21724 ima található a honlapon, összesen 27804 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Martos Balázs atya elmélkedése

    Martos Balázs atya elmélkedése
    Hetente frissül

    Martos Balázs atya vasárnapi elmélkedései

    Martos Balázs elmélkedése Énekeljetek bölcsességgel!Urunk mennybemenetele ünnepére

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    21
    Martos Balázs elmélkedése Énekeljetek bölcsességgel! Urunk mennybemenetele ünnepére

    Mennybemenetel ünnepén a 47. zsoltárt imádkozzuk. A zsoltár különös módon segít az ünnep tartalmát, üzenetét megérteni és megélni. Hiszen a „mennybemenetel” fizikai, sőt térbeli kép, amely valami mást, éppen a fizikai és térbeli valóságból való kilépést, abszolút fölemelkedést fejez ki. Márpedig az imádság is ebben a kettősségben él, ebben segít eligazodnunk: „befelé” figyelünk, miközben „felülről” várunk segítséget; szavakat mondunk, miközben a szavakon túlra figyelünk. Mint mikor az ajtót nézem, nyílik-e már, és nagyon várom, aki majd belép. A zsoltárt három módon olvashatjuk: előbb ősi izraelita jelentését kutatva, azután a Jézust ünneplő egyház hagyományát, végül mai, nekünk szóló mondandóját fürkészve.

    A 47. zsoltár Istent ünnepli, aki Izrael és a világ királya. Ünnepi hangulat járja át, amelynek nem is adja más okát, mint éppen Isten nagyságát és dicsőségét. Csupa ujjongás, csupa örvendezés, meghívás és felszólítás, még a nemzetek felé, a nem zsidó népek felé is: „Tapsoljatok nemzetek, mindnyájan!” Izraelt teszi ugyan helytartóvá, Isten egyetemes uralma a zsoltár látásmódja szerint a választott népen át valósul meg, s ennek ábrázolása nem mentes a földi tapasztalat erőszakos emlékeitől sem: „Alánk vetette a népeket, a lábunk alá a nemzeteket.” De mégsem ez a lényeg, az imádság nem válik az erőszak ünnepévé, sokkal inkább Isten nagyságában gyönyörködik, illetve Izraelt is olyan jelzőkkel illeti, amelyek nyitottak. „Jákob ékessége” valószínűleg az ígéret földje, az Izraelnek adott föld, ugyanakkor a zsoltár végén Ábrahám is szóba kerül, akinek Isten azt ígérte, sok nép atyja lesz, és benne nyer áldást a föld minden népe (vö. Ter 12,3). A szöveg a maga módján utat enged az egyetemes perspektívának. Minél inkább Istenhez találunk, annál jobban megnyílik a világunk mások felé is. A szomszédos 46. és 48. zsoltár egyébként két olyan ének, amelyek Isten hajlékát, a jeruzsálemi templomot, illetve magát a szent várost, „a nagy király városát” dicsérik, Isten lakóhelyét. A 47. zsoltár ennek a hármasnak a középpontja: ez az égben, a két másik ima a földön találja meg Isten trónszékét, azt a különleges helyet, ahol ő elérhető.

    A zsoltár keresztény olvasata már nemcsak Isten egyetemes királyságát hirdeti, és nem is valamiféle földi, templomi ünnep liturgiáját követi, hanem arra a tényre emlékeztet, hogy Isten Jézus Krisztust emelte magához, őt ültette jobbjára, vagyis őt avatta be emberségében is az isteni dicsőségbe. Nekünk persze nagyon korlátozott fogalmaink vannak a dicsőségről. Az a benyomásunk, hogy a földi dicsőség mulandó, véges, sőt, olykor erkölcsileg is megkérdőjelezhető. Amikor Jézus Krisztus felmagasztalásáról, megdicsőüléséről, mennybemeneteléről van szó, arról, hogy Isten jobbján ül, a tisztelet helyén, ahol részt vesz a világ feletti uralomban és irgalmas ítéletben, akkor éppen arra gondolunk, hogy őt Isten a szenvedése után és ennek jutalmául immár kiemelte a földi szenvedés és baj világából, s közben mégis itt hagyta nekünk, az ő Lelke által, teret és időt meghaladó, mégis személyes, irgalmas és mindenható valóságában. A templomi zsoltár liturgiájának egykor valóságosan is zúgó, ujjongó hangjai – „fölment az Úr harsonaszóval”; „tapsoljatok, nemzetek” – paradox módon Jézus csendes odaadásában, a feltámadás hajnali titkában, Isten titokzatos és mindig új eljövetelében valósultak meg, valósulnak meg ma is.

    Mit mond most mindez nekünk? „Éneklésre” hív, mégpedig „bölcsességgel” (8. vers). Bizonyára bölcs lesz, aki megérti, mi a fent és a lent, a magasság és a mélység, ki az, aki a világot szeretettel győzte le, és most erőszak helyett irgalommal kormányozza azt. Igen, bölcs, aki várja a folyton érkezőt, és odafigyel mindazokra, akikben ennek a felmagasztalt Úrnak jelenlétét hiszi, sejti, szereti.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Minden föld az Urat dicsérje!Húsvét 6. vasárnapjára

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    14
    Martos Balázs elmélkedése Minden föld az Urat dicsérje! Húsvét 6. vasárnapjára

    Hogyan éljük meg az imádságot? Inkább saját, egyéni, személyes vállalkozás és találkozás ez Istennel, vagy olyasvalami, amibe a közösség segít belépni, közös találkozás, amely az emberi hangok, gesztusok és jelenlét által készít fel az Isten színe látására? Nehéz erre a kérdésre egyszer s mindenkorra válaszolni.

    Inkább arról vallhatnánk-mesélhetnénk egymásnak, hogy mindez felváltva, egyszer így, másszor úgy történik. Hogyan tisztul meg a szívünk a váratlan, ajándékba kapott csend pillanataiban, hogyan tekintünk azután egymásra is másként, tisztább, lényeget látóbb, a jóra nyitottabb tekintettel; illetve, amikor mindez fordítva szükséges, hogyan melegíti fel dermedt szívünket a többiek jelenléte, a szelíd, de kitartó közös imádság, hogyan felejtjük el búnkat-bánatunkat, amikor a közösség felemel.

    A 66. (latin számozás szerint 65.) zsoltár, amelyet húsvét 6. vasárnapján éneklünk, a közösségi ének és a mélyből, magányból forrásozó imádság határán mozog. Első hallásra inkább a közösség hangját halljuk meg benne, amely az egész földet akarja imára hívni: „Minden föld dicsérje az Istent, dicső nevének zsoltárt zengjetek…” A „minden föld”, vagyis „egész föld” kifejezés a zsoltár bevezetésében háromszor is elhangzik. Persze mindezt érthetjük egyetlen imádkozó ujjongó kiáltásaként, akinek akkora öröme van, hogy az egész földet be kell töltenie, csak az egész föld, minden nép és nemzet, tenger és száraz tudja elég hangosan visszhangozni.

    A folytatás még mindig a közösséget, egész pontosan Izrael tapasztalatát szólaltatja meg. A tengeren átvezető út kétféle értelmet nyerhet. Az első a kivonulás tapasztalata, amelyre ez a fogság utáni időkben keletkezett zsoltár úgy tekint vissza, mint a nép nagy, alapító, közös tapasztalatára. Az Isten „szárazfölddé tette a tengert”, vagyis, a Kivonulás könyve szerint, „egész éjjel tartó erős és forró széllel” (vö. Kiv 14,21) kiszárította azt, hogy a nép átvonulhasson rajta. A zsoltár szavai azonban nem egyértelműek, s mint minden költeményben, ebben is felragyoghat másik értelem, másik párhuzam. Izajás könyvében pl. olyan szakaszokat is olvasunk (vö. Iz 51,9-10), ahol a tenger kiszárítása nem a kivonulás, hanem a teremtés csodájához, az őstenger legyőzéséhez, a káosz hatalmának megfékezéséhez kapcsolódik. Ezt az értelmezést egyébként a zsoltárunkat megelőző, 65. zsoltár párhuzamos részei is megerősítik (vö. Zsolt 65,7-9).

    Miért dicséri az Urat az egész föld? Mert megteremtette, elrendezte, lakhatóvá tette, élhetővé és széppé, mint Éden kertjét. És mert szabadságot ajándékozott a föld lakóinak, felemelte a fogságban sínylődő népet, megismertette velük a szabadság ízét, hogy ennek hírnökei legyenek az egész földön. A zsoltár harmadik egysége (8-12. v.) ugyan visszavisz a rabság képeihez: „engedted, hogy emberek gázoljanak a fejünkön, tűzön és vízen mentünk keresztül”; de a szabadulást ismételt tapasztalatát is ünnepli: „te kivezettél minket az enyhülésre”. Majd egy fogadalom teljesítésével zárul a jeruzsálemi templomban. Igen, úgy tűnik, ez az imádság olyasvalakinek a tapasztalata, aki engedi, hogy a nép emlékezete magával ragadja, s akit ez az emlékező erő ébreszt fel, hogy ő maga is hálát adjon, most már ő vigye a fődallamot, bánat, hála és dicsőítés hangjait.

    Ahogy ezeket a zsoltárverseket olvasom, szinte hallom is hangjukat. A föld hangjait, sötét és termékeny szólamát. A tenger zúgását, a vízcseppeken átragyogó fény rezdülését, üdítő frissességet, a vízből sarjadó mindenféle életet.

    A szentmisén az Apostolok cselekedeteinek részletére felel a zsoltár. Az örömhír Jeruzsálemből eljut a szomszédos, félig rokon, félig idegen Szamariába. Fontos ez? – Az egész földre elható ige elindul. Az élet igéje utat készít magának, s már nem is hív, hanem teremt egy új világot.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Dicsőítő énekHúsvét 5. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    07
    Martos Balázs elmélkedése Dicsőítő ének Húsvét 5. vasárnapja

    Húsvét 5. vasárnapján a 33. zsoltárt imádkozzuk az első és második olvasmány között. Hosszabb dicsőítő énekről van szó, amely a teremtő és gondviselő Isten jóságát hirdeti, hol a közösséget, hol magát Istent szólongatva. A válaszos ének csupán néhány verset emel ki a költeményből – most ezekre fogunk jobban figyelni.

    Az első két vers a zsoltár kezdete: „Örvendjetek igazak az Úrban, a szentekhez dicséret illik. Dicsérjétek az Urat citerával, tízhúrú hárfán zengjetek neki.” Gyakori jelenség, hogy a zsoltáros meghívja a közösséget az Úr dicséretére. Kell valaki, aki a többieket meghívja, megmozdítja, aki a lelkesedésével, bátorságával összekovácsolja őket. Mi emberek gyakran várunk a bátorító szóra, a meghívásra, arra, hogy valaki elkezdje – aztán már könnyebb folytatni. Kéretjük magunkat, mint hangszert tanuló kisgyerek, hogy mutassa meg, amit gyakorolt. Itt „citera” meg „hárfa” kerül a kézbe, a korabeli templom eszközei, hogy a szívünk valahány húrját megpengessék, hogy a belsőnket felrázzák. A zsoltárok minden panaszuk és emberi mélységük után – vagy éppen ezeken át – az Úr dicsőítéséhez tartanak. A dicsőítés felemel, vagy megfordítva, nekünk magunknak kissé fel kell emelnünk a szívünket, le kell rázni sokféle megszokást és sötétséget, ha szeretnénk Istenhez emelkedni. Az első két vers tehát összegyűjt, és felemel: Gyertek, dicsőítsük az Urat!

    A dicsőítés megsejt valamit abból, hogy milyen maga Isten. Nemcsak hálát ad neki valamiért, amit adott, megtett vagy elhárított, hanem belenéz a szemébe, ha ez egyáltalán lehetséges; felnéz rá, a ragyogására, a jóságára, elmerül benne. Erről szól a következő vers. „Sziklaszilárd az Úr igéje, minden tettét hűség vezeti.” Isten hűséges. Azért hűséges hozzánk, mert önmagához is az. „Ha hűtlenek leszünk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg” – mondja Pál apostol (vö. 2Tim 2,12). Istenben tükröződik, ami a világban jó, vagy inkább a világ jósága tükröz valamit Isten mélységéből. Ezért „az igazlelkűséget és a törvényt szereti”; és „telve van a föld az Úr irgalmával”. A zsoltár következő versei (6-11. vers) a teremtés tágasságáról, az élet csodájáról beszélnek, amelyet választott népe, illetve a benne bizakodó szegények és kicsinyek különösen is megtapasztalnak (12-19. vers).

    Ez lesz a harmadik kiválasztott részlet témája. „Az istenfélőkre ügyel az Úr szeme, akik bíznak az ő irgalmában. Megmenti lelküket a haláltól, és táplálja őket éhínség idején.” Érdekes, hogy a zsoltárban már korábban is előfordult ez a téma, Isten gondoskodása, vigyázó szeme, amellyel népe fölött őrködik. Isten tekintete irgalmas, figyelmes, szeretetteljes. A szenteket olykor könnyes szemű, megérintett emberekként ábrázolták, nem a kutató, vizsgáztató, furkáló-szurkáló éleslátás, hanem az irgalom és együttérzés jellemezte őket. Az előző tulajdonságok közül visszatér az irgalom, mint ami táplál, és életre kelt.

    Ahogy látjuk, sokfelé ágaznak a zsoltár fohászai. Közös elemük, az a sajátos egység, amely miatt éppen a mai szentírási szakaszokra felelgetünk velük, talán az egyház, a közösség tapasztalata Isten színe előtt. Az egyház megelőz és felülmúl minket, mégis szükséges, hogy itt és most valaki egybehívja a közösséget, beindítsa a dicsőítés kórusát. Ha mindjárt képtelen is, hogy egyedül felépítse Isten országát, az egyház kovásza, kezdete, hirdetője, szikrája annak az Isten jóságára épülő nagyobb egységnek, amelybe minden ember a maga módján tud bekapcsolódni.

    Az olvasmányban diakónusokat választ az apostoli közösség. Legyen, aki a szegényekkel törődik, legyen, aki az Úr irgalmát osztogatja. A szentleckében Péter buzdít: „választott nép, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul lefoglalt nép vagytok…”, a dicsőítés közössége, az Isten sziklaszilárd igéjére épülő ház. Ez a különleges közösség, amelynek első tapasztalata a Jézussal való egység, szavának ereje, meghívásának, irgalmának emléke.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Karjára vesz az Isten…Húsvét 4. vasárnapjára

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    30
    Martos Balázs elmélkedése Karjára vesz az Isten… Húsvét 4. vasárnapjára

    Húsvét 4. vasárnapján a 23. (latin számozás szerint 22.) zsoltárt imádkozzuk az első olvasmány után. Mindannyian ismerjük: „Az Úr az én Pásztorom, nem szűkölködöm, zöldellő legelőkön adott nekem helyet, csöndes vizekhez vezetett engem…” A tudomány bizaloméneknek nevezi. Nem külső szorongatás, nem is a konkrét szabadulás feletti hála ihlette, inkább valami nagy belső béke és szeretet tapasztalata. A zsoltáros előbb környezetéhez fordul, és a költemény végén is röviden ide tér vissza, de közben Istenhez beszél a szeretet és bizalom hangján.

    Az imádkozó a védettség olyan belső perspektívájából szólal meg, amelyből a külvilág, a máskor tapasztalt veszélyek csak távoli árnynak látszanak. A sivatag szárazságát, a júdeai pusztaság váratlan szakadékjait, a „halál sötét völgyeit”, amelyekbe lezuhanhat, vagy amelyeken nehéz érzések közepette át kell kelnie, csak azért említi, hogy Isten védelmező, gondoskodó jelenlétét magasztalja. A pásztor-metafora csak bevezetés: nem az imádkozó bárány-mivoltát hangsúlyozza, inkább Isten mindenre kiterjedő figyelmét, hogy ő ismeri a pusztaságot, tudja, merre visz az út, tudja, mire van szüksége az embernek, akit vezet és oltalmaz.

    A háttér mindjárt meg is változik: „Asztalt terítettél számomra azok előtt, akik szorongatnak engem…” Isten bőkezű vendéglátó, és a megtapasztalt bőség mintegy elhallgattatja az ellenségeket. Az üldözők el akarták venni a belső nyugalmat, valójában Istent is meg akarták szégyeníteni, saját hatalmukat fitogtatva – de íme, semmire sem mentek. Az imádkozó szíve eltelik hálával, és egész életére tekint: „jóságod és irgalmasságod kísér engem életem minden napján, hogy az Úr házában lakjam időtlen időkig.” Ezekben a mondatokban már nincs metafora, a jelképeket felváltja a hit nyelvezete. A „pásztor” és „vendéglátó” nem más, mint az irgalmas Isten, akinek „háza” a templom, vagy még inkább, akinek temploma az egész teremtett világ, s benne a pap maga az ember, minden imádkozó, aki megérzi, hogy vendég ezen a földön.

    Istenbe vetett bizalmunk nem tesz vakká, nem is semmisíti meg mindazt, ami a világban sötét és veszélyes. Mégis, kapunk egy másik perspektívát, illetve kapunk egy „biztonságos helyet”, ahová újra meg újra visszatérhetünk. Érdemes megfigyelni, hogy a zsoltárkönyv szerkesztői ezt az imádságot a szenvedés mélységeiből panaszkodó, de szintén a hálaadáshoz eljutó 22. zsoltár után helyezték el, amely így kezdődött: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem…” A hívő izraelita Istenben látta a tenger megfékezőjét, a káosz hatalmának megtörőjét, ezért a „csöndes vizek” említése is utalhat arra, hogy ez a béke nem volt küzdelem nélküli. A következő, 24. zsoltár pedig az Úr bevonulásának liturgiája, himnikus szózat, amelyre kitárják a templom kapuit, hogy fogadják az Urat, illetve kifejezzék, hogy a templom az egész mindenséget jeleníti meg, s aki itt tiszta szívvel imádkozik, a mindenség Urához fordul. A színültig telt kehely a hálaadás kelyhe is, amelyet a templomban ürítenek ki (vö. Zsolt 116). Egy ilyen pazar ünnep előtt szinte szükséges is, hogy a zsoltáros megpihenjen, és Isten mellett szemlélődjön.

    A 23. zsoltár alig szerepel az Újszövetségben. A hagyomány viszonylag kései eleme, a Jelenések könyve írja egyedül, a könyvre jellemző, különös fordulattal: „a királyi széken trónoló Bárány lesz a pásztoruk, az élet vizének forrásához vezeti őket, és Isten letöröl a szemükről minden könnyet” (Jel 7,17; vö. Iz 25,8). Mégis: imádságunkat itt is magába öleli a Fiú imája. Hiszen ő élt és él a legteljesebb bizalomban az Atya jobbján; ő haladt át a halál sötét völgyén; őt kente fel Isten az öröm olajával (vö. Zsid 1,9), s igazából ő az, aki eljutott a szeretet égi asztalához, de oda minket is hív és vár.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Az élet útját mutatod nekemHúsvét 3. vasárnapjára

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    23
    Martos Balázs elmélkedése Az élet útját mutatod nekem Húsvét 3. vasárnapjára

    A zsoltárok előtt és után gyakran elmondunk egy úgynevezett antifónát, vagyis előhangot. Ez a mondat segít értelmezni a zsoltárt. Kiemel valamit belőle, máshonnan vett idézettel vezet minket az imádságban. Húsvét 3. vasárnapján a 16. (görög és latin számozásban 15.) zsoltárt énekeljük, s közben újra meg újra ezt ismételjük: „Az élet útját mutatod, Uram.”

    Ez a kiválasztott, visszatérő mondat a zsoltár végéből való. Azt ismételjük kezdettől fogva, ahová majd az imádságban meg szeretnénk érkezni. A zsoltáros bízik Istenben, mégis hosszú utat jár be. Előbb oltalmat kér, aztán oldalra pillant, a gonoszokra, istentelenekre, és kimondja, hogy semmi köze hozzájuk, még csak nem is beszél róluk. Ekkor tér vissza minden erejével Istenhez, akit örökrészének, kelyhének, sorsának nevez. Mintha fokról fokra átmelegedne, feléledne Isten közelségében, megfeledkezik nehézségeiről, tényleg elfelejt a gonoszokkal törődni, és marad számára Isten. Megnyílik az élet útja, amely egész hozzá vezet, az Isten oldalára, az Isten jobbjára. „Az élet útját mutatod nekem, örömmel töltesz el színed előtt, mindörökké…”

    Mélyen emberi imádság, a szív legmélyéből szól. Onnan, ahol ismerjük a rettegést, a szorongást, a másiknál bujkáló, segítségét váró bizalmat, és ahol tudatában vagyunk igazi lehetőségeinknek. Reményünket, mint valami pányvát, a túlsó partra vetjük, aztán egy idő után át is érünk. A szívünkben talán már ott vagyunk – ahogy a zsoltáros mondja: „még éjszaka is a jóra int engem bensőm”. De oda kell még érni, a döntéseinkben, érzéseinkben, kapcsolatainkban.

    A születő egyház Jézusban látta meg ezt a bizalmat és ezt a külső-belső utat. Már Péter apostol is erre a zsoltárra hivatkozik pünkösdi beszédében, később meg Pál használja egy mondatát Antióchiában (vö. ApCsel 2,25-28; 13,35). Jézus teste „nem látott romlást”, vagyis nem porladt el a sírban, őt nem tartották fogva a halál bilincsei, ő jutott el egész az Isten jobbjára, a dicsőség és felmagasztalás közösségébe.

    „Az élet útját mutatod nekem”, ismételjük, s közben el-elgondolkodunk, merre is visz ez az út. A zsoltárost a félelemtől az emlékezésen át vitte a bizalomhoz. Különös módon a testében is megtapasztalta a megnyugvást, sőt a szívét is eltöltötte a másikkal való összetartozás öröme. A testünk nem csak igények és szükségletek vagy feszültségek forrása, hanem lelkünk érzékeny otthona. Jézus testi feltámadását valljuk. Hisszük és ismerjük azt az utat, amelyen ő ment végig először, ebből a földi életből a szenvedésen és halálon át a feltámadásig, a beteljesedett életig. Az élet útja nem kevesebbet, mint örök életet ígér, örök örvendezést.

    És mégis, vagy éppen ezért, ennek az örökkévaló ígéretnek már ide is beragyog a fénye, ebbe a mostani életbe. Az élet útja lépésről lépésre nyílik meg, ahogy hitben és bizalomban járni tanulunk. Ebben a zsoltárban nincs szó parancsokról vagy törvényről, mint más bibliai szövegekben, ahol Isten törvényét megtartva járható az élet útja, vagy ahol széles út helyett a szűk ösvény visz az életre. Itt éppen az a különlegesség, hogy az élet, az örökrész, a bátran felemelt és fenékig ürített kehely mind közvetlenül Istentől van. Talán erre is a jó szenvedés: hogy a külső fogódzók és a bevezető tanulmányok helyett végre a lényegre nyissa szemünket, a kapcsolatra, azokra az értékekre, amelyekben igazán osztozni akarunk.

    Ezen a vasárnapon többféle útról hallunk még. Az emmauszi tanítványokat Jézus kíséri el, a szentleckében pedig Péter int istenfélelemre „földi zarándoklásunk idején”. Nem tudom, meddig tart ez az út, csak azt, hogy hova. S hogy újra meg újra „befelé” is visz, hogy idekint legyen erőm lépni…

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Válaszoltál!HÚSVÉTVASÁRNAP

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    12
    Martos Balázs elmélkedése Válaszoltál! HÚSVÉTVASÁRNAP

    Az őskeresztény közösség az Ószövetségben találta meg azokat a szavakat, amelyekkel ki tudta fejezni hitét.

    Az első keresztények megemlékeztek Jézus szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról. Megjelent előttük, amit láttak vagy egymástól megtudtak: Jézus tanítása, lénye, szenvedése, majd a Feltámadott megfoghatatlan, mégis valóságos jelenléte. Megjelent, beléjük vésődött, s hogy megmagyarázhassák saját maguknak és másoknak, elmondhassák kortársaiknak és utódaiknak, szavakat kellett találniuk. A szenvedéstörténetben leginkább a Zsoltárok könyvéből, a szenvedő igazak imádságaiból merítettek.

    Nehéz szavakat találni, amikor szenvedő emberrel találkozunk. Ha komolyan vesszük a pillanatot, megérezzük a terhet, amely reá nehezedik. Ilyankor az osztozás jele lehet a csendes jelenlét is. Különös, hogy a zsoltárok imádsága a századok folyamán egyszerre vált idézetek forrásává, s ugyanakkor az elcsendesedés helyévé. Mert lehetetlen a zsoltárok minden szavát külön végiggondolni. Nem is erre valók. Aki belemerül a zsoltárok imádkozásába, mintegy hagyja, hogy a képek sokasága folyamként magával ragadja, s csak az érintse meg, amire most leginkább szüksége van. A többi – beszédes csend.

    A 22. zsoltár egy szenvedő panasza, majd meg hálaadása. Szenvedésében végtelenül elhagyatott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” – kezdi imádságát. Mint máskor, itt is tanúi vagyunk Isten korábbi nagy tetteinek: „Benned bíztak atyáink, bíztak, és te őket megmentetted.” Az imádkozó mindebből bizalmat merít, de a mélyben annál fájdalmasabb, hogy neki most miért nem segít az Isten. Aztán a veszedelmet írja le. Övéi fenyegető vadállatokként támadják, vádolják, megvetik. „Én azonban féreg vagyok, nem ember, emberek gyalázata, a nép utálata.” A bizalom egy ideig viaskodik a legmélyebb fájdalommal. „Te vagy reménységem anyám méhétől fogva, te vagy az én Istenem. Ne légy tőlem távol, mert itt a nyomorúság, és nincs, aki segítsen.” Aztán úgy tűnik, a halál diadalmaskodik: „Ajkam, mint a cserép, kiszáradt, nyelvem ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél.” „Átlyuggatták kezemet, lábamat, megszámlálhattam minden csontomat. Néznek rám, bámulnak engem, elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetnek.”

    A zsoltár héber változatának 22. versében egyetlen szó jelzi a fordulatot, Isten beavatkozását: „Válaszoltál.” A halál árnyékáról már képtelenség beszélni. A sóhajt el is söpri Isten szabadító erejének és a testvéri közösség tapasztalatának öröme. Az imádkozó eddig megdöbbentő személyességgel tárta fel panaszát, most viszont az egész népet, sőt az idegen nemzeteket is tanúul hívja, hogy örömében osztozzanak. Fogadalmat tett Isten dicsőítésére, lakomáján a szegények is jóllakhatnak: „Szívük élni fog mindörökre.”

    A 22. zsoltárt olvasva az első keresztények mélyebben megértették mindazt, ami Jézussal történt. A zsoltár képes beszédében az emberek gonoszságát vadállatok támadása fejezi ki, a szenvedő ember tapasztalatát az elhagyatottság, Isten távolsága, az élet és halál harcát meg a „halál pora” és a szívbéli ujjongás íze. Mindez arra emlékeztette őket, hogy Jézus végigjárta a szenvedő ember útját, s éppen ezért vezetheti a megszabadítottak és üdvözültek ujjongó győzelmi menetét is. Jézus Krisztusnak ez a minden emberrel való legteljesebb azonosulása olyan valóság, amely tényekre támaszkodik, ugyanakkor minden tényt meghalad. Az egész életnek értelmet ad, és pillanatról pillanatra másként tapasztalható. Egy-egy olyan momentum, mint az Istenhez kiáltó magány vagy a ruha, amelyre sorsot vetettek, de ugyanígy a testvérekkel együtt elköltött lakoma is, mint fénylő csillag, mint a hit egy-egy fogódzója, elmondja a tapasztalatot, hogy Krisztusban minden megújult.

    „Üljük hát e lakomát a tisztaság és igazság kovásztalan kenyerével” – szólít húsvétkor Pál apostol (vö. 1Kor 5,8). A mi Urunk Jézus, velünk van magányunkban, de még inkább ujjong szabadulásunkban.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Álljatok sort lombos ágakkal…VIRÁGVASÁRNAP

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    03
    Martos Balázs elmélkedése Álljatok sort lombos ágakkal… VIRÁGVASÁRNAP

    Virágvasárnap egy ünnepi bevonulás képeit és örvendező kiáltásait látjuk, halljuk benne. Nagypénteken, Jézus szenvedéséről és haláláról elmélkedve a megtámadott, körbezárt és ütlegelt szenvedő szólal meg. Húsvétvasárnap majd ebből a zsoltárból énekeljük újra az ujjongás énekét: „Ez az a nap, amelyet az Úr adott, hogy örvendezzünk és vigadjunk!”

    A 118. zsoltár képszerűen, jól követhetően fogalmaz. Bevezetését és befejezését rövid, önálló himnusz keretezi, ismétlődő felszólításokkal: „Áldjátok az Urat, mert jó, mert irgalma örökkévaló!” Ebbe a hitvallásba és kiáltásba hívogat a zsoltáros mindenkit: Izraelt; Áron házát, vagyis a papságot; az istenfélőket, vagyis mindazokat, akik Istentől várják az életet. A zsoltárt elolvasva, elimádkozva megerősödünk Isten jóságának hitében. Olyasvalaki szólal meg benne, aki nagy szorongatásból szabadult meg, s ezért a leghitelesebben tanúskodik arról, hogy van szabadulás, van miért hálát adni.

    A zsoltár első nagy egysége a visszaemlékezés helye, a második pedig ünnepi menetre szólít, amely a jeruzsálemi templom kapuja előtt megáll egy pillanatra, majd belép oda, és magasztalja Istent. A bajból, szorongatásból megszabadult ünnepi felvonulást vezetve, lombos ágakkal érkezik az oltár elé, ahol nagy sokaság köszönti, hogy örömében részt vegyen: „Áldott, aki jön az Úr nevében!”

    A zsoltár kapcsolata a húsvéti eseményekkel kézenfekvő. Amikor Jézus tanítványaitól és a benne hívők ünnepi közösségétől kísérve Jeruzsálemhez érkezett, a nép, köztük sok-sok gyerek és fiatal örvendezve fogadta. Az evangéliumok tanúsága szerint úgy üdvözölték, mint Dávid fiát, vagyis mint olyasvalakit, aki messiási hatalommal és igénnyel lépett be a szent városba. A „lombos ágak” mindjárt eszünkbe juttatják a pálmaágakat, a győzelem, s majd később, a keresztény hagyományban, a vértanúság jelvényeit, amelyekkel szintén Jézust üdvözölték. Amikor Jézus saját sorsára előretekintett, és a zsidó vezetőkkel vitatkozott, maga is hivatkozott e zsoltárra: „Nem olvastátok az írásokat: A kő, amelyet elvetettek az építők, az lett most szegletkővé” (vö. Mk 12,10-11). Saját magát mondta ugyanis „elvetett”, később mégis szegletkővé tett sziklának, az Isten országa és az egyház új alapkövének, amelyre Isten az ő tervét, az ő közösségét és épületét alapozni akarta. Az új nap pedig, amelyre már utaltunk, a győzelem és szabadulás napja nem más, mint a feltámadással kezdett új idő, a Jézusban megkezdődött, s meghívásával minden ember számára megnyílt új kor, amelyben legyőzetett a halál, és megnyílt az élet.

    Az ősegyház Jézussal együtt és Jézusra értelmezve olvasta a zsoltárokat, s velük Izrael egész történetét. A 118. zsoltár eleve többszörösen visszautalt Izrael tapasztalatára. Nemcsak egyetlen imádkozó, nem is valamelyik izraelita király szólalt meg benne, hálaadásra szólítva népét a jeruzsálemi templomba. Szerzői szándékosan olyan fordulatokkal írták meg, amelyek Mózes és Mirjam hálaénekére emlékeztettek (vö. Kiv 15), amelyet a Vörös-tengeren való átkelés után énekeltek az egyetlen, hatalmas és jóságos Istenről, Izrael istenéről, aki népét bevezette és letelepítette az ígéret földjén, templomában pedig velük lakott, velük maradt. Izajás könyvében is viszontlátjuk a zsoltár kulcsmondatait (pl. Zsolt 118,14; Iz 12,2), ez pedig arról tanúskodik, hogy a próféta is ilyen képekben látta népe jövőjét: a szorongatásra szabadulás, a népek színe előtt végbevitt hálaáldozat következik.

    Máshogy örvendezik, aki valódi mélységből kiáltott, és megszabadult. Idén nem vehetjük kezünkbe a jól ismert barkaágat, és a napok, hetek múlásával egyre jobban hiányzik az ünneplő közösség. Vegyük kezünkbe húsvét napjaiban a zsoltárok könyvét, vegyük kezünkbe ma ezt a kétezer éves himnuszt, amelyben – átjutva magányon és szenvedésen – Jézus Krisztus hív és ünnepel, együtt minden megszabadult és felszabadult emberrel.

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Íme, kinyitom sírjaitokat…Nagyböjt 5. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    26
    Martos Balázs elmélkedése Íme, kinyitom sírjaitokat… Nagyböjt 5. vasárnapja

    Az emberek képtelenek voltak felkészülni Jézus csodáira. Magukon kívül voltak a csodálkozástól, olvassuk (vö. Mk 7,37). Csak utólag, csak visszatekintve értették meg, hogy ezt kellett megtennie, így kellett beteljesítenie, hogy minden előre megíratott. Hogy Isten terve változhatatlan, hogy Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Hogy ő az örökké élő, ezért legnagyobb csodája is éppen az, hogy életre hív, újra, hatalmasan.

    Utólag minden a feltámadásról tanúskodik. A meggyógyított emberek, a rendbe szedett kapcsolatok, a közösség számára újjászülető emberek, a tétova tanítványok futása és felbátorodása, most már látom, hogy mind egy irányba tart, a Lélek egyfelé vezet és repít, a végső találkozásba. Most még csak kopogtatom a jövő falait, és várom, mikor tárul fel a kapu, hogyan szabadulok ki sírhelyemről.

    A fénylő Újszövetség, Jézus hittel vallott feltámadása, illetve még előbb Lázár feltámasztása – mindennek fényében mindaz, amit a próféták megírtak, előíze, sőt szinte már előzménye a végső, nagy feltámadásnak. Az eredeti, sejtelmes és homályos értelem, amit ember megsejthetett az Isten terveiből, csak találgatás és árnyék. Értelme leginkább, hogy odaálljunk mi is, ahol őseink álltak, lássuk a világot úgy is, ahogy ők, tekinthessünk velük egy irányba úgy, ahogy a Lélek akkor látásra és szólásra indította őket.

    Mit látott Ezekiel, miről jövendölt, amikor szavait tekercsre írta? Könyvének 37. fejezete, amelyet a nagyböjti vasárnap olvasunk, kiszáradt csontmezőt, majd meg felnyíló sírokat említ. Ez is, az is, hangsúlyosan a nép újraéledését, új életét várja és reméli. A kiszáradt csontmező csatában lemészárolt hadat, a sírok felpattanó zárjai a rabság végét jövendölik. Isten szeretett népét szólongatja: „Íme, kinyitom sírjaitokat és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem, és elvezetlek Izrael földjére. Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor kinyitom sírjaitokat és kihozlak benneteket sírjaitokból, én népem.” „Én népem”, vagyis Isten népe, amellyel szövetséget kötött, amelyet önmagának kiválasztott és lefoglalt, amelyet megszégyenít, megbüntet, de meg nem tagad, soha nem hagy el. „Én népem”, amelyet fájdalmasan szólongat, mert elhagyta és megtagadta és meggyalázta és hálátlanul bánt vele – és mégis az övé, és mindig úgy cselekszik vele, ahogy akkor, „ifjúsága napjaiban” (vö. Oz 2,17; 11,1). Az ígéret e szavai a fogságból való megszabadításra emlékeztetnek, Egyiptomból és Babilonból és mindenféle következő és jelenvaló fogságból, amelyek olyan félelmetesen zárnak be – akár egy életre. Ez az ígéret visszaadja az ígéret földjének távlatát, amelyet előbb „tejjel és mézzel folyó” Kánaánnak, majd meg „otthonnak” és „örök hazának” hív a hívő és minden ember.

    Utólag, Jézus feltámadásának végső nagy jelétől és az örök élet ígéretétől visszanézve a sírok megnyitása a végső feltámadás ígérete. Már a rabbinikus zsidóság is erre gondolt, a végső nagy napra, az igazak feltámadására, amikor ezeket a sorokat olvasta. De hol is kezdődne máshol, hogyan is kezdődne másként az a végső nagy nap, ha nem éppen itt, ahol ezerarcú fogságot szenvedünk, ahol olyan sokféle sírba zárkózunk, ahol magunk se merjük megnyitni a jövő kapuját még akkor sem, amikor megtehetnénk…!? Talán a próféta kiáltása, talán Jézusnak, az Emberfiának kopogtatása, talán a feltámadás reggelének legendákban leírt, mégis iszonyúan valóságos földrengése, vagy egyszerűen valakinek a jelenléte, aki bátran, meg nem bántan és meg nem bántva szeret bennünket – és mindez együtt az, ami arra ösztönöz, hogy magunk is sarkig tárjuk a kaput, és beengedjük az új élet hajnalsugarát!

    „Belétek oltom lelkemet, és életre keltek.” – ígéri Isten. Ez a csoda most is történik. A hitünkben, a szeretetünkben, a tetteinkben érik, és vele érünk mi is Isten csodájának teljes befogadására.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs Rajtad az Isten szeme!Nagyböjt 4. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    19
    Martos Balázs Rajtad az Isten szeme! Nagyböjt 4. vasárnapja

    Nagyböjt 4. vasárnapján Dávid kiválasztásának és királlyá kenésének történetét olvassuk.

    Talán a kiválasztás titka fűzi ezt a nagyböjti elmélkedések sorába – hiszen Isten szeretetének titka, hogy minket a keresztségre meghívott, a Fiába vetett hittel megajándékozott és abban mindeddig megőrzött. A történet talán újra a bűnbánat lényegére is emlékeztet, vagyis arra, hogy levessük és elvessük mindazt, ami nem lényeges, ami csak elfedi vagy el is rútítja igazi énünket. Istenben van személyünk titka – ahogy a kulcsmondat figyelmeztet: „Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet.”

    De miről is szól a történet maga? A Biblia nagy távlatában nagyot kell fordítanunk a szöveg értelmezésén. Alapvető értelme szerint ugyanis nem egyetlen emberi sors a középpontja, hanem Izrael népével törődik. A rövid elbeszélés lényege, hogy Sámuel Isten segítségével megtalálja azt az embert, akit királlyá kenhet, aki Isten szíve szerint uralkodik majd Júdában és Izraelben. Sámuel könyve azt a nehézkes folyamatot írja le, ahogy Izrael népe királyt kér, keres és végül megfelelő királyt talál. Saul volt az első – de hamar vétkezett. Dávid lesz az, akit a bibliai történetírás az uralomhoz szükséges hit és emberi erő birtokosaként magasztal. Ez a beteljesedés, ez az örvendetes fordulat, hogy van, aki uralkodjon, van, aki a hatalmat Isten szerint gyakorolja, az Újszövetségben is érezhető, sőt a mi időnkben is visszhangzó öröm és remény. „Megváltó királyunk elébe megyünk…” – énekeljük majd virágvasárnap. „Király zászlói lengenek…” – imádkozzuk nagypénteken, amikor a keresztre feszített Krisztusra tekintünk. „Dux vitae mortuus regnat vivus” – kiáltjuk végül húsvét vasárnap, hirdetve az élet Urának diadalmas győzelmét a halál felett.

    A számok, teljesítmények és a mindent átható vizualitás, vagyis „látvány” és „megjelenés” kultúrájában persze nem az jut eszünkbe egy uralkodóról, hogy Isten szerint vezet vagy sem, hanem az, hogy mit mutat, és mennyire „mutatós” személyében és teljesítményében. Az ember fizikai teljesítőképessége, fizikai egészsége a hagyományos kultúrákban talán még erősebben befolyásolta alkalmasságukat, mint ma. Amikor Sámuel Isten szavára elmegy, hogy királyt keressen Betlehemben, Izáj fiai között, megakad a szeme az erős és délceg Eliábon – ő alkalmas lesz, hogy vezesse a népet csatában és békében is! Isten azonban nem a külsőt, hanem a szívet nézi. A szándékot, a belső épséget, a megértést, az értelmes gondolkodást, amely végül már a hittel határos, helyes érzékkel tökéletesíti Isten jelenlétének tapasztalata. Ezek a fogalmak az ószövetségi gondolkodásban a bölcsességhez társulnak, illetve abban összegezhetők. Nem véletlen, hogy Salamon, Dávid fia bölcsességet kér majd, hogy jó uralkodó lehessen.

    Az elbeszélés végül Dávid külső megjelenését is leírja: „Vörös volt, nyílt tekintetű és szép termetű.” A „nyílt tekintet” egyesíti a kettőt: a külső megjelenésben itt a személy, az egyenes jellem tükröződik. Isten bizonyos értelemben minden emberre rátekint, mindenkinek a tiszta tekintetét és szerető válaszát várja. Sámuel királlyá keni Dávidot, s erre eltölti őt az Úr lelke, vagyis az ő cselekvő ereje. Bár Saullal még meg kell küzdenie, hogy a trónt elfoglalhassa, már ezen az Úton is Isten vezeti őt.

    Keressünk magunknak alkalmas példaképet, legalábbis válasszuk ki a szereplők egyikét, hogy elgondolkodjunk. Izáj büszke a fiaira – de csak azt látja bennük, amit a többiek is becsülnek. Vajon eléggé ismeri őket? Sámuel bátran és állhatatosan cselekszik – várja a belső igent, az Úr hangját, s csak akkor nyugszik meg, ha az égi beleegyezés is megérkezett. S az új király? – Róla nem sokat tudunk meg. Most csak helyet készít az érkezőnek, aki majd mindenki szemét megnyitja, aki majd gyógyít és erőt olyan szavakkal, mint ember még soha…

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Zúgolódás és huzavona nélkül…Nagyböjt 3. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    12
    Martos Balázs elmélkedése Zúgolódás és huzavona nélkül… Nagyböjt 3. vasárnapja

    Az Egyiptomból megszabadított, és az ígéret földje felé tartó Izrael negyven évig bolyong a pusztában. Ennek a negyven esztendős vándorlásnak legfontosabb eseménye a szövetségkötés, illetve ezzel kapcsolatban a törvény átadása. A vándorlás azonban szinte természetszerűen alkalmat ad arra is, hogy Isten próbára tegye a népet, és bizonyítsa, hogy mellette van, vele halad, képes táplálni, gondozni, éltetni.

    Kétszer is olvasunk a próbatételekről: a szövetségkötés előtt és után, a Kivonulás és a Számok könyvében (Kiv 16,2 – 17,7; Szám 20). A Kivonulás könyvének összefüggésében a próbatétel a nyilvánvaló nehézségek mellett az, hogy a nép visszavágyik Egyiptomba. „Miért vezettetek ki minket Egyiptomból?” – visszhangzik a kérdés. A Számok könyvében a nép akkor zúgolódik, akkor esik kétségbe, sőt akkor gyullad haragra úgy, hogy még meg is akarja kövezni Mózest és Áront (vö. Szám 14,10), amikor kikémleli a földet, amelyet elfoglalni készül. A fizikai nehézségek, fáradtság, éhség és szomjúság, akkor válnak igazán jelentőssé, amikor belső, lelki erőtartalékaink fogynak el, amikor küzdelmeink értelmét, igazi távlatait veszítjük szem elől.

    Az elbeszélések ennek megfelelően a lényegre koncentrálnak. Jobban ki akarják emelni az Istennel szembeni elégedetlenséget és ennek következményeit, mint a fizikai panaszt. Nagyböjt 3. vasárnapján a Kivonulás könyvéből olvassuk a vízfakasztás jelenetét. A nép zúgolódik, panaszkodik Mózesnek, aki Isten parancsára botjával vizet fakaszt a Hóreb sziklájából. Az elbeszélés valószínűleg ősi hagyományokra épített: nem utal vissza a két korábbi próbatételre, a keserű víz és a manna meg a fürjek esetére (Kiv 16,2 – 16,36), ami egy folyamatos elbeszélésben természetes volna. Mintha a nehézségek mindig teljesen váratlanul érnék a népet, s mintha hitéért is minden előzmény nélkül, itt és most kellene megharcolnia. Tény, hogy a hit és a belőle fakadó többi ajándék is erény, vagyis valamelyest készséggé válik, a lélek folyamatos tulajdonságává, ugyanakkor az emberi természet hajlamos a felejtésre, hajlamos a negatív értelemben vett megszokásra, így legjobb tulajdonságait is újra meg újra fel kell frissítenie, meg kell újítania. Itt a hit döntését.

    A nép feledékenységével és zúgolódásával szemben Mózes hisz, és bensőséges kapcsolatban van Istennel. Félti életét: „Mit tegyek a néppel…? Kis híja, hogy meg nem köveznek!” – mondja. Ugyanakkor Isten komolyan, szinte baráti szeretettel gondoskodik róla. Isten szavait a bibliai elbeszélő egyszerű, de világos és sokat mondó szimbolikával örökíti meg. Mózesnek azzal a bottal kell a sziklára ütnie, amellyel a tenger vizét is kettéválasztotta. Ez a bot tehát Isten hatalmának, szabadító és életet őrző jelenlétének jelképe. Mózesnek a „nép előtt” kell „haladnia”, úgy, hogy a vének kövessék, vagyis a nép felelős vezetőjeként, elöljárójaként kell viselkednie. Isten pedig azt ígéri, hogy odaáll a sziklára, amelyből víz fog folyni. A Hóreb Isten és Mózes igazi, nagy találkozásának helyszíne is lesz. A sziklából fakasztott víz mintha előre jelezné az életadó és életet őrző törvény ajándékát, illetve az Isten jelenléte felőli bizonyosságot, amelyekben Mózes később itt részesül.

    A rövid jelenetet névadásra utaló részlet fejezi be, mint máskor gyermekek születését, vagy a pátriárkák egyes történeteit. Massza és Meríba, „kísértés” és „pörölés”, a nisszá és a ríb igékből. Eszünkbe juthat újra a múlt vasárnap idézett ige: „Ne kísértsd Uradat, Istenedet!” (MTörv 6,16; Mt 4,7). Meg a hiábavaló pörlekedésre és vitatkozásra való hajlam, amelyeket az Újszövetség többször is elítél (pl. 1Kor 6,1-11; 1Tim 6,3-6; 2Tim 2,14-17). S ezzel szemben az az ősi hagyomány, amely Krisztusban látja az élő sziklát, amely a pusztában a néppel együtt vándorolt, hogy legyen friss vize, amellyel szomját oltja (1Kor 10,4).

    Kísértéseink pedig vannak. Egyedül, de együtt, közösségben is. Kérjük Isten kegyelmét, hogy Jézus által a jót erősíthessük egymásban.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Útra kelniNagyböjt 2. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    05
    Martos Balázs elmélkedése Útra kelni Nagyböjt 2. vasárnapja

    Ábrahám története a pátriárkákról, vagyis Izrael ősatyáiról szóló elbeszéléseket vezeti be a Teremtés könyvében. Isten, aki megteremtette a világot és az emberre bízta, Ábrahámban kiválaszt egy népet, hogy először ennek tárja fel gondoskodó szeretetét, szeretetének belső törvényeit, és ennek a népnek tapasztalatán keresztül igazítsa az egész emberiség útját, életét, egyszer majd rajta keresztül áldja meg a világot a Messiás születésével is.

    A Teremtés könyve olyan történeteket gyűjt össze a világ keletkezéséről, a választott nép eredetéről, amelyek sorra feltárják a jelenben is érvényes élethelyzetek eredetét és jelentését. Ábrahám vagy később Mózes történeti alakok, vagy inkább azt mondanánk, jelentőségük ebben az elbeszélésben nagyobb, mint valaha élő, de mára szükségszerűen letűnt történeti személyeké. Az Írásban rögzített és kifejezett tapasztalatuk az olvasóé is lehet, mégpedig egyrészt a leszármazás, másrészt a hit alapján. Történetük titokzatosan átér a múltból a jelenbe, egyrészt a bölcsesség értelmében – tapasztalatuk a ma élő hívők tapasztalata is –, másrészt a beteljesedés rendje szerint: Isten a mai napig garantálja, hogy beváltja nekik tett ígéretét.

    Ábrám, Terah fia, megjelenik a Teremtés könyve nemzetségtábláiban, amelyekkel ez a könyv az idő múló folyamában nemzedékek, törzsek és népek egymás közti kapcsolatát érzékelteti, de akkor válik a történet igazi szereplőjévé, amikor Isten megszólítja, útra hívja. „Vonulj ki földedről… menj arra a földre, amelyet majd mutatok neked!” Ezt a részletet olvassuk nagyböjt 2. vasárnapján. Isten meghívja, útnak indítja Ábrahámot, illetve ígéretet ad neki: a föld és az utódok ígéretét és azt, hogy mindebben bőségesen megáldja. Arról, hogy Ábrám-Ábrahám hogyan hallotta meg Isten ígéretét, nem szól a Könyv. Inkább utólag megértett, útközben belátott igazságról van szó, amelyet talán csak Ábrahám leszármazottai mondanak ki, miután látták atyjuk vándorlását, miután már megismerték egész történetét. Felismerték benne azt az Istent, akinek szavára atyjuk felkerekedett, útnak indult egy általa még nem ismert, új világba.

    Ábrahám még nem tudja, hová visz útja, de hinnie kell Istennek. Még nem ismeri Istent sem, csak útközben, életének kalandjai és kihívásai közepette tapasztalja meg, hogyan hagyatkozhat rá. Ebben a bizonytalanságban mintha őt magát is egyfajta jóindulat venné körül: hibáit, gyengeségeit nem rója fel neki Isten. Szabad hibáznia annak, aki még nem tudja, hová tart pontosan. Nem kap előzetes felmentést, de Isten nem is végletesen szigorú vele szemben. Isten ígérete, hogy földet és utódot kap, áldás lesz rajta és leszármazottain, bűnei ellenére is megvalósul. Isten elkötelezi magát mellette. Ezt olvassuk: „Megáldom azokat, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom.”

    Ábrahám nem magányos hős, de személyisége a róla szóló elbeszélésekben egyre inkább valóságos körvonalakkal jelenik meg. A kivonulása, útra kelése személyes döntés, de egy nemzetségfő döntése, akinek családja, szolgái, jószága, emberei vannak. Ahogy az idő halad, egyik elbeszélésről a másikra egyre közelebbről érintik az események, míg a legvégső kihívás – hogy fiát, Izsákot áldozza fel egy másik helyen, egy hegyen, amelyet az Úr majd megmutat – végképp egyedül, végképp személyesen érinti abban az ígéretben, amit eredetileg kapott. Az úton, amelyen járnia kell, egyre inkább kibontakozik, kicsoda ő, és kicsoda Isten. Hitében ő is a búzaszem útját járja: úgy találja meg magát, hogy elveszíti.

    Vajon mi is Ábrahám örökösei vagyunk? Szent Pál erre a kérdésre már igennel felelt. Aki hisz, Ábrahám módjára útra kel. Nagyböjt az egész egyházi közösséget arra biztatja, hogy induljon, hogy fogadjon el új utakat, új körülményeket. Adjon teret Isten kezdeményezésének, és bízzon benne, hogy amit Isten megkezd, azt végbe is viszi.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Egyedül a szeretet…Nagyböjt 1. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    27
    Martos Balázs elmélkedése Egyedül a szeretet… Nagyböjt 1. vasárnapja

    Az egész böjt húsvét felé, Krisztus halálának és feltámadásának ünnepe felé vezet. Az Úr megtörte az ősi ellenség gőgjét, legyőzte a halált, amely a bűn által uralkodott. A bűn Isten parancsának megszegésével jött a világba, ám Krisztus odaadott életével, mindhalálig őrzött szeretetével elveszti erejét.

    Nagyböjt 1. vasárnapján a Teremtés könyvének két részletét olvassuk egymás után. Az első a paradicsomkertről szól: Az Úristen gyönyörű kertet telepít, és a közepén kisarjasztja az élet fáját meg a jó és rossz tudás fáját. A második az a rövid történet, amelyben Ádám és Éva hallgat a kígyó szavára. Vesznek a fa gyümölcséből, megnyílik a szemük, és észreveszik, hogy mezítelenek.

    Miért olvassuk mindezt éppen most? Mert ez a megkísértés és bűnbeesés története. Az egész böjt húsvét felé, Krisztus halálának és feltámadásának ünnepe felé vezet. Az Úr megtörte az ősi ellenség gőgjét, legyőzte a halált, amely a bűn által uralkodott. A bűn Isten parancsának megszegésével jött a világba, ám Krisztus odaadott életével, mindhalálig őrzött szeretetével elveszti erejét. Jézus Krisztus belép a halál sötétjébe, és feltámadva úrrá lesz rajta. Belép a kísértés pusztaságába, de megőrzi egységét Istennel, nem a bűn és gonoszság, hanem a szeretet útját választja.

    Erre a hosszú és szép útra indít bennünket a bűnbeesés története is. De hogyan? Mit mond nekünk? A sokféle lehetséges szempont közül hármat emelek ki.

    Az első, amit érdemes megállapítanunk, hogy az embernek van egyfajta belső érzéke és vágya a jó és szép iránt. Isten jónak teremtette a világot. A fa gyümölcse, amelyről azt mondta, ne egyenek belőle, szintén „élvezhető” volt és „szép”. Nem szabad megkérdőjelezni a világ igazságát, azt, hogy Isten jónak teremtette, még akkor sem, ha teljes egészében nem lehet a miénk. Nem jó, ha besötétítjük azt, ami nem lehet a miénk. Ez gyerekes volna. Csak a lemondás terhét akarnánk lerázni magunkról, csak a kísértő hangjának engednénk ezzel is, aki mindenáron felelőst keres, mégpedig egy másikat, rajtunk kívülit. Ahhoz, hogy a jót tudjuk választani, nagy szükségünk van belső érzékünkre, amelyet a bűn tapasztalata elhomályosít, meggyengít, de nem tesz teljesen tönkre. A bűnbeesés története nem állítja a világ teljes romlottságát, az emberi szabadságét sem.

    A második, hogy az ember felelős a tetteiért. Felelősség szavunk arra emlékeztet, hogy valaki felelősségre vonható azért, amit tesz. Ennek azonban pozitív értelme is van. Ha megkérdeznek, miért tettem, válaszolok. Lehet, hogy szégyenkezve, de legalább utólag képes vagyok megvallani, felismerni, tudatosítani, mit és miért tettem. Az ember nemcsak hibás vagy helytelen tetteivel kapcsolatban éli át, hogy felelős, hanem a jóval kapcsolatban is. Hogy fel tudja vállalni értékeit, hogy képes rossz helyett a jót, egyik jó helyett a másik, nagyobb jót választani. A felelősség szó ebben az ősi történetben nem fordul elő, lényegét mégis jól látjuk benne. Mintha arról szólna, kinek felel az ember, kinek a jelenlétére, hívására figyel: a kígyóval áll szóba, ennek kérdéseivel és üzeneteivel törődik, vagy Istennel, aki a szép és értékes világot gondjaira bízta.

    A harmadik a mezítelenség tapasztalata és a kötény, amit az ember készít magának. Egy olyan világban, ahol az ember nem tiszteli saját határait, sem azokat, amelyeket Isten és az embertársak vontak meg előtte, a mezítelenség immár nemcsak az eredeti jóság jele, hanem a kiszolgáltatottságé is. Az ember pedig védekező helyzetben van. Így tettei, gondolatai, kultúrája, megannyi értékével és értékei ellenére is, ennek a kiszolgáltatottságnak és védekezésnek keserű mellékízét hordozza. Paradox helyzetéből, amelyben a vágyott jó és ennek eszközei is bálvánnyá, akadállyá válhatnak az eredeti tisztaságtól inspirált útján, csak Isten és a tőle kapott szeretet szabadíthatja ki.

    Erről szól a böjt. Lemondok arról, ami önmagában jó, mert várom annak látogatását, aki a legfőbb jó, aki az életem forrása.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."