„Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” (Lk 7:19b)

„János a fogságában tanítványai tájékoztatására van utalva, és ennek alapján küldi őket vissza Jézushoz a jellegzetes kérdéssel. Kétségtelen, hogy ebben a kérdésben bizonyos kétely szólal meg: vajon ez a Jézus lehet-e az, akiről ő igehirdetésében úgy szólt, ahogyan tette? Viszont az is világos, hogy bizalom van benne Jézus iránt, különben nem hozzá küldené tanítványait: így megszólal benne Jánosnak arra való készsége is, hogy Jézus válasza alapján kiigazítsa önmaga eddig alkotott Messiás-képét.” (Jubileumi kommentár)

Kétség és bizalom egyszerre lehet jelen a hívő ember szívében. Mondanám, hogy bennünk nincs kétség, hanem mindig sziklaszilárd bizalom van bennünk az Úr Jézus felé. Csakhogy ha ezt állítanám, az hazugság lenne.

Mikor és miért vannak bennünk kétségek? Két oka van ennek: 1. Az Úr gyakran nem akkor cselekszik, amikor mi szeretnénk. (Hiszen mi rendszeresen azonnal óhajtjuk az Úr segítségét, szabadítását, áldását…)

2. Az Úr gyakran nem úgy cselekszik, ahogyan mi szeretnénk. (Elfelejtjük, pedig ismerjük az éneket: „Utad van számtalan sok, Uram, és eszközöd…”)

Egy áhítatban olvastam pár napja a következő gondolatokat: „Ne az legyen a kérdés, milyen nagy a feladat, a próbatétel és az ezekkel együtt járó kétség, hanem az, milyen hatalmas az Isten. Az Úr teljes nyugalomban van azoktól a dolgoktól és eseményektől, amelyek miatt mi időnként kétségeskedünk, amikor el-elfelejtjük, hogy Ő azoknál hatalmasabb, és kézben tartja őket. Ha Isten a háborgó világ láttán nyugalommal figyel, ez a hatalmát és fenségét jelzi. Ura a világban zajló eseményeknek. Ma is.”

(Katona Béla, Nyíregyháza-Kertváros)

„… el akartunk menni hozzátok, én, Pál nem is egyszer, de megakadályozott minket a Sátán.” (1Thessz 2:18)

Pál apostolt akadályozta meg a Sátán? Nem volt elég hite? Nem volt elég bátorsága? Jézus szolgáját bármiben is meg tudta akadályozni a Sátán? Igen! Senkinek nem hinnénk, de ő maga mondja, írja: „el akartunk menni hozzátok, én, Pál nem is egyszer, de megakadályozott minket a Sátán.” Én úgy hiszem, hogy ez egy bűnvallás! Pál apostol írhatta volna azt is, mint korábban, hogy a Szentlélek nem engedte őket Thesszalonikába. Azonban nem így fogalmazott. Hanem ezt írta: „… megakadályozott minket a Sátán.”

Megküzdötted-e magadban, megharcoltad-e magaddal, hogy nem voltál képes átugrani a Sátán akadályát? Lebeszélt arról, amit akartál.

Mikor? Hogyan? Te tudod. Visszatérő rossz, szégyenletes szokás? A Sátán akadálya. Isten elől időt rabló munka? A Sátán akadálya. Önelégültség? Mindennapi küzdelem? Családi gondok? Magány? Betegség? A Sátán akadályai, miket azért görget eléd, hogy ne azt tedd, amit megértettél a Bibliából, meghallottál a prédikációból, hanem azt csináld, amit ő diktál.

Pál apostol rendbe jött. Hogyan? Bűnvallást tett, és újra a Szentléleknek engedett. Ez a megoldás az én, a te bajodra. Az egyetlen megoldás. Valld be, hogy nem ugrottad át a Sátán akadályát, és akkor a Szentléleknek engedni fogsz. Megint. Mint azelőtt.

(Dr. Kereskényi Sándor, Szeged-Honvéd tér)

„Azért így szól az Úr, a seregeknek Ura: Ne félj népem, Sionnak lakosa, az Assiriabeli királytól, bár botjával megver tégedet és pálczáját felemeli rád, miként Égyiptom egykoron; mert még csak egy kevés idő van: és elfogy búsulásom, és haragom az ő megemésztésökre lészen! És a seregeknek Ura ostort emel ő ellenök, miként a Midián levágatása idején az Oreb kőszikláján, és pálczáját a tenger fölé emeli, mint Égyiptomban egykoron. És lesz ama napon: eltávozik az ő terhe válladról és igája nyakadról, és megromol az iga a kövérségnek miatta. Ajjáthba jő, Migronba átsiet, Mikhmásnál rakja le hadakozó szerszámait; átmennek a szoroson, Gébában lesz hálóhelyünk; megrémül Ráma, Gibea, Saulnak városa elfut. Kiálts Gallim leánya, és vedd füleidbe Laisa, és szegény Anathóth! Madména megindul, Gébim lakosai mentik övéiket; még Nóbba megyen ma, hogy ott megálljon, és emeli már kezét Sion leányának hegye és Jeruzsálemnek halma ellen! De ímé az Úr, a seregeknek Ura: levagdalja az ágakat rémítő hatalommal, és a magas termetűek kivágattatnak, és a magasságosak megaláztatnak; az erdő sűrű ágait levágja vassal, és megdől a Libánon egy hatalmas által.” (Ézs 10:24-34 KG)

A legnagyobb örömhír ebben a szakaszban nem az, hogy elmúlik a veszély – hanem az, hogy Isten maga lép közbe. 1. Isten hív. „Ne félj népem…” – ez a megszólítás személyes. Isten ismeri az övéit. Hívja őket bizalomra. Ez a hívás ma Krisztusban hangzik: ne félj, jöjj hozzám! A maradékhoz azok tartoznak, akiket Isten megszólít, és akik nem állnak ellen kegyelmének. 2. Isten velünk jön. Isten nem távolról irányít. Ő az, aki felemeli a pálcáját, aki harcol népéért. Krisztusban ez még közelebb jön: velünk jár, hordoz, erősít. Nem hagy magunkra a félelemben, hanem jelen van benne. 3. Isten megadja a végső győzelmet. A végső kép: az Úr levágja a hatalmasokat. Az, ami félelmetesnek tűnt, összeomlik. Ez a Krisztus győzelmének képe. A kereszten és a feltámadásban már eldőlt a harc. A maradékhoz azok tartoznak, akik szeretik az Úr szabadítását, és ebben a győzelemben bíznak.

Ezért nem kell félni. Nem azért, mert nincs ellenség, hanem mert van győztes.

(Prókai Árpád, Boldva)

„Azért így szól az Úr, a seregeknek Ura: Ne félj népem, Sionnak lakosa, az Assiriabeli királytól, bár botjával megver tégedet és pálczáját felemeli rád, miként Égyiptom egykoron; mert még csak egy kevés idő van: és elfogy búsulásom, és haragom az ő megemésztésökre lészen! És a seregeknek Ura ostort emel ő ellenök, miként a Midián levágatása idején az Oreb kőszikláján, és pálczáját a tenger fölé emeli, mint Égyiptomban egykoron. És lesz ama napon: eltávozik az ő terhe válladról és igája nyakadról, és megromol az iga a kövérségnek miatta. Ajjáthba jő, Migronba átsiet, Mikhmásnál rakja le hadakozó szerszámait; átmennek a szoroson, Gébában lesz hálóhelyünk; megrémül Ráma, Gibea, Saulnak városa elfut. Kiálts Gallim leánya, és vedd füleidbe Laisa, és szegény Anathóth! Madména megindul, Gébim lakosai mentik övéiket; még Nóbba megyen ma, hogy ott megálljon, és emeli már kezét Sion leányának hegye és Jeruzsálemnek halma ellen! De ímé az Úr, a seregeknek Ura: levagdalja az ágakat rémítő hatalommal, és a magas termetűek kivágattatnak, és a magasságosak megaláztatnak; az erdő sűrű ágait levágja vassal, és megdől a Libánon egy hatalmas által.” (Ézs 10:24-34 KG)

Az úton nemcsak ígéret van, hanem valóságos akadályok is. Az Ézsaiás által leírt ellenség közeledése emlékeztet arra, hogy a hit útján is sok minden próbál megállítani. 1. A magunk fegyverei. Amikor az ellenség közeledik, természetes reakció, hogy védekezni akarunk – a saját módunkon. De Isten népének nem a saját ereje hozta a szabadulást. Ma is kísértés, hogy magunkban bízzunk. Pedig a valódi győzelem Krisztusé. A maradékhoz azok tartoznak, akik leteszik a saját „fegyvereiket” 2. A magunk terhei és bűnei. „Eltávozik az ő terhe…” – addig azonban ott van. A bűn a múlt, a félelem súlya. Ezek nemcsak kívülről, hanem belülről is akadályoznak. Krisztus azért jött, hogy ezt a terhet levegye. Azonban ehhez el kell engednünk – nem ragaszkodva ahhoz, ami megkötöz. 3. A keskeny út. Az út, amelyen Isten népe jár, nem széles és könnyű. Miközben sokan menekülnek, pánikba esnek, Isten népe meghallja: „Ne félj!” A keskeny út az a bizalom, amely akkor is megmarad, amikor minden más meginog. Ez az út Krisztus útja.

(Prókai Árpád, Boldva)

„Azért így szól az Úr, a seregeknek Ura: Ne félj népem, Sionnak lakosa, az Assiriabeli királytól, bár botjával megver tégedet és pálczáját felemeli rád, miként Égyiptom egykoron; mert még csak egy kevés idő van: és elfogy búsulásom, és haragom az ő megemésztésökre lészen! És a seregeknek Ura ostort emel ő ellenök, miként a Midián levágatása idején az Oreb kőszikláján, és pálczáját a tenger fölé emeli, mint Égyiptomban egykoron. És lesz ama napon: eltávozik az ő terhe válladról és igája nyakadról, és megromol az iga a kövérségnek miatta. Ajjáthba jő, Migronba átsiet, Mikhmásnál rakja le hadakozó szerszámait; átmennek a szoroson, Gébában lesz hálóhelyünk; megrémül Ráma, Gibea, Saulnak városa elfut. Kiálts Gallim leánya, és vedd füleidbe Laisa, és szegény Anathóth! Madména megindul, Gébim lakosai mentik övéiket; még Nóbba megyen ma, hogy ott megálljon, és emeli már kezét Sion leányának hegye és Jeruzsálemnek halma ellen! De ímé az Úr, a seregeknek Ura: levagdalja az ágakat rémítő hatalommal, és a magas termetűek kivágattatnak, és a magasságosak megaláztatnak; az erdő sűrű ágait levágja vassal, és megdől a Libánon egy hatalmas által.” (Ézs 10:24-34 KG)

Ez az ige egy úton lévő néphez szól. Olyanokhoz, akik félelemben élnek, akiket nyomás ér, akik előtt ott áll az ellenség. Mégis: Isten célt ad az életüknek – és ez a cél túlmutat minden földi helyzeten. 1. El kell indulni. Isten szava így kezdődik: „Ne félj!” Ez az indulás pontja. A félelem megbénít, míg Isten hívása elindít. Aki Krisztushoz fordul, az kilép a bénultságból és elindul az élet útján. Egy fiatalember egyszer azt mondta: „Majd akkor kezdek el hinni, ha minden kérdésemre választ kapok.” Egy idős hívő így felelt: „Én akkor kezdtem el élni, amikor elindultam, még válaszok nélkül – ám Krisztussal.” Az indulás mindig hitből történik, nem teljes bizonyosságból. 2. Meg kell küzdeni az akadályokkal. Az asszír sereg közeledése képe annak, ahogy a nehézségek ránk törnek. Ilyenkor Isten azt mondja: ez csak egy ideig tart. Mint amikor valaki egy hegyre mászik: az emelkedő fárasztó, néha úgy tűnik, nem éri meg. Azonban minden lépés közelebb visz a csúcshoz. Aki megáll, nem látja meg a kilátást. 3. Üdvösséget és békességet kell találnunk a mennyei Jeruzsálemben. „eltávozik az ő terhe válladról…” – Krisztus leveszi a bűn terhét. Egy beteg ember hosszú ideig hordozott egy nehéz zsákot – jelképesen a múltját. Amikor végre letette, azt mondta: „Nem is tudtam, mennyire lehúzott.” Krisztusban ilyen felszabadulás vár ránk.

(Prókai Árpád, Boldva)

„A maradék megtér: a Jákób maradéka az erős Istenhez.. mert ha néped Izráel számszerint annyi lenne is, mint a tenger fövenye, csak maradéka tér meg; az elvégezett pusztulás elárad igazsággal! Mert elvégezett pusztítást cselekszik az Úr, a seregek Ura, mind az egész földön.” (Ézs 10:21-23)

Ez az ige prófétai erővel szól az ítéletről és a reménységről. A „maradék” nem csupán egy kisebb csoport Izráelben, hanem mindazok közössége, akik visszatérnek Istenhez.

Az ember önmagától nem tud megmaradni. A bűn következménye valóságos: „elvégezett pusztulás” Isten igazsága nem kerülhető meg. Éppen ezért küldte el Isten az Ő Fiát. Jézus Krisztusban az ítélet és a kegyelem találkozik. Ami ránk várt volna, azt Ő hordozta el a kereszten.

A maradék tehát azokból áll, akik Krisztushoz tartoznak. Kik is ők?

Először is: azok, akiket Isten kiválasztott. A megmaradás végső oka nem bennünk van, hanem az Ő kegyelmes döntésében. Ő az, aki előbb szeretett, aki magához hív, és aki megtart.

Másodszor: azok, akik nem állnak ellen a kegyelemnek. Isten hívása valóságos, mégsem erőszakos. A maradék tagjai azok, akik meghallják Krisztus szavát, és nem keményítik meg a szívüket, hanem engedik, hogy Isten kegyelme átformálja őket.

Harmadszor: azok, akik szeretik az Úr szabadítását. Nem közömbösek Krisztus műve iránt, hanem örömmel ragaszkodnak hozzá. Drágának tartják azt az árat, amit Jézus fizetett értük, és életükkel válaszolnak erre a szeretetre.

Amikor az ige azt mondja: „a maradék megtér az erős Istenhez”, számunkra ez azt jelenti: Jézushoz térünk meg. Ő az út az Atyához, Ő a megmaradás egyetlen alapja.

A világ ma is a „sokaság” útját járja – ám Krisztus követői gyakran a maradékhoz tartoznak. Nem a többség igazolja az igazságot, hanem Krisztus. És aki benne hisz, az megmarad, még ha minden más össze is omlik körülötte.

A kérdés személyes: Krisztushoz tartozom-e? Engedem-e az Ő kegyelmét munkálkodni bennem? Szeretem-e az Ő szabadítását? Ő hív ma is: térj vissza hozzám. Bennem van az élet, bennem van a megmaradás

(Prókai Árpád, Boldva)

„Meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket.” (Zsolt 147:3)

Lelkipásztorként sok emberrel beszélgetek. Olyanokkal is, akiket a világ nehéz embernek vél. Van, aki alig néz a másik szemébe. Van, aki mogorvának tűnik. Van, aki mindenkit távol tart magától. Van, aki mindig támad, mielőtt őt támadnák. És van, aki annyira bezárkózott, hogy már azt sem tudja, hogyan kellene megnyílni.

Régebben talán én is könnyebben mondtam volna valakire, hogy ilyen a természete. Ma már egyre ritkábban gondolom ezt. Mert amikor az ember leül velük beszélgetni, lassan kibomlik egy történet.

Egy gyermek, akit soha nem öleltek meg. Egy kislány, akinek mindig azt mondták, hogy semmit sem ér. Egy kisfiú, aki rettegve hallgatta esténként a veszekedéseket. Valaki, akit megvertek. Valaki, akit megaláztak. Valaki, akit cserbenhagytak. És egyszer csak megértjük, hogy nem mogorva lett, hanem túlélő. Olyan, mint egy sündisznó. A tüskéi nem azért nőttek, hogy másokat bántson. Azért nőttek, hogy őt többé ne lehessen bántani. És milyen fura… Ami előbb megvédte, később sokszor már el is választja az emberektől. A tüskék távol tartják azt is, aki szeretni szeretné. Távol tartják azt is, aki segíteni próbálna. Sőt, néha még Istentől is elrejtik a sebeket. Pedig a gyógyulás nem ott kezdődik, hogy megtanuljuk ügyesebben rejtegetni a fájdalmat. Hanem ott, amikor végre merjük megmutatni. Nem könnyű újra feltárni a sebeinket. Fáj. Nagyon fáj. Viszont Isten nem azért tárja fel a sebeket, hogy újra megsebezzen bennünket. Hanem hogy végre meggyógyíthassa azokat.

Hiszen Ő az, akiről ezt olvassuk: „Meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket.”

Nem letagadja a fájdalmat. Nem azt mondja, hogy "lépj túl rajta". Nem siettet. Először lehajol, kitisztítja a sebet, bekötözi és szeretetével lassan új életet ad.

Talán ma is sok "sündisznó" él körülöttünk. Lehet, hogy éppen az a munkatárs, az a szomszéd, az a családtag, vagy talán mi magunk. Érdemes néha nem a tüskéket nézni. Hanem elgondolkodni azon, vajon milyen sebek rejtőznek mögöttük.

És ha felismerjük a saját sebeinket ne féljünk Krisztus elé vinni őket. Mert nincs olyan mély seb, amelyet az Ő kegyelme ne tudna megérinteni. Nincs olyan régi fájdalom, amelyet ne tudna átformálni. Nincs olyan összetört szív, amelyet ne tudna újjáteremteni. A világ gyakran megtanít bennünket tüskéket növeszteni. Jézus pedig arra hív, hogy lassan újra merjünk szeretni. Mert az Ő szeretete erősebb minden sebünknél.

(Fodor-Csipes Anikó, Tiszaszentimre)

„Akkor ezt az éneket énekelte Mózes Izrael fiaival az Úrnak…” (2Móz 15:1a)

„Örvendj egész föld az Istennek!... Mondjátok Istennek: Milyen félelmetesek a te tetteid!” (Zsolt 66:1b. 3a)

Elbeszélni Isten tetteit

„Gyertek, halljátok, ti, istenfélők mind, hadd mondjam el, mit tett velem!” (Zsolt 66:16). Eljön az idő, hogy amikor megtapasztaljuk Isten nagy tetteit, csodáit, szabadítását az életünk eseményeiben, és ezekről beszélni kezdünk a szeretteinknek. Aztán bizonyságot teszünk ezekről a gyülekezetünkben. Talán egy bibliaórán vagy más együttlét alkalmával az ember beszélni kezd a hatalmas Istenről, és arról, hogy mennyire szereti a benne bízókat. Ilyenkor együtt bátorodunk egymás hite által. (v.ö.: Róm 1:12).

Nem jó, ha csak általánosságban mondjuk el, hogy milyen nagyhatalmú Istenünk van. Szükséges arról is beszélni, hogyan lépett be az életünkbe, hogyan mutatta meg az Ő hatalmát, ugyanakkor kegyelmét és szeretetét is.

Zsoltáraink, dicséreteink, lelki énekeink éneklésével arról teszünk bizonyságot, hogy mi szeretjük, imádjuk, dicsőítjük a mi Istenünket. Nem félünk, nem rettegünk tőle, hanem mélységes tisztelettel borulunk le előtte már reggel, vagy napközben, vagy este, vagy álmatlan éjszakáinkon. Hozzá imádkozunk Jézusunk, a mi drága Megváltónk nevében. Mindenekelőtt dicsőítjük Őt, hálát adunk neki, hogy nem csak világot teremtő gondviselő Atyánk. Azért is hálát adunk neki, hogy egyszülött Fia Jézus Krisztus által megváltott a bűneink rabságából és az örök kárhozattól. Méltó hát, hogy Őt magasztaljuk mindenért.

Amikor felismerjük elveszett voltunkat és érezzük, hogy nagy lelki mélységben vagyunk, akkor Szentlélek Istenünk tanácsol, bátorít, erősít bennünket! Ha van napi elcsendesedés, akár több is életünkben, létezhetetlen, hogy az Ige fényénél és igazságánál ne látnánk meg elveszett voltunkat. Ilyenkor kell aztán lelki szemeinkkel a golgotai keresztre tekinteni, ahonnan ma is Jézusnak ugyanazt az imádságát halljuk: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23:34b). Innen jutunk el lélekben a húsvéti sírig, amely üres, hiszen feltámadott a mi Urunk és így köszönt bennünket is, bűnbánó bűnösöket: „Békesség néktek!” (Jn 20:19b). Ezen az úton juthatunk el mi is egy megváltozott, megújult életre s folytatjuk életutunkat hitben, Jézust követve a menny felé.

(Csomay Árpád, Biharszentjános)

„Akkor ezt az éneket énekelte Mózes Izrael fiaival az Úrnak…” (2Móz 15:1a)

„Örvendj egész föld az Istennek!... Mondjátok Istennek: Milyen félelmetesek a te tetteid!” (Zsolt 66:1b. 3a)

Istenfélelem

Olyan jó azt megtapasztalni, hogy a mi hatalmas Istenünk keres bennünket. Hányszor eltévelyedünk, messze kerülünk tőle s Ő mégis keres bennünket. Igaz, hogy sokszor félelem van az ember szívében.

Sokszor gondol a tévelygések között vergődő ember arra, hogyan állhatna meg a nagyhatalmú Isten előtt. Hiszen olyan félelmetes dolgokat tett a választott nép életében, és a mi életünkben is. Mégis, valahányszor elfog a félelem bennünket, mindig megtapasztaljuk a mi hatalmas Istenünk szeretetét, amellyel átölel bennünket. Ilyenkor eltűnik szívünkből a félelem és imádattal telik meg. Az ilyen találkozások egy életre szólóan meghatározhatják az életünket. Hatalmas Istenünk, aki szerető Atyánk is ugyanakkor, szeretetével elűzi a sötétséget a szívünkből és megsemmisíti a sötét hatalmak minden tervét. A világi szorongatottságok, bűneink, betegségeink, kicsinyhitűségünk és a halál félelmetessé, gyötrelmessé teheti életünket, ellenben mindezekben ott van, jelen van a mi szerető Istenünk.

Izráelt is kinyújtott erős karral csodákon át vezette az Úr a pusztában. Bennünket is így vezet életünk pusztaságában. Ezért méltó, hogy imádjuk és dicsőítsük Őt.

Kereszt és feltámadás

Az idők teljességében a nyájuk mellett éjszaka is őrködő pásztorok hallják az angyal bíztatását: „Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek amely az egész népnek öröme lesz: üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus a Dávid városában.” (Lk 2:10b-11). Nagy öröm az, hogy Isten Jézus Krisztusban közel jött az Ő választott népéhez és a világ minden népéhez. Mélységes tisztelettel és hódolattal állunk meg ma is és mindenkor a mi Urunk előtt, aki Jézus Krisztusban közel jött hozzánk. Milyen félelmetes, megrendítő látni lelki szemeinkkel a golgotai kereszten értünk, a világért, az ellenségeiért imádkozó szenvedő Jézusunkat. A halál nem tarthatta Őt fogva. Harmadnap feltámadott! Félelemmel s mégis hódolattal állunk lélekben a golgotai kereszt előtt, és öröm tölti be a mi szívünket is, amikor a húsvéti üres sír hirdeti: Nincs ott! Feltámadott! Ő él! A mi szívünkben is!

(Csomay Árpád, Biharszentjános)

„Akkor ezt az éneket énekelte Mózes Izrael fiaival az Úrnak…” (2Móz 15:1a)

„Örvendj egész föld az Istennek!... Mondjátok Istennek: Milyen félelmetesek a te tetteid!” (Zsolt 66:1b. 3a)

Hatalmas és mindenható

Izráel Istent úgy ismerte meg, mint aki hatalmas és mindenható Úr. Isten félelmetes a tetteiben. Jó nekünk is figyelni reá! Naponta kell kérdeznünk Őt, hogy mi az Ő akarata, hogyan rendezzük dolgainkat, életünk problémáit.

Sokan csak akkor fordulnak Istenhez, amikor nagy mélységeket járnak meg. Amikor tehetetlenné válik az ember, akkor kezdi el keresni Istent és akkor kezd beszélgetni vele, imádkozni hozzá.

A Kánaán felé vezető úton Izráelt elfogta a félelem: „A fáraó közeledett. Izráel fiai pedig föltekintettek, és látták, hogy az egyiptomiak utánuk eredtek. Ekkor nagy félelem fogta el őket, és segítségért kiáltottak Izráel fiai az Úrhoz.” (2Móz 14:10). Nagy dolog az, hogy Izráel tudatában volt annak, ők Istenhez tartoznak. Aztán megláthatták Isten hatalmas voltát, amikor kettéválasztotta a Veres-tengert. Száraz lábbal átjutva a tengeren, nagy félelemmel tekintettek vissza. A nagy víztömeg összezárult. A fáraó és serege odaveszett. Ám Isten száraz lábbal vezette át Izráel fiait. Amikor ezt látták, félelem fogta el őket. Nem rettegés, hanem istenfélelem, hódolat. Hittek Istenben és egy csodálatos „énekkel” dicsőítették Őt. Erről szól a 66. zsoltár. Sőt, a zsoltáríró nem csak Izráelt bíztatja Isten dicsőítésére, hanem az egész földet, minden népet. Arra szólítja fel az embereket, hogy féljék, tiszteljék, magasztalják az Egy, Örök, Mindenható Istent.

Hiszem, hogy sokan megtapasztaltuk Isten szabadítását. Mi is átéltünk olyan nehéz helyzeteket, amikor már azt hittük nincs menekvés, nincs szabadulás. Ám Isten közbelépett! Isten megmutatta az Ő hatalmát. Ugye, voltunk már mi is olyan helyzetben, amikor bűneink hullámai már-már átcsaptak a fejünk felett? Talán ifjú korunkban…, vagy családi életünkben, házasságunkban…, az emberekkel való kapcsolatainkban…? Bizonyos vagyok abban, hogy napestig lehetne sorolni bűneinket, engedetlenségünket, szeretetlenségünket, tétlenkedésünket, restségünket, méltatlankodásainkat… Aztán éppen ezek miatt a bűneink „áradata” majdnem elborított bennünket. Milyen jó, hogy Istenhez imádkoztunk, Istenhez kiáltottunk ilyenkor s megtapasztaltuk az Ő szabadítását az Úr Jézus Krisztus által!

(Csomay Árpád, Biharszentjános)