Mindszenty breviárium

A Fájdalmas Anyával való nagy közösségünk: könny az Ő és a mi szemünkben; tőr az Ő és a mi szívünkben és az a tudat, hogy van egy szív, az édesanyai szív, amely velünk érez; fájó szív ez, ha fájó kell. A Fájdalmas Anya áll a kereszt alatt, a fájdalom hét tőre sajgása közepette. Áll, hogy mi se essünk el, mert a Szomorúak vigasztalója; ha elestünk, legyen az elesettek gyámola, a Bűnösök menedéke.⁽¹⁾

Elhoztam nektek, fővárosi Mária-tisztelők, a Fájdalmas Anya aláiparkodó könnyét és a katolikus kunok elsőszombati engesztelő könnyét.

Mert mi engesztelni jövünk ide össze minden hó 13-án, az engesztelés fatimai napján.

Az engesztelés nemes és gyönyörű mozdulata a hívő emberi szívnek. Aki egyszer az engesztelés magaslatára emelkedik, az leszámolt a maga bűneivel; Jézus roskadozását, Mária Szeplőtelen Szívének hét tőrét látja az emberi gonoszság, kö­zöny, gyarlóság örvénye fölött, amelyből egyszer Getszemáni vérverítékező éjszaka, keresztút és Golgota lett és mellette a keresztfa felfutó vértanúi virága, passiflórája, a Fájdalmas Anya. A keresztút megrendítő látványa: a háromszor elbukó és a keresztre szegezett ártatlan Jézus, és az együttszenvedő másik ártatlan, a Szeplőtelen. Erre a látványra a kivégzés parancsnoka, a pogányok római századosa és a lator mozdul meg és kimozdul eddigi életéből: az egyik lát, a másik bűnbánatra gerjed. Ez valóban Isten Fia volt (Mt 27,54), én, a lator méltán szenvedek bűneimért.

Az engesztelés fundamentuma az ártatlan szenvedés; felépítménye az érdekelt emberi szívek megmozdulása, hite és bűnbánata. Ez azonban nem zárkózik magába, hanem kilép önmagából és átveszi Cirenei Simonnal Jézus keresztjét, vagy Veronika kendőjét nyújtja Jézus arcára. A lator térítgeti a másik latrot; a teste szegezve, de a lelke odakúszik a haldokló Jézushoz. A kivégző százados pedig Jézus temetésénél adja a díszőrséget.

Nem tudom, Testvérem, pogány katonának vagy latornak érzed-e a kereszt alatt magadat, a kereszthez nyúlsz-e avagy a letörlő kendőhöz; de az fontos, hogy egyéni és családi vagy osztály-kereszteddel Jézus keresztjéhez állj és engesztelj, engesztelj!

A kereszt közeléből el lehet futni, mint a tanítványok egyike-másika elfutott; egyikük kereszt-kerülése a soha jóvá nem tehető öngyilkosságba és a kárhozatba torkollott. De a Jézus és Mária közelében élni akarók csak engesztelők lehetnek. A Zebedeus-fiak anyja most engesztel, hogy fiainak Jézus oldalán csak miniszteri bársonyszéket keresett. (Mt 20,20) Most jó neki meggyalázott Jézus oldalán a lator lábánál. Mária Magdolnát megállás nélkül vitte a városban a lobogó vére, most ott áll a haldokló Üdvözítő lemosó vérében. Nikodémus csak éjszaka mert beosonni Jézushoz, most kiáll mellette a világ és a jeruzsálemi kirakat helyére, a Golgota ormára.

És az engesztelésben mind-mind szentek lesznek.

Mi is az engesztelésben magunkat elfelejtjük. Jézust és Máriát, valamint a megbántások elfelejtését keressük. De az a kegyelem jutalma, hogy ezen az úton a legbiztosabban szentekké leszünk.

Háborúk után az emberek futnak a spiritizmus, a médiumok után. A szellemi világ keresése helyes; de e jót nem jól cselekszik a spiritiszták. Maga az Egyház mondotta ki.

Médiummal vagy médium nélkül, hipnotizmussal vagy anélkül, a szellemeket kérdezve vagy hallgatva, vagy akárcsak kíváncsi megtekintés címén bármi tisztesnek, jámbornak látja, spiritiszta összejöveteleken részt venni tilos, még ha valaki hallgatagon vagy nyíltan tiltakoznék is a gonosz szellemekkel való érintkezés gondolata ellen. A szellemekkel való kapcsolódásra én az engesztelést ajánlom. Itt nem fenyeget az a veszély, hogy a gonoszlélek közbefurakodik. Ellenben megközelítjük Jézust és Máriát, az örökélet napját és legszebb csillagát. Jézus vére úgyis rajtam, Mária édesanyai karja a vágyaim netovábbja.

Engeszteljünk elsőszombati szentáldozással, a napi keresztek hangtalan hordozásával. Az erősség nemcsak tettben, hanem türelemben is jelentkezik.

A bányászból lett pap, Peyton atya a súlyos betegségéből történt csodás gyógyulásáért azt fogadta a Boldogságos Szűznek, hogy hálából 10 millió amerikai családot térdre kényszerít és mindennap elmondatja velük a rózsafüzért.

Az idén már 338 rádióállomás adja le irányítását, programját, amelybe a legkiválóbb filmszínészek is bekapcsolódnak. 16 városban olvasható óriási hirdetőtáblákon a jelszava: A család, amely együtt imádkozik, együtt is marad.

Ha tehetném, a fővárosban és az országban küszöbről küszöbre járnék, és úgy kérnék fel minden családot: engesztelő lélekkel, Magyarországért, ereszkedjetek térdre. A rózsafüzér a legjobb médium a szellemvilág és mi köztünk. Szól az Isten: Miatyánk, ki vagy a mennyekben; szól Mária a titkokba foglalt egész életével; szól az angyal az Üdvözléggyel; szól a szentek élén Szent Erzsébet, és megszólalnak a másfél ezer év halottai az efezusi temetőben: Asszonyunk, Szűz Mária.

Amennyire keresztesebb az utunk, mint másoké; amennyire több az ezeréves Mária-tisztelő múlt a tegnapi Mária-tiszteletnél, annál inkább vegyétek és imádkozzátok a rózsafüzért, Magyarországért, romlott hazánkért, égő sebekért, azok behegedéséért. Egyházatok szabadságáért és a magyar ifjúságért. Ma és holnap, rendületlen hittel, reménnyel, szeretettel, az üdvösség égő sóvárgásával. Ámen.

(Közli Beke Margit: Egyházam és hazám III., 66-68. old.)

(1) Szűz Mária litánia fohászai

A hős vértől pirosult gyásztér,⁽¹⁾ a mohácsi pusztulás utálatossága eltemetett koronás főt, ifjúságot, büszke tengeri hatalmat és nemzeti egységet. Az ország három felé hasad. Lelkileg öt hit felé. Füstölögnek a felgyújtott városok, a magyar foglyok menetelnek a Duna felé. Ekkor az ország első embere⁽²⁾ első feladatának azt tekinti, hogy – eloldódván minden kötelék – beugrasson mohácsi seregével Pécsre, felverje a káptalant és zsákmánnyal térjen vissza nemzeti nagylétünk nagy temetőjéből. Úrrá lett az önzés az egész vonalon. Nemzetközi kalandorok, Fekete Ivánok, Lasky Jeromosok, Grittik telepednek rá a nemzet életére. Gritti, ez a veszedelmes fattyú ékszerkereskedő, 98 tevén, 10 öszvéren, 4 kocsin hordatja maga után mindenüvé az itt összerabolt pénzt és drágaságokat. A felméri csatasíkon kézitusában kimúl a szinte egyetlen tiszta ember, Czibak Imre váradi püspök. Azokat, akik még magyarok és a nyugati művelődést védik, viszik a Héttoronyba és Kisázsiába. A hősiség orma és az önzés pocsolyája váltogatják egymást.

...

A Newsweek egyik újabb száma különös képet közöl: magyar huszárruha hét darabra tépve hever a földön. Nyugodt őrzője azt kérdi a közelítőtől: „Vajon, hol van itt Magyarország?” Nemcsak az osztók tudják, de mi, az osztalék is értjük, sajogva, észbontó fájdalommal érezzük, hogy Magyarország hét darabban van. Egy darabja a tépett ruhának állítólag magyar életet él, sőt nem oly régen a boldogság paradicsomát ígérték neki azzal, hogy a nagyobb ország boldogtalanság, a kicsi ország boldogország. És megint valósul az Írás: Népem, akik téged boldognak mondanak, azok csalnak meg téged. (Iz 3,12) A magyar parlamentben azok, akik ígértek és még holnap sem lesznek gyanúsak, ma jajveszékelnek, hogy „a mezőgazdasági dolgozók körében a nyomorúság óriási méreteket ölt”. Bár áprilisban hárommillió forintot adott az állam a legjobban sújtott négy alföldi vármegyében, májusban és júniusban négy-négy millió forintot osztottak szét az országban csak a mezőgazdasági munkanélküliek megenyhítésére; mégis annyija sincs a mezőgazdasági dolgozóknak, hogy nem a kenyeret, de még a kenyérjegyet sem tudják kiváltani és amikor ingyen kenyérért könyörögnek, a sorban állók a város- és községháza előtt, az éhségtől estek össze. Tiszántúl egyes részein akácfavirággal és pipaccsal etetik az éhes gyermekeket. A Szatmár vidékére feltáplálásra vitt, de az otthoni tartatlanságba belehalt és felboncolt székely gyerekekben erdei mohát találtak.

A korrupciónak léteznie kell, ha azok beismerik, akik bizonyára nem dicsekvésből emlegetik, és teszik meg kiírtását kormányzati követelésnek. Akik tegnap tündökletesen tiszták és ragyogók voltak, ha messze mennek a háztól, a sajtó szerint mind Gritti kincses vonulásával vonulnak. Egy a történelmi materializmus vizein evező hivatalos lap mondja: „Ki rakta őket a magyar közélet testére?” „Sokszor és mélyen csalódtunk.” „Elburjánzó és meggyökeresedő korrupció” ez. „Nincs, mert nem lehet demokrácia tisztesség nélkül.”

A vallás és erkölcs magánügy, a bűn viszont közügy lett. Tizennyolc betörő száz betörést végez. A 820 rendőrös fővárosi razzia négy halottal azt mutatja, hogy a parancsolatot nem jó kiiktatni. Fővárosi államrendőrségi erkölcsrendészeti statisztika szerint 1945-ben még csak 2008 foglalkozásnélküli nőt állítottak elő titkos bűnözés miatt, 1947-ben havonta átlag ezer ilyen nő kerül rendőrkézre. „Ez olyan hatalmas szám, amely a legnagyobb külföldi városok rendőrségi kimutatásaiban sem szerepel.”

...

Az ország földönfutó gyermekei céltalanul a világot járják. A müncheni magyar katolikus egyházközség alakulása, az idegenlégió szerződött magyar katonája, a fogoly, könnycseppet sajtol a szemünkből. Folytassam? Duzzadt, telített börtönök, ahol számos esetben nem mondják meg, miért van a rabság. Nem folytatom. Máris világos, hogy ez az ország végigéli Jób tragédiáját, akinek javai elvesztek, gyermekei áldozatul estek, a testét utálatos fekélyek borítják el, melyeket cseréppel vakar a szeméten ülvén. (Jób 2,8) Volt barátai karban ócsárolják.

Mindenkitől elhagyatva, senkitől meg nem hallgatva, bűnbánó, tékozló fiúként visszatérünk az ezeréves történelmi útra, amelyről új boldogság ígéretével csalárdul lesodortak minket. A Magyarok Nagyasszonyához sír nyomorunk jajszava. Úgy vagyunk valamennyien, mint a Szudétákba hurcolt magyarok. Eltilthatják nekik százszor és ezerszer a magyar Mária-énekeket. Magyar szívből kiírtani nem tudja se propaganda, se magasra került hatalom.

Július 27-én egy fiatal magyar káplán Karlsbadban, a kapucinus templomban hirdetett magyar misét. Több mint háromezer magyar deportált jött össze a vidékről. Miséz a kis káplán, magyar híján cseh kántor kíséri a könnyekben áztatott magyar énekeket. Pünkösd után IX. vasárnap van, arról szól a szentbeszéd: Jézus sír hazája, Jeruzsálem felett. (Mt 23, Lk 19,41) Jézus és a magyarok könnyei összefolynak. Utolsó ének jön. A terv szerint az nem Mária-ének. De a deportáltak nem törődnek tilalommal, kántorral, orgonával, háromezer ajak énekli Karlsbadban: Boldogasszony Anyánk, régi nagy Pátrónánk, Ne feledkezzél el szegény magyarokról. A hithideg Karlsbad temploma nem látott ennyi hívőt se németből, se csehből, se misszión, se máskor. A cseh papok a kis káplánt csoda-papként emlegetik. Pedig csak az történt, hogy egy ezeréves nép elhullottjai odaborulnak Mária keblére a nagy idegenben úgy, mint történt tatár, török, kuruc-labanc, pestises időkben.

És itt lépünk rá a Boldogasszony évére.
Az 1948-at kimondottan a Boldogasszony évének szenteljük.

Nem akadályozza és keresztezi ez a Boldogasszony éve a már szintén meghirdetett 1848 centenáriumának a megünneplését? A legkevésbé! Nem mindent ünnepelünk meg az 1848-ból. Amit az 1848-ban katolikus meggyőződéssel lehet ünnepelni, mi a 6 millió katolikus, részt kérünk annak a megünnepléséből. Zúgjon csak az új márciusi ifjúság, csattogjanak itt a szabadság büszke lobogói és hirdessék a nagyon időszerű 12 pontot a pesti Kígyó utcán.

Zúgjon a Nemzeti dal refrénje!

Nincs ellentét a két ünnepi év közt. Ha a gyökerüket nézzük, mintha mindkettő ugyanoda torkollnék, az ősevangélium kígyó-tipró asszonyához. 1848 aranypénzén, Damjanich kardpengéjén, a honvédhuszárok szablyáin, az összes, Keletről visszatért honvédlobogókon ott van a Boldogasszony évének a kivert, kihímzett gondolata, az ezeréves magyar történelem legjellegzetesebb gondolata: Magyarország Nagyasszonya, Patrona Regni Hungariae. És a honvédek katonanótájából kicsendül a Boldogasszony évének alaphangja:

Él még a jó Isten Anyja,
Nem hagyja a magyart soha!

Mit akarunk a Boldogasszony évével? Semmi egyebet, mint a karlsbadi magyarok. Mind-mind deportált magyarok vagyunk. Ha a Duna, Garam mellől nem is vittek ki minket; hát kivettek magunkból, ezeréves múltunkból. Vissza! Vissza! Nem a természethez, hanem a történelmi materializmus lobogója alatt száműzött, deportált természetfelettiséghez, annak Isten után következő tündöklő ormához, Máriához. És amit 1038, 1317, 1697 és 1896 magyarja hűségnyilatkozatként elmondott a Magyarok Nagyasszonyának, azt elmondjuk az örvények örvényléséből mi, 1947-48 magyarjai is.

Áthatva attól a tudattól, hogy csak az a nemzet számíthat fennmaradásra, amely kegyelettel tekint vissza őseire és megszívleli ama nagy tanúságokat, amelyeket a Gondviselés írt be: mi a jövő útjait a múlt tapasztalataival akarjuk járni. A múltnak tanulságai útmutatói a jövendőnek. Egyént, családot, nemzetet nem engedünk beöltöztetni testünktől, lelkünktől idegen gondolatokba. Ragaszkodunk tépett országunknak a múltból örökölt, a jövőben hűen őrzendő kipróbált nagy történelmi alapjaihoz és ápolunk titokban és nyíltan minden fenntartó erőt. Nem egyszer az élen állók hallgatnak Istenről, Nagyasszonyról, a magyar földről, mint Boldogasszony birtokáról, a törvénykönyv is temetőszerűen hallgat az élet Uráról, az élő Anyjáról. Imádkozunk a lelki Szahara hordozóiért, azokért is, akiknek nincs hitük, Máriájuk; akik nem akarják tudni, hogy ez a föld nem adok-veszek bóvli, hanem a Boldogasszony birtoka.

Minden hódolatunkat lerakjuk eléd, megvalljuk azokat a bűneinket, amelyeket az Igazság tükörében, és a magunk lelkiismeretében felfedezünk. Amit szenvedésbe egy évtizede viselünk, egyénekben, családokban, osztályokban, azt vezeklésül ajánljuk fel.

Felajánlásunkba belevisszük az idegen légióbeli⁽³⁾ katonák sóhaját a Szudéták hulló könnyét, a Mátyus-földje rettegését, a hontalan kitaszítottak keservét, megöntözzük a magyar nyomor néma vagy süvítő panaszával. Ezek mossák le vezekelve a bűnt!

Készek vagyunk szenvedni, fájdalmas Anyánk, amíg Fiad úgy látja javunkra. De arra kérünk, mire a Te éved, 1948 lehanyatlik, emelj fel minket, Jób sorsú régi nemzetedet.

Monstra Te esse Matrem.⁽⁴⁾

Mutasd meg, hogy megint, mint voltál, édesanyánk vagy. És mondhassuk Szeplőtelen Szíved jóságából ősi imádságunkkal: „Éretted áldott meg, minket az Úr”⁽⁵⁾ „Aki engem megtalál, életet talál és üdvösséget merít az Úrtól.” (Péld 8,35) Ámen.

(Közli Beke Margit: Egyházam és hazám II., 100-104. old.)

(1) Kisfaludy Károly: Mohács c. költeményéből
(2) Nádasdy Tamás nádor a székesegyház kincseit menekítő káptalant támadta meg.
(3) Sok nyugatra menekült levente kényszerült a francia idegenlégióba.
(4) Mutasd meg, hogy anyánk vagy.
(5) Részlet Eszterházy Pál nádor felajánló imájából.

Egy szó nyilallik a hazán keresztül,
Egy röpke szóban annyi fájdalom,
Érezzük amint a föld szíve rezdül,
És megvonaglik róna, völgy, halom.⁽¹⁾

Vártuk a békét, annak ezerszer megállított világát. Most mondják: Béke, béke, holott nincs béke. (Jer 6,14) Csak csalják vele az én népemet. (Ez 13,10) A mi népünk nem lép a béke útjára (Lk 1,79), mert az igazság és béke nem váltottak csókot. (Zsolt 84,11)

Muhi, Mohács, kétszer Párizs.

Muhinál átcsapott rajtunk a történelmi végzet nagy sújtása. Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács. 1920. június 4-én Trianonban mind a négy égtáj magyar földjét, magyar népét erőszakosan ki- és letépték a történelmi, néprajzi, földrajzi és gazdasági egységből. Eltörték az Isten legszebb kelyhét, elszedték bort, búzát, békességet összefogó peremét. Elvették lakossága 63,5, földje 71,3 százalékát, adtak helyébe életképtelen, holteleven életet és nagy koldustarisznyát az új, árva, maradék siralomvölgybe.

Ez a második megcsonkítás sokkalta súlyosabb az elsőnél. Újabb területet vettek el. Nyomasztó, megroskasztó fizetéseket raktak ránk. Most még papíroson sincsenek különleges kisebbségi jogok az elhasított magyarok számára. Törvényen kívül állnak, mintha magyarnak lenni már magában is bűn és nem emberi lét volna. A Duna, Garam mentén kegyetlenül bontják már nagy világrészvétlenség közepette az ősi magyar tömböt. Ki tudja, mit tartogat még számunkra az emberi elvadulás? Isten óvja több csapástól mi magyar hazánkat!

Nézd, Uram, ezeréves történelmi tengerjárásunkban ez immár a negyedik hajótörés. Elmondhatjuk apostoloddal: élünk veszélyekben nemzetbelieink, a hamis atyafiak között, veszélyekben a pogányok miatt; fáradozásban és nyomorúságban, éhségben és sok böjtölésben, hidegben és mezítelenségben; mindennapi szorongásunk az Egyház gondviselése is. (2Kor 11,25-28)

Az ítélet módját nem ítéljük meg; önmagában hordja az ítéletet. De nem hallgathatjuk el, hogy a Te isteni és a mi emberi jogunkat súlyosan megsértették. Nem ezt ígérték, nem ezzel biztattak. Nincs joguk az Egyesült Nemzeteknek sem, még büntetés címén sem, valamely nemzetcsalád Isten-alkotta közösségét erőszakosan, barátságok jutalmazására széttépni.

Uram, mi Hozzád, az örök és csalhatatlan igazság kútforrásához menekülünk. Benned bízva nem adjuk fel a reményt, hogy sikertelen kézmosása ellenében felébred még a most vészesen elaltatott emberies érzés, a keresztény felelősség és eljön a várva várt megbékélés, az igazság és szeretet világa. A Te isteni végzésed, hogy az emberi rendelkezések mulandók legyenek. Addig is, amíg ez újból beigazolódik, sorsunk örvénylő mélységéből fordulunk alázatos és szüntelen imádsággal Hozzád, az igazságos Istenhez és az Igazság Tükréhez, a Magyarok Nagyasszonyához.

Töredelmesen megvalljuk: Megfeledkeztünk rólad (Jer 2,32) és törvényeidről: káromkodtunk, feleséget csereberéltünk, a jövő életet eltapostuk, vallási kötelességeinket, ah, de hányszor elhanyagoltuk! Bocsáss meg esengő, összetört népednek, bármi sokat is vétkezett. Vedd el népednek gyalázatát. (Iz 25,8) Te légy Istenünk és mi a Te néped (Jer 11,4), amely most ugyan sötétben ül, de kegyelmedből világosságot lát. (Mt 4,16) Ezentúl a felülvalókat keressük (Kol 3,1) és járjuk egységben és állhatatosan azt az utat, amelyet az Újév hajnalán püspökeink az engesztelés művében mutattak meg nekünk. Nálad kérni és zörgetni soha meg nem szűnünk a közel és távol, minden világtájon gyötrelmes keresztutat járó magyar testvéreinkért. Szakítsd el már, Uram, ennek a gyötrelemnek fonalát. Múljék el ez a pohár milliók kezéből! Mária Nagyasszonyunk, hajolj le mindenkor tapasztalt irgalmasságoddal életünk tengerének örvénye fölé és mutasd meg, hogy édesanyánk vagy!

A jövőben nem alacsonyítjuk le magunkat azzal, hogy – mintha nem is magyarok volnánk és az erkölcsi alapot felejtve – az idegenekkel versenyre kelve ócsároljuk nemzetünket. Nem, nem sietünk ezzel a más népek méltán megérdemelt megvetésére.

Ha a nagy csákányütés alatt Téged, Istenünket, a nagyhatalmú és irgalmas Nagyasszonyt, az Egyházat, az embertestvért, önnön halhatatlan lelkünket a tévelygések után megtaláljuk, a nagy megaláztatás még nemzeti javunkra és lelki üdvünkre válik. Ámen.

(Közli Beke Margit: Egyházam és hazám II., 15-17. old.)

(1) Arany János: Széchenyi emlékezete c. verséből

Hervadása liliomhullás volt,
Ártatlanság képe s bánaté.(1) 

De elszállunk együtt a jelenből abba a 700 évvel korábbi múltba is, amely azt hirdeti, hogy semmi új sincs a nap alatt, még a magyar gyötrelem sem új, és az a hő óhaj szakad fel zaklatott lelkünkből: amint akkor gyöngyöt fakasztott a vér és könny, a mostani ránk mért és engedett viszontagságok is legyenek Isten kegyelméből az üdvösség áldott gyöngykagylói.

Kedves Híveim! Kiterítem előttetek (röviden, távirati szövegezésben) krónikákból, szenttéavatási okmányokból 1241-et, a fergeteg és borzalmak, bűnök és bűnhődések gyászesztendejét. Muhi a katolikus magyarság első nagy temetője. A temető felé vezető úton, amíg a tatárok rajzanak a Kárpátok szorosai felé, országszerte folyik a farsang és vigasság. Megfogyatkozott az erény, megsűrűsödött a test kívánsága, a szemek kívánsága, az élet kevélysége. Tobzódik az ékszer, a fényűzés, az élvezet és romlottság; ütközik a gazdag és szegény, az előkelő és egyszerű, a magyar és a kun. A tatárt gyerekjátéknak vették és kívánták a király vereségét. Jó volt mindez így a fergeteg diadalához. Jött a Nagyböjt, de a nemzet lelkét nem érintette meg Jézus szenvedése, az önmegtagadás és az Isten országa. Ez a nemzet nem értette meg látogatása idejét. (Lk 19,44) És mire elmúlt a Nagyböjt, ott állott egymással szemben a Sajónál az 50.000 magyar és a 100.000 pogány. Ezt feldühítette az, hogy küldött követeit a magyarok oktalanul felkoncolták ahelyett, hogy a keleti szorosokon kiálltak és jól vigyáztak volna. Dénes nádor katonáinak hullahegyein át hömpölyög a Kelet Nyugat felé.

Muhinál a kicsi, kezdeti siker után kényelmesen feküsznek a magyarok a sorsdöntő áprilisi éjszakán; csak Ugrin érsek és Kálmán herceg őrködik kevesedmagával. Nyíl-, lándzsa-, kő- és tűzzáporban hajnalra kész a nagy temető; oda a magyar sereg fele, benne az akkor is helytálló Egyház eleje, az esztergomi és kalocsai érsek, még 3 püspök, apátok, prépostok, kanonokok, templomos lovagok egy szálig, nádor, országbíró, tárnokmester, szlavón bán.

Az ország a tatár birtoka lett. Dolgozik a mocsár, a tűz és a kardél. Öregek, férfiak, gyerekek, asszonyok, lányok hullanak, mint áldozati bárányok.

Különös, hogy az a nép, amely kevéssel azelőtt nem kereste a kolostorokat és templomokat, most ide érez bizodalmat. De tévedtek az időben, tévedtek a tatárban. A lángba borított váradi székesegyházban ezrével égett el az ember. A váradi templomokban rengeteg nőt ért el Kelet bujasága. A pesti domonkosoknál 10.000 menekült szorongott. Ó, ha a farsangon és a nagyböjtön is így jöttek volna! Több lett volna az Isten irgalma, kisebb lett volna a tatár kegyetlensége, mert a mélyen vallásos nép jobban tud magán segíteni és jobban segíti az Isten is. De már késő, az időt elhibázták. Oda az öreg Pál barát az oltárnál, oda a 10.000 hívő. Együtt a halálban, vajha egyek lettek volna a mindennapi életben, a lelkiéletben!

Ha a keresztény bűnben farsangol és a farsang után önként nem adja fejét a bűnbánat hamuja és keresztje alá, jön Isten ostoraként a tatár farsangja. Erről a tatárról följegyzi a történelem, hogy Dzsingisz kán törvénye szerint a lopást, gyilkosságot, házasságtörést halálbüntetés követi; de a tatár farsangnak keserves a haláltánca, keserű az élvezete és vigalma. Amerre jár – elszegődött magyar irányítókkal – az utak és ösvények takarója, szegélye hulla, egyre csak hulla. Váradon – mint Roger mester írja – addig gyújtogattak, raboltak, fajtalankodtak a tatárok, amíg a hullák bűze el nem űzi őket.

Elmennek. Utolsó tényük az országgal szemben, hogy kifelé vonulóban átfésülik az erdők búvóhelyeit és a határon lemészárolják a hadifoglyok nagy részét, a többit elviszik.

Nem akartak – szegények – magyar keresztények lenni, lesznek tatárok; nem akartak szolgálni Krisztusnak, szolgálnak a nagy kán népének, nem akartak élni az élet kenyeréből, majd élnek tékozló fiúként a sertések eledeléből. De abból se jut elég.

Elmentek és maradtak romok, puszta falak, műveletlen földek. 2-3 napi járóföldre nincs ember, de vannak vadállatok, kalandorok, gonosz emberek, nagy rablók és kis tolvajok a temető-országban.

Elmentek és jött az éhínség. Boldog az, aki kutya- és macskahússal, tölgyfakéregnek liszttel kevert porából készült kenyérrel, vad bogyóval csillapíthatja éhségét.

És valahol, mocsarak és rengetegek mélyén elindult a magyar fohász szívekből szívekig, velőkből velőkig:

– Uram, Isten! Ha a tartaros, a tatár, a földi pokol után még egyszer, csak egyszer emberi és keresztény életet élni engednél nekünk zavartalan családi szentélyben, a valaha oly nehéz, most nem nehéz két kőtábla szerint, a szeretet és irgalom szerint! Úgy megértenők, hogy – az emberekével szemben – a Te igád édes, a te terhed könnyű. (Mt 11,30)

Pusztába kiáltott és fulladt ez a fohász? Nyugat felé, igen! De megyen és száll dél felé, messze el a borzalmak földjéről, Trau felé, ahol menekülő magyar koronás király, királyné és nyolc gyermek vonja meg magát. Elhibáztam a gyermekek számát, a 9-ik is ott fakad már a királyné szíve alatt. A király istenfélő; Mária királyné többet sír, imádkozik, mint mosolyog vagy szórakozik. És most a mélységben, a hontalanságban, az utánuk száguldó és a várkapun dörömbölő tatárok fegyverzajában elkapja az elsietés és mindig késő bánat nemzetének a fohászát, és méhének kagylógyöngyét az ország megmentéséért mint nemzeti engesztelő áldozatot Istennek⁽²⁾ felajánlja: Az én és a ti áldozatotok! Az utakon hömpölygő magyar vér a tiszta családi szentélyben fakadó új, ártatlan életben szentelődik meg úgy, hogy nem ingerli többé a Tízparancsolat Alkotóját és Urát a nemzet ellen. Ő lesz a nemzet égboltján a vér- és könnyözön békeszivárványa, Magyarország Szent Jeanne d'Arc-ja.

Róla, nélküle tettek szülei fogadalmat; de ő később öntudatosan magáévá tette azt, amint mi is magunkévá tettük eszünk nyílásával keresztanyánk keresztségi fogadalmát. Sőt törékeny testtel, de acél lélekkel állja már a fogadalmat a három királyi vőlegény jelentkezésekor háromszor megingott szülőkkel szemben is, az ország időleges érdekeivel szemben is. Aki már egy nemzeté, az nem lehet többé a magáé. Szégyenletes bűnöket, megannyi önzéseket csak szélsőséges magafelejtéssel lehet eltakarni és elfelejtetni. Magyarországnak kellett, odaadta hát az életét.

Élte a szegénység, tisztaság és engedelmesség hármas fogadalmát a többi nővérrel együtt; de benne mindhárom magyar szükségesség is volt a test, a szemek kívánsága és az élet kevélysége magyar jelentkezésével szemben.

A 70 nővér között az ő szíve lángja csap legmagasabbra. Három év alatt elfelejti királyi származását, ő a szenvedő Krisztus királyt siratja megáradt könnyzáporral. A cilicium ráfeszül gyenge testére és mélyen belevág a húsába, aztán jön föléje a korbács suhogása, vérfakasztó vezeklés és véget nem érő önsanyargatás. Böjtöl kenyéren és vízen; virraszt és imádkozik éjszakákon át; rövid álma gyékényaljon suhan el. Övé a legbűzösebb beteg gondozása, a konyha legalantasabb munkája. Télen, zimankóban mezítláb ruhát mos a kútnál.

Megrendítő, micsoda tündöklő katolikus és magyar szépség nő ki szemünk előtt a szenttéavatási per vallomásaiból.

Volt-e valami haszna ennek a fogadalomnak és a kísérő, megvalósító zordon életnek? Igen! Egy 28 éves nővért oltárra emeltek. Mint a szenttéavatási bulla mondja: „Boldog Margit szűz, az Árpádok királyi családjából, Szent Domonkos rendjéből, szent, a szentek jegyzékébe bejegyzendő és az Egyház az egész földkerekségen emlékét kegyeletes áhítattal ülje meg.”⁽³⁾ A nemzet is, Tamás-kézzel markolhatóan is aratott Szent Margitból.

1) Trau vára alá értek a tatárok és követelték a királyi családot. Minden jel arra vallott, hogy – legalább vesztegetéssel – ez be is következik. Az ellenkező történt. A város nem adta ki azt a királyt, akit szigoráért itthon a saját népe nem szeretett. Az elutasítás után esedékes volt a támadás. Ez sem történt, – hanem takarodófúvás után a tatárok csendben elvonultak. És a király megmaradt dicsőséges emlékezetű, második honalapítónak, a leánya megszületett és felserdült, mint a harag idején nemzeti villámhárító és engesztelés. (Sir 44,17)

2) Magyarországon keserves egy év után a tatárok takarodót fújtak és egy szálig elvonultak. Nem tették ezt könnyű szívvel, ilyen sorsuk, ilyen szabadságuk, ilyen életük nem volt Karakorum táján, hiszen otthon nem mosakodtak, ruhát nem váltottak Dzsingisz kán törvénye szerint. De elmentek, mert meghalt a nagykán és a vezérek dicsőségáhító önérdeke föléje került az apró tatárok vér- és hasistenítő önérdekének. A nagykán még élhetett volna; de Isten úgy rendelte, – hisszük, hogy a nagy fogadalomnak része volt ebben, – idejében meghalálozott és ez a halál a nemzet feltámadása volt.

3) A marakodás Mongóliában másfél évtizedig tartott. Ha nem eddig tart, népünket másodszor is végleg elsöprik, aminthogy háromszor is indulóban voltak ellenünk.

4) A másfél évtized múltán elindult a bomlás a világrengető hatalom belsejében, és ami tegnap halál volt, ma már tehetetlen báb. Mert a bűn nemcsak egy népet őröl meg; a történelem tanítja, hogy ezen a földön minden csak tiszavirág, legyen az Dzsingisz kán, legyen Napóleon vagy Hitler műve. Isten küldi az ő bölcsőjükben népeknek és világoknak a szeges korbácsot és gyötrelmet; de mikor a halál fagyos csontkeze megérinti őket, ugyanakkor népek és nemzetek milliói fellélegzenek. Isten keze van ott a világtörténelem orgonáján és a földi magyarok csak engedelmes regiszterek azon.

5) A magyar nemzet a nagy pusztulásból és bizonytalanságból, a király és nemzet közös nagy gondjából kilábolt. Falvak, városok újjáépültek; a fű és bogáncs, vadállatok és gonosz emberek, a nagy és kis rablók, a ravaszság eltűntek, újból termett új szorgalommal magyar kenyér, volt rend, törvény, igazságtevő hatalom, béke és tisztesség.

Isten megsokasította népét, a nemzet véredényei újból megteltek és negyedszázad múltán azt jelenti innét haza Anjou Károly követe: „Ki sem mondható, mennyi a fegyverese a magyar királynak”. Az újjáépítésben elől jár a király páratlan energiájával, kötelességtudásával, mély vallásos érzésében gyökerező igazságszeretetével. Volt már szeretet is. A korábban rideg király félretett minden előítéletet, személyes sérelmet és keserűséget; tudott megbocsátani ellenségeinek. Az a nép pedig, amely az igát nem tűri, a szabadságot értékelni nem tudja, most hajolt a szóra. Benn virágzó, künn hatalmas és szabad lett újra a magyar, bizton is élt sérthetetlen jog alatt. Amikor a király utoljára hajtotta le fejét leánya kolostora melletti palotájában, elmondhatta, hogy nemcsak helyreállította, de növelte is országát.

Ebben az eredményben, megelőzőleg a király és nemzet csodás átalakulásában ott volt a természetfeletti segítség biztosítója, Szent Margit vezeklése, engesztelése, életáldozata a hazáért.

Kedves Híveim! Ne várjátok, hogy most idő és idő közt párhuzamot vonjak. Elég rámutatni Szent Pállal arra, hogy „amik régen megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg, hogy a béketűrés és az írások vigasztalása által reménységünk legyen.” (Róm 15,4)

Nem ok nélkül hoztam magammal Veszprémből a magyar Sion ormára címeremben Szent Margit képét. Ha a múlt század nagy külföldi eposzában az Egyháztól távol élő szerző is azt adja alapgondolatul, hogy a bűn szenvedésre vezet, de ártatlanok önként vállalt szenvedése bocsánatot hoz a vétkeseknek, és helyreállítja a megsértett világrendet; akkor mennyivel inkább az az én hő vágyam és a nemzet helyzeti igénye, hogy „miképpen szolgáknak szeme vagyon urakon és szolgálóleány szeme asszonyán, azonképpen a mi szemünk legyen Urunkon, Istenünkön, míg meg nem könyörül mirajtunk”. (Zsolt 122,2) Nagy ínségben lévén, békekötés és nagy próbák előtt állván, a demokratikus, népi világban az egész nép, mindenek szemei szegeződjenek drágagyöngyünkre, hogy az engesztelés nagy műve, mint fölséges, tisztító folyam hömpölyögjön végig a magyar népen és magyar földön, és ennek ereje meghallgattatásra találva, felülhaladjon vér- és könny- és minden hullámot.

Isten rabjainak legkiválóbbika, Margit nővér kiterítve fekszik a szigeti templomban. Gárdonyi Jancsi fráterrel téli, zimankós éjszakán odatéteti koporsójára a szemétföldben, trágyában fakasztott liliomot.

– Neked neveltem. Téged illet, Isten lilioma!

Ehhez a liliomhoz jöjjenek sorban 1946 virágai.

Ahogy másfél évvel ezelőtt egy derék úr mondotta nekem, mindazt, ami ránk vár, panaszszó nélkül viselem el: úgy minden szenvedő magyar, minden bűnbánó magyar fonja Szent Margit dicsőséges égi alakja köré az engesztelésnek a bűntől, vértől elgyalázott földön termett virágait. Van most talaj hozzá, csak Isten látogatását megértő és feleszmélő magyar kell hozzá. Sok minden elmúlt; de Krisztus él, győz és uralkodik. A hit és az ima ereje veretlen. Bűnbánó, vezeklő, megtisztuló Magyarország, Pannonia Sacra, jöjj és váltsd meg a bűnös Magyarországot. Ámen.

(Közli Beke Margit: Egyházam és hazám I., 67-71. old.)

(1) Vörösmarty Mihály: Szép Ilonka c. versét idézi.
(2) A szenttéavatási bulla: Maxima inter munera. Bp. 1944. 12.
(3) Maxima op. cit. 21.