„Semmit ne tétovázz!” (ApCsel 10, 20)

Péter éppen imádkozott, amikor Isten különös megbízatást adott neki: menjen el azokkal a férfiakkal, akiket Kornéliusz küldött. Nem tudta pontosan, mi vár rá, de az Úr így szólt: „Semmit ne tétovázz!”

A céltudatos keresztyén nem azért magabiztos, mert mindent tud, előre lát, hanem mert tudja: aki küldi, maga az Úr. Isten nem mindig ad teljes térképet, csak a következő lépést. De az a lépés biztos és biztonságos, mert az Ő szavára történik.

Tétovázni annyit jelent, mint időt veszíteni, elmulasztani az alkalmat, amelyet Isten készített. A céltudatos hívő azonnal engedelmeskedik, mert tudja: minden perc számít az evangélium ügyében. Isten beszéde ugyanis sürgős beszéd.

Testvérem, ma Isten talán neked is mondja: „Semmit ne tétovázz!” Van valaki, aki felé ma lépned kell? Van szolgálat, amit nem halogathatsz tovább? Indulj el, bízd rá magad, ne félj, Ő megy előtted, a Te dolgod „csak” az Ő követése.

(Székely Zsolt Ferenc, Budapest-Pesterzsébet Klapka tér)

„Amit Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak!” (ApCsel 10, 15)

Péter apostol Joppéban, imádság közben kapta ezt a kijelentést. Egy lepedő ereszkedett le az égből, benne mindenféle állat, köztük olyanok is, amelyeket a mózesi törvény tisztátalannak mondott. Az Úr szólt: „Kelj fel, Péter, öld és egyél!” Ő tiltakozott: semmiképpen, nem, soha! De a válasz háromszor is elhangzott: „Amit Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak!”

Ma sokat halljuk ezt a kifejezést: „nyitott társadalom”. De lehetek-e „nyitott keresztyén”? És ha igen, ki mondja meg, hogy mennyire, mire lehetek nyitott? Engedjek minden irányzatnak? Legyek mereven elutasító mindennel szemben? Van középút?

Péter megtanulta: nem a hagyomány, nem az érzés, nem az emberi szokás jelöli ki a határt, hanem az Ige. Isten az, aki kijelöli a kereteket. Ő mondja meg, mire nyiss, és mire ne. Ha Ő mond igent, neked is igent kell mondanod. Ha Ő mond nemet, neked is nemet kell mondanod.

Ez a látomás Kornéliusz miatt adatott, hogy ő is eljusson az üdvösségre. Mert Isten célja ma is ez: hogy akinek még nincs üdvössége, annak legyen. Ő ma is embereket küld, talán éppen téged.

Testvérem, kihez küld ma az Úr? Ki az, akire Jézus már igent mondott, csak te még nem léptél oda hozzá? Kész vagy ma odamenni, és elmondani neki az evangéliumot?
(Székely Zsolt Ferenc, Budapest-Pesterzsébet Klapka tér)

„Barnabás azonban maga mellé vette (Saulust), elvitte az apostolokhoz, és elmondta nekik, hogyan látta az Urat az úton…” (ApCsel 9,27)

Egy ember, aki a többiekre is figyel. Ebben benne van a türelem és a szeretet, ami bennünket, - mint Krisztus követőit -, kell, hogy jellemezzen. Vajon Saul észrevette ezeket a tulajdonságokat Barnabásban?

Aki bizalomgerjesztő, aki ájtatos és ötletekkel bír, az előtt megnyitjuk a szívünket.

A Jeruzsálemben levő gyülekezetben bizalmatlanság támadt Saul iránt. Saul, megtérése előtt üldözte a keresztyéneket és bizalmatlanul fogadták a hírt, hogy a feltámadt Jézus Krisztus szolgálattal bízta meg őt. Azt híresztelték, hogy Saul Damaszkuszban arról tesz bizonyságot, hogy Jézus Krisztus Isten Fia. Ezért a damaszkuszi zsidók meg akarták ölni, de éjjel egy kosárban lebocsátották a várfalon. De ki hitte ezt Jeruzsálemben? Sőt azt mondták: „Hát nem ő az, aki üldözte Jeruzsálemben azokat, akik segítségül hívják ezt a nevet, és aki ide is azért jött, hogy megkötözve a főpapok elé vigye őket?”(21.v). A gyülekezet tagjai féltek és bátortalanok voltak, amikor Saul visszatért Jeruzsálembe.

Saul Jézus követője lenne?!

Vajon nem egy ravasz csel ez?

Barnabás megszólal ebben a kritikus helyzetben. „Maga mellé vette”, vagyis pártfogásába vette Sault. Átérezte a helyzetét. Hallott arról, hogy megtért és az élő Jézus Krisztusról tesz bizonyságot. Csodálatos az, hogy útközben, „amikor éppen Damaszkusz felé közeledett, hirtelen mennyei fény villant fel körülötte, és amint a földre esett, hallotta, hogy egy hang … szól hozzá…” (ApCsel 9,3-4). Barnabás hitt a Saul megtérésében.

Barnabás pártfogásába vette Sault. Nem tudjuk, hogy ez hogyan történt. Vajon együtt tartózkodott Saul Barnabással egy ideig? Vajon ez segítette őt a fenyegetések közepette és oltalmat jelentett a teherhordozásban? Mindenképpen Isten Szentlelke munkálkodott Barnabásban. A Parakletosz, a segítő, a vigasztaló, a tanácsadó, a pártfogó, a védőügyvéd.

Ő, a Szentlélek vezet minket Krisztushoz és egymáshoz, hogy egyek legyünk a segítségnyújtásban, a vigasztalásban, a tanácsadásban.

Lassan, de Isten Lelke elmélyíti a Saul és a Krisztusban hívők közötti kapcsolatot.

Saul pedig, akit Pálnak is hívnak, teljes volt Szentlélekkel. (ApCsel 13,9). Barnabás elkísérte őt az első missziói útjára, ám később elváltak útjaik. Ő kezdeményezte a kapcsolatukat, fontos tanácsadója volt Saulnak, és íme, most az Isten országába vezető úton eltávolodnak, elválnak egymástól.

Testvérek! Az Isten országa felé nem egyedül vándorolunk. Türelemmel és szeretettel tekintsünk egymásra e vándorúton, de ne felejtkezzünk el arról, hogy amikor reájuk nézünk, mégis egyedül Jézus Krisztus legyen a legfontosabb, akit követnünk kell!

(Csomay Árpád, Biharszentjános)

„Amikor megérkezett, és látta az Isten kegyelmét, megörült, és bátorította mindnyájukat, hogy szívük szándéka szerint maradjanak meg az Úrban.” (ApCsel 11,23)

Isten Lelke új utakat nyit. Sokszor leágazásokhoz vezet és vélt határokat lép át. Krisztus gyülekezete ismeretlen helyzetekben is meg kell, hogy találja a megoldást. Ilyenkor fontos, hogy ki a tanácsadó.

István halála után Jeruzsálemben üldözni kezdik Jézus Krisztus követőit, akik eljutnak Ciprusra és Antiókiába is. Bárhova mennek, viszik az evangéliumot.

Antiókiában ismertté teszik a görög lakosok számára Jézus Krisztus nevét. Isten Lelke szélesre tárja a szolgálat ajtaját. Sokan hitre jutnak.

Fel sem fogjuk talán, hogy ez akkor milyen korszakalkotó volt! Még a pogányok is hitre jutottak. Ugyanakkor számtalan új kérdés adódott. Lehet-e a nem-zsidónak a törvény szerint Jézust követnie? Alá kell vetnie magát a körülmetélkedésnek?

Összehívják az apostolok tanácskozó ülését, az apostoli konventet. (ApCsel 15).

Antiókiában az egyházban áttörés történt. Ezért a jeruzsálemi gyülekezet követet küldött, hogy felmérje az ottani helyzetet. Egyfajta vizitáció volt ez. Úgy vélték, hogy Barnabásnál megfelelőbb embert nem küldhetnek. Barnabás tiszta szívű ember volt, és mindenekelőtt Szentlélekkel teljes férfi. Bírta a Jeruzsálemben levő apostolok bizalmát, de az antiókiai tanítványokét is, akik az evangéliumot hirdették. Barnabás Ciprusról származott. Így hídépítő lehetett a különféle véleményű emberek között.

Elgondolkodtató, hogy Isten a maga munkájában, az evangélium hirdetése szolgálatában különféle embereket használ. Mégpedig úgy, hogy ezek az emberek együtt tudnak munkálkodni az anyaszentegyházban.

Amikor Barnabás megérkezett Antiókiába megörült, mivel látta, hogy a kegyelmes Isten munkálkodik ott. Másképpen is reagálhatott volna. Látta az újat, az ismeretlent. Látott egy gyülekezetet, amely zsidókból és pogányokból áll. Mindezek mellett ő nem egy elfogadott apostol. Távol tarthatta volna magát ez ügytől, vagy kivárhatott volna. Barnabás azonban látta, hogy ott Isten kegyelmesen munkálkodik és örült ennek. Barnabás mellőzi a mellékes dolgokat, de számba veszi azt, ami lényeges: itt Isten munkálkodik. Ezért öröm tölti el a szívét.

Nekünk is ilyen tanácsadókra van szükség. Olyan emberekre, akik szelíd jelleműek, és Isten Szentlelkével vannak megáldva. Az ilyen emberek a többiek figyelmét Krisztusra irányítják. Tudni kell különbséget tenni a fontos és kevésbé fontos dolgok között. Isten Szentlelkére kell hagyatkozni és az emberi szívek ajtaját kell nyitogatni az evangélium, az Úr Jézus előtt! Ebben van az igazi öröm!

Antiókiában nyilvánvalóvá lett, hogy Krisztus fénye beragyogta az emberi szíveket, hiszen itt nevezték először „keresztyéneknek” a Krisztus követőit.

(Csomay Árpád, Biharszentjános)

„Emiatt meghasonlás támadt köztük, és ezért különváltak egymástól: Barnabás magával vitte Márkot, és elhajózott Ciprusba.” (ApCsel 15,19)

Konfliktusok keletkezhetnek a legjobb baráti kapcsolatokban, vagy a családban is. De mit tegyünk, ha a gyülekezetben alakul ki nézeteltérés és emiatt nem tudják benyitni a templom ajtaját. Úgy tűnik, hogy a hívők nem szent emberek, sőt sokszor éppen ők keltenek háborúságot.

Barnabás és Pál apostol Cipruson, Antiókiában, Kis-Ázsiában hirdették az újonnan megalakult gyülekezetekben a Krisztusról szóló evangéliumot. Örömmel látták, hogy ajtók nyíltak meg előttük, emberek hitre jutottak és csodák történtek.

Sajnos e két együtt munkálkodó ember elvált egymástól. Ez akkor történt, amikor Pál elhatározta, hogy meglátogatják az azelőtt alakult gyülekezeteket. Ugyanis pásztorolni akarta őket. Barnabás azt javasolta, hogy vigyék magukkal segítőnek Jánost is, akit Márknak hívtak.” (37.v.) Ez ellen Pál kifogást emelt. Meghasonlás, nézeteltérés támadt közöttük. Az evangélium két szolgája nem ért egyet s így elválnak egymástól. Ez viszont az őskeresztyén egyház történetének egy sötét lapja.

Hogy történhet meg az, hogy a nézetkülönbség konfliktushoz vezet? Vajon a jellemük az oka? Pál tüzes, heves, Barnabás pedig érzékeny és inkább hídépítő. Vagy az is közrejátszik, hogy Márk Barnabás unokaöccse volt? (Kol 4,10). Vagy teológiai vitáról van szó? Pál már Péterrel is vitázott Antiókiában (Gal 2,14).

Pál első missziói útján a pamfiliai Pergében János nem ment tovább vele, hanem visszatért Jeruzsálembe.” (ApCsel 13,13) Az „elválás” Pál apostol számára János Márknak tőlük, vagy az ügytől való elpártolását jelentette. Vagyis konfliktushelyzet alakult ki. Kálvin azt sejteti, hogy ha Pál nem olyan hevesen fogalmazott volna ebben a helyzetben, nem alakult volna ki konfliktus Pál és Barnabás között.

Krisztus egyházában a súrlódások mindig abból származnak, hogy egyes embereknek más a víziójuk és a meggyőződésük. Ez azonban nagyon veszélyes.

Pál Szilással és Timóteussal megy tovább, Barnabás pedig János Márkkal.

Pál apostol a meghasonlás ellenére a leveleiben szemrehányás nélkül beszél Barnabásról és János Márkról. Ez egy kis fénysugár ebben a konfliktushelyzetben. Lehet, hogy az apostol belátta, hogy nyers ítéletet hozott.

Az egyház az a hely, ahol Krisztus a bűnösökkel akar együtt lakozni (O. Noordmans). Néha az apostolok, a missziósok és az egyházi vezetők sem tudnak közös nevezőre jutni. Mindnyájan kegyelemből élünk. Ezért le kell szállnunk a magas lóról és szeretettel, nem pedig konfliktusokat keltve kell munkálkodnunk az Úr anyaszentegyházában! Becsüljük meg azokat, akik Jézus nevében tanácsolnak bennünket és figyelmeztetnek minket, hogy „az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon” (Máté 20,28).

(Csomay Árpád, Biharszentjános)

„Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” (Mt 7,14)

A szoros kapu.

Ha Jézus azt mondta menjünk be rajta, akkor szeretnénk tudni, hol van? Hol van az a szent nyílászáró, amin keresztüljutva tovább lehet lépni az életre vezető keskeny úton?

Nos, ott van minden élethelyzetben. Nem egyszer kell átjutni rajta, hanem mindig, amikor beszűkülnek a továbbhaladás lehetőségei. A lekeskenyedett, nehéz helyzetekről van szó.

Jártunk már olyan helyen, ahol csak úgy lehetett tovább menni, hogy oldalra fordultunk? Bepréselődtünk valahová. Be kellett húzni a hasat, letenni a hátizsákot, de át lehetett jutni. Voltunk már olyan helyzetben, hogy nehéz volt kimondani az igazságot? Nagy levegőt kellett venni, de nem volt más hátra, ki kellett mondani. Voltunk.

Ezek előtt a szoros kapuk előtt állunk. Minden egyes esetben, amikor nem tehetünk mást, csak azt, amire a gondolatainkba, új-emberi tartásunkba ivódott, élő Jézus kíván tőlünk. A szoros kapu előtt állunk minden egyes esetben, amikor nem szólhatunk mást, csak azt, amit a gondolatainkat, érzéseinket átjáró jézusi igazság ad a szánkba. Mert: adja!

(Dr. Kereskényi Sándor, Szeged-Honvéd tér)

„De a Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség.” (Gal 5,22,23)

Egy havas reggelen, 5 órakor egy misszionáriusjelölt csöngetett a misszionáriusokat vizsgáztató otthon ajtaján. Bevezették az irodába, ott ült három órán át, mire megjelent vizsgáztatója. 8 órakor egy nyugalmazott misszionárius lépett be és elkezdte a kérdezgetést: “Tud-e szavakat betűzni?” Eléggé óvatosan, a jelölt ezt válaszolta: “Igen, uram.” “Rendben van, akkor betűzze azt a szót, hogy kenyér!” Kibetűzte. “Rendben van, ért-e valamit a számoláshoz?” - folytatta a vizsgáztató. “Igen, értek valamit.” “Kérem, mondja meg, mennyi kettő meg kettő.” “Négy”, válaszolt a jelölt. “Ez rendben is van – mondta a vizsgáztató. – Azt hiszem, jól sikerült a vizsga. Holnap közlöm a bizottsággal.” A bizottsági ülésen a vizsgáztató ezt a jelentést terjesztette be az interjúról: “A jó misszionáriusi szolgálathoz szükséges minden követelmény megvan benne. Először vizsgáztattam önmegtagadásból, és kértem, hogy reggel ötkor legyen az otthon ajtajánál. Elhagyta meleg fekhelyét egy havas reggelen, minden panaszkodás nélkül. Másodszor, vizsgáztattam a pontosságát. Időben érkezett. Harmadszor, vizsgáztattam a türelmét. Várakoztattam három órán át, hogy találkozzék velem. Negyedszer, vizsgáztattam a vérmérsékletét. Semmi harag és neheztelés nem volt benne. Ötödször megvizsgáltam az alázatosságát, mert olyan kérdéseket tettem föl neki, amikre egy hétéves gyermek is válaszolhat, és egyáltalán nem méltatlankodott. Láthatjátok, hogy a jelölt megfelel a követelményeknek. Éppen ilyen misszionáriusra van szükségünk.”

Lélektől kapott képességekre van szükség, de a Lélek által létrehozott gyümölcs sokkal fontosabb.

(Prókai Árpád, Boldva)

„Ő azonban ezt mondta neki: Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.” (Lk 15,31-32)

Amikor elfogadjuk életünket, vagy akár egy személyt úgy, ahogy van, akkor jelképesen beletesszük egy dobozba. Feliratozzuk egy-egy életszakaszunkat is például így: "nem volt rá szükségem", vagy ezt mondjuk: "az egy szerencsétlen ember". Ezekkel a doboz-címkékkel valahogy elboldogulunk az élet elfogadásában. Sokan nem veszik észre a saját dobozaikat. Pedig minden kornak vannak ilyen kliséi, mint „az egy besúgó” vagy „labanc-barát”, esetleg plázacica, vagy álhazafi, de lehet egy „libsi” is. Jézus korában voltak a farizeusok és vámosok. Mi emberek nem tudunk nem dobozolni. Aki nem hiszi el, az a doboztalanság dobozába teszi bele az életet.

Jézus nem akarja lelkünknek ezt a rendjét fenekestől felforgatni, csak arra kér, hogy a saját dobozunkat helyezzük egy kicsit lentebb, mint a többiekét.

Járhatunk úgy, ahogy a Deákné vászna, amely egyszer leesett egy padról és szösszé vált, így mondja a szólás eredetileg. Életünk néhány doboza ködbe vész, sőt teljesen átalakul. Találkoztam olyan emberrel, akit tartottam már nagy bölcsnek, nagy csibésznek, nagyon megfontoltnak és nagyon jó betegnek is - az életszakaszoknak megfelelően. Valószínűleg mindig igazam volt, és ő maga mindez együtt volt.

Jézus különösen szerette ezeket a nagy átalakulásokat. Az otthon maradtról kiderült, hogy ő van a legtávolabb, a tékozló pedig a mindennél közelebb kerül az atyához.

Annak sincs értelme, hogy folyton nyitogassuk a dobozokat. Roppant fárasztó, ha az ember naponta újraértelmezi az életét ilyen kérdésekkel: "Mi lett volna, ha?" "Mit kellett volna tennem?" Isten azt tanítja, hogy először is az elfogadás lelkét kell kiérlelni a szívünkben, és csak utána tudunk bármin is változtatni.

(Fekete Ágnes)

„Honnan jössz, és hová mégy?” (1 Móz 16,8b)

Hágár Ábrámnak, a hívők atyja feleségének a szolgálója volt. Valószínűleg Ábrámmal és Sáraival együtt jött Egyiptomból.

Ábrám és Sárai ismét Kánaánban laknak, az Ígéret földjén: „A te utódaidnak adom ezt a földet Egyiptom folyójától a nagy folyamig, az Eufrátesz folyamig.” (1 Móz 15,18). Sőt még azt az ígéretet is kapta Ábrám, hogy nagyon megszaporítja őt az Úr. Annyi utóda lesz, mint a tenger partján a homok, és mint a csillagok az égen. Az után azt olvassuk, hogy „Ábrám hitt az Úrnak, aki ezért igaznak fogadta el őt.” (1 Móz 15,6). Ábrám úgy gondolta, hogy az Úr ezt az ígéretét hamarosan be is fogja váltani. Telt-múlt az idő és nem történt semmi.

Ilyenkor az ember arra gondolhat, hogy nem baj az, ha besegít egy kicsit az Istennek. Úgy véljük, hogy Isten beváltja az ígéretét, de valamilyen más módon. Talán egy béranya által. Kell egy másik asszony… Így gondolta Sárai és Ábrám is. S a megszületett gyermek aztán a Sárai ölében már az övék lesz. Sárai úgy tekinthet a gyermekre, mintha az az ő törvényes fia lenne. Hamar találtak egy béranyát. Ez Hágár, a szolgáló volt.

Az ember hajlamos így tekinteni Isten ígéretére. Kálvin ezt nagy bűnnek nevezte. Ez esett meg már az Édenben is az első emberpárral: Az asszony evett a tiltott gyümölcsből és adott az ő férjének is. (1 Móz 3,6)

Hágár terhes lett, de nem volt becsülete az úrnője előtt.

Egy idő után Hágár elmenekült a pusztába. Súr felé megy, hisz arra van Egyiptom, az ő hazája. Súr pusztájában egy forrásra talál. Isten vele volt. Rátekintett Hágárra. Az Úr elküldte az Ő angyalát. Avagy az Ő Fiát, aki még nem jött el testben. Megszólalt: „Hágár, Sárai szolgálója, honnan jössz és hová mégy? Ő így felelt: Úrnőm elől, Szárai elől futok.” (1 Móz 16,8). Éppen úgy, mint manapság sokan: futnak, menekülnek valaki, vagy valami elől. Sokszor csak gondolatban tesszük, amikor gondjaink, bűneink áradata már-már elborít. Isten azonban szeretettel tekint le a menekülőkre.

Mint Hágár, sok ember fut, menekül ma is a nyomorúság, a baj, a gond, az „úrnője” elől. Ha jól meggondoljuk, Hágár a Paradicsomból menekül, onnan ahova Isten Ábrámot vezette.

Mi nem ezt tesszük? Menekülünk a Paradicsomból. Rákanyarodunk a biztos halálba vezető útra.

Az Úr maga jön Hágár után, éppen úgy, mint ahogy kereste Ádámot és Évát is annak idején. Milyen nagy az Isten kegyelme! Jön utánunk, keres bennünket is és mondja nekünk is, mint Hágárnak: Térj vissza! Térj meg! Térj vissza a te Uradhoz, Jézusodhoz! És alázkodj meg előtte!

(Csomay Árpád, Biharszentjános)

„Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.” (Gal 1, 10)

Ezek a sorok leleplezik a szívünk egyik legmélyebb kísértését. Szinte minden pillanatban a másoknak való megfelelés vágya hajt, mások elismerésére vágyunk.

Pál arra hívja fel a figyelmünket, hogy az emberek véleménye mulandó, Jézusé örök. Egy nap mindannyian ott állunk majd előtte, és akkor nem az lesz a kérdés, hogy hány embernek tetszett az életünk, hanem hogy hűségesek voltunk-e Jézushoz.

Jézus maga is ezt mondta: „Jaj néktek, ha minden ember jókat mond felőletek.” (Lk 6,26) Nem azért, mert rossz, ha valaki szeret, hanem mert ha mindenki elégedett velünk, valószínűleg soha nem álltunk szembe a bűnnel vagy a hamissággal.

A mai nap döntés elé állít minket: kinek akarunk tetszeni? Fontos-e, hogy mit mond a mai napomról, a mai reggelemről, életem állandó jelenéről Jézus? Akarok-e neki tetszeni? Életprogramom-e, vágyam-e az Ő akarata szerint élni? Só lenni, hegyre épített város, világosság, szolga, aki Mestere példáját követve mások rabszolgája.

(Székely Zsolt Ferenc, Budapest-Pesterzsébet Klapka tér)