Mindszenty breviárium

    Az 1945. augusztus 20-iki Szent Jobb körmeneten 500 000 hívő követte Szent István épen maradt Jobbját és százezrek álltak sorfalat a körmenet útvonalán. Ott volt a főváros egész lakossága, hogy ország-világnak tudomására hozza: ragaszkodik a szent király örökségéhez, ezeréves kereszténységéhez s nem hajlandó helyette az ateizmust és materializmust meghonosítani.
    A kommunisták célkitűzéseinek útjában állt az országosan tapasztalható, mély lelki alapokból forrásozó, rendkívüli módon jelentkező hitélet. Taktikai mesterkedésekkel próbáltak feléje közeledni. A pártközpontból jött az utasítás, hogy kommunista párttagok látogassák az istentiszteleteket, járuljanak a szentségekhez és vegyenek részt ájtatosságokon és körmeneteken. A helyi vezetők egyidejűleg tolakodóan keresték a barátságot és ismeretséget a lelkipásztorokkal. Felkínálkoztak, de hívás nélkül is jöttek kommunista brigádok, hogy segítsenek megbombázott templomok helyreállításánál. A végzett munkáról bizonylatokat követeltek s azokat, mint a vallás iránti jóindulatuk jelét, közzétették.

(71. o.)

    Kegyelettel emlékezünk meg bíboros hercegprímásunk elhunytáról is, akit semmiféle kényszer nem tudott rávenni arra, hogy elhagyja főpásztori őrhelyét és aki határozott állásfoglalásával elejét vette Esztergom kiürítésének és ezzel együtt az ottani lakosság anyagi pusztulásának. A sok izgalom, amit e nehéz viszonyok közt szenvedett, hosszas betegségtől aláásott szervezetét úgy legyengítette, hogy nemes szíve nagycsütörtökön megszűnt dobogni. Halála nagy veszteség a katolikus Egyházra, de a hazára is, mert világraszóló tekintélyét, nemzetközi összeköttetéseit, nagy tudását s bölcsességét épp a legválságosabb időben kell nélkülöznünk. Soha el nem halványuló példája marad Ő a nemes hűségnek és bátor szókimondásnak: amikor az igazság védelméről volt szó, semmiféle emberi tekintet nem tudta őt visszatartani.

(64-65)

    Köszönjük nektek végül, Kedves Híveink, azt a sok vigaszt, amelyet a veszedelem és szorongatás napjaiban buzgóságtokkal és az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlásával nekünk szereztetek. Köszönjük a hűséget, amellyel a harcok és veszélyek idején lelkipásztoraitokat körülvettétek, sőt nem egyszer eltartásukról is gondoskodtatok. Szeretettel kérünk titeket, hogy gyermeki ragaszkodással tartsatok össze továbbra is Isten szolgáival, amint ők is mindig krisztusi hűséggel állanak mellettetek. E krisztusi hűségről tett tanúságot az a megszámlálhatatlan lelkipásztor, aki a veszedelemben hívei között maradt. De azok is, akik az első pillanatok zavarában elmenekülni kényszerültek és mivel övéikhez visszajutni már nem tudtak, menekülésük helyén álltak önfeláldozó lélekkel a szenvedők szolgálatára. A lelkipásztorok közül többen hivatásuk teljesítése közben hősi halált haltak, életüket adván juhaikért. Ezek közül külön is megemlítjük báró Apor Vilmos győri püspököt, aki hívei védelmében szorgoskodván esett el és húsvéthétfőn költözött Urához, hogy elvegye áldozatának jutalmát.

(64. o.)

Hogy pedig nemzeti létünket és hazánk fennmaradását biztosítsuk, ragaszkodjunk szent hitünkhöz, amely hazánkat és nemzetünket ezer éven át fenntartotta. Nem üres mondás, hanem történetileg igazolt tény, hogy kard szerezte, kereszt tartotta fenn a hazát. Egy állam sem tudott fennmaradni, mely nem az igazságra és az erkölcsre épült, már pedig az igazság oszlopa Szent Pál szerint az Egyház (1.Tim.3,15). Az erkölcs egyetlen következetes hirdetője pedig szent vallásunk. Ahol istenfélő polgárok vannak, ott megvan a törvény tisztelete, ahol tisztelik a törvényt, ott szilárd a belső rend, ahol szilár a belső rend, ott erős az állam. A demokrácia, a szabadság jelszavával indulunk az új életnek. Mily szép jelszavak ezek! A demokrácia azt jelenti, hogy a nép minden egyes tagja, minden egyes rétege egyenlő joggal vesz részt, közvetve vagy közvetlenül a közügyek intézésében! Ezzel a joggal, Kedves Híveink, elsősorban mi, katolikusok élhetünk, akik az igazi demokrácia elveit az evangéliumból merítettük és a demokráciát nem önző törekvéseket takaró jelszónak használjuk.

(64. o.)

    Szeretettel várjuk a visszatérő menekülteket és elhurcoltakat is, faji és valláskülönbség nélkül. Rideg, kifosztott lakás várja őket? – pótolja azt segítő szeretetünk. Gyanakvó szemmel, bizalmatlanul fogadják a menekülteket? – Mi megértjük őket, mert hisz emberek vagyunk mindnyájan, kitéve a tömeghatásnak, a tévedésnek. Az igazolóeljárás tölti el szorongó aggódással sokaknak lelkét? – Mi bízni akarunk az eljáró közegek méltányosságában és igazságszeretetében. Ezzel kapcsolatban csak egyet kívánunk tőletek, Kedves Híveink: keresztény összetartást és egyetértést. Széthúzásra, gyűlölködésre hajló nép vagyunk és mily szomorú, amikor a közös nyomorúságban egymást gyűlöljük, marjuk! Kicsiny nemzet vagyunk, bosszú és megtorlás címén nem irthatjuk egymást. Az engesztelődés szelleméből kell ítélkezni a múlt hibái felett ott, ahol a hibáktól tisztult lelkeket és értékes erőket nyerhetünk vissza a hazának.

(63-64. o.)  

    Már sokszor volt a magyar történelem nagy válságokkal terhes, de minden elmúlt megpróbáltatásnál súlyosabban nehezedett nemzetünkre a második világháború végén kialakult helyzet. Mindig volt tőlünk jobbra is, balra is egy-egy nagyhatalom, amely sandán nézte a mi külön állami életünket. 1944-ben két elnyomó és embertelen rendszernek seregei, Hitleré és Sztáliné, érkeztek meg maradék földünkre, hogy itt vívják meg végső csatáikat. Az egyik sereg lengyel mezőkről megverve vonult vissza s jött utána sietve a Kárpátokon át a másik. A magyar föld a világtörténelem két legvéresebb diktátorának hadszínterévé vált.
    Nem volt nyugtom s október második felében felmentem tájékozódni a fővárosba. Utamon, menet és jövet, mindenfelé nagy rajokban érkező menekültekkel találkozom. A történelmi Magyarország egész területéről futnak és menekülnek az emberek a vörös hadsereg elől. Mindenütt a vesztes háború roncsai: szétszórt csapatok, menekülő katonák, szekerek és gépkocsik. Budapesten megpróbáltam összehívhatni a Felsőházat, hogy a rendkívül súlyos helyzetben megtárgyaljuk a lehetséges magatartást. De nem találtam egyetlen püspököt sem Budán; a felsőházi világi tagok pedig dermedten, egyik napról a másikra tengették életüket a náci megszállás és a nyilaskeresztes terror idején.

(39. o.)

A Sztójay-kormány 1944 júniusában gettóba záratta a zsidókat. A könyörtelen intézkedésre az Egyház azzal válaszolt, hogy védelmébe vette az üldözötteket. A püspöki kar igen erélyesen tiltakozott az új hatalomnál és körlevélben is tudomására hozta a híveknek és az egész ország közvéleményének felfogását. Néhány részletet szükségesnek vélek idézni ebből a körlevélből:

    „Hogyha pedig bárkinek veleszületett jogait, amilyenek: jog az élethez, a vallás szabad gyakorlatához, a munkaszabadsághoz, a megélhetéshez, a magántulajdonhoz stb. vagy a törvényes úton szerzett jogait akár egyes emberek, akár egyes emberi közületek, akár magának az államnak képviselõi, igazságtalanul csorbítják, vagy éppen elveszik: a magyar püspökök kötelességszerűen felemelik tiltakozó főpásztori szavukat és rámutatnak arra, hogy az említett jogokat, nem az egyes emberek, nem is egyes emberi közületek, sőt nem is az állam képviselői adták, hanem maga az Isten, hogy tehát ezeket – a törvényes és jogerős bírói ítélet esetét kivéve - igazságosan semmiféle földi hatalom nem csorbíthatja és el nem veheti, csak az Isten, vagy az, akinek erre Isten törvényhozói, bírói és végrehajtói hatalmat adott, mert nincs hatalom, csak az Istentől. Ámde ezt az Istentől nyert hatalmat csak igazságosan, vagyis Isten erkölcsi törvényeivel szabad gyakorolni, mert igazságtalanságra és saját törvényének megszegésére Isten senkinek hatalmat nem adott, nem is adhatott.”

(37. o.)

„Kedves Híveim! Bent a plébánia hivatal asztalán készen áll aláírásra egy okmány, amelyet nem akartam aláírni a mai szentmiséig és szentbeszédig, hogy jogom legyen még egyszer azt mondani nektek: Kedves Híveim! Az akta az én lemondásomat tartalmazza a zalaegerszegi plébániáról és erről a templomról …

    Nagyon fáj az a tudat, hogy búcsúzom tőletek, Szeretett Híveim. 1917 februárban, 27 évvel ezelőtt, egy fiatal pap jött Zalaegerszegre, hogy a gimnázium fiatalságát vezesse. A legnagyobb gondok között szálltam le a vasútról és igen nagynak találtam a feladatot. Azóta 27 esztendő telt el, történelmi nagy idő és ez alatt megtettem mindazt, amit az Egyház a pap vállára rak: Isten igéjét hirdettem, bemutattam a szentmiseáldozatot és kiszolgáltattam a szentségeket. ...

    Én Jézus útján igyekeztem szolgálni minden társadalmi réteg lelkében. Ha hibáztam, azt felejtsétek el az Úr Jézus nevében. Ha valakit megbántottam, azt a jónak szenvedélyes akarata idézte elő. Ha pedig túloztam, azt igyekeztem jóvátenni. Akik az Istent keresik, azoknál a hiba is jóra fordul.”

(33- 34. o.)

    A következő héten a hittanóra után meglátogattam családját. Kicsit élesnyelvű feleségével közöltem: készüljön rá, hogy három nap múlva, mikor megint hittanórára jövök, elhozom a Szentségi Jézust a férjének. „Ne tegye ezt – mondja riadtan az asszony – mert férjem megszakítja Önnel a barátságot.” Mire én megjegyeztem, hogy az örök üdvösség több, mint a barátság. Ekkor lépett be az ajtón a férje s neki is megemlítettem, mi a szándékom.
– Eljöhetek tehát pénteken? – kérdeztem tőle is.
– Az Ön kedvéért megteszem – volt a kissé izgatott válasz.
    Utána pénteken meggyónt, térden állva megáldozott. A könnyei hullottak s azt hajtogatta: Én vagyok a világ legboldogabb embere!

A történetnek van folytatása is. Két év múlva, mikor első fogságomból, 1919 májusában visszakerültem zalaegerszegi lakásomba, íróasztalomon találtam unokájának, Olgának a táviratát: Nagyapa meghalt s utolsó kívánsága, temesse el Jákfán február 10-én. Egy nappal előbb, 1919. február 9-én, internáltak Szombathelyen s így csak negyedévvel később szerezhettem tudomást haláláról és utolsó kívánságáról, amit nem teljesíthettem.

(18. o.)

Kedves emlékem is maradt a jákfai időkből, ahol a vasárnapi ebédeken a Kiss-családnak voltam vendége. Vasárnapról-vasárnapra felkeresett ebéd közben, hogy |beszélgethessen velem, egy nagyothalló, 80 éves, helybeli földbirtokos. Mivel süket volt és mivel mindig ugyanarról beszélt, a családbeliek nem szívesen pazarolták rá az idejüket. Misére sem járt, mivel nem hallotta a szentbeszédet és sem a szertartásba, sem az énekbe nem tudott belekapcsolódni. Én minden ebédnél újra végighallgattam régi történetét: hogyan igazgatta zalabéri postamester korában a Bécsből érkező postát, hogyan gondoskodott a váltott lovakról, s ugyanakkor milyen körülményesen működött hivatalában az ingaóra. A vendéglátó család ideges volt, de én csitítottam őket: ennek a jó embernek egy igénye van, az, hogy hetenkint egyszer jól kibeszélhesse magát. Így múltak el a vasárnapi ebédeink nyáron, ősszel, és a nagyböjtben egyszer megkérdeztem tőle: Hogyan áll a lelke, mikor gyónt utoljára? Amikor 60 évvel ezelőtt, 20 éves koromban házasságot kötöttem, – volt a lakonikus válasz.

(17-18. o.)

A gyűlölet fölött teljes diadala csak a szeretetnek lehet.

(Budapest, 1948. február 15.; Mindszenty Okmánytár, harmadik kötet, Mindszenty áldozata, München 1957, Sajtó alá rendezte: Vecsey József 132. o.)

A mi erőforrásunk a családi ház. Áldott legyen a küszöb, amely mögött felnőttünk. Brentano, a híres író hazatérve látogatóba a szülői házba, másnap jókor reggel végigcsókolta a kilincseket, mert ezek édesanyjának keze nyomát viselték. Ez az érzés vezet bennünket is. Ragaszkodunk a szentségi házasság és a megszentelt apai és anyai eszményhez. Ragaszkodunk a családi közös imádsághoz és mindenhez, ami a családi életet meleggé és erőssé teszi.

(Máriapócs, 1946.szeptember 8.; Mindszenty Okmánytár, első kötet, Mindszenty tanítása, München 1957, Sajtó alá rendezte: Vecsey József 238. o.)