„És íme, odament egy leprás, leborult előtte, és ezt mondta: Uram, ha akarod, megtisztíthatsz. Jézus kinyújtotta a kezét, megérintette őt, és ezt mondta: Akarom. Tisztulj meg! És azonnal megtisztult a leprától.” (Mt 8,2-3)

Leborult előtte... a leprás végtelen alázatosságával, az Úrnak kijáró tisztelettel borulj le Jézus előtt! Lélekben hajolj meg, borulj le előtte! Maga Jézus is leborult az ő mennyei Atyja előtt az Olajfák hegyén és a Gecsemáné-kertben.

Tedd az életedet a Jézus kezébe, vesd alá magad teljes mértékben az ő akaratának, s mondd a bélpoklossal együtt: Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem. Mondd: Uram, te nemcsak képes vagy, de akarod is, hogy betegségeimből meggyógyuljak, bűneimtől megtisztuljak. Nem azt mondja a bélpoklos, hogy Uram, ha képes lennél engem megtisztítani, hanem minden további nélkül feltételezi róla, hogy ő erre képes és akarja.

Amikor azt mondod, hogy Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem, tulajdonképpen azt mondod, hogy Uram, ne az én akaratom, vágyam, kívánságom szerint legyen, hanem a te akaratod érvényesüljön. Keresztyén emberként csak bízhatsz Isten segítségében, de elő nem írhatod, ki nem kényszerítheted, hogy megtisztítson téged. Hadd múljon minden a te életedben is Isten akaratán. Tulajdoníts Jézusnak te is akkora teljhatalmat és méltóságot, mint történetünk leprása.

(Prókai Árpád, Boldva)

***

Imádság:

Leborulok előtted, Úr Jézus. Erőd, hatalmad végtelen. Alázattal jövök Hozzád életem nyomorúságaival. Ámen

***

A nap gondolata:

Jézust feltámadása után is a sebeiről ismerte meg a tanítványok serege. S ha ez így van, akkor a tanítványok által hirdetett Jézust sem lehet másképpen megismertetnünk a világgal, csak sebeinken keresztül.

Egy dénár, az egy dénár

***

„Vedd, ami a tied, és menj el. Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked."

(Máté 20,14) (Lásd: Máté 20,1-16)

Amikor gyermekkoromban olvastam a szőlőmunkások példázatát, én is azt gondoltam, ez tényleg igazságtalan! Hogy kaphat ugyanannyi bért az, aki reggel óta, egész nap dolgozott, izzadt, mint az, aki csak a nap végén csatlakozott be egy órányi munkára? Persze, akkor még nem értettem, miről is van itt szó. Hogy az az egy dénár, az nem más, mint maga az örök élet, ami nem jutalom, hanem ajándék. Mert nem az a lényeg, hogy mennyit kap belőle az ember, hanem az, hogy megkapja. Mert Isten kiválasztotta arra, hogy megkapja. De emberként bizony így gondolkodunk, még hívő emberként is sokszor: ha jót teszek, jót kell kapjak cserébe, ha sok jót teszek, sok jót kell kapjak cserébe. „Jó tett helyébe jót várj!” Igen, ezt várjuk. És alapvetően nem is baj, ha várjuk a hívő életünk gyümölcsét, az örök élet ajándékát. Csak ne a magunk érdemének tudjuk be, és mástól ne sajnáljuk! Ne mondjuk azt a hit útján még gyermekcipőben járó testvéreinkre, hogy „mit akar még ő, még sokat kell bizonyítania, hogy megüsse a mércét”. És azt sem mondhatjuk azokra, akik korábban teljesen más eszméket vallottak, és azok szolgálatában élték az életüket, hogy „mit keresnek ők a templomban?! Hogy lehet ilyen napraforgó valaki?!” Mert akkor pont olyanok vagyunk, mint ezek a munkások. Isten más szemmel nézi teremtett világát, mint mi. Mi csak azt a pici szeletkét látjuk, melynek mi vagyunk a középpontjában, de Ő az egész képet egyben látja, és éppen ezért Ő tud, lát olyasmit is, amit mi nem. És ez jól is van így. A mi dolgunk az, hogy hűséggel végezzünk a ránk bízott munkát a szőlőskertben, és a nap végén hálával fogadjuk el a Gazdától az egy dénárt.

(Fodor-Csipes Anikó, Tiszaszentimre)

**********

Imádság:

Drága mennyei Atyám, taníts kérlek, alázatra! Ámen

**************

A nap gondolata:

„Istent nem a természetes adottságod, képességed vagy erőd nyűgözi le. Ő olyanokat keres, akik teljesen odaszánt szívvel követik.” (J.M.)

„Akkor Péter odament hozzá, és ezt kérdezte tőle: Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvéremnek? Még hétszer is? Jézus így válaszolt: Mondom neked, nemhogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.” (Mt 18:21-22)

Olvasandó: Mt 18,21-35

Jézus példázata egy bizonyos szemszögből nem igaz. Ő amúgyis gyakran fejezi be beszédeit valamilyen fenyegető megjegyzéssel: Majd jól megpálcázlak, ha meg nem hallgatsz, szette-vette a teremtettit már! De a pálca soha nem jön el. Itt kifejezetten arról szól a példázat, hogy mindig, de mindig meg kell és meg lehet bocsátani. Akkor éppen Isten lenne az, aki határt szab ennek a folyamatnak? Ő lenne, aki a megbocsátás fonala elfogytával várna egy kis kukoricával a sarokban?

Azt hiszem, ez csak a mi sötét víziónk: Egyszer úgyis elfogy a türelme! Talán azért ez a sötét sejtelem, mert magunkban érzékeljük nemzedékek bűnét. Tudatalattink kiált megbocsátásért, amikor anyám szorong bennem, amikor apám kiabál az én szájamon keresztül, az ükapám elorozott dolgai nyitják nagyra az állkapcsomat, és üvöltik: Ez azért sok! Én pedig csak tűröm, ahogy több nemzedék megbocsátatlansága epedjen bennem. Igen, éppen bennem kiabálják: Irgalom!

Ez a nemzedékeken át tartó megbocsátatlan láncolat az a lánc, amely kéri: oldd el, szakítsd meg, engedd meg, nyisd ki, takarítsd el, vágd szét, kötözd be, varrd össze, foltozz, gyógyíts végre!

Nincs más út, mint tükörbe nézni, a magam szívét vizsgálni, szeretni. (Fekete Ágnes)

***

Imádság:

„Irgalmazz, Úristen, immáron énnékem!” Ámen

***

A nap gondolata:

Amikor rájövünk, mennyi bocsáttatott meg nekünk […] nincs jogunk ítélkezni mások fölött. Az, hogy bocsánatot nyertünk és megszabadultunk mindentől, amit valaha tettünk, csodálatos ajándék! Ezek után hogyan is utasíthatnánk el, hogy engedelmeskedjünk Istennek, amikor azt kéri tőlünk, hogy bocsássunk meg másoknak? A megbocsátás kétirányú utca. Isten megbocsát neked, te pedig másoknak […] Döntésünket nem arra alapozzuk, amit érzünk, hanem arra, amiről tudjuk, hogy helyes.