Mindszenty breviárium

Észak-Amerikából Bécsbe való visszatérése után
Mindszenty József az alábbi körlevelet írta.
1973. november 5.
 

Kedves Magyarok Kanadában és Amerikában!

Miután a benyomások, ha nem is halványultak, de tisztulva csendesedtek bennünk, tárgyilagosabban tudunk visszapillantani kanadai és amerikai látogatásom ünnepnapjaira. Nem személyi érdek, hanem a közös ügy hozott bennünket össze: a teendő közös ügy és nem úgynevezett elveszett ügyek fölötti bánkódás, siránkozás.

Az Egyház mai mély válsága ne ijesszen meg bennünket! Túlságosan és sokáig ráhagyatkoztunk az ősi múltra épült, a családi és nemzeti folytonosságba beágyazott keresztény hitre. E beágyazottság azonban csak támasz lehetett, de nem volt sem maga a hit, sem annak záloga. Minden egyénnek, minden nép minden egyes nemzedékének újra és újra meg kell küzdenie a hitéért úgy, mint Jákobnak az Isten angyalával. Nem szabad eleresztenie az alkalmat, a lehetőségeket, még halálos fáradtság miatt se, mindaddig, míg Isten meg nem áld bennünket.

Ez az Isten akarata. Isten fiatal. Övé a jövő. Ő nemcsak a múlt, a hagyományok tudója, a valamikori nagyságok tudója vagy féltékeny vigyázója, hanem az újnak, a fiatalnak, a holnapnak az előhívója egyénekben és népekben, akik nem adják föl magukat. Ezért nincs helye a csüggedésnek. A mi szívünk megremeghet a nehéztől, az ismeretlentől, a lehetetlennek látszótól, Isten azonban az egyének és nemzetek jövőjét sokszor a lehetetlennek látszó holnapba rejtette el: nekünk kell nekilátnunk, hogy azt előhozzuk.

Százados, tragikus és hősies küzdelmekben hazát vesztettünk: majdnem csak talpalatnyi földünk maradt. Okait tudjuk. Többszázados törökdúlás ment át rajtunk és a nemzet testén hordta súlyos következményeit: az elernyedtséget, a betelepüléseket. 1849-ben saját dinasztiánk tiport el bennünket orosz csizmával. A végzetes Trianont követte a még végzetesebb kiszolgáltatásunk Jaltában és 1956-ban a nemzetgyilkos kommunista rendszernek.

Ebbe a minket perzselő tűzvészbe persze mi magunk is beledobtuk száraz és mindig újra meggyújtott gerendáinkat: hitetlenségünket Istennel, szószegésünket és árulásainkat egymással szemben, káromkodásunkat, közéleti könnyelműségünket és legutóbb azt, hogy népünk kényelemszeretetből segédkezet nyújtott a magyarság termésének alattomos lekaszabolásához. 1956 és 1971 között pártsegédlettel hárommillió és százötvenezer magyart gyilkoltak le anyaméhben. Ez a csonkaország lakosságának egyharmada. És ki tudja, egyedül a jó Isten, talán még el sem értünk a vészkijárathoz.

Mégis, mielőtt szemeim megtörnének, nem ember, nem puszta érzelem, hanem Isten és őseink mondatják velem és ezt szeretném minden magyar párnája alá tenni, legyen bárhol széles e világon, hogy ne legyen nyugta az ösztökétől halála órájáig: a megmaradt kevésből újra kell építenünk a hazát! Ez a dolgunk ezen a világon! Ettől megszabadulni nem tudunk, csak elbújni előle.

Ez a végrendeletem azoknak, akikkel találkoztam, akik hallottak rólam, vagy akik elkerültek. Tegyétek félre a versengést, a mértéktelen személyi nagyravágyást, a ki-ha-én-nem magatartást! Nem nézve se jobbra, se balra, mindenki ott tegye meg a magáét, ahova az élet állította. Teremtsünk keresztény hitre épülő egyházi közösséget! Legyen a családban gyermek Isten akarata szerint! Ez áldás és jövő, bármit mond a világ. A gyermek kapjon a családban, a hétvégi iskolában, ha mindennapira sehogy sincs lehetőség, krisztusi hitet magyar nyelven, magyar öntudatot! Fiatalságunk lelkében tegyük izzóvá a magyar Ígéretföldjének megszerzését! Mindezt gyűlölet és ellenséges érzés nélkül, csak munkával, hitben és áldozatban.

Tanuljuk meg és használjuk idegen népek gazdag tapasztalatát és fordítsuk ezt a nagy célra! Csak az a lelkesedés helyénvaló, amelyet a munka nehézsége, a szenvedés hosszantartósága mindig újraéleszt: amelyet kiolt, az ártalmas és megront bennünket.

E sorokkal szeretném megköszönni minden magyarnak, a szervezőknek és résztvevőknek, egyháziaknak és világiaknak, a katolikus Egyházhoz és a keresztény egységhez tartozóknak, a jövetelemmel kapcsolatos előkészületeket, fáradtságot, igyekezetet, anyagi áldozatot és jelenlétüket.

Amit e sorokkal lelketekre akarok kötni, ezért éltem, ezért élek és imádkozom itt és az örökkévalóságban. Áldjon Benneteket a mindenható Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Úgy legyen.

Kelt Bécsben, 1973. november 5-én.
Szent Imre herceg ünnepén.

Mindszenty József s.k.
esztergomi érsek,
Magyarország prímása
 

(Mindszenty József: Hirdettem az Igét, 229-231. old.)

Krisztusban kedves Híveink!

A Nemzetek Apostola ugyan bilincsekben, de minden időkre megdönthetetlen és diadalmas igazságként írta isteni kijelentésből kedves tanítványának, Timotheusnak és rajta keresztül minden helyen és időben mindannyiunknak: „Az Isten igéje nincs megkötözve.” (2Tim 2,9) Az Evangélium szabadsága és közlésének szóban és írásban akadálytalansága az az égi útravaló, amit az Üdvözítő anélkül, hogy császárokat és helytartókat előzetesen megkérdezett volna, már a Genezáreti-tó partján az Egyház hajójába, annak legelső ringásakor beletett.

Amikor ez az Egyház Szent Adalberttel és más hithirdetőkkel a Kárpátok völgyébe magyar eleinkhez az Evangélium terjesztésére megérkezett, nem akadályozta a pogány világban senki a hit hirdetését. Sőt az egyik pogány magyar vezérről már korábban írják, hogy bár pogányságát nem adta fel, de Szent Methodot atyafiságos csókkal elengedte útjára. Pogány lelkek is tudták és érezték annak igazságát és magától értetődő voltát, amit az apostol hirdetett. Szent István királyunk pedig földünk, népünk minden időre szóló törvényeként hirdeti és rendeli a magyar törvénykönyv legelején: „A püspökök hatalommal rendelkeznek az egyházi ügyek intézésére, továbbá a lelkek kormányzására és vezetésére az egyházi törvény súlyának és tekintélyének megfelelően.” Eme jogával az Egyház Szent István országában ezer éve akadálytalanul kormányozta is a gondjaira bízott híveket. A könyvnyomtatás óta érintkezik híveivel pásztorlevelek útján és még 1945-ben is elismerték a hatalom birtoklói Magyarországon ezt a jogot. Ez a jog ma is érvényben van.

És lám, amikor az ország, mint hirdették a hivatalos körök, a béke ratifikálásával visszanyerte szabadságát, és amikor visszhangzott és visszhangzik az ország az alapvető új jogok közé is ünnepélyesen beiktatott vallásszabadság hirdetésétől: a kormányzat törvénytelen sajtórendeletet adott ki, amely szerint semmiféle nyomtatás, sokszorosítás nem kerülhet az emberek elé a kormányzat előzetes engedélye és hozzájárulása nélkül. Törvénytelennek mondjuk azért, mert a legelemibb szabadságjogot még világi viszonylatban is sérti, és mert a törvényhozástól erre felhatalmazást nem kapott, de nem is kaphatott. Az 1947. évi 16. tc.-ben adott felhatalmazás nem terjed ki a közjogi jogviszonyok szabályozására. A sajtójog pedig kifejezetten közjogi természetű. Azóta már adott esetben is beigazolódott, hogy a Hitleréktől itt marasztott állami mindenhatóság lába alá akarják gyűrni a püspöki körleveleket is, ami Magyarországon és a világon eddig csak igen ritkán és csak egyházüldöző kormányzatok részéről fordult elő.

Mi az illetékeseknek értésére adjuk, hogy az ilyen rendeleteknek nem vetjük alá magunkat. Az Üdvözítő Jézus nekünk már kétezer éve megmondta, hogy mint az apostolok utódai, mit hogyan hirdessünk. Utólagos emberi módbanhagyásokra nincs szükségünk, még ha a legszentebb, legbölcsebb emberektől, sőt ha égből leszállt, de a krisztusi hitéletről eltérőt hirdető angyaltól származnak is. Inkább – bár lelketek miatt fájó szívvel mellőzzük a könyvnyomtatásnak immár századokon át és az egész világon élvezett könnyebb közlési jótéteményét, és mi a katakombák világa irányában visszafelé kényszerítve a maiak helyett csak a 450 évvel előbbi módokon szólunk hozzátok, de az egyháznak szabadságát és függetlenségét fel nem adjuk.

Így természetesen ritkábban és rövidebben szólhatunk hozzátok.

I. Az ember élete című könyvet az állam bevezette az állami és községi általános iskolák VII. osztályába. Az állami és községi iskolákban is, többségi katolikus ifjúság jár.

Ez az ifjúság sem tanulhat kinyilatkoztatott hitbe és erkölcsbe ütközőt. Ez a tankönyv pedig nem Isten teremtményének tanítja az embert, hanem komoly tudomány által már rég félretett, sőt soha el nem fogadott majom-elmélet tükrén át a majom-rokonság tagjának állítja be. Ismerjük, miért oly buzgók bizonyos körök a majomtól való leszármazás hirdetésében.

Mi, a magyar püspöki kar, az Egyház tanító hivatala az ifjúság lelki épségének védelmére Krisztus Urunktól kötelezetten nem engedjük meg az ún. haladó kultúra örve alatt sem a Teremtő képét és hasonlatosságát annak arcáról eltörölni és azt majomábrázattal fölcserélni. Azért ezennel bűn terhe alatt megtiltjuk ennek a könyvnek megvételét és használatát minden katolikus szülő, nevelő és tanuló számára.

Az önfertőzést népszerűsítő számos iskolában terjesztett füzetet is vessétek tűzre.

II. Az iskolákban hivatalosan erőltetik a tanuló ifjúságot bizonyos új egyesületekbe való belépésre. Felhívjuk a szülőket és az ifjúságot, hogy óvatos legyen az erőszakkal és ajándékkal, illetőleg rajtuk keresztül támogatott egyesületekkel szemben, hogy a halhatatlan gyermeki lélek ne legyen az ár. Vannak nekünk kipróbált valláserkölcsi és hazafias alapon működő papjaink, hitoktatóink, katolikus nevelőink vezetése alatt álló egyesületeink. Nem szorulunk aggályos környezetekre.

Egyebekben értsétek meg, amiket mondunk, mert az Úr ad Nektek értelmet mindenekben. Emlékezzetek meg, hogy az Úr Jézus Krisztus feltámadott halottaiból a mi Evangéliumunk szerint. Tiszteletreméltó megszentelt edények legyetek az Úr használatára, alkalmasak minden jócselekedetre. Kövessétek az igazságot, hitet, szeretetet és békességet. A balgatag és a szent tanításhoz nem tartozó kérdéseket kerüljétek. Imádkozzatok azokért, akik az igazságnak ellene szegülnek. Talán valamikor az Isten töredelmet ad nekik az igazság megismerésére és kimehetnek az ördög tőréből, kitől fogva tartatnak az ő akarata szerint. (2Tim 2,25-26) Ámen.

Esztergom, 1947. november 11-én.

A Magyar Püspöki Kar nevében:

Mindszenty József s.k.
bíboros hercegprímás,
esztergomi érsek

(Közli Beke Margit: Egyházam és hazám II., 163-164. old.)

Kedves Híveink!

Azt a szilárd és megingathatatlan alapot, amelyen boldog emlékű Serédi Jusztinián bíboros, hercegprímás és érsek hazai apostolutód-társaival együtt a szerencsétlen és végzetes hitleri parancsuralomnak faji alapon folytatott kegyetlen zsidóüldözésével szemben küzdött, a hatalmaskodók és a nagy nyilvánosság elé tömören így szegezte oda: „Hogyha bárkinek veleszületett jogait, amilyenek: jog az élethez, az emberi méltósághoz, a személyes szabadsághoz, a vallás szabad gyakorlásához, a munkaszabadsághoz, a megélhetéshez, a magántulajdonhoz, stb., vagy törvényes úton szerzett jogait akár egyes emberek, akár egyes emberi közületek, akár magának az államnak képviselői igazságtalanul csorbítják, vagy éppen elveszik, a magyar püspökök kötelességszerűen felemelik tiltakozó főpásztori szavukat és rámutatnak, hogy az említett jogokat nem egyes emberek, nem is egyes emberi közületek, sőt nem is az állam képviselői adták, hanem maga az Isten, hogy tehát ezeket – a törvényes és jogerős bírói ítélet esetét kivéve – igazságosan senki és semmiféle földi hatalom nem csorbíthatja, el nem veheti, csak az Isten, vagy az, akinek Isten erre törvényhozó, kormányzó, bírói és végrehajtói hatalmat adott, mert nincs hatalom, csak az Istentől. Ámde ezt az Istentől nyert hatalmat csak igazságosan, vagyis az Isten erkölcsi törvényeivel összhangban szabad gyakorolni, mert igazságtalanságra és saját törvényeinek megszegésére Isten senkinek hatalmat nem adott, nem is adhatott.”

Midőn a közelmúlt gyászos korszakában a püspöki kar így szállt síkra az emberi jogokért, az Egyház közel kétezer éves gyakorlatát követte. Az Egyház a történelem folyamán mindig felemelte szavát, amikor az Isten íratlan, vagyis természeti, és írott, vagyis kinyilatkoztatott erkölcsi törvényeit bárki sértette; és származásra, nemzetiségre, vallásra, vagy társadalmi elhelyezkedésre való tekintet nélkül védelmébe vette azokat, akikre az isteni törvények megsértéséből jogerős bírói ítélettel megállapított egyéni bűntett nélkül kár származott; mert senkit, akinek a bűntett elkövetésében része nem volt, a fajhoz, illetve nemzetiségéhez tartozó vagy vallását követő embertársainak bűntetteiért jogosan büntetni nem szabad.

Ezek az emberi jogok változtathatatlanok, tehát mindig köteleznek, így most is érvényesülniök kell. A magyar püspöki kar a körvonalazott alapokon kötelességszerűen már hosszú időn keresztül ismét következetes és kemény küzdelmet folytat a pusztán faji alapon és kollektíve űzött emberüldözéssel szemben. Miként a hitleri időből, otthonukból, vagyonukból kimozdítanak, vándorlásra, nyomorgásra kényszerítenek és kárhoztatnak százezres, sőt milliós tömegeket származásuk és anyanyelvük miatt. Kitelepítésnek nevezik ezt. A béke előmozdításának és biztosításának egyik modern főeszközét vélték feltalálni benne és kényszerrel életbe léptetik, végrehajtják azt. A valóságban pedig ezzel a további békétlenség nagyon veszedelmes magvát hintik el.

Csehszlovákiában deportálják vagy kiűzik a kereken hétszázezer létszámú magyarságot arról a területről, ahol őseiben is már közel ezer esztendeig egy zárt tömbben élt és lakik a Duna fölött, és amely terület csak az előző világháború után; tehát alig negyedszázada nyert az új államalakulathoz odacsatolást. A kitelepítés, ha mindjárt némi részében kínos állami megegyezés alapján történik is, valójában kiűzés, és körülményei sok esetben nagyon kegyetlenek. Ez az egyik égetően fájó, magyar seb.

A másik: eltávolítják országunkból a hazához hű német származásúak tömegeit. Ez a gyászos művelet, amelyet a történelem szintén kitörölhetetlenül fog lapjain feljegyezni, most ismét nagy erővel folyik.

Ám büntessék a bűnösöket bűnük egyéni tárgyilagos kivizsgálása és szabályszerű megállapítása után akár deportálással, akár kitelepítéssel. Ez ellen senkinek szava nincsen és nem lehet. De a minden válogatás nélkül, kollektív alapon történő kitelepítés ellen a legkiáltóbban szót kellett és kell emelnünk, mert az ilyen kitelepítés, történjék az bárminő címen, embertelenség, az emberi jogok éles hangoztatása idején különösen is az.

Fáj, vérzik, és a szégyenkezéstől szinte összeroppan az embertársakkal együtt érző, a felebaráti szeretetet gyakorló ember szíve.

És ezt a fájdalmat csak még fokozzák a végrehajtás kilengései, igazságtalanságai és kegyetlenségei. A mentesítési bizottság alig jelenik meg valahol. Nincs is idő semmiféle eljárásra, mert alig egy-két órát engednek készülésre és a legszükségesebbek összecsomagolására. Inkább és célzatosan a vagyonosabbakat viszik, mint a bűnösöket, akik közül nem egy háborítatlanul maradhat. Sőt van hatalom, amely épp a bűnöst veszi le még a szállítóeszközről is. A gazdagabbaknál nem számít, hogy az illető magyarnak, akár még egyben magyar anyanyelvűnek is vallotta magát, vagy tagja mert lenni a legveszélyesebb időben a hűségmozgalomnak és hűségének külön okmányban is birtokolja bizonyítékát. Nemcsak olyant hurcolnak el, aki anyai ágon egészen a dédszülőkig magyar és apai részen elzász-lotharingiai származású, hanem teljesen érthetetlenül már olyanokat is, akik mindkét ágon a dédszülőkig tudják bizonyítani magyar származásukat. Nem kap kíméletet még a németek által is üldözött olyan sem, aki magyarnak vallotta magát és gyermekei egyáltalában nem tudnak németül. Az üldözőbe vettek közül nem egy a legvégsőre vetemedik magával, vagy hozzátartozóival szemben. Csecsemők pusztulnak el, mert édesanyjuk a menekülés viszontagságai és izgalmai közepette nem tud róluk gondoskodni. Nem részletezzük ezt tovább.

Egy mód van a maradásra és ez a legszomorúbban jellemzi az egész eljárást, az tudniillik, ha az érdekelt lemond vagyonáról és állít olyan egyént, aki őt – a mindenéből kifosztottat – hajlandó eltartani. Hát a lemondás után már nem német, sváb az illető? Már nem veszedelmes a magyar nemzetre? Szörnyűséges tünetek.

Történik pedig mindez az emberi méltóság, a személyes szabadság, az élet- és vagyonbiztonság, a félelem nélküli élet szép és üdvös demokratikus elveknek, jelszavaknak és megvalósításukat célzó törekvéseknek hangoztatása idején! Ez a leghangosabb kiáltásra kényszerít.

Ezt a kiáltást és jajszót eljuttattuk már, ismételten is, sőt sokszor mindenhová és mindazokhoz, akik felettünk hatalmat gyakorolnak. Kopogtattunk, sőt szinte az elhallgathatatlanságig zörgettünk és zörgetünk minden ajtón, amelyen belül levőknek módjukban és hatalmukban lenne a segítés. De alig van visszhang. Az elvek, az emberi jogok és az emberszeretet védelmében azonban még a pusztában kiáltónak szerepéről sem enged lemondani kötelességünk és lelkiismeretünk. A hazai legfőbb fórumtól mindössze ez a válasz érkezett „a magyarországi svábok kitelepítését olyan mértékben kell folytatni, amilyen mértékben a föld nélkül maradt magyar parasztság belső telepítése és a Szlovákiából áttelepített magyarok elhelyezése ezt szükségessé teszi”. Kérdjük, lesz-e áldás az így szerzett és juttatott földön? De nem hallgathatjuk el azt sem, hogy az említetteken kívül mások is kapnak az elkobzott vagyonból.

Minden eszköznek és módnak megkísérlése után, amikor a legszorgosabb lelkiismeret-vizsgálatunk szerint már semmi, de semmi sem maradt kimerítetlenül, utolsó szóként Hozzátok fordulunk, Kedves Híveink. Tesszük ezt azért, hogy tisztán és világosan lássátok a való tényeket, hogy kellően megalapozott lelkiismereti mérlegeléstek és ennek megfelelő viselkedéstek legyen e szomorú mozgalommal szemben és, hogy tudjátok azt, hogy mi, a ti főpásztoraitok, mindent megtettünk az emberi jogok és az igazság védelmében.

Mi a megsértett igazság és jogrend bekövetkezhető visszaütéseiért a felelősséget elhárítjuk magunktól. Titeket pedig arra kérünk, imádkozzatok velünk együtt kitartóan, hogy a mindenható Isten óvja hazánkat minden bajtól.

Szeretettel adjuk Rátok főpásztori áldásunkat az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Ámen.

Esztergom, 1947. szeptember 9-én.

A Magyar Püspöki Kar nevében:

Mindszenty József s.k.
bíboros hercegprímás,
esztergomi érsek

(Közli Beke Margit: Egyházam és hazám II., 123-125. old.)

Kedves Híveink!

A magyar kereszténység és a vele sorsközösségbe kapcsolódott magyar nép, de a világ sincs még túl a megpróbáltatásokon. Érezzük, milyen áldozat Egyházunkhoz hűnek, elveinkhez ragaszkodva, ősi erkölcsünkben erősnek maradni. Mi katolikusok, mint a kereszténység megalkuvás nélküli őrei, itt állunk ezen a sok vérrel áztatott hazai földön és ne számítsunk világi segítségre.

Isten nem kényezteti Egyházát és híveit. Engedi, hogy bajba, viharba jussanak. A megpróbáltatások nyitják ki szemünket, hogy megértsük, mennyire nem ez a föld, nem ez a világ a mi szövetségesünk, hanem egészen máshonnan van a mi erőnk és egészen másfelől kell várnunk győzelmünket.

„Süvöltő felhők közt nyugodtan tündökölsz, tiszta, szép Csillagunk...” – mondja a viharok közt hánykódó magyarság éneke. „Nagyasszonyunk, hazánk reménye” – zokogja bús nemzete és „nagy ínségben lévén, így szólít meg Hazánk” – fordulunk könyörgő szavunkkal Boldogasszony Anyánkhoz, régi nagy Pátrónánkhoz. Van Nagyasszonyunk, van ennek az egymagában álló népnek édesanyja! Főpásztori szavunkkal Őfeléje akarunk irányt mutatni. Nem szabad e népnek reményét elvesztenie, de a reménynek az ősi alapokra kell épülnie. A mi reményünk alapja a Boldogasszony!

 

I.

Nem jelentéktelen ájtatosságról beszélünk nektek, amikor a Szűzanyára mutatunk, hanem olyanról, melyre maga az Isten tanított. Az első Üdvözlégy Máriát, Magnificat-ot (Lk 1,46) maga Mária mondta el. Az első Mária-tisztelő gyermek Jézus Krisztus volt. A Megváltó első csodáját Mária közbenjárása eszközölte ki a kánai menyegzőn. (Jn 1,2) Ezek az első Mária-dícséretek mind a Szentírásban vannak megörökítve.

Hogyne fordulna hát az egész Anyaszentegyház bizalommal ilyen közbenjáróhoz, hogyne tekintene vallásos tisztelettel ilyen édesanyára, ilyen tiszta szűzre! Legfeljebb az tölthetne el aggodalommal, hogy számít-e valamit emberi dicséret az Istené mellett, merhetjük-e édesanyánknak szólítani azt, aki Isten Fiának volt édesanyja. A tisztelet érzése elfogódottá tenne, ha nem ugyanaz az isteni gyermek mondotta volna a megváltás órájában, mikor a kereszten függött Szent János személyében mindnyájunknak: „Fiam, íme, a te Anyád!” (Jn 15,27)

Mi Szent János apostol utódainak érezzük magunkat, s tiszteletünk, szeretetünk buzgó érzésével nevezzük őt Úrnőnknek, de egyúttal Édesanyánknak is.

A Szentírás ezen útmutatása alapján az Egyház minden hívét szeretetteljes, meleg kapcsolatba hozza Krisztus Anyjával, Máriával. Ez minden katolikusnak közös vonása. A magyarság azonban a történelem folyamán mint nemzet is találkozott Máriával, Szent István országfelajánlása révén. Történelmi kútfőink legősibb és leghitelesebb lapjai beszélnek Szent István király borús utolsó napjairól, midőn az egyedül kivezető utat az isteni Gondviselésben látta és a Szűzanya keze által arra bízta koronáját. Máriának adta országát örökbe. Ettől kezdve nevezték őseink magukat Mária népének, Máriát pedig királynőjüknek, régi magyar nyelven Nagyasszonyunknak. Így mondjuk ezt ma is mindennapi imádságunkban, eltérően minden más nemzettől: „Asszonyunk Szűz Mária...”, mert ezzel a szóval „asszony”, a régi magyar nyelvben az úrnőket, csak a királynőket illették. Mi magyarok tehát a Szűzanyával a történelmi múlt címén is kapcsolatban vagyunk. Nem lehet jó hazafi, aki megtagadja őseit, nem lehet jó magyar, aki nem tiszteli hazájának Nagyasszonyát. Még a protestáns erdélyi fejedelmek is Mária képét verették pénzeikre, annyira kitörölhetetlenül bele volt vésve a magyar köztudatba, hogy Magyarország Mária országa.

Kedves Híveink, Magyar Testvéreink! Ne gondoljátok, hogy ez a kapcsolat az égiek és földön lakók közt csak amolyan üres szólam, jelentőség nélküli képzelgés! Amilyen fölséges hatalom a mi Istenünk, annyira leereszkedő is. Azt akarja, hogy megtalálhassuk Őt, azért alkalmazkodik hozzánk. Ahogyan mi gondolkozunk és cselekszünk, úgy válaszol arra jósággal, megértéssel, hűséggel, de ha kell, fenyítékkel és büntetéssel is, mint a Szentírás szava mondja: „Kegyes vagy a kegyeshez, szeplőtelen a szeplőtelenhez, tisztához tiszta vagy, hűtlenhez hűtlen vagy.” (Zsolt 17,24)

Szent István szövetsége azért érvényben volt és érvényben van ma is az égiek előtt. Történelmünkre, nemzeti létünkre kiható természetfeletti tényező, nem ugyan a közvetlenül ható természetes történelmi erők munkájában, de igenis a történelem kulcsait kezében tartó Isten történelemintéző gondolataiban ma is számba veszi ezt. Hogy Isten így belenyúl a történelembe, arról meggyőz a Szentírás számtalan része. Valamikor egyetlen nemzet volt Istennek választott népe. A keresztség minden nemzetet beleolt Krisztus életébe, s ezáltal minden keresztény nép hordozója lesz a választott nép örökének. Az Ószövetség történeteiből tanulmányozhatjuk, mint törődik Isten azzal a néppel, mely kezébe tette le sorsát. Mint áldja meg vállalkozásait, ha hűséges, – mint engedi, hogy vesztébe rohanjon, ha leszakad tőle –, mint irgalmaz neki és megóvja a végső pusztulástól, ősei hűségére való tekintettel.

A keresztség révén mi is a keresztény népek családjába, Isten választott nemzetei közé tartozunk. Tanuljuk meg a Szentírásból, hogyan gondolkozik Isten nemzeti erényekről, bűnökről.

Akkor megértjük annak a magyar nemzetnek nagyságát, mely hitében egységes, égi Királynőjéhez hűséges volt. Megértjük annak a IV. Bélának sikerét, aki megújította Szent Istvánnak a Boldogságos Szűzzel való szövetségét, mikor a romokban heverő ország újjáépítéséhez fogott. A középkori magyar nagyhatalom megalapítója pedig az a másik uralkodóház lett, melynek Mária-tiszteletét ma is hirdeti a híres mariazelli búcsújáróhely, a gazdagon megajándékozott aacheni székesegyház az ősi magyar kápolnájával. Mária előtt, mint az ország királynője előtt való hódolatát bizonyítja a szepesváraljai templom falfestménye. Ez a kép a magyar király koronázását ábrázolja, de nem a főnemesek kezéből nyeri el az uralkodói jelvényét, hanem az égből lehajló Szűzanya kezéből. Így gondolkozott hatalmának alapjairól egyik legnagyobb királyunk, Nagy Lajos. Nagyasszonyt tisztelő népnek küldött az Isten Szent Lászlót, Hunyadiakat, ha küzdött az ellenséggel. De megértjük ebből a történelemszemléletből a nagy magyar tragédiákat is. Megértjük, hogy miért kellett elbuknia Mohácsnál annak a nemzedéknek, melynek vezető rétegéről a magyarság iránt annyi rokonszenvet mutató, s megmentése érdekében annyit fáradozó pápai követ ezt a jellemzést volt kénytelen adni: „Ha Magyarországot a veszélyek örvényéből három forint árán ki lehetne ragadni, nem akadna három ember, aki magát erre az áldozatra elszánná.” Sokáig kellett rabigában maradnia annak a népnek, mely az új hit felvételével éppen az ősi magyar Mária-tiszteletet vetette el, s a pogány törökkel versenyt káromolta Nagyasszonyát. Zrínyieknek, Rákócziaknak kellett jönniök, kiknek kezében ismét máriás zászló lengett, midőn hazájuk szabadságáért küzdöttek, míg végre szebb napok virradtak erre a régi nagyságából annyira kifosztott népre.

De nézzünk határainkon túl kissé messzebbre is. Voltak a magyarnak testvérnépei. Julián domonkosrendi barát 1236-ban még megleli az Ural hegység tövében virágzó „Nagymagyarországot”. Okiratok beszélnek kaukázusi Gyertyán király Magyarországáról. Rokon népek voltak a hunok, avarok, besenyők, kunok; hatalmasabbak voltak, mint mi, több testvérük volt, mint nekünk, hová lettek mégis? Pusztulásuk sejteti, milyen sors várt volna ránk is, ha nem oltalmaz egy hűséges édesanyai kéz, mely még akkor sem hagyja el gyermekeit, ha elfordulnak tőle.

Legyen bár divat manapság az anyagelvűség, a materializmus, mely mindent tagad, ami nem szemmel látható, nem kézzel tapintható, mi – Kedves Keresztény Hívek, Magyar Testvérek – ne szakadjunk el őseink hitétől, a katolikus keresztény tanítástól, mert ég és föld elmúlnak, földi hatalmak megsemmisülnek, világnézetek elfakulnak, de Krisztus igéi el nem múlnak, a sziklára épült Anyaszentegyház meg nem inog. Igenis, mi Isten ujját látjuk a történelmi eseményekben, s ezért minden vész és vihar közepett meg nem szűnünk remélni. Sőt most hívunk fel benneteket, hogy mint őseink tették, töretlen bizalommal helyezzük sorsunkat Isten kezébe a Szűzanya által. Ezért az 1947/48-as év, párhuzamban a 48-as centenáriummal, Boldogasszony Éve lesz. Jelszava: Vissza a Nagyasszonyhoz, vissza a magyarság ősi életforrásaihoz!

Valljuk ismét őt királynőnknek, hogy kezébe vehesse sorsunk intézését; valljuk meg hűtlenségünket, hogy visszatéríthessen az Isten felé vezető útra; valljuk magunkat nemzetének, hogy éreztethesse velünk hatalmát és jóságát!

 

II.

Meghirdetjük ezért az egész ország hívő népének a Budapesten tartandó nemzeti Mária-kongresszust. Itt fog megtörténni az egész Boldogasszonynak szentelt év legfontosabb eseménye: Magyarország felajánlásának megújítása.

Ugyanebbe a felajánlásba kapcsolódnak bele híveink széles tömegei a búcsújáró helyekre vezetendő zarándoklatokon. Ugyancsak minden egyházközség is helyi ünnepség keretében ajánlja magát s hazáját Mária oltalmába, hogy valóban az egész nemzet hódolata szálljon a Nagyasszony elé.

A külső hódolatot kövesse az Isten akaratának a lélekben való elfogadása. Baj volna, ha csak ajakkal dícsérnők Istent. Belső, lélekben való átalakulásunk a fontosabb, sőt minden külső ünnepnek is éppen az a célja, hogy a lélekre hasson. Ez a Boldogasszonynak szentelt esztendő is csak akkor éri el célját, ha a magyarság lélekben is újra Mária nemzetévé lesz!

 

1. Alakítsa át elsősorban felfogásunkat a bennünket körülvevő életről

Mikor olyan nagy súllyal nehezedik vállainkra a nemzetünket ért megpróbáltatás, ismerjük el a csapásokban, alázatos lélekkel a magyar bűnök büntetését. Válaszunk rá bűnbánat legyen, nem ökölrázás az ég felé, nem bosszúlihegés az ellenségek felé.

Vállaljuk el keresztünket. Nemcsak az egyes emberek, családok, hanem a nemzetek között is vannak kereszthordozók. Néhány hónapja volt Győrött annak a könnyező Mária-képnek ünnepe, melyet egy ír püspök mentett ide hozzánk akkor, midőn hazájában a legkegyetlenebb üldözések folytak. Igen, voltak és vannak kereszthordozó népek, a mi nemzetünk is ilyen, de ez nem jelenti azt, hogy Isten és Védőasszonyunk elhagyott volna. A Boldogasszony most nem égi csodát jelent számunkra, hanem könnyező kísérőnk keresztutunkon. Könnyezve jár mellettünk, de ezek a könnyek megváltást hoznak.

Törhetetlen maradjon hát reményünk. Ő a mi nemzetünk csillaga. Őseink nem szűntek meg bízni Benne akkor sem, amikor reménytelenebb volt helyzetük, mint a miénk. Minél keserűbb a kenyerünk, annál fojtóbb könnyeink árja, annál buzgóbb esdekléssel folyamodjunk Hozzá: „Magyarországról, romlott Hazánkról, ne feledkezzél meg szegény magyarokról!”

A Fatimában megjelent Szűzanya a rózsafüzért adta gyermekei kezébe. Ezt jelölte meg, mint hathatós eszközt a bűnösök megtérésére, hogy a világ megmenekedjék a fenyegető isteni igazságszolgáltatástól.

Kedves Híveink! Legyen nekünk magyaroknak égi Édesanyánk és Királynőnk óhaja parancs! Terjedjen el ez az ősi katolikus imádság ismét népünk széles köreiben! Mondjon el belőle legalább egy tizedet minden buzgóbb magyar család közös esti imádságképpen! Fogják össze azok az összefűzött szemek egész nemzetünket az engesztelés, a kérlelő ima áhítatában, hogy megtérő magyar népét igazi békével, szebb jövendővel áldhassa meg az Isten!

2. Készségesen elfogadva a katolikus világnézetet, kezdjünk szerinte élni megalkuvás nélkül!

Kezdjünk Mária népéhez méltó életet. Ő Szent Fiát tartja felénk, az új életnek, az isteni életnek oltóágát. Oltsuk Krisztust a magyar élet fájába. Újítsunk meg mindent Krisztusban!

a) Újuljon meg az egyén élete.

Meg kell tanulnunk, hogy az élet legfőbb értéke nem a foglalkozásban, a hírnévben, a jómódban van, hanem az Isten iránti hűségben. A Szent Szűz nagy volt, noha egy jelentéktelen kis városban, egyszerű háztartást vezetve élte le egész életét. A mi nagyságunk is attól függ, vajon megbecsüljük-e a kegyelem életét, törődünk-e azzal, hogy szerény életünk s jelentéktelen munkánk között az Isten szeretetét semmi el ne homályosítsa szívünkben. Főleg a magyar leányoknak és a magyar édesanyáknak kell mélyen a szívükbe vésniök az igaz nagyság e felemelő képét. A nőket fenyegeti leginkább, hogy a megváltozott viszonyok között egy hamis és felszínes eszmény hatalmába ejti, és Istentől kijelölt feladatuktól eltántorítja őket. Regények, színdarabok és tetszetős mozgóképek vetítik elénk azt a női egyéniséget, mely függetlenül mindenkitől, szépségében és női tulajdonságaiban bizakodva önző mohósággal vadássza az üres örömöket, és kérlelhetetlen ravaszsággal szolgálatába állít mindenkit. Végzetes volna, ha a magyar nőket elkábítaná a romlott művelődésnek e szomorú női alakja. A csábítást, mely tetszetős eszközökkel közeledik felénk, győzzük le azzal, hogy a Boldogságos Szűz képét véssük mélyen a lelkünkbe, és ez az eszmény irányít bennünket az élet küzdelmeiben.

Tanulja meg a férfivilág is, mit lásson és mit becsüljön a nőben. Lássa benne a Szent Szűz képmását, aki gyengédebb lényével és finomabb lelkületével őt a nyers erő, a kíméletlenség és az ösztönök fékezésére figyelmezteti. Feleségeikben és leányaikban, jegyeseikben és munkatársaikban ezt nézzék, és nevelésben, a nemes viselkedésben ennek az eszményképnek a kialakítását segítsék elő. Több boldogság, több tiszta öröm, egészségesebb lelkek és ragyogóbb földi boldogság fogja övezni a magyar életet, ha a férfiak és nők lelkét egyaránt megihleti, áthatja és a maga mintájára átalakítja a boldogságos Szűz képe.

Vegyük fel a küzdelmet az elharapódzó magyar hibákkal: a káromkodással és gyűlölködéssel.

Olyan nemzeten, mely istenkáromlásairól híres, nem nyughatik Isten áldása.

A rágalmak, a feljelentgetések, a deportálások korszakát éljük. Midőn ettől szabadulást, igaz békét, szebb jövőt kívánunk, el ne feledjük, hogy ennek ára a keresztény szeretet, a megbocsátás, a gyűlölet elfelejtése. Sokszor tekintsünk a kereszt tövében is szelídlelkű Fájdalmas Anyára. Így érdemeljük ki a békét. A bosszúforralók nem békélnek meg soha. Az ellenségek ellen legjobb fegyver, ha megtanulunk imádkozni, jót tenni. Ha legyőzzük a rosszat a jóval, mint az Apostol tanítja. (Róm 12,21)

Testvéreink! Tudjuk, milyen nehéz ez egy letiport népnek, hisz minden jajotok, minden keserű emléketek, minden nélkülözéstek nekünk is fáj, sajgó sebet üt a mi lelkünkön is. Jézus Szívének ellenségekért is fohászt sóhajtó hősi ütemét olyan nehezen veszi át gyarló természetünk! De ezt a Szívet kell kölcsön kérnünk, hogy Isten fiaihoz méltó érzések lüktessenek bensőnkben. Értsétek ezt szó szerint! Oda kell lépnünk az áldoztatórácshoz, s kérni az Örök Atyát, hogy mindennapi kenyerünket adja nekünk nap-nap után. Azt a kenyeret, mely Krisztus Teste, melyet, ha magunkhoz veszünk, valósággá lesz a képletes beszéd: az oltáriszentségi Jézus Szíve dobog mibennünk, s lassan átalakít, hogy úgy érezzünk, mint Isten akarja – azt kívánjuk, ami Isten előtt kedves – az után lelkesedjünk, ami Isten szemében nagy és értékes.

Nemzetünk Édesanyja, a Boldogságos Szűz, e titokzatos Kenyér erejével akar bennünket átalakítani, hogy erőssé, naggyá tegyen. Legyen ezért a Boldogasszony évében lelki életünk egyik fő igénye az Oltáriszentség. Nélküle nincsen átalakulás. A mai bajok bűnökből táplálkozó gyökerét csak az Oltáriszentség szeretetének tüze tudja kiperzselni lelkünk mélyéből

b) Meg kell újulniuk Krisztus törvényei által a magyar családoknak.

Fel kell hagyni a nemzetgyilkos magyar egykével és minden olyan bűnnel, mely sérti az Isten életadó jogait, meghiúsítja a házasság elsőrendű célját, mely nem más, mint a gyermek. Amíg annyi csalódás, annyi szerencsétlenség után is jobban bízunk emberi okoskodásokban, számításokban, s félünk Isten törvényeitől, addig hogyan várhatjuk, hogy segítsen rajtunk az Isten?

Isten csak a törvényeihez fenntartás nélkül ragaszkodó családokra enged szebb jövőt épülni. Tragédiánk ott van, hogy az ilyen családok ijesztően megfogytak nálunk, pedig mit jelentene az ilyen szülők minden fohásza, milyen kincs ártatlan gyermekeik minden imádsága. Hiszen a gyermekek alku nélkül való elfogadásával az élet száll a földre, az a legdrágább kincs, melyért még az Isten egyszülött Fia is feláldozta magát. Olyan népért, ahol sok a gyermek, sok az örök élet várományosa, sok az őrzőangyal, – az Isten megtesz mindent. Isten csak azt a nemzetet törli el a föld színéről, mely önmagát népteleníti el.

A magyar családok szellemének megújulásából fakad majd ifjúságunknak az az idealizmusa, hogy odalépjen Krisztus oltára elé s vele együtt feláldozza életét, mint pap a magyar népért. Mindannyian tudjuk, mennyivel könnyebb az út Isten felé, ha hivatásához méltó lelkipásztor irányít feléje. Merítsetek hát áldozatkészséget ti, édesapák és édesanyák a Szűzanya lelkéből, ne sajnáljátok gyermeketeket Istennek odaajándékozni, ha hivatást érez s az Isten százszorosan fizet vissza már itt a földön nektek, a magyar nemzet pedig újabb fényszórót kap a hit világosságával a boldogulás, a szebb jövő felé.

c) Törekednünk kell, hogy Mária országának közösségi élete is megújuljon Krisztus törvényei által, mert Mária népe evangélium-ellenes törvényekkel: ellentmondás.

Milyen messze van tőlünk ennek megvalósulása! – gondoljuk talán magunkban. Igen, ma még így látszik, s ezen a világon mindenestül nem is valósul meg soha, de, hogy a keresztény szellemű közélet áldásaiból legalább valamit élvezhessünk, kell, hogy már ma is világosan lássuk az utat s elkezdjük a rajta való járást, ki-ki abban a közösségben, egyelőre talán csak egyházi közösség, egyesületi keretek között, melyben szava van.

Kellenek a krisztusi törvények, mert a politikai és gazdasági életben, a tudomány és művészet világában is csak Krisztus tud erkölcsiséget teremteni. Amíg a „vallás magánügy”, addig nincs hatalom, mely a hatalmasat visszatartsa a gyengébbek elnyomásától. Ne legyünk kicsinyhitűek! Az elvhűség, áldozatkészség és türelem kiérdemli Istennél, hogy a magyar közélet alakításában újra irányító tényezővé legyen a kereszténység.

XI. Pius pápa hirdetett hasonló elveket a Krisztus Király eszmében. Nekünk, magyaroknak történelemadta kiváltságunk, hogy ezt a fölséges Királyt Édesanyja ölében, kedves gyermek képében imádjuk. A Regnum Marianum, Mária országa nem más, mint Krisztus királysága történelmi magyar háttérrel, magyar hagyományokkal!

Ezt a gondolatot akarjuk lelketekre kötni a Boldogasszony Éve folyamán. Ebben a gondolatban találkozik az ősi magyar hagyomány a kereszténység legmodernebb törekvéseivel. Merítsetek belőle erőt, lelkesedést, bizalmat!

„Keressétek először Isten országát!” (Mt 6,33), és ha Nagyasszonyunk hullat könnyeket mellettünk, „… a többi mind hozzáadatik nektek.” (Mt 6,33)

Hirdessenek bár harcot ellenségeink, tornyosuljanak bár a legsötétebb viharfelhők egünkön, mi ismerjük Őt, aki „süvöltő felhők közt nyugodtan tündököl”, s karjában a Királyok Királya, aki Isten is egyben. Mi Őbennük bízunk. Ha Isten velünk, ki ellenünk! Ámen.

Esztergom, 1947. augusztus 15-én.

A Magyar Püspöki Kar nevében:

Mindszenty József s.k.
bíboros hercegprímás,
esztergomi érsek

(Közli Beke Margit: Egyházam és hazám II., 105-111. old.)

Kedves Híveink!

Az Egyház hajóját viharos tengeren bölcsen kormányzó Szentséges Atyánk azt állapította meg 1945. évi karácsonyi szózatában, hogy a béke, amely után oly sóvárogva áhítoznak a népek, egyre távolodik tőlünk. Az emberek fiai csüggedt madarakként tekintenek a ködbevesző békeremények felé. A világ azt a békét, amely neki nincs, nem adhatja meg. A nemzetek és hatalmasok tárgyalják a béke ügyét. De a béke, a lelkek megbékélése, akárhányszor és bárhol fogjanak hozzá, nem akar elkövetkezni, mert nemcsak fennen hirdetett elveiket felejtik ki belőle, hanem figyelmen kívül hagyják az igazság és szeretet elengedhetetlen alapelveit is, vagyis az egyetlen alapot, a mi Urunk Jézus Krisztust. (1Kor 3,11)

Mennyire beigazolódik így az, amit a Zsoltáros évezredekkel ezelőtt minden idők nemzedékei számára megállapított: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak az építők.” (Zsolt 126,1) Ha minden nép és nemzet ráeszmél erre, nekünk, árva szegény magyaroknak az idők kegyetlen ostorsuhogása lehet erre a megtanítónk. Az ostorszálak szeges, megszámlálhatatlan fonata és sora marja, tépi, szaggatja testünket, idegrendszerünket és lelkünket.

Frissében állnak előttünk a felvidéki események, amelyek során a legősibb magyar települések, csallóközi magyar falvak színtiszta magyar lakosságát fegyveres csendőrök, katonák, partizánok közmunkára kiírás ürügyével körülzárják. Külön a férfiakat, külön a nőket, külön a gyermekeket elszállítják Kolin, Pilsen, Prága stb. vidékére. Az ősök és a maguk verejtékes szorgalmából szerzett szép vagyonukból engedélyezett némi cókmókkal hajtják, szállítják őket. Állataikat is szállítják, de más úton, nem nekik. Ha ott is hagyják ezeket, új telepesek ülnek az ősi vagyonba. Elvész templomuk, iskolájuk, családi házuk, temetőjük, amelyekhez ezeréves, drága emlékek fűződnek. Számos, 7-8 hónapos terhes nőt, sőt a szülési fájdalmakban vajúdó, valamint néhány hónapra szoptatós anyát hurcolnak el. Szobrok, emléktáblák válnak a gyűlölet és rombolás nyomán romhalmazokká. Elvadulás és embertelenség üli embertestvéreken diadalát akkor, amikor a béketárgyalás Párizsban a kiűzésnek ellentmondott és államközi tárgyalást rendelt, most pedig Amerikában az üldözéssel szemben a kisebbségi jogok biztosítását sürgette.

Tört remények

Hiába várunk békét, hiába várjuk a borúfellegek távoztát, hazánk sorsának jobbra fordulását, keresztjeink könnyebbségét, a világ minden égtájáról sűrűsödő fohászok meghallgatását, a foglyok szabadulását. Hiába áhítjuk a magyarüldözés megszünését, a kétségek és bizonytalanságok eloszlását, mezeink termőerejének visszatérését, a törvény és igazság diadalát, a kemény szívek megenyhülését, az éhezők kielégülését, a kolduscondrák eltűnését, a sorvadók életre kelését, a betegek gyógyulását, a bűnösök észre térését, a szomorúak vigasztalását, a végsőt vonaglók visszatérő életét. Amíg a bűnös Magyarország fölé nem magasodik az imádkozó-bűnbánó arccal − minden más helyett − az Isten felé forduló, a természetfelettihez visszatérő, a lelkileg megújuló Magyarország, addig hagyjunk fel ezekkel a reményekkel.

Ahol a mi reményünk él…

Ha már a földi remények megint így elhervadtak, a békét ott kell keresnünk a Béke Fejedelménél és a Béke Királynőjénél. Keresnünk, sürgetnünk, kérnünk kell érte szünet nélkül, (ApCsel 12,5) amíg meg nem kapjuk, amíg meg nem találjuk, és amíg a béke országa meg nem nyílik nekünk. (Mt 21,23) Mi, hívők, vegyük kezünkbe a béke szent ügyét, úgyhogy ostromoljuk meg az eget milliók és milliók alázatos, állhatatos imádságával és imádsággal egészen átitatott élettel.

Vannak, akik kitartóan, buzgón imádkoztak és engeszteltek népünk körében. A légitámadások idejéből a városokban sok megható és felejthetetlen imaegyüttesről tudunk. De félő, hogy ebből sok immár a múlté és hogy többen vannak, akik lélek nélkül imádkoznak, vagy tán rég elhalt ajkukon földi édesanyjuk és az Anyaszentegyház imaélete. Voltak, akik népgyűléseken virtuskodva emlegették, hogy ők bizony nem keresték az Istent a világháború végső felvonásában sem. Vannak, akik vigadni, dalolni se szégyenlenek népük szinte halálos vonaglása idején, mások bambán viselik az idők sűrű és csontig-velőig ható ostorcsapásait. Szenvedésüket nem teszik engesztelő erejűvé és érdemszerzővé. Vaksággal és tompultsággal megvert Jeruzsálemként nem ismerik meg látogatásuk idejét. (Lk 19,44)

Most más időknek kell jönniök az egész nemzet életében. Hívjuk csak vissza ide annyi hiábavaló próbálkozás csődje után az imádság világát.

Újat, lehetetlent kívánunk talán? Ó, nem! A kinyilatkoztatás és a magyar történelem tanúsága szóljon és adja meg az Újév lelki irányát!

I. Kinyilatkoztatás

Amióta a bűn tövise sebzi az emberi szívet, és bojtorjántermővé teszi az élet útját, bűnbánattal odasimul a szenvedő ember Istenéhez, aki hatalmas és irgalmas. Noé a vízözön után a még iszapos földön oltárt emel, hogy ott imádkozzék és áldozatot mutasson be, várva a béke szivárványát. A ninivei fogság idején az öreg Tóbiás elsorolhatatlan gyötrelmei, fogság, vagyonelkobzás, halálra keresés, éhínség, vakság közepette nem hagyja el az igazság útját. Hirdeti, hogy jó az imádság böjtöléssel és alamizsnálkodással. (Tób 12,8) Cselekszi is mindhármat. Ilyen időben még gondosabban neveli fiát, tartja rendben, istenfélelemben családját. Ninivéből járt el, amikor csak tehette, a messze, nagyon messze jeruzsálemi templomba. Nem evett pogányok étkeiből, üdvös intéseket adott fogoly társainak. Kölcsönnel, alamizsnával segítette, vigasztalta rokonságát. A mezíteleneket ruházta, a megholtakat és megöletteket szorgalmasan eltemette. És mindezek felett és végeztével könnyhullatással imádkozgatott. (Tób 3,1) Az Üdvözítő egész éjszakát töltött Isten imádásával (Lk 6,12) és megtanította övéit is imádkozni. Egyháza imádkozó Egyház, ennek templomai az imádság házai. A családi ház is nem kis mérvben a közös imádságtól érdemesül a családi szentély magasztos elnevezésre. Mi, katolikusok, a legvallásosabb vallás hívei, az első keresztények példáját követve kell, hogy „mindnyájan, egy akarattal állhatatosak legyünk az imádságban”. (ApCsel 1,14) Ha a gonoszlélek megerősödött, nem űzhetjük ki másként, mint imádság és böjtölés által. (Mt 17,20., Mk 9,28) Nemcsak asszonyi teendő ez. Az őskeresztények férfiairól állapítja ezt meg elsősorban az írás. Amerre terjedt a Földközi-tenger körül az Egyház, vele haladt előre az imádságos élet. A nemzetek apostola azt sürgeti, hogy „a szorongatásban béketűrők, az imádságban serények és a keresztény társak, sőt az ellenségek szükségeire adózók” (Róm 12,12, 20) legyünk. A virrasztás áldozatát is megéri az imádság. (Kol 4,2., lTim 5,5) Mindenkor, éjjel-nappal buzgólkodást sürget az imádságban. (Kol 4,12)

A Szentírás az imádságban látja az emberek fiai számára a bölcsességet ahhoz, hogy megszabaduljanak a veszedelemből és megmentse őket az Úr a gonosz időben. (Sir 51,15) Az imádságban látja Szent Péter is a keresztényi okosságot. (1Pt 4,7)

Korunkban Lourdes és Fatima bűnbánat- és engesztelő szelleme csak újból hangsúlyozza a kinyilatkoztatás útmutatását.

A Szűzanya töviskoszorús Szíve

A távoli Portugáliában, Fatima nevű kis falu határában az első világháború tetőpontján, három ártatlan pásztorgyerek közbejöttével, a Szent Szűz megmutatja töviskoszorús, Szeplőtelen Szívét az emberiségnek. Hat alkalommal hirdeti és sürgeti, hogy engeszteljünk és az engeszteléssel hangoljuk irgalomra magunk és minden bűnös ember iránt az Úristen fölségét. Így elhárítjuk Isten sújtó ostorát az emberiség felől. Ha meg nem térünk, az akkorinál még súlyosabb világháború következik reánk. A három gyermeknek és rajtuk keresztül a világnak a rózsafüzér naponkénti imádkozását ajánlja.

Mivel nem engeszteltünk, elkövetkezett a világra mindaz, amit a Szűzanya elénk tárt: a háború szenvedése, az Anyaszentegyház üldözése, ártatlanok vérehullása, pusztulás, éhínség, döghalál. De még nem aludt ki a mécses, még rendelkezésünkre áll a végső pillanat: fogjunk mindnyájan vállvetve az engeszteléshez. A Szűzanya Szeplőtelen Szívét engeszteljük, érdemeinket egyesítsük Mária édesanyánk közbenjáró könyörgésével, ez kedves és haragcsillapító áldozat lesz Isten előtt. Ezt az engesztelést anyai felsőbbségével kívánja az Egyház, különösen azóta, hogy a fatimai jelenés negyedszázados fordulóján XII. Pius pápa felajánlotta az Egyházat és az emberiséget a Szűzanya Szeplőtelen Szívének. Ekkor nevezte az Isten anyját a Világ Királynőjének.

II. A magyar történelem

Ha minden népet érint ez a fatimai, megrázó üzenet, különösen szól hozzánk, magyarokhoz, a Világ Királynője. Egyrészt azért, mert mi fuldoklunk leginkább az általa kárhoztatott bűnökben (káromkodás, tisztátalanság stb.), másrészt a Világ Királynője a mi Szeplőtelen Nagyasszonyunk is egyben. És tudtunk mi egykoron imádkozni. Történelmünk a bűn és vér világa mellett az imádság felszentelt temploma is egyben. Középkori okleveleinkben meghatóan mutatkozik a hívek hitbuzgalma. Birtok- és egyéb adományok jogcíméül Isten dicsőségét, segítségét, bűneik bocsánatát és az imádság erejét emlegetik. Állami törvényeinkben sűrűn találkozunk a vezekléssel. A böjtöt a hívek nem más népek, hanem a szerzetesek szigorával tartották. A pápák állapítják meg, hogy a magyar nép az Úr parancsait készségesen követi, zarándokol, vezekel. A szomszéd országoknak az erények terén mintaképül szolgál. Szántó István, az első magyar jezsuita, régi írások alapján följegyzi, hogy a középkori magyar hitbuzgalom páratlan az európai népek körében. A magyarok vesznek részt legnagyobb számban a római jubileumi búcsúkban, így a bűnbánat szellemében is. Részben ezért is kapnak előkelőbb helyet a római ájtatosságokon. Pázmány Péter a nagy területi és lelki megoszlás nyomora idején azt írja a nagyszombati bírónak: tegyen a városi tanáccsal oly rendelést, mellyel az Isten engeszteltessék, mert ha Isten nem könyörül rajtunk (minthogy nem is könyörül, ha Ő szent fölségét bosszantjuk), félő, hogy az öröm siralomra fordul. Még a nem katolikus erdélyi fejedelmet, I. Rákóczi Györgyöt is arra buzdítja, hogy mindenekfelett Istent engesztelje, mert Istennek kedvét kell keresni elsőbben is. Rajtunk minden az Isten ostora, az ő igazsága büntet vétkeinkért.

Idézhetnők nektek nehéz magyar korszakok általános nemzeti imádságát. Erdők, nádasok, barlangok mélyén éveken, évtizedeken és évszázadokon át ostromolták eleink az Eget tatár- és törökvész, éhínség és nyomor, pestis és kolera, harcok és elnyomatás, májusi fagyok, nagy árvizek és tűzvészek idején. Helységről helységre vannak emlékei ennek a fogadalmi ünnepekben. Hatalmas oszlopokban, nagy lánggal tört fel a bűnbánat, az engesztelés a magyar földről. Így imádkozott Szent István, Szent Gellért és Szent Imre a lét és nemlét kérdése, Szent Margit az ország letarolt állapota, férfiak, asszonyok és gyermekek a haza széttépettségének idején. Közel száz éve pedig az egész nemzet Scitovszky hercegprímás máriacelli könyörgő zarándoklatán és egyidejűleg itthon.

Általános engesztelés

Tagadhatatlanul szép ma is az, hogy egyik alföldi helységből ebben az évben is 2000 zarándok indult gyalog, kenyéren és vízen, a kétszer 17 km-es utat jelentő Pálosszentkútra. Hegyalja egyik 3000 hívős községében minden első szombaton 400 körüli hívő engeszteli Mária Szeplőtelen Szívét a fatimai üzenet szellemében. Az egyik városi munkás-plébánia híveiből 200 csoportban mondják állandóan a rózsafüzért. Tízezrek és tízezrek hódoltak Szent Margit és Szent Gellért ereklyéje előtt, a fővárosban százezrek áhítata és lelkessége övezte a Szent Jobbot. Felejthetetlen élményünk a fővárosi férfiak hatalmas, máriaremetei zarándoklata. Máriapócson több mint 200.000 zarándok térdel a könnyező Mária-kép előtt, tesz hűségnyilatkozatot az Egyház fejének. De ezek, ha folytathatnók is felsorolásukat, bármily fölemelő tények, mégis ritka lángok. Hány helyen nem vesznek tudomást az Úrangyaláról, a pénteki háromórai harangszóról, se otthon, se az utcán; nincs asztali áldás, közös imádság, a keresztjáró körmenet nem fontos, nincs advent, se nagyböjt, csak a test él. Vagyunk olyan mélyen, mint 1241 és 1526 után, de lelki megújulásunk, bűnbánatunk, imádságunk messze van attól. Különösen pedig messze vagyunk attól a meglátástól, amit az öreg Tóbiás hasonló helyzetben, testi vaksága idején is hirdetett „Mivelhogy nem engedelmeskedtünk a te parancsaidnak, azért adattunk ragadományra, fogságra és halálra, csúfságra és gyalázatra minden nemzeteknek, melyek közé elszórtál bennünket.” (Tób 3,4)

Lángtenger kell az egész magyar földre imádságból, hitből és engesztelésből. Ezekkel felülhaladjuk a káromkodást és a vasárnap megszentségtelenítését; az istentagadás, Egyház-bántás, az erkölcsi lazulás, a korrupció, a Tízparancsolat mindegyike sorozatos áthágásának sűrű szövevényét.

Az ország városai, falvai, tanyái, hegyei, lakott helyei, katolikus intézményei, zárdái, iskolái, társulatai, családjai álljanak a nagy természetfeletti nemzeti erőfeszítésbe, az egyetemes, a helyrő1-helyre az egész egyházközséget átfogó engesztelésbe.

Módozatai:

A nagy cél eléréséhez arányban álló, hatalmas, imádkozó, engesztelő tábor kell. A gyermekek, betegek, szenvedők, öregek, nők imádságát támogassák a legények és férfiak. A papok, szerzetesek és szerzetesnők ajánlják fel fogadalmaikat, kötelező imádságaikat, önként vállalt keresztjeiket Jézus Szívének az Isten Anyja Szeplőtelen Szíve által.

Mindent megelőzően a katolikus kötelességeket (mindennapi imádság, vasár- és ünnepnapi szentmise, péntek és Húsvét) mintaszerűen megtartjuk és hozzátartozó­inkkal is megtartatjuk. A családi közös imát, ha máskor nem, legalább este visszahozzuk és végezzük. Azután, Kedves Hívek:

1. Megkezdjük a hónap első péntekje, szombatja és vasárnapja megszentelését. A három napon új és új rétegek vonuljanak kellő bűnbánat után a szentáldozáshoz, a látogatott szentmiséken. Például elsőpénteken jöjjenek a gyermekek és az ifjúság, szombaton a nők, elsővasárnap a férfiak. Csütörtök-szombat vagy péntek-vasárnap az esti szentóra vagy litánia szépen, hasznosan előkészítené és kiegészítené az ünnepi keretet. Pénteken Jézus Szíve-ájtatosságra, szombaton a Szeplőtelen Szív tiszteletére rózsafüzér-mondásra gyülekezzetek. Csütörtök vagy vasárnap engesztelő szentségimádási órát tartsatok. Ez ismétlődhetnék hónapról-hónapra. Egyszer az egyik, másszor a másik felsorolt és általános bűn megengesztelése történjék kellő meghirdetés és előkészítés után. Akik pénteken megáldoztak, ha nincs halálos bűnük, járuljanak szombaton és vasárnap is az Úr asztalához.

2. Milyen szép volna, ha engesztelő szentmiséket mondatnátok, ezen megjelennétek, mint a pap és hívek közös engesztelő áldozatán. Itt is sorra kerülne a káromkodás és a többi, talán égbekiáltó bűn adósságlevelének elintézése.

3. A böjtöt hamvazószerdával újból elkezdjük, mert megszűnt az általános, a háborús időkre szóló felmentés. Amikor százezrek viselik a kényszerű böjt áldozatát, jó lenne Szent Margit követésében ezzel is engesztelést nyújtanunk. A következő Nagyböjt különösebb lelki kiaknázása nagyon-nagyon égető.

4. Sok helyen megkedvelték a hívek az engesztelő szentségimádási hónapot. Ez abban áll, hogy egész hónapon keresztül végzi a szentségimádást előzetes vállalás után a nappali órákban a közületek legalább 2-2 hívője.

5. Ajánljuk az összes egyházközségeknek, hogy Jézus Szíve ünnepét nyilvános ünnep módjára: ünnepi istentiszteleti renddel, munkaszünettel és engesztelő körmenettel üljék meg.

6. A búcsújárások ősi szép szokását újítsuk fel országszerte.

7. Egyik vasárnap rendezzék meg a már hazaérkezett hadifoglyok hálaadó szentmiséjét, a következőn a még távollevő hadifoglyokért a könyörgő szentmisét. Az elsőre a hadifoglyokat, a másikra övéiket hívjuk meg széles körben. Előtte háromestés ájtatosság is alkalmas volna. Az összekötők révén el lehet, és el is kell mindenütt érnünk, hogy minden családból legalább egy családtagot a fenti ájtatosságok egyikébe-másikába bevonunk.

Kedves Híveink!

Vegyük fontolóra, hogy minden bajnak gyökere az Istentől és törvényeitől való elidegenedés, és hogy a kevélyek gonoszsága megsokasodott felettünk. Jó az Úr és jobb nekünk az ő szája törvénye sok ezer aranynál és ezüstnél. (Zsolt 118,68-72) Az Úrnak nagyhatalmú és nagyirgalmasságú Szíve és Édesanyjának is jóságos Szíve van. A magát megalázónak imája áthatol a felhőkön (Sir 35,21) és az Úr tekint az alázatos imára. (Zsolt 101,18) Az Égre szálló imádság és alamizsna fölszáll és emlékezetben van az Isten színe előtt. (ApCsel 10,4) Ha alázatosan, állhatatosan, megtérve, hittel imádkozunk és élünk, a kelevény megtalálja a gyógyító füvét. Halljuk majd az Úr szavát a kiengesztelődés nagy nap­ján a beteg Ezekiással: „Meghallgattam imádságodat és tekintetbe vettem könnyhullatásaidat és íme, meggyógyítottalak téged.” (Kir IV. 20,5) És jobb lesz az imádság végén, mint a kezdetén. (Sir 7,9) Azt pedig bizonyosnak tartja minden, aki téged tisztel, hogy az ő élete, ha próbálásban lesz is, megkoronáztatik, ha pedig szorongatásban lesz, megszabadul, és ha megfenyíttetik, a te irgalmadhoz juthat. Nem gyönyörködsz a mi vesztünkben. A förgeteg után csendességet szerzesz és a könnyhullatás és sírás után övendezést adok. (Tób 3,21-22)

Ha most az Úr szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket. (Zsolt 94,8) Ezeréves történelmetek tanítását hirdetjük nektek. A feltámadás igéit, mint az életmentő pajzsot és kötelet adjuk kezetekbe. Fogadjátok a nehéz időket ezzel átvészelt eleitek lelkületével, hitével és elhatározásával. Induljatok árvízi hajósok és mentők annyi és annyi szent egyéni, családi, társadalmi és nemzeti érték megmentésére. A mi természetfeletti táborozásunk történik: Istenért, hazáért és szabadságért! A kegyelmi élet megőrzi a Nagyasszony és Szent István örökségét, szentjeink együtt imádkoznak velünk, értünk. Benned bízunk, Uram, egyedül és Édesanyádban, Nagyasszonyunkban és tudjuk, nem szégyenülünk meg. (Zsolt 30,2) Ámen.

Esztergom, 1946. Karácsony.

A Magyar Püspöki Kar nevében:

Mindszenty József s.k.
bíboros hercegprímás,
esztergomi érsek

(Közli Beke Margit: Egyházam és hazám I., 248-254. old.)