123464 ima található a honlapon, összesen 300357 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!
Mindszenty József aranytollal írta be nevét a szívekbe. Hősies áldozatvállalása az Egyházért és a magyarságért nemcsak egyéni heroizmus, hanem örök példa és misszió számunkra. Ez a kis munka ezt a célt szolgálja: hogy tovább lobogtassa lelkünkben Mindszenty József örök gondolatait és érzéseit!
„Legyünk most az imádság nemzete! Ha újból megtanulunk imádkozni, lesz honnét erőt és bizalmat meríteni!”
Fotó: Wikipedia CC BY-SA 3.0 nl
A Keletoldali Református-Evangélikus egyház közös fogadásán: „Azért jöttem járni a világrészeket, hogy találkozzam az én keresztény véreimmel. Egyik szónokunk említette Bocskay Istvánnak a korát és emlékét. Ő élenjáró a magyar szabadságharcosok között. Eredeti szándéka az volt, hogy a kis magyar nemzet, a két világhatalom között meg tudjon állni. Ami a keresztény egyházak közötti harcot illeti, mai visszatekintéssel: fájdalmas. Nem örülünk ennek a küzdelemnek, de felajjzuk lelkünket arra, hogy mostani, mindent meghaladó történelmi küzdelmünkben már csak egyben versenyezzünk: a keresztény hitben való megmaradásban és a tántoríthatatlan hűségű hazaszeretetben. Persze a hűség nem ehhez a rendszerhez... hanem a hűség a történelmi Magyarország egységének és függetlenségének eszméjéhez. Ebben a gondolatban erősítsük a magyar tábort, tehát hitben és nemzeti érzésben! Ezért jöttem ide... Ha kegyetek kívánják, szívesen adom áldásomat.”
Mindszenty Főpásztorunk, már mint veszprémi püspök, majd mint esztergomi érsek és bíboros is, legfontosabb feladatának a „lelkipásztorságot” tartotta és folytatta egészen haláláig. Három ünnepi beszédéből kis rövidítéssel az alábbiakban részleteket közlünk:
„Emlékirataim” c. könyve megjelenésekor, nyilatkozatának három fő iránya volt. (1) Hálát adott a Gondviselésnek, hogy 23 éves keserű helyzete után, betegségei ellenére is ép testtel és lélekkel került ki a szabad világba. (2) Kimondhatatlan örömöt szerzett, hogy „a másfélmilliós emigráció körében folytathatom a lelkipásztorkodást... Örülök annak, hogy most megjelenhetett emlékiratom... és alkalmat nyerek arra, hogy rámutassak: mi vár a világra a kommunizmus révén. (3) Vannak szomorúságok is a jelen pillanatban. Először itt van az Egyház, a Világ helyzete... Aztán fáj nekem Nemzetem és magyar Egyházam sorsa.
Az istentelen rendszernek elkötelezett püspökök és papok, az istentelenség és az embertelenség szolgálatában állnak. Nagyon félő az, hogy az isteni Kinyilatkoztatás és benne a Szentírásnak az Igéi kiüresedéshez és a nép lelkében hitelt-vesztetté lettek!” – Sajnos, ez tökéletesen bekövetkezett. A közel 8 millió keresztény felekezetű hívőből jó 6 millió lett közömbös hitű, és csupán anyakönyveikben „léteznek”. Mindez a veszteség a hitismeretben sekélyes, téveszméket majmoló, így a kor lélekölő hatásainak kiszolgáltatott, a tiszta értékekben való hitelvesztettségnek tudható be.
A Főpásztor beszédében nyomatékos helyet kapott: „A magyar történelem –- mostani fázisában, a Rendszer 15 év alatt kiirtott 3.150.000 magzatot. (1974) Ehhez hozzáadhatom azt a jó másfélmillió emigránst, akiket túlnyomó részt Ez A rendszer tett hazátlanná és számkivetetté. Ez együtt több mint öt és félmillió magyar, azonos az 1490-beni Mátyás halálakori lakosság létszámával! Maga Kádár János, 15 év alatt elpusztított 3.150.000 méhmagzatával – mellyel sajnos világelsők lettünk – több embert pusztított el, mint 22 török szultán 456 éven keresztül.
Ha valahol létezik az emberi jogoknak csúffá tétele, akkor Magyarország tipikus példája ennek.” (Az egyik újságíró azt kérdezte, hogy személyében ellentétbe került-e a Pápával, – mondván: a Szentatya megtiltotta, hogy közzé tette Emlékiratait?)
– Én nem tartom tilalomnak, csupán csak aggálynak, amint ez könyvemben benne van. A Szentatyának arra nézve volt aggálya, hogy a könyvemben érintett tettesek majd engem támadni fognak. Nagyobbnak gondolta a tettesek táborát. Aztán kiderült mára már csekély a számuk, mert velük is az történt, mint amit velünk tett a bolsevizmus. Saját embereit is felfalta. Nekem egyébként is 30 év alatt egyel több támadás, igazán nem tesz semmit, én úgy hozzá szoktam ezekhez, mint kutya a veréshez.
Fotó: Jack Metzger – Ungarischer Freiheitskampf, 1956 CC BY-SA 4.0
Kanadai missziós körútján 1973. szeptemberében a montreáli szentmiséjét követő díszvacsorán, pohárköszöntőjében ezeket mondta: „Ritka alkalom, hogy ennyi vendéggel ülök egy asztalnál. Az elmúlt években magános „vendég” voltam cellámban. S nem álmodtam, hogy ma este 400 magyar emberrel vacsorázhatok. Kedves házigazdánk üdvözlő szavaiban megcsillant, hogy itt van mindenki, aki magyarnak tekinti magát, akármelyik valláshoz tartozzék is, vagy társadalmilag álljon... Így van ez jól! Ideje, hogy egyek legyünk magyarságunkban, s hogy semmi másban nem, de hazaszeretetünkben versengjünk egymással... Ha aztán vagy az egyiknél, vagy a másiknál valami baj lenne – s hol ne volna ilyesmi mostanában – mutassuk meg irgalmasságunkat, s mutassuk meg szeretetünket, akármelyik anyakönyvbe lennének is bevezetve...
Otthon, ilyesmit tapasztaltam, különösen az 1945–47-es években, amikor a nagy „manifesztumok” történtek az országban. Akkoriban egy kisközségben voltam elszállásolva egy református kisgazdánál, aki négyfogatos díszhintóval vitt be a katolikus Mária-napra Debrecenbe. Közben a bakról visszafordulgatva ezt mondta: Csak egyet szégyenlek, – (ő a saját két lovához kölcsönkérte a harmadik és negyedik lovat, és heteken át összebarichtolta őket, s most minden hiába volt) – annyi a tömeg az utakon, hogy nem tudnak repülni a lovaim. – Hát ez volt egyik akkori kedves élményem. Ezt most hozzáteszem mai pohárköszöntőm csokrához és ürítem poharamat a kedves házigazdánk és összes vendégtársaim egészségére!”
Bíborosunk, számos más alkalommal is kifejezte protestáns magyar testvérei iránt érzett őszinte honfitársi megbecsülését. Tette ezt pl. azzal a többízben használt kifejezéssel: „Legyen bár munkatársaink közül bárki is, aki Debrecen felé néz, avagy Pannonhalmára tekint is... fő, hogy hű magyar legyen!”
Ugyancsak emlékeztetett a Máriás lobogók alatt küzdő, és pénzeiken Mária-képmást ábrázoltató erdélyi fejedelmek tetteire.
Nem utolsó sorban ismeretes, mennyire összehangoltan tettek hitet a magyar szabadság mellett az 1956-os dicsőséges Szabadságharcunk idején Ravasz László ref. püspökkel.
Mindszenty Főpásztorunk, már mint veszprémi püspök, majd mint esztergomi érsek és bíboros is, legfontosabb feladatának a „lelkipásztorságot” tartotta és folytatta egészen haláláig. Három ünnepi beszédéből kis rövidítéssel az alábbiakban részleteket közlünk:
Megrázó amit a magyar sorskérdésekről mondott:
„1500 körül Magyarország lakosság dolgában egyenlő volt Angliával, Franciaországgal, s Magyarország nemzeti egysége pedig nagyobb volt mint akármelyiké a háromból. Ma hetedrésze vagyunk azon országok egyikének, másikának, harmadikának. Mi történt itt? Mi a Kárpátok vonalán éltünk és a Duna vonalán, a népek átjáróházában, a viharpontok ölén. S mi védtük az egész európai civilizációt.
Megkezdjük mindjárt a XI. században. Szent László királyunk vezetésével védtük az Ázsiából betörő népektől; és a XIII. században jött a mongol had és kétmillió magyarból odaveszett 1,1 millió. Mindjárt utána 1334-ben öt tatárjárás után – mert nemcsak egy volt –, öt tatárjárás után 1334-ben megjelent a Balkánon a török három világrészes birodalma. És mi ezzel viaskodtunk – nem 150 esztendeig, mint tanultuk az iskolában, hanem 1334-től 1791-ig – 456 esztendeig.
És ekkor az 1500 évi négy és fél millió lakosságból odaveszett, nem számítva az elmaradott s természetes szaporodást, kétmillió nyolcszáznegyvenezer ember, az élő állományból. Aztán jött később, most napjainkban egy újabb dolog: 15 esztendő alatt az anyaméhekben meggyilkoltak 3,1 milliót. 22 szultán nem tett akkora kárt a magyar népességben, mint amekkorát tett az újabb 15 esztendő. A magyarság megszéledt, mind az öt világrészben ott vagyunk mint menekültek, és itt is van baj. Nem e helyet értem, hanem az öt világrészre mondom.
A később érkezett ifjúság nem egy országban úgy dolgozik a maga előmenetelén és érvényesülésén, hogy gyengül a magyar múlthoz, a magyar történelemhez, a magyar hagyományokhoz való ragaszkodása.
Üzenjük haza innét ma: Magyar nők, ne dobjátok el az anyai méltóságot magatoktól. Ne akarjatok egy rangon lenni az utcai nőkkel. E között a kettő között áll a választás és nincs más. Az ifjúságot pedig kérjük világszerte, ahol vannak, olyan mérvben, mint ahogy hibában vannak, el ne szakadjanak a magyar templomok tanításától, a magyar történelmi iskolák tanításától, az ősök, a temetők tanításától, és el ne szakadjanak a szép családi szentélyektől, melyek odahaza voltak, őseink körében.
Amit mondtam, nem elcsüggesztésre mondtam. A Szent István millenniumból merítünk mi biztatást arra, hogy a hibáinkat levetkőzzük. Lelki megújulásból lehet csak nemzeti föltámadás.”
Mindszenty Főpásztorunk, már mint veszprémi püspök, majd mint esztergomi érsek és bíboros is, legfontosabb feladatának a „lelkipásztorságot” tartotta és folytatta egészen haláláig. Három ünnepi beszédéből kis rövidítéssel az alábbiakban részleteket közlünk:
Mindszenty bíboros beszédében hangsúlyozta, hogy a „bezártnak és a kizártnak” kapcsolatuk van egymással, és ennyi idő után van mondanivalójuk egymásnak. A bérmálkozókhoz jöttem, de jöttem a bérmaszülőkhöz is, jöttem az ifjúsághoz akik most kezdik a keresztény nagykorúságot. „De ünnepeljük ma a szentistváni jubileumot is, és beszélünk annak ikergondolatáról a Patróna Hungaria-ról, a Magyarok Nagyasszonyáról is. 1038. augusztus 15-én az Isten Anyjának Mennybemenetele – amit már a következő esztendőben Magyarok Nagyasszonya ünnepének neveztek. Szent István királyunk haldokolva magához hívatta az ország egyházi és világi felelős vezetőit és a Szent Korona jelenlétében megemlékezett népünknek árvaságáról itt Közép-Európában, a nagy átjáróhelyen, és ágrólszakadtságunkról itt Európában s fogta a Szent Koronát és fölajánlotta az Isten Anyjának. Mert ahol emberekben nincs segítség, ott a természetfölöttiből kérünk segítséget Őnála. Ez egy gyönyörű ténykedés volt, méltóan fejezte be Szent István életművét. Ez a felajánlás kezdeményezésben egyedülálló a nemzetek és a világ történelmében.
A második fölajánlás követte az elsőt, mindjárt az Árpádház kihalta után, 1317-ben, amikor Anjou Róbert Károly legyűrte az évtizedeken keresztül rendetlenkedő, fegyelmezetlen oligarchákat és akkor ő is fölajánlotta Szepeshelyen Magyarországot a Magyarok Nagyasszonyának.
Harmadszor 1693-ban, a 456 esztendős török idők vége felé ajánlották fel az országot Máriának. Akkor a király augusztus 15-én odaállott az oltár elé és latin nyelven megköszönte az Isten Anyjának, hogy a törököktől megszabadította az országot...
Aztán a millennium idején, 1896-ban I. Ferenc József apostoli király és Vaszary Kolozs hercegprímás ajánlották fel Magyarországot a Magyarok Nagyasszonyának...
Ez gyönyörű kezdeményezés a történelemben. Utána példaképpen vették át Franciaország, Németország, Lengyelország, Dánia és így tovább. Csak van valami különbség a kettő között. A többi nemzetnél általában csak vallási jellege volt. A szentistváni ténykedésben pedig volt közjogi jelleg is. És a magyar nép bekapcsolódott rendkívül erősen a Nagyasszony tiszteletébe...
Ez nekünk történelmi jellegzetességünk és ezért is ragaszkodunk a Mária-tisztelethez.”
A bíboros szentbeszéde további részében leírta az 1691-es nagy máriacelli zarándoklatot, melyen jelen volt a nádor hitvesével, több püspök és számos vezetőember, de 1500 meglett szép szál férfi, 3860 legény és ugyanannyi pár leány is. S amikor beérnek a kegyoltár közelébe Máriacellben, kitárják a kezüket és úgy viszik a hálájukat a töröktől való megszabadulásért. „Ezt a képet – folytatja a prímás – ne felejtsük el!” Nekünk is így kell mennünk az Isten-Anya elé, amikor majd Magyarországot kegyesen megszabadítja!
„És együtt imádkoztak vezetők és a nép. Ez van rendjén minden ország életében, hogy a vezetőknek is legyen Istenük, a vezetők is ismerjék a bűnbánatot és imádságot. A nép akkor lehet nyugodt, ha az Úr oltáránál is találkozik vezetőivel...
Az Isten Titeket magyaroknak teremtett és ezt a teremtői rendelkezést nekünk sosem szabad elfelejtenünk!”
Vértanú-életű Főpásztorunk, közel 8 éves bebörtönzése, majd kereken 15 évi „elszigeteltsége” után 1971. IX. 28-án VI. Pál pápa utasításának engedve Bécsbe került és már onnan haladéktalanul megkezdte főpásztori munkáját. Végiglátogatta a négy kontinens magyarságának főbb központjait, hogy megerősítse őket hitükben és nemzettudatukban. Az alábbiakban rövid áttekintést adunk szívbemarkoló beszédeiből, tanításaiból.
A száműzött Prímás már 1971. adventjén írt körlevelében felhívta a magyarság figyelmét, hogy „Nyelvében él a Nemzet!” Továbbá, hogy a család a reménység horgonya, ahol nem szabad hagyni elhalkulni nyelvünket. A paptestvérek lelkére köti – elfoglaltságuk mellett is – a családlátogatást! Kiemeli a tettekben megnyilatkozó felebaráti szeretetet, különösen a rászorulókkal szemben. Többízben kifejtette: „Vegyük át a cserkész fogadalom mindent kifejező lényegét: a cserkész ahol tud segít!” Legyen ez példa: a magyar ahol tud segít a másik magyarnak!
Fotó: Hungarian metal Scout badge, Magyar Cserkészszövetség, 1990s manufacture of 1930s design CC BY-SA 4.0
Mikor vértanú-életű Bíborosunk végrendelete első fogalmazványát 1962. X. 19-én az amerikai követség félfogságában papírra vetette, egyetlen fillér saját vagyona nem volt, de nem is tartott rá igényt, mert a szegénységet önként választotta, mivel nem kívánt elkötelezettje lenni senkinek. Száműzetését követően nagylelkű jótevők adományaiból élt és utazott, de még abból is jótékonykodott. Ám annál nagyobb volt az a szellemi Kincs, amit helytállásával és vértanúságával halmozott fel magában és adományozott végakaratában nekünk, szenvedő népének, a magyar püspöki karnak, főegyházmegyéje papjainak és híveinek. Tengereken innen és túl ezt üzente hontalan magyarjainak: „Gyötrelmes sorsotokban, amíg Isten végtelen könyörületéből jön a Virradat, éljetek hűségesen Istenhez, Egyházhoz és történelmi Hazátokhoz... Mielőtt szemeim megtörnének, nem ember, nem puszta érzelem, hanem Isten és Őseink mondatják velem – és ezt szeretném minden magyar párnája alá tenni – legyen bárhol széles e világon, hogy ne legyen nyugta az ösztökétől halála órájáig: A MEGMARADT KEVÉSBŐL ÚJRA KELL ÉPÍTENÜNK A HAZÁT! – Ez a dolgunk ezen a világon! Ettől szabadulni nem tudunk, csak elbújni előle... Tegyétek félre a versengést, a mértéktelen nagyravágyást... Mindenki ott tegye meg a magáét, ahová az élet állította!
Ez a végrendeletem, ezért éltem, élek és imádkozom itt az Örökkévalóságban.”
Erről 1973-ban a kanadai magyarsághoz írt levelében így szólott: „Isten fiatal, Övé a jövő! Ő nemcsak a múlt, a hagyományok, a valamikori nagyságok tudója, hanem az újnak, a jelennek, a fiatalnak, a holnapnak az előhívója egyénekben és népekben, akik nem adják föl magukat. Ezért nincs helye a csüggedésnek (bár) a mi szívünk megremeghet a nehéztől, az ismeretlentől és a lehetetlennek látszótól!”
„Ma nem csak Magyarországról és a magyar kereszténységről van szó, hanem az egész keresztény világról, Hitről és Kultúráról. Mi magyarok történelmünk folyamán, máskor is voltunk abban a helyzetben, hogy önmagunk időleges érdekeit félretéve – szolgáltuk az egyetemes kereszténység ügyét. Most is helyt kell állnunk a kereszténység és az istentelen bolsevizmus harcában. Ez a mi történelmi helytállásunk értelme. A Nemzet EZT a feladatot hajtotta végre 1956-ban!”
Ma már a budapesti Szent István Bazilika – németektől kapott – harangja hirdeti érchangjával a német nép köszönetét, amiért a magyar nép megnyitotta határait és ezzel hozzájárult a Berlini Fal ledöntéséhez. Hálát adhatunk a Gondviselésnek, Aki megáldotta fáradozásainkat és áldozatainkat, azért is, hogy ezt valakik észrevették bennünk.
„Mindszenty Breviárium” első és második kiadása Főpásztorunk 1945-től 1956-ig terjedő életszakaszáról adott tömör áttekintést. A következő oldalakon folytatni kívánjuk a Nagy Magyar Főpapnak az Egyházért és Hazáért való egyedülálló küzdelmének szemelvényekbeni ismertetését.
A szovjet megszállás alatti hősi és a vértanúságot is vállaló kiállásával, valamint az emigrációban végzett „missziós” munkájával megismertette a kommunizmus igazi arcát, és az orosz imperializmus alattomos, hódító szándékát.
A földkerekséget átfogó lelkipásztori útjaival, a szó szoros értelmében „halálra” dolgozta magát. Legutolsó dél-amerikai lelkipásztori útjáról 1975. IV. 20-án betegen érkezett vissza Bécsbe, ahol sürgős operációját követően május 6-án hősi lelkét visszaadta Teremtőjének. De Mindszenty József a Főpásztor most is köztünk él, nem testileg, de Végrendeletével szellemileg! Ahogyan azt König bécsi bíboros-érsek azt temetésén megfogalmazta:
Defunctus adhuc loquitur – HOLTÁBAN IS BESZÉL!
„Igen gyakori mostanában annak a hangsúlyozása, hogy a nyilatkozó a múlttal szakítva őszintén beszél. Én ezt így nem mondhatom; nem kell szakítanom múltammal, Isten irgalmából ugyanaz vagyok, mint aki voltam bebörtönöztetésem előtt. Ugyanazzal a testi és szellemi épséggel állok meggyőződésem mellett. Nem mondhatom, hogy most már őszintén beszélek, mert én mindig őszintén beszéltem; vagyis kertelés nélkül azt, amit igaznak és helyesnek tartok. Ezt csak folytatom itt, mikor közvetlenül személyesen, tehát nem magnetofon hangfelvételei útján szólok az egész világhoz és a magyar nemzethez.
Rendkívül súlyos helyzetünkről külföldi és belföldi viszonylatban kell szétnéznünk. Oly távlatból kívánok megállapításokat tenni, ahonnan áttekintés nyílik, de sorsunkhoz viszont oly közel hajolva, hogy mondanivalómnak meg legyen a gyakorlati érvénye mindnyájunk számára.
A külföld felé élőszóval ma első ízben köszönhetem meg azt, amit nekünk nyújt. Mindenekelőtt a Szentatyának, XII. Pius pápa Őszentségének fejezem ki személyes hálámat, hogy a magyar katolikus Egyház fejéről oly sokszor megemlékezett. Mellette mély hálámat küldöm azoknak az államfőknek, a katolikus Egyház vezetőinek, a különböző kormányoknak, parlamenteknek, közéleti és magántényezőknek, akik a börtönömben töltött idő alatt hazám és sorsom iránt részvéttel és segítő szándékkal viseltettek. Isten jutalmazza meg őket ezért. Ugyanígy hálát érzek a világsajtó képviselői és a rádiók világhálózata iránt, amelynek elektromos hullámai a humánum egyetlen légi nagyhatalmát alkotják. Örülök, hogy ezt most végre szabadon megmondhatom.
Másrészt arról óhajtok beszélni, hogy az egész kultúrvilág, a külföld, úgyszólván osztatlanul mellénk áll és segít. Számunkra ez ugyanis sokkal nagyobb erő, mint amennyi nekünk magunknak van: mi kis nemzet vagyunk. Kis ország a földgömbön. Ám valamiben mégis elsők vagyunk: egy nemzet sincs, amely ezeréves történelme során nálunk többet szenvedett volna. Első királyunk, szent István uralkodása után nagy nemzetté fejlődtünk. A nándorfehérvári győzelem után, amelynek 500. évfordulóját üljük, nemzeti létszámunk egyezett az akkori Angliáéval. Ám folyton szabadságharcokat kellett vívnunk. Legtöbbször a nyugati országok védelmében. Ez megakasztotta a nemzetet s mindig újra saját erőnkből kellett felemelkedést keresnünk. Most van az első eset a történelem folyamán, hogy Magyarország a többi kultúrnép valóban hathatós rokonszenvét élvezi. Mi megvagyunk illetődve; egy kis nemzet minden tagja szívből örül, hogy szabadságszeretetéért a többi nép felkarolja ügyét. A gondviselést látjuk benne, amely a külföld szolidaritása által valósul meg, úgy ahogy himnuszunk zengi: „Isten áldd meg a magyart... nyújts feléje védő kart”. Himnuszunk így folytatódik: „ha küzd ellenséggel” – De mi még rendkívül súlyos helyzetünkben is azt reméljük, hogy nincs ellenségünk, azért mi sem vagyunk ellenségei senkinek sem. Minden néppel és országgal barátságban akarunk élni. Egy olyan nemzetnél, mint a magyar, amelynek történelmi törzse mélyen gyökeredzik a múltba, különböző korszakok ismerhetők fel abban az érzésben, amivel helyet foglal a többi nép között. Fordulatairól, árnyalatairól le lehet olvasni a fejlődés jegyeit. Korunknak azonban ebből a szempontból általános jellemzője, hogy minden népnél egy irány felé halad a fejlődés. A régi nacionalizmusokat mindenütt át kell értékelni. A nemzeti érzés ne legyen többé harcok forrása az országok közt, hanem az igazság fundamentumán a békés együttélés záloga. Nemzeti érzés virágozzék az egész világon, a népek közös kincseit képező kultúrértékek területén. Így az egyik ország haladása a másikat is előre viszi természetszerű okoknál fogva; fizikai életfeltételeik szerint is mindjobban egymásra utaltak a népek. Mi magyarok, az európai népek családi, bensőséges békéjének zászlóvivőjeként akarunk élni és cselekedni. Nem mesterségesen hirdetett, de valódi barátságban mindegyikkel, sőt még további tájakra is emelve szemünket, mi, a kis nemzet, barátságban, zavartalan, békés, kölcsönös megbecsülésben kívánunk lenni a nagy Amerikai Egyesült Államokkal és a hatalmas Orosz Birodalommal egyaránt. Jószomszédi viszonyban Prágával, Bukaresttel, Varsóval és Belgráddal. Ausztriát ebben a tekintetben úgy kell megemlítenem, hogy mostani vajúdásunk kapcsán tanúsított magatartását máris minden magyar a szívébe zárta.
Egész helyzetünket azonban az dönti el, hogy a 200 milliós orosz birodalomnak mi a szándéka a határainkon belül levő katonai erejével. Rádiójelentések adták hírül, hogy ez a fegyveres erő növekszik. Mi semlegesek vagyunk. Mi az orosz birodalomnak nem adunk okot a vérontásra. De nem merül fel az orosz birodalom vezetőiben a gondolat, hogy sokkal jobban fogjuk becsülni az orosz népet, ha nem igáz le bennünket? Csak ellenséges népre szokott rátörni a megtámadott másik ország. Mi most nem támadtuk meg Oroszországot! Őszintén reméljük, hogy az orosz fegyveres erők mielőbbi kivonása országunkból megtörténik.
Belső helyzetünket azonban az is válságossá teszi, hogy az előbb mondottak miatt a munka, a termelés országosan megállt. Közvetlen éhínségbe kerültünk. Szabadságharcát egy csontig soványított nemzet vívta. Ezért a munkát, a termelést, a helyreállítási feladatok elvégzését mindenütt azonnal fel kell venni. Saját összességünk, nemzetünk érdekében a nemzet életének folytatása szükséges – haladéktalanul.
Amikor ezt megtesszük, nem tévesszük szem elől a következőket: tudja meg mindenki az országban, hogy a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc, 1945-től egy vesztett, számunkra céltalan háború után, erőszakkal épült ki az itteni rendszer, amelynek örökösei most a megtagadás, megvetés, undor és elítélés izzó bélyegeit ütik annak minden porcikájára. A rendszert az egész magyar nép söpörte el. Az örökösök ne kívánjanak erről még egy bizonyságot. A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel népünk élén. A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől. Ennek a ténynek valóságát maga a nép semmilyen mellékcélra, illetéktelen előny érdekében nem engedi elcsavarni, kiaknázni. Új, visszaélésmentes választás szükséges, amelynél minden párt indulhat. A választás történjék nemzetközi ellenőrzés mellett. Én párton kívül és állásom szerint felül is vagyok és maradok. Figyelmeztetek ebből a tisztemből minden magyart, hogy a gyönyörű egység októberi napjai után ne adjanak helyt pártviszályoknak és széthúzásoknak. Mert az országnak sok mindenre van most szüksége, de minél kevesebb pártra és pártvezérre. Maga a politizálás is ma másodrendű ügy: a nemzet léte és a mindennapi kenyér a mi gondunk. A bukott rendszer örököseinek eddigi visszatekintő leleplezései feltárták, hogy a törvényes felelősségre vonásoknak minden vonalon és pedig független és pártatlan bíróság útján kell bekövetkezniök. Magánbosszúkat el kell kerülni, ki kell küszöbölni. A bukott rendszer részesei és örökösei külön felelősséget viselnek saját tevékenységükért, mulasztásért, késedelemért, vagy helytelen intézkedésért. Leleplező vallomásokhoz nem fűzhetünk egyetlen megállapítást sem, mert az országos munkafelvételt és a termelés folytatását hátráltatná. Ha a kibontakozás az elhangzott ígéretek szerint tisztességesen halad előre, ez nem is lehet feladatunk.
Hangsúlyoznom kell azonban a tennivalók tárgyi foglalatait: jogállamban élünk, osztálynélküli társadalom, demokratikus vívmányokat fejlesztő, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista elemű nemzet és ország akarunk lenni. Ez akar lenni az egész magyar nemzet. Mint a magyar katolikus egyház feje viszont kijelentem, hogy – amint azt a püspöki kar 1945-ben, közös körlevélben kijelentette – nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolt irányával, sőt az egészséges fejlődést mindenben előmozdítjuk. Azt a magyar nép természetesnek találja, hogy nagymúltú és nagyértékű intézményeinkről gondoskodni kell. Ugyanebben a minőségemben továbbá röviden megemlítem, az ország 6 és félmillió katolikus híveinek tájékoztatására, hogy a bukott rendszer erőszakának és csalárdságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk. Ez nálunk ősi hit- és erkölcstanunkból, az Egyházzal egyidős jogszabályokból önként adódik.
A nemzethez intézett mostani szózatom más részletekre tudatosan nem terjed ki, mert amit mondottam, világos és elég.
De végezetül egy kérdés felvetése mégsem hagyható el: Mit gondolnak a bukott rendszer örökösei? Ha az általuk megbélyegzett elődeik valláserkölcsi alapon álltak volna, elkövették volna-e mindazt, aminek következményei elől menekülni kényszerülnek? A keresztény hitoktatás szabadságának azonnali rendezését, a katolikus Egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának visszaadását joggal elvárjuk.
Ettől a pillanattól kezdve figyeljük, hogy ígéretek és cselekedetek födik-e egymást, és ami ma keresztülvihető, azt senki se halassza holnapra. Mi, akik figyelünk és előmozdítani kívánjuk az egész nap javát, bízunk a gondviselésben, – s nem hiába.”
___________________
Mindszenty bíboros szavai szólnak mindenkor, mindannyiunkhoz. A világ országútját járó magyar erőt, vigasztalást nyer belőlük és krisztusi útmutatást egy új ország felépítéséhez. Szelleme továbbharsog a magyar lelkekben:
„Állok Istenért, Egyházért, Hazáért, mert ezt a kötelességemet rójja rám a nagyvilágon legárvább népem történelmi szolgálata”.
(1948. november 16-i pásztorlevélből)
(1956. november 1-jén, az MTI szövege szerint)
„Hosszú fogság után szólok a magyar haza valamennyi gyermekéhez. Senkivel szemben nincs gyűlölet szívemben. Csodálatraméltó hősiesség szabadítja meg most a hazát. A világtörténelemben páratlan ez a szabadságharc. Minden dicsőséget megérdemelnek fiataljaink. Hála és imádság az áldozatokért, honvédségünk, munkásságunk, földmíves népünk példát mutatott az együttes hazaszeretetre... Az ország helyzete rendkívül súlyos. Napok óta hiányzik az élet folytatásának minden közös előfeltétele. A legsürgősebben meg kell találnunk a kibontakozást. Most tájékozódom, két napon belül a kibontakozás útjáról személyes szózatot intézek a nemzethez.”
(MTI 1956. november 1.)
Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."