Janka Ferenc atya elmélkedése

A két fiúról szóló példabeszéd kapcsolatokkal szembesít bennünket. Nem csak az apa és fiai viszonyával, hanem a gondolatok és a szavak, a beszéd és a tettek kapcsolatával. Olyan relációkkal amelyek nem eleve meghatározottak, hanem szabadok és elevenek. A gondolatok és szavak, a beszéd és a cselekedetek lehetséges kapcsolatainak világa ezért fontos és izgalmas.

 Az evangélium két szélső érték közé helyezve vázolja fel ezt a viszonyrendszert. A pozitív pólus a szavak és az életvitel teljes igazsága. A negatív véglet a tévedés és a hazugság ártalmas, sőt gyilkos gonoszsága. A két fiúról szóló beszéd közvetlen szövegösszefüggése ennek az értékskálának néhány lényeges elemét villantja fel.

Előzményként a főpapok és a nép vénei a Jeruzsálembe bevonuló Jézus hatalmának illetékességére kérdeznek rá. Jézus, a provokatív kérdést János keresztségének eredetére vonatkozó feladvánnyal viszonozza. János személye ugyanis a szavak és az életmód egybevágó igazságát képviseli. A megkérdezettek ezzel szemben megértették, hogy a Mester átlátja helyzetük ellentmondásosságát. Ha elismernék, hogy János keresztsége a mennyből eredt, akkor hinni kellett volna neki. Ha azt felelnék hogy az emberektől való volt, akkor meg a Jánost prófétának tartó nép haragjától kellene félniük. Egy taktikai hazugságba menekülve ezért azt válaszolják, hogy „nem tudjuk”. Álságosságukat indirekt módon leleplezve Jézus sem mondja meg nekik, hogy honnan van a hatalma.

A két fiúról szóló – hallatlanul egyszerűnek és világosnak tűnő – példabeszéd mégis emberségünk talán legbonyolultabb és legtitokzatosabb valóságára tapint rá: akaratunk szabadságára. Szabad akaratunkra, amely lényegileg különböztet meg bennünket az állatok ösztöneitől. Szabadságunkra, ami nem jelent mindenféle kötöttségtől való mentességet, de lehetővé teszi a szabad állásfoglalást. Akaratunk szabadságára, amely szabadság valamitől és szabadság valamire. Szabad akaratunkra, amely a bűn általi megsebzettségünk miatt, elhomályosult értelmünkkel együtt, rosszra hajló akarattá vált. Ezért nem magától értetődő Keresztelő János igaz útjának követése. Ezért lehetséges a két fiú történetét követő példázatban a szőlőművesek gyilkos gonoszsága. De ezért előzhetik meg a mennyek országában a János hatására megtért vámosok és utcanők azokat a képmutatókat, akik hazudott tudatlansággal palástolják a megtérés elől elzárkózó akaratukat.

A gondolatok és szavak, a beszéd és a tettek váltójánál elhelyezkedő akarat végső soron az ember és Isten akaratának titkához vezet. A skolasztikus filozófia tanítása szerint az értelem az igazságot, az akarat a jót célozza meg. Aquinói Szent Tamás az értelem szerepére, az igazság megismerésére és megélésére helyezi a hangsúlyt. A „doctor subtilis”-nek vagyis éleselméjű doktornak nevezett, ferences Johannes Duns Scotus az akaratra koncentrál. Elgondolását a következőképpen támasztja alá. Az értelem és az akarat jelentőségének mérlegelésekor azt kell megvizsgálni, hogy melyiknek a tökéletessége magasabb rendű, illetve hogy hibás működésük esetén melyiknek vannak súlyosabb következményei. A skót franciskánus szerint az értelem helytelen működése a tévedés, az akaraté a bűn. Mivel a bűn nagyobb baj, mint a tévedés ezért az akarat fontosabb mint az értelem. A tökéletességek rangsora felől közelítve pedig azt állapítja meg, hogy az értelem helyes működése az igazsághoz vezet, míg az akarat célba érése a szeretet. Márpedig Jézus evangéliuma kétségtelenül a szeretet örömhíre. János apostol szerint is „Szeretet az Isten”.  Pál szeretethimnusza is azt állítja, hogy a hit a remény és a szeretet közül a legkiválóbb a szeretet.

Mégsem lenne célszerű egymás ellen fordítani az értelmet és az akaratot vagy az igazat és a jót. Hiszen kölcsönösen egymásra utaltak. Nem véletlenül mondja a latin bölcsesség: „ignoti nulla cupido”! Vagyis „az ismeretlenre vágyni sem tudunk”. Inkább XVI. Benedek pápának van igaza, aki a két képesség kölcsönös egymásra utaltságát hangsúlyozta. Saint-Thierry Vilmos mély intuíciójából indul ki, mely szerint „amor ipse intellectus est” – vagyis „a szeretet maga is ismeret”. Ezért csak azt tudom igazán megismerni, akit szeretek. És azt tudom valóban szeretni, akit ismerek. 

A képességeinket súlyosan megsebző bűn hatása azonban nem csak az, hogy kevésbé világosan értünk és gyengébb az akaratunk. Hanem az is, hogy az igazat gyakran összetévesztjük a tévessel vagy hazuggal, a jót és a szeretetre méltót pedig a gonosszal és az utálatossal. Ezért akaratunknak biztos és vonzó iránytűre van szüksége. Az Úr imájában a „legyen meg a te akaratod” fohászt, sokszor az elkerülhetetlen szenvedéseket elfogadni kész bizalom imájaként éljük meg. Pedig ez – eredendően és végső soron – az Isten minden ember üdvösségét akaró szeretetére való örömteli ráhagyatkozás kérése. Az apja akaratának mégis engedelmeskedő fiú képe a Szentlélek kenetét hordozó egyszülött Fiú felé irányítja a figyelmünket, aki öröktől fogva tudta, hogy Atyja szeretett szőlőskertje az emberiség. A rábízott munka vágyott gyümölcse pedig Isten szétszóródott népének üdvössége. Atyjának szeretetből engedelmeskedve azért áldozta életét, hogy szent akaratával együttműködve mi is termést hozhassunk az örök életre.

Ne feledjük azt sem, hogy nem csak a felnőttek dolgoznak. A különböző korosztályú gyermekek és fiatalok munkája a tanulás. Az iskola pedig nem csak ismeretszerzésre való, hanem annak a tevékenységnek, hivatásnak a felfedezésére is, amivel önmaguk és közösségük javára lehetnek.  

A munkával kapcsolatos megfontolások azért is nagyon fontosak, mert az erre vonatkozó hétköznapi tapasztalatainkat nagyon különböző, sőt sokszor egymásnak ellentmondó érzések kísérik. A munkát megélhetjük a személyiséget kiteljesítő, alkotó tevékenységként, de érezhetjük lelketlen robotnak is. Anthony de Mello példázata a kőbányában dolgozó három emberről jól szemlélteti azt, hogy ugyanazt a tevékenységet végző emberek, egészen másként viszonyulhatnak a munkájukhoz.

Három ember dolgozik a kőfejtőben. Az első egy kényszermunkára ítélt rab. Ő ezt gondolja magában: „Töröm ezt az átkozott követ, amíg le nem töltöm a büntetésem”. A másik egy munkás, aki így vélekedik: „Fejtem a követ, hogy a munkabéremből eltartsam a családomat”. A harmadik egy szobrász, aki így vall: „én azért faragom a követ, mert építem a katedrálist”.

Az Ószövetségben is találkozunk a munkával kapcsolatos ambivalens megállapításokkal. A Teremtés könyvében ezt olvassuk: „Mivel ettél a fáról, jóllehet megtiltottam, hogy egyél róla, a föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat életed minden napján. Tövist és bogáncsot terem számodra. A mező füvét kell enned. Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből vétettél” (Ter 3,17-19).

Ha csak ezt, a bűnbeesés utáni szövegrészletet vennénk figyelembe, könnyen juthatnánk arra a következtetésre, hogy maga a munka az Isten büntetése. A 128. Zsoltár ellenben így tanít: „Boldog mindenki, aki az Urat féli, és az ő útjain jár. Kezed munkája után élsz, boldog vagy, és jól megy sorod” (Zsolt 128,1-2). A Példabeszédek könyve pedig hosszasan dicséri a családjáért nagy szeretettel, okosan és szorgalmasan fáradozó nőt, feleséget és édesanyát. „Derék asszonyt ki talál? Értéke a gyöngyét messze meghaladja. Férje egész szívével ráhagyatkozik. Az erő érzete veszi körül, vidáman néz a jövendő elé. Ha kinyitja a száját, bölcsen beszél, jóságos tanítás árad a nyelvéről. Szemmel tartja háza népének munkáját, a tétlen lustaság nem kenyere. Csalfa dolog a báj, a szépség mulandó, de az okos asszonynak kijár a dicséret. Magasztaljátok keze munkájáért, a városkapuknál dicsérjék tetteit!” (Péld 31,10-11; 26-27; 30-31).

Az egymással feszültségben álló részleteket úgy összegezhetjük, hogy nem önmagában a munka az ember bűnéből eredő büntetés, hanem a fáradozás hiábavalósága és eredménytelensége. A féri és a nő jól végzett munkájának gyümölcse viszont Isten áldása, az egyén, a család és az egész közösség javára és boldogságára.  

A Katolikus Egyház Katekizmusa immár a modern élet összefüggésében elemzi a munkával kapcsolatos egyházi tanítást. A krisztusi kinyilatkoztatás ugyanis elvezet minket a társadalmi élet törvényeinek mélyebb megértésére. Az Egyház szociális tanítása a 19. században fejlődött ki, amikor az evangélium találkozott a modern ipari társadalommal, a fogyasztási javak termelésére létrehozott új struktúrákkal, a társadalom, az állam és hatalom új fogalmával, új munka- és tulajdonformákkal.

Az egyház szociális tanítása szerint minden olyan rendszer, amely a társadalmi kapcsolatokat kizárólag a gazdasági tényezők, és a profit összefüggésében határozza meg, ellentétes az emberi személy és tevékenység természetével. A rendetlen pénzvágy ugyanis szolgává aljasítja az embert, és hozzájárul az ateizmus terjedéséhez. "Nem szolgálhattok az Istennek és a Mammonnak" (Mt 6,24). Az apostoli kor tapasztalata szerint a munka kötelesség is: "Aki nem akar dolgozni, ne is egyék" (2Tesz 3,10). Ugyanakkor azt sem szabad elfeledni, hogy a munka van az emberért és nem az ember a munkáért.

Fontos elv, hogy igazságtalan megkülönböztetések nélkül, mindenki számára biztosítani kell a munkához és hivatásszerű foglalkozáshoz való hozzáférés lehetőségét: férfiaknak és nőknek, egészségeseknek és csökkent munkaképességűeknek. Az igazságos bér a munka törvényes gyümölcse. Megtagadása vagy késleltetése súlyos igazságtalanságot jelenthet. Végül a munkanélküliség azon túl, hogy szinte mindig sérti annak méltóságát, aki állását elvesztette, az érintett családja számára is számos veszélyt eredményez. (Vö.: KEK 2419-2435).

Noha az evangéliumi történet közel kétezer éves, mégsem csak érvényes tanítást ad, hanem meglepetést is tartogat számunkra. A munkavállalás, a munkanélküliség, a tisztességgel végzett munka és a méltányos béren túl az evangéliumi meglepetés az, hogy Isten nem csak azoknak adja meg az ígért munkabért, akik kezdettől fogva biztosak lehetettek erőfeszítésük értelmében, hanem mindenkinek.  Az Úr szőlőjében való fáradozás „munkabére” ugyanis nem valami, hanem a vele való szeretetközösség végtelen boldogsága.

Mielőtt azonban Jézus örömhírének sajátos távlatairól szólnánk, érdemes a realista perspektíva alapelemeit felidézni. Ez az ábrázolásmód a térbeliség érzetét kelti síkfelületen. A szemlélőhöz közelebbi elemek nagyobbnak, a távolabbiak kisebbnek látszanak, a mélységbe vezető vonalak pedig egymáshoz közelednek és látszólag egy távoli pontban, az ún. enyészpontban futnak össze.

A keresztény reneszánsz a perspektívát persze nem csak a realitás illúziójának megteremtésére használja, hanem teológiai mondanivalót is közvetít. Így Leonardo da Vinci híres „Utolsó vacsora” freskóján a gondos precizitással megkomponált kép minden perspektíva vonala a geometriai középpontba, Jézus arcára vetül. Leonardo Krisztus-arca Isten szeretetének gyújtópontja. A megtestesült Fiúban a láthatatlan Atyaisten láthatóvá, az életadó Lélek pedig szemlélhetővé lett.

Raffaello is üzen a perspektívával. Két, talán legzseniálisabb freskója a vatikáni palotában, az egymással szemben megfestett „Athéni iskola” és az „Oltáriszentség disputája”. A fontos üzenetet hordozó perspektíva révén a két nagyszabású falkép titkos párbeszédet folytat egymással. A világi tudományokat ábrázoló bölcselet kompozíciója közepén az idealista Platón és a realista Arisztotelész alakja között fut össze a perspektivikus enyészpont, amit sem Platón ég felé emelt keze, sem Arisztotelész földre mutató ujjai nem tudnak megragadni. A szemben lévő freskón éppen ebben a metszéspontban látjuk a monstranciába helyezett oltáriszentséget. Ami nem sikerül a világi tudományoknak és a filozófiának, azt a Szentháromság és a megtestesülés titkába beavató oltáriszentség tárja elénk. A végtelen és a véges, a mennyei és a földi, az örökkévaló és az időbeli metszéspontján szemlélhetjük keresztény hitünk centrumát, a feltámadt Krisztus eukarisztikus jelenlétének misztériumát.

Egy további érdekesség Raffaello utolsó nagy alkotásának, az Urunk színeváltozásának perspektivikus teológiája. Mózes és Illés között látjuk a kitárt karú Jézust, akinek a lába hátrébb van, mint a két mellette megjelenő alaké. A realista ábrázolás törvénye szerint ezért Jézusnak kisebbnek is kellene lennie Mózesnél és Illésnél... Mégis nagyobb náluk! Raffaello nem téved, hanem tanít. Kilépteti Krisztust a földi térből és a látomás részesévé tesz bennünket. Egy új világ előképét villantja fel, ami szétfeszíti hétköznapi tapasztalásunk kereteit.  Egy olyan térbe enged bepillantást, ahol jó lenni, mert azzal lehetünk „Aki Van”, a ki velünk van és velünk marad a világ végezetéig.

Leonardo és Raffaello a festészet eszközeivel sejtetnek meg valamit abból, amit Jézus a példabeszédei távlatai révén tár elénk. Jézus nem festői bravúrral láttat, hanem a megrendült szív perspektívájába avat be. „Megesett rajta a szíve” – olvassuk az irgalmas szamaritánus, a tékozló fiú atyja és a nagyvonalú király történetében is.

Az együttérző szamaritánus parabolájában Krisztus az önigazoló írástudó „de ki az én felebarátom” énközpontú kérdésének perspektíváját, a „ki lett a felebarátja annak, aki bajba jutott” fókuszára cseréli. A segítségre szoruló ember felől láttatott történetet pedig nemcsak a helyes elméleti válasz megadásában segít, hanem a helyes cselekvés elvét is felejthetetlenné teszi.

A szeretettel dobbanó szív perspektívájából lát és láttat a tékozló fiú, az irgalmas atya és a látszólag otthon maradt idősebb testvér példázata is. A mindkét fiát teljes szívvel szerető Atya perspektívája változatlan. A tékozló majd hazatérő fiú megtérésének görbéje jól végződő történetként befejezett. Perspektíva-váltásra az idősebb fiúnak lenne szüksége. Az ő alakja képviseli a botránkozó farizeusokat és írástudókat, akik megütköztek azon, hogy Jézus kapcsolatba lép a bűnösökkel. A nyitott történetnek akkor lehet pozitív végkifejlete, ha otthon elidegenedett fiakként felismerjük, hogy csak azok lehetnek a mennyei Atya gyermekei és az ünnepi lakoma részesei, akik hozzá hasonlóan szeretik az igazakat, a bűnösökön pedig könyörülnek.

A számadást tartó király és a türelmet kérő adósok története ismét perspektívák feszültségébe vezet. Az események hátterében az adósság nyomasztó nagyságát felülírja a király felszabadító gesztusa. A puszta haladék sötét terhét pedig a megfizethetetlen tartozás elengedésének fényes öröme tünteti el. A ragyogó kompozíció előterében éppen ezért lesz szinte elviselhetetlenül bántó a jelentéktelen összeget követelő kicsinyesség, és a türelmet kolduló alázattal szembeni szívtelenség.

Az aszimmetrikusan pozitív események terében felháborító az ellentétesen aránytalan negativitás. A történet végén a méltányos büntetés nem írja felül mindenestől a király jóságát. Csak az ennek utánzására képtelen adóst szankcionálja.

Péter megbocsátásra vonatkozó kérdését Jézus Isten végtelen szeretetének perspektívájával szembesíti. Hétszer megbocsátani – emberileg – igazán nagyvonalúnak tűnik. Jézus válasza a hetvenszer hétszer való megbocsátásról – különösen az adósokról szóló példázat fényében – nem puszta költői túlzás. Isten emberszeretetének horizontjába helyez.

Kérjük az isteni irgalmassággal látó és láttató Mestert, tanítson meg bennünket is a megrendült szív perspektívája szerinti látásra, hogy elengedett adósságaink nagysága feletti örömünkben mi is az ő megbocsátó szeretetének munkatársai lehessünk.

A tanítványok „ki a legnagyobb a mennyek országában” kérdésére Jézus egy gyermeket állít közéjük, és gyermeki alázat elsajátításának feladatát adja övéinek. Ugyanakkor a kicsinyeket megbotránkoztató magatartásért – ha lehet – még a halálnál súlyosabb büntetést helyez kilátásba. A Mester nem naiv a világban történő botrányok kapcsán. A botrányok okozóinak azonban inkább ajánlja az öncsonkító megtartóztatást, mint a kárhozatra kerülést. Egy váratlan fordulattal aztán, az elveszett századik juh példázatát mondja el, ami Isten minden emberi mértéket meghaladó gondoskodásával vígasztal bennünket.

Ezután halljuk a vétkező felebaráttal való konfliktus esetét. Itt az döbbent meg bennünket, hogy a konfliktuskezelés kimenetele nem szükségszerűen pozitív. Erre rímel a megkötés és feloldás örök érvényének félelmetes feszültsége is. Ezt a Krisztus nevében ketten vagy hárman egyetértők kérésének meghallgatása és az Úr közöttük való jelenlétének ígérete oldja. A megbocsátás szükségességének hétről hetvenhétre emelt mértékét a nagyvonalú király és a két adós története radikalizálja. Az első szolga hatalmas adóssága megfizetésére haladékot kér és elengedést kap. A neki jelentéktelen összeggel tartozó másik adós, szintén türelmet kér, de adósságelengedés vagy haladék helyett börtönt kap. A példázat végén a szívtelen szolga megbűnhődik, lelkünkbe pedig bevésődik a szívből való megbocsátás örök kötelessége.

Ha ezt a gazdag és hallatlan feszültségeket hordozó tanításfolyamot egyetlen szóval kellene összefoglalni, akkor ez a felelősség lehetne. A felelősség, ami a szabadságból ered és aminek következményei vannak. A szabadság a szeretet feltétele. Szabadságot azért kaptunk Istentől, mert szeretni csak szabadon lehet. Ez sok kockázattal is jár, Isten mégis akarta, engedte, vállalta minden következményét. Ez a kezdeményező isteni szeretet – noha mindig ingyenes, mégsem következmények nélküli. Feleletet vár. A felelet megfelelés valaminek vagy valakinek. A megfelelés helyes vagy helytelen módja lesz aztán a pozitív vagy negatív következmények forrása. Nagy horderejű döntéseknek és cselekedeteknek aztán természetesen a következményei is meghatározóak és sorsdöntőek.  

A vétkező felebarát története is a felelősségre tanít. A görög kéziratok kétféle változatban őrizték meg a tanítást. Az egyik tartalmazza a vétkezik „ellened” betoldást, a másik csak a vétkezik-ről ír. A két szöveg értelme így kettéágazik. A vétkező felebarátért való felelősségről szól az első változat. Az ellenem vétő felebaráttal kapcsolatos magatartásról a második.   

Az olvasmányban idézett Ezekiel próféta (33,7-10) is a vétkező felebarát iránti felelősségről tanít. „Ha meginted az istentelent, hogy hagyjon fel életmódjával és térjen meg, de nem tér le útjáról, meghal ugyan gonoszsága miatt, de te megmented életedet.” A másikért viselt felelősség első visszautasítását először a testvérgyilkos, Káin cinikus hazugságában halljuk: „hát őrzője vagyok én testvéremnek?” (Ter 4,9).

A kinyilatkoztatásban megjelenő felelősség több mint puszta tolerancia. Toleranciára hivatkozva ugyanis könnyen lehet valamilyen erőfölénnyel visszaélve a másik esélytelenségét kihasználni. Szabad verseny vagy az esélyegyenlőség csak hasonló feltételekkel indulók között lehet méltányos. Az úszni nem tudó fuldoklónak sem elég azt kiabálni, hogy ússz nyugodtan. A helyzetbe hozó, felelős segítés minimuma a mentőöv.

Az sem igazi tolerancia, ha valaki tétlenül nézi, hogy valaki ártson magának, másoknak, vagy tűri, hogy tartósan ártsanak a rábízottaknak vagy neki magának. Ide kapcsolódik az ellenünk vétő felebarát témája is. Mindkét változat fájó, közös pontja, hogy a konfliktuskezelés minden bölcsessége, tapintata és szeretete ellenére sem biztos a pozitív végkifejlet.

Amikor valaki vétkezik vagy bűnt követ el, akkor szükségképpen ártalmára van önmagának, az emberi közösségnek és az Istennel való kapcsolatának is. Ezzel a bántó, ártalmas és fájdalmas hatással találkozom a velem szemben vétkező felebarát esetében. A vétség, a bűn, a szeretet rendjét sérti meg. A szeretet rendje az egymás iránti felelősség rendje. Az olvasmányban Szent Pál éppen erről beszél. „Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak kölcsönös szeretettel! Mert a parancsok ebben az egyben foglalhatóak össze: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!« A szeretet nem tesz rosszat felebarátjának, mert a törvény teljessége a szeretet.”

A szeretet a vágyak és az érzelmek, a megértés és a magyarázat, az elmélet és a gyakorlat, a rövid és hosszútávú szempontok, az egyéni és a közösségi távlatok harmóniája. Bűn mindaz, ami ezeket csorbítja, ami miatt vétkes hiány alakul ki.

A személyes, a közösségi és az egyházi konfliktuskezelés tanulási folyamatának a célja az, hogy eljussunk attól, amit én szeretnék, azon át, hogy mit szeretnél te, addig, hogy mit szeretne tőlünk és velünk a jó Isten. Mert ha nem, akkor vétünk a Szeretet rendje ellen és mi magunk válunk pogánnyá és vámossá. Pedig az örömhír magja éppen az embertársaink és önmagunk üdvösségéért való felelősség.

A kibontakozó egyházi közösség életében az apostolok és Péter jelentősége már az Újszövetség lapjain kirajzolódik.  A krisztusi szándékot értelmező apostoli hagyományban alakul ki aztán a péteri szolgálat és a pápai elsőség. A primátus természetének fölismerése és gyakorlása módja a történeti tényezők kontextusában tárul elénk. Ennek végső értelme az egyház egységét megjeleníteni és előmozdítani hivatott apostoli tekintély és szolgálat.

A dogmatörténeti fejlődés során is egyre pontosabban körvonalazódik Krisztus egyházának önértelmezése is. Ezen belül különösen fontos a Szentírás, a szent hagyomány és a tanítóhivatal bensőséges összefüggése. A közelmúltban az Egyház mint intézmény és a hivatali illetve személyes karizma dinamikus feszültsége állt az érdeklődés homlokterében. Ma – Ferenc pápa ösztönzésére – a szinodalitással kapcsolatos kérdések és feladatok kihívásaira figyelünk.

A történelmi meg az egyház- és teológiatörténeti rétegek alól és ezeken keresztül vagy olykor ezek ellenére mégis jól érthetően halljuk most is, mi is, Jézus kérdését: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?”

A válaszok lényegében hasonlóak a Jézus korabeli emberek feleleteihez. Van aki szerint egy vallásalapító, egy bölcs tanító, erkölcsi példakép, esetleg forradalmár vagy híres gyógyító, lelkigondozó. Többnyire egy kiváló embernek látják más nagyok között.

A muzulmánok számára Jézus egy próféta a sok közül, de nem a Próféta. A Krisnások számára az istenségük egyik megtestesülése — de nem a Megtestesülés. Jehova tanúi számára egy tanító, de nem a Tanító. Pacifisták számára egy békeharcos — de nem a Békesség Fejedelme.

Az első Jézusi kérdés után még hangosabban halljuk a másikat. „Hát ti, kinek tartotok engem?” Ez a kérdés már a tanítványok belső körét szólítja meg. Simon Péter válasza az egyház hitvallása: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.”

Talán nem túlzás ezt úgy érteni, hogy aki hiszi és vallja, hogy a Názáreti Jézus az Isten által küldött Messiás és Krisztus, vagyis Szabadító és Fölkent, az a péteri Egyházhoz tartozik, és péteri adományokban részesül. Boldog lesz, mert a mennyei Atya kinyilatkoztatásában részesül, amit nem a test és vér, vagyis nem származási vagy más evilági kapcsolat közvetít. Új nevet kap Jézustól. Az új név új személyes identitás. És ha személynek lenni valóban annyi, mint kapcsolatban lenni, akkor ez az új személyes meghatározottság a Krisztus sziklájára épülő egyházhoz, közösséghez való tartozás önazonossága. Ehhez a krisztusi sziklaalaphoz kapcsolódnak sajátos módon Péter apostol meg a többi apostol és utódaik, az egyház szentjei és a meghívott szentek, akiket a bizánci liturgia így hív az eukarisztiában való részesedésre: „Figyelmezzünk! Szentség a szenteknek!”

A pokol kapui és a mennyország kulcsai között nem szoktunk szoros összefüggést látni. A pokol kapui jelképezhetik az egyéni gonoszság meg az igazságtalan és életellenes társadalmi struktúrák erőit. Ha azonban arra a megrendítő hasonlatra gondolunk, mely szerint a pokol kapui belülről vannak bezárva, akkor felismerjük, hogy a mennyország kulcsaira valamiként mindnyájunknak szüksége van. Mégpedig azért, hogy a szívünk ajtaja előtt szelíden kopogtató Üdvözítő előtt ajtót nyissunk, hogy velünk vacsorázzon, mi pedig vele (Vö.: Jel 3,20).

A kulcsok hatalmas szolgálata, az egyházi oldás és kötés feladata nem az, hogy a bűnök kelepcéjében vergődő testvérre kívülről rákényszerítsen valamit, amit ő nem akar. Vagy hogy helyette elvégezzen valamit, amire ő nem képes. Az egyházi szolgálat Istentől ered és Istenhez vezet. Isten jóságos szeretetéről tesz tanúságot és irgalmas szeretetének szabadító és gyógyító ajándékát közvetíti.

Péternek is tanulnia kellett még ezt az isteni logikát. Nem sokkal nagyszerű hitvallása után Jézus a szenvedéséről kezd beszélni. A tiltakozó Pétert Krisztus a legkeményebben utasítja rendre. „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek.” (Mt 16,23)

Péter lelkesedése és kudarca, háromszori tagadása és könnyei, háromszori szeretet vallása és vértanúsága Jézussal való kapcsolatának mérföldkövei. Életének meghatározó mozzanatai nem egyéni kiválóságáról tanúskodnak, hanem arról, hogy egyre szorosabban Krisztushoz kapcsolódik. Ez a kötődés, ez az egyre bensőségesebb és szorosabb elköteleződés lesz az oldás titka is. Az tud a bűnök kötelékeiből kiszabadulni, és az képes mások szabadulásában is közreműködni, aki a szabadító Istenbe kapaszkodik. Azért lehet szabad, mert csak Istenhez kötődik.

Jézus tanítványaihoz intézett első két kérdése arra vonatkozott, hogy kinek tartják az emberek, illetve ők maguk, az Emberfiát.

A Péternek és általa nekünk is feltett utolsó kérdése már nem ez, hanem az, hogy „Te, szeretsz-e engem?”  Adja Isten, hogy Péter példáját követve és közbenjárását kérve mi is tudjuk majd ezt felelni: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek téged.” (Jn 21,17)

Prohászka Ottokár püspök mély értelmű megállapítása nem csak szent királyunkkal kapcsolatban érvényes. Az életszentség és az emberi nagyság bensőséges kapcsolata minden szent és boldog életében felragyog. Isten szentségének fénye és melege sugárzik a szentek életéből és ez ébreszt bennünk is vágyat az Istennel való kapcsolat keresésére és a szentek életpéldájának követésére.   

A szentség csúcsa és forrása Isten. Izajás próféta látomásában a szeráfok harsány hangon magasztalják Isten mindeneket megrendítő szentségét: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet!” (Iz 6,3). Az egyház liturgiájában a prófétai szózat a Szentháromság dicsőítésévé tágul. A hozzá fűzött „hozsánna a magasságban, áldott aki az Úr nevében jön” már Krisztus történelmi eljövetelét és eukarisztikus érkezését ünnepli. A bizánci hagyomány a liturgia tanító részében is megismétli a „triszágiont”, a háromszor-szent himnuszt. „Szent Isten, szent Erős, szent Halhatatlan, irgalmazz nekünk!” A Szentháromságban egy Isten szentségének három bensőséges mozzanata tárul itt fel.

Szent Isten! Isten szent, mert az Atya a Fiúban önmagát kiüresítette, a Szentlélektől és Szűz Máriától értünk emberré lett, hogy bennünket az isteni természet részesévé tegyen.

Szent Erős! A valóban erős értünk gyengévé lett, fájdalmainkat ő hordozta és sebei szereztek számunkra gyógyulást.

Szent Halhatatlan! Az egyedül romolhatatlan elszenvedte értünk a halált, hogy feltámadása megnyissa nekünk az örök élet ajtaját.  

Az „irgalmazz nekünk!” fohásszal végül azt kérjük, hogy légy jó hozzánk! Hadd érezzük a szeretetedet!

A szentség Isten jellemzője, de minden érték foglalata is. A szentség a lét, az egység, az igazság, a jóság és a szépség teljessége.

A lét és idő misztériumát az ember titka felől fürkésző Heidegger szerint a nyugati bölcselet megfeledkezett a létről. Ez a létfelejtés – a kizárólag a létezők világával foglalkozás – vezetett aztán a nihilizmushoz. Sejtésének kulcsfogalma a „Dasein”, ami egyszerre emberi „ittlét” és „jelenlét”. Az ember nem a térben és az időben „van”. Hanem ittlétnek és jelenlétének minősége, tulajdonképpenisége (Eigentlichkeit) határozza meg „így”- vagy „úgylétét”.

A filozófus sejtését tovább gondolva azt mondhatjuk, hogy a teret megélheti az ember úgy, mint száműzetése, eltévelyedése, otthontalansága és magánya helyét. De ha előre reménnyel, vissza hálával, felfelé fohásszal, lefelé önkritikával, befelé figyelemmel, körül pedig szeretettel tekint, akkor átalakul a csak objektív, külső feltételek által meghatározottnak vélt tere. Ha pedig Isten szakrális terére figyelünk, akkor – Jákob álmához hasonlóan – megnyílhat számunkra is az Isten országának ajtaja, ahol az angyalok le- és fölszállnak a szívünkön keresztül vezető létrán. 

Az időt is megélhetjük csak veszteségekkel, hiányokkal és traumákkal teli múltként, determinált, külső és belső kényszerek által meghatározott jelenként, végül kilátástalan vagy fenyegető jövőként. De ha a múltban a teremtő és megváltó Isten szabadító szentségére emlékezem, ha az ő szerető jelenlétére figyelek és a vele való találkozásra várok, akkor Isten szent-ideje, – örök jelene – hatja és alakítja át emlékezésem, figyelmem és várakozásom pillanatait.

A szentség nem csak a lét, hanem a szeretetben feltáruló egység forrása is. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek isteni egységéé. Az isteni és emberi természet egységéé Jézus Krisztus személyében. A kegyelmi egységé Krisztus és az egyház szeretet-kapcsolatában. A férfi és a nő egységéé a házasság szentségében. Ahol a nő és a férfi, a feleség és a férj, az apa és az édesanya nem riválisai egymásnak. Hanem egy új identitásra lelnek. Önmagukat Istennek és egymásnak ajándékozzák szerelmükben és az életre nyitott szeretetükben. Ebben pedig korábbi önazonosságuk nem megsemmisül, hanem kiteljesedik. A szentség egysége a béke köteléke a családokban, a nemzetekben, a kölcsönös tisztelet és megbecsülés alapja a népek közötti kapcsolatokban.

A szentség a lét és az egység mellett az igazság forrása is. Nem pusztán a megismerés vagy a tudomány igazságáé. Nem is csak a közjót szolgálni hivatott jogrend, vagy társadalmi igazságosságé. Hanem Isten aktív, megtisztító igazságáé. Ennek fényében látjuk be, hogy Isten nélkül semmit sem tehetünk.

A szentség a jóság forrása is. Szent Bazil liturgiája nem véletlenül imádkozik így a jótevőkért. „Adj nekik a földi javakért mennyeieket, a mulandókért örökkévalókat.”

Végül a szentség a valódi szépség forrása is. Nem csupán a kristályok ragyogásáé, nem is a növény- vagy állatvilág bámulatos teremtményeié, nem is pusztán a különböző művészeti ágak remekeié vagy az emberi test vonzó, ámde mulandó szépségéé. Hanem azé a belső és örök szépségé, ami a szentek életében tárul elénk.

Szent István, felséges királyunk! Te Isten szentségétől vezetve lettél példás családapa, bölcs és kreatív államférfi, keresztény hitünk és egyházunk oszlopa. Életpéldád és közbenjárásod vezessen mindnyájunkat Isten szentségének kimeríthetetlen gazdagsága felé.

Leibniz, a nagy matematikus és filozófus, felismerte, hogy a valóság létalapja nem lehet mennyiségi természetű. A geometria világában ezt úgy láthatjuk be, hogy egy szakaszt vég nélkül oszthatunk, mégsem juthatunk el a kiterjedés nélküli pontig. A kiterjedés nélküli pontok összeadásából pedig sohasem lehet kiterjedés. Leibniz arra következtetésre jut tehát, hogy ha létünk metafizikai alapja nem lehet mennyiségi természetű, akkor minőséginek kell lennie. Ezt a minőségi létalapot nevezi monásznak, formai atomnak. A különféle formai atomokat az jellemzi, hogy mindegyik, a maga módján tükrözi az egész mindenséget.

Leibniz belátása nyomán mélyebben értjük Szent Pál szeretet-himnuszának értelmét, hogy „most még csak tükör által, homályosan látunk”. Így sejtjük meg a tudományok és az élet igazságaiban Isten igazságát. Az anyagi és szellemi javakban Isten jóságát. A teremtett világ külső és belső szépségeiben Isten szépségét. Így érezzük az öröm meg a boldogság vágyában és megtapasztalásában Isten létteljességének előízét.

Az egész mindenséget visszatükröző formai elemekhez hasonlóan tükröződik a Szentírásban a teremtett valóság eredetéről, értelméről és céljáról szóló tanítás. Így ragyog fel különös fénnyel az evangéliumban az értünk emberré lett Isten megváltó és üdvözítő szeretete. Így tárulnak fel a kenyérszaporítást követő vízen-járás evangéliumi epizódjában is Isten és ember kapcsolatának lényegi elemei.

Jézus, a kenyérszaporítás után csónakba parancsolta tanítványait. Pedig milyen jó lett volna büszkén élvezni a Mester társaságát, a tömeg tiszteletét, amely királlyá akarta tenni Krisztust. Örökre megmaradni abban az édenkerti állapotban, ahol Isten gondoskodik az ember testi szükségleteiről, az ember pedig élvezi ezt a biztonságot és kényelmet.

Jézus fölmegy a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. A tanítványoknak pedig a csónakban a túlsó part felé kell tőle távolodniuk. Miközben esteledik és a hajócska az ellenszélben hánykódik.

A hegy magasságában és távolságában imádkozó Jézus Mózest juttatja eszünkbe. Aki a Sinai hegy felhőjébe burkolódzó Istentől hozza a Törvényt. Az Isten és emberszeretet tíz szavát. Annak az Úrnak az életszabályait, aki a népét száraz lábbal átvezette a Vörös tengeren, hogy az ígéret földjét ajándékozza nekik.

Jézus a negyedik őrváltás idején közeledik tanítványaihoz. Vagyis az egész éjszakát az Atya imádásában töltötte. Ez az egy sötét és viharos éjszaka minden sötét és magányos, viharos és félelmetes éjszaka tükre. Benne érezzük Júdás árulása éjszakáját (Jn 13,30). A getszemáni kertben imádkozó és vérrel verejtékező Jézus halálfélelmének éjszakáját (Lk 22,44). A virrasztani képtelen, alvó tanítványok gyarlóságának éjszakáját. Halálba hanyatló emberségünk és az emberiség éjszakáit, amelyeket csak az Atya imádásában lehet túlélni.

A negyedik őrváltás idején azonban már hajnalodik. A hajnal persze még nem nappali fény. A tanítványok még kísértetnek vélik az Urat. Mint ahogy a feltámadás után sem azonnal ismerték fel. Jézus az égő, de el nem égő csipkebokorból szóló isteni névvel mutatkozik be „Én vagyok”. A „bátorság”, és a „ne féljetek” Isten lényegét magyarázza, a felénk sokféle módon közeledő Mindenható szeretetét értelmezi.

Péter Jézushoz intézett szavai a külső viharral párhuzamos belső vihart tükrözik. A tétova kétely csap össze benne a bátor hittel, a bizonytalanság feszül neki a feltétlen bizalomnak. Jézus hívására Péter kiszáll a csónakból és elindul. Gesztusa minden kor minden emberének bizalma és hite, reménye és szeretete. A semmit kockáztatni nem merő, mindig pusztán elvi síkon mozgó emberek gyávasága és önzése, bizalmatlansága és hitetlensége sosem mer és sohasem tud a vízen elindulni. A Jézusra tekintő szentek „hegyeket mozgató”, népeket megtérítő, kultúrákat teremtő hite a történelem távlatában megérteti velünk az apostol hitének csodáját. Mint ahogy az erős szél és háborgó hullámok láttán süllyedni kezdő péteri ijedtséget is értjük és tapasztaljuk a saját bőrünkön és közösségeink sorsában is.

„Ments meg!” Kiáltotta Péter Jézusnak.  Szavának az eredeti szöveg szerinti jelentésárnyalatai még jobban megértetik velünk segélykiáltásának egyetemes értelmét. Ments meg! Szabadíts meg! Tarts meg! Tarts életben! Üdvözíts engem!

Jézus erre nyomban kinyújtotta kezét és megfogta őt. Kézmozdulata látszólag megint csak egy pillanatnyi, segítő gesztus. Valójában üdvtörténeti távlata van, művészettörténeti és ikon teológiai kisugárzással.

A teremtő Isten a föld porából alkotja meg az embert, hogy aztán a vele való életközösségre hívja. Szabadságával azonban az ember visszaél és vesztébe süllyed. Isten azonban mégsem hagyja el, hanem utána nyúl. 

Michelangelo híres freskórészletén, a Szixtusz-kápolnában, a teremtő elengedi Ádám kezét. A feltámadás ikonon viszont Jézus karon ragadja Ádámot, hogy az alvilágból kiszabadítsa és üdvözítse. A viharos éjszaka után a hivő majd megijedő Pétert megmentő kézmozdulat az Istennel való végső találkozásunk előképe is. Csak ne feledjük Péterrel együtt kiáltani: Uram, ments meg!

Ravenna olyan város, amelynek történelme egybefonódik birodalmak tündöklésével és hanyatlásával, a kultúra és a hit történetével. Épített öröksége és mozaikjai máig csodálatot ébresztenek bennünk. A nem fakuló fényű kövecskékből kirakott remekművek ragyogása örök érvényű tanítást, bennünket is megszólító üzeneteket hordoznak. Érdemes ezért röviden felidézni a hely történetét, amely szótlanul is beszédesen őrzi a kereszténység és a pogányság, a hanyatló Nyugatrómai és a még ezer évig fennálló Keletrómai Birodalom, az ariánus eretnekség és az ortodox katolikus hit találkozásainak, párhuzamainak és konfliktusainak emlékeit. 

A város kikötője, Classis, már Augustus óta a birodalom keleti flottájának hadikikötője volt. A negyedik század végére már hanyatló Rómából Honorius császár 402-ben teszi Ravennába császári székhelyét. Ekkor kezdődött Ravenna első, római fénykora.

A város második virágkora a gót korszak. Az ariánus vallású, gót Theodorik és utódai, 47 évig innen uralkodtak (493-540).

Ravenna harmadik, bizánci fénykora Justinianus császár gótok felett aratott győzelmével kezdődött 540-ben. Ettől kezdve bő 200 évig (751-ig) Ravenna marad a bizánci helytartó, az exarcha székhelye.

A keleti császárság területén ekkor virult az új stílus. Ravenna legnagyobb művészet- és teológiatörténeti értéke az, hogy ezeket az egymást követő művészeti irányzatokat a nyugatrómai birodalom-részben befogadta, s jórészt meg is őrizte. A keletrómai császárság területén az ikonoklaszta korszak képrombolásai, majd a területet elfoglaló képellenes iszlám, a hasonló emlékeket jórészt elpusztította, vagy teljesen átalakította.

A Szent Apollinaris templom egész ikonográfiájának szíve a grandiózus Jézus színeváltozása mozaik. Az apszisba elhelyezett jelenet nem csak lenyűgöző műalkotás, hanem ikon-teológia. Képi nyelven szerkesztett homília. Olyan szemlélődő elmélkedés gyümölcse, amelynek gyökerei az egyházatyák biblia-magyarázatának bölcsességébe nyúlnak. A rendkívüli szintézis lényege Krisztus valóságos istenségének és valóságos emberségének hite. Az igaz hit, amelyet Szent Apollinaris, Ravenna első püspöke hirdetett, és amelyet a gót Theodorik ariánus egyháza aláásott.

A színeváltozás képi ábrázolása viszonylag későn jelenik meg, és ritka az ókeresztény és bizánci hagyományban. A ravennai kikötő templomának színeváltozás mozaikja az evangéliumi epizód első monumentális képe. Abszolút eredeti alkotás. Nem realisztikus, hanem szimbolikus ábrázolás, teológiai és liturgikus szintézis.

A hegyen megdicsőülő Krisztust a drágakövekkel ékesített díszes kereszt (crux gemmata) jelképezi, melynek közepén Jézus gyöngyökkel koszorúzott szent arca látható. Mózes és Illés az ég felhőiben emberként, Péter, Jakab és János a keresztre tekintő bárányként jelennek meg. Urunk színeváltozásában az ég és a föld összeér. A szentek közössége Isten dicséretében egyesül. A földi liturgia már a mennyeiben való részvétel.

Az apszismozaik látomását – fent, középen – az Atya áldó keze teszi teljessé. Az apostolok nemcsak befogadói a látomásnak, de egyúttal egy mély hallás-élményben is részesülnek. Az Atya – szeretett Fiát – Krisztust hirdeti. Ő az élet Igéje: „Őt hallgassátok!” (Mk 9, 7).

A csillagos égbolt közepén álló ékes kereszt krisztológiai hitvallását görög és latin feliratok teszik egyértelművé.  A kereszt fölött a görög IXTYS – hal – akrosztikon látható. A névrejtő szó teljes magyar olvasata: „Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó”. A kereszt tövében latinul a SALUS MUNDI - a világ üdvössége - kifejezés található, amely a görög invokációban már felidézett Krisztus-Megváltó hitét erősíti meg.

A kereszt szárai mellett az apokalipszisből ismert Alfa és az Ómega betűket látjuk. Ezek Krisztus, a világ és a történelem Urának misztériumára utalnak: „Én vagyok az Alfa és az Omega, a Kezdet és a Vég. Aki szomjazik, annak ingyen adok inni az élet vizének forrásából. Én leszek az ő Istene, ő pedig az én fiam” (Jel 21,6-7).

A színeváltozás-mozaik ikonográfiai ábrázolása a teológia rövid foglalta: a Krisztus istenségét el nem ismerő ariánusokkal szemben az igaz hit megvallása az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben.

A kereszt tövében – az imádkozó testtartásban és liturgikus ruhába öltözve ábrázolt – Szent Apollinaris vértanú püspök ezt a hitet vallja. Az eucharisztikus liturgiában ünnepli a színeváltozás misztériumát. Mellette – tizenkét bárány által szimbolikusan megjelenítve – a ravennai egyház közössége áll.

A mozaik képbe írt hitvallása közel ezerötszáz éve, minden hívő nemzedéket az igaz hitre tanít és ennek misztériumába invitál. A mennyei és a földi liturgiát összekapcsoló eukarisztia titkába, amelyben Krisztus színeváltozásának Tábor hegyi fénye csak a hit szemeivel látható és az Atya szózata csak a Lélek ihlette szeretet hallásával hallható.

A színpompás krédó ikonográfiája nem csak esztétikai és etikai, hanem vallási inspiráció. Buzdítás arra, hogy Isten élő ikonjaivá váljunk. Ösztönzés arra, hogy az egyház eleven építőköveivé legyünk. Érdekes, hogy Krisztus keresztje körül 99 csillag ragyog. Mintha mindnyájunkat titokban arra hívnának, hogy mi legyünk a századik.

A mennyek országáról hasonlatokat mondó Jézus példázatainak fontos mozzanata a megtalálás öröme. Az elveszett juh, az elgurult drachma történetében a meglelés örömét a barátokkal, barátnőkkel és szomszédokkal megosztott öröm koronázza meg. A tékozló fiú nyitott történetének dilemmája pedig éppen az, hogy az idősebb testvér képes lesz-e osztozni atyja örömében, és részt vesz-e a megtérő testvére tiszteletére rendezett ünneplésben.  

Örök emberi vágyunk az öröm. Keressük is az öröm titkát, az örömteli alkalmakat, mégis mintha sokkal gyakrabban találkoznánk ennek ellentétével, a bánattal. Petőfi sorai is erre utalnak.

A bánat? egy nagy oceán.

S az öröm?

Az oceán kis gyöngye. Talán,

Mire fölhozom, össze is töröm.

A szinte végtelen bánat és a csöppnyi, ráadásul törékeny öröm ellentétje megrendít. A bizonytalanságot kifejező „talán” szócska ugyan a versben a minden erőfeszítés ellenére beálló kudarcot sejteti, mégsem zárja ki teljesen az öröm lehetőségét.

A bánat a Szentírásban is előfordul. A bűn elhatalmasodásával kapcsolatban ezt írja a Teremtés könyve:

„Amikor látta az Úr, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, és az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz, megbánta az Úr, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében. (Ter 6,5-6)

Az özönvízzel Isten mégsem pusztít el minden életet a földön. Mert az igaz Nóé és családja kegyelmet talál az Úr előtt és a bárka által az állatok is megmenekülnek.

Jób könyvében aztán arról olvasunk, hogy az emberi bánatot okozhatja a szenvedés (Jób 17,7). A bölcsességi irodalom szerint pedig a bölcsesség még a bánat közepette is némi vigaszt nyújthat (Bölcs 8,9).  

A bűnbánat a közönséges bánattól és szomorúságtól egészen eltérő tapasztalatot és távlatot mutat. Az Ó- és Újszövetségben egyaránt az Istennel való kapcsolat megmaradásának tanúja és megújításának előfeltétele. Dávid király bűnbánata és Péter apostol tagadás utáni sírása már az Isten irgalmasságába vetett ösztönös hit első megnyilvánulása. Hiszen Isten a bűnt mindig elítéli, de a bűnös embert megtérésre hívja. Az alázatos és töredelmes szívet nem veti meg, és nyitva tartja az üdvösség vigaszának és örömének lehetőségét.

Az öröm ellentéte a bánat és a szomorúság. De nem csak a bánat akadályozhatja örömünket, hanem az is, ha ott és olyan módon keressük az örömet, ahol és ahogyan az nem található.

A kincset rejtő szántóföldet a teljes vagyona árán megvásárló ember öröme erőforrás. „Örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette azt a szántóföldet.” Az ilyen öröm minden energiát mozgósító hajtóerő, minden képességet egy cél elérésére összpontosító figyelem. Épp az ellentéte annak, amit sok kortársunk a lazulásban, felszínes szórakozásban és kikapcsolódásban keres. Az örömtelenség ördögi körének kezdőpontja a komoly erőfeszítésre és áldozatvállalásra való készség hiánya. Befektetett munka nélkül azonban nem terem semmilyen gyümölcs. A kincs megtalálása és az igazgyöngy felfedezése ugyan váratlan szerencse. De a felismert lehetőséget megragadó és minden áldozatot meghozó cselekvés nélkül a kínálkozó lehetőség mindig csak kihagyott helyzet marad. A gazdasági, a tudományos, a művészi, és – Jézus példázata nyomán – a lelki életben sem várhatunk valódi eredményt, ha hiányzik belőlünk a felismert érték megszerzésének minden energiánkat mozgósító vágya, lendülete.

Ferenc pápa tanításának is egyik központi eleme a keresztény öröm. Az első apostoli buzdításának címe az „Evangélium öröme”. Prófétai keménységű és reménységű üzenet ez. A korábbi pápai megnyilatkozások fennkölt nyelvezetétől erősen elütő, mellbevágóan erős kritikát fogalmaz meg. Célja azonban az, hogy a bírálat nyomán új energiák szabadulhassanak fel. Bernanos Egy falusi plébános naplója című művére hivatkozva bírálja az önközpontú fásultság mentalitását még az egyházban is:

„Kifejlődik a temetői lelkiállapot, amely apránként múzeumi múmiákká alakítja át a keresztényeket. Kiábrándulva a valóságból, Egyházból, önmagukból, folyamatosan kísérti őket a keserédes szomorúsághoz való hozzátapadás, amelyben nincs remény” (nr. 83).

A kemény szavak mögött mégis aggódás és szeretet rejlik.  A gazdaság és a közjó viszonya kapcsán tett észrevételei és útmutatásai végén, a pápa így szólítja meg az olvasót:

„Ha valaki úgy érzi, megsértették a szavaim, annak azt mondom, szeretettel és a legjobb szándékkal szólok hozzá. Egyedül az érdekel, hogy úgy beszéljek, hogy akik egy individualista, közönyös és önző mentalitás rabszolgái, megszabadulhassanak ezektől a méltatlan kötelékektől, és egy emberibb, nemesebb, termékenyebb életstílusra és gondolkodásra jussanak el, mely méltóságba öltözteti útjukat a földön” (nr. 208).

Ferenc pápa tanításának középpontja a folyton megújuló, kilépő, önmagát közlő és továbbadó hitbeli öröm. Persze a pápa is tisztában van azzal, hogy nem lehet minden élethelyzetben felhőtlenül örülni, vannak nehéz pillanatok is. Az élő Istennel való találkozásból azonban minden evilági forrásnál mélyebb öröm fakad. Nem pillanatnyi, hanem örök. Egyszerre régi és mindig új. Az evangélium öröme. Ez a mennyek országáról szóló tanításban jártas írástudó öröme is. Aki olyan, mint egy családapa, aki kincseiből régit és újat vesz elő.

Bizonyára mindnyájan őrzünk az emlékezetünkben olyan mondatokat, amelyek nemcsak a tartalmuk igazsága, hanem a mondó személye miatt is felejthetetlenné váltak számunkra.

Az egyik ilyen – számomra fontos – kijelentés a makói Tóth Mária tanárnénihez kötődik. Ő az utolsó tanítási napon mindig kedvenc írójának egy novelláját olvasta fel és azt mondta: „Fekete Istvánból mindenki annyit ért meg, amennyit megérdemel.”

A másik Polán Hildebrand atya pannonhalmi latin óráiról maradt meg az emlékezetemben: „Őrizd meg a rendet és a rend megőriz téged”.

A harmadik, a búza és a konkoly evangéliumi szakaszához kapcsolódó bölcs magyarázat. Tarjányi Béla biblikus professzor úr a lelki életre alkalmazva értelmezte ezt a részt. A példázatban a tanítványok a konkoly, a rossz kigyomlálására vonatkozó kérdéssel fordulnak Jézushoz. Ő azonban inkább a búza, vagyis a bennünk rejlő jó növekedésére irányítja a figyelmüket.

A gyónás utáni ima is ebbe az irányba mutat. „Erősen fogadom, hogy Isten segítségével a jóra törekszem és a bűnt kerülöm”. Vagyis az első, a fontosabb, a jóra való törekvés. Ha elsősorban arra összpontosítunk, hogy milyen talentumokat kaptunk a jó Istentől és azokat milyen módon tudjuk Isten dicsőségére, embertársaink javára és a magunk örömére is kamatoztatni, akkor növekedés-orientált emberekké válunk és nem hiány-orientáltakká, akik mindig arra figyelnek, hogy mit rontottak el vagy mivel jutott nekik kevesebb, mint másoknak. A 103. életévében megboldogult nagymamám is azt vallotta, hogy a hosszú élet titka a megelégedettség. A népi bölcsesség sem véletlenül állapítja meg azt, hogy „nem az a gazdag, akinek sok van, hanem aki elégedett azzal, amije van”.  

Vannak olyan mondatok, amelyek nemcsak a tartalmuk igazsága, hanem a mondó személye miatt is különlegesen értékesek. Nekünk, keresztény embereknek ilyenek Jézus mondásai. Papi, püspöki vagy szerzetesi jelmondatok egy-egy élethivatás meghatározó mozzanatát foglalják össze. Jelentősebb évfordulók kapcsán írt vagy nyomtatott szentképek mottói a hit érésének, az Istennel való kapcsolat mélyülésének titkáról vallanak.

A mustármagról és a kovászról szóló tanítás önmagában is zseniális. Egybevág a népmesék és a közmondások kollektív bölcsességével. A kicsi, aki mégis a legnagyobb lesz. A legkisebb királyfi, a szegénylegény, aki esélytelennek látszik, mégis kiállja a próbákat és elnyeri a legnagyobb jutalmat. A közmondások is, mint a sok kicsi, ami sokra megy, a „kicsi a bors, de erős” – abban erősítenek bennünket, hogy az élet folyamán a nyomasztó túlerővel szemben is, vagy az esélytelenség látszata ellenére is érdemes küzdeni, mert „aki mer az nyer”.

Jézus mondásainak egyik többlete, az általános emberi tapasztalat bátorító üzenetéhez képest az, hogy a Mennyek Országáról, vagyis az Istennel való kapcsolatról szól. Ennek a kapcsolatnak két irányára is felhívja a figyelmünket. A mustármag látványosan növekszik. Fel a magasba, az ágaival, le, a mélybe, a gyökereivel, erősödik, szélesedve a törzsével. Nagy lesz, jóságos és vendégszerető.

A kovász ellenben belülről hat és alakít át. Jézus korában nyilvánvalóan asszonyok feladata volt a dagasztás és kenyérsütés. Talán mégsem véletlen, hogy ez a bensőséges átalakulást leíró folyamat az asszonyi tevékenység kapcsán kerül elő. Hiszen a nők általában jobban kapcsolatban vannak az érzelmeikkel és a belső világuk viszontagságaival. Bennünk fogan és növekszik az élet. Ők szoronganak és vajúdnak, amikor elérkezik a szülés órája. Mint ahogy csak ők élhetik át azt a fájdalmakat felülíró, hasonlíthatatlan örömöt is, hogy ember született a világra. A tésztát megkelesztő kovász, az egész életet belülről meghatározni képes mentalitás fontosságról tanít. A női szív örömeinek és fájdalmainak benső gazdagsága, az életet foganó és világra hozó édesanyák a menyország üzenetének eleven szimbólumai. Szent Pál szerint pedig hozzájuk kapcsolódik az egész természet sóhajtozása és vajúdása is. Mert az egész világ sóvárogva várja, hogy a mulandóság szolgai állapotából felszabaduljon Isten fiainak dicsőséges szabadságára (vö.: Róm 8,19-22).

A férfiak a mustármaghoz hasonlóan a mélységek és a magasságok meghódítására törnek, erősek és nagyok szeretnének lenni. Nagyvonalúak és vendégszeretők. Az Istennel való kapcsolatban a női bensőségesség, befogadás és világra hozás mellett nélkülözhetetlen a külső növekedés, a gyökerek mélyből táplálékot szállító és megtartó ereje. Az élet viharainak szilárdan ellenálló törzs.  Az otthont és menedéket adó árnyas lombok. A terebélyes ágak, ahol az égi vendégek is fészket rakhatnak.

Vannak mondatok, amelyek nemcsak az igaz tartalom, hanem a mondó személye miatt is életfontosságúak. Számunkra kedves emberek mondásai nem csak azért fontosak, mert igazak. Még csak nem is azért, mert tiszteltük és szeretettük azokat, akik mondták. Hanem leginkább azért, mert éreztük, hogy ők is szerettek bennünket.

Jézus örömhíre nem csak azért hat ránk, mert minden emberi megfontolásnál igazabb. Nem is csak azért, mert szeretjük őt. Hanem azért, mert szavaiban mindig azzal a végtelen Szeretettel találkozunk, akiben növekedhetünk és aki belülről átalakít minket.

A búzaszemekhez kapcsolódva Jézus kimeríthetetlenül gazdag tanítással ajándékoz meg bennünket. Földi dolgokon keresztül tanít a mennyei igazságokról. Emberi tapasztalatok által vezet be bennünket az Istennel való kapcsolat örömének lehetőségébe. Ahogy emberségén átragyog Istenségének titka, felsejlik a Szentháromság belső életének misztériuma és feltárul az üdvtörténet értelme, úgy vezet bennünket a magvetés, a búzaszem majd a kenyér viszontagságain át az Isten kezdeményezését elutasító vagy elfogadó emberi szabadság sorsdöntő kérdéseibe. Hiszen az elvetett magot befogadó talaj minőségének kérdése, a földbe hullva elhaló majd kisarjadó búzaszem drámája, a szűk vagy bő termés tanulsága rólunk és nekünk szól. A kovásztalan kenyerek emlékezete a szolgaság földjéről való szabadulást idézi fel. Az egész tésztát megkelesztő kovász a kevés esélyét mutatja a sokkal szemben. Míg a farizeusok kovásza a képmutatás egész embert álságossá tevő mentalitás veszélyeire figyelmeztet. A zsoltáros „szívet megerősítő kenyérről” szóló gondolatához kapcsolódik Jézus a mindennapi kenyér kérését tanító imájával, hogy aztán magáról, mint az élet kenyeréről beszéljen. Végül pedig az eukarisztiában már itt a földön örök szeretetének jelenlétével ajándékoz meg bennünket.

Most a búzaszemtől az eukarisztiáig terjedő tanítás előfeltételeivel és első elemeivel találkozunk. Mielőtt a magot befogadó talajok különbségeire figyelnénk, érdemes a magvetőről szóló tanítás „nulladik” mozzanatára figyelnünk. Ez pedig az, hogy mindenfelé jó mag hullik és, hogy a jó mag mindenfelé hullik. Jézus esetében ehhez persze kétség sem fér. Később is csodálattal figyeljük az egyház történetében az apostolok, nagy szentek, sokszor a vértanúságot is vállaló hithirdetők bátorságát, amivel az evangélium vetését távoli népek és kultúrák embereihez is eljuttatták. Nekünk, késői utódaiknak is ez a feladatunk. Szent II. János Pál pápa mondta, hogy minden generáció egy új kontinens, amely evangelizációra vár...

Ezzel szemben mi hajlamosak vagyunk arról panaszkodni, hogy milyen nehéz ma a hitről beszélni. A kateketikai szakirodalom a hithirdetés kettős feladatát az evangélium inkulturációja és a kultúra evangelizációja fogalmával írja le. Az inkulturáció az evangéliumnak egy adott kultúrában érthető közvetítését jelenti. Az evangelizáció pedig a célkultúra átalakítását. Egyszerre változás és változatlanság, alkalmazkodás és átlényegítés. Az egymással dinamikus feszültségben álló inkulturáció és evangelizáció fogalma két helytelen szélsőség elkerülését teszi lehetővé. Az egyik tévedés a tradicionalizmus, a másik az önfeladás. A tradicionalizmus – sokszor a legnagyobb jó szándékkal úgy véli – hogy a hagyomány lényegének megóvásához elég a külső keretek változatlan megőrzése. Valamilyen szent nyelv, hittani definíció, profán vagy liturgikus öltözék, zenei vagy építészeti stílus merev alkalmazása.

Az önfeladó alkalmazkodás – szintén pozitív eltökéltséggel – ennek éppen az ellenkezőjét vallja.  Eszerint a missziós siker titka a legújabb eszmeáramlatok, divatok, ideológiák kritikátlan átvétele, minden régi elvetése. A hatékonyság kulcsa a bármi áron való asszimiláció, stílusban és tartalomban. Fő szabály egy rosszul értett korszerűség, ami nagyjából annyit tesz, hogy csak olyan ne legyen, amilyen eddig már volt.

A helyesen értett inkulturáció az önfeladással szemben nem a tartalmat adja fel, hanem olyan módon beszél az evangéliumról, hogy korunk emberének esélye lehessen arra, hogy azt valóban megértse. Nem öncsonkítás, hanem értő tolmácsolás. Nem az előzményekkel való szakítás, hanem – Benedek pápa kifejezésével élve – a folytonosság hermeneutikája.

Ahogy az inkulturáció nem önfeladás, úgy a kultúra evangelizálása sem tradicionalizmus. Nem elmúlt korok immár érthetetlen formuláinak vagy külsőségeinek puszta utánzása, esetleg idegen elemek erőszakos rákényszerítése egy új kulturális közegre. Hanem a teljes tanítás kifejtése értelemmel és tapintatos szeretettel. Nem Istennek a magunk képére faragása, hanem a bűn által eltorzult istenképiségünk Istenhez igazítása. Nem szolgai alkalmazkodás a kortárs kultúra által kínált lehetőségekhez, hanem a krisztusi szeretet kultúrateremtő erejébe vetett hit életalakító reménye.

A különböző talajokról szóló tanítás – különösen a jézusi magyarázat fényében – annyira pontos és világos, hogy nem szorul további kifejtésre. A döntő mozzanat azonban mintegy a példabeszéd hátterében húzódik meg. Hajlamosak vagyunk ugyanis a történetet lezárt eseménysorként kezelni. Igen, vannak ilyen, olyan és amolyan emberek, akik az igével kapcsolatban így, úgy és amúgy viselkednek. Magunkat pedig – némi jóindulattal – a szerény hozamot hozó, de elég jó termőföldhöz hasonlítani.

Ezzel szemben azonban azt kellene tudatosítanunk, hogy Istentől kapott szabadságunk miatt rajtunk múlik az, hogy életünk egy-egy rövidebb vagy hosszabb időszakában milyen feltételeket biztosítunk az isteni Ige jó vetőmagjának. Az útszéliség, a köves talaj, a tövisek kísértése napi kihívás. A tanítványokhoz szóló Jézus szavait hallgatva pedig azon kell ismét és ismét elgondolkodnunk, hogy ismerjük-e a mennyek országa titkait, vagyis boldogan befogadtuk-e azt amit az Úr nekünk szánt. Hallván hallunk és értünk-e? Nézvén nézünk és látunk-e?

Kérjük a magvető Krisztustól a látás, a hallás, az értő szív, a megtérés és a gyógyulás kegyelmét, hogy evangéliumának vetését készséges szívvel fogadva és hintve bő termést hozhassunk az örök életre.