„Szövetséget kötöttem a szememmel: hogy ne tekintsen a szüzekre.” (Jób 31:1)

Gyakran halljuk a cinikus, látszólag ártatlan mondást házasemberektől: „Hűséget fogadtam, nem vakságot.” Sokan elnéző mosollyal nyugtázzák ezt, mintha természetes lenne, hogy bár a testünk otthon van, a szemünk – és általa a gondolataink – szabadon kalandozhatnak a kínálaton. A Házasság hetében azonban ki kell mondanunk: ez a nézet tarthatatlan, sőt mérgező. Miért?

Mert a hűség a szívnél és a szemnél kezdődik. Aki azt mondja, „nem vagyok vak”, az valójában jogot formál arra, hogy hasonlítgasson. A pásztázó tekintet folyamatosan méricskél: „Az ott csinosabb, az ott izgalmasabb, az ott fiatalabb.” Ez a fajta „látás” nem ártatlan esztétikai élmény, hanem a vágyak kapuja. Aki nyitva hagyja a szemét a kísértésre, az réseket üt a házassága pajzsán. A „nem vagyok vak” mentalitás fenntartja a piaci szemléletet: mintha még mindig keresésben lennénk, csak éppen pillanatnyilag nem vásárolunk. Ez bizonytalanságot szül a társunkban és elégedetlenséget bennünk.

Jób, az ószövetségi hívő, radikális választ ad erre: „Szövetséget kötöttem a szememmel.” Ez az igazi szabadság! Nem arról van szó, hogy fizikailag nem látjuk meg a szépet máshol. Hanem arról, döntést hozunk: nem engedjük, hogy a látványból vágy, a vágyból pedig fantázia szülessen. Ez önként vállalt „vakság” a külvilág felé, hogy annál élesebb legyen a látásunk befelé, a társunkra.

A hűség szabadsága a fókuszálás szabadsága. Aki nem legelteti a szemét másokon, annak felszabadul az energiája arra, hogy a saját házastársában fedezze fel újra és újra a szépséget. Akit nem köt le a „mi lenne ha” ábrándja, az szabadon építheti a „mi van most” valóságát.

Ne elégedj meg a testi hűséggel! Védd a házasságodat a tekinteteddel is. Ha úgy érzed, „nem vagy vak”, jusson eszedbe: éppen azért kaptál társat, hogy csak őt lásd igazán. A többi csak zaj. A hűség ott kezdődik, kire nézel vágyakozva, és ott teljesedik be, hogy kivel éled le az életed. Légy bátor szövetséget kötni a szemeddel – a szíved érdekében!

(Katona Béla, Nyíregyháza-Kertváros)

„Szeretteim, szeressük egymást...” (1Jn 4:7a)

Együtt ébredni, együtt aludni, együtt étkezni, együtt lenni.... Mennyire magától értetődő, megszokott dolgok, amiket én hála Istennek már több mint 25 éve élek meg a férjemmel.

Azonban mindig vannak olyan helyzetek, amelyek „fejbe kólintanak” és elgondolkodtatnak. Ez történt pár éve is, amikor börtönmissziós lelkészként egy meglehetősen idős emberrel beszélgettem, aki mesélt a feleségéről, mennyire szereti és hogy várja őt haza. Nehéz nekik így külön, de megpróbálnak alkalmazkodni a helyzethez, és ezért bevezettek egy-két szokást, ami segít nekik túlélni a börtönéveket.

Mint köztudott, a börtönben nem akkor lehet pl. telefonálni, amikor akarunk, vagy éppen addig, amíg akarunk. Megszabott minden, így a heti letelefonálható időkeret is, ami eleve nem sok. Ez az idős férfi elmesélte nekem, hogy együtt szokott kávézni minden reggel a feleségével. Ezen a mondaton azért összeráncoltam a homlokomat, mert sok mindenben leleményesek a fogvatartottak odabent, de ezt azért már biztosan nem tudják kivitelezni. Ha pedig igen, akkor az idős férfi beszámíthatóságát kellene megkérdőjelezni. De nem kellett, ugyanis gyorsan elmesélte a szokásukat.

Minden reggel a megszokott időben elkészíti a „kavarós” kávéját, és ha van még letelefonálható perce, akkor felhívja a feleségét, aki addigra már az otthonukban elkészítette a saját kávéját és „együtt” kávéznak és közben beszélgetnek. Ha pedig már nincs perce, akkor kiteszi maga elé a felesége fényképét és úgy kortyolgatja a kávéját, és gondolatban „együtt” vannak, hiszen tudja, most éppen a felesége is kávézik.

Amikor meghallottam ezt a nem mindennapi kis történetet, összeszorult a szívem, és gyorsan elkezdtem megvizsgálni a saját életünket. Igaz, hogy én nem kávézok, így nem tudunk együtt kávézni, de töltök-e együtt elég minőségi időt a férjemmel, amikor van alkalmunk beszélgetni, egymásra figyelni, kimutatni egymás felé a szeretetünket? Ez a kérdés azóta is ott lüktet bennem, és a kérdés után tudatos választ és megoldást is keresve próbáljuk élni a házas életünket. Mert olyan rövid ez az életünk, ha még ezt is elvesztegetjük haraggal, veszekedéssel, és a rohanással, amit diktál a környezetünk, akkor a legfontosabbat hagytuk figyelmen kívül: hogy egymást szeressük. Erre pedig nem csak a fenti ige, hanem nagyon sok ige figyelmeztet a Bibliából, ami az Isten szava.

(Tóth Viktória, Abaújvár)

„Nem jó az embernek egyedül lenni; alkotok hozzáillő segítőtársat.” (1Móz 2:18)

„Legyen megbecsült a házasság mindenki előtt.” (Zsid 13:4a)

Több mint száz évvel ezelőtt, 1912 áprilisában indult első és egyben utolsó útjára a Titanic, az álmok hajója. A valaha épült legnagyobb hajónak számított.

Amikor a Titanic elsüllyedt, Isadora Strauss asszony egyike volt azoknak a nőknek, akik nem menekültek meg.

Biztonságot ajánlottak fel neki, de mivel férjének nem volt hely a mentőcsónakokon, ezt mondta: "Sok-sok éven át éltünk már együtt. Most öregek vagyunk. Ahova ő megy, én is követem."

A boldog házasság feltétele a házastársak közötti „kizárólagos odaadás” Mit jelent ez? Az természetes, hogy a házastársunkon kívül mindkét nemből vannak barátaink, de elsősorban a házastársunkat illeti meg az időnk és a figyelmünk legjava, és érzelmileg is neki kell adnunk a legtöbbet. Bármely kapcsolat, amely megfosztja a házastársunkat attól, ami jogosan neki jár, a hűtlenség egyik formája.

Teremtőnknek az volt a szándéka a házassággal, hogy ez legyen a legszorosabb kapcsolat két ember között. Azt mondta, a férj és a feleség „egy testté lesznek”. „Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és ezért lesznek egy testté.” (1Móz 2:24) Ez a kötelék nem csupán a szexualitást foglalja magában, hanem egy szoros érzelmi kapcsolatot is, melyet az önzetlenség, a bizalom és a kölcsönös tisztelet erősít meg. Ezeknek az alapelveknek az alkalmazásával meg tudod óvni a házasságodat a gondolatban elkövetett, illetve az érzelmi hűtlenség okozta károktól.

Jómagam úgy gondoltam negyvenegy évig, hogy jó az egyedüllét, viszont Isten nem így gondolta, és szerzett mellém egy segítőtársat, akivel tizenhat éve közösen járunk az Úr útján, és tudjuk, bármelyikünk is megy el hamarabb, mi is azt mondhatjuk, amit az idős hölgy mondott: „Ahova ő megy én is követem”.

(Prókai Árpád, Boldva)

„Ti azonban szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót, és adjatok kölcsön, semmit sem várva érte: nagy lesz akkor a jutalmatok, és a Magasságos fiai lesztek, mert ő jóságos a hálátlanok és gonoszok iránt. Legyetek irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas!” (Lk 6:35-36)

Még ilyet! Hogy’ kérhet Jézus bárkitől is ilyen természetellenes viselkedést? Szeressem azt, aki ártani akar nekem, a családomnak, a gyülekezetemnek, a hazámnak? Tegyek jót azzal, aki gyűlöl engem, gyűlöl minket? Átkot sziszegnek ránk és mi áldással feleljünk? Pofon vágnak. Na jó, nem ütök vissza, de tartsam oda a másik képemet is? Megfosztanak valamitől, és amikor még többre vágynak, azt is hadd vigyék? Aki elkéri, annak adjak, aki elveszi, attól meg ne kérjem vissza?

Ez nem normális! Ez ellentmond a természetemnek.

Tényleg! Ellentmond annak az ijesztő természetemnek, ami még az Istennek is határt szab. A teremtő Istentől elsompolygott természetem soha nem barátkozik meg ezekkel a jézusi kívánalmakkal.

Sőt! Inkább felháborodik: Mindennek van határa! Ha válaszcsapás helyett szeretettel közeledek az ellenségem felé, bolondnak néznek.

Milyen bolondnak? Olyan bolondnak, mint egykor Jézust. Ha jó szándékkal válaszolok annak, aki engem láthatóan gyűlöl, akkor lehet, hogy magam alatt vágom a fát. De hogyan? Úgy, ahogy egykor Jézus. Ha arcul ütnek, és én nem úgy reagálok, ahogy ilyenkor szokás, akkor még meg is verhetnek. Mint kit? Mint Jézust.

És visszanyerem a jézusi természetemet. Addig, amíg bírom. Egyre tovább.

(Dr. Kereskényi Sándor, Szeged-Honvéd tér)

„Az írás, amely oda van írva, így hangzik: mené mené tekél ú-parszin.” (Dán 5:25)

Belsazár király nagy lakomát rendezett. A nők táncoltak. Az előkelő vendégek a jeruzsálemi templom arany és ezüst edényeiből itták a bort. A babiloni Marduk főistennek áldoztak a tivornyán férfiak és nők, feleségek és ágyasok. Ez hatalmas istenkáromlás!

Izráel Istene azonban hatalmasabb mint Marduk.

Belsazár király minden határt átlépett.

Isten ítél! A gyertyatartóval szemben a falon egy kéz jelenik meg, mely írni kezdett. A babiloni bölcsek tehetetlenek. A király remegve, félelmek között kiáltott Dánielért. Dániel mindent megmagyaráz: „Mené, mené, tekél, ú-parszin.” Ez az írás. Jelentése: Mené = számba vette Isten királyságodat. Tekél = megmért téged mérlegen, és könnyűnek talált. Perész = felosztotta királyságodat és a médeknek meg a perzsáknak adta. Ám ezek a szavak pénznemeket is jelentenek, csökkenő értékben (Mina, sekel, félsekel), ami Isten megsemmisítő ítéletét jelenti.

Miért találta könnyűnek Isten Belsazárt? Azért, mert éppen olyan gőgös és felfuvalkodott, mint volt az apja. Azért, mert nem alázta meg magát, hanem dicsőítette „az aranyból, ezüstből, rézből, vasból, fából és kőből csinált isteneket.” (Dán 5:4).

Az a kérdés, hogy életem milyen könnyű Isten mérlegén? Mi történne, ha Isten ma engem mérne meg a maga mérlegén? Vajon adok-e elég dicsőséget az Úrnak? Nehéz kérdések ezek, azonban időről-időre fel kell tennünk önmagunknak! Komolyan kell vennünk a prédikációkat és ige szerint kell élnünk! Különben felszínessé válik az evangélium és az egész életünk könnyűvé!

Hogyan válhat a mi súlytalan életünk tartalmassá Isten előtt? Először is figyelmezzünk Isten ujjára, melyekkel évezredekkel ezelőtt leírta a tízparancsolatot két kőtáblára. Komolyan vesszük-e ezeket a parancsolatokat? Gondold végig őket!

Négy arám igére emlékeztetlek: „Éli, Éli, lámá sabaktáni,” (Mt 27:46a) Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Jézus ajkait hagyták el ezek a szavak a Golgotán. Ennek az áldozatnak súlya volt Isten szemében és Isten mérlegén! Ezért van megtartatása azoknak, akik Benne hisznek és bíznak! Ugye, hiszed ezt?

Manapság annyi jel van az életünkben. Oly sok írás jelenik meg lelki életünk „falán”. Viszont aki naponta imádkozva leborul lélekben Jézus golgotai keresztje alatt, az nem lesz könnyű Isten mérlegén. Isten keresi és megtalálja azt a kicsi súlyt is ami a szívünkben van, s naponta kiteljesíti az igeolvasások, az imádkozások, a szeretet-szolgálatok útján az Ő Szentlelke által.

S még csak annyit… Gondolj Jézusra, aki ujjával a homokba írt. Aztán csak ennyit kérdett: „Senki sem ítélt el téged? Ő így felelt: Senki, Uram. Én sem ítéllek el téged!” (Jn 8:10b-11a).

(Csomay Árpád, Biharszentjános)

„Ő azonban így szólt: Én mégis négy férfit látok járni a tűzben, és nincs rajtuk semmi sérülés. A negyedik pedig olyannak látszik, mint valami isten.” (Dán 3:25)

Luther Márton 1520-ban arról írt, hogy a keresztyén ember szabad ugyan és mégis mindenkinek a szolgája. Vajon mire gondolhatott a nagy reformátor? Vajon én egy szabad keresztyén vagyok-e?

A negyedik férfi

Nabukodonozor egy nagy szobrot állíttatott fel. A király tombol a dühtől, mert három férfi nem borul le a szobor előtt. Befűtteti hát a tüzes kemencét, mivel ezek a férfiak nem tisztelik a király isteneit és nem hódolnak által felállíttatott aranyszobor előtt. Megvallják, hogy az ő Istenük fog győzni, meg fogja őket oltalmazni a tűzben. Megkötözik őket és a tűzbe dobják. A király pedig nem három, hanem négy férfit lát a tüzes kemencében.

Három férfi megkötözve és mégis szabadnak látszanak. Sőt, ott van még egy negyedik férfi is. Ez maga Jézus Krisztus, aki így jelenik meg az Ószövetségben. Ő győz a halál és a megsemmisítő hatalmak felett. A három férfinak Isten egyszülött Fia barátjukként jelenik meg a tűzben. Jézus legyőzi a halált és elvágja a halál köteleit is. Ő a megmentő. Jézus ki-, megoltja a halál tüzét. Ő az, aki megszabadítja az Ő gyermekeit a halál pusztító tüzéből. Jézus keresztre adta magát s az Ő keresztje áll minden sír felett.

Az ember eldöntheti, hogy szabad lesz-e a halál köteleivel megkötözve is, vagy a bűn rabszolgája marad…

Örömteli csere

A bűn miatt halottak vagyunk és ezért kárhozatra jutunk. Sajnos, de igaz! Szükségünk van valamilyen orvosságra. Ez maga Jézus Krisztus. Higgyük, hogy Krisztus eleget tett minden bűnünkért, legyőzte a halált s így megmentette a lelkünket az örök kárhozattól. Így jön létre a csere: helyettünk Krisztus fizetett meg minden bűnünkért és ezért, csak ezért juthatunk a menyországba.

Nos, megkötözöttek vagyunk-e vagy szabadok? Jézus nélkül a Sátán megkötözöttjei vagyunk bűneink miatt, ellenben Jézussal és Jézusban élve szabadok. Adjuk hát át Neki magunkat, hogy szabadon szolgálhassunk az Atya dicsőségére a Szentlélek által.

(Csomay Árpád, Biharszentjános)

„Dániel azonban elhatározta, hogy nem szennyezi be magát a király ételével és azzal a borral, amit ő szokott inni.” (Dán 1:8a)

Dániel próféta könyvében - többek között - szó van hűtlenségről, hitehagyásról, a szövetség megszegéséről. A nép éppen ezért jutott Babiloniába, fogságra. Isten a próféták egész sorát küldte a választott néphez. Vissza akarta ugyanis téríteni őket magához. „De népem nem hallgatott szavamra, Izráel nem engedelmeskedett nekem.” (Zsolt 81:12) Ezért mondja Dániel: „Az Úrnak, a mi Istenünknek színe előtt nem esedeztünk, hogy megtértünk volna a mi álnokságainkból…” (Dán 9:13 KG) Ezért Isten kiszolgáltatta őket gonosz kívánságaiknak. Jójákim királyt és a templom edényeinek egy részét Nabukodonozor, Babilónia királya kezébe adta. Még az istenfélő Dánielt is barátaival együtt fogságba vitték.

Gondoljunk a mi ifjainkra, akik alig 15 évesek. Mi lenne velük egy ilyen fogságban?

Dániel próféta könyvének első részében megtudjuk hogyan működik Babilon. Mindenekelőtt az érzékszervekre hatnak. Finom étkekkel, italokkal ingerlik az ifjakat. Aztán a származásukat kell, hogy megtagadják. Nevüket megváltoztatják. (7.v). Bálványistenek imádására késztetik őket. Minden ténykedésük Izráel Istene ellen irányul. Dániel nevének jelentése: Isten a bírám. Ezt a nevet kapja körülmetélése alkalmával a nyolcadik napon. Nevét Belsazárra változtatják, aminek jelentése: Baál, védd meg a királyt. Ám még e nehéz helyzetben is felragyog egy ígéretes fénysugár: „Dániel azonban elhatározta, hogy nem szennyezi be magát a király ételével és azzal a borral, amit ő szokott inni…” Dániel tudta, ha tisztátalanná válik akkor hiába imádkozik Istenéhez a nyitott ablaknál Jeruzsálem velé fordulva. Dániel nemet mondott. Meghúzta a határvonalat: eddig és ne tovább! Olyan világban élünk, mely sok mindent ígér és ezt úgy állítja be, mint ami jár nekünk és ő ezt meg is adja - mondja a világ hitetője. Elbizonytalanít bennünket. Sokszor már azt sem tudja az ember, hogy ki is ő. Ha elcsendesedünk, egyszer csak megszólal Isten: Enyém vagy. Én teremtettelek, Én gondot viselek rád. Én megváltottalak egyszülött Fiam által. Meg is erősítelek az Én Szentlelkem által. Ebben a világban minden bizonytalanná válhat, ám Isten ígéretei megmaradnak. Keresztelésünk alkalmával kaptuk az ígéretet: „én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28:20b) A világ csábításai közepette mondjuk hát Dániellel együtt: Nem! ezt nem! S akkor Isten meg fog áldani!

(Csomay Árpád, Biharszentjános)

„Ha így cselekszel, és Isten is ezt parancsolja neked, akkor te is helyt tudsz állni, meg ez az egész nép is békességben mehet vissza a helyére.” (2Móz 18:23)

Olvasandó: 2Mózes 18

Ha a tegnapi magyarázatot kicsit melengettük a szívünkben, eljuthattunk arra a felismerésre, hogy minket, ma élő keresztyéneket, keresztyén vezetőket is tanít ez az igeszakasz. Megláttatja velünk, hogy Isten gyakran embereken keresztül ad bölcs útmutatást számunkra, miközben nekünk nyitottnak kell lennünk az elfogadására. Hiszen a szolgálatban a túlterheltség nem hőstett, hanem veszély, ugyanis nagyon elmagányosíthatja a (lelki)vezetőt, ha mindent magára vállalva, mindent ő maga akar megtenni, még akkor is, ha jószándékkal és a közösségért teszi. Be kell látni azt, a felelősség megosztása nem gyengeség, hanem Isten akarata a közösség épülésére. Le kell vetkőznünk a büszkeségünket, el kell engednünk azt a képzetet, hogy csak úgy lesz tökéletes valami, ha magunk csináljuk, még akkor is, ha ez nagyon nehéz. Úgy sem lesz tökéletes, csak akkor a magunk felelősségével kell elszámolnunk...

Testvéreim, Jetró bölcs tanácsa és Mózes alázata ma is útmutatás számunkra. Nem vagyunk egyedül a szolgálatainkban, a feladatainkban, a családi és munkahelyi terheinkben sem. Isten embereket küld mellénk – társakat, testvéreket, barátokat –, akiknek a tanácsára, bátorítására, segítségére szükségünk van. Olyan világban élünk, ahol a magány, a kiégés, a túlterheltség sokakat fenyeget, de Isten közösséget, testvéri kapcsolatokat ajándékoz nekünk, hogy ne egyedül kelljen hordoznunk a terheket.

Ez az ige arra tanít, legyen bennünk nyitottság a mások szavára, legyen bennünk alázat, hogy elfogadjuk a jó tanácsot, és legyen bennünk bizalom, hogy Isten gondoskodó szeretete nem csak közvetlenül, hanem embereken keresztül is elér hozzánk.

És végül ott áll előttünk az ígéret: ha így cselekszünk, ha Isten útján járunk, akkor nemcsak mi tudunk helytállni, hanem a közösségünk, a gyülekezetünk, a családunk is békességben járhat. Ez a békesség az, amit Krisztus ad, és amit senki el nem vehet tőlünk.

(Fodor-Csipes Anikó, Tiszaszentimre)

„Ne félj, mert meghallotta Isten a fiú hangját onnan, ahol fekszik.” (1Móz 21:17b)

Hágárt és Izmaelt a pusztába űzte Sára. Nem volt náluk csak egy kenyér és egy tömlő víz. Emberileg szólva: mintha halálra ítélték volna őket. Ám nekik nem csak egy kenyér és egy tömlő vizük volt, hanem egy nagy ígéretük is.

Hágár odatette a gyermeket egy bokor alá. Hágár pedig egy nyíllövésnyire ott ült vele szemben és sírt. Itt nem olvassuk azt, hogy van ott még valaki, aki sír. A gyermek is, Izmael is sír.

A pusztában, ahol a halál, a pusztulás van jelen, egyszer csak nyilvánvalóvá válik, hogy Isten az Ő angyala által életet hirdet, életet ígér Izmaelnek. „meghallotta Isten” – ez az ige élő valósággá válik. Izmael nagy mélységben van. Mit tesz Isten? Elküldi az Ő angyalát. Érdekes, hogy az angyal nem a gyermekhez megy, hanem az ő anyjához. Megszólal: „Ne félj, mert meghallotta Isten a fiú hangját onnan, ahol fekszik!” A halál szájában van, ám hallania kell Isten ígéretét.

Hágár fel kell, hogy keljen. Itt az ősi héber szó (qumi) félreérthetetlenül a halálból való felkelést, feltámadást jelenti. (Úgy, mint Mk 5:41-ben: Thalita kúmi = „Leányka neked mondom, kelj fel!” Vagy ébredj fel!).

Hágár felvette a fiát és kézen fogta őt. Isten angyala közben megnyitotta a szemét és meglátott egy forrást. A víz a pusztában az életet jelenti.

Vajon ez Izmael lelki életének a megújulását is jelentette? Hiszen a pusztában, amikor a hálál torkában volt, hallotta az angyal szavát: qumi. Ez pedig kellett, hogy jelentsen számára valamit! Azt tudjuk csak biztosan, hogy Isten vele volt, hallotta őt és nagy néppé akarta tenni. Ahogy Izsáknak, úgy Izmaelnek is tizenkét fia lett (lásd: 1Móz 25). Másrészről viszont az is tudott dolog, hogy az anyja pogány egyiptomi nő volt. 1Móz 16 arról számol be, hogy Izmael szilaj ember lesz, kezet emel mindenkire, de rá is mindenki, kárt tesz testvéreinek, ahol csak tanyázik. (lásd: 1Móz 16:12).

Ez az ellenségeskedés a két testvérnép között manapság is tart.

Azért van valami reménység, ami a két testvérnépet illeti.

• Mindkét nép tagjai között vannak, akik meg szeretnék élni a qumi-t, vagyis fel szeretnének kelni a halálból. Azaz a gyűlölet ellenére a békét szeretnék munkálni. (2024. Május 15 – „Taliat Khumi” iskolaközpontban, Betlehem melletti Nakba napon).

• Azt is vegyük figyelembe, hogy Ábrahámot a két fia: Izsák és Izmael együtt temetik el.

• Jákób Júdát megáldja. (lásd: 1Móz 49:8.11) A szilaj Izmael és mi mindnyájan a nemes Szőlőtőbe kell beoltassunk, Jézusba, Vele közösségben kell lennünk, Vele egyesülnünk, Vele egyek kell, hogy legyünk. Ez vonatkozik nem csak Izmaelre, hanem Izsákra is és reánk is! Csakis Benne élve és Általa van békessége ennek az embervilágnak!

(Csomay Árpád, Biharszentjános)