„Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.” (Gal 1, 10)

Ezek a sorok leleplezik a szívünk egyik legmélyebb kísértését. Szinte minden pillanatban a másoknak való megfelelés vágya hajt, mások elismerésére vágyunk.

Pál arra hívja fel a figyelmünket, hogy az emberek véleménye mulandó, Jézusé örök. Egy nap mindannyian ott állunk majd előtte, és akkor nem az lesz a kérdés, hogy hány embernek tetszett az életünk, hanem hogy hűségesek voltunk-e Jézushoz.

Jézus maga is ezt mondta: „Jaj néktek, ha minden ember jókat mond felőletek.” (Lk 6,26) Nem azért, mert rossz, ha valaki szeret, hanem mert ha mindenki elégedett velünk, valószínűleg soha nem álltunk szembe a bűnnel vagy a hamissággal.

A mai nap döntés elé állít minket: kinek akarunk tetszeni? Fontos-e, hogy mit mond a mai napomról, a mai reggelemről, életem állandó jelenéről Jézus? Akarok-e neki tetszeni? Életprogramom-e, vágyam-e az Ő akarata szerint élni? Só lenni, hegyre épített város, világosság, szolga, aki Mestere példáját követve mások rabszolgája.

(Székely Zsolt Ferenc, Budapest-Pesterzsébet Klapka tér)

„Ti azonban vigyázzatok: előre megmondtam nektek mindent. Azokban a napokban pedig, ama nyomorúság után, a nap elsötétedik, és a hold nem fénylik, és a csillagok lehullanak az égről, és az egek tartóoszlopai megrendülnek. És akkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőkön, nagy hatalommal és dicsőséggel. És akkor elküldi az angyalokat, és összegyűjti választottait a négy égtáj felől, a föld szélétől az ég határáig. Tanuljatok a fügefa példájából: amikor már zsendül az ága, és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, amikor meglátjátok, hogy ezek történnek, tudjátok meg, hogy közel van ő, az ajtó előtt! Bizony mondom nektek, hogy nem múlik el ez a nemzedék, amíg mindez meg nem történik. Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el. Azt a napot viszont vagy azt az órát senki nem tudja, sem az angyalok az égben, sem a Fiú, hanem csak az Atya.” (Mk 13,24-32)

Mi a remény? Hogy most minden rossz, de majd holnap jó lesz? A keresztény egyházban sokan ma is valahogy így képzelik a jövőt: Ebben az önpusztító világban egyre nagyobb a sötétség, itt nem bízhatunk semmi jóban, de majd Isten holnap bevilágít mindent, és helyre teszi a dolgokat. De ha nem ez, akkor mi a remény? Semmiképpen sem olyan valami, ami a jövőről szól.

Valójában azért remélünk, mert hiszünk, mivel itt és most tartja valami az életünket. A remény a jelenről szól. A Szentírás mitikus nyelven fejezi ezt ki: Benne úgy bízunk, hogy Ő a történelmen is túl vezet. Benne úgy bízunk, hogy ha minden meginog is itt a földön, az Ő tartó erejét annál jobban látjuk. Amikor a földi fények kihúnynak, Isten még világosabb. Sőt, azért vezeti lelkünket is a sötét éjszakába, hogy ne a saját erőnkkel, megszokott látásainkkal keressük Őt, hanem észrevegyük az igazi fényt.

Az apokalipszis ideje mindig nagy kérdés volt. Mintha minden emberi életben is megtörténne az apokalipszis. Mintha minden nemzedék átélné azt, amiről a Jelenések könyve szól. Még akkor is igaz ez, ha az egész emberi közösség együtt is halad egy nagy mérleg felé. Mintha egyre világosabbá válna az emberi szív és az egész emberi közösség szívének a titka. Ez a nagy lelepleződés, az apokalipszis. A kettő nincs ellentmondásban. A mi kis életünkben inkább saját élményeinkhez tudjuk kötni azt az ősélményt, hogy az egek erői megrendülnek, meghasadnak az evidenciák. Így is, úgy is a fő kérdést teszi fel Isten nekünk: Miben reménykedsz? Megtart-e az az egyetlen szál, amely ahhoz köt, aki alkotott téged?

(Fekete Ágnes)

„Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.”

(Példabeszédek 3,5–6)

Tudod, mi a bajunk?” – kérdezte a napokban egy munkatársam.

„Hogy nem emberi léptékkel akarunk lépni.”

Ahogy beszélgettünk, egyre mélyebben értettem, mire gondol.

Sokszor úgy érezzük, nekünk kell megoldani mindent – mások helyett is.

Magunkra vesszük a világ terheit, miközben a sajátunkkal is nehezen bírunk.

Siettetünk dolgokat, mintha mi irányítanánk az időt.

Átvesszük a világ zaklatottságát, miközben belül békére vágyunk.

Istent akarunk játszani – de elfelejtjük, hogy csak emberek vagyunk.

Végesek. Törékenyek.

Szükségünk van Valakire, aki nálunk nagyobb.

És tudod mit? Igaza van.

Nem kell mindent megoldanod.

Nem vagy egyedül.

Van Valaki, aki ma is igazgatja ezt a világot.

Bízz jobban az Úrban.

Ő tudja mindennek az idejét.

(Nagy György, Mátészalka-Kertváros)

„Azután eltemette Ábrahám a feleségét, Sárát a makpélai szántóföld barlangjában, Mamréval, azaz Hebrónnal szemben, Kánaán földjén. Így került Ábrahám birtokába sírhelyül a hettitáknak ez a szántóföldje a rajta levő barlanggal együtt.” (1Móz 23,19-20)

Ötven éve várt Ábrahám erre a lehetőségre. Saját földje lesz a még más tulajdonában lévő Ígéret Földjén! A keleti eljárási módokat tekintve szokatlan hirtelenséggel, minden alku nélkül lepengeti a piaci értékkel egyenlő valutát, 400 ezüst sékelt. A városkapuban, tanúk előtt kihirdetett és megkötött üzletet ezek után senki sem támadhatta meg. Ábrahám tulajdonába került egy darabka föld abból, aminek egészét évszázadokkal később Izráelnek nevezik majd.

Ábrahám messzire látott. Nemzedékekkel messzebbre. Így csak az lát, aki Istentől kap látást.

Van egy szemüvegtisztító folyadékom. A két lencse négy oldalára cseppentek belőle. Utána, az optikus utasítását követve a két ujjammal eldörzsölöm az üvegen. Pár perc után rászárad. Akkor kell letörölgetni valami finom kendővel. Amikor újra felteszem a szemüveget és körülnézek, mindig meglepődöm, milyen koszos volt előtte. Pedig nem is látszott rajta.

Jézus felajánlotta a látásunkat tisztító folyadékot. Nem is csöpögött, hanem folyt a kezéből, lábából, fejéből. Vérével tisztította meg a látásunkat. Aki már meglepődött azon, milyen torz, homályos volt a hite az előtt, hogy Jézuson keresztül nézegetett Istenre, az tudja, mire gondolok. Aki még nem, az kérjen Istentől bizalmat ébresztő periszkópot, hogy kilásson a sarok mögül, a gödörből, a mélységből. Mert, ha kérjük, adhatja jövőbe tekintő, jelent átértékelő Önmagát. Szentlelkét.

(Dr. Kereskényi Sándor, Szeged-Honvéd tér)

„A vakok látnak, és a sánták járnak; a poklosok megtisztulnak, és a siketek hallanak; a halottak föltámadnak, és a szegényeknek evangélium hirdettetik.” (Mt 11,5)

Akármiféle szorongattatásban, szenvedésben, vakságban, süketségben és szegénységben vagy, várd az Urat! Már több, mint 2000 éve megjelent. Azóta működik, mint megváltó, mint mester, mint Orvos. Keresd fel rendelőjét!

Van egy idős hívő háziorvos barátom, akinek a lakásán van egy kis rendelője. A rendelőben a vizsgálóágy fölött egy festmény látható. A kép azt a jelenetet ábrázolja a Bibliából, amikor Jézus Jairus lányát feltámasztja. Ezzel a festménnyel tesz bizonyságot idős orvos barátom arról, hogy ő csak eszköz Isten kezében, az igazi gyógyító maga Jézus Krisztus.

Jézus világosságánál megláthatod igazi bajaidat. Mert vannak olyan tünetek, amik nem veszélyesek, csak az ördög felnagyította előtted: beijesztett. És van, amit jelentéktelennek gondoltál, s milyen jó, hogy Jézus rámutat. Ad szerinte való tiszta látást. Látod mindazt a szépet és jót, ami Jézusban adatott, és eddig nem láttad, nem tudtad használni. Csodálkoztál a másikon, aki meg tudott állni ott, ahol te elestél, egészséges maradt ott, ahol te poklos lettél. Meg tudott állni abban a nehézségben, amiben te nem. Pedig ugyanaz a lelki eledel áll mindegyikünk rendelkezésére. Te mégis szegény vagy. Keresd hát fel Jézus rendelőjét! Vedd a vigasztaló Szentlelket, aki mindenre megtanít! Vedd a Szentlélek olaját, hogy világosságot adjon neked és másoknak!

(Prókai Árpád, Boldva)

„Ő ezt mondta nekik: Menjetek, mondjátok meg annak a rókának: Íme, ma és holnap ördögöket űzök ki, és gyógyítok, de harmadnap bevégzem küldetésemet. Viszont ma, holnap és a következő napon úton kell lennem, mert nem veszhet el a próféta Jeruzsálemen kívül.” (Lk 13,32-33)

A hatalommal visszaélő, fenyegetőző, a hatalmát fitogtató Heródes erről az útról Őt nem tudja eltéríteni. Ő ezeket a bűn rabláncaitól súlyosan szenvedő testvéreit, ezeket a megkötözötteket jön feloldani, a szegényeknek evangéliumot hirdetni. Már szolgálata elején szólt erről Názáretben, mondván: ma teljesedett be ez a ti fületeknek hallására. Itt van ez a „ma”, s jön a holnap, jön az a nap, amikor Jeruzsálemen kívül kell szenvednie. Heródes lefizetett hóhérai nem érhetik Őt utol, még nem jött el az Ő órája. Eljön az Ő megáldoztatásának ideje is. Ahogyan sok próféta vérét ontották Jeruzsálemben, úgy fog majd földi élete és munkássága is befejeződni. Nem becsüli alá azt a dühöt, ami ott van Heródesben, de nagyra értékeli azt a küldetést, azt a szolgálatot, amiért jött.

Előttünk áll Heródes, akinek egészen más az értékrendje. A heródesi természetű ember az az óember, aki Krisztus nélkül él. Milyen is Heródes? Hatalmában gyönyörködik, pöffeszkedik, aki kicsinyes alattomossággal az ő életkörülményeit úgy alakítja, ahogyan neki jó. Az egoista, önző embert példázza, akiről majd a Szentírás, mint az utolsó idők embereiről így tanít: lesznek magukat szeretők, pénzsóvárak, gyönyöröknek kedvelői. Szép lakomát szervező, melynek végén tálcán hozzák egy próféta fejét. Hát ilyen Heródes! Fenyegetőzik, s mindent megtesz azért, hogy hatalmát megőrizze. Bárcsak máshogy gondolkozna az a Heródes, s máshogy élne, és máshogy beszélne! A látszatnak ad, a látszatnak él, s hatalmával visszaélve csak egy báb-király.

(Sebestyén László Ede, Köröstárkány)

„Ő ezt mondta nekik: Menjetek, mondjátok meg annak a rókának: Íme, ma és holnap ördögöket űzök ki, és gyógyítok, de harmadnap bevégzem küldetésemet. Viszont ma, holnap és a következő napon úton kell lennem, mert nem veszhet el a próféta Jeruzsálemen kívül.” (Lk 13,32-33)

Azt látjuk, hogy Jézust nem lehet ebben a békétlen, tüzesedő, felpaprikázott, életveszélyes helyzetben sem kimozdítani az Ő békességéből. Krisztus békessége ilyen. Átölel az Ő szeretete, átjár az Ő békessége ezen a történeten keresztül is, azzal ahogyan nyugodtan válaszol. Fölötte van mindannak, ami próbálja Őt lenyomni. Fölé helyezkedik mindennek, mert tudja, hogy Ki van fölötte.

Ha tudod, hogy Ki az, aki téged őriz, Aki szeretetében, markaiban tart, akkor jöhet bármi. Akkor az Ő békessége megmarad. Akkor az, amit Jézusban látsz, - ebben a helyzetben is - azt a nyugalmat megkaphatod te is. Jézus ekkor is így tudott szólni, viselkedni, és nem durva, hanem éppen a farizeusok közül való néhányukat bevonja, szolgálatot, munkát ad nekik, s a küldetésben járó Urunk küldetést ad azoknak, akiknek más nem adott volna ilyen feladatot. Sokan csak tetszeleghettek azzal, hogy ők a korabeli egyház vezetői, tudorai, sokat tudó írástudói. Viszont az, Aki meg nem állítható, ismét úton van. Így szól: úton kell lennem. Ő nemcsak karácsony közeledtével, hanem mindig úton van felénk.

A hatalommal visszaélő, fenyegetőző, a hatalmát fitogtató Heródes erről az útról Őt nem tudja eltéríteni. Ő ezeket a bűn rabláncaitól súlyosan szenvedő testvéreit, ezeket a megkötözötteket jön feloldani, a szegényeknek evangéliumot hirdetni. Már szolgálata elején szólt erről Názáretben, mondván: ma teljesedett be a ti fületeknek hallására. Itt van ez a „ma”, s jön a holnap, jön az a nap, amikor Jeruzsálemen kívül kell szenvednie. Heródes lefizetett hóhérai nem érhetik Őt utol, még nem jött el az Ő órája.

(Sebestyén László Ede, Köröstárkány)

„Ő ezt mondta nekik: Menjetek, mondjátok meg annak a rókának: Íme, ma és holnap ördögöket űzök ki, és gyógyítok, de harmadnap bevégzem küldetésemet. Viszont ma, holnap és a következő napon úton kell lennem, mert nem veszhet el a próféta Jeruzsálemen kívül.” (Lk 13,32-33)

A farizeusok között is vannak „jóakarói” Jézusnak? Vannak olyanok is, akik nem örülnének annak, hogy Heródes őt időnap előtt elveszejtené. Ők annyiszor piszkálódtak vele, s a kákán is göböt keresve akartak benne hibát találni, s még közöttük is vannak ilyen emberek! Ezeket most Jézus bevonja, felhasználja és küldetésbe állítja. Mi már rég leírtuk volna őket. Jézus mintha tanítványokká formálná őket, amikor feladatot ad nekik. – Menjetek, s ezt és ezt mondjátok meg Heródesnek!

Jézus Krisztus, a Királyoknak Királya Galilea fejedelméhez küld üzenetet. Egészen más szemszögből látja a dolgokat, és máshogy kezeli azokat, mint ahogy mi látnánk – más dimenzióban, más értelmezésben -, mert Ő maga is más. Nem az, akinek Heródes gondolja.

Vajon a mai, Heródeshez hasonló ember, te meg én is, végiggondoltuk-e már, hogy milyen hatalmas Királlyal van dolgunk? Az ég és föld Ura, a Királyoknak Királya megalázza magát: gyermek-formában közénk jön, emberré lesz, de attól Ő még hatalmas Úr. Elküldi ezeket az embereket az a Jézus, aki nem menekül el a halál útjától, de majd az ő élete a golgotai kínszenvedéshez és a halálba vezet, a halálba torkollik, hogy aztán feltámadásában az örök életet, és annak diadalát lássuk. Heródestől nem tart – ezt lehet kihallani a sorok közül. Bár megfenyegette, életére törne, - fejét venné, mint Keresztelő Jánosnak? – Jézus nem reá néz, mert ő sokkal nagyobb küldetésben jár. Mintha azt mondaná: - Ma és holnap, és ezután is nekem e küldetésben kell járnom! Ettől még egy Heródes sem, egy ravaszdi rókát játszó fejedelem sem fog eltéríteni!

(Sebestyén László Ede, Köröstárkány)

„Ő ezt mondta nekik: Menjetek, mondjátok meg annak a rókának: Íme, ma és holnap ördögöket űzök ki, és gyógyítok, de harmadnap bevégzem küldetésemet. Viszont ma, holnap és a következő napon úton kell lennem, mert nem veszhet el a próféta Jeruzsálemen kívül.” (Lk 13,32-33)

Ez a fejedelem nem más, mint Heródes Antipász, de lehetünk akár mi is. Az üzenet a Királyok Királyától jön, és üzenetvivőkre, hírvivőkre van rábízva ilyen szavakkal: menjetek, és mondjátok meg annak az embernek!

Meglátjuk azt is, miért nevezi úgy ahogy Heródest. Az első, ami fontos, hogy néhányan a farizeusok közül jönnek Jézushoz, és így szólnak hozzá: Menj, távozz el innen, mert Heródes meg akar ölni! Egyszerű szavakkal: figyelmeztetik, közlik vele, hogy életveszélyben van. Ha magunkat a Jézus helyébe képzelnénk, akkor itt összeszorulna a szívünk, remegne minden részünk egy ilyen halálos fenyegetést kapva. Lehet ez ma egy névtelen levél, vagy egy titkosított üzenet, amelyben azt mondják, hogy holnap vagy holnapután be lesz fejezve az életed, vigyázz! Hogy reagálja Jézus mindezt le? Mert az egész földi élete és munkássága ilyen halálfélelemmel kövezett úton zajlik.

Az az örvendetes számunkra, és ma is az az evangélium, hogy Jézust nem látjuk kétségbe esni. Őt nem lehet az Atya által kijelölt útirányból eltéríteni. Ő azon a kijelölt útvonalon halad, mely a jászolbölcsőtől a Golgota keresztjéhez vezet. Ezen az úton vannak találkozási pontok, akár ilyen Heródes-jellemű, erőszakos, eltérítősdit, halálos fenyegetősdit játszó emberekkel. Ő akkor sem riad meg. Akkor is tovább halad, s akkor is végzi azt a munkát, amiért küldetett. Őt nem fogja semmi sem megtörni.

(Sebestyén László Ede, Köröstárkány)

„Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben.” (Róma 12,18)

Minden bizonnyal nem vagyok egyedül azzal a megtapasztalással, hogy az elmúlt néhány évben felerősödtek a negatív hangok. Szűkebb-tágabb környezetünkben egyaránt. Ha egy kicsit nyitott szemmel járunk a világhálón, azt látjuk, hogy egyre több mindenhol a kíméletlen kritika, a tapintat és együttérzés nélküli megjegyzés, az akár vadidegenekkel folytatott parttalan vita. Egyre természetesebb az, hogy emberek gondolkodás nélkül átgyalogolnak másokon, ha azt diktálja a saját érdekük. Mi értelme van ennek? Értelme nyilván nem sok. Ellenben a sátán vélhetően nagyon boldog, amikor ezt látja, hiszen az ő életeleme az összeveszejtés, a mindent szétdobálás, a viszálykodás. Mi pedig próbálunk evickélni a kis lelki békénkkel a sok békétlenség között.

Pál apostol a fenti Igében nagyon érdekes megvilágításba helyezi a békességet. Azt tanítja nekünk, hogy:

1. A békesség nem mindig kölcsönös, de mindig választható.

Pál realista. Tudja, hogy nem minden kapcsolat működik jól. De azt is tudja, hogy a mi válaszunk mégis lehet békés. A békesség keresése nem gyengeség – hanem bátor döntés. Annak vállalása, hogy nem engedjük, hogy a másik viselkedése meghatározza a mi lelkünk békéjét.

2. A „békességkeresés” nem ugyanaz, mint a „megalkuvás”.

Nem kell mindent eltűrnünk. Nem kell elhallgatnunk az igazságot vagy mindig engednünk, hogy átgázoljanak rajtunk. A békesség nem passzivitás, hanem tudatos lemondás a bosszúról, a kicsinyes visszavágásról, a keserűség táplálásáról.

3. A békesség néha fájdalmas felismeréshez vezet: nem lehet mindenkivel békességben élni.

És ez sokszor nem a mi hibánk. De akkor is ott a kérdés: „Ami rajtam áll – megtettem?”

Ha igen, akkor Isten Lelke ott munkálkodott bennünk, még akkor is, ha nem lett viszonzás.

És ez adhat vigaszt: Isten Szentlelke békességet munkál bennünk, de nekünk is erre kell törekednünk, amennyire csak tőlünk telik!

(Fodor-Csipes Anikó, Tiszaszentimre)

„Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért.” (Róma 12,17a)

Az emberi természet egyik legmélyebb reflexe a visszavágás. Ha bántanak, ha igazságtalanul szólnak hozzánk, ha csalódunk valakiben – ösztönösen ott él bennünk a vágy, hogy „visszaadjuk”. Pál apostol azonban más utat mutat: „Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért.” Ez nem egyszerű erkölcsi jó tanács, hanem a krisztusi út egyik legnehezebb, mégis legszebb lépése.

Nem azt jelenti, hogy el kell tűrnünk a bántást, vagy, hogy nincs jogunk az igazsághoz. Azt jelenti, hogy a rosszat nem a rossz eszközeivel akarjuk legyőzni. Mert az csak újabb sebet szül. Krisztus arra tanít, hogy a rossz körforgását csak a jó tudja megtörni. A megbocsátás, a hallgatás, a békés kiállás nem gyengeség – hanem belső erő.

Az evangélium világossá teszi: Isten bennünket is így szeretett. Nem fizetett nekünk a bűneink szerint, hanem irgalmat adott. És most bennünket hív arra, hogy hasonló lelkülettel válaszoljunk másoknak. Nem azért, mert megérdemlik – hanem mert mi is irgalmat nyertünk.

Amikor csalódás ér, vagy igazságtalanul bánnak velünk, jusson eszünkbe ez az Ige. Ne reagáljunk az első indulatból. Tegyünk egy lépést hátra – és kérjük Isten Lelkét, hogy Ő formálja bennünk a választ. Talán az egyik legnagyobb győzelem az, amikor nemet mondunk a visszavágásra, és igent mondunk a békességre.

(Fodor-Csipes Anikó, Tiszaszentimre)

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert.” (Mt 10,34)

Tegnap arról olvashattunk, hogy Jézus Krisztus az első fegyverünk, a többit pedig kézbe kaptuk: a Lélek fegyvereit. Milyen jól tudta a mi Urunk, hogy mindezekre szükségünk van. Körül kell övezni derekunkat igazlelkűséggel. Fel kell, vegyem az igazság mellvasát. Jézusnak még véletlenül sem csúszott ki hamisság a száján. Fel kell saruznom lábaimat a békesség evangéliumának készségével. Jézusnak nem volt fontosabb dolga, mint az Atya akarata. Szükséges még a hit pajzsa, az üdvösség sisakja, a Lélek kardja és a Lélek által való könyörgés. Ha elolvassuk az Újszövetséget, meglátjuk, hogyan használta ezeket a fegyvereket az Úr Jézus és a tanítványok is hogyan győztek, emberileg lehetetlennek látszó helyzetekben. Fegyverkezzünk hát fel!

Ilyen fegyvereket hozott számunkra Jézus Krisztus. A rest nem érheti el a babért.

(Prókai Árpád, Boldva)