Maximilian Mária Kolbe a Szeplőtelen Szív Lovagja

Az emberi szív túl nagy ahhoz, hogy a pénz, az érzéki örömök vagy a dicsőség csalóka, bár el­kápráztató tömjénfüstje betölthesse. Az ember ezeknél jóval magasabb és nagyobb, határtalan és örök értékekre vágyakozik. Ezt pedig egyedül Isten adhatja meg neki.

A világban az emberek általában igyekeznek kerülni a szegénységet. Mindenki arra törekszik, hogy minél gazdagabb legyen, minél többet birto­koljon. Ha valaki megszerezné a fél világot - az is kevés lenne neki, mert az egész világot akarná. Aki a javak gyűjtésével foglalatoskodik, elfeledkezik a valódi célról. Az Úr Jézus születése előtt az emberek a gaz­dagságra törekedtek. Ő viszont arra tanította őket, hogy nem a gazdagság, hanem a szegénység által juthatnak el az igazi nagyságra, ezáltal válnak ha­sonlókká Istenhez. Az Úr Jézus egy császár gyer­mekeként is eljöhetett volna közénk, születhetett volna fényes, arany palotában, de nem ezt tette. Ehelyett egy idegen uralom alatt álló országban, egy királyi származású, mégis szegény kézműves családban született a világra. Kétkezi munkából élt (...). Egész életében nem volt semmije (...). Mezítelenül halt meg, miután köntösét letépték róla, és sorsot vetettek rá. Még saját sírhelye sem volt. Az az út, amelyet 0 mutatott nekünk, egészen eltér azoktól, amelyeken az emberek járnak. Ez az út tévedhetetlen, hiszen az Istenember mutatta meg nekünk.

Az ember célja nem lehet a gazdagság, a va­gyon, mivel minél többet birtokol valaki, annál többre vágyik, és annál boldogtalanabb.

A világ által nyújtott minden gyönyör hideg és sötét, mivel hiányzik belőle az őszinte, egyszerű, de mély szeretet.

Mindenki vágyik a boldogságra, sőt szinte haj­szolja azt, mégis kevesen találják meg, mert nem jó helyen keresik. Elég, ha kilépünk az utcára. A széles járdán lázasan sürög-forog a sok különböző korú és állapotú ember. Mindannyian valami célt követnek, amit boldogságuk egy részének vélnek. Az úttesten teherautók és gép­kocsik száguldanak, utasaik szintén a boldogságról ál­modoznak. A kirakatokban a járókelőket a legkülönfé­lébb árucikkek hívogatják, boldogságot ígérve vásárló­iknak. Bárhová nézel, mindenütt boldogságra szomja­zó emberekkel találkozol. De vajon ők valamennyien biztosak lehetnek abban, hogy törekvéseik eredmé­nyeként végül elérik a vágyva vágyott drága kincset?

A szentek a mennyben a mi barátaink, akik arra vágynak, hogy segíthessenek nekünk. Na­gyon hasznos, ha hozzájuk folyamodunk, követjük őket, ha megemlékezünk róluk ünnepeiken.

Azok a lelkek, akik (Istenért) lemondanak a családi életről, sok lélek lelki anyjává válnak. Eze­ket a lelkeket gyakran nem is ismerik. Magasztos, rendkívül magasztos dolog ez. Az ember lemond a teremtményekről, a teremtmények szeretetéről, a családról, a családi élet örömeiről, azért (...), hogy valami sokkal tökéletesebbet kapjon (...), hogy sok lélek lelki anyja lehessen.

Ami jó, azt is tovább kell tökéletesítenünk. Aki már szentnek érzi magát, törekedjen még na­gyobb életszentségre.

Mindaz, amit látunk, ami körülvesz ben­nünket - juttassa eszünkbe Istent (...). A szentek lépten-nyomon észrevették Őt. Egyikük, mikor vi­rágok mellett haladt el, azt mondta nekik: „csende­sebben, kis virágok, én már tudom, hogy jó az Is­ten".

Szent Teréz azt mondja, hazugság lenne le­tagadni azokat az erényeket, amelyeket Istentől el­nyertünk. Az alázat lényege, hogy elismerjük ado­mányainkat, tudjuk, hogy ezek Isten ajándékai, és ezért szüntelenül hálát adunk értük.

Szent Teréz azt tanította, hogy vannak olyan bukások', melyek az Úr Jézusnak egyáltalán nem okoznak fájdalmat. Ahogyan egy kis foltot le­mosunk a kezünkről, és így az egész tenyerünk tisz­tább lesz, ugyanúgy, amikor bukásaink után felszít­juk magunkban a tökéletes szeretetet, ezáltal egész lelkünk csak még tisztább lesz.

Ha elesnénk, soha ne szomorkodjunk, mert ez a bűzlő gőg jele; ellenkezőleg - nagy szeretettel és lelki derűvel álljunk fel, és haladjunk to­vább előre! Bukásunkat pedig tegyük jóvá valami­lyen tökéletes szeretetből fakadó jó tettel.