Mindszenty breviárium

A bíboros lelkes főpásztori munkája mellett pihenésre nem gondolt, de orvosi utasításra végül néhány nyári szabadnapra leutazott szülőfalujába. Uzsonnára érkezett két paptársával, édesanyja kevés hideg élelem és sütemény mellé bort tett az asztalra. Mindszenty atya huncut mosollyal az arcán megkérdezte: „Édesanyám, saját termésű bora ez, és nincs hordóíze?” Borbála néninek – akit a hercegprímás udvari papjai csak Bábi néninek hívtak – tetszett a tréfa, és elmesélte, hogy fia még mindig emlékszik arra a történetre, amikor egyszer sietségében a legjobb borát egy penészes hordóba fejtette, amitől persze a nedűnek hordóíze lett. Újabb szüretig kénytelen volt ezért kölcsönborral kínálni a család vendégeit.

A csehimindszenti napok jó hangulatban indultak, de a bíboros ellen indult hajsza ide is elért. Titkosrendőrök tűntek fel a faluban, akik folyamatosan szemmel tartották őt. Látták, ahogy este a család apraja-nagyja megérkezik a szülőházba. A hercegprímás odabent a gyerekeket faggatta és apró ajándékokkal kedveskedett nekik, könyvekkel, füzetekkel, játékokkal, édességgel, szentképekkel és fogadalmi érmékkel. Örült, hogy ilyen sok gyermek van a családban. Másnap reggel a szentmise és rövid munka után papi kísérőjével sétálni indult. Vecsey József úgy emlékezett vissza erre a sétára, hogy menet közben, ahogy bejárták a falu környékét, és meglátogatták a hercegprímás édesapjának és korán meghalt testvéreinek a sírját, Mindszenty József számba vette gyermekkorának összes emlékét. Vecseynek az volt az érzése, hogy a bíboros búcsúzni jött a családjától és szeretett szülőföldjétől. Sétájuk azonban nem volt zavartalan, a titkosrendőrök fel-feltűntek a közeli gabonaföldeken bukdácsolva.

Az otthoni ebéd után a mit sem sejtő édesanya mosolyogva kérdezte: „Ugye, édes fiam, nem volt rossz ez az ebéd?” A prímás is elmosolyodott, ők egy szempillantás alatt megértették egymást: „Hát tudja, édesanyám, ha nem kérdezte volna, nem mondanám.” A finom tréfa hátterében az állt, hogy náluk nem volt szokás az ételt minősíteni, mivel soha nem szenteltek túlzott figyelmet az efféle ínyencségeknek. Mindszenty bíboros bérmakörútjain is csak egyszer dicsérte meg az ünnepi ebédet, amikor előtte kénytelen volt számon kérni a plébánost arról, hogy szentmise alatt miért nem égtek a templomi gyertyák.

Délután Csehimindszentről tanácsosnak látszott Szombathelyre menni, mivel komoly gyanúja merült fel annak, hogy a rendőrség esetleg a bíboros éjszakai elrablását tervezi. Az utat nagy kerülőkkel, erdei csapásokon tették meg a püspöki székvárosba. Mondták is a kocsiban ülők, hogy hercegprímás ilyen eldugott utakon talán még sohasem járt. Amikor másnapra kiderült, hogy Csehimindszentre az éjszaka egy teherautónyi rendőr érkezett, a bíboros úgy döntött, hogy családja megkímélése érdekében visszautazik inkább Esztergomba. Így ért véget idejekorán az utolsó otthoni látogatás.

A bebörtönzött főpásztort édesanyja először 1949. február 23-án látogathatta meg a Gyűjtőfogházban. Később, amikor a prímást a Conti utcában őrizték a látogatások helyszíne a Váci Fegyház és Börtön lett, mert a fogvatartók nem akarták, hogy a bíboros hollétéről bárki tudomást szerezzen. Féltek. Még a börtöni séták alkalmával is minden fogolytársnak ablakbezárást parancsoltak. Az édesanya látogatásai alatt kizárólag családi dolgokról volt szabad beszélniük, amit a jelenlévő őr szigorúan felügyelt:

„– Édes fiam, nagy a te családod, amely mindenfelé imádkozik érted…
– Csak családi ügyekről szabad beszélni! – szólt közbe a foglár.
– Tessék jobban figyelni, édesanyám a családról beszél!”

A látogatások idejét az egymásra mutogató hivatalok önkényesen határozták meg, tekintet nélkül a börtönügyi szabályzatra, amely politikai foglyok esetén három hónaponként engedélyezte volna a rokonlátogatást. Borbála néni egy segítségére rendelt kedvesnővér kíséretében rendszeresen kilincselt engedélyekért. 1950 márciusában, amikor már fél éve nem mehetett a fiához, és már semmilyen emberi segítségben nem bízhatott, az édesanya fogadalmat tett. Összekuporgatott 1500 forintjából Budapesten egy Jézus Szíve-szobrot rendelt, hogy azt a mindszenti templomnak ajándékozva kérje az Úr Jézus segítségét. A szoborszentelésre június 16-án került sor, Jézus Szíve ünnepén. A templom zsúfolásig megtelt, és több százan szorongtak a templom körüli téren is. Kifelé jövet kapta Borbála néni az értesítést, hogy a másnapra szóló engedély megérkezett. A látogatáson megemlítette, hogy visszatérőben részt vesz a szombathelyi papszentelésen, hogy ezzel ünnepelje Mindszenty atya harmincötödik papi jubileumát. A raboskodó főpapot meghatotta ez a figyelmesség, édesanyján keresztül áldását és imádságát küldte a szentelendő paptestvéreknek. Az 1950. év Jézus Szíve ünnepe arról is nevezetes, hogy a hercegprímás hosszú fogság után ekkor misézhetett a börtönben először. Ettől kezdve a szentmise képezte napjainak a gerincét. Kis asztal volt az oltár, egy csodával határos módon nála maradt töviskoszorús Krisztus-kép volt az oltárkép, rajta a híressé vált felirattal: Devictus vincit! Legyőzetve győz! Nagy öröme volt, amikor visszakapta rózsafüzérét és papi zsolozsmás könyvét. A latin zsoltárokat és himnuszokat addig emlékezetből imádkozta.

„A negyvenes évek vége felé én is ott szorongtam egy alkalommal a budapesti Szent István Bazilikában, amikor Hercegprímás Urunk beszélt. Álltam a tömegben és szomjas lélekkel hallgattam szívekbe találó, határozott szavait. Egyszer megemeltem egyik lábomat, hogy kissé jobban helyezkedjem a minden oldalról nyomó tömegben, s a beszéd végéig nem tudtam többé visszaállni helyemre: kénytelen voltam egy lábon maradni végig. Szó szerint minden talpalatnyi hely el volt foglalva.”

Palágyi Natália visszaemlékezése

1948 májusában több tízezer diák vett részt szakadó esőben a hercegprímás szentmiséjén. Ő egy szerzetest kért fel szónoknak, de az illető ráérzett, hogy csalódottan távoznának a fiatalok, ha nem hallhatnák a bíboros szentbeszédét. Áldás után a főpásztor elé állt, és kereken megmondta a véleményét: „Az ifjúság Eminenciád szavát kívánja hallani, enélkül nem szabadna elbocsátani őket!” A bíboros csak ennyit válaszolt: „Jól van.” A Szent Jánostól vett utolsó evangélium felolvasását követően Mindszenty József így kezdte beszédét: „Az Írásban olvassuk: »Aquae multae non potuerunt extinguere caritatem«, »A sok víz nem volt képes kioltani a szeretet tűzét«”. Rögtönzött szónoki remekműve alatt senki nem mozdult a helyéről, pedig mindenki bőrig ázott.

Egyszer a főpapi szertartásokat követően a helyi földművesek előre megírt, latin szavakkal tarkított ékes beszédben köszöntötték a hercegprímást, meg-megakadva a felolvasásban. Megállította, és megnyugtatta őket: „Nem beszédekre vagyok én kíváncsi, hanem az életükre, munkájukra!” Ezek a találkozások elmélyítették a kapcsolatot a hívek és a főpásztor között, és – bár ő ezt soha nem kereste – páratlan népszerűséget szereztek neki. Lelkipásztori látogatásainak célja mindig a megismerés, a tanácsadás, a buzdítás és a segítségnyújtás volt. A kedves történetek sorába illeszkedik, amikor a köszöntése során egy kislány elejtette az átadásra szánt virágokat. A szétterült virágszőnyegre pillantva a prímás így oldotta fel a pillanat nehézségét: „Ilyet még nem láttam, ez tökéletesen sikerült, mennyi ideig gyakoroltátok ezt a bravúrt?”

Amikor Kovács Borbála néni egy közeli barát gratulációját fogadta Mindszenty József püspöki kinevezése alkalmából, rövid mosoly után szomorúan jegyezte meg, hogy érzése szerint ebben a zűrzavaros, nehéz történelmi helyzetben fia nem kerülheti el a börtönt, akár a nácik kezén marad az ország, akár a kommunisták veszik azt birtokukba. A jóslat szomorú beigazolódását az egyik és a másik vészkorszak idején is megtapasztalhatták Mindszenty József zalaegerszegi hívei. 1944 novemberében szívszorongva értesültek a nyilas letartóztatás tényéről, de bizakodtak a szabadulás hírének hallatán. 1948 őszén, amikor a kommunista pártvezetőség utasította a Szabad Nép szerkesztőségét, hogy árassza el cikkíróival a várost, és készítsen leleplező riportot a „Mindszenty-uralom negyedszázados rémtetteiről”, bár minden firkász kétszeres napidíjat kapott, mégsem jártak sikerrel. Egy bátor asszony, Bábi néni igazította el őket: „Ha az egész várost tűvé teszik is, semmit se találnak ellene!” „A nagyságos apátúr igazi arca – Egerszeg nem felejt!” címmel végül mégis megjelent egy írás 1948 decemberében, de rágalmai visszahullottak annak kitalálóira. Ilyen rágalom volt, hogy az apátúr megostorozta egyik alkalmazottját, aki nyilatkozatában maga cáfolta a szemenszedett hazugságot, de hiába, a hamis pletykát később egyéni érdekektől vezérelve még egyházi körben is terjeszteni próbálták.

Zalaegerszeg ezekben a nehéz években megható tanújelét adta Mindszenty-hűségének. 1947 áprilisában az Egerszegen rendezett misszió egyik éjszakáján, Baráth Ferenc polgármester az összes párt képviselőjének jelenlétében, zsúfolt templomban ajánlotta föl városát Jézus Szentséges Szívének. A megrendítő felajánlási imában sorra könyörögte a Szent Szív oltalmát minden foglalkozási ág, végül saját maga és tisztviselőtársai számára: „amely oltalom hatalmasabb hatalom minden hatalomnál”. Az Eucharisztia előtt térdelve fogadta meg az apátúr hívőserege, hogy a jövőben a Szent Szívnek még tetszőbb életet akar élni. Zala vármegye 1948. szeptember 8-án látta utoljára nagy lelkiatyját. A hatalom birtokosai mindent elkövettek, hogy az egerszegi három napos Mária-kongresszust megfosszák tömegeitől: tífuszjárvány hírét terjesztették, a zalai vasúti szerelvényeket javítás címén kivonták a forgalomból, az autóbuszjáratokat törölték, a londoni olimpián szerepelt focistákat a főünnepséggel egy időben szerepeltették. De a zalaiak nem féltek a tífusztól, esőben, gyalogosan kilométereket tettek meg, és nem voltak kíváncsiak a futball világhíres bajnokaira sem, akik csak az esti órákban kezdhették el a meccset, miután a Mária-kongresszusnak vége lett. Addig összesen öt kommunista szurkoló álldogált a pálya körül.

A bíboros egyszerű szürke autóját, amin édesanyjával az oldalán megérkezett Zalaegerszegre, a városhatártól a templomig szűnni nem akaró tapsvihar és éljenzés kísérte. A tizenötezer lakosú város templomterén és az oda vezető utcákban hatvanezer ember szorongott. Hercegprímási szózatában Mindszenty atya utalt rá, hogy Trianon után az ezeréves köszöntés helyébe hozták a „Szebb jövőt!”, s hol volt a szebb jövő? Amikor „Bátorság!” felkiáltással köszöntek, senki nem volt bátor. Most „Szabadság!”-gal köszöntenek, de hol a szabadság? A mi köszöntésünk volt és marad: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” Szavaira hatvanezer ember zúgta egyszerre a választ: „Mindörökké! Ámen.”

„Feketézés közben a bíboros rágyújtott egy szivarra. Észrevehette meglepetésemet, mert megkérdezte:

– Tudja-e ügyvéd úr, hogy miért szivarozom?
– Gondolom, mert étkezés után jólesik.
– De tudja, hogyan szoktam rá? – faggatott tovább.
– Nem – válaszoltam.

Zalaegerszegi plébános koromban édesanyám egyszer azt mondta: Édes fiam, gyújtsál már rá egyszer egy szivarra! Megkérdeztem, hogy miért. Mert szeretem a szivar füstjét – mondta édesanyám. Rágyújtottam, és azóta néha-néha elszívok egyet.”

Varga László 1972-es élményét idézi Mészáros István: Egy „kultusz” a XXI. században, 338. old.

„Délben megint elmondták egy Rakoncai nevű különc papnak az élettörténetét. Nem szeretett se gyóntatószékben ülni, se az íróasztal mellett. Erdélyből származott. Sok vármegyén át és különféle szerzetesrendekbe belépve és belőlük kilépve érkezett el a nyugati határig. Különcségei miatt mindenki félt tőle, de Mindszenty bíborosunknak megkérdezése nélkül – a szokás ellenére – elküldték káplánnak. Elfogadta három évre. A prímásban van valami mélységes emberség, humanitás, mert még Rakoncaival is megtalálta a hangot. Megbízta a Wekerle-kormány idejéből maradt polgári vadházasságok rendezésével. Több százat rendezett a plébánia területén.”

Mészáros Tibor: A száműzött bíboros szolgálatában, 198. old.

Amikor egy kormányhivatalnoknál járt hivatalos, jószolgálati ügyben, az illető politikus figyelmeztetni akarta, hogy ő csak egy plébános, tehát ne avatkozzon a „nagyok dolgába”. Mire az ellenfelei által „Zalai Lámának” csúfolt öntudatos lelkipásztor teljes nyugalommal így válaszolt: „Önnek igaza van, de míg én – Isten kegyelmével – tíz év múlva is az leszek, ami most vagyok, apátplébános, addig az Ön helyzete korántsem ennyire biztos.” Zalaegerszegen a megyegyűlés egy javaslatot éveken keresztül nem tudott keresztülvinni az apátúr jogos és indokolt ellenvetései miatt. Megvárták tehát, amíg egyszer betegség miatt távol maradt az ülésről, és a javaslatot gyorsan megszavazták.

Egy történet nagy feltűnést keltett a város polgárai körében. Történt ugyanis, hogy a plébániával szemben működő Arany Bárány fogadóban vasárnap reggelig mulatozott néhány katonatiszt. A misére érkezők nyugalmát megzavaró esetről értesült a plébános, azonnal át is ment hozzájuk, és így szólt: „Főhadnagy urak, így aztán nem találkozhatunk a mai szentmisén!” A katonák hazasiettek lepihenni, de a tizenegy órai szentmisére mindnyájan visszatértek. Utána a parancsnok visszaadta a plébános látogatását, és a sekrestye kellős közepén vigyázban állva mondta: „Apátúr, alázatosan jelentem, a misén tizenkét tiszt a parancsára megjelent: közülük tíz katolikus, kettő pedig protestáns!” Az efféle történeteknek hamar híre ment az egész környéken. Amikor egerszegi borkereskedő érkezett egy közeli faluba, az egyik szőlőmunkás tréfálkozva megkérdezte tőle: „Hát magának még mindig vannak vevői? Úgy hallottuk, hogy a plébánosa mindenkit leszoktat az ivásról.”

Péter-Pálkor Mindszenty József megfigyelte a munkába vonuló aratókat, akik a plébániatemplom előtt haladtak el. Napnyugtakor ez a párbeszéd zajlott le a plébános és aratója között:

„– Apát Úr, észrevettük ám, hogy figyel minket az ablak mögül.
– Igen figyeltem, de tudod-e, hogy rosszul tettél valamit, mert nem az utolsó sorban kellett volna menned, hanem az elsőben.
– Nem vagyok én kereső ember.
– Igen ám, ha nem is első helyet kereső ember, de az első hely kötelesség is lehet, mert maga a templom előtt megemelte a kalapját, de a többi semmit sem csinált. Máskor csinálja jobban!”

Egy évre rá ugyanúgy történt minden azzal a különbséggel, hogy saját aratója most már elől ment, és mit ad Isten, amikor megemelte a kalapját, mögötte valamennyien ugyanezt tették, vagy keresztet vetettek a templom felé.

Lelkipásztori, később főpapi napirendjének csúcspontját egész életében a szentmise és a szentségimádás jelentette. Liturgikus magatartását túlvilági nyugalom hatotta át. Sokáig szokása volt egy apró és egyéni tiszteletnyilvánítás: a kehely talpának megcsókolása az Úrfelmutatás után. Személyes odaadásának ezzel a kedves gesztusával akkor hagyott föl, amikor mint hercegprímást a neki ministráló kispapok megkérdezték, hogy van-e erre az előírtakon túli mozdulatra különleges szentszéki felhatalmazása. Mivel ilyen engedélye nem volt, és nem akarta az engedetlenség példáját adni, inkább lemondott több évtizedes szokásáról. Szentmiséit nagy összeszedettséggel mutatta be, és hasonló lelkülettel készült is rájuk. Amikor magára öltötte a szent ruhákat, nem beszélt többé senkihez. Hasonló odaadás jellemezte a kezdetben két- majd egyhetenként végzett szentgyónásait, amit a külső körülményektől, vagy testi kínoktól függetlenül mindig térdelve gyakorolt.

Egy ekkoriban lezajlott otthoni beszélgetés a Pehm családban szívesen mesélt legendává vált. Amikor sikerült meggyőzni az édesapát a kisfiú taníttatásáról, felesége és a tanító előtt kifejezte abbéli kívánságát, hogy ha már József nem folytatja a földművelést, akkor legalább jó magyar katona váljon belőle. Borbála néniről mindenki tudta, hogy papnak szánta a fiút. A tanító erre maga elé állította a kis Jóskát, és megkérdezte tőle: hát te mi szeretnél lenni? Katonapap leszek, vágta rá azonnal, hogy meg ne bántsa feleletével egyik szülőjét se. Ezen persze jót mulatott az egész család.