49620 ima található a honlapon, összesen 102287 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Janka Ferenc atya elmélkedése

    Janka Ferenc atya elmélkedése
    Hetente frissül

    Krisztus Király vasárnapján búcsút vett a hallgatóktól Martos Balázs atya, aki hat éven át elmélkedett a szentírási szövegekről. Az új egyházi év elején a stafétát Janka Ferenc filozófus, teológus, főiskolai tanár veszi át, aki a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskolán fundamentális teológiát és dogmatikát tanít, emellett a Szegedi Gál Ferenc Egyetem filozófia tanszékvezetője.

    Janka Ferenc atya éveken át rendszeresen tudósította a Vatikáni Rádió hallgatóit az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának eseményeiről, mint a szervezet főtitkár-helyettese, így hangja ismerősen cseng majd sokaknak. Beszámolóiban a konferenciák, tanácskozások tematikáján túl mindig megjelent a költészet is, egy-egy versidézettel gazdagította tudósításait, ezáltal segítve a lelki ráhangolódást.

    Janka Ferenc atya elmélkedése Pihenjetek egy kicsitÉvközi 16. vasárnap

    Napi Ima14 imádkozás /layout/img/logo.png

    Júl
    16
    Janka Ferenc atya elmélkedése Pihenjetek egy kicsit Évközi 16. vasárnap

    A tanítványait pihenésre hívó Jézus szavai ma különösen is aktuálisak. A gyógyszertárakban az egyre nagyobb mennyiségben fogyó nyugtató és altató gyógyszerek, az éjjel altató nappal nyugtató hatású étrendkiegészítőket ajánló reklámok sokasága, a teljes ellazulásra vagy aktív pihenésre invitáló szabadidős ajánlatok között hívő és nem hívő embereket egyaránt érdekel, sőt nyugtalanít is, egy sor, a pihenéssel kapcsolatos kérdés. Tudsz-e aludni, pihenni? Hogy szoktál kikapcsolódni? Hol van az erőforrásod, amiben megújulsz? Nem félsz a kiégéstől? Teszel-e valamit ellene?

    Értjük és érezzük, hogy a pihenés problematikájának személyes megoldása nélkül előbb-utóbb kimerülünk, türelmetlenné, elviselhetetlenekké válunk és zsákutcába sodródhat az életünk.

    Egy bankár barátom mondta bizalmasan, hogy Aranyszájú Szent János Liturgiájában a legkedvesebb imája a felajánlási körmenetnek megfelelő „Nagybemenet” alatt énekelt „Kerub himnusz” egyik sora: „Tegyünk félre mostan minden földi gondot”. Milyen jó lenne, ha mindig sikerülne átélni, megélni azt amiért az ember imádkozik! Elengedni a gondokat, megszabadulni a problémáktól, amik sokszor még a templomban sem hagynak nyugton bennünket. Egy másik barátom kedvenc fohásza a liturgia egyik könyörgéséből, ekténiájából való. „Hogy (az Úristen) mentsen meg minket minden aggódástól, haragtól és szükségtől, könyörögjünk az Úrhoz!

    Nemcsak másokkal, de velünk is megtörténik, hogy szeretnénk pihenni, de mégsem tudunk. Sokszor persze a bölcs mondás igazsága bajaink forrása: „Belekapaszkodunk a világba, aztán meg panaszkodunk, hogy nem ereszt”.

    Jézus pihenésre bátorító, meghívó és felszabadító szavai azért is fontosak tehát, mert érezzük, hogy nagy szükségünk van rá. Bennük és általuk ugyanakkor feltárul valami az emberszerető Isten stílusából és az emberrel kapcsolatos terveiből is. Ő az az Isten, aki „megáldotta és megszentelte a hetedik napot, mert azon megpihent egész teremtő munkája után” (Ter 2,3). A szombat tehát a nyugalom napja. Ekkor az állatoknak és a szolgáknak is lehetőséget kellett biztosítani a pihenésre (Kiv 23,12). Aki tehát nem tanul meg pihenni, annak annyira sincs gondja magára, mint amennyire Isten parancsa az állatokról és a szolgákról is gondoskodik.

    József Attila vallomása a megerőltető fizikai munka utáni pihenésben az istenélmény távlatát sejteti meg velünk: 

    Gondolatban tán nem is hittem.
    De mikor egy nagy zsákot vittem
    s ledobván, ráültem a zsákra,
    a testem akkor is őt látta
    .

    (Isten)

    A hetedik nap a Szentírásban az egyiptomi kényszermunkától való szabadulás emléknapja is (MTörv 5,15). Ez a nyugalom a szabadság jele. A Teremtő és a Szabadító nyugalmában részesedni akaró és tudó ember Isten képmása, aki nemcsak szabad, hanem Isten fia is.

    A rabbinikus hagyomány egy szép kérdéssel a szombat egy további titkára irányítja a figyelmünket. Teremtett-e Isten valamit, amikor megpihent a hetedik napon? Igen. Ekkor teremtette meg az ünnepet.

    A szombat a pihentében is tevékeny Isten titka. Az ebbe bekapcsolódó ember nem egyszerűen abbahagyja a munkát, hanem energiáit, képességeit örvendezve a Teremtő és Megváltó ünneplésének szenteli. A szombat titkára vágyó, a nyugalom, a tánc, az öröm, a vigasztalás és az áldások bősége felé vándorló nép a szombati nyugalom teljességét Krisztus misztériumában találhatja meg. Benne teljesedik be a belső és szellemi nyugalom öröme, az a nyugalom, ami egyben a legmagasabb fokú tevékenység (Sir 24,7-11).

    Krisztus érteti meg velünk a szombat teljes értelmét is. Mert „a szombat van az emberért és nem az ember a szombatért” (Mk 2,27). A szabbat az ember megmentését szolgálja. A nyugalom az ember megszabadítását, a Teremtő dicsőségét és Isten gyermekeinek szabadságát fejezi ki. Jézus feltámadása utána az Úr napja, a vasárnap lesz a keresztények számára a nyugalom, az Istennel és az emberekkel való kapcsolat ünnepének napja.

    Tudsz-e pihenni, aludni? Mit kell tudnia annak, aki szeretné megtalálni a tevékenység és a pihenés helyes egyensúlyát?

    A bölcs nem az, aki sokat tud, hanem aki tudja, hogy mitévő legyen. Amikor az evangélium örömhíréről, a kérügma Krisztusáról tanúságot teszünk, akkor egy személyes találkozásra invitálunk. Legfőbb célunk nem az, hogy sok ismeretet vagy hatékony módszereket közvetítsünk. Még csak nem is az, hogy olyan hittartalmakat ismertessünk meg, amelyek mellett érdemes személyesen elköteleződni. Azt szeretnénk megélve megmutatni, hogy a hit az ember szabad válasza arra a felismerésre, hogy Isten szereti őt. Az Isten szerető hívására válaszoló szeretetből születik az a leleményes bölcsesség, ami ismeri az értéket és képes tartani a mértéket. Ebből fakad a munka és a pihenés, a gond és a megnyugvás, a vágy és a beteljesedés közötti dinamikus egyensúly. Ebben a mennyei nyugalomban a tevékenység nem megszűnik, hanem tökéletessé válik. Erre érez rá a költő, figyelmünket inspiráló soraival:

    Most már tudom őt mindenképpen,
    minden dolgában tetten értem.
    S tudom is, miért szeret engem -
    tetten értem az én szívemben.

    (József Attila: Isten)

     

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Janka Ferenc atya elmélkedése OlajkenetÉvközi 15. vasárnap

    Napi Ima7 imádkozás /layout/img/logo.png

    Júl
    09
    Janka Ferenc atya elmélkedése Olajkenet Évközi 15. vasárnap

    Jézus kettesével elküldött tanítványai sok betegek kentek meg olajjal és meggyógyítottak. A héberek szerint a testbe mélyen behatoló olaj egészséget, örömet és szépséget ad. A vele való megkenés a vidámság és a tiszteletadás jele, a gyógyítási, megszentelési és felszentelési szertartások fontos kelléke. Az olaj és az abból készült kenet jelentése Krisztus tanításában és életében újabb tartalommal telik meg és az egyház szentségi és liturgikus gyakorlatában egészen hozzánk is elér.

    Az illatos olaj az öröm jelképe, hiánya a böjt és a gyász kifejezője. A vendég fejére öntött olaj a tiszteletadás jele. Simon farizeus házában éles ellentétet látunk az udvariasság gesztusait elmulasztó, ítélkező vendéglátó gőgös közönye és a Jézus lábát csókkal illető, könnyeivel öntöző és illatos, drága kenettel megkenő nő bűnbánó szeretete között.

    A betegek gyógyításában is fontos az olaj szerepe. Az irgalmas szamaritánus, aki észreveszi és megszánja a bajbajutottat, olajat és bort önt felebarátja sebeibe. A betegeket olajjal megkenő tanítványok gesztusa pedig a betegek kenete szentségi szertartásának eredete.

    A szent olajok megáldása a mai egyházi gyakorlatban a Szent Három Nap liturgiáját megnyitó nagycsütörtöki szertartásba illeszkedik. A püspök az egyházmegye papságával végzi a szertartást. Itt kerül sor a papi ígéretek megújítására. Ekkor szenteli meg a püspök a katekumenek és a beteg olaját és a krizmát. A keleti liturgikus hagyományban csak a krizma szentelése van a püspök számára fenntartva, a másik két olajat az áldozópap áldja meg a szertartások során.

    Az olajjal való megkenés szertartásai hitünk titkainak és igazságainak rövid foglalatai.

    Az egyik ilyen különlegesen gazdag és szép rítus a bizánci liturgiában a katekumenek szent olajjal való megkenésének szertartása. Ekkor a pap a keresztelendő homlokát, mellét, vállait, füleit, kezeit és a lábait megkenve ezt az imát mondja.

    (A homlokát megkenve) Megkenetik Isten szolgája N. a vigasság olajával, az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében, hogy megnyíljék elméje keresztény hitünk titkainak és igazságainak megismerésére, elismerésére és befogadására.

    (Mellét) Lelkének és testének gyógyulására, hogy szeresse az Úristent teljes szívéből, teljes lelkéből, teljes elméjéből és felebarátját, mint önnönmagát.

    (Vállait) Hogy örömest vegye magára Krisztus kedves igáját, kegyelettel viselje az ő könnyű terhét és vesse el magától a testi gyönyöröket.

    (Füleit) Szolgáljanak fülei a hit tanításának meghallgatására s az isteni evangélium igéinek befogadására.

    (Kezeit) Hogy szennytelenül emelje föl kezeit a szentekhez, cselekedjék igazat minden időben és áldja az Urat.

    (Lábait) Hogy Krisztus parancsai szerint járjon.    

    Még fontosabb a bérmálás szentsége, ahol a kiszolgáltatás tömör formája a hitvallás teljes gazdagságába illeszkedik. A római rítus hagyományában a püspök az Anyaszentegyház nevében felszólítja a bérmálkozókat a keresztségi fogadalom megújítására. Kérdéseire válaszolva a bérmálkozók megvallják, hogy ellene mondanak a Sátánnak, minden cselekedetének és minden csábításának. Hisznek Istenben, a mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében. Hisznek Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki Szűz Máriától született, kínhalált szenvedett, akit eltemettek, de föltámadt a halálból, és ül az Atyának jobbján. Hisznek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, akiben a bérmálás által különleges módon részesülnek, úgy, amint pünkösdkor az apostolok. Hisznek a Katolikus Anyaszentegyházban, a test feltámadásában és az örök életben. A püspök, a mi hitünk, az Egyház, Jézus Krisztusban, a mi Urunkban boldogan megvallott hite után imára hív. „Most imádkozzunk, Istenhez, a mindenható Atyához, hogy árassza el jóságosan Szentlelkével fogadott fiait, akik újjászülettek már az örök életre a keresztség vizéből; a Szentlélek erősítse meg őket bőkezű ajándékai által. Szent olajával pedig alakítsa őket hasonlóvá Krisztushoz, az Isten Fiához! Mindenható Isten, Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, Te szolgáidnak vízből és Szentlélekből új életet adtál, és megszabadítottad őket a bűntől. Urunk, küldd le rájuk a vigasztaló Szentlelket, és add meg nekik a bölcsesség és az értelem lelkét, a jótanács és az erősség lelkét, az isteni tudomány és a jámborság lelkét, és töltsd el őket az istenfélelem lelkével, Krisztus, a mi Urunk által.

    A püspök a bérmálandó fejére téve a kezét krizmába mártott hüvelykujjával keresztet rajzol a bérmálkozó homlokára, és a nevén szólítva őt ezt mondja: „N., vedd a Szentlélek ajándékának jelét!”

    Az olajjal való megkenésre nemcsak szentségek kiszolgáltatása során kerül sor. A bizánci hagyomány szép eleme a nagyobb ünnepeken előírt lítia, kenyéráldás. Ennek során a pap öt kenyérkét, búzát, bort és olajat áld meg és imádkozik a hívek lelki és testi jólétéért. Az ünnepi liturgia végén olajkenet és antidor, viszontajándék osztás van. A hívek egy darabka megáldott kenyeret kapnak, ami az ősegyházi agapék, szeretetvendégségek emlékéhez kapcsolódik. A homlokukat a megáldott olajjal megkenő pap egyházi hitünk és életünk mély titkát és igazságát mondja ki: Krisztus közöttünk! A hívők - további kommentárt nem igénylő - válasza erre: Van és lesz!

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Janka Ferenc atya elmélkedése CsodálkozásÉvközi 14. vasárnap

    Napi Ima8 imádkozás /layout/img/logo.png

    Júl
    02
    Janka Ferenc atya elmélkedése Csodálkozás Évközi 14. vasárnap

    A mai evangéliumban a názáretiek és Jézus is csodálkoznak. Induljunk most el ennek nyomán a csodálkozás titkának mélyebb értelme felé.

    Szókratész, Platón Theaithétosz című dialógusában ezt mondja:

     „Főként a filozófus adottsága az, hogy csodálkozik; hiszen nincs is más forrása a filozófiának, mint éppen ez.”

    Arisztotelész a Metafizikában pedig így ír:

    „Az emberek ugyanis most is, meg régen is a csodálkozás következtében kezdtek filozofálni… A kételkedő és csodálkozó ember pedig tudatlannak érzi magát…, mivel azért filozofál, hogy tudatlanságából kiszabaduljon.” (Metafizika 982b)

    A szókratészi csodálkozás a valóság természetének mélyebb megismerésére irányul. Ennek –a számára– magától értetődő folytatása a helyes, majd az erényes cselekvés. Arisztotelész csodálkozása emellett már inkább a természet valóságára irányul. A kínzó apóriákból, kiúttalanságokból való szabadulás útja a természet törvényeinek feltérképezése. Évszázadokkal később ezt folytatva mondja majd Francis Bacon, hogy „a természetet csak neki engedelmeskedve győzhetjük le”.

    Kant csodálattal kapcsolatos híres sorai a valóság természetén és a természet valóságán túl mutatnak. Az emberi természet realitásának a kicsinység és a nagyság feszültségben feltáruló lényegileg új mozzanatára hívja fel a figyelmet. A határtalanul nagy univerzumban az ember, állati teremtményként megsemmisítően jelentéktelen és kicsi. Személyisége, láthatatlan énje, intelligenciája miatt azonban végtelenre nyílóan értékes, mert ebben az erkölcsi törvény felfedi számára az állati jellegű léttől és az egész érzéki világtól független létet.

    „Kedélyemet két dolog tölti el egyre újabb és fokozódó csodálattal és tisztelettel, minél gyakrabban gondolok rájuk: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.”

    A Kant érvelése az erkölcsi törvény mellett a mai napig érvényes és elgondolkodtató. Már az antik logika felismerte, hogy „a lehetségesből nem következik a valóságos”. Vagyis az, hogy valami létrejöhet, megtörténhet vagy megsemmisülhet, abból nem tudhatjuk, hogy a folyamat végbemegy-e. Itt ennél is tovább lépünk. A „van”-ból nem következik önmagában a „kell”.  Amikor az ember felfedezi magában a „nekem ezt meg kell tennem” parancsát, akkor egy olyan eredeti elvet ismer fel, ami nem anyagi természetű, és ami meghaladja az állati ösztönkésztetések világát. Kant nem veszi át Szókratész etikai optimizmusát, amely szerint, ha tudom a jót, meg is teszem. Tudatában van annak, hogy az emberi hajlamok, amelyek a gyönyör keresésére és a fájdalom elkerülésére irányulnak, gyakran konfliktusba kerülnek a magasabb rendű értékekkel. Ezeket két kategorikus imperatívuszban, vagyis minden körülmények között, mindenkire vonatkozó erkölcsi parancsban összegzi. Az első, hogy az emberiességet mind önmagunkban, mind mindenki másban, célnak is, és sohasem csak puszta eszköznek tekintsük. A második pedig, hogy viselkedésünk vezérelve erkölcsileg csak akkor helyes, ha ez - egyetemes törvényként alkalmazva - mindenki javára lenne.

    Az evangélikus Kant vallásossága nem csak abban nyilvánult meg, hogy le akarta rombolni a csak az empíriára, az érzékelésre alapuló tudomány gőgjét, hogy helyet készítsen a hitnek. Szerinte a szívünkbe vésett erkölcsi törvény valóságának feltétele, valamint az erényes életnek kijáró teljes boldogság garantálója is csak az Isten lehet.

    A csodálkozás nyitottságán át így juthatunk a bölcselők gondolatai által közelebb a valóság természetéhez és a természet valóságához, az emberi természetbe írt erkölcsi törvényhez és az eszerinti cselekvéshez, majd mindezek feltételéhez Isten létezéséhez és általa az örök boldogsághoz.

    Az eljutás lehetőségéből azonban sajnos nem következik sem az elérkezés ténylegessége, még kevésbé a beteljesedés szükségszerűsége. A mai evangéliumi szakasz is éppen ezt bizonyítja.

    Már a názáretiek csodálkozása sem a bölcselők nyitottságával rokon. Itt a mindent eleve jobban tudók ostoba szűklátókörűségével találkozunk. Csodálkozásuk nem nyitottság, nem készség az új felfedezésére és a felismert igazságot örömteli életre váltó változásra. Meglepődésük felháborodás, elutasító megütközés és a változás lehetőségét kizáró megbotránkozás. A hitetlenségükön csodálkozó Jézust megdöbbenti a szeretettől elzárkózó emberi ridegség lehetősége. Mint ahogy ezzel ellenkezőleg, meglepi a szolgája gyógyulását kérő pogány százados alázata és szeretete, és elismerő dicsérettel csodálkozik rá rendkívüli istenhitére.

    A „lehet”, a „van” és a „kell, hogy legyen” között feszül létezésünk csodája és dinamikája. Mindnyájan rácsodálkozhatunk erre. De a csodálkozás puszta lehetőségéből még nem következik valódi nyitottság, sem a hétköznapi vagy rendkívüli csodák észrevételére való érzékenység.

    A hit ajándéka kell ahhoz, hogy Isten csodálatos művei áttetszővé váljanak Teremtőjük felé. A remény ajándéka kell, hogy a természet és emberi kapcsolataink sóhajtozása és vajúdása ne csalódással, hanem élettel legyen terhes. Végül szeretnünk kell, hogy a szentjeiben csodálatos Isten szeretetének csodája a mi életünkben is hatékony lehessen.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Janka Ferenc atya elmélkedése MegérintetteÉvközi 13. vasárnap

    Napi Ima15 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jún
    24
    Janka Ferenc atya elmélkedése Megérintette Évközi 13. vasárnap

    Az értetlen tömeg nyomasztó kíváncsisága és a személyes érintés titka között feszülő ellentét kapcsolja össze Jairus leánya feltámasztásának és a tizenkét éve beteg asszony gyógyulásának történetét. Ez az ellentét az érintések, érintkezések és a megérintettség hallatlanul gazdag és szerteágazó világa felé tereli figyelmünket.

    Az érintés fizikája kapcsán eszünkbe juthat az elektromos áram felhasználásával kapcsolatos érintésvédelem életvédő jelentősége. Fontos megtanítani a kisgyermeknek, hogy ne nyúljon a konnektorba és hogy nem szabad kipróbálni, milyen az áramütés. Az elektromos áram hasznossága és veszélyessége az élet más területeire vetítve is elgondolkodtató. Vannak érintések, amelyek energiát adnak, melegítenek és világítanak, ugyanakkor veszélyes és tilos érintések is, amelyek áramütéshez hasonlóan ártalmasak és súlyos károkat okoznak.  

    Az érintés antropológiai jelentését új módon tapasztaltuk meg mostanában a világjárvány során. Megszenvedtük a fizikai közelség, az érintések, a kézfogás, a baráti, rokoni csók és ölelés hiányát. Ugyanakkor megtanultuk tisztelni az egyébként is nehéz munkájukat védőöltözetekben végző egészségügyi dolgozók hősies és példás helytállását.

    Az érintés pszichológiájáról is egyre többet tudunk. A magzati kortól kezdve a csecsemő és gyermekkoron át a felnőttek világáig. Tudjuk, hogy az a kisgyermek, akit nem babusgattak eleget, egész életében megsínyli.  De az időseknek, a betegeknek és a haldoklóknak is szüksége van az ölelő karra, a segítő és ápoló kézre és a gyengéd kézfogásra, ami azt közli, hogy bármi történik is, nem vagy egyedül.

    Az érintésnek, a szavakkal már ki sem fejezhető gesztusoknak az irodalomban is nagy szerepe van. Petőfi verse a Füstbe ment terv, az édesanyját méltó szavakkal köszönteni készülő költő kísérlete. A „számtalan, szebbnél szebb gondolat” révén túlhalad a mennyiség és az esztétikum világán. A szaladó szekér és az állni látszó idő ellentéte a mérhető időn túli jelenlét világába vezet. Az utolsó versszak találkozása a köznapi térből a szeretet térfeletti valóságába repít, majd az anyai-gyermeki ölelés és csók gesztusába torkollik.

     

    „S én csüggtem ajkán… szótlanúl…

    Mint a gyümölcs a fán”

     

    A vers címe „Füstbe ment terv” meghiúsult kísérletet sejtet, de a költői erőfeszítés mégsem hiábavaló, hiszen általa eljutunk a gondolatok és szavak erejét egyszerre magába sűrítő és meghaladó találkozás mennyei realitásába.

    Az érintés teológiája is ebben a mennyiséget, minőséget, teret és időt egyszerre sűrítő, átható és túlhaladó intenzitásban bontakozik ki.

    A Jézus körül tolongó és lökdösődő tömeg pusztán fizikailag ér a Mesterhez. A szenzációéhes kíváncsiság nem képes arra, hogy hittel érintsen és az isteni gyógyító erőt befogadja. A lármázó, síró és jajgató sokaság számára nevetséges a halottat feltámasztó érintés lehetősége.  

    A tömegen átfurakodó asszony hátulról és titokban érintette meg Jézus ruháját. A gyógyulás hitével és reményével teli érintése alkalmassá tette a szabadító erő befogadására. Jézus kérdése a belőle kiáradó erő kapcsán, először félelemmel és remegéssel töltötte el az asszonyt. Az őszintén megvallott igazság azonban Jézus által a hitben gyógyulást, békét és egészséget szereztek számára.  

    Szent Ágoston az asszony gyógyulásának történetét elemezve így foglalja össze ennek lényegét: „hinni annyi, mint szívvel megérinteni”. A szívvel való megérintés nyilvánvalóan nem fiziológiai, anatómiai, vagy csak érzelmi esetleg pszichológiai valóságra utal. A személy egészének, minden emberi képességet összefoglaló érintését és megérinthetőségét, bizalmát és nyitottságát, hódolatát és odaadását jelenti.

    A szent érintés tartományainak sajátos területe az egyház szentségeinek világa. Itt a hívő érintés és megérintettség révén szorosabb kapcsolatba kerülünk Krisztussal, mint az a sokféle tömeg, amely fizikai térben és időben mellette volt, szorongatta és lökdöste, kinevette, később hozsannát kiáltott majd keresztre feszítését követelte.

    Az eukarisztia titkos vacsorájában nem is csak gyógyító erejével, vagy életre támasztó hatalmával találkozunk, hanem vele magával.

    Ajkainkon keresztül a szívünkkel érinteni vágyó hittel vesszük magunkhoz az élő Krisztust a Szent Liturgia a mennyiséget, minőséget, teret és időt egyszerre sűrítő, átható és túlhaladó intenzitású misztériumában, hogy ő érintsen meg, alakítson át és vegyen magához minket, hogy benne, vele és általa életünk legyen és bőségben legyen.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Janka Ferenc atya elmélkedése Kicsoda ez?Évközi 12. vasárnap

    Napi Ima11 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jún
    17
    Janka Ferenc atya elmélkedése Kicsoda ez? Évközi 12. vasárnap

    A vihar lecsendesítése Szent Márk evangéliumában egy olyan nap estéjén történik, amikor Jézus a bárkából tanította a parton maradó tömeget. Beszédeinek fő motívuma a spontán növekedés. A jó földbe hulló magok sokszoros termést hoznak, a vetés magától növekszik, a mustármag pedig nagy fává terebélyesedik. Az Isten Országa titkait rejtve-feltáró példabeszédeit a Mester tanítványainak meg is magyarázta, hogy ne csak nézzenek, hanem lássanak, ne csak halljanak, hanem értsenek is.

    A fárasztó nap estéjén Jézus a túlsó part felé irányítja a tanítványokat. Tanítását és önmagát rájuk bízva, a bárka végében egy vánkoson elalszik.

    Az alvás[1] a pihenés és a nyugalmas ráhagyatkozás ideje. Az alvó ember bízik Isten gondviselésében, mert az ember képére alkotott bálványok alhatnak ugyan, de az Úr, Izrael őrzője „nem szunnyad és nem alszik el” (Zsolt 121,4). Sőt, pihentében is megad minden áldást, annak, akit szeret (vö.: Zsolt 127,2). A bárkában alvó Jézus a legnagyobb viharban sem ijedt meg. Alvása Atyjába vetett tökéletes bizalmát fejezi ki.

    A napfényes tanítás a magvető fáradozásának tanulságairól és eredményéről, a növekedés titkos törvényéről és hatalmas mértékéről, megnyugtató és szívderítő volt. Ezzel kétségbeejtően éles ellentétben áll azonban a hirtelen támadt éjjeli vihar. A szentírási éjszaka az emberre szakadó sötétség ideje is, a lázálmoké, a félelmeké és a gonosztevő hatalmaké.

    Ráadásul a Mester alszik. Hiába voltak a tanítványok között tapasztalt halászok is, mindnyájan megijednek és hasonló szavakkal fordulnak Jézushoz, mint a Zsoltárok könyve egyik fohásza az Istenhez:

    Kelj fel! Miért alszol, Uram? Ébredj föl! Siess segítségünkre! Válts meg minket irgalmadból!” (Zsolt 44,24-27).

    A szélnek és a víznek szavával parancsoló Krisztusban a Tórát ismerő hallgatóság a teremtés és a kivonulás hatalmas és szabadító Istenét ismeri fel. Az „Aki Van” most szavával csendet és nyugalmat parancsol. A szabadulásunkra „Velünk-Lévő” pedig, aki egykor egész éjjel tartó erős keleti széllel a Sás-tengert visszaszorította, hogy választott népét a szolgaságból megszabadítsa (Kiv 14,21), most a bárkát az elmerüléstől, övéit pedig az elveszéstől menti meg. De Jézus nemcsak a mózesi Törvényben megmutatkozó Szabadító, hanem a prófétai írások istenjelenéseinek beteljesítője is. Amikor a Seregek Uráért emésztő buzgalommal fáradozó Illés próféta a Hóreben az arra elvonuló Isten színe elé járult, akkor az Úr nem volt a hegyeket tépő, hatalmas szélvészben, sem a sziklákat sodró földrengésben, sem a tűzben, hanem a tüzet kísérő enyhe szellőben (1Kir 19,11-12). A jézusi teofánia szétfeszíti még az illési kereteket is. Isten ereje Krisztusban nem egyszerűen az enyhe szellő suttogásában üzen, hanem a szélvihart és a tenger hullámait is megfékező hatalmas erő teljes csendjében és tökéletes nyugalmában.

    Mert a bibliai viharok nem csupán természeti jelenségek, hanem közösségi és személyes sorsunk életalakító megrázkódtatásai is. A nappalok és az éjszakák sem csak a világosság és sötétség mechanikus egymásutánjai, hanem gyakran sorsfordító jelentőségű lelki állapotok. Az alvás sem csupán fiziológiai folyamat, és az ébredés sem csak a test-lélek ember érzékeinek és tudatának magához térése. Amikor Jézus a halálos álomból felkelti Jairus leányát és negyednapja halott barátját Lázárt, akkor saját „ébredésének”, feltámadásának előképét is adja. Az álmából felébresztve a tengernek és a szélnek parancsoló Krisztus a halál fölött győzelmet arató Élet Ura is. A hajócskában a túlsó part felé haladó tanítványokkal pedig titokzatos módon együtt tartanak a keresztség által az Egyház bárkájába beszálló keresztény nemzedékek is.

    Velük együtt, valamiként mi is megtapasztaljuk az evangéliumi élet tágasságát. A Gondviselő áldása folytán bekövetkező sikert, de az éjszakai viharok embert próbáló veszélyeit is. Az alvó Jézus képességeinket mozgósító szabadságunkra tanít. József Attila hasonló felismerésről vall:  

    Négykézláb másztam. Álló Istenem

    lenézett rám és nem emelt föl engem.

    Ez a szabadság adta értenem,

    hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.[2]

    Máskor az ijedt fohászunkkal felébresztett, a tengeri vihart és a szelet szavával elnémító Messiással találkozunk.

    A történet legváratlanabb fordulata persze nem a viharba kerülők ijedelme. Sőt, talán nem is Jézus hatalma. Hanem az, hogy a tanítványoknak a csodás csendesség nem megkönnyebbülést hoz, hanem „nagy félelemnek” nevezett, kérdést ébresztő belső vihart.

    Kicsoda ez? Mondatja velük a külső nyugalomban beálló belső megrendülés.

    Kicsoda ez? Csodálkoznak a félelmektől megszabadító istenfélelem ihletében a tanítványok Jézus feltámadása után is.

    Kicsoda ez? Kutatjuk azóta is az alvásával és ébredésével tanító, halálával és feltámadásával minket megváltó Szeretet titkát.

    Ki vagy te Istenünk? Kérdezzük Jézustól, a Krisztustól, kérve őt továbbra is, hogy történelmünk és személyes sorsunk viharait lecsendesítve, az őt szeretők bárkáit a túlsó part felé kormányozza.

     

    [1] Vö.: X. Léon-Dufour (szerk.): Biblikus Teológiai Szótár, Bp, 1986. Alvás 50-53.

    [2] József Attila: (Az Isten itt állt a háta mögött…)

     

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Janka Ferenc atya elmélkedése NövekedésÉvközi 11. vasárnap

    Napi Ima10 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jún
    10
    Janka Ferenc atya elmélkedése Növekedés Évközi 11. vasárnap

    Az evangéliumok Jézusa mélységesen ismeri és szereti a teremtményeket. Tanításában és tettiben Isten gondoskodó szeretete, valamint a teremtés jó rendje tárul fel és érvényesül. A mai evangéliumban az Isten Országát az elvetett maghoz és annak növekedéséhez hasonlítja.

    Példázatát hallgatva eszünkbe jut, hogy mennyivel többet tudunk ma már nemcsak az élő organizmusok felépítéséről és működéséről, hanem emberi pszichében lejátszódó folyamatokról és a társadalom szociológiai struktúráiról is. Ugyanakkor Jézus lényeglátása fényében szemünkbe ötlenek ismereteink sokaságának és felhasználásuk módjának árnyoldalai. Tudományos növekedési tendenciáink láttán az az érzésünk, amit egy ismert humorista melankolikus dallammal így énekelt meg:

    „Az igazságból elveszett valami.
    Az igazságból elveszett valami…
    Az igazságból elveszett az „i”.

    Édes anyanyelvünkben csak egy „i” betű választja el az igazságot a gazságtól. Drámai egyszerűséggel érthetjük meg ezáltal a 325-ös nikaiai zsinat hitvallásának egyik kulcsfontosságú megállapítását. Megváltásunk és üdvösségünk lehetősége és minősége múlik azon, hogy a Fiú az Atyával egylényegű ’homousziosz’, vagy csak hasonló lényegű ’homoiusziosz’. Jézus saját küldetésének a törvényt és a prófétákat beteljesítő szándékáról sem véletlenül mondja, hogy „míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik” (Mt 5,18).

    De mi a kapcsolat a mag növekedésének Jézusi példázata, valamint az igazság és a gazság „csak” i betűnyi különbsége mögött meghúzódó totális ellentmondás között?

    Az, hogy emberi világunkban is gyakran látszólag hajszálnyi különbségen múlik minden. Arisztotelész okságól szóló tanítása segíthet ennek szemléltetésében. A nagy bölcselő négyféle okról beszél. Az anyagi ok (causa materialis), a formai ok (causa formalis), a ható (causa efficiens) és a cél okról (causa finalis). Egy ház építésének példáján egyszerre világos lesz az elvont tartalom. A ház anyagi oka a tégla, a fa, vagyis az építőanyagok. A formai ok a tervrajz, ami alapján a ház megépül. A hatóokok a kőműves, az ács és a többi kivitelező. A cél-ok pedig maga a lakhatás, az otthonteremtés, ami miatt mindezek összekapcsolódnak. A legérdekesebb mind ebben az, hogy ami utoljára valósul meg, a megépült ház, az áll az oksági sor elején. A cél-ok tehát az, ami a megvalósulás rendjében a legutolsó, a folyamat összes tényezőjét tekintve azonban a legelső és a legfontosabb.

    Ma sokszor tapasztaljuk azt, hogy éppen a cél, a végső cél az, ami – az igazság i betűjéhez hasonlóan – sok esetben elveszik.

    Életünk anyagi okairól rengeteg ismerettel rendelkezünk. Űrszondát küldtünk a Marsra és kutatjuk a szubatomi világ fizikai jellemzőit. Anyagi javakat halmozunk fel, de közben évente egyre rövidebb idő alatt éljük fel teremtett világunk erőforrásait és műanyag szeméttel árasztjuk el az óceánokat. Tisztában vagyunk azzal, hogy mi a célunk?

    A formai okok világához tartoznak az alapos tantervek, életpályamodellek, a karrier-lehetőségek. Határidőnaplóink tele vannak halaszthatatlan feladatokkal, eseményekkel, miközben emberi kapcsolataink elsorvadnak és egyre kevésbé vagyunk képesek minőségi időt ajándékozni egymásnak. Ugyan ki látja itt a valódi célt?

    A hatóok birodalmához tartozik a hatékony anyagi és humán erőforrás-felhasználás, valamint az innováció. De egy szél sem kedvez annak a vitorlásnak, amelynek a kapitánya nem tudja, hogy melyik kikötőbe tart. Értjük-e, hogy a hatékonyság és a gyorsaság csak akkor érték, ha jó cél felé haladunk?

    A cél-ok? A megvalósulás rendjében az utolsó, a folyamat egésze szempontjából azonban az első. Pontosabban az elsőnek kellene lennie! Ha nem akarjuk összekeverni az eszközt és a célt, ha nem szeretnénk a részekbe bonyolódva szem elől téveszteni az egészet, ha nem engedjük, hogy az erőfeszítések növelésére fordított energia elterelje a figyelmünket a helyes iránytól, ha el akarjuk kerülni azt, hogy életünk és az emberiség hajója a Titanichoz hasonlóan teljes gőzzel jéghegynek ütközve elsüllyedjen.

    Jézus példázatának alfája és ómegája az Isten Országa és ennek növekedése. De a Mennyek Országa nem anyagi természetű, nem terület és nem fizikai erőforrás. Isten uralma nem is pusztán elvi alapon álló, szociológiai koncepció vagy kormányzati forma. Isten országa még csak nem is csupán hatékony és találékony forrásfelhasználás. Isten Országa több és más. Mindezek kezdete, közepe és vége. Cél-ok.

    Olyan forrás, terv és erő, amely akkor teljesedhet be életünk végén, ha minden folyamat legelején áll és mindent áthatva kormányoz. Ha azt szeretnénk, hogy életünk igazságból ne vesszen el az i, akkor egyéni és közösségi növekedésünk anyagi-, formai- és ható okait újra és újra igazítsuk Isten Országának cél-oka felé.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Janka Ferenc atya elmélkedése Rész és egészÚrnapja

    Napi Ima10 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jún
    03
    Janka Ferenc atya elmélkedése Rész és egész Úrnapja

    Most amikor a budapesti Nemzetközi Eukarisztikus Kongresszusra készülünk, érdemes ezt a kérdést újra feltenni. Mi az eukarisztia?

    Mielőtt megpróbálnék a kérdésre válaszolni, egy réges-régi példázatot szeretnék felidézni. Egy indiai maharadzsa udvarának főemberei az élet nagy kérdéseiről vitáztak. Az uralkodó őket hallgatva megparancsolta, hogy hívjanak a város főterére öt vak embert és vezessék őket egy elefánthoz. Miután mindegyikük megérinthette a hatalmas állatot, megkérdezték tőlük, hogy milyen az elefánt.

    Az első, aki az ormányát fogta, azt mondta, olyan, mint egy óriáskígyó. A második, aki a farka közelébe került azt állította, hogy egy kötélhez hasonlít, aminek ecset van a végén. A harmadik, aki a fülét fogdosta, így szólt: „az elefánt éppen olyan, mint egy hatalmas legyező.” A negyedik, aki a lábát tapogatta, úgy vélte, hogy olyan, mint egy oszlop. Végül az ötödik, aki az oldalához került meg volt győződve arról, hogy az elefánt olyan, mint egy nagy fal.

    A történetet többnyire az emberi megismerés töredékességének illusztrálására szokták felhasználni, ütköztetve és mulatságossá téve a résztapasztalatok alapján egymásnak ellentmondó állításokat. Napjainkban, a relativizmus diktatúrájának korában, ezen nem is lepődünk meg. Azonban, ha a történetet figyelmesebben olvassuk, akkor két másik dolog is nyilvánvalóvá válik. Az egyik az, hogy a vakok tapasztalataiban sok igazság van. Csak annyiban tévednek, amennyiben részleges ismereteiket az egésszel, az elefánttal azonosítják. A másik, még az előbbinél is fontosabb belátás pedig az, hogy az elefánt, vagyis az egész és annak igazsága létezik! A teljes igazság létezését nem csorbítja tehát az sem, ha mi, a vakokhoz hasonlóan, ennek csak néhány aspektusát ismerjük.

    Az eukarisztia misztériuma is egy ilyen kimeríthetetlen teljesség. Néhány évtizeddel az Úr napja ünnepének kialakulása előtt 1215-ben a IV. Lateráni zsinat két fontos tanítást is megfogalmazott. Az első, hogy a kenyér és a bor Krisztus valóságos testévé és vérévé lényegül át. A másik az úgynevezett ’teológiai analógia’ tan. Eszerint „a Teremtő és teremtménye közt bármekkora legyen is a hasonlóság a köztük lévő különbség mindig nagyobb”. Ennek alapján hívő bizalommal, mégis kellő intellektuális alázattal kell tudomásul vennünk, hogy Istenhez, a Szeretet Szent Titkához, az egyház történelmi közösségének tagjaiként és egyénenként is úgy közelítünk, mint a vakok az elefánthoz.

    Ahelyett azonban, hogy azon keseregnénk, mi mindent nem tudunk Istenről és az eukarisztiáról, érdemesebb rácsodálkozni azokra az éltető hitigazságokra, amelyek révén nem vagyunk kiszolgáltatva a tudatlanság teljes sötétségének, hanem az életben való eligazodásunkhoz és az örök üdvösségünkhöz elégséges iránymutatást kapunk.

    - Mi az eukarisztia? Reálszimbólum. Sokkal több, mint puszta jel. A jel és a szimbólum különbségére utal az ’Oldalszél’ KRESZ tábla és a szélzsák különbsége. A szélzsák úgy utal a szél erősségére és irányára, hogy tartalmazza is azt, amire felhívja a figyelmet.

    - Mi az eukarisztia? Ontológiai esemény: átlényegülés, átváltozás. Keresztény életünk legreménytelibb állítása. Ahogy a kenyér és a bor Krisztus halhatatlan szeretete és hallatlan alázata révén feltámadott és megdicsőült emberségének hordozója lehet, úgy hív bennünket is Szent Ágoston nyomán átalakulásra: „Vegyétek, amik vagytok, Krisztus teste! Legyetek, amik vagytok: Krisztus teste!”

    - Mi az eukarisztia? Antropológiai, egzisztenciális jelentőségű történés: egyre mélyülő vágyaink és egyre magasabban szárnyalni óhajtó beteljesedéseink világa.

    - Testi létünk szerint fizikai éhségünk és szomjúságunk parányi csillapítása.

    - Emberi és társas mivoltunk igazságra és testvéri közösségre éhező és szomjazó valósága számára baráti asztalközösség, a szolidaritás megtört kenyere és az igaz szeretet örömének bora.

    - A Szentet éhező és szomjazó lelkünk számára pedig mennyei manna és az üdvösség kelyhének boldogító itala az Istennel való egyesülés menyegzői lakomáján.

    - Mi az eukarisztia? A szabadulás és a szabadítás tápláléka. Olyan étel és ital, ami tanít és gyógyít. Elvezet „a mindent szabad nekem”-től, a „de nem minden használ” bölcsességére. Figyelmeztet, hogy ne váljak semminek a rabjává. Nagy Gáspár „kell valami szabadítót mondani” verssorának dinamikáját folytatva mondhatnánk, hogy kell valami szabadítót enni és inni, hogy bűnös kötöttségektől megszabadulva élhessünk és a szabadító Isten munkatársaiként másokat is a gyógyító és szabaddá tévő igazságra és az ebből fakadó igaz életre vezethessünk.

    - Mi az eukarisztia? Eszkatológikus lakoma. Isten mellettünk végérvényesen elköteleződő szeretetének záloga. Az „akkor majd Isten lesz minden mindenben” végidőbeli békéjének előíze.

    - Ki az eukarisztia? A Mennyei Atyának a Szentlélekben hálát adó Fiú, Jézus Krisztus misztériuma, aki a kenyér és a bor színe alatt az üdvösség teljes valóságába és igazságába hív meg bennünket.

    Végtelen jósága számára még az sem akadály, ha mi is, mint a vakok az elefántból, szeretete Szent Titkának egészéből csak részecskéket érzékelünk.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Janka Ferenc atya elmélkedése Életünk forrása, alakítója és beteljesedéseSzentháromság vasárnapja

    Napi Ima6 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    27
    Janka Ferenc atya elmélkedése Életünk forrása, alakítója és beteljesedése Szentháromság vasárnapja

    A pünkösd utáni vasárnap keresztény életünk és hitünk forrását, fenntartóját és célját a Legszentebb Háromságot ünnepeljük.

    Amikor az Atyáról, a Fiúról és a Szentlélekről gondolkodunk, róluk elmélkedünk, de akkor is amikor hozzájuk imádkozunk, emberi létezésünk és törekvéseink benső feszültségének elliptikus erőterében találjuk magunkat. Ennek egyik fókuszában személyes léttapasztalatunk áll. A másikban azok a fogalmak és igazságok, amelyek ezt egyrészt kifejezik, másfelől pedig életünket, cselekedeteinket mágneshez hasonlóan vonzzák és alakítják.

    A Szentháromság személyeinek nevei is egyrészt emberi fogalmak, amelyek tapasztalatainkból nőnek ki. Másrészt egyéni és közösségi létünk iránytűi, teljesen soha utol nem érhető és ki nem meríthető valóságok, akiket megszólítani lehet, de birtokolni nem.

    Mielőtt az Atya a Fiú és a Szentlélek, vagyis a Szentháromság személyeinek létgazdagságából egy-egy szépséges vonást megcsodálhatnánk, röviden meg kell állnunk a személy fogalmánál is. Hiszen másként vagyunk személyek mi emberek és másként személyes valóság az Isten. Az emberi személy értelmes természetű egyedi szubsztancia. Az egy Isten azonban nem három egyedi valóságnak valamilyen közvetítés révén létrejövő, utólagos egysége, hanem az egységnek a végtelen totalitást, a végtelen individualitást és a végtelen kapcsolatot egyaránt magába foglaló örök létteljessége.

    A személy fogalom differenciálásában, vagyis hogy az emberre és az Istenre alkalmazva ne tévesszük szem elől a hallatlan különbséget, segítségünkre lehet korunk perszonalista filozófiája is. Eszerint az emberi személy nem csupán és nem elsősorban értelmes és szabad akarattal rendelkező egyed (individuum), hanem személynek lenni annyit tesz, mint kapcsolatban lenni. A személyesség nem olyan, mint a vér, ami bennünk kering, hanem mint a levegő, amit belélegzünk. A kapcsolat minőségében és intenzitásában pedig megjelenhetnek azok a fokozati és lényegi különbségek, amelyek az ember és az Isten létlehetőségeire jellemzők.

    Ugyanezt a gondolatot pontosítja egy másik megfontolás, mely szerint nem a szeretet van a személyben, hanem a személy a szeretetben. A személy lehetőségei így csakis a szeretetben bontakozhatnak ki. Személy nem lehet senki sem egyedül. Az emberi személy keletkezésében, kibontakozásában és beteljesedésében is más személyekre van utalva. Isten személyessége is a szeretetkapcsolatok felülmúlhatatlan minősége és intenzitása. Az Ajándékozó, a Megajándékozott és az Ajándék, a Szerető, a Szeretett és a Szeretet, az Atya a Fiú és a Szentlélek minden képzeletünket felülmúló egységének örök élete, áramlása, erőtere.

    A személyesség titka után fordítsuk figyelmünket az isteni személyek misztériuma felé. Egyörökkévalóságú létük miatt lehetséges, üdvtörténeti helyzetünk révén pedig tanácsos először a Szentlélekre figyelnünk. Ő fohászkodik bennünk kimondhatatlan sóhajtásokkal, általa járulhatunk a Fiúban az Atyához.

    Saint-Exupéry írja, hogy a szeretet nemcsak azt jelenti, hogy egymás szemébe nézünk, hanem azt is, hogy ketten nézünk egy irányba. A szerzetesi közöségben megélt barátság tapasztalatából kiinduló Szentviktori Richárd is erről beszél, amikor az Atya és a Fiú Lélekhez fűződő viszonyát úgy jellemzi, hogy ő az együtt szeretett, a ’condilectus’. Jobban megérjük így azt is, hogy az Atya és a Fiú egymás iránti szeretete a Szentlelken keresztül miért nyílik meg a teremtés felé. Ezért és így lebeg a Lélek az Atya és a Fiú szeretete közötti szédítő mélység fölött. Ezért és így lett Ő a teremtő fejlődés Szentlelke, a Jézusra leszálló és rajta maradó Lélek, aki képes a számunkra legnagyobb különbséget, a halott embert és az élő Istent is egységben tartani, így Jézust feltámasztani, általa pedig mindnyájunknak megnyitni az örök élet ajtaját.

    A Szentlélek által Jézusban a megtestesült Fiút ismerhetjük fel. Vele kapcsolatban most két dologra csodálkozzunk rá. Az egyik az emberré lett Istengyermek alázata és méltósága. Saját gyermekségének élményére alapozva is tanít ezért a Mester: „Aki nem úgy fogadja a Mennyek Országát, mint egy kisgyermekek, az nem mehet be oda”. Ugyanakkor Jézus nemcsak a gyermekség ideálját éli elénk, hanem a felnőtt fiú, az érett férfi példáját is. Mélységes igazságot mond ki a kereszten a zsoltárt idéző utolsó szava: „Beteljesedett!” Az evangéliumok nyomán joggal gondolhatjuk, hogy a mennyei Atya emberi szavainkat felülmúló intimitással és erővel erre így válaszolt: Fiam, büszke vagyok rád. Elvégezted, amit rád bíztam. S mivel a kevésben hű voltál, emberséged szerint is neked adok mindent. Ülj az én jobbomra, jöjj Atyád végtelen örömébe.

    A Fiú végül az Atyaistenhez vezet bennünket, aki tökéletes és irgalmas. Tökéletes, de nem úgy, mint földi nagyságok és hírességek, akik szülőként sokszor tekintélyükkel és csak magukra figyelő önteltségükkel agyonnyomják fiaikat és lányaikat. A mennyei Atya tökéletessége egy az irgalmával. Soha nem vár tőlünk többet, mint amire vele és általa képesek lehetünk.

    Emberi tapasztalatainkból kiindulva, antropomorf módon gondolkodunk. Fogalmainkat újra meg újra meg kell tisztítani, hogy egyre közelebb kerülhessenek Istenhez.

    Segítsen mindnyájunkat a pártfogó és sugalmazó Lélek, hogy a kinyilatkoztatásra és ennek teljességére Jézus Krisztusra figyelhessünk. Rá hallgassunk, őt kövessük, és kreatív hűséggel őt utánozzuk. Hogy emberi tapasztalataink és fogalmaink egymáshoz közelítő fókuszainak elliptikus feszültségében egyre mélyebben megértsük és egyre intenzívebben megéljük, hogy életünk forrása, alakítója és beteljesedése a Legszentebb Háromság élete, öröme és boldogsága.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Janka Ferenc atya elmélkedése Igazság LelkePünkösdvasárnap

    Napi Ima4 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    20
    Janka Ferenc atya elmélkedése Igazság Lelke Pünkösdvasárnap

    Pünkösd ünnepének evangéliumában Jézus megígéri tanítványainak, hogy elküldi nekik az Igazság Lelkét, aki az Atyától származik. De „mi az igazság?” kérdezi már Pilátus is Krisztustól (Jn 18,38). Így bennünk is okkal merül fel a kérdés, hogy mire gondoljunk, amikor az igazságról, az Igazság Lelkéről hallunk.

    Az igazságosság Platón embertanában a vágyódó, az indulatos és az értelmes lélek közötti harmónia. Egy kétlovas fogattal és a kocsihajtóval szemlélteti a nagy filozófus ezt az elgondolását. Egy fekete, makrancos természetű és öntörvényű ló, ami hajlamos mindig az elemi szükségletei után futni. A másik egy fehér, nemes fajtából való paripa, ami engedelmes és könnyebben irányítható. Végül a kocsihajtó, az értelem, aminek a feladata az, hogy a két lovat együtt tartva a jó cél felé irányítsa őket. A fekete lóval szemléltetett vágyódó lélekrész erénye a mértékletesség. A fehér lóval illusztrált indulat a bátorságban teljesedhet ki. A kocsihajtó szerepével jellemzett értelem tökéletessége pedig az okosság. Ha minden képesség megfelelően működik, akkor valósul meg az igazságosság, ami mindenkinek megadja azt, ami neki jár. Platón államelmélete a dolgozók, az őrök és a filozófusok osztályai között is hasonló rendet képzel el. Az európai bölcselet óriásának elgondolása közel két és fél évezrede inspirál bennünket. A mértékletesség (temperantia), a lelki erősség (fortitudo), az okosság (prudentia) és az igazságosság (iustitia) nemcsak a különböző korok allegorikus ábrázolásainak lettek ihletői, hanem az erkölcstan máig érvényes megfontolásainak is az alapját képezik. Nem véletlenül nevezzük ezt a négyest a sarkalatos erényeknek, „virtutes cardinales”-nek, amiben a „cardinales” szó nem az anyaszentegyház bíborosaira vonatkozik, hanem a cardo-ra az ajtó sarkára, amin megfordul, vagyis áll vagy bukik az erényes élet.

    Az Igazság Lelke ilyen értelemben lehetne tehát az antik bölcseletre építő humanista vagy keresztény antropológia és erkölcstan mértékletességet, bátorságot és okosságot is magában foglaló emberi igazságossága is. Egybecseng velük, de sokkal több is ezeknél.

    Az igaz ember az Ószövetségben ugyanis nem pusztán saját eszessége révén erényes, hanem olyan ember, aki az Isten törvénye szerint él. A tíz parancsolat, Isten tíz szava, olyan életszabály, ami a teljes élet perspektíváját tárja fel. A tiltó parancsok arról szólnak, hogy ne árts. Ne tégy rosszat a másiknak és ezáltal magadnak se. Ne ölj, ne törj házasságot, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, ne kívánd a másét! A tiltásokon elgondolkozva megértjük, hogy a bennük szereplő „nem”-ek mindig egy nagyobb „igen” védelmében és szolgálatában állnak. Igen, az életre. Igen, a személyes szeretetben kibontakozó boldog házasságra. Igen, a tisztességes munkával megszerzett tulajdon védelmére és igen, az emberi kapcsolatokban megvalósuló, aljasságoktól, irigységtől és rágalmaktól mentes, a személy méltóságát és a közösség javát méltányosan érvényesítő közéletre.

    Isten „parancsainak”, „szavainak” a logikáját folytatva egyébként már az Ószövetségben is kezdenek kirajzolódni a minimalista tiltásokon túli, pozitív távlatok, amelyek majd Jézusban teljesednek ki. Ne tégy rosszat, ne gondolj rosszat, gondolj jót és tegyél jót! Jézus nem véletlenül mondja tanítványainak: ha csak azokat szeretitek, akiket titeket szeretnek, miféle jutalmat érdemeltek? A pogányok is szeretik azokat, akik őket szeretik. Ti szeressétek ellenségeiteket és tegyetek jót gyűlölőitekkel! Így parazsat raktok a fejükre és hasonlatosak lesztek mennyei Atyátokhoz, aki felkelti napját az igazakra és a bűnösökre.

    A felvilágosodás óta szellemtörténetünkben a filozófia és a Szentírás üzenetének igazsága mellett azonban a tudomány igazsága követel magának egyre nagyobb, sőt szinte kizárólagos szerepet. Amilyen örömmel tapasztaljuk azonban azt, hogy a tudományos eredményeken alapuló vívmányok exponenciális fejlődésükkel életünket szebbé, egészségesebbé és kényelmesebbé teszik, éppoly aggodalommal és szorongással látjuk, hogy fejlődésük árnyékában a kockázatok, a nem várt, sőt, a létünket és bolygónkat veszélyeztető mellékhatások is hatványozott mértékben gyarapodnak.

    Amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra.” (Jn 16,13)

    Aquinói Szent Tamás írta, hogy „az igazság, bárki mondja is, a Szentlélektől van”. Kérjük ezért most, Pünkösd ünnepén, az Igazság Lelkét, hogy vezessen bennünket a teljes igazság felé.

    Jöjj, Szentlélek Isten, tudományos Igazság Lelke! Vezesd tudósainkat és közéleti vezetőinket az egész ember és minden ember javát szem előtt tartó felismerésekre és ezeknek a közjót szolgáló megvalósítására.

    Jöjj el, Szent Bölcsesség, filozófiai Igazság Lelke! A mértékletesség, a lelki erősség, az okosság és az igazságosság erényein keresztül lelkesíts bennünket is az erkölcsös és szent életre.

    Jöjj, Szentlélek Úristen, hit Igazságának Lelke! Formáld bennünk a krisztusi lelkületet és kísérj mindnyájunkat az Atyaisten szándéka szerint kibontakozó teljes életre. Titkos ajándékaiddal áldd meg személyes szeretetünket és segíts bennünket, hogy egy igazságosabb és testvériesebb világ megvalósulását szolgálhassuk.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Janka Ferenc atya elmélkedése Jézus tanúiMennybemenetel ünnepére

    Napi Ima16 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    13
    Janka Ferenc atya elmélkedése Jézus tanúi Mennybemenetel ünnepére

    Jézus mennybemenetelének rövid leírása Márk evangélista beszámolója szerint a gyors búcsúzás és a sikeres befejezés érzését kelti bennünk. Kicsit hasonlóan a népmesék befejező fordulatához, ahol a főhős a küzdelmek után elnyeri méltó jutalmát és boldogan él amíg meg nem hal.

    A hirtelen átalakulás azonban már a mai evangéliumi rész közvetlen előzménye fényében is váratlan és meglepő. Jézus a tizenegynek megjelenve „szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik feltámadása után látták (Mk 16,14). Ezek után elképesztően gyors a fordulat és szinte érthetetlenül mély az a bizalom, amivel Jézus a tanítványokra bízza az evangélium hirdetését, felvétetik a mennybe, és az Isten jobbjára ül. A tanítványok pedig elmennek és hirdetik az evangéliumot.

    Olyan jó, hogy az Újszövetség tágasabb összefüggése mélyebben kibontja ezt a végletekig tömörített beszámolót és bepillantást enged abba folyamatba, amelynek Jézus mennybemenetele nem végállomása, hanem szerves része.

    Aranyszájú Szent János Liturgiájának igei és áldozati részét, pontosabban a hitjelöltek és a hívők liturgiáját megelőző, nem nyilvános része a proszkomídia, az eukarisztikus adományok, a kenyér és a bor előkészítése. Ennek a Bárány áldozatát a betlehemi születéstől a kereszten át a megdicsőülésig megjelenítő bensőséges szertartásnak az összefoglaló papi imája tárja fel azt a tágasságot, amivel az apostoli egyház az Úr mennybemenetele után szembesült:

    A sírban testileg, az alvilágban lélekkel, mint Isten, a paradicsomban a gonosztevővel, a királyi székben az Atyával és a Szentlélekkel voltál, mindeneket betöltve, mint körülhatárolhatatlan”.

    Ugyanazzal a teljességgel találkozunk itt, amit a Szentleckében Szent Pál Efezusiakhoz írott levele kimeríthetetlen filozófiai mélységgel sejtet meg:

     „Egy az Isten, és mindnyájunk Atyja, aki minden fölött áll, mindent áthat és mindenben benne van” (Ef 4,6).

    Szent Lukács az Apostolok cselekedeteinek kezdetén a negyvenedik napra helyezett mennybemenetellel érzékelteti azt a lassabb érlelődési folyamatot, amire a tanítványoknak szüksége volt ahhoz, hogy a teljes bezárkózásból és összeomlásból a hit nyitottságára és szilárdságára jussanak. János evangéliumában Jézus már előre megígéri a Szentlelket, a „Paraklétoszt” aminek eredeti jelentése Pártfogó, Segítő és ezért Vigasztaló. Ez a másik Pártfogó ennek az átalakulásnak az isteni szeretet felőli oldalát deríti fel. A pünkösdi, ötvenedik nap eseményei pedig azt az isteni energiát és erőt mutatják be, ami nélkül ez a mélységes átalakulás nem történhetett volna meg.

    Életünk kisebb-nagyobb búcsúzásai sohasem mentesek az elválás szomorúságától. János evangélista Jézus lábmosás utáni hosszú búcsúbeszédében nyíltan beszél is erről az érzésről, de egyben egy csodálatos tapasztalatra utalva világítja meg ennek a végső távlatát.

    Ti szomorkodtok, de a szomorúságotok örömre, fordul. Az asszony is, amikor szül, szomorkodik, mert eljött az órája; amikor azonban megszülte a gyermeket, már nem emlékszik a szorongatásra az öröm miatt, hogy ember született a világra”. (Jn 16,20-23)   

    Jézus mennybemenetele kapcsán az apostolokat joggal tölthette volna el újra az elhagyatottság szomorúsága. Lukács evangélista mégis örömről számol be, ami abban teljesedett ki, hogy a közösség egy szívvel-lélekkel kitartott az imádságban, várta, hogy a Szentlélek ereje töltse el őket majd pedig az a remény, hogy Jézus úgy jön majd el, ahogy elmenni látták.

    Jézus második eljövetelének az utolsó ítélettel összekapcsolt várása nyitja meg a végső időknek azt a távlatát, amibe a mennybemenetel és a pünkösd is beleilleszkedik. Az üdvösség és a kárhozat témája egyébként Márk evangélista tömör beszámolójában is felvillan. Aki hisz és megkeresztelkedik üdvözül, aki nem hisz elkárhozik.

    A végső időkkel kapcsolatban hajlamosak vagyunk a mikor lesz, milyen lesz kérdéseket előtérbe helyezni. Vagy ezekbe belefáradva belefeledkezni a hétköznapok teendőibe. Pedig a végidőkről szóló tanítás, az eszkatológia feladata elsősorban nem az, hogy emberi kíváncsiságunkat kielégítve a halál utáni élet részleteit feltárja nekünk. Inkább az, hogy segítsen helyes döntést hozni a jelen élet viszontagságaiban és szüntelenül emlékeztessen bennünket küldetésünkre. Arra, hogy a mindenek felett álló, mindeneket átható és mindenben jelen lévő Isten a megdicsőült de mégis titokzatosan velünk maradó Krisztusban bennünket is arra hív, hogy szentségben és igazságban irgalmas szeretetének tanúi legyünk egészen a föld végső határáig.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Janka Ferenc atya elmélkedése AmintHúsvét 6. vasárnapja

    Napi Ima10 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    06
    Janka Ferenc atya elmélkedése Amint Húsvét 6. vasárnapja

    „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket”.

    Az Atya szeretetében gyökerező jézusi vallomás és élet különösen is fontos ma, apahiányos korunkban, amikor sokféle módon tapasztaljuk, hogy válságban a család és különösen az apai szerep.

    Freud - akinek nagyhatású nézetei az apakép válságának egyszerre tünetei és tovább mélyítői- az apa alakját valláskritikai kontextusba helyezik. Szerinte a vallásosság a gyermek apához fűződő ambivalens viszonyának kivetülése, hamis tudat, illúzió. Az apa egyszerre elnyomó, felettes én, rivális és irigyelt példakép. A vallásos hit neurotikus tünet, mely beteg, infantilis állapotra utal. A pszichológia tudományos feladata ennek hamis tudatnak a leleplezése, a neurózist okozó elfojtott indulatok feltárása az ember felszabadítása.

    Dosztojevszkij utolsó nagy regénye a Karamazov testvérek egészen más úton jár. Míg Freud önkényes hipotézist állít fel, amiből szaftos elméletet gyártva saját ateizmusát tudományos köntösbe öltöztetve igyekszik másokkal is elhitetni, addig Dosztojevszkij egy konkrét apagyilkosság történetével provokál minket. Egy fukar, kaján és kéjsóvár apának, meg három törvényes és egy törvénytelen fiának szerteágazó szenvedéstörténetével. A méltatlan és aljas apával szemben mindegyik fiúnak meg kell védenie magát és a maguk módján ezt meg is teszik. A duhaj és érzelmes Dmitrij, aki szerelemféltésből legszívesebben megölné az apját, de mégsem teszi. A szánakozóan agnosztikus, de egyszersmind radikálisan rebellis Ivan, akinek ördögi kisértéstől terhelt elméje végül is elborul. A semmibe vett fattyú, Szmergyakov, aki a „ha Isten nincs akkor mindent szabad” iváni elvét bosszúálló gátlástalansággal kivitelezi, apagyilkos majd öngyilkos lesz. Végül Aljosa, a szelíd lázadó, aki az emberi kapcsolatok ellentmondásait és bűneit fájdalmas elevenséggel érzékeli, mégis megbocsátó és együttérző szeretettel képes és kész mindezt szemlélni és alakítani.

    Dosztojevszkij nem pszichológiai elméletet gyárt, amit utólag akar a világra erőltetni, hanem hallatlan intenzitással fókuszálja figyelmünket a valóságra, és bennünket hív vagy kényszerít arra, hogy az események mozgatórugóit és lehetséges értelmüket kibetűzzük.

    Ebben a fájdalmasan sötét kontextusban vigasztaló fénnyel ragyog Jézus kijelentése:

    Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket.”

    Manapság sok olyan emberrel találkozhatunk, akik a Karamazov testvérekhez hasonlóan szenvednek az apai vagy az anyai jelenlét hiányától, töredékességétől, mérgező szeretetlenségétől. Egyre nyilvánvalóbb, hogy Isten száműzése a világból nem az ember felszabadulásához vezetett, hanem az emberi felelőtlenség növekedéséhez, a másoknak és magunknak okozott szenvedések sokasodásához. Freud téves hipotézisét szívszorító evidenciával cáfolják József Attila költészetének fekete gyöngyszemei is. Ezek szerint Isten nem az emberi boldogság akadálya, hanem a boldogtalan ember utolsó reménysége szenvedésének elviselhetőségére.

    „Nem emel föl már senki sem,
    belenehezültem a sárba.
    Fogadj fiadnak, Istenem,
    hogy ne legyek kegyetlen árva.
     
    Tudod, szivem mily kisgyerek -
    ne viszonozd a tagadásom;
    ne vakítsd meg a lelkemet,
    néha engedd, hogy mennybe lásson.”

    (Nem emel föl)

    Jálics Ferenc a Szemlélődő lelkigyakorlat című könyvében az istenkép és a szülőkép szoros kapcsolatáról ír.  Ahhoz, hogy mennyei Atyánkhoz imádkozzunk, és égi édesanyánkhoz fohászkodjunk, meg kell tisztítani és meg kell haladni a szüleinkhez fűződő emberi, olykor túlságosan is emberi kapcsolatunkat. Meg kell bocsátani nekik, hogy nem voltak tökéletesek. Mert ezáltal vesszük észre azt, hogy mi is Isten és ember előtti bocsánatkérésre szorulunk. Így oszlik a „szívünk legmélyebb üregeiben cseleit szővő fondor magány”. Isten szeretetét utánozva így tanulunk meg magunknak is megbocsátani és leszünk képesek megengedni, hogy irgalma gyógyítsa sebeinket, jósága pedig kiegészítse hiányosságainkat.

    Mert alapvetően mindig két lehetőségünk van. A bosszúállás vagy a megbocsátás. A visszavágást öntudatlanul vagy tudatosan ez vezérli: amint engem bántottak, úgy bántok én is másokat és ártok magamnak is. Az Istenbe szeretetébe kapaszkodó könyörület ellenben így fohászkodik: „bocsásd meg a mi vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”.

    Jézus szavai ennek az „amint – úgy” mintakövető emberi magatartásnak az isteni eredetét, értelmét és célját nyilatkoztatják ki.

    Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket.”

    Vallomása örök gyengédséggel emlékeztet bennünket arra, hogy nem a bűné az első és nem feltétlenül a bosszúé az utolsó szó. Hiszen a Fiú létének forrása és óceánja az Atya túláradó szeretete a Szentlélekben. Szeretetének mintája az abszolút kezdet és a minden kérdés megválaszolását és minden könny letörlését ígérő végső realitás. Ebbe úgy kapcsolódhatunk be, ha teljes szívünkből teljes lelkünkből, teljes elménkből és minden erőnkből úgy szeretjük Őt, amint Ő szeret bennünket.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Janka Ferenc atya elmélkedése Maradjatok bennemHúsvét 5. vasárnapja

    Napi Ima15 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    29
    Janka Ferenc atya elmélkedése Maradjatok bennem Húsvét 5. vasárnapja

    A ’risus paschalis’ a ’húsvéti nevetés’ hagyománya elsősorban német nyelvterületen volt több évszázados szokás. Manapság egyre többfelé fedezik fel újra, könyvek foglalkoznak vele. Forrása Krisztus feltámadásának kitörő öröme, aminek fényében még a félelmetes halálnak is az arcába nevethetünk. Eleven cáfolata annak a komor tévedésnek, mely szerint a nevetés az ördögtől való, és egybecseng azzal a nézettel, miszerint Jézusnak is kiváló humorérzéke volt.

    A szőlőtőről és a szőlővesszőkről szóló jézusi példa persze önmagában egyáltalán nem vicces. Inkább a mi felfogásunk az, amivel olyan nehezen fogjuk fel az evangélium tanításának lényegét. A húsvéti nevetésben persze sohasem Jézuson nevetünk, hanem saját magunkon, hogy az önirónia derűje megnyissa az értelmünket és a szívünket Krisztus felszabadító, jó hírének örömére.

    Általános tapasztalatunk, hogy milyen nehezen tudunk énességünkből, önközpontúságunkból kilépni. Jézus a szőlőtőről és a szőlővesszőkről beszélve azt kéri, hogy „maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok”. A szavakat érteni véljük, de többnyire nem eléggé világos számunkra a mondatban feltáruló kapcsolat sorrendje és aszimmetriája. A gyakorlatban mi inkább így gondoljuk: „maradj velünk Uram, és mi veled maradunk”. Jézus ígéretének és a mi elgondolásunknak a lényege azonban egyáltalán nem ugyanaz. A különbség érzékeltetésére legyen szabad most a húsvéti nevetés hagyományába illeszkedő humoros epizódot segítségül hívni, ami Churchillről és feleségéről, Clementine-ről szól.

    „Egyik este Churchill és felesége elhatározták, hogy sétálnak egyet Londonban. Ahogy az utcán haladtak, egyszer egy utcaseprő lépett oda hozzájuk, de nem a miniszterelnököt szólította meg, hanem a feleségét. Clementine és az utcaseprő pár percig jókedvűen beszélgettek. Távozóban Churchill kíváncsian érdeklődött, hogy miről esett szó kettejük között. A nő azt felelte, hogy ebbe a férfiba volt szerelmes fiatal lány korában. Erre Churchill:

    – Látod, drágám! Milyen jól tetted, hogy nem hozzá mentél feleségül, hiszen most egy utcaseprő lenne a férjed.

    Clementine szigorúan Churchillre nézett, majd így válaszolt.

    – Nem, édesem. Ha hozzá mentem volna feleségül, akkor belőle lett volna miniszterelnök!”[1]

    A fordulatos történet önértékelési és ismeretelméleti görbe tükröt állít elénk egy olyan személyiséggel kapcsolatban, akit történelmi figurának tartunk, és akivel kapcsolatban saját sztereotípiáink is lelepleződhetnek. Megszoktuk ugyanis, hogy sorsunkat magunk alakítjuk, életünk főszerepét mi játsszuk, míg a többieknek csak mellékszerepek jutnak.

    Anselm Grün az életközép válságról írt könyvében hasonló fordulat szükségességéről beszél. „Az emberélet útjának felén[2]” az addig bevált megoldások kiüresednek, minden megfakul és elkopik. Sokan azt gondolják, hogy a megoldás a menekülés. Kilépés a házasságból, egy új partner révén egy teljesen új élet kezdete. Előfordul, hogy ilyenkor valaki a papi vagy a szerzetesi hivatását adja fel. Mások belsőleg üresen, gépiesen folytatják életvitelüket. Ismét mások kétségbeesve keresik a legújabb és legdivatosabb kikapcsolódási lehetőségeket, mentális és spirituális áramlatokat és módszereket, ezektől remélve új életcélt vagy legalább az üresség elviselhetőbbé tételét.

    Pedig a megoldás nem a menekülés, sem az üres tekintetű és kemény szívű hivatalnoki ügyvitel vagy a kétségbeesett újdonságvadászat. Aki belátja, hogy kudarcot vallott, hogy egyedül nem megy, az megnyílhat az Isten irgalma felé. Aki megadja magát Istennek, az mindent felülíró nyilvánvalósággal élheti át, hogy nem ő az élete főszereplője, akinek Isten kisebb nagyobb kegyelmekkel úgyszólván „besegít”. Hanem az Isten kezében van az életem, és ha belé kapaszkodom, csak akkor sikerülhet. Ha Isten az én erősségem és oltalmam, ha ő az én váram és menedékem, akkor nem veszek el, bármi is történjen. Ez a radikális fordulat a hit fordulata, a második megtérés, az új élet kezdete.

    „Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok. Miként a szőlővessző nem hozhat gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem.”

    Amikor az emmauszi tanítványok megkérik Jézust, hogy maradjon velük, mert már esteledik és hanyatlik a nap, akkor talán a legemberibb kérést intézik a Mesterhez. Amikor pedig Jézus azt kéri tanítványaitól, hogy maradjanak benne, akkor a legistenibb kérést intézi hozzájuk és hozzánk. A legfontosabb az, hogy akár sírva, akár nevetve, de felismerjük a magunk énességét és törékenységét, de egyszersmind Krisztusnak, az igazi, isteni szőlőtőnek a semmi és senki máshoz sem hasonlítható elevenségét és életerejét. Hogy benne maradva és megtisztulva bőséges termést hozhassunk az örök életre.

     

     

     

    [1] https://www.tudasfaja.com/a-legendas-beszelgetes-ami-churchill-felesege-es-egy-utcasepro-kozott-zajlott/ 2020.10.14.

    [2] Anselm Grün: Az emberélet útjának felén

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."