„Mindenért hálát adjatok…” (1Thess 5:18)

„Mindent ráfogunk Istenre…” – mondta ismerőseim egyike egy beszélgetésünk alkalmából. Meglepett ez a mondata, hiszen éppen Isten áldásait emlegettük fel hálás szívvel. Gyermekáldástól a munkahelyünkön megtapasztalt rendkívüli áldásokig jó pár dologról beszélgettünk. Én kezdtem a témát, ám ő mondott több és nagyobbnak látszó megtapasztalásokat. Aztán mondanivalójának szinte ez a volt a zárása. Elgondolkodtatott…

Én nem így látom és nem így élem meg. Én nem ráfogok dolgokat Istenre, hanem mindenben Őt keresem. Életem áldásait Neki tulajdonítom, Neki mondok köszönetet mindenért. S ha gond, nyomorúság, próba ér? Azt se ráfogom az Úrra, hanem keresem Őt benne, hogy ezeken keresztül mire akar tanítani, mit szeretne üzenni számomra.

Az Úrnak való hálaadás rendszeres lehetősége a hívő embernek. Az a boldog tudat hat át bennünket, hogy van Kinek és van mit megköszönni. Ne gondoljuk, hogy a jó, az örömteli jár nekünk! Mindenünk az Úrtól van. Ne restelljünk meg a Neki való hálaadásban!

(Katona Béla, Nyíregyháza-Kertváros)

„Elhagyta az asszonyt a láz, és felkelt, és szolgált neki.” (Mt 8:15)

Akit Isten meggyógyított, az Ő néki szolgál. Olvastam egy Betti nevű angol lányról, aki születésétől fogva nyomorék volt, és annyit szenvedett, hogy emiatt gyakran az eszméletét is elvesztette, még a leghíresebb orvosok sem tudtak rajta segíteni. Édesanyja azonban nagy szeretettel és hittel ápolta és vigasztalta azokkal az igékkel, amelyek az Úr Jézus hatalmát és csodatételeit beszélik el. Ezeket hallva Betti olyan hatalmas hittel tudott kiáltani az Úrhoz, hogy egy napon csodálatosan meggyógyult, felkelhetett, és azonnal szolgálatba állt, és szolgálata nyomán sokan jutottak élő hitre.

(Prókai Árpád, Boldva)

„Amikor Jézus bement Péter házába, látta, hogy annak anyósa lázasan fekszik. Megérintette a kezét, és elhagyta az asszonyt a láz, és felkelt, és szolgált neki.” (Mt 8:14-15)

Amikor bement Jézus Péter házába, azonnal meglátta, ott valaki beteg, és a benne lévő nagy szeretet arra indította, hogy azonnal segítsen a betegen. Még le se ült, meg se várta, hogy megkérjék a segítségre, máris megmutatta segítőszándékát és szolgálatkészségét. Ha az Úr Jézus indulata és szeretete van bennünk, akkor mi is meglátjuk hol, mikor és miben tudunk segítségére lenni a másiknak.

Többször is megtapasztaltam már azt, a betegeknek és megterhelteknek a legnagyobb segítséget az jelenti, hogy az Úr szeretetével és Igéjével vesszük őket körül, hittel imádkozunk velük és értük, ahogy Jakab apostol írja: „És a hitből való imádság megtartja a beteget, és az Úr felsegíti őt. És ha bűnt követett is el, megbocsáttatik néki.” (Jak 5:15); és imában őket is az Úr Jézushoz visszük, Aki egyedül képes ma is arra, hogy mind lelkünket, mind testünket megtisztítsa és meggyógyítsa. Ezen kívül nagy segítség lehet az is, ha szükség esetén egy csésze teát készítünk, vagy a legfontosabb szükségüket igyekszünk kielégíteni a rászoruló betegnek.

(Prókai Árpád, Boldva)

Amikor Jézus Kapernaumba érkezett, odament hozzá egy százados, és kérte őt: Uram, a szolgám bénán fekszik otthon, és szörnyű kínjai vannak. Ő így szólt hozzá: Elmegyek, és meggyógyítom. (Mt 8:5-7)

A Jézusban és az Ő segítségében való hit indította a pogány századost, hogy beteg szolgája érdekében felkeresse az Urat. Jézus rendkívül röviden, de annál sokatmondóbban válaszol: „Elmegyek és meggyógyítom” őt. Ennek az egyetlen mondatnak óriási súlya van. Jézus csak Szentlélekkel teljes állapotában tehette azonnali válaszában ezt a nagy kijelentést: „meggyógyítom” őt. Megrázó, milyen nagy isteni hatalmat hordozott magában Jézus. Hirtelen és váratlanul jelent meg előtte a pogány százados a kérésével. És Jézus azonnal kész volt – felkészült állapotban találtatott – a felmerült gyógyító szolgálatra. Minden más esetben is így volt az életében. És ezzel Ő nekünk is példát ad a szolgáló életre. Arra, hogy folyamatos közösségben éljünk az Úrral, engedelmesen, tusakodva erőért, és hatalomért, hogy bármikor használhasson bennünket az Úr.

Egy délután egy édesanya állított be lázas gyermekével a lelkipásztorához. Gyermeki hittel arra gondolt, mielőtt orvoshoz viszi, imádkozzanak együtt érte. Hosszú, Szentlélek általi tusakodás következett. A magát jobban érző gyermeket másnap elvitte az édesanya az orvoshoz, aki a gyermeket egészségesnek találta, sőt az addigi sérvének sem lelte nyomát. Ugyanezt állapította meg a sportorvos is, és ezentúl (mivelhogy eddig felmentett volt) részt vehetett a testnevelés órákon is.

Elsősorban az engedelmes, szolgálatra felkészült keresztyént használhatja az Úr az Ő akarata szerint. Legyünk hát felkészültek! (Prókai Árpád, Boldva)

**

„Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje.” (1Kor 1:18)

A görög gondolkodás csodálatos szavakkal és szóképekkel kápráztatja el az embert. Annyira, hogy elvakítja szemét, egy irányba fordítja a hallását és érzéketlenné teszi arra, ami egyszerű és igaz.

A görög rétorok beszédein felnőtt, attól megszédült római állampolgárok számára Pál egyszerű és egyértelmű igehirdetése bolondság volt. Valami keleti tanítás, amin ők már régen túltették magukat.

A „görög kísértés”, az Isten embereknek elkészített örömhírének elutasítása itt él közöttünk. A világnak nem kell az, ami egyértelmű, ami szép, ami teljes, ami igaz. A viszkető fülek újdonságra vágynak, az elkáprázott szemeknek nem elég színes, izgalmas, fordulatos a Biblia, a Golgotán nem folyik „elég” vér, Jézus élete nem túl akciódús nekik.

A XXI. században a világ 80%-ának bolondság az Ige hirdetése, Isten üzenete. Embertársaink négyötöde esélyt sem ad magának arra, hogy meghallja azt az egyetlen dolgot, ami igazán fontos a számára, és azok számára, akik a legtöbbet jelentenek neki. Akiket a legjobban szeret.

Mérjük fel szépen magunkat, mit jelent nekünk a vasárnapi templomlátogatás, a gyülekezet, az úrvacsorai közösség, a Biblia! Kedves emberek bolondságának, filozofikus szépségnek tartjuk a keresztről szóló beszédet, vagy Isten erejének? Az erőnek, ami átvisz minket ezen az életen. Egészen odáig, ahol Jézus vár minket. A beteljesedett üdvösségben, mennyei társaságban. A legjobb társaságban. (Dr. Kereskényi Sándor, Szeged-Honvéd tér)

**

„Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság!” (1Móz 1:3)

A cél

Az első szó az Istené. Isten szólt a teremtéskor és szól azóta is. Ma is. Az Ő szava létező. Az Ő szava a cél, a szándék. Ezt meg kell értenünk. Ezt meg kell tanulnunk megérteni! Ne forogjunk körbe-körbe, hanem lássuk meg, értsük meg az Isten célját! Isten szava áttöri a sötétséget, a káoszt és egy csodálatos világot teremt. Most is! Halld csak! Ma is beszél. S ez által fény tör be a sötét világunkba és ekkor már megértjük a szavát.

Reménység

Amikor Isten első szavait halljuk a Mózes első könyvének első részéből, rájövünk, hogy nem mi teremtjük meg a magunk új világát, hanem maga Isten szava. Még akkor is új világot teremt, ha azt senki nem hallja meg, mert eljő az idő, amikor majd beteljesíti a maga ígéreteit. Ekkor meghallod, megérted, hogy szava éppen a te életedet is újjá teremti, újjá teszi, te pedig új éneket énekelsz, mely által Őt dicsőíted.

Egész életünkben rácsodálkozhatunk arra, hogy Isten szól, beszél. Jó lenne, ha mi megértenénk az Ő szavát! Az Ő szavának, Igéjének hatalmas ereje van. Isten szava által fény árad életünkbe, mely mindent megújít.

Isten az embert a hatodik napon megteremtette, hogy hallja és megértse az Ő szavának magasságát, mélységét, szélességét és hosszúságát, vagyis az Ő szeretetét. Ez volt a célja Istennek. Érted-e ezt?!

(Csomay Árpád, Biharszentjános)

„Jézus ekkor leült, odahívta a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk: Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenki szolgája! És kézen fogva egy kisgyermeket, közéjük állította, átölelte, és ezt mondta nekik: Aki az ilyen kisgyermekek közül egyet is befogad az én nevemért, az engem fogad be; és aki engem befogad, az nem engem fogad be, hanem azt, aki engem elküldött.” (Mk 9:35-37)

Olvasandó: Mk 9,30-37

A farkasok ranglétrát állítanak fel maguk között. Ez sokáig alaptétel volt. Később kiderült, hogy igen, de csak a fogságban élők. Különben egyszerű szülői magatartás figyelhető meg a vezetőkön. Az ember is, azt hiszem fogolynak, csapdába esettnek érzékeli magát, amikor elkezd rangsorolni. Mivel a bezártság és az értéktelenség érzése uralkodik el rajta, meg kell értenie a helyét ebben a világban. Szurikátaként időnként kidugja a fejét, és gyorsan méretez mindent, majd visszabújik. Egyszóval már nem főemlősként, hanem prédaállatként értelmezi magát.

Érdi Péter könyvében, a Rangsorolásban leírja, hogy a számítógépes tájékozódás „guglizós” világában minden azonnal valamilyen rangsorba kerül. Egyfajta őrült futásban vagyunk a legolcsóbb tejfölért, a legjobb állásért, a rangsor élén álló egyetemért, a legkülönlegesebb utazásért, hogy le ne maradjunk semmiről: futnunk kell. És a rangsorolás, mint egy álságos varázspálca, valamiféle rendet tesz ugyan, de káoszt is teremt a lélekben. Mert az az alapja, hogy ennek a világnak a börtönében élünk, és ezért egymás létrára helyezett szolgái vagyunk.

Jézus egy pici gyermeket állít a rangsoroló tanítványok elé: Tudatszint váltás nélkül nem oldódik meg ez az ősemberi ösztön. Az istengyermeki arányokban derül ki: nincs első és utolsó, hanem mind egy mennyei körtáncban forgunk.

Vannak időnként, akik jobban táncolnak, vagy legalábbis ez így tűnik hirtelen egy-egy helyzetben. Ennek azonban igazán nincs jelentősége. Mert jelen vagyunk. Körben forgunk, és mindenki mindenkit támogat. Talán meg is állhatok egy pillanatra, és megkérdezhetem magamtól: mire ösztönöz a másik, akire irigykedem, pedig ő is velem együtt forog? Mit hozok én ebbe az isteni táncba? Pici gyermek énem üzeni ezt: itt vagyok, itt vagy, és ez jó. (Fekete Ágnes)

**

„Kész a szívem, Istenem, kész a szívem arra, hogy énekeljek és zengedezzek!” (Zsolt 57:8)

Ma az egyik házigondozónk boldogan újságolta, hogy az egyik idős gondozottunk milyen szép éneket énekelt el az ottléte során. Kikereste az énekeskönyvben, és rácsodálkozott, milyen meseszép.

Az új Református Énekeskönyv 745. éneke így szól:

1. Istenre bízom magamat, / Magamban nem bízhatom;

Ő formált, tudja dolgomat, / Lelkem ezzel biztatom.

E világ szép formája / Az ő keze munkája.

Mit félek? – mondom merészen: / Istenem és Atyám lészen.

2. Öröktől fogva ismerte, / Hogy mire lesz szükségem,

Éltem határát kimérte, / Szükségem s elégségem.

Lelkem, hát miért süllyedsz, / A hitben miért csüggedsz!

Egy kis bajt nem győznél-e meg? / Hogy tántorítana ez meg?

3. Tudja Isten kívánságod, / Ád is, mert csak ő adhat,

De bölcs, Uram, te jóságod, / Tudod, sok elmaradhat.

Tudom: gondod reám nagy, / Mivel édes Atyám vagy;

Mint akarod, hát úgy légyen! / Másként hinnem volna szégyen.

4. A valóságos igaz jót / Az Úr meg nem tagadja;

Nagy gazdagság és rakott bolt / Nem fő jó, ritkán adja.

Ki az Isten tanácsát, / Megszívleli mondását,

Azt ő Lelkével serkenti, / Gondját is megédesíti.

5. E világnak dicsősége / Igen hamar elmarad,

Kit ma gondok sújtnak, végre / Holnap diadalt arat.

Csak Atyámban bízhatom, / Ő megsegít, jól tudom,

Mert az igazaknak Atyja / Hű szolgáját el nem hagyja.

Valóban csodaszép ének. Azonban ami még csodaszebb, hogy abban a drága idős lélekben ott él, mert valamikor régen, talán még gyermekkorában megtanulta a templomban, a gyülekezet közösségében, és csüggedésében, testi-lelki fájdalmában elénekli, és ez által a lelke megerősödik, és könnyebben tudja a terheket hordozni, hiszen nem másról szól, mint az Isten gondoskodó szeretetéről, aki már születésünk előtt a tenyerén hordozott, és életünk minden napján oltalmaz bennünket.

Amikor Dávid megírta az általunk 57-es számon ismert zsoltárt, amelyben kifejezte bizalmát Isten felé, pontosan ezt élhette át, és a hála túlcsordult a szívében, ennek adott hangot a fent idézett igeverssel.

Vegyünk példát mi is Dávidról, vagy idősebb hívő testvéreinkről, s ha elcsüggednénk, bátorítsuk lelkünket Istent magasztaló énekekkel, hálaénekekkel!

(Fodor-Csipes Anikó, Tiszaszentimre)

„Mert én, az Úr, a te Istened, erősen fogom a jobbodat, és ezt mondom neked: Ne félj, én megsegítelek!” (Ézs 41:13)

Ahogy intézményi épületünk használatba vétele felé közeledtünk, már az engedélyeket és a hatóságokat vártuk, hetente szaporodtak az asztali naptáramban az ezzel kapcsolatos bejegyzések. Ahogy egyik reggel ránéztem a naptárra, láttam, hogy be van írva aznapra: KATASZTRÓFA. Hát, ezt jól előirányoztad magadnak Molnár Virág! - gondoltam magamban. Szépen nézek ki, megelőlegeztem, hogy az a napom katasztrofális lesz. Persze nem ezt jelezte a bejegyzés, hanem azt, hogy jönnek a Katasztrófa Védelem szakemberei. Ebben az elnevezésben pedig nem a katasztrófán, hanem a védelmen van a hangsúly.

VÉDELEM. Erre volt szüksége azoknak, akik felé az Ézsaiás próféta által olvasott Igék hangoztak, mert katasztrófában bőven volt részük. Ezért erősítette őket az Úr a próféta által, hogy részéről a legteljesebb védelemben vannak, legyen bármi az, amivel szembe kell nézniük.

Ugyanerről biztosít bennünket is Urunk a napi katasztrófáink idején, amikor megszólít: „Mert én, az Úr, a te Istened, erősen fogom a jobbodat, és ezt mondom neked: Ne félj, én megsegítelek!”

Megannyi helyzet van, amikor még mi, keresztyének is csak a katasztrófáig látunk. Az bíztat bennünket, hogy arra az Úrra nézzünk, aki a mi biztos védelmezőnk és segítségünk minden nyomorúságban! Katasztrófák idején is az Igével erősítsük lelkünket, hogy a legnehezebb helyzeteinkben is legyen hitünk és reménységünk, hogy az Úrral való közösségben tudjunk kitartani!

(Molnár Virág, Mezőkovácsháza – Nagybánhegyes)

Milyen magasra nézek?

„Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére.” (Zsid 12:2)

A napokban egy presbiterünk képeket osztott meg arról, hogy egy szakmai konferencia keretében eljutott Genfbe is. Jó reformátusként örömmel járt – többek között - a St. Pierre Katedrálisban Kálvin nyomait követve, és természetesen megnézte a Reformáció Genfi Emlékfalát is. Köszöntésében azt írta, hogy ott, a kálvinista reformáció bölcsőjénél imádkozott a gyülekezetért és a presbitériumért is. A testület tagjai örömmel vették a távolból érkező köszöntést és imádságot. Személy szerint nekem is jólesett, sőt előhozta belőlem az ott tett látogatásom emlékeit is. Különösen is eszembe jutott az az apróság, hogy a Reformáció falán elhelyezkedő sok alak közül egyedül a mi szablyás Bocskaink néz felfelé, a többiek inkább előre tekintenek vagy a lefelé bámészkodókra. Mivel a genfi képeken túl kaptunk párat Chamonix-ból az Auguille du Midiről és a Mont Blanc-ról is, nem átallottam megjegyezni válaszként, hogy presbiterünk is a fejedelem példáját követte, hiszen a hitbéli ősöknél vagy az előbb említett alpesi csúcsoknál is magasabbra nézett, mikor imádságra kulcsolta a kezét értünk is.

Érdekes, hogy nekünk itt a földön mindig is mennyire relatív, mikor mire/kire nézünk fel. Ha már svájci példa, akkor hadd említsem még meg, a híres, piramis alakú hegynek, a Metterhornak otthont adó zermatti völgyet, a Mattertal-t, amely 1620 m-en fekszik, innen lehet felvonózni a majd 4000 m magasságon lévő Klein Matterhornra, vagy vonatozni a 3000 m-en található Gornergratra. Meg is jegyeztem anno, hogy már a völgyből is simán lenézhetnénk egész Magyarországra Mátrástól, mindenestől, nemhogy fentről. És akkor hol vannak még ezek az európai csúcsok a Himalája 8000 méteres óriásaitól, ahol pl. a Mount Everest alaptábora 5400 m-es magasságon érhető el?!

Az ige arra hív, hogy ne emberi dolgainkra, egymás viszonylagos nagyságára nézzünk fel, ne azt méricskéljük, mert egész furcsaságok jöhetnek ki, mint például az említett svájci völgy és Kékes-tető vagy Európa csúcsa és a Mount Everest alaptábora tengerszint feletti magasságának összehasonlításakor. A zsidó levél szerzője egy egész más lépték, egy egész más nagyság felé irányítja a tekintetünket. Nézzünk fel Jézusra! Ne egymással vetélkedjünk, ne egymáshoz méricskéljük magunkat, tulajdonságainkat, jócselekedeteinket, kegyességünket, mert olykor egész furcsa dolgok jönnek ki, hanem a mérce Jézus legyen, aki hitünk, vagyis valóságos tájékozódásunk egyedüli etalonja, egyedül állandó zsinórmérték mind a hitünk alapjait, mind pedig beteljesedését illetően. Igazi Alfa és Omega. Az Alfa és az Omega között pedig minden eltörpül, mert minden csak apró, epizódjellegű. Jézus golgotai áldozata, feltámadása nem mérhető össze semmilyen más emberi teljesítménnyel, ezért mindig csak fel lehet, de fel is kell nézni Rá. (Pálfi Zsuzsanna, Győr)

**