Jópásztor

Vértanú-életű Főpásztorunk, közel 8 éves bebörtönzése, majd kereken 15 évi „elszigeteltsége” után 1971. IX. 28-án VI. Pál pápa utasításának engedve Bécsbe került és már onnan haladéktalanul megkezdte főpásztori munkáját. Végiglátogatta a négy kontinens magyarságának főbb központjait, hogy megerősítse őket hitükben és nemzettudatukban. Az alábbiakban rövid áttekintést adunk szívbemarkoló beszédeiből, tanításaiból.

A száműzött Prímás már 1971. adventjén írt körlevelében felhívta a magyarság figyelmét, hogy „Nyelvében él a Nemzet!” Továbbá, hogy a család a reménység horgonya, ahol nem szabad hagyni elhalkulni nyelvünket. A paptestvérek lelkére köti – elfoglaltságuk mellett is – a családlátogatást! Kiemeli a tettekben megnyilatkozó felebaráti szeretetet, különösen a rászorulókkal szemben. Többízben kifejtette: „Vegyük át a cserkész fogadalom mindent kifejező lényegét: a cserkész ahol tud segít!” Legyen ez példa: a magyar ahol tud segít a másik magyarnak!

Fotó: Hungarian metal Scout badge, Magyar Cserkészszövetség, 1990s manufacture of 1930s design CC BY-SA 4.0

A testamentum

Mikor vértanú-életű Bíborosunk végrendelete első fogalmazványát 1962. X. 19-én az amerikai követség félfogságában papírra vetette, egyetlen fillér saját vagyona nem volt, de nem is tartott rá igényt, mert a szegénységet önként választotta, mivel nem kívánt elkötelezettje lenni senkinek. Száműzetését követően nagylelkű jótevők adományaiból élt és utazott, de még abból is jótékonykodott. Ám annál nagyobb volt az a szellemi Kincs, amit helytállásával és vértanúságával halmozott fel magában és adományozott végakaratában nekünk, szenvedő népének, a magyar püspöki karnak, főegyházmegyéje papjainak és híveinek. Tengereken innen és túl ezt üzente hontalan magyarjainak: „Gyötrelmes sorsotokban, amíg Isten végtelen könyörületéből jön a Virradat, éljetek hűségesen Istenhez, Egyházhoz és történelmi Hazátokhoz... Mielőtt szemeim megtörnének, nem ember, nem puszta érzelem, hanem Isten és Őseink mondatják velem – és ezt szeretném minden magyar párnája alá tenni – legyen bárhol széles e világon, hogy ne legyen nyugta az ösztökétől halála órájáig: A MEGMARADT KEVÉSBŐL ÚJRA KELL ÉPÍTENÜNK A HAZÁT! – Ez a dolgunk ezen a világon! Ettől szabadulni nem tudunk, csak elbújni előle... Tegyétek félre a versengést, a mértéktelen nagyravágyást... Mindenki ott tegye meg a magáét, ahová az élet állította!

Ez a végrendeletem, ezért éltem, élek és imádkozom itt az Örökkévalóságban.”

Mi a célunk, a legfontosabb teendőnk?

Erről 1973-ban a kanadai magyarsághoz írt levelében így szólott: „Isten fiatal, Övé a jövő! Ő nemcsak a múlt, a hagyományok, a valamikori nagyságok tudója, hanem az újnak, a jelennek, a fiatalnak, a holnapnak az előhívója egyénekben és népekben, akik nem adják föl magukat. Ezért nincs helye a csüggedésnek (bár) a mi szívünk megremeghet a nehéztől, az ismeretlentől és a lehetetlennek látszótól!”

Mit mond nekünk?

„Ma nem csak Magyarországról és a magyar kereszténységről van szó, hanem az egész keresztény világról, Hitről és Kultúráról. Mi magyarok történelmünk folyamán, máskor is voltunk abban a helyzetben, hogy önmagunk időleges érdekeit félretéve – szolgáltuk az egyetemes kereszténység ügyét. Most is helyt kell állnunk a kereszténység és az istentelen bolsevizmus harcában. Ez a mi történelmi helytállásunk értelme. A Nemzet EZT a feladatot hajtotta végre 1956-ban!”

Ma már a budapesti Szent István Bazilika – németektől kapott – harangja hirdeti érchangjával a német nép köszönetét, amiért a magyar nép megnyitotta határait és ezzel hozzájárult a Berlini Fal ledöntéséhez. Hálát adhatunk a Gondviselésnek, Aki megáldotta fáradozásainkat és áldozatainkat, azért is, hogy ezt valakik észrevették bennünk.

A hercegprímás rádiószózata Budapesten 1956. november 3-án  

„Igen gyakori mostanában annak a hangsúlyozása, hogy a nyilatkozó a múlttal szakítva őszintén beszél. Én ezt így nem mondhatom; nem kell szakítanom múltammal, Isten irgalmából ugyanaz vagyok, mint aki voltam bebörtönöztetésem előtt. Ugyanazzal a testi és szellemi épséggel állok meggyőződésem mellett. Nem mondhatom, hogy most már őszintén beszélek, mert én mindig őszintén beszéltem; vagyis kertelés nélkül azt, amit igaznak és helyesnek tartok. Ezt csak folytatom itt, mikor közvetlenül személyesen, tehát nem magnetofon hangfelvételei útján szólok az egész világhoz és a magyar nemzethez.

Rendkívül súlyos helyzetünkről külföldi és belföldi viszonylatban kell szétnéznünk. Oly távlatból kívánok megállapításokat tenni, ahonnan áttekintés nyílik, de sorsunkhoz viszont oly közel hajolva, hogy mondanivalómnak meg legyen a gyakorlati érvénye mindnyájunk számára.

A külföld felé élőszóval ma első ízben köszönhetem meg azt, amit nekünk nyújt. Mindenekelőtt a Szentatyának, XII. Pius pápa Őszentségének fejezem ki személyes hálámat, hogy a magyar katolikus Egyház fejéről oly sokszor megemlékezett. Mellette mély hálámat küldöm azoknak az államfőknek, a katolikus Egyház vezetőinek, a különböző kormányoknak, parlamenteknek, közéleti és magántényezőknek, akik a börtönömben töltött idő alatt hazám és sorsom iránt részvéttel és segítő szándékkal viseltettek. Isten jutalmazza meg őket ezért. Ugyanígy hálát érzek a világsajtó képviselői és a rádiók világhálózata iránt, amelynek elektromos hullámai a humánum egyetlen légi nagyhatalmát alkotják. Örülök, hogy ezt most végre szabadon megmondhatom.

Másrészt arról óhajtok beszélni, hogy az egész kultúrvilág, a külföld, úgyszólván osztatlanul mellénk áll és segít. Számunkra ez ugyanis sokkal nagyobb erő, mint amennyi nekünk magunknak van: mi kis nemzet vagyunk. Kis ország a földgömbön. Ám valamiben mégis elsők vagyunk: egy nemzet sincs, amely ezeréves történelme során nálunk többet szenvedett volna. Első királyunk, szent István uralkodása után nagy nemzetté fejlődtünk. A nándorfehérvári győzelem után, amelynek 500. évfordulóját üljük, nemzeti létszámunk egyezett az akkori Angliáéval. Ám folyton szabadságharcokat kellett vívnunk. Legtöbbször a nyugati országok védelmében. Ez megakasztotta a nemzetet s mindig újra saját erőnkből kellett felemelkedést keresnünk. Most van az első eset a történelem folyamán, hogy Magyarország a többi kultúrnép valóban hathatós rokonszenvét élvezi. Mi megvagyunk illetődve; egy kis nemzet minden tagja szívből örül, hogy szabadságszeretetéért a többi nép felkarolja ügyét. A gondviselést látjuk benne, amely a külföld szolidaritása által valósul meg, úgy ahogy himnuszunk zengi: „Isten áldd meg a magyart... nyújts feléje védő kart”. Himnuszunk így folytatódik: „ha küzd ellenséggel” – De mi még rendkívül súlyos helyzetünkben is azt reméljük, hogy nincs ellenségünk, azért mi sem vagyunk ellenségei senkinek sem. Minden néppel és országgal barátságban akarunk élni. Egy olyan nemzetnél, mint a magyar, amelynek történelmi törzse mélyen gyökeredzik a múltba, különböző korszakok ismerhetők fel abban az érzésben, amivel helyet foglal a többi nép között. Fordulatairól, árnyalatairól le lehet olvasni a fejlődés jegyeit. Korunknak azonban ebből a szempontból általános jellemzője, hogy minden népnél egy irány felé halad a fejlődés. A régi nacionalizmusokat mindenütt át kell értékelni. A nemzeti érzés ne legyen többé harcok forrása az országok közt, hanem az igazság fundamentumán a békés együttélés záloga. Nemzeti érzés virágozzék az egész világon, a népek közös kincseit képező kultúrértékek területén. Így az egyik ország haladása a másikat is előre viszi természetszerű okoknál fogva; fizikai életfeltételeik szerint is mindjobban egymásra utaltak a népek. Mi magyarok, az európai népek családi, bensőséges békéjének zászlóvivőjeként akarunk élni és cselekedni. Nem mesterségesen hirdetett, de valódi barátságban mindegyikkel, sőt még további tájakra is emelve szemünket, mi, a kis nemzet, barátságban, zavartalan, békés, kölcsönös megbecsülésben kívánunk lenni a nagy Amerikai Egyesült Államokkal és a hatalmas Orosz Birodalommal egyaránt. Jószomszédi viszonyban Prágával, Bukaresttel, Varsóval és Belgráddal. Ausztriát ebben a tekintetben úgy kell megemlítenem, hogy mostani vajúdásunk kapcsán tanúsított magatartását máris minden magyar a szívébe zárta.

Egész helyzetünket azonban az dönti el, hogy a 200 milliós orosz birodalomnak mi a szándéka a határainkon belül levő katonai erejével. Rádiójelentések adták hírül, hogy ez a fegyveres erő növekszik. Mi semlegesek vagyunk. Mi az orosz birodalomnak nem adunk okot a vérontásra. De nem merül fel az orosz birodalom vezetőiben a gondolat, hogy sokkal jobban fogjuk becsülni az orosz népet, ha nem igáz le bennünket? Csak ellenséges népre szokott rátörni a megtámadott másik ország. Mi most nem támadtuk meg Oroszországot! Őszintén reméljük, hogy az orosz fegyveres erők mielőbbi kivonása országunkból megtörténik.

Belső helyzetünket azonban az is válságossá teszi, hogy az előbb mondottak miatt a munka, a termelés országosan megállt. Közvetlen éhínségbe kerültünk. Szabadságharcát egy csontig soványított nemzet vívta. Ezért a munkát, a termelést, a helyreállítási feladatok elvégzését mindenütt azonnal fel kell venni. Saját összességünk, nemzetünk érdekében a nemzet életének folytatása szükséges – haladéktalanul.

Amikor ezt megtesszük, nem tévesszük szem elől a következőket: tudja meg mindenki az országban, hogy a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc, 1945-től egy vesztett, számunkra céltalan háború után, erőszakkal épült ki az itteni rendszer, amelynek örökösei most a megtagadás, megvetés, undor és elítélés izzó bélyegeit ütik annak minden porcikájára. A rendszert az egész magyar nép söpörte el. Az örökösök ne kívánjanak erről még egy bizonyságot. A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel népünk élén. A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől. Ennek a ténynek valóságát maga a nép semmilyen mellékcélra, illetéktelen előny érdekében nem engedi elcsavarni, kiaknázni. Új, visszaélésmentes választás szükséges, amelynél minden párt indulhat. A választás történjék nemzetközi ellenőrzés mellett. Én párton kívül és állásom szerint felül is vagyok és maradok. Figyelmeztetek ebből a tisztemből minden magyart, hogy a gyönyörű egység októberi napjai után ne adjanak helyt pártviszályoknak és széthúzásoknak. Mert az országnak sok mindenre van most szüksége, de minél kevesebb pártra és pártvezérre. Maga a politizálás is ma másodrendű ügy: a nemzet léte és a mindennapi kenyér a mi gondunk. A bukott rendszer örököseinek eddigi visszatekintő leleplezései feltárták, hogy a törvényes felelősségre vonásoknak minden vonalon és pedig független és pártatlan bíróság útján kell bekövetkezniök. Magánbosszúkat el kell kerülni, ki kell küszöbölni. A bukott rendszer részesei és örökösei külön felelősséget viselnek saját tevékenységükért, mulasztásért, késedelemért, vagy helytelen intézkedésért. Leleplező vallomásokhoz nem fűzhetünk egyetlen megállapítást sem, mert az országos munkafelvételt és a termelés folytatását hátráltatná. Ha a kibontakozás az elhangzott ígéretek szerint tisztességesen halad előre, ez nem is lehet feladatunk.

Hangsúlyoznom kell azonban a tennivalók tárgyi foglalatait: jogállamban élünk, osztálynélküli társadalom, demokratikus vívmányokat fejlesztő, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista elemű nemzet és ország akarunk lenni. Ez akar lenni az egész magyar nemzet. Mint a magyar katolikus egyház feje viszont kijelentem, hogy – amint azt a püspöki kar 1945-ben, közös körlevélben kijelentette – nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolt irányával, sőt az egészséges fejlődést mindenben előmozdítjuk. Azt a magyar nép természetesnek találja, hogy nagymúltú és nagyértékű intézményeinkről gondoskodni kell. Ugyanebben a minőségemben továbbá röviden megemlítem, az ország 6 és félmillió katolikus híveinek tájékoztatására, hogy a bukott rendszer erőszakának és csalárdságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk. Ez nálunk ősi hit- és erkölcstanunkból, az Egyházzal egyidős jogszabályokból önként adódik.

A nemzethez intézett mostani szózatom más részletekre tudatosan nem terjed ki, mert amit mondottam, világos és elég.

De végezetül egy kérdés felvetése mégsem hagyható el: Mit gondolnak a bukott rendszer örökösei? Ha az általuk megbélyegzett elődeik valláserkölcsi alapon álltak volna, elkövették volna-e mindazt, aminek következményei elől menekülni kényszerülnek? A keresztény hitoktatás szabadságának azonnali rendezését, a katolikus Egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának visszaadását joggal elvárjuk.

Ettől a pillanattól kezdve figyeljük, hogy ígéretek és cselekedetek födik-e egymást, és ami ma keresztülvihető, azt senki se halassza holnapra. Mi, akik figyelünk és előmozdítani kívánjuk az egész nap javát, bízunk a gondviselésben, – s nem hiába.”

___________________

Mindszenty bíboros szavai szólnak mindenkor, mindannyiunkhoz. A világ országútját járó magyar erőt, vigasztalást nyer belőlük és krisztusi útmutatást egy új ország felépítéséhez. Szelleme továbbharsog a magyar lelkekben:

„Állok Istenért, Egyházért, Hazáért, mert ezt a kötelességemet rójja rám a nagyvilágon legárvább népem történelmi szolgálata”.

(1948. november 16-i pásztorlevélből)

Mindszenty hercegprímás nyilatkozata a magyar és külföldi sajtó képviselői előtt

(1956. november 1-jén, az MTI szövege szerint)

„Hosszú fogság után szólok a magyar haza valamennyi gyermekéhez. Senkivel szemben nincs gyűlölet szívemben. Csodálatraméltó hősiesség szabadítja meg most a hazát. A világtörténelemben páratlan ez a szabadságharc. Minden dicsőséget megérdemelnek fiataljaink. Hála és imádság az áldozatokért, honvédségünk, munkásságunk, földmíves népünk példát mutatott az együttes hazaszeretetre... Az ország helyzete rendkívül súlyos. Napok óta hiányzik az élet folytatásának minden közös előfeltétele. A legsürgősebben meg kell találnunk a kibontakozást. Most tájékozódom, két napon belül a kibontakozás útjáról személyes szózatot intézek a nemzethez.”

(MTI 1956. november 1.)

Fotó: Jack Metzger – Ungarischer Freiheitskampf, 1956
ETH-Bibliothek Zürich, Bildarchiv / Fotograf: Metzger, Jack / Com_M05-0448-0036 / CC BY-SA 4.0

Mindszenty József bíboros elmondja szabadulása történetét, és üzen a magyar ifjúságnak

Mindszenty hercegprímás 1956. október 30-án kedden este szabadult ki; másnap a Nagy Imre kormány hivatalosan is rehabilitálta; rövid, mégcsak nem is négy és fél napi szabadsága alatt tett nyilatkozatait szóról szóra közöljük.

„Kedden este 8 óra tájban, - kezdte a bíboros, – megjelent a felsőpetényi Almásy kastélyban lévő szobámban a gondnok és az őrség küldötte. Közölték velem, hogy fogvatartásomat törvénytelennek és indokolatlannak tartják és ettől a pillanattól kezdve szabad vagyok. Azonnal indulni akartam, de semmi szállítóeszköz nem állt rendelkezésre. Ekkor érkezett meg a rétsági honvédség különítménye. Felajánlották azonnali elszállításomat kívánt helyre. Én a budai prímási hajlékot jelöltem meg... Elindultunk. Az úton a nép csodálatos nagy lelkesedése közepette csak lassan haladhattunk és nagyon megkéstünk. Így csak hajnali 4 órakor tértünk pihenőre a rétsági honvédkaszárnyában, ahonnét szerdán reggel 6 órakor indultunk Budapestre a rétsági honvédek kíséretével. Egyetemisták, matrózok és más alakulatok nagy számban kérték, hogy csatlakozhassanak hozzánk. Vácon, Újpesten át érkeztünk a fővárosba a nép virágai és örömei között...”

A bíboros mintha érezné a lelkünkben felmerült érzéseket, kérdezés nélkül mondja:

„Ami elmúlt, az lepel alá kerül. Senkivel szemben nem érzek ellenszenvet, annál kevésbé gyűlöletet, ha éreznék, kitépném szívemből! Mert most a magyar szívekben szeretetre és összefogásra van szükség.”

Mindszenty József ezután a magyar ifjúság történelmi hősi harcait méltatta, mélységes együttérzését fejezte ki az elesettek és hozzátartozóik iránt. Befejezésül megkérdeztük a főpapot, mit üzen Magyarország hercegprímása a forradalmi magyar ifjúságnak? – Csillogó szemmel, szinte áhítatos imádságként mondja:

„Igazán az öreg Toldi Lőrincné szavai tolulnak ajkamra: Lelkemtől lelkedzett gyönyörű magzatom. Csakhogy szép orcádat még egyszer láthatom.

Gyönyörű látni téged magyar ifjúság, ilyen nagynak, szépnek! Legyen hitetek és ragaszkodjatok az erkölcsi alaphoz mindenben és mindenkor!”

(Igazság, 1956. november 2.)

Foto: Ismeretlen - [1] Dutch National Archives, The Hague, Fotocollectie Algemeen Nederlands Persbureau (ANEFO), 1945-1989 bekijk toegang 2.24.01.04 Bestanddeelnummer 914-5288

A hazáról

„Katolikus hitünk táplálja magyar hazaszeretetünket, mert arra tanít, hogy a hazaszeretet Istentől belénk oltott és Krisztustól megszentelt érzés... Katolikus hitünk képesít a haza önzetlen szeretetére és ez óv meg bennünket a hazaszeretet eltorzító és veszedelmes túlzásoktól, mint aminők az idegengyűlölet, fajimádat vagy a haza látszólagos érdekeinek Isten törvényei fölé való helyezése és így Isten haragjának kihívása.”

(1946. május 4-én)

„Mi nem akarunk mások lenni, mint magyarok! Nem tűrjük, hogy magyarok Magyarországot ócsárolják! A magyar ne juttassa a magyart lakat alá! A magyar ne árulkodjék a magyarra! Mi megbecsülünk mindenkit, akik egyek velünk magyarságunkban. Azon leszünk, hogy a könnyező Szűzanya ne sírjon hiába felettünk!”

(1946. szeptember 8-án)

„1541-ben a segítőből hódítóvá vedlett Szolimán szultán temérdek pompával bevonult Buda-Várába. A kifosztott Boldogasszony templomban lépcsőzetes trónust emeltetett és arról hirdette ki, hogy Buda a török birodalomhoz tartozik. Ezen a napon döfték át Magyarország szívét. Az ide-oda imbolygó magyarok szeme azonban ezen a napon kinyílt... Így érthető, hogy a főúr Losonczy István a teljes vagyonával és vérével védett Temesvárért meghalt, Szondy Drégely romjai alá temetkezik 150 emberével, Zrínyi Szigetvárnál megállítja a törököt, Dobó István pedig 2.000 emberével a török által birkaakolnak csúfolt Eger várát 100.000 pogánnyal szemben védelmezi. Mindenki letört, mindenki belehajolt az árba: úgyis hiába! És ha nem lettek volna ércemberek, elvitte volna az ár a nemzetet!

Mi hazánk érdekében csak a bűntől akarunk elszakadni, de az azután mindegy, hogy a múlt vagy a jelen bűneiről van-e szó. A bűn lealacsonyítja a nemzeteket... Ahogy őseink harminc nemzedéken át voltak, mi is vagyunk, leszünk, katolikusok és magyarok! Mindkettőben alapunk, erőnk, megtartónk a Nagyasszony, aki az igazság tükre, a kígyófej megtiprója, tisztaság, élet, édesség, reménység a lesújtott és letört magyaroknak.”

(1947-ben a Boldogasszony év egri ünnepsége alkalmából mondott beszédből)

„Ha Magyarország teljesen elbukik a marxizmus áradatában, egész Európa számára sírbaszáll a szabadság. – Aki nem hiszi, jöjjön ide és lásson szemeivel!”

(Felhívás a világ püspökeihez, 1948. július 1.)

Iskolakérdés, ifjúság

„Elmenvén tanítsatok minden népet (Mt 28,19). Ezen parancs értelmében vallotta magát az Egyház a népek tanítójának... Az Egyháznak ez az iskolához való joga, összhangban van, kedves hívek, a Ti szülői jogotokkal. Mert ha a nevelésre természetfölötti síkon az Egyházé az elsődleges jog, a természetes síkon a Tiétek és csak Ti utánatok jön az állam, melynek jogát az Egyház szintén mindig elismerte és elismeri. A szülőknek elsődleges joga az állammal szemben kétségbe nem vonható, mert hisz ők adtak a gyermeknek életet, ők táplálják, ruházzák és a gyermek élete mintegy az ő életük folytatása. Joguk van tehát megkívánni, hogy gyermekeiket az ő hitükben, az ő vallásos felfogásuk szerint neveljék. Joguk van gyermekeiket visszatartani olyan iskolától, ahol a hitük és vallásos meggyőződésük nemcsak tiszteletben nem részesül, de talán becsmérlés vagy lekicsinylés tárgya.”

(Szent Mónika ünnepén, 1946-ban kiadott pásztorlevélből)

„A Nagyasszony számára védjük Istentől drága kincsként és felelősség mellett ránkbízott ifjúságunkat, jobban, mint szemünk világát, hogy az testben és lélekben tisztán, az Anyaszentegyház ölén katolikus és magyar maradjon.”

(1948 újévi pásztorlevélből)

„Ha pro Deo et Libertate, Istenért és a szabadságért küzdtök munkával és imádsággal, akkor rajtatok keresztül a Nagyasszony újból megkezdi nemzetünk életében gyógyító munkáját és megint felemelkedik a Máriás lobogó... és az érintetlen magyar nemzeti lélek megkezdi az újjáépítés komoly munkáját. Kigöngyölt zászló van a kézben, igazságok vannak az ifjúság szívében! Zászlóval és igazságokkal előre!”

(1946-ban a Bazilika előtt összegyűlt ifjúsághoz intézett szózatából)

„Június 18-án kerül országgyűlési tárgyalásra az a törvényjavaslat, amely az Egyház iskolajogát, az ősök áldozatával emelt iskoláinkat, internátusainkat, épületeinket akarja elvenni. – Mi aznap reggel 8 órakor az egész országban könyörgő szentmisére várjuk a hívőket, különösen a szülőket és iskolás ifjúságunkat. Azért imádkozunk, hogy a Mindenható kegyelmével, a Nagyasszony és magyar szentjeink közbenjárására, akadálytalanul érvényesülhessen a szülők és az Egyház iskolajoga. Isten, aki vállunkra rakja a keresztet, hatalmas is annak leemelésére. – Szentmise után egy negyedórán át szóljanak a templomok összes harangjai!

Istenben bízunk, szent jogainkhoz ragaszkodunk és erősen állunk a hitben!” (1Pt 1,5.9)

(Körlevél 1948. június 7-én)

Fotó: Mindszenty József bíboros a gimnázium udvarán 1947. május 17-é
ERKY-NAGY TIBOR - FOTO: Fortepan — ID 15556, CC BY-SA 3.0

A katonákról

(Mind a hercegprímás, mind pedig a püspöki kar egésze, védőn tárta ki karját azok felé,  akiktől akkor megtagadták a kijáró megbecsülést)

„Az Istenfélő Jóbnak van egy nagyon igaz mondása: – a balsorsnak megvetés jár a jómódban élők részéről és rúgás vár azokra, akiknek lába megingott. – (12,5) Hős katonáink azonban nyugodtak lehetnek, mert bár balsors érte őket és leverettek lábukról, de nem megvetés és rúgás, hanem szeretet és megbecsülés várja őket a mi részünkről és kegyeletes imánk száll az Ég felé azokért a hősökért, akik életüket áldozták a hazáért.”

(A Püspöki Kar 1945. június 24-i pásztorleveléből)

„Fájlaljuk a hadifoglyok, elhurcoltak sorsát, övéik fájdalmas bánatát és éjjel-nappal gyötrődő aggodalmát. Nem is szűnünk meg értük esedezni Istennél és az illetékeseknél hangoztatni, hogy nemcsak a betegek és közlegények, de az egészségesek és a tisztek is a mi testvéreink, őket is várjuk vissza, szorgalmazzuk, hogy a családi kör rég nélkülözött s áhított melegébe, mielőbb visszatérjenek.”

(A hercegprímás első pásztorleveléből)

A kiengesztelésről

„Sistergő láván se élet, se országépítés, se nyugodt kormányzás nem lehetséges. A lávának ki kell hűlnie, hogy bor, búza, békesség fakadjon belőle. Arra a Szent Gellért püspök vértanúra utalva, aki kövezői felé is a megbocsátás igéit hirdette épp most 900 esztendeje, arra kérjük mi, a magyar püspöki kar, július 20-i értekezletünkről a magyar kormányt, szíveskedjék a közkegyelmet meghirdetni, a nagyobb jó, a nemzet, a szebb jövő érdekében.”

(A hercegprímásnak Nagy Ferenc miniszterelnökhöz 1946. július 20-án írt leveléből.)

„Lankadatlanul gyakoroljuk az engesztelést a magunk és mások, különösen a magyar föld bűneiért. Bűnbánatban, áldozatban, hangtalan keresztviselésben mossuk tisztára bűn-szennyes földünket, népünket, hogy eredményes és üdvös legyen ez a szent igyekezet, Mária Szeplőtelen Szívén vezessük át!”

(1948 újévi körlevél)