Sajgó Balázs atya elmélkedése

Jézus rejtett életéről nem olvasunk az evangéliumokban. Vannak feltételezések, hogy hol járt és mit tett a gyermekévek után, különböző források beszélnek róla, amelyeket aztán túlszínez az emberi fantázia is, de nem ez a lényeg.

A lényeg pontosan a rejtettsége. Jézus soha nem dicsekszik azzal, hogy hol tanult, hány diplomát szerzett és milyen képzéseken vett részt, mert nem ez a lényeg. Azzal az Istennel ismerkedik, Aki maga is rejtőző Isten.

Isten nem azért rejtőző, mert el akar bújni előlem, hanem azért, hogy mindig tovább keressem, s ha keresésem őszinte és igazi, akkor mindig van gondja arra, hogy megmutasson valamit magából.

Amíg Jézusban is nem születik meg a belső bizonyosság rengeteg lelki-szellemi-fizikai munka és imádság által, addig nem indul el. Folyamatosan Ővele él és ismerkedik emberként, míg aztán a pusztai kemény böjt után előlép rejtettségéből és megkeresztelkedésekor hallja a Hangot: Te vagy az én szeretett Fiam, Benned telik kedvem. Ez adja a nyitányt küldetéséhez!

Amíg én is valamit nem tapasztalok meg személyesen Őbelőle, addig másokat idézek, és mások ismerete alapján beszélek Istenről is. Ez egy ideig rendben is van, csak nem szabad elhitetnem magammal, hogy az Istenről igazi tudással rendelkezem. Ez még nem az igazi, csak az utánzat.

S az utánzattal sem lenne baj, ha az az eredetiségre törekszik.

Az önmagában nem baj, ha másokat idézek, de a keresztény embernek nem másokat kell lemásolnia, hanem önmagát kell fejlesztenie – Istenben és Istennel! El kell érnie oda, hogy Istenből merít. Ezt pedig nem tudja megtenni önerőből – a Szentlélekkel való megkeresztelkedés nélkül. Igen, mert a Keresztelő János féle keresztség csak vég nélküli és erőltetett küzdelem a bűn ellen, de a Jézus által megmutatott Szentlélek keresztség az igazi, mert nemcsak a bűn ellen harcolok, hanem Istenben élek és nem valami ellen. Nem a rossz ellen élek, hanem a Jó mellett. Teljesen más a hangsúly.

Ezt pedig akkor tudom jól és hitelesen képviselni, ha felidézem én is a hangot: te vagy az én szeretett gyermekem. Ha pedig Isten gyermeke vagyok, akkor Őbelőle vagyok és ez a tudat megváltoztatja az életemet. Már nem kell erőltetnem semmit, csak engednem, hogy Vele és Általa éljek. S akkor másokra is úgy nézek, s másokat is úgy segítek, hogy felismerjék Istenhez tartozásukat és keresztényként éljenek – akár szavak nélkül is.

A keresztség felvételekor én is küldetést kaptam, hogy ezt az örömhírt adjam tovább. A Szeretet Lelke egy lángot adott, amelyet tovább kell adnom, hogy másoknak is világítson, másokat is melegítsen. A mennyei Atya szózata nekem is felcsendült és helyettem válaszoltak szüleim és keresztszüleim. A szózat lényege ez: A Mennyei Atya teremtett, mert akart. Ha nem akart volna, nem lennék ezen a világon. Éppen ezért kell keresnem életem értelmét még akkor is, ha történetesen nem látom most azt. Istennek mindenki szeretett gyermeke. Ha szüleim nem is akartak kifejezetten – és ez sajnos életre szóló nyomot hagy sok ember életében – akkor sem véletlen az ittlétem. Egyszeri vagyok és kicserélhetetlen.

A keresztség ennek a ténynek az elfogadása. Elfogadom, hogy az Övé vagyok. Van erőm, fel vagyok hatalmazva, vértezve Isten Szentlelkével, a Tűzzel, Aki hevít.

Ha ez nem válik tudatossá bennem, nem csoda, ha a környezetemben élők kedve is elmegy a középszerűen megélt kereszténységtől!

Ha szavaimmal nem is, de tetteimmel még inkább mutassam meg, mondjam el embertársaimnak: A Mennyei Atya gyermeke vagy, mert Ő akart Téged, s ez most sincs másképp. Egyszeri vagy és kicserélhetetlen.

A hittudósok közül is többen fogalmazták meg azt az állítást: Isten nagy kockázatot vállalt, amikor embert teremtett, de ennél még nagyobb cselekedete az, amikor az időben kimondta magát, vagyis amikor a második Isteni Személy emberré lett, s ezzel elkezdődött a Megváltás története. Igaz, hogy emberré levése előtt nagyon kevesen értették Őt, de amikor “övéi közé jött” és emberi nyelven szólalt meg, bizony akkor sem és ma sem értjük sokszor elég jól!

Egyrészt azért van ez így, mert nem elég a szavakat, Isten Szavát, Isten Igéjét csak szó szerint értelmezni, ahogy azt sokan megkísérlik sikertelenül. Valakit akkor tudok megérteni, ha hosszú időn keresztül hallgatom Őt és a teljes történetre figyelek, hogy ne vesszek el a részletekben! Valakit akkor értek meg, ha sokat és sokszor beszélek vele, ha párbeszédet folytatunk egymással.

Másrészt, amikor valakivel beszélek, akkor a legtöbbet a szeme árul el. Oly sokszor vannak oly sokan, akiknek olyan szövegük van, hogy tömegeket „vesznek le a lábukról”, de nem kell sok időnek eltelnie és minden figyelmes ember rájön arra, hogy a szavak mögött nincs lényeg, nincs tartalom, s így hitelesség sincs! A közmondás szerint: bort iszik és vizet prédikál!

Isten Igéjét csak akkor érthetem jól, ha magamra engedem Isten szerető tekintetét és engedem, hogy Lénye formáljon és alakítson!

Amit magamon átengedek, átelmélkedek, az jobban átmegy mások felé is. Ha nem rágom át a szavakat, nem emésztgetem azokat, akkor hiteltelenné válok.

Ezekiel prófétának egyik látomásában (Ez 2-3) megjelenik a könyvtekercs, amit meg kell ennie. Nagyon keserű, de amikor megeszi, édessé válik. A munkafolyamat, a megértés nehéz, de édes lesz a gyümölcse. Ezért az a legnagyobb felelősség, hogy kinek mikor mit mondok. Ezt nehéz mindig tudatosan tenni, de ha Isten elé teszem magam, akkor Ő jobban tudja, hogy kinek mikor mit üzenjen általam.

Egyik lelkipásztor mesélte el, hogy a szentmise végén várta valaki és megdöbbentő dolgot mondott: nem látta már semminek sem értelmét, el akarta dobni életét, de adott azért magának egy utolsó esélyt és elment a szentmisére. A szentbeszédben elhangzó egyik mondatban választ kapott kétségeire.

A döbbenet az volt, hogy az a mondat, amelyet visszamondott lelkészének, tulajdonképpen el sem hangzott! A lelkész sem emlékezett, hogy olyat mondott volna és senki más sem hallotta azt a mondatot.

Az illető mégis megkapta a választ, mert az elhangzottak kiváltottak belőle valamit, egy gondolatot, egy választ.

Isten tehát csak akkor tud működni bennem és általam, ha odateszem magam gyakran és rendszeresen az Ő csendjébe és továbbadom, amit nekem mond. Isten ugyanis bennem is testet ölt, ha beengedem és általam is szólni akar másokhoz – ez a megtestesülés folytatás – , sokszor akkor is, amikor meg sem szólalok.

Könnyen gondolom azt, hogy Isten csak papokon, tanárokon vagy szónokokon keresztül üzen, hiszen ők többet beszélnek, de valójában a felelősségteljes terep a családban is ott van, hiszen az édesapa és édesanya nagyon felelősek abban, hogy mit mondanak és hogyan élnek. Ha nincs összhang a szavak és a cselekedetek között, akkor nem vesznek gyermekeink komolyan.

Az összhangon van a lényeg: Pál apostol nem volt nagy szónok, mégis sokakat vonzott, mert lelkében hordozta Krisztust. Mózes nem volt a szavak embere, de sugárzott belőle az Isten, mert annyi mindent átélt és találkozott a Benne élő Istennel, AKI VALÓJÁBAN BELŐLE ÉS ÁLTALA beszélt. Ugyanígy a próféták is, azt adták tovább, ami bennük megszületett.

Amit másokról kimondok, az valahol bennem is ott van. Ezért kell vigyáznom, kiről mit és hogyan beszélek. Mindenki arról beszél, ami benne van!

Bár a szavak sosem tudják úgy kifejezni a lényeget, ahogy szeretném, mégis ki kell mondanom, hiszen azok a gondolatokból születnek és teremtő erejük van. Sajnos nemcsak a jó szavaknak, hanem a rosszaknak is. Amit magamban sokat ismételgetek, azzá válok.

Miért beszélek ennyit a szavakról? Mert ugyanazok a szavak hangzanak el az evangéliumban, mint Karácsony szent ünnepén. A János prológus a lényeget fogalmazza meg: az Ige testté lett. A teremtés hajnalán is ez történt: Isten szólt, hogy legyen és lett és jónak indította el a világot. Az idők teljességében kimondta Önmagát és emberi nyelven szólt hozzánk.

Ha figyelek Rá, közelebb kerülök Hozzá, pontosabban Ő nyer nagyobb teret életemben. S ha Őáltala, Ővele és Őbenne teremtek, nagyobb lesz a szeretet tere és a megváltás ügyét szolgálom.

Nem kis felelősség!

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

A Rómában töltött teológiai éveim lezárása előtt erőssé vált bennem az a gondolat, hogy pályát módosítok, vagyis nem papként szolgálom Istent. Hazajövetelem előtt egy hétig tartó lelkigyakorlaton vettem részt, amelyen egy kedves jezsuita atya kísért bennünket.

A harmadik hajnalon egy fura álmot láttam, amelybe többször is beleébredtem, mégis folytatódott és olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy részleteire még ma is emlékszem. Ennek az álomnak kezdetben nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget - aztán „véletlenszerűen” megemlítettem a lelkigyakorlatot kísérő atyának! Amikor ő megkért, hogy részletesen meséljek az álom képeiről, szívesen megtettem, arra gondolva, hogy addig sem kell magamról beszélnem! Kedves menekülés lett volna magam elől, de a képek alapján tudatossá tett bennem az atya néhány rám jellemző alapvonást és tulajdonságot, amelyeket nem volt ahonnan tudnia és olyan dolgokat is feltárt rólam, amit addig soha senki sem mondott vagy tudott!

Tudatában vagyok, hogy az álom nem látomás, de annak is, hogy Isten bármilyen eszközt felhasznál, ha üzenni akar! Fontos, hogy milyen erős, meggyőző érzés indít tovább, amikor felébredek...

Advent negyedik vasárnapjának evangéliumában olvastuk és elmélkedtük, hogy Szent József egy álom hatására nem bocsátja el jegyesét, hanem mellette marad és hordozza a Titkot Máriával együtt.

Szent Család vasárnapján folytatódik az álom-sorozat. József nemcsak egy álmot lát, hanem hármat is. Úgy néz ki, nagyon figyel az álmokra. S nemcsak figyel, hanem érti is azok üzenetét. A Szentírásban egyébként is sok helyen látnak a szereplők olyan álmokat, amelyek megváltoztatják életüket.

Sokan hisznek álmokban azóta is. A modern kor álomkutatóit és álomfejtőit az a szándék vezérli, hogy az álmok segítségével jobban megismerjék az ember személyiségét, érzelemvilágát, soha ki nem mondott gondolatait és titkolt vágyait. Álmaink olykor szépek, máskor rettenetesek. Sok álomnak valóban nem érdemes nagy jelentőséget tulajdonítani, de vannak sorsfordító hatásúak is. Napjaink embere tudni szeretné álmai jelentését. Így volt ez a régmúlt időkben is, azzal a különbséggel, hogy az álmok okát és jelentését elsősorban nem az emberben keresték, hanem az álmot a természetfeletti világgal és az Istennel való kapcsolat egyik formájának tekintették.

József másodszor kap utasítást, éspedig azt, hogy menekülnie kell a családjával. Nem a könnyebb élet keresése miatt, hanem mert veszélyben van a gyerek és az édesanya. A Mennyei Atyától kapott atyai megbízást most már gyötrődés és gondolkodás nélkül teljesíti. Tudja, mi a feladata. Míg első álmában felvilágosítást kapott a születendő gyermek kilétéről és megerősítést jegyese tisztaságáról, e második álmában már tovább kell lépnie és védelmet nyújtania azoknak, akiket rábízott az isteni Gondviselés.

Isten mindenkinek gondját viseli, de ahhoz figyelni kell az üzenetre és engedelmeskedni annak. Férfiként jó lenne többször figyelnem arra, hogyan tudok másra úgy figyelni és a rámbízottakat úgy védeni, hogy ezáltal megtapasztalják ők is Isten gondviselését. Nőként pedig, ahogy Mária is tette, megengedhetem ezt a segítséget, elfogadhatom és befogadhatom a szeretetet, rábízva magam a másikra.

Amikor Heródes meghal, az Úr angyala ismét megjelenik Józsefnek és tájékoztatja arról, hogy a veszély elmúlt, most már hazaköltözhetnek. József nem tétovázik, ismét fogja a Gyermeket és anyját, biztonságot nyújtva nekik az állandó bizonytalanságban.

József vakon követi az álomban kapott utasításokat, mert meggyőződik, hogy Isten angyala ezeken keresztül vezeti őt.

Mindenkinek másképp üzen az Úr. Figyeljek nagyon azokra a jelekre, amelyen keresztül hozzám érkezik az üzenet. Ha nem álomban, akkor másként: látásban, látomásban, a másik emberen keresztül vagy éppen egy szentírási részben, amely szíven talál és megérint... Mária pedig nem kételkedik, ismét követi Józsefet, mert tudja, hogy igaz ember – s ha ő álmodott, akkor menni kell.

József aztán fél Júdeába menni, mert hallja, hogy ott Arkelausz uralkodik, apja Heródes után, ezért újra utasítást kap álmában és irányt vált Galilea vidéke felé. Így jutnak el Názáretbe.

Láthatjuk, hogy József milyen heves párbeszédet folytatott tudatalattijával. S mivel Isten embere volt, igaz ember, Isten maga társalgott vele.  Egyetlen szavára „fölkelt, fogta a gyermeket és anyját” és ment, ahova küldték. Háromszor egymás után. Így lett emigráns, földönfutó menekült, hazatérő disszidens, majd újra gyökértelen.

Mégis az ő atyai biztonsága, Mária bizalma veszi körül a megszületett és növekvő Gyermeket. A Gyermek pedig engedelmes atyjának és anyjának. A bizalom és szeretet légkörében növekszik. Ettől szent ez a Család!

Ha befogadom a Gyermeket és növekszik bennem is a bizalom és a szeretet, én is hozzájárulhatok a nagy Család, az Egyház bizalmas légkörének növekedéséhez.

Hatalmas lehetőség! Élek vele?

Szent Józsefről csak annyit ír az evangélium, hogy igaz ember volt. Ez a kijelentés azonban hat rövid gondolatot juttatott eszembe erről a csendes emberről:

1. Mivel csak annyit olvasunk róla, hogy igaz ember, ebből következik, hogy háttérben van. Amikor színdarabot nézek, ritkán gondolok arra, hogy milyen nagy szerepe van a súgónak és azoknak, akik a szereplők sikerét biztosítják. Mit tennének a szereplők a háttéremberek nélkül? Azok nélkül, akik a kulisszák mögött vannak. S mit tennének a Rendező nélkül, akinek elképzeléseit megjelenítik. Az igaz Isten is mindig háttérben van: megbíz mindenkit egy személyreszabott feladattal, amely csak az övé. Lehet, hogy háttérben, a kulisszák mögött, vagy épp előtérben – a lényeg mégis az, hogy teljes szívvel éljem át a szerepem, ne csak eljátsszam vagy megjátsszam azt. Józsefet azzal bízta meg a mennyei Atya, hogy helyettese legyen a földön, vállalja az apai szerepet, legyen jelen Jézus és Mária mellett, védje, őrizze őket. A háttérben élő Isten háttérszerepet bíz Józsefre.

2. A háttérszereplők csendben vannak, de jelenlétük biztonságot ad. Isten is a csendben beszél, ezért csak akkor értem Őt, ha csendben maradok. A zajban is akkor hallom meg őt, ha csendben maradok. József a csendben gyötrődik, hogy mitévő is legyen, amikor kiderül, hogy jegyese gyermeket vár. A törvény szerint el kell bocsátania Máriát, de ő – igaz ember lévén – nem akarja nyilvánosság elé vinni, hiszen ismeri jegyesét. Nem érti a titkot, csak megérzi és megsejti – ezért úgy töpreng, hogy szívében forgatja a dolgot: ez azt jelenti, hogy nem egyedül akar dönteni, hanem megbeszéli Istennel. S mivel Isten a csendben beszél, ezért a csendben figyel rá és szívében forgatja az ügyet.

3. A csendben adott válasz álom formájában történik. József hisz az álomnak – Isten elfelejtett nyelvének, s megváltoztatja tervét. Engedelmeskedik a belső hangnak, amely álom közben is megszólalhat és sokféleképpen!

4. Az álomban meghallja Isten hangját. Akkor értem meg egy álom üzenetét, ha megébredés után tudom, hogy mit kell tennem. József megérti, hogy nem kell félnie. Megérti a Titkot, de magában kell hordoznia egy életen át. Úgysem hinné el neki senki, de ő érti szívében is, hogy ki lesz a születendő gyermek. Amikor szívemmel kezdem érteni a titkot, elviselhetővé válik annak terhe. Könnyű teher, mert aki rám adta, segít.

5. Amikor József megébred, másképp dönt. Ez többet jelent, mint csupán azt, hogy hitt feleségének és bízott benne. Kétségtelenül ez is benne van, de ami igazán fontos, hogy Istennek hisz. S elméjében is enged: enged-elmes. Egyebek között a Fiúnak, Aki a nagy meglepetés volt, a Jézus nevet adta, ahogy megmondták neki. Ez program: a Megváltás, a Szabadság programja! Micsoda ígéret! S neki, Józsefnek, kellett ügyelni erre a gyerekre: egyszerre tőle, Józseftől függött az emberiség sorsa. Ma ennél jóval kevesebb felelősséget is csak vonakodva vállalunk el. Ami a felelősséget és a pszichikai terhet enyhítette, elviselhetővé tette, az a különös azonosság a Jézus és az Emmánuel között. Azért válthat meg az ember Jézus bűneinktől, mert vele és általa Velünk az Isten: azóta és mindörökké a világ végéig, ahogy azt megígérte!

6. Nemcsak Józsefnek ígéri meg, hogy vele van, hanem bárkinek, aki felismeri az Úr közeledését és jelenlétét, szívében forgatja és majd elméjében érteni kezdi – ezt követően pedig enged az isteni üzenetnek és átadja magát neki.

A titkot hordó szívek pedig mindig csendesek.

De hát nem vagyunk-e mi keresztények, szintén titkot hordozó emberek? Hitünk tele van titkokkal. Hogy érzékszerveink ellenére hisszük Jézus jelenlétét az Oltáriszentségben, kinek beszéljünk erről? Hogy a szenvedés közepette is bízunk a Gondviselésben, kinek magyarázzuk? Inkább diszkréten hallgatunk róla. A titok magunkba zárása csendessé, hallgataggá tesz.

Éppen ezért Karácsonyra ne harsánykodással, zajjal készüljünk, hanem belső elcsendesedéssel. Istennel is csak a csendben találkozhatunk. Aki belsőleg értékes emberré akar válni, el kell sajátítania a tartalmas csend nyelvét. Ez az egyetlen világnyelv, amelyet mindenki megért, ha hangolódik rá. Ez a világnyelv érteti meg igazán az Emmánuel szó jelentését, amelyet csak Máté evangélista használ, s evangéliumát is ezzel az üzenettel zárja: Veletek vagyok mindennap, a világ végéig.

Kell ennél nagyobb ajándék?

Nagy hajótörés után egyetlen ember maradt meg, akit a tenger vize egy lakatlan sziget partjára sodort. Ez az ember mindennap azért imádkozott, hogy jöjjön és mentse meg valaki. Mindennap kémlelte a horizontot, hátha meglát egy hajót, de hiába. Nem járt arra senki. Aztán beletörődve sorsába, épített magának egy kis kunyhót, halászgatott és vadászgatott.

Egyik nap, amikor visszaért a halászatból, megrémült, hiszen az egész kunyhó lángokban állt és teljesen leégett. Ekkor elkeseredésében Istenhez kiáltott: - ,,Hogy tehetted ezt velem Istenem? Miért ért ennyi baj egymásután?

Másnap kora reggel arra ébredt, hogy egy hajó közeledik. Nem hitt a szemének! Amikor aztán felszállt a hajóra és érdeklődött, hogy miért mentek a sziget felé, elmondták neki, hogy látták a nagy füstöt és megértették a segélykiáltást!

Ha nem is veszítettem el mindent, de tapasztalhattam már hasonlót. A csalódottság és elkeseredés érzése nem ismeretlen, sőt igazából szükséges ahhoz, hogy kijózanodjak, felébredjek Isten szerető jelenlétére és meghalljam válaszát, megértsem üzeneteit.

Keresztelő János hirdeti a bűnbánat keresztségét, beszél az Eljövendőről, s amikor felismeri Jézusban a Krisztust, rámutat, tanúságot tesz róla. Aztán börtönbe kerül, s lelke mélyén tudja, hogy Akit hirdetett, eljött s az ő ideje lejár. Küldetésének vége közel van, s átengedi saját tanítványait Jézusnak. A tanítványok hallják és látják Jézus tetteit, ezért János elküldi őket Jézushoz, hogy ők tegyék fel Neki a kérdést: Te vagy-e az, Akinek el kell jönnie vagy mást várjunk?

Jézus János tanítványainak adott válaszában idézi az előtte mintegy nyolcszáz évvel élt Izajás prófétát, aki jövendöl Jánosról is és Jézusról is. „Menjetek – mondjátok meg Jánosnak: a vakok látnak, a sánták járnak, a szegényeknek hirdetik az örömhírt. Boldog, aki nem botránkozik meg bennem”.

Egyértelmű válasz ez Jézus részéről, hiszen tudja, hogy a tanítványok így értik meg az üzenetet: az izajási jövendölések beteljesedtek benne. A tanítványok Jánosnak is, de mindenkinek elmondják majd, amit láttak, s amit személyesen megtapasztaltak.

Átmentek Jánostól Jézushoz és fokozatosan felismerték Jézusban Isten jelenlétét a világban. Ez a tapasztalat igazi örömet szült bennük, amely nem a világ öröme, hanem az isteni öröm, amely bent születik meg és növekszik, nem kívülről erőltetett vagy erőszakos öröm. Az igazi öröm, amely képes nehéz körülmények és csalódások ellenére is megszületni és növekedni bennem.

Ha megszületik és él bennem is ez az öröm, akkor figyelnem kell arra, hogyan adom azt tovább! Szelíden, erőltetés nélkül engedem, hogy átjárjon és kisugározzon, s ha kérdeznek, akkor helyesen fogalmazzam meg, ami bennem van. Az öröm, amely nem más, mint a bennem élő Szentlélek jelenlétének megnyilvánulása. Ha nem Ő nyilvánul meg bennem, hanem én erőltetem, akkor saját elképzelésem szerinti örömöt adok át és talán többet ártok, mint segítek! Humorosan fejezi ki ezt a következő történet, de közelebb vihet a megértéshez:

Két pap álldogál az országút szélén, kezükben egy tábla, amelyen ez a felirat olvasható: "Közel a vég! Fordulj vissza, míg nem késő!" Arra jön egy autós, látja a táblát és dühösen kiált rájuk: - Hagyjatok békén, szentfazekak! - majd továbbhajt. Húsz másodperc múlva hatalmas fékcsikorgás, majd egy hangos csobbanás hallatszik. Azt kérdezi egyik pap a másiktól:

- Nem lenne jobb, ha azt írnánk a táblára, hogy a híd leomlott?

Nem mindegy, milyen szavakat használok, amikor a krisztusi örömről beszélek, amikor a megtérésre buzdítok.

Valójában a szeretet a legrövidebb út a másikhoz – amikor szavak nélkül is értjük egymást. Isten is ezt az utat választotta és egy IGEN-be kerül csupán az öröm megszületése, amely igazi boldogsággal tölt el. A boldogság ugyanis nem érzés, hanem döntés – ezért újra meg kell újítanom a hétköznapokban.

Ha megújítom Ővele, akkor már nem is magamat adom, hanem Őt sugárzom.

S majd beszélek is – ha kérdeznek!

Izajás próféciája egy olyan eljövendő emberről beszél, aki telve van lélekkel. Felsorolja a Szentlélek ajándékait, amellyel ez az ember rendelkezik majd: bölcsesség, értelem, tanács, erősség, istenfélelem…

Aztán ez a prófécia olyan képeket is tár elénk, amelyek hihetetlennek és egyben furcsának is tűnnek: a háziállatok kibékülnek a vadállatokkal. Minden megbékül és terjed az Úr ismerete.

Keresztelő János arról beszél, hogy ez az isteni sarj már egészen közel van és hogy tűzzel és Szentlélekkel fog keresztelni.

Visszatekintve mi már tudjuk, hogy ez a prófécia beteljesedett Jézusban, akit eltöltött a Szentlélek. Ő megmutatta Istent, s ezáltal terjed Isten ismerete és az Ő békéje – a Szentlélekben. Így egészen közel van és az adventi útkészítésnek az a lényege, hogy minden egyes nap rendszeresen kérjem és engedjem be a Szentlelket, ezáltal elindul és növekszik bennem is az Isten ismerete, ez pedig egy olyan átalakulást szül, amely megállíthatatlanul terjed tovább. Megbékélnek a bennem működő „állatok”, vagyis szembenézek árnyoldalaimmal és ösztöneim megszelídülnek.

Nemcsak bennem, hanem aztán másokra is átragad ez a megbékélés, ez az átalakulás.

Ez a megtérés lényege, amely belülről indul és majd külsőleg látszik.

A legtöbb ember fordítva él: próbálja tenni a jót - ez nem rossz, ez az erkölcsös élet! - de nem engedi, hogy átjárja a Szentlélek! Ezt a kétféle magatartást mutatja az evangéliumban a farizeus és vámos esete is.

A farizeus azt hitte, ő emeli Istenhez magát imája által. A vámos tudta, hogy csak Isten emelheti föl őt. Imája nem szép, nem kidolgozott, de őszinte. Az ilyen alázatos imához Isten lehajol, mert az alázat nem önutálat, hanem az igazság elfogadása önmagamról. Nem azt jelenti, hogy semminek tartom magam, hanem hogy tudom: mindenem ajándék. Az alázat nem porba sújt, hanem felemel.

Ez az út vezet a régi életből az új életbe, a régi embertől az új emberig, az ószövetségi embertől az újszövetségi emberig. Ez egy folyamat, amelyben vannak visszaesések. Egyetlen nap alatt többször megfigyelhetem magamban a farizeus magatartását, amely nem is maga-tartás, hanem maga-mutogatás és a vámos befelé nézését is gyakorolhatom. E rendszeres gyakorlat által válhatok új emberré, úri-emberré, az Úr emberévé – mert rajta keresztül nézem magamat és másokat is.

Így születik meg újra és újra bennem és növekszik a krisztusi képmás, az Isten ismerete terjed és “átragad” másokra is.

Jézus már eljött. Megmutatta hogyan formálhatom ezt a krisztusi képmást, amely lassan ugyan, de biztosan terjed és kiárad, mert az lehetetlen, hogy a Szentlélek munkája hiábavaló legyen.

A megtérés folyamat. A bennem zajló átalakulás folyamata.

A megtérés megváltozás.

Krisztus tűzzel és Szentlélekkel keresztel.

A keresztség lényege ez: tűzzel kiéget minden szennyet - ez is a fájdalmas folyamat része! - és betölt a Szentlélekkel.

A megkeresztelt ember is így változik meg - belülről! A Szentlélek tesz belső emberré, igazán szabad emberré! Ha Vele és Őbenne élek, felgyorsul a folyamat és Isten ismerete!

Ha magamat mindig másokhoz hasonlítom, akkor vagy szomorúvá válok vagy öntelt leszek. Szomorú lehetek azért, mert nem tartok ott, ahol a másik van. Öntelt azért, mert magamat jobbnak látom a másiknál. Mindkét út a boldogtalanság felé vezet.

A boldogság felé csak egyetlen út vezet: ha Isten jelenlétébe helyezem magam. Ebben a Jelenlétben ugyanis mindig látni fogom, hogy hol tartok én és hogy mindig van javítanivaló.

Igazán csak Vele haladhatok fölfelé. Ez a boldogság útja.

Választhatok…

Az éberség nem más, mint meglátni a valóságot. Nem azt, ami a fejemben van és amit elképzelek, hanem azt, amit a lényem lát. Ez egy belső látás.

Ahogy Advent első vasárnapi evangéliumának leírása szerint Noé idejében az emberek megszokták a hétköznapokat – ettek, ittak, házasodtak és férjhez mentek –, úgy ma is könnyen elringat a mindennapi rutin: könnyen elszenderedem és lelki alvásba merülök, így nem veszem észre érkezését, jelenlétét, hiszen Ő folyamatosan szembejön az Élet Valóságában. S teszi ezt úgy, hogy elrejtőzik a külső szem elől, hogy befelé forduljak.

Valahogy úgy van ez, mint a történetben, amikor egy tudós elment egy bölcs emberhez, hogy vitába szálljon vele. A bölcs ember két botot helyezett a földre „T” alakban.

– Mit látsz itt? – kérdezte tőle. Egy „T” betűt – válaszolta a tudós. – Ettől féltem – folytatta a bölcs – a „T” betű nem létezik, az csak egy fogalom a fejedben. Amit itt látsz, az két letört ág.

A világ, amit az emberek többsége hajlamos meglátni, nem az egyetlen igazi valóság, az isteni jelenlét világa, hanem a fejben teremtett világ, amit valóságnak neveznek.

Paradox módon tehát a valóság az, hogy Isten úgy rejtőzik el mindenhol, hogy mindenhol ott van. Úgy rejtőzik el, hogy meglássam. Bújócskának is nevezhetném, de ez félreérthető. Ha csak a fejemben gondolkodom, elmém rabjává válhatok s elveszítem az igazi valóságot, elmegyek mellette.

Ezért választja minden adventi szent időszak kezdetén az Anyaszentegyház azokat a szentírási szövegeket, amelyek az éberség fontosságára irányítják a figyelmet.

Az éberség megszületésében segít a virrasztás, ami nem csupán a fizikai szemek nyitvatartása, hanem a befelé nézés gyakorlása, hogy a mindennapi rutin ne takarja el az igazi valóságot, Isten jelenlétét a világban.

Advent első vasárnapjának evangéliumi szövegrésze egyáltalán nem félelemkeltés, hanem ébresztés. Jézus nem azt akarja, hogy rettegésben éljek, hanem hogy ébren, készen, tudatosságban.

Jézus nem megijeszt, hanem felráz: „Virrasszatok!” A várakozás itt nem passzív várakozás, hanem aktív éberség – mint a ház gazdája, aki tudja, hogy jöhet a tolvaj. Vagy mint a szív, amely mindig nyitva áll az Úr látogatására, bármilyen formában is jöjjön. Mint amikor egy édesanya virraszt beteg gyermeke mellett. Nem azért nem alszik, mert fél, hanem mert szereti őt és ezért figyeli őt, kíséri gyógyulását.

Így válok képessé „készen lenni” Krisztusra – aki nemcsak ítélni jön, hanem látogatni is, tisztítani is, gyógyítani is. S ha meglátogat, mindig esélyem van arra, hogy felöltsem az Ő ruháját.

Ez egy tudatos öltözködés, hogy ne csak viselkedésemet változtassam meg, hanem a belső látás által belsőleg is átváltozzak, mintha egy új ruhát vennék magamra, ami nem kívülről szép, hanem belülről világít.

Felölteni Krisztust ezt jelenti: az Ő szemével nézni magamat és másokat is, az Ő szívével szeretni magamat és másokat is, az Ő Lelkével és Lelkében élni.

Ez döntés kérdése és folyamatos megújítást kíván.

Mindez azt jelenti tehát, hogy a keresztény ember nem az ünnepek embere, hanem a hétköznapoké. Ébernek lenni azt jelenti: hűségesen imádkozom, szeretetben vagyok a másikkal, lelkiismeretesen végzem a munkám – még akkor is, ha senki nem látja. Nemcsak ünnepek előtt szorgoskodom, hanem a hétköznapokban is. Ha ezt teszem, nem öli meg lelkemet a hétköznapi rutin és az Ünnep „megszül” engem Isten és a másik ember számára is – hogy én is emberré váljak, ahogy Ő tette.

Az éberség fenntartásával és a virrasztás gyakorlásával férek át a „szűk kapun”. A szűk kapun azok férnek be, akik készen vannak – nem tökéletesek, hanem éberek: alázatosak, megtérők, Krisztusra figyelők.

Készen vagyok? Látom Krisztust magamban és a másikban? Van valaki, akivel ma kellene kibékülnöm?

Figyeljek szeretettel, belső szemmel, hogy kifelé is lássak.

Krisztus Király főünnepének evangéliumi képei segítenek abban, hogy az egyházi év végén tükörbe nézzek és megvizsgáljam azt, hogyan értem és élem meg az isteni királyságot, amelyet Jézus mutatott meg egykor és amelyet most is elém állít. A képek, a szereplők rávilágítanak, hol torzul el az igazi királyság képe – minden időben.

1. A bámészkodó nép képe. A bámészkodásban nem tud megtörténni a találkozás. Amikor mások szenvedéséről hallok, legfeljebb megsajnálom és tovább állok, de nem hagyom magamat megérinteni, mert – érthető módon – kicsit félek is a szenvedéstől.

2. A gúnyolódó főpapok képe. Az Írás tudói a véget látják a keresztben, nem a kezdetet. Nem tudják, nem is akarják elfogadni Krisztust megváltójuknak. Értik és értelmezik az Írásokat, okosak – de inkább kigúnyolják Krisztust, minthogy szívükhöz közel engednék…

3. A nevető katonák képe. Ma is vannak olyanok, akik kinevetik azokat, akik próbálnak keresztény életet élni.

4. Az egyik gonosztevő képe, aki káromolja Istent. Amikor tehetetlen vagyok, én is hajlamos vagyok ezt tenni…

5. A másik gonosztevő képe, aki megtér. Ránéz Krisztusra, találkozik tekintetük és e tekintet vallomást szül: „Emlékezz meg rólam, ha országodba érsz” (Lk 23,42). Jézus válasza egyértelmű válasz: „Még ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23, 43). Vagyis: ha döntést hozok most mellette, akkor már Vele vagyok, mert Ő velem van. Még ma Istennel lehetek és mindig, amikor észreveszem, hogy távolodom Tőle.

Az öt képből a legutolsó, az egyetlen az, amely egészen közel visz Krisztushoz.

A legnagyobb szenvedésben foglaljak állást Krisztus mellett és ezzel elfogadtam közelségét, így bármilyen szenvedés elviselhető. S mindez csak azért, mert keresztem az Ő keresztje mellett van és Ővele folytatok párbeszédet, nem mással.

A legnagyobb szenvedésben ellene is fordulhatok, ahogy az egyik gonosztevő tette, de újra döntést hozhatok mellette, és akkor nem vagyok egyedül sem a sötétségben, sem a szenvedésben. Ez a döntés egy pillanat alatt közel visz az Ő országához, amely már itt és most elkezdődik ebben az életben és beteljesedik odaát – a másikban!

Állást kell foglalnom, hol tartok: bámészkodom, gúnyolódom, káromkodom, vagy szemlélem a krisztusi arcot. I. János Pál pápa mondta: Aki meg akarja csókolni a Keresztrefeszített arcát, nem tudja kikerülni, hogy a tövis meg ne szúrja.

Ha ránézek Krisztus arcára, terhem könnyebb lesz és édes igává válik.

A halogatás nem oldja meg a problémákat, hanem még nagyobbá válik a teher.

Krisztus Király arca meghív ma újra, hogy királyságát ne világi szemszögből nézzem, hanem megértsem ennek különlegességét és akkor királyi életet élhetek…

Miért különleges ez a Király?

1. Mert egyszerű embernek születik. Nem palotában, hanem istállóban. Az egyszerűséget választja. Ácsmunkát végez. Megérteti, hogy a királyi élet első lényeges eleme az egyszerűség. Nem a komplikált, bonyolult élet a királyi élet, hanem az egyszerű, őszinte élet.

2. A királyi élet másik fontos eleme: a megszokás rabságából való kilépés. A mi Királyunk nem azt tette, amit szoktak, hanem azt, amit a Szerető Atya tőle kért. Felrúgta a megszokásokat is, ha az a szeretet törvényével ütközött. De csak akkor, ha ütközött – egyébként a hagyományokat tiszteletben tartotta. Persze a hagyomány és megszokás nem téveszthető össze.

3. A királyi élet közel engedi a furának tűnő embereket is. Nagyon sok embernek nem tetszett, hogy a mi Urunk bűnösökkel áll szóba, velük étkezik. Sokszor meg is vádolták ezért.

4. Királyi élet az is, ha gondolataink, szavaink és tetteink összhangba, harmóniába kerülnek. Az Úr gondolatai, szavai és cselekedetei teljesen fedik egymást. Amit gondol, azt mondja. Amit mond, azt teszi. Nem beszél mellé, nem beszél fölöslegesen.

5. A királyi élet szavak nélkül is Isten Országát hirdeti, amely mindenki számára nyitott.

6. A királyi élet mindenki számára lehetséges. Hittel indul, küzdelemmel folytatódik, a kereszten át a feltámadásig.

A királyi élet közel visz Krisztus Királyhoz! Ne féljünk tőle! Így kezdhetünk boldogabb, megújult életben megélt, közösségi, egyházi új évet!

Bízom abban, hogy a következő három szó, nemcsak játék a szavakkal, hanem jobban megérteti velünk az évközi harmincharmadik vasárnap evangéliumának lényegét. Ez a három szó így hangzik: félek-élek-lélek.

Félek:

Szükséges a tájékozódás mindarról, ami e világban történik, hiszen ebben a világban élek, de ha nem tanulok meg a sorok mögött olvasni, az események mögé nézni és mindent elhiszek, akkor könnyen eluralkodik és hatalmába keríthet a félelem, s háttérbe kerül a kegyelem.

A félelemben benne van, hogy nem vagyok egészen elememben, csak félig. Félig élek, vagyis FÉL-EK.

János apostol nyomatékosan fogalmaz: „a szeretetben nincs félelem. A szeretet legyőzi a félelmet” (1 Jn 4,18). Ő is valójában Krisztus Urunk biztatására világít rá: „bízzatok, én legyőztem a világot” (Jn 16,33).

Nyilván, nem a külső világra kell itt gondolnom, hanem arra a belső világra, amelynek én magam vagyok alakítója. Belső világomat én magam alakítom – persze, nem egyedül, hanem a Mester vezetésével. Ha egyedül teszem, fél-elemben élek.

Élek:

Ha igazán élni akarok, arra kell figyelnem, ami az Életre vezet. Az élet most van, Isten a jelenben van.

Az az igazság, hogy mindig voltak, vannak és lesznek háborúk és zavargások, amíg az emberek félelemben élnek. Amíg a hatalom szeretete és nem a szeretet hatalma nagyobb a lélekben, addig nem élek igazán.

Az Élet arra hív meg, hogy megtanuljam kezelni mindazt, ami körülvesz. Hogy helyesen tudjak viszonyulni mindenhez, és szét tudjam választani az igazságot a hazugságtól. Ezért az egyetlen megoldás: a Szentlélekben élni.

Lélek:

Egy állítólag igaz történet szerint egy fiatal házaspártól azt kérte négyéves kisfiúk, hogy engedjék be újszülött testvére mellé a gyerekszobába, de csak egyedül, mert akar valamit mondani neki. A szülők meglepődtek a kérésen, de kíváncsian beengedték a gyerekszobába és az ajtóra tapasztották a fülüket, mert hallani akarták, mit mond a kisfiúk az öccsének. Később arról számoltak be, hogy a következőt kérte újszülött testvérétől: – gyorsan mondd meg, honnan jöttél! Gyorsan mondd meg, ki teremtett? Kezdem elfelejteni!

Nagyon gyorsan hajlamosak vagyunk elfelejteni a lényeget.

Azt a lényeget, amelyet az evangéliumi szövegrész kulcsmondata is megfogalmaz: „Állhatatossággal őrzitek meg lelketek”! (Lk 21,19)

Ez az evangéliumi szövegrész bőven ecseteli ugyan a körülményeket és zavargásokat, de ez az a kulcsmondat, amely a lélekre irányítja a figyelmet. A lélekre összpontosítsak, a lélek életére, a lelki életet éljem, hogy növekedjék bennem a kegyelem, a szeretet, a jóság, a türelem és akkor háttérbe szorul a félelem.

A lélekre való összpontosítás a lényeg. Tudatos lelki élet, amely arra összpontosít, hogy átadja az irányítást a szeretet Istenének.

Az én munkám tehát az, hogy Isten jelenébe helyezzem magam újra meg újra, és akkor Ővele töltekezem. Lelke eltölti lelkem és akkor igazán lelkes emberré válok.

Ezzel a folyamatos Istenre figyeléssel mindig helyére teszem a kinti világban zajló és lelkemet felkavaró dolgokat és így élem meg az életet.

A félelemből úgy kerülök vissza egész elemembe, hogy lelkemre figyelek, akit csak és kizárólag Istennel együttműködve tudok megmenteni.

Lélek, élek - ez a sorrend. S akkor kevésbé félek!

A lateráni bazilika felszentelésének ünnepén első olvasmányként Ezekiel próféta látomását olvastatja fel az Anyaszentegyház. A látomás szerint a prófétát egy angyal vezeti a jeruzsálemi templom kapuja elé, ahol látja a templom küszöbje alól felfakadó vizet, és azt, ahogy ez a víz mindent és mindenkit meggyógyít, ahová eljut. Folyóvá alakul és amerre árad, minden lény életre kel, minden kivirul. A templomnak, mint helynek szentségét tárja elénk e látomás.

Az evangéliumban Jézus dühös. Ostort fon, asztalokat borogat, embereket küld ki, mert Atyja házát meggyalázták, s a tanítványok eszébe jut Jézus magatartása láttán a 68. Zsoltár 10. versének sora: „A házadért való buzgóság emészt, rám hull a gyalázat, ha téged gyaláznak”. A szent hely meggyalázása a Legszentebb meggyalázása is egyben, mert nemcsak kövekről, falakról, tornyokról van itt szó, hanem azokról az élő, lelki valóságokról, amelyeket a Szent Istennel való kapcsolat szül és tart meg.

Jézus szavai: „Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” – nemcsak a jeruzsálemi templomra vonatkoznak. Vonatkoznak minden templomra – és minden ember szívére is, mert a feltámadott Krisztus után már a testünk, életünk is Isten temploma, ahogy Szent Pál apostol is megfogalmazza az ünnep második olvasmányában (vö. 1Kor 3,16).

Itt kapcsolódunk a Lateráni Bazilikához is, az „összes templom anyjához”, amely nem pusztán egy római épület, hanem a látható jele annak, hogy Krisztus Egyháza valóságos, látható közösség: Isten lakóhelye a történelemben. Az Egyház, mint templom – és benne mi, mint élő kövek.

Egy faluban új, modern templomot építettek. A régi, kis fatemplom padjai kopottak, nyikorgók voltak, az ablakokon befújt a szél. Amikor a régi templomot bezárták, sokan sírtak. Egy idős asszony így mondta: „Itt tanultam meg imádkozni. Itt hallottam először, hogy Isten szeret. Az a pad, ahol ültem, nem volt kényelmes, de ott gyógyult meg a lelkem.”

Egy fiatal pap ezt hallva így szólt: „Az új templom szép, de ha nem tanulunk meg újra Istenre figyelni benne, csak csillogó épület lesz. A régi pad értékét nem a fája adta – hanem a lelkek, akik benne imádkoztak.”

Egy szép, méltóságteljes, tágas és díszes templom akkor szolgálja Isten dicsőségét, ha azon a helyen, másokkal együtt átadom magam Istennek, másokkal együtt „beleimádkozom” magam Istenbe és Szentlélekkel telített lesz a levegő, mert azon a helyen minden megtörténik, amit Isten akar tenni az emberrel.

Az Isten pedig az emberrel csak a jót akarja, még akkor is, ha sokszor fájdalmas ez a folyamat:

1.⁠ ⁠Megtisztítja szívünk templomát.

Jézus Krisztus ma is „ostort fon”, hogy kiűzze a zűrzavart, önzést, haszonszomjat a bensőnkből. Mit hordozunk, ami „vásárcsarnokká” teszi a szívünket? Vissza tudjuk adni Istennek a belső csend helyét?

2. Segít abban, hogy ezáltal át tudjuk adni magunkat Neki teljesen.

3. Az önátadás által közelebb kerülünk Őhozzá és egymáshoz és ebből születnek igazi, mély találkozások.

A Lateráni Bazilika ünnepe ezért arra is hív, hogy megbecsüljük a templomainkat. Nem csupán falak ezek – hanem találkozások helyei: Isten és ember, ember és ember között.

4.⁠ ⁠A hit nem pusztán építmény – hanem élet.

Jézus testének templomát lerombolták – de feltámadt. Isten temploma mindig él, ha van, aki hisz, és ha van, aki a hitét életté formálja. A legnagyobb templom nem kőből, hanem szeretetből épül.

A világban sok templomot elhagynak. De a valódi kérdés ez: el tudja-e hagyni Isten templomát a szívünk?

Amíg ott van benne buzgóság, ima, bocsánat, szeretet – addig él. És ha néha úgy is érezzük, megrepedezett a mi belső templomunk, Krisztus mindig újraépíti – „három nap alatt” is, ha szükséges.

Henri Boulad SJ írt egy rövid könyvet ezzel a címmel: „Mama, viszontlátjuk egymást!”. Ebben a könyvben leírja, hogy amikor édesanyja halálhíréről értesült, vonatra szállt és hazament. Édesanyja holttestét ott látta az ágyon és amikor megérkezett, az őt körülállók kimentek a szobából. Nézte édesanyja kihűlt testét és beszélgetni kezdett vele: Mama, te most hol vagy? Miért nem kérded azt, amit mindig kérdezni szoktál, amikor bárhonnan hazajövök: éhes vagy fiam, mit készítsek neked? Van-e étvágyad? Mama, miért nem nyitod ki a szemedet? Miért nem mosolyogsz? Így zajlott a monológ, miközben folytak a könnyei. Ezek a könnyek azonban – vallja magáról a szerzetes – nem a fájdalom és a kétségbeesés könnyei voltak, hanem a szereteté, mert tudta, hogy édesanyja él, és nem halhat meg, hiszen mindenki magában hordozza az Örökkévalóságnak azt a szikráját, ami elpusztíthatatlan!

Mindannyiunk szívében ott van a kinyilatkoztatás, amit nem is kell leírni, hanem érezzük: édesanyám, édesapám, testvérem, jó barátom, te nem haltál meg, a halál illúzió. A halál átmenet!

Amikor a Nap lenyugszik a horizonton, eltűnik egy időre, aztán viszontlátjuk újra! Őseink és az egyiptomi fáraók is tudták már Jézus Krisztus előtt, hogy a halál átmenet, a halál átalakulás és metamorfózis! Átmenet a másik szobába, ahova mindannyian átmegyünk! Élet és halál így ölelik át egymást.

Élet és halál átölelik egymást! Nincs igazi élet a halál tudata nélkül. Sőt, a fizikai halál előtti meghalásokkal készülget az Örök Élet, amely Élet Istennel és Istenben! Isten ugyanis nem a holtak Istene, hanem az élőké.

Ha annak tudatában élek, hogy Isten az élők Istene, akkor egész biztos, hogy ennek a tudatos életnek minimum három gyümölcsét tapasztalni fogom:

1.    Növekszik bennem a felelősségérzet, vagyis rádöbbenek arra, hogy nem engedhetek meg magamnak bármit, mások is élnek mellettem. S nemcsak élnek mellettem mások, hanem élni fognak mások utánam is, ahogy előttem is éltek. Felelősnek érzem magam szavaimért, tetteimért, sőt gondolataimért is, mert az előbbiek ez utóbbiból származnak. Gondolataimat igazán Isten jelenlétének tudatosításában leszek képes megtisztítani, pontosabban: hagyom, hogy Ő tisztítsa meg! Ez nem zárja ki a szakmai tudást sem, sőt: a kettő együtt tud igazán működni. Ha hiszek Isten jóságos és gyógyító jelenlétében, akkor fokozatosan tisztulok. A felelősségteljes élet így növekszik bennem, s akkor – ennek következményeként figyelmes életet élek.

2.    A figyelem, a második gyümölcs, azt jelenti, hogy nemcsak értelmemmel, hanem szívemmel is kezdek figyelni. Ez amolyan „belső figyelem”: hallgatom, hogy mit sugall bensőmben a bennem is lakozó Isten, hiszen a mindent és mindenkit felülmúló Isten nemcsak bennem – hanem (ha tetszik, ha nem!) másban is lakik. A figyelem is fejlődik, ha hallgatok a szívemre és nem „agyalom” túl az életet. Ha túl sokat elemzek, félő, hogy hit nélkül megyek a mélységekbe és akkor beleszédülök azokba.

3.    A figyelemhez aztán fegyelem is szükséges. Önfegyelem elsősorban. Ha figyelek magamra a belső csendben, másokra is figyelni fogok. Ha figyelek magamra és bevallom kínos dolgaimat – elsősorban magamnak! – akkor erősödik a fegyelem is: fegyelmezni fogom magamat. S ha jó az önfegyelem, másokra is figyelek – s szeretettel fegyelmezek! – ha szükséges!

Felelősség, figyelem és fegyelem. A tudatos élet hozadéka ez a három valóság. S akkor jobban értem és élem az evangéliumi mondatot: Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké.

Többen mondták már ránk, keresztényekre: „ti nem ünnepelitek a hitet, hanem gyászoljátok” – s sajnos sokszor a valóság ezt igazolja.

Szomorúak vagyunk a templomban, szomorúak vagyunk az utcán, szomorúak vagyunk mindenhol – s pedig életünkben nem is történt igazi tragédia. Forgunk önmagunk körül s nem vesszük észre a világban tapasztalható örömöket is. Ez egyértelműen arra utal, hogy a mi Istenünk már régen nem az élő Isten. Legalábbis számunkra nem az. Mert Ő attól még él, ha mi hátat fordítunk Neki s a sötétséget látjuk és éljük meg. Nem véletlenül állapíthatta meg Nietzsche, hogy „Isten halott”. Talán láthatta a körülötte élő szomorú keresztényeket, akik már nem tudnak örülni megváltottságuknak.

A Jézussal való találkozás, életünk különféle istenélményei megerősítik bennünk a feltámadásban való hitet. Azt a hitet, amely a feltámadás tényét nem tolja a halálon túlra, hanem már itt hirdeti – saját életével, példájával, magatartásával!

„Mindenki meghal, de nem mindenki él” – fogalmazza találóan Kovács Ákos, az énekes egyik dalában.

Rajtam látják, hogy Isten bennem él? Elkezdek igazán élni?

Valaki mesélte, hogy egy könyvesüzlet kirakatában feltűnt neki egy könyv címe: Miért énekel a fülemüle? Kicsit fura volt számára ez a kérdés, ezért megvásárolta a könyvet és nem bánta meg, ugyanis, aki ezt írta, egy tudós volt, aki kutatta a madarak életét.

Meglepetéssel olvasta a könyvben, hogy a fülemüle apukák - mert csak azok énekelnek! -, amikor a kicsik kijönnek a tojásból, éjjel-nappal énekelnek. Az okos tudósnak nem hagyott nyugtot ez a kérdés: miért énekel a fülemüle apuka éjjel és nappal? Miért nem elég csak nappal? Aztán tett is egy próbát: kivett három kicsi fiú fiókát. Bevitte a lakásába és táplálta őket. Három hét múlva visszarakta őket. Eljött a kirepülés ideje és ez a három madár, amelyeknek nem énekelt apukájuk három hétig, olyan rikácsoló hangot adtak ki, hogy a lány fülemülék mind elmenekültek tőlük. A fiú fülemülék ugyanis szép hanggal kedveskedtek a lányoknak! Az a kis férfi fülemüle tudta, hogy hat hete van arra, hogy beleénekelje a szükséges dallamot a fiókák fejébe, hogy legyen folytatás, hogy biztosítsa a jövőt. Ez a fülemülék küldetése: továbbadni a dallamot!

Hogyan adjam tovább azt, ami nincs bennem? A küldetést ugyanis megelőzi a meghívás, a bennem is élő dallam hangja.

A misszió akkor működik, ha bennem él az a jókedv, amit Istentől kapok és ez túlárad bennem. Ott történik ez, ahol élek, mert ott van küldetésem. Még csak messzire sem kell mennem, mert Ő adja át magát rajtam keresztül. Ettől leszek/lehetek hiteles.

Az őszinteség teszi az embert hitelessé!

Nem tudunk mindent, nem is tudhatunk. Ennek bevallása tesz minket őszintévé és hitelessé is. A térítő szerzetesek működése is ezt az irányt követte. Nem azért mentek el valahová, hogy ott elmondják a saját igazukat és ráerőltessék másokra, hanem odamentek, figyeltek az emberekre, megtartották szokásaikat és kultúrájukat is tiszteletben tartották. Ahol kényszerítve történtek térítések a történelem folyamán, ott nem igazán tartott sokáig a hiteles keresztény élet. Egy uralkodóváltással váltottak vallást is…

Az őszinte megtérések hiteles példákból születnek. Először otthon legyek hiteles. 

Az önmagamba tekintés aztán a közösség felé vezet!

Az evangéliumban nem a paráznák s még csak nem is a latrok számítanak a „legnehezebb eseteknek”, hanem a farizeusok. Azok, akik képtelenek szembesülni képmutatásukkal.

A farizeus élete csak kifelé látszik vallásos életnek, belül azonban telve van önhittséggel, kicsinyességgel, rosszindulattal és gőggel. Ezt takargatja. A farizeust igazából nem is érdekli az Isten, mert ha érdekelné, akkor rájönne arra, hogy még nagyon messze áll a tökéletességtől, sok a javítanivaló. A farizeus álarcot hord, mert szeretethiányban szenved, de ugyanakkor nem tudja elfogadni a szeretetet sem – nem adja önmagát, mert nem is tudja elfogadni önmagát. Mindent tud a cselekvésről, de semmit a létről – ahogy Erich Fromm, a híres lélekbúvár ezt megfogalmazta. Egész erényes élete folyamán egy dologgal nem találkozott soha, egy dolgot nem fogott fel: hogy Isten és őközötte kölcsönös szeretetkapcsolat jöhet létre. Olyan, mint a fehérre meszelt sír, amely kívülről szép ugyan, belül azonban csupa üresség. Azt hiszi, hogy Isten és teremtményei között olyan kapcsolat van, amely rögzített, megkövesedett és változatlan. Még soha nem vette észre a Szentírásban azt a szerelmi történetet, amely az Isten és a világ között játszódik. A farizeus olyan szövetség keretei között él, amelyet egyezségnek (szerződésnek) tekint, mindenféle személyes kapcsolat nélkül. Istenből ő a Törvényt ismeri, a Személyt nem. Viszonyítási pontjai sincsenek ahhoz, hogy megítélje önmagát; igaz, hideg, halott. Ezért nem tud megbocsátani – túlságosan tökéletesnek képzeli magát.

A farizeus mindig a mennyiségre megy. Ezzel dicsekszik, fél önmaga lenni – ha megtenné ezt a lépést, akkor minden bizonnyal neki is hátul kellene megállnia a templomban, mint a vámosnak, aki beismeri bűnösségét és gyarlóságait. A vámosnak nem voltak eredményei és Isten előtt sem tudott felmutatni semmit. Lesütötte szemét, mellét verte és így könyörgött bűnei bocsánatáért Istenhez: „Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek” (Lk 18, 13). A vámos önmagát nem úgy határozza meg, hogy másokhoz méri cselekedeteit. Ő egyszerűen megszólítja az Istent, s azt mondja: Légy irgalmas nekem, bűnösnek...

Ki a farizeus és ki a vámos?

Gondoljam meg: bennem van mindkettő. Hordhatom tovább az álarcot is és belül szenvedek vagy pedig beismerem, hogy a teljesség felé vezető úton az Isten-, és emberszeretetben haladok?

Ha ezt beismerem, új életet kezdhetek, mert Isten igazságossága az Ő szeretete is egyben.

Az Ő ítéletei nem a mi ítéleteink – és ki vagyok én, hogy embertársamat megítélem?