nem a törvény áll a középpontban, hanem a hitünknek mi a két nagyon fontos kijelentése? Hogy az Isten nem törvényt adott mármost nekünk, hanem ennél többet tett, elküldte a Fiát. A Fia pedig elküldte nekünk a Szentlelket. Körülbelül ez a különbség.

    Amikor arról merünk beszélni, hogy érdekeket, sőt értékeket is szükséges tudnunk felülmúlni – nem alulmúlni, megtagadni, attól az még érték, hanem felülmúlni – akkor hadd hozzam ezt most példában. Ugye ti is tudjátok, hogy voltak olyanok, akik amikor ki kellett rakni a sárga csillagot, akkor bár nem voltak zsidó származásúak, ők is kirakták. És ugye azt is tudjátok, hogy voltak olyanok, akik Auschwitzig mentek a sárga csillaggal, miközben nem voltak zsidó származásúak. És ugye tudjátok, hogy amikor mentek a kitelepítések, pap is volt olyan, aki azt mondta: „Engem ebbe a faluba helyeztek azért, mert hogy ők – most így mondanám – az én híveim. Na most, ha a híveim zöme megy, hát akkor én is megyek, mert engem őhozzájuk rendeltek, nem pedig egy helyre. Hát emberekhez rendeltek, nem egy helyre. Hát, ha most ők mennek, akkor én is megyek.” Az ilyen fajta magatartásmódot nem lehet törvénybe iktatni, de az efféle magatartásmódot mégis csak tapasztaljuk, hogy létezik. Ez a fajta magatartásmód kétség kívül leírható úgy, hogy ezek az emberek alapvető értékeket is felülmúltak. Nem megtagadták őket, nem megkérdőjelezték, hanem még azokat is felülmúlták.

    Ezt így is mondhatnám, már zárásképpen, hogy ezért az írástudók és farizeusok bölcsességének a felülmúlása azt jelenti, hogy nem értékek alapján élünk kizárólag, hanem személytől személyig. Nem csak tízparancsolatot kaptunk, hanem egy személyt. Majd ez a személy elküldött egy másik személyt azért, hogy rácsodálkozzunk arra, hogy most már felülmúlhatjuk az írástudók és farizeusok bölcsességét, mégpedig a személyesség irányában.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédek Mt 5,13-16Évközi 5. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    09

     

     

    „Jézus így szólt tanítványaihoz.” Tulajdonképpen erről szeretnék beszélni, Jézus képeinek a tükrében. Ha mi Jézus tanítványaként látjuk és értelmezzük magunkat, de legfőképpen ha Jézus tanítványaként éljük meg magunkat, és -érezzük az életünket, akkor ebből mi következik a két-három jézusi kép nyomán?

    Az első, hogyha már itt a hegyre épült város, a világosság, amit lámpatartóra tesznek, hogy kétségkívül a tanítványság sokkal több, mint egyszerűen csak valamilyen látszatkeltés. Nem látszatkeltésről van szó. Eszembe jutott egy kép, hogy ugye itt van a világosság és a sötétség, de azért a világ valahogy olyan volt, mindig is olyan volt, hogy a sötétség elég okos ahhoz, hogy kezébe vegyen egy lámpást. És a sötétség ahogy kezébe vette a lámpást, bátran kihúzza magát, és azt mondja: „Látjátok, milyen világosság van itt?” De attól ő még sötétség, hogy a kezében lámpás van. Milyen érdekes, hogy a sötétség, amikor a kezébe veszi a lámpást, és mutogat a lámpásra, miközben ő megmarad sötétnek lenni, nem egyszer éppen ezért azzal a fénnyel saját magát szereti megvilágítani, hogy mindenki lássa őt, miközben lényegileg a tanítványságnak valamilyen egészen más az iránya.

    Tehát amikor a hegyre épült városról van szó, vagy a lámpatartóra tett lámpásról, akkor nem valami látszatkeltésről van szó. Hanem… és akkor ez már itt a második gondolat. Sokkal többről, mint valami puszta látványosságról. Ezért a tanítványság, és a tanítványságból fakadó lelkesültség, vagy legalábbis vágy, ahogyan mondjuk: a hegyre épült város ott van a hegy tetején, és azt mondja: „De tudjátok, nekem nagyon jó itt, egyszerűen jó itt.” Ő nem agitál arra, hogy mindenki építsen a hegyre, ez nem egy propaganda, amit elvégez, nem egy ideológia alapján mondja, amit mond – egyszerűen ott van. És a lámpatartóra tett lámpás is egyszerűen ott van.

    Az a vágy, ami a tanítványokban élhet, hogy amikor mi egyszerűen ott vagyunk, ahova az Isten szánt bennünket, tulajdonképpen ez bőven elég. Ez elég, ahogyan a hegyre épült város ott van, ahol őneki a helye van, és egyszer csak az emberek fölnéznek, és azt mondják: „Tyű, ez milyen jó helyen van. Hadd menjek oda föl! Hadd nézzek körbe!” Vagy látjuk a lámpást, és azt mondjuk: „Hú, azért ez a lámpás, ez egy jó dolog, hú, ez egy jó dolog.” És elkezdünk valahogy töprengeni ezen: „Há, azért mi lenne lámpás nélkül? De jó, hogy van! De jó, hogy már milyen régóta van!” Jó, ezt se akarnám hosszabban mondani.

    Azután a harmadik gondolat: Sokkal több, mint valami hatáskeltés. Nem azért épül a hegyre, hogy hatást keltsen. A lámpás sem azért világít, hogy sziporkázzék. Valami többről van itt szó. Nem hatáskeltés, hanem saját lényegének a megélése és kifejezése. A tanítványság nem valami külön térítő munkát jelent, hanem azt jelenti, hogy az ember a lényegét megéli, és az kifejezésre jut. Tulajdonképpen anélkül jut kifejezésre, hogy azt különösebben ki akarnánk fejezni. Egyszerűen csak a lényeghez hozzátartozik, hogy az olyan, amilyen, mint ahogy a lámpának fénye van, és a hegyre épült város látszik. Amikor a lényegét éli, akkor tulajdonképpen már meg is teszi azt, amit így nevezünk aztán, hogy evangelizáció.

    Hogy visszautaljak a múlt heti beszédre, tudjátok, Cathy Freemant emlegettem, olimpiai bajnok Sydneyben 2000-ben 400 méteres síkfutás. Kérdeztem, hogy most mivel foglalkozik, és akkor tudom, hogy ezt említettem, hogy egy alapítványt hozott létre, 1600 őslakos gyereknek a tanulását segítik. Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg ezt a klasszikus kérdést, de nem a klasszikussága miatt, hanem mert érdekelt. Kérdeztem tőle, hogy: „Mondd csak, és ezzel mi a célotok? De mi a ti célotok? Értem, hogy 1600 gyerek, hogy megtanuljanak angolul, hogy iskolába járjanak, értem. De mi a cél?” Cathy Freeman gondolkozás nélkül a következőt mondta: „A cél az, hogy az a húsz ember, aki az alapítványnál dolgozik, becsülje egymást.” Ez lenyűgöző, hát ez olyan tényleg, mint amikor fölkapcsolják a villanyt. Ez mit jelent? Hogy amikor azt mondja, hogy „Elmegyünk 1600 gyerekhez, hogy az ő életük több legyen.”, akkor az nem valami agitáció, propaganda, valami… Értitek, nem is akarom ezt mondani. Hanem ez a húsz ember megéli azt, hogy mit jelent, hogy mi becsüljük egymást, pedig különbözünk, pedig néha nem értünk egyet, pedig néha egészen más stratégiát gondolunk helyesnek. És ezt se akarom most hosszabban ragozni. Húsz ember, aki nem egyforma. És amikor ez a húsz ember megéli a húszemberségnek a közösségi lényegét, hogy mi együtt, hogy akkor abból a lényegből fakad majd valami, amit aztán sokezer kilométerrel odébb tesznek. Ezt se akarnám hosszabban mondani, de kétség kívül, hogy a lámpaságunk, ez a tanítványságnak a sajátos képe akkor több, mint látszatkeltés, több, mint hatáskeltés, hanem a saját lényegünk megélése és kifejezése.

    A következő gondolat így szól: Sokkal-sokkal többről van itt szó, mint arról, hogy harcolunk a sötéttel. Inkább azt mondhatnám, hogy amikor a lámpát meggyújtjuk, ez a mi emberi gondolatunk, hogy a lámpa, vagy a fény harcol a sötéttel. Miért harcolna? A lámpának az a lényege, hogy világít, és a gyertyának is az a lényege, hogy világít. Mi gondoljuk el ezt harcként, ez nem harc, hanem ő egyszerűen a lényegét fejezi ki. Kifejezi azt, ami. Sőt, ha már a gyertyának a fejével gondolkozom, azt mondhatnám, hogy a gyertya nem harcol a sötéttel, hanem a sötétben ébred rá, hogy mi a dolga. Hogy a sötétben ismeri föl, hogy mi a küldetése. Hogy a sötét világosítja meg számára azt, hogy mit érdemes tennie, hogy mi az értéke vagy a szépsége. Nem harcol a sötéttel, hanem a sötéttel való találkozása révén sokkal mélyebben megérti, hogy mire van kitalálva.

    Hogyha ez most egy gyerekmise lenne, de nem az, – ha egy gyerekmise lenne, akkor most írtam volna egy mesét. De most megkíméltem a gyerekeket ettől a mesétől, de megkapjátok ti. Arra gondolok, de persze, most nem fogom így, meseként elmondani, hogy mondjuk kezdő gyertyaként az a kezdő gyertya, el tudom képzelni, vagy az a lámpás, hogy hihetetlenül izgatott attól, hogy majd mikor kapcsolják őt föl, mikor gyújtják meg, és akkor nagyon élvezi, hogy ezt ő tudja, hihetetlenül lelkes, és nagyon büszke magára. Aztán szépen lassan ez elmélyül benne, és mivel fog foglalkozni? Azzal, hogy kétség kívül, ő elég rendkívüli, jaj, és ezért nagyon megérdemli, hogy őt megbecsüljék, ugye, mert hát a sötétben azért ő tudja ám ezt, nem akárki. Akkor a lámpa, vagy a mécses, vagy a gyertya egy ideig hihetetlenül el van telve önmagával, a saját szépségével, és értékével, és hogy őt becsüljék meg. Tudjátok, mikor jön a fordulat a gyertya életében? Mikor a Kálmán a sekrestyében fölkapcsolja a lámpát. Az a kérdésem a három kis gyertyánktól ott, hogy ez most nektek milyen? El tudom képzelni, hogy a három gyertya a pályafutása elején valami olyasmit mondana: „Hát, szóval! Életem legszörnyűbb napja. Szóval amikor itt fölkapcsolták ezt a rengeteg fényt, szinte megsemmisültem. Hát most derült ki, hogy nincs bennem semmi rendkívüli, szinte hasznavehetetlennek érzem magam. Hát, amit én tudok csinálni, hát szóval…”

    De a gyertyának a fénye, meg ez a hatalmas világosság minthogyha Istennek, és az embernek a kapcsolatát olyan szépen kifejezné. És hogyha ezt a történetet be szeretném fejezni, valahogy úgy fejezném be, hogy ezek a gyertyák itt az oltáron egyszer csak a következő gondolatra jutnak: „De várjunk csak! Tulajdonképpen nekem sem az az érdekes, hogy engem így becsülnek, úgy, meg én a gyertya, hanem tulajdonképpen ezt az egészet azért csináltam, hogy legyen világosság. Tulajdonképpen egész elmerültem abban, hogy én a gyertya vagyok, meg én a lámpa vagyok, és egyre szebb legyek, meg kívánatosabb. De most, hogy van itt ez a rengeteg fény, most rájöttem, tulajdonképpen hiszen kezdetek kezdetén én a fényért csináltam. Egész el is felejtkeztem erről.” És hogyha a gyertya tudja, hogy mi a lényege, akkor egy idő után hihetetlenül élvezi ezt a nagy fényt, mert azt mondja: „Én is ezt akartam. Hát pontosan ezért vagyok én is. De nagyszerű, hogy én a magam pici létezésével valahogy ehhez a nagyhoz hozzájárulok. Hát azért, valami sajátosságot így is képviselek, kétség kívül. Hiszen az egész lényegem az volt, ami most itt tündököl.” Ezért ez a gondolat valahogy így fejeződik be, hogy a gyertya és a lámpás, és az ember, ahogy átmegy ezen a fejlődésen, egyszer csak rájön, hogy: „De hát tulajdonképpen a fény volt a lényeg.” És hogy a gyertyának és a lámpásnak a lényege nem az, hogy ő gyertya, vagy lámpás, hanem hogy hozzájárul a fényhez. Milyen érdekes, hogy egyetlen gyertya sem tudja magát meggyújtani. Nem, a gyertya nem tudja magát meggyújtani. És hogy ezért minden gyertya, hogyha elég jó önismerettel rendelkezik, akkor meg lehet benne az a szerénység, hogy „Ó, hát én nagyon büszke lehetek arra, amit tudok. De ha nem gyújtanak meg, akkor hiába.”

    Záró gondolat. Sokkal többről van tehát szó a tanítványságban, mint valami önmegvalósításról. Nem önmegvalósításról van itt szó, hanem a saját lényegünk megéléséről, és arról, hogy egyszer csak rácsodálkozunk arra, hogy a lámpa nem egyszerűen csak meg akarja mutatni Istent, nem egyszerűen csak oda akar világítani, ide mutatni, oda, és amoda, hanem hogy a lámpa és a gyertya, hogy rajta keresztül jön a fény, hogy őrajta árad ez a fény. És hogy ez egész más, mint hogy az ember azt gondolja, hogy itt vagyok én pici ember, és majd mutogatok Istenre. Az ember ennél sokkal értékesebb. Az ember nem egyszerűen csak egy viaszhalmaz, valami kanóccal a közepén, amivel, ha valaki meggyújtja, még valami haszna is lehet, hanem még ez a kicsi gyertya is messze túlmutat önmagán, mert lényege a fény és nem a viasz meg a kanóc, tulajdonképpen rajta keresztül jön a fény. Ezért az embernek nem az a tanítványsága, hogy itt vagyunk a magunk töredékességében, és mutatjuk, hogy „Itt az Isten, ott az Isten.”, meg beszélünk róla, hanem egy bizalmi viszonyról van szó, és ebből a viszonyból egyszer csak valahogy az ember elkezd egy kicsit fényesebb lenni.

    Ezért, ha már most tanítványság, hadd hozzam ezt a szót, hogy térítés. Rosszul vagyok ettől a kifejezéstől, nyilván a hordalék miatt, ami rákerült. Most ha a beszédnek az összefüggésében „Most meg kellett térnie minden muszlimnak.” Legyenek-e keresztények? Hát szerintem nem ez a lényegi kérdés. A lényegibb kérdés az, hogy egy muszlim ember körül van-e világosság, vagy nincs. Az ateistáknak kereszténnyé kell-e lennie? Szerintem nem ez a lényegi kérdés, hanem hogy egy ateista ember körül van-e világosság, vagy nincs. És most végigvehetnénk a hindukkal, és végigvehetnénk a zsidó testvéreinkkel, és akárkivel, akármilyen csoportot, meg személyt megnevezhetnénk. Nem hinném, hogy az egyháznak az lenne a küldetése, hogy mindenki látványosan az egyház tagja legyen. Azt is mondhatnám, nem lesz mindenki hegyre épült város, mert valaki hegyre épült város lesz, a másik egy mécses lesz, amit föltesznek a gyertyatartóra, a harmadik pedig só lesz, ami ízt ad az ételnek, és tartósít. De nem leszünk egyformák. De mégis csak, ebben a három különbözőségben van valami közös. Például a sóban, hogy jó íze van, hogy az életet tartósítja. Nem is akarom ezt mondani (tovább). Amikor erre gondolunk, hogy tanítványság, ebből következő evangelizáció, és esetleg hozzátesszük ezt a szót, hogy térítés, akkor ez egyáltalán semmiféle erőszakosságot nem igényel. Nem volt egy túl okos mondat ez. De semmi köze az erőszakossághoz. Egyszerűen csak a gyertya adja a lényegét.

    És hogyha találkozunk bárkivel, és ekörül az ember körül világosság van, akkor tudhatjuk, hogy ő éppen most is valamit fölragyogtat abból, hogy van köze a Szentlélekhez. Akkor is, ha lámpa, akkor is, ha város, akkor is, ha só, van valami köze a Lélekhez. Ezért a záró gondolatom az így szól, hogy az ember létezése tulajdonképpen szólhat a nála kevesebbről, hogy mit ért el, meg mit gyűjtött, meg hírneves-e vagy nem, szólhat saját magáról. De az ember létezése szólhat Istenről, mint ahogy a gyertya létezése a világosságról szól, a só létezése a finom ételről szól. Most már nem akarom hosszabban mondani, nézzétek el nekem ezt a beszédet, csak annyit, hogy egy kérdéssel fejezném be szívem szerint. A kérdés így szól: Az életem mennyire szól Istenről?

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."