„Sétálunk, sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk, csüccs!” - emlékszel még, amikor egy tipegő kisgyermekkel próbáltál kéz a kézben megtenni pár lépést?
Figyelni kellett minden mozdulatára, fogni a kezét, megtartani, ha megbillen. Lassú járás ez.
Jákób azon a különleges éjszakán, amelyen az angyallal találkozott, lesántult. Járni is alig tud. Élete nagy békülésén is túl van.
Úgy szeretném ma azt mondani nektek, minden megváltozott: a neve, a gondolkodása, a hite…
Úgy szeretném azt mondani nektek, hogy
…elég egy nagy megtérés…
…egy mély megtapasztalás…,
...egy különleges istenélmény….
…de Jákób most is átveri a testvérét.
„Menj csak előre!” – bíztatja, s az elhiszi, hogy együtt fognak élni, mint testvér a testvérrel.
Jákób azonban lemarad. Családjával más irányba indul el.
Szukkót felé tart, ahol földet vesz, házat épít, jószágainak karámot. Ahol komoly bajba kerül fiai miatt. Ahonnan mennie kell, sietve távozni.
Bétel lesz az a hely, ahol majd le kell telepednie, s ezt Isten már tudja. Ő viszi tovább ígérete szerint.
A mai történet tanítson arra, hogy amíg élünk szükségünk lesz a kisgyermekek és szopós bárányok lépésére.
Miért? Azok hogyan mennek? A kisbárány mindig az anyja és a nyáj mellett marad.
Tőle függ a megmaradása, élete. A kisgyermeknek fogni kell a kezét, ha elfárad, ölbe venni, ha elesik, felemelni, ha szomjas, megitatni, ha elkalandozna, visszahúzni, ha bajba kerülne, megmenteni.
„Ha olyanok nem lesztek, mint a gyermekek…” -mondja Jézus tanítványainak, s mondja ma neked.
Maradj mellette, a gyülekezet közösségében, fogd a kezét, engedd, hogy vezessen, hogy talpra állítson, hogy a tempót ő diktálja.
Így járni, „Isten vezette” kislépésekben sokkal jobb, mint bűnbe rohanni ész nélkül, mint menekülni annak következményei miatt, vagy akár céltudatos, határozott léptekkel tartani rossz irányba.
Vándor Gyula énekével kívánok neked a mai naphoz is sok erőt, áldást!
Csend van bennem és emlékezem, mily sok ajándék, nagy kegyelem,
Mily sok áldás, mennyi türelem kísérte végig az életem.
Mért szeret Isten, mért szeret még? Hogy lehet, mért nem mondja ki: Elég!?
Féltő karja újra átölel, megtört szívemhez szíve közel.”