32512 ima található a honlapon, összesen 45926 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Janka Ferenc atya elmélkedése

    Janka Ferenc atya elmélkedése
    Hetente frissül

    Krisztus Király vasárnapján búcsút vett a hallgatóktól Martos Balázs atya, aki hat éven át elmélkedett a szentírási szövegekről. Az új egyházi év elején a stafétát Janka Ferenc filozófus, teológus, főiskolai tanár veszi át, aki a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskolán fundamentális teológiát és dogmatikát tanít, emellett a Szegedi Gál Ferenc Egyetem filozófia tanszékvezetője.

    Janka Ferenc atya éveken át rendszeresen tudósította a Vatikáni Rádió hallgatóit az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának eseményeiről, mint a szervezet főtitkár-helyettese, így hangja ismerősen cseng majd sokaknak. Beszámolóiban a konferenciák, tanácskozások tematikáján túl mindig megjelent a költészet is, egy-egy versidézettel gazdagította tudósításait, ezáltal segítve a lelki ráhangolódást.

    Janka Ferenc atya elmélkedése „Isten Báránya!”Évközi 2. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    14
    Janka Ferenc atya elmélkedése „Isten Báránya!” Évközi 2. vasárnap

    A végidő Báránya az új ég és új föld hírnöke, az elveszett juh példája a személyes életünk reménye. Nátán története arról tanít, hogy a másik szemében a szálkát jobban látjuk, mint a magunkéban a gerendát. A próféta korunk emberének üzen, aki hajlamos mindenért Istent hibáztatni.

    „Íme az Isten Báránya”. Keresztelő János tanúságtételének egyik központi kijelentésével mintegy rámutat Jézusra, a Bárányra. A Szentírás szívesen szól Istenről és az emberről a bárány és a pásztor szimbolikáján keresztül. Három mozzanatra figyeljünk most, Nátán példázatára, az elveszett juh parabolájára és az apokalipszis Bárányára.

    Az Ószövetségben Nátán próféta egy drámai fordulatú történetet ad elő Dávid királynak a szegény ember báránykájáról (vö.: 2Sám 12,1-13). Egy gazdag embernek sok jószága volt, egy szegénynek csak egyetlen báránykája. Kedves báránykáját a szegény úgy szerette, mint a gyermekét, a tányérjából etette, a poharából itatta és az ölében altatta. Egyszer a gazdag emberhez vendég érkezett. Ez azonban sajnálta a maga juhait, ezért elvette a szegény ember báránykáját és azt készíttette el a vendégének. Dávid - hallva a történetet - nagy haragra gerjedt és így kiáltott: „Halál fia az az ember, aki ezt tette”. Erre Nátán így felelt: Te vagy ez az ember! A házasságtörését gyilkossággal leplezni próbáló Dávid, a próféta példázatának tükrében, saját fejére mondta ki a halálos ítéletet. Bűnbánatot tart, Isten megkíméli az életét, de tettének súlyos következményei lesznek.

    A szegény ember báránykájának prófétai tanítása nekünk is szól. Mások felelősségét és bűnét mi is mindig világosabban látjuk és készek vagyunk kemény ítéletet mondani. Boldogok azok, akik Dávidhoz hasonlóan bűnbánatot tudnak tartani, legalább akkor, amikor kiderül, hogy mások felett mondott ítéletük saját magukra is vonatkozik.

    A második bárányos történet a száz juhról szóló evangéliumi példázat. Kilencvenkilenc együtt van a pusztában, egy pedig elveszett (Lk 15,3-7). A mai gazdasági racionalitás tükrében nem igazán értjük, hogy miért ne férne bele egy százalék veszteség. Ráadásul hogy lehet egynek jobban örülni, mint a megmaradtak sokaságának?

    Amíg magamat a kilencvenkilenc együtt legelésző helyzetébe képzelem, a példázat idegenül és méltánytalanul hat. Ha azonban felismerem, hogy én vagyok az elveszett századik juh, akiért a pásztor elindult és rám találva örömében vállára vesz, akkor egyszerre minden megváltozik. Boldog vagy, ha felismered, hogy a jó Pásztor már elindult érted, hogy vállára vegyen és az Atya házába vigyen.

    A harmadik kép az Apokalipszis Báránya, akinek menyegzőjére menyasszonya már felékesítette magát. A mátka a szent város, a mennyei Jeruzsálem, amelynek temploma az Úr, a mindenható Isten és a Bárány. Napra és Holdra nincs szükség, mert Isten dicsősége világítja meg a várost és lámpása a Bárány, akinek fényében járnak majd a népek. Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzői lakomájára (Vö.: Jel 19,7-9; 21,22-24)

    A végidő Báránya az új ég és új föld hírnöke, az elveszett juh példája a személyes életünk reménye. Nátán története pedig nemcsak általában tanít arról, hogy a másik szemében a szálkát jobban látjuk, mint a magunkéban a gerendát. A próféta korunk emberének üzen, aki hajlamos mindenért Istent hibáztatni: Krisztus keresztjétől kezdve a háborúk és a haláltáborok borzalmaiért. Hol volt az Isten? Milyen Isten az, aki ezt megengedi, - kérdezik sokan ma is Dávid király „tisztánlátásával”.

    Te voltál az, ember! Ti voltatok azok, emberek! Ti öltétek meg Isten egyetlen Báránykáját, és általa, vele és benne minden igaz és védtelen életet, kezdve Ábeltől egészen napjaink ártatlanjaiig.

    Kelet és nyugat eukarisztikus liturgiája a végidő irgalmas dicsőségét elővételezve ennek az emberek által megölt, Isten erejéből mégis élő Báránynak a lakomáját ünnepli. A bizánci tradícióban az eukarisztikus Bárányt megtörő áldozópap a három Szent János, a Keresztelő, az Apokalipszis látnoka és az Aranyszájú hitével invitál a titkos vacsorára: „Megtöretik és megosztatik az Isten Báránya, az Atyának Fia, aki megtörhető, de meg nem osztható, ki mindenkor eledelül szolgál, és soha el nem fogyasztható, ki a benne részesülőket megszenteli.” A római hagyomány pedig az Urat felmutató pap keze és ajkai által hív a hitünk szent titkába való belépésre: „Íme, az Isten Báránya! Íme, aki elveszi a világ bűneit. Boldogok, akiket meghív asztalához Jézus, az Isten Báránya.”

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Janka Ferenc atya elmélkedése Úrjelenés - EpifániaVízkeresztre

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    07
    Janka Ferenc atya elmélkedése Úrjelenés - Epifánia Vízkeresztre

    A feltámadás evidenciája felől visszatekintő Egyház a Jézus keresztsége alkalmával látott, hallott és tapasztalt események sorába egyszerre sűríti bele és bontja ki Krisztus életének és személyének evangéliumát valamint a Szentháromság titkát. Ez epifánia ünnepének fókusza: mert itt maga Isten, aki Atya mondja meg, hogy kicsoda Jézus és hogy általa és benne milyennek látja és mire hívja az embert.

    Epifánia vagyis Úrjelenés ünnepe (Epiphania Domini, azaz az Úr megjelenése)  a húsvét mellett az egyik legősibb keresztény ünnep. A nyugati liturgikus-teológiai fejlődés krisztológiai érdeklődése három mozzanatot ünnepel: a napkeleti bölcsek hódoló imádatát, Jézus megkeresztelkedését és a kánai menyegző első csodajelét. A kelet teológikus-liturgiája Jézus keresztsége kapcsán a Szentháromság kinyilatkoztatására koncentrál, amit a nagy vízszentelés szertartásának mély szimbolikájával is hangsúlyoz. A krisztológiai és a szentháromságos megközelítés persze ugyanannak a misztériumnak egymással szorosan összefüggő és egymást kölcsönösen gazdagító perspektívái.

    Jézus megkeresztelkedése, amelyet Márk két mondatban ír le kimeríthetetlen gazdagságot hordoz. Különösen azért, mert itt maga Isten mutatja be „Az Embert”. Megtestesült Szavához, az ember Jézushoz szól, beszél a Keresztelőhöz és a tanítványokhoz, megszólítja az egyetemes Egyházat, de személy szerint bennünket is és minden embert.

    „És mindjárt, amint feljött a vízből, látta, hogy felszakadnak az egek, és a Lélek, mint egy galamb, leszáll rá. Az égből pedig hang hallatszott: «Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm!»”

    Az ószövetségi epifániák meghatározó mozzanata Jahve bemutatkozása. Ezek közül is kiemelkedik az égő, de el nem égő csipkebokorból Mózes kérdésére adott kinyilatkoztatás: אֶהְיֶה אֲשֶׁר אֶהְיֶה (ehjeh aser ehjeh) „én vagyok, aki van”. Tudjuk, hogy ez nem „a legfőbb létező” statikus metafizikai definíciója amint ezt a Septuaginta (LXX) görög fordítása - az ἐγώ εἰμι ὁ ὤν (ego eimi ho ón) - nyomán néhányan tévesen gondolták. A létfogalommal bravúrosan játszó, és a kifejezhetőség határain túlmutató dinamikus héber formula egy az üdvtörténetben kibomló ígéret: „én vagyok, aki veled vagyok, aki érted vagyok itt”. Én vagyok, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Én vagyok, aki képes és kész vagyok téged a mások és magad bűnei által létrehozott megkötöttségekből, rabságokból és függőségekből kiszabadítani. Én vagyok az, aki Atyáid szabadító Isteneként veled voltam, veled vagyok és mindörökre veled leszek.

    A feltámadás evidenciája felől visszatekintő Egyház a Jézus keresztsége alkalmával látott, hallott és tapasztalt események sorába egyszerre sűríti bele és bontja ki Krisztus életének és személyének evangéliumát valamint a Szentháromság titkát. Ez epifánia ünnepének fókusza: mert itt maga Isten, aki Atya mondja meg, hogy kicsoda Jézus és hogy általa és benne milyennek látja és mire hívja az embert.

    Ki vagyok én? Ki vagyok én neked? Hangzik az örök emberi kérdés.

    Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, - fogalmaz József Attila.

    Villon a középkor sokat tapasztalt, egyszerre vaskosan és trágáran érzéki ugyanakkor ihletetten és töredelmesen jámbor költője még radikálisabban fogalmaz:

    Mindent tudok hát, drága herceg, /tudom, mi sápadt, s mi ragyog,/

     tudom, hogy a férgek megesznek,/ csak azt nem tudom, ki vagyok.            

    (Apró képek balladája)

    Amikor Jézus megkérdezi tanítványait, hogy „ti kinek tartotok engem”, akkor ezt nem azért teszi, mintha a saját identitásának megvilágítását vagy megerősítését várná tőlük. Kérdése azért hangzik el, mert tudja, hogy az ő sorsuk - és ezzel összefonódva a mi sorsunk is -  azon múlik, hogy mit gondolunk róla és ezáltal mit gondolunk önmagunkról és egymásról. A „ti kinek tartotok engem” kérdése bensőleg függ össze a „te kinek tartod magadat” és „kinek tartod a másik embert” talánnyal.

    Az Atya, aki mennyekben van ma felszakítja az egeket, szelíd galambként leküldi a teremtő és életadó Szentlelket már nem a vizek fölé lebegni, hanem a vízből feljövő emberré lett Szóra, és maga mutatja be Őt: „Te vagy az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm”.

    Hangja nekünk is szól, nekünk is evangélium, örömhír, meghívás és ígéret. Ha befogadod Isten Szavát, akkor Szentlelke téged is ujjá teremt, akkor te is egyre inkább Isten szeretett gyermekévé lehetsz, akiben Ő jó kedvét leli. Akkor egész lényeddel és nem csak az ajkaiddal szólíthatod őt „Mi Atyánknak”. Akkor a Lélekben a krisztusi evangélium hordozója lehetsz, amely minden emberben annak a testvérnek a titkát látja és szolgálja, akiben a mi mennyei Atyánk gyönyörködhet.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Janka Ferenc atya elmélkedése „Az Ige testté lett”Karácsony utáni 2. vasárnap

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    01
    Janka Ferenc atya elmélkedése „Az Ige testté lett” Karácsony utáni 2. vasárnap

    A Lélek minden népnek és nyelvnek szóló üzentét örömmel továbbadva éneklem én is immár 25 éve minden húsvét vasárnapi szent liturgián a magyaron kívül görögül, latinul, németül és olaszul ezt a csodálatos igeszakaszt. Ezért is áll közel hozzám az eredeti görög szöveg is, amelynek kulcsszavai: az  ἀρχῇ (arché), a  λόγος (logosz), a  σὰρξ ἐγένετο (szarksz egeneto) és az ἐξηγήσατο (exégészato). A „kezdet”, a „Szó”, a „testté lett” és a „kinyilatkoztatta”.

    A jánosi prológus kulcsfogalmai ezek, amelyek az apostoli kor idején a korszellemet meghatározó görög bölcselettel folytatott párbeszédből származnak. Ezért aztán kritikus szellemű modern teológusok egy csoportja úgy gondolta, hogy a kor filozófiájával dialogizáló keresztény teológia e fogalmak használatával hellenizálódott, vagyis lényegében feladta a saját identitását.

    Ezzel szemben egy közös nyelven folytatott valódi párbeszéd nem jelenti szükségképpen az egyik fél elgondolásának puszta átvételét. Hanem lehetővé teszi a saját tapasztalaton alapuló válogatást, megtisztítást, sőt a használt fogalmak új tartalommal való megtöltését is. Éppen ez történik a keresztény hittapasztalat és igehirdetés valamint a mindenkori uralkodó szellemi, filozófiai áramlat közötti párbeszéd során, ami az evangélium inkulturációjának és a kultúra evangélizációjának az örök alapelve is.

    Az arché jelentése kezdet, alapelv, őselv. Kozmikus távlatba illeszkedő fogalom, akárcsak az Ószövetség első szava a „בְּרֵאשִׁית beresit” „kezdetben”. „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”. Isten szólt és lett.

    Jánosnál most a Szó, a Logosz, az értelem, a világ végső és legmagasabb rendű elve, mintája és magyarázata van Istennél, és az Isten ez a Logosz.

    Sőt ez a „Logosz szarksz egeneto”. Az „Ige testté lett” mondjuk ezt magyarul, de egyetlen fordítás sem képes visszaadni azt a tartalmat, amelynek gazdagsága az eredeti görög szöveg filozófiai kereteit is szétfeszíti. Sőt, minden emberi nyelv és minden kor bölcseleti lehetőségeit

    is meghaladja. Mert itt a legnagyobbnál is nagyobb és a legkisebbnél is kisebb találkozik minden elképzelést meghaladó módon. Az Isten belső élete kommúniójának és kommunikációjának gazdagsága és a teremtett világ, az anyag, a test, a hús-vér ember szegénysége egyesül felfoghatatlan minőségű szabadsággal és intenzitással.

    Isten emberré lett. János apostol és a többi szemtanú Krisztus személyében találkozott valakivel, aki több, mint amit a görög filozófia tudott az anyagi világról, a szellemről és Istenről, de több annál is, amit a mai ember tud az anyag-energia ekvivalenciáról, a pszichéről, a transzcendenciáról és Istenről. Ezért mondhatjuk Pascal nyomán az ember titkáról:

    „Az ember önmaga számára a természet legcsodálatosabb tárgya; mert képtelen felfogni, hogy mi a test, még kevésbé, hogy mi a lélek és mindennél kevésbé azt, hogy miként egyesülhet a test a lélekkel. Ez minden nehézségek teteje, és mégis ez maga az ember.[1]

    Sőt, az Ige hús-vér emberré testesülésének jánosi örömhíre miatt a gondolatot folytathatjuk is:  

    Nem tudjuk, hogy mi az ember. Még kevésbé tudjuk, hogy mi az Isten.

    A legkevésbé pedig azt tudjuk, hogy miként egyesülhet az Isten az emberrel.

    Ámde mégis ez Jézus Krisztus.

    János a titkot tisztelve és megőrizve, mégis kinyilatkoztatásról, exegézisz-ről beszél.

    Az „Istent soha senki nem látta. Őt az Isten Egyszülöttje nyilatkoztatta ki”.

    A II. Vatikáni zsinat Gaudium et spes konstitúciójának híres 22. pontja éppen ezt a gondolatot bontja ki. Krisztusban nemcsak a láthatatlan Isten szeretetének misztériuma tárul fel, hanem az emberlét titka is.

    Mivel azonban Isten lényegét és irántunk való szeretetének nagysága miatt még saját magunkat sem fogjuk soha tökéletesen kiismerni, ezért érdemes újra János tanúságtételére figyelni.

    Láttuk az ő dicsőségét. És mindazoknak, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten fiaivá legyenek, akik az ő nevében, vagyis az ő személyében hisznek.

    Ezért sem mi, sem az utánunk következő nemzedékek, nem fognak soha betelni a megtestesült Ige dicsőségének, vagyis jóságának és szépségének szemlélésével. Azzal a végtelen boldogsággal, amit a Jézus személyében egyesülő Isten és ember titkának befogadása jelent.

     

    [1] Pascal, Blaise: Gondolatok, 72. Budapest, 1978, 33.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Janka Ferenc atya elmélkedése A szent karácsony mindenkiéSzent Család vasárnapjára

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    24
    Janka Ferenc atya elmélkedése A szent karácsony mindenkié Szent Család vasárnapjára

    Nem vagyunk tökéletesek, nem mindenkinek sikerül beteljesítenie a családalapítással kapcsolatos vágyait, esetleg szeretteink hiánya miatt szomorkodunk. Van, akit másra hívott meg az Isten: mégis, Szent Karácsony ugyanazt az örömet hozza el szívünkbe, ha mi megnyílunk a misztérium előtt.

    Hallgassák meg Janka Ferenc atya elmélkedését!

    Karácsony szent éjjelétől a Szent Család Vasárnapjáig az idén mindössze két nap telik el. Ez a rövid idő még szorosabbá fűzi az ünnepi események közötti bensőséges kapcsolatot.

    Mielőtt azonban a karácsony öröméről elmélkednénk és a szent család és általában a családi élet idilli szépségére irányítanánk a figyelmünket, szeretnék egy személyes emléket megosztani.

    Egy lelkigyakorlatos alkalommal a házasságról, annak szépségeiről és nehézségeiről beszéltem. Csak a szertartás után szólt a meghívó paptestvérem, hogy „Feri, nagyon szépeket mondtál, csak az volt a baj, hogy a jelenlévők több mint fele özvegy volt.”

    Döbbentem gondoltam arra, hogy milyen fájdalmas érzés lehetett az özvegyeknek egy olyan elmélkedést hallgatni, ami egyáltalán nem volt tekintettel az ő életállapotukra.

    Arra gondolok most, hogy karácsony környékén is milyen sok embertársunk lehet, akiknek mások valós vagy vélt örömének a fényében a saját helyzetük még szomorúbbnak, még kilátástalanabbnak látszik. Akik a költővel együtt elmondhatnák:

    Szép a tavasz és szép a nyár is,/ de szebb az ősz s legszebb a tél,
    annak, ki tűzhelyet, családot,/ már végképp másoknak remél.[1]

    A megtestesülés és a szent család ünnepe azonban több és mélyebb, mint valamilyen romantikus családi idill, illatozó fenyőfa, adott és kapott ajándékok öröme, ünnepi ételek és italok fogyasztása.

    Azért más, mert a szent család sem hétköznapi család. Az első karácsony sem az az ünnepi hangulat és érzés, ami manapság sokszor a megtestesülés titka helyére került. Itt a szüzesség és az anyaság, a jegyesség és gondviselő apaság, egy kisgyermek gyengesége és a mindenben hatalmas Isten ereje, a Teremtő gazdagsága és a teremtmény szegénysége találkozik. De pontosan ebből a misztikus találkozásból keletkezik az ünnep.

    A megtestesülés és a szent család életének benső gazdagságából most egy titokra csodálkozzunk rá. Arra, hogy Mária, mivel Krisztus édesanyja, ezért szüzességében anya és anyaságában szűz.

    Mária szűzi anyasága azt hozza tudomásunkra, hogy az Isten arathat ott is, ahova nem vetett és gyűjthet ott is, ahova nem ültetett. Ezért örvendezhetnek vele karácsonykor a szüzek, mindazok, akik a Mennyek Országáért vállalták a házasság nélküli életet. Papok, szerzetesnők és szerzetesek. Életük termékenysége nem a fizikai élet továbbadásában valósul meg, hanem Isten teszi azt termékennyé. Egy pannonhalmi diák így összegezte ezt bencés osztályfőnöke temetésén: „Miksa atyától többet kaptam, mint a saját apámtólDe nem azért, mintha az édesapám nem lett volna jó ember.” A tanítvány vallomása a lelki és szellemi atyaság és anyaság gazdag valóságát sejteti meg velünk.  

    A spirituális kapcsolat és termékenység távlata adhat karácsonyi reményt azoknak is, akik nem élnek házasságban, bár szeretettek volna társat találni. Ez lehet a vigasza azoknak, akiknek nem születhettek saját gyermekeik, vagy már nem élnek. Ez jelenthet erőforrást az árváknak és az özvegyeknek is. A szűz fiút szült. Isten olyan ajándékot adott, ami nem emberi kapcsolatból vagy erőfeszítésből származik. Isten családjához tartozni annyit jelent, mint ezt a Fiút befogadni és szeretetét a világra hozni. Aki Isten családjában, vele és érte él, az egyedül élőként sem magányos, annak soha nem terméketlen az élete.

    Mária szüzességében is anya, és anyaságában is szűz.

    Mária titkának másik fele, anyaságának szűziessége, a teljes odaadottság és a mégsem birtokló, magának megtartani akaró szeretet erőterében tárul fel. Mária anyai szívében forgatja a hallottakat és látottakat, szűzi lelkében pedig rácsodálkozik, hogy a gyermek, aki az övé, mégsem csak az övé, hanem sokkal inkább Istené, hiszen Jézusnak mennyei Atyja dolgaiban kell lennie.

    Micsoda példa és tanítás ez mindazoknak, akiknek saját gyermekeik vannak. A gyermek Isten áldása. A szülők vonásait hordozza, de szellemi lelkét nem a szüleitől örökli, hanem fogantatása pillanatában Istentől kapja. Az édesapák és édesanyák a teremtő munkatársai. De éppen ezért nem elég, ha csak biológiai anyák és apák maradnak. Hivatásuk az, hogy lelki atyává és anyává is váljanak. Mert gyermekeink a mieink, de még inkább Istenéi, akinek mindnyájan gyermekei vagyunk.

    Az Ige megtestesülése és a szent család Mária szűzi anyaságában és anyai szüzességében felragyogó titka, arra hív bennünket, hogy Isten közénk jövő szeretete legyen életünk fókusza, családi tűzhelye. Hogy ennek fényében és melegében értsük egyre mélyebben és éljük egyre teljesebben, hogy az értünk születő Emmánuel, a velünk lévő Isten vigasza és öröme mindnyájunké. Ámen.

     

     

     

    [1] József Attila: Íme hát megleltem hazámat

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Janka Ferenc atya elmélkedése Tükör által...Advent 4. vasárnapja

    Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    17
    Janka Ferenc atya elmélkedése Tükör által... Advent 4. vasárnapja

    A negyedik adventi vasárnap evangéliuma az angyali üdvözletet állítja elénk. Isten kezdeményező szeretetének és Mária igenjének tükrében tekintsünk most karácsonyi készületünkre és életünkre.

    Amikor az ember tükörbe néz, a saját arcát látja. Egy kiváló jogász kedves feleségétől hallottam, hogy a férje azért helyezett el egy tükröt az irodájában, hogy ez mindig emlékeztesse arra, hogy becsületesen végezze a munkáját. Hogy utána is jó érzéssel tudjon tükörbe nézni.

    Az önismeretet közvetítő tükör allegóriája persze egyáltalán nem új keletű. Az antik és középkori irodalomban a tükör a lélek tisztaságát, az erkölcsi önvizsgálat és önismeret fontosságát jelentette. Nem véletlen, hogy Raffaello híres vatikáni freskóinak egyikén az Okosság erényét megtestesítő nőalak, Prudentia, a kezében tartott tükörbe néz. Aki okos, ismeri önmagát, aki ismeri önmagát az okos és józan.

    Shakespeare a visszatükröztetést a művészet küldetésével kapcsolja össze. Szerinte

    a színjáték föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát.” (Hamlet III,2)

    A Pannonhalmi főapátság könyvtárában, a magas előcsarnokban elhelyezett tükrök egészen különleges feladatot látnak el. A szemben, fent lévő ablakokon keresztül sugárzó napfényt tükrözik lefelé a könyvtár díszes aulájába és ott szórt fénnyel világítják meg a közvetlen napfényre érzékeny, díszesen kötött értékes könyveket.

     

    Az önismeret és a művészet tükrét meghaladóan, a fényt megtörve továbbító könyvtári tükrökön túl a legérdekesebb mégis a tükör személyre vonatkoztatott jelentése. A Loreto-i litánia költői szépségű, filozófiai mélységű és teológiai jelentőségű kifejezése szerint Szűz Mária a „speculum iustitiae”, pontos fordításban az „igazságosság tükre”. Olyan tükör, ami közvetíthet fényt felülről, mint a pannonhalmi könyvtárban, és sugározhat képet alulról fölfelé, de bele tekintve szembesíthet is.

    A fentről ragyogó fény képét Newman bíboros használja. Szerinte Máriát „az isteni tökéletesség tükröződésének nevezhetjük”. Szent Bernát szerint Szűz Mária „egy tiszta tükörhöz hasonlít, aki minden dicséretet fiára sugároz tovább.[1] A harmadik lehetőség szerint pedig Mária személyiségének tükrében emberségünk lényeges vonásait is megláthatjuk.

    Időzzünk el egy kicsit ennél az utolsó lehetőségnél. Ennek is a mai evangéliumban emberi oldalról leglényegesebb mozzanatánál, a Mária igenjét megelőző és követő epizódnál. Az angyal köszöntésére Mária zavarba jött, és gondolkozni kezdett. Aztán megkérdezte, hogyan válik ez valóra. Majd így válaszolt: „legyen nekem a te igéd szerint”. A perikópa ugyan már nem folytatja Lukács elbeszélését, de tudjuk, hogy Mária még ezekben a napokban útnak indult, a hegyekbe sietett, Júda városába, Zakariás házába, idősebb rokonához, a hatodik hónapban lévő Erzsébethez és még három hónapig, vagyis Keresztelő János születéséig ott volt nála és segített neki.

    A Loreto-i litánia képe szerint Mária az „igazságosság tükre”. A II. Vatikáni zsinat Lumen gentium konstitúciója az egyház anyjának és keresztény élet ősmintájának nevezi. Ezért biztosan nem csorbítjuk méltóságát és nem kisebbítjük kegyelemmel teljességét, ha az igazságosság mellett a szeretet tükrének is nevezzük.

    -          Óh fényes tükör, Isten anyja, ragyogtasd ránk felülről Isten megváltó szeretetének irgalmas és emberszerető fényét.

    -          Óh szépséges tükör, szeplőtelen szűz. Hadd lássuk és értsük meg személyiséged ékes tükrében, hogy a mi hivatásunk sem más, minthogy a szívünkbe fogadjuk Isten szeretetét. Bátoríts, minket, hogy hozzád hasonlóan merjünk igent mondani Isten kezdeményezésére, és téged követve legyen erőnk ezt az igent hűséges és találékony szeretet-szolgálatban kiteljesíteni.

    -          Óh irgalmas tükör, aki Isten szeretetét utánozva meg nem szűnsz közbenjárni érettünk. Tükrözd innen lentről felfelé, Szent Fiad felé, a mi dicséretünket, hálaadásunkat, töredelmünket és kérésünket, és imádkozzál érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. Ámen.

     

     

    [1] In Nativitate B. Mariae Sermo. De aquaeductu 12. Idézi a Redemptoris Mater enciklika 225. jegyzete.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Janka Ferenc atya elmélkedése Örvendjetek (Gaudete)Advent 3. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    10
    Janka Ferenc atya elmélkedése Örvendjetek (Gaudete) Advent 3. vasárnapja

    Advent harmadik vasárnapja a szentmise kezdőénekéről kapta az öröm vasárnapja nevet. „Örüljetek az Úrban mindenkor, újra csak azt mondom, örüljetek.” E nap liturgikus színe a barátságosan meleg rózsaszín. Az adventi koszorú harmadik gyertyáján is megjelenik ez az árnyalat, és az Úr közelgő eljövetelének örömét hirdeti. 

    C.S. Lewis írja vallomásaiban, hogy egész életében az örömre vágyott, az örömet kereste. Irodalmi műveltsége ragyogó fényében megkülönbözteti az örömöt az érzéki élvezettől, az esztétikai élménytől, de az intellektuális gyönyörűségtől is. Az öröm semmi máshoz nem hasonlítható. Egyszerre van jelen benne a vágy és a beteljesedés, a szenvedés és a boldogság. Olyan édes hiányérzet, amitől semmiért sem szabadulnánk meg, és olyan átható boldogság, ami már szinte fáj.

    Az öröm persze törékeny jószág. Nem tárgy, nem érzéki kéj, nem az érzelmek hullámzása és nem is az intellektus szárnyalása. Az öröm kísérőjelenség, „mellékhatás”. A szeretettel teli figyelem, a teljes odaadottság és a személyiség magváig ható önfeledtség hű kísérője. Ha azonban őt magát akarom megragadni és közvetlenül magamra, a magam örömére figyelek, azonnal elillan.

    Semmi kétség, mi is, mindnyájan örömre vágyunk. De hol és hogyan találkozhatunk vele?

    1. Megsejthetjük a játszó gyermek örömében. Ady sorai a gondjaitól, terheitől a feledés útján szabadulni vágyó felnőtt távlatából szólítanak meg. Innen tekintenek a gyermeki lét önfeledt örömére, a totális kibékülés által szeretetben megvalósuló üdvösségre.

    De jó volna, mindent,/Elfeledni,/De jó volna játszadozó/Gyermek lenni.
    Igaz hittel, gyermek szívvel/ A világgal/ Kibékülni,/ Szeretetben üdvözülni.

     

    2. A gyermeki örömtől nagyban különbözik a szerelmesek aggodalmasan szenvedélyes öröme. A vőlegény és a menyasszony egzisztenciális táncának lépései: a kétely és a bizonyosság, a féltés és a bizalom, a keresés és a megtalálás gyötrelmes gyönyörűsége. Shakespeare szonettje is innen szól:   

    Arcod varázsa csordultig betölt,/ S egy pillantásodért is szomjazom/

    koldus szegény, királyi gazdagon,/részeg vagyok és mégis szomjazom.

    (LXXV. Szonett)

     

    3. A gyermek és a szerelmesek örömét is meghaladó vitális evidenciát sugároz a szülő nő szenvedésből születő öröme. József Attila életének utolsó verstöredéke vall erről.

    Édesanyám, egyetlen, drága,/ te szűzesség kinyilt virága/ önnön fájdalmad boldogsága.

    János evangélista is erről beszél:

    Az asszony is, amikor szül, szomorkodik, mert eljött az órája, de amikor megszülte gyermekét, már nem emlékezik gyötrelmeire, mert örül, hogy ember született a világra.(Jn 16,20-21).

    Mi tehát az öröm? Ha nem tárgy, nem érzéki kéj, nem az érzelmek hullámzása sem az intellektus szárnyalása? Az öröm Isten jelenlétének kísérője. Addig tart, amíg nem magát az örömöt, Isten jó illatát szeretném palackba zárni, hanem jelen vagyok az ő szeretetének epifániájában.

     

    Az emberi örömök Isten örömének, az Öröm Istenének kinyilatkoztatásai.

    Gyermeki örömünk forrása Ő, aki értünk emberekért, és a mi üdvösségünkért gyermekként születik közénk.

    Jegyesi örömünk mintája a választott népét menyasszonyaként szerető Jahve, de a Jelenések könyvében a menyegzőjére készülő Bárány is, akinek mátkája, az Egyház már fölékesítette magát.

    Szülői örömünk példája az az Isten, aki a gyermekéről soha el nem felejtkező anya, és a bűnbánattal hazatérő tékozló fiát szeretettel magához ölelő atya képében tárul elénk.

       

    A „gaudete” vasárnap introitusa a rózsaujjú hajnal szelíd sugaraival árasztja Isten örömének fényét és illatát. Azért ébreszti fel bennünk az örök öröm utáni sajgó vágyat, hogy kérésünkre minden elképzelésünket felülmúló intenzitással be is teljesítse.

    Aranyszájú Szent János Liturgiájának papi imájához csatakozva kérhetjük tehát mi is mindnyájan:

    Krisztus Istenünk, ki magad vagy a törvény és a próféták teljessége.
    Ki végrehajtottad Atyád egész üdvgondozását.
    Töltsd be örömmel és vígsággal szívünket,
    most és mindenkor és örökkön örökké. Ámen
    .”

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Janka Ferenc atya elmélkedése Az útAdvent 2. vasárnapja

    Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    03
    Janka Ferenc atya elmélkedése Az út Advent 2. vasárnapja

    Egész életünk felfogható egy útként, melyen olykor gyorsan és határozottan, máskor bizonytalan léptekkel haladunk. Időről időre azonban meg kell vizsgálnunk, hogy helyes irányba tartunk-e? Meg tudunk-e nyílni az isteni szeretetnek? És ha kell, van-e bátorságunk megállni és visszafordulni?

    A mai evangélium egyik központi témája az ÚT, amin Isten az ember felé, az ember pedig az Isten felé szeretne közeledni.

    Isten hírnökei Izajás próféta és Keresztelő János, akik így kiáltanak: „Készítsétek az Úr útját!” Üzenetükben az embernek kell előkészíteni az utat, elhárítani az akadályokat, hogy Isten megérkezhessen. Ennek a készületnek a csúcspontja a metanoia, a megtérés, a bűnök megvallása és a Jordán folyóban való alámerítés, a keresztség.  

    Az út azonban az emberi élet tartalmának és értelmének keresését is jelenti. A vallások többsége önmaga megnevezésére használja, a filozófiában pedig életbölcsességet, életmódot is jelent. A görög hodosz, a latin via, a japán do, a kínai tao idézi meg a szó jelentésének titokzatos gazdagságát.

     

    „Az út, mely szóba-fogható,
    nem az öröktől-való;
    a szó, mely rája-mondható,
    nem az örök szó” - mondja Lao Ce. [1]

     

    Az út fogalma azért is jelentős, mert az következik belőle, hogy itt nem valamilyen elméleti tudásról van szó, hiszen az úton járás gyakorlati tevékenység. Nem elég nézni a térképet, útra kell kelni. Nem elég ismerni a jó irányt, ha nem indulok el, soha nem érek célba.

    De vajon merre van a helyes irány? József Attila identitáskereső vágyunkat így fogalmazza meg:

    Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz”.[2]

     

    A modern vallásossággal kapcsolatos felmérések szerint kortársainkat ebben az összefüggésben leginkább a „pszichés fejlődés” témaköre érdekli: a belső boldogság keresése, ami mögött vannak ugyan klasszikus vallási elemek, de a fő cél nem az üdvösség, hanem az egyéni boldogság elérése. Önbizalom, jó párkapcsolatok, kiegyensúlyozottság, harmónia.[3]

    Lumen fidei enciklika ezt az önközpontúságot bálványimádásnak nevezi. Aki arra törekszik, hogy önmaga legyen a valóság közepe, maga készítette bálványoknak hódol. Szétszóródik vágyai sokaságában, szétesik történetének ezernyi pillanatában. Céltalanul bolyong egyik úrtól a másikig. Bálványai nem utat mutatnak, hanem ösvények sokaságát kínálják fel, amelyek nem határozott cél felé vezetnek, inkább labirintust képeznek. A Szentírás szerint az ember csak az Úrhoz való odafordulásban találhat biztos utat.[4]

    Erről a két lehetőségről, a két útról szóló tanítást foglalja össze a Második Törvénykönyvben Mózes utolsó beszéde:

     

    „Nézd, ma szemed elé tártam az életet és az üdvösséget, a halált és a kárhozatot. Ha szereted az Urat, a te Istenedet, az ő útjain jársz, életben maradsz és megsokasodsz.  Ha azonban elfordul szíved, menthetetlenül elpusztulsz. Válaszd az életet!”[5]

    A görögkatolikus keresztelési szertartás bevezető részében van egy egyszerű, de mély tanítást hordozó szimbolikus cselekvés.

    A pap a templom előcsarnokában a felnőtt keresztelendőt vagy a gyermeket és keresztszüleit a kijárat felé, szabályosan keletelt templom esetében nyugat felé, a lenyugvó nap, szimbolikusan a sötétség és a halál birodalma felé fordítja és a következő kérdéseket teszi fel:

    -          Ellene mondasz-e a Sátánnak, minden cselekedetének, minden szolgálatának s minden kevélységének?

    A felelet: Ellene mondok.

    -          Ellene mondottál-e a Sátánnak? – Ellene mondottam.

    Ezután megfordulnak az oltár, vagyis Kelet, a felkelő Nap, szimbolikusan a feltámadt és mennybe fölment Krisztus irányába, ahonnan a hívek a második eljövetelre érkező Urat is várják. A pap ekkor ezt kérdezi:

    -          Egyesülsz-e Krisztussal? – Egyesülök.

    -          Egyesültél-e Krisztussal? – Egyesültem.

    -          Hiszel-e benne? – Hiszek benne, mint Királyban és Istenben.

    Ezt követően a Hitvallást imádkozva bemennek a templomba és kezdődik a keresztelés szertartása.

    Egyházi hagyományunk ezen egyszerű gesztusa a megtérés bibliadrámai megjelenítése. A metanoia[6] ugyanis eredendően két dolgot jelent: megfordulást és a nousz, a gondolkodásmód, az életstílus átalakítását. Nem véletlenül mondja Szent Ágoston:

     

    „Jobb a jó irányba sántikálni, mint futni a rossz felé”.

    A metanoia tehát nem csak egyszeri bűnbánat, hanem megállás az úton, megvizsgálása annak, hogy jó felé tartok-e, és szükség esetén képes és kész vagyok-e a megfordulásra és az átalakulásra.

    Lumen fidei tanítása szerint:

    A szeretetet nem lehet egy jövő-menő érzésre redukálni. Igaz, hogy érinti érzésvilágunkat, de azért, hogy megnyissa a szeretet személy felé, s ezzel új utat kezdjen, amely abban áll, hogy kilép saját énje zárt világából és elindul a másik személy felé, hogy tartós kapcsolatot alakítson ki vele; a szeretet egyesülni akar a szeretett személlyel.”[7]

    Az ember felé közeledő Isten és az Isten felé közeledő ember útja ezen a ponton találkozhat. Ne csak adventi készületünk, hanem egész életünk iránytűje legyen ez a kérdés: Kész vagy-e kilépni a saját zárt világodból, hogy személyes szeretetben egyesülj Krisztussal, aki az Atya küldötteként a Szentlélekben azt mondja magáról, hogy „én vagyok az út.

     

    Lao Ce: Tao te King, Az Út és az Erény könyve, Fordította: Weöres Sándor.   AZ ÚT
    [2] József Attila: Isten (Hogyha golyóznak a gyerekek…)
    [4] Lumen fidei 13-14.
    [5] MTörv 30,15-19
    [6] μετανοέω v. μετανοῶ - 1. elméjét, gondolkodását megváltoztatja; 2. jó útra tér, megtér; 3. (utólag) belát vmit, megbán vmit, bűnbánatot tart.
    [7] Lumen fidei 25.
    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Janka Ferenc atya elmélkedése Virrasszatok!Advent 1. vasárnapja

    Napi Ima4 imádkozás /layout/img/logo.png

    Nov
    26
    Janka Ferenc atya elmélkedése Virrasszatok! Advent 1. vasárnapja

    Virrasszatok, legyetek éberek, álljatok készen, mert nem tudjátok, mikor jön el az idő. Jézus figyelmeztetése elsősorban a mikorra vonatkozik, de a várakozásunk jellegét és hogyanját alapvetően meghatározza az is, hogy minek az ideje közeleg, mire és hogyan kell vagy kellene várakoznunk.

    Az evangélium tanításának isteni gazdagsága gyakran antinómiák feszültségében bontakozik ki. Az éberséggel kapcsolatban is Jézus egyszer azt mondja a tanítványoknak: „virrasszatok és imádkozzatok”, máskor meg azt, hogy „ne aggodalmaskodjatok, elég a napnak a maga baja”. De az Úr virrasztással kapcsolatos tanítása, az éberség értelme és fontossága is árnyaltabb képet ad, ha egymás mellé helyezzük az erre vonatkozó különböző részeket. A virrasztás szolgálhatja valamilyen fenyegető veszély elhárítását, taníthat önismeretre, de nagyszerű ígéret is fűződik hozzá.

    A virrasztás közvetlen értelme valamilyen ijesztően fontos vagy veszélyes eseménnyel kapcsolatos figyelmeztetés, fenyegetés. Vigyázzatok, álljatok készen! Küszöbön az ítélet, közel a világ vége, úgy jön, mint a tolvaj. Az ilyen felhívás arra irányul, hogy a ballagó időt vegyük sokkal komolyabban!

    Gyakran érezzük és tapasztaljuk azonban, hogy mi inkább a getszemáni kertben alvó tanítványokhoz hasonlítunk. Jó lenne, ha ilyenkor József Attila paradox könyörgésének sorai jutnának eszünkbe:

    Ijessz meg engem Istenem,/ szükségem van a haragodra,/
    bukj fel az árból hirtelen/ ne rántson el a semmi sodra.”    (Bukj fel az árból)

    Az éberségre való felhívás második tanítása első hallásra talán csalódást keltő, valójában azonban felszabadítóan reális, szabaddá tévő igazság kimondásaA ház urának érkezését váró szolgákat óvja meg attól, hogy önmagukat vagy teljesítményüket túlértékeljék. Ez a realitásérzék figyelme, virrasztása lehet. „Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk”. Tükröt tart, hogy ne tulajdonítsunk magunknak túlzott fontosságot.

    Ha mégis belefáradnánk a szolgálat terheibe vagy magányába, emlékezzünk Ady vigasztaló istenélményére:

    Mikor elhagytak,/ mikor a lelkem roskadozva vittem,/
    csöndesen és váratlanul/ átölelt az Isten”.                           (Az Úr érkezése)

    Az állhatatos készenlét azonban nemcsak valamilyen fenyegető veszélyt elhárító védekezésre, vagy a folytonos, józan szerénységre intő tanítás, hanem egy hallatlanul pozitív ígéret távlatába is illeszkedik.  Boldog az a szolga, akit Ura abban a tevékenységben talál, amivel megbízta. Azt mondja majd neki: „Gyere jó és hű szolgám, mivel a kevésben hű voltál sokat bízok rád, menj be Urad örömébe”.

    A végső megpihenés és ünnep felé vezető élethosszig tartó úton azonban szükségünk van szünetekre, megállásokra is. A megpihenő test Istenlátásának szusszanásnyi misztikájába invitál e néhány sor:

    Gondolatban tán nem is hittem,/ de mikor egy nagy zsákot vittem,/
    s ledobván ráültem a zsákra,/ a testem akkor is őt látta.”                (József Attila: Isten)

    A zsoltáros szavaival csengenek egybe ezek a gondolatok:

    Pihentében is megad minden áldást, annak az Úr, akit szeret.”           (Zsolt 127,2)

    Az adventi szent idő Jézus földi születésének megünneplésére és második eljövetelének várására készít fel. Mindkettőre érvényes a virrasztásra vonatkozó hármas tanítás.  

    Először is vegyük nagyon komolyan a készületet: a karácsonyra és a földi életünk végére is. A vizsgára készülő diák, a koncertre gyakorló művész, a versenyre edző sportoló sikere mindig összefügg a felkészülés minőségével és intenzitásával. Miért lenne ez másképp a szeretet minden várakozásunkat beteljesítő csodájára való készülettel?

    Másodszor az önfeledt ünneplés csak akkor lehetséges, ha a haszontalan szolgák felszabadító alázatával nem dramatizáljuk a saját szerepünket. Az eltúlzott és jobbára én-központú várakozás következménye lehet a felkészülés alatti pokoli stressz, az ünnepek alatti sivár magány, majd a túlzott várakozásokat szükségszerűen követő csalódottság, depresszió. A szélsőségek megbetegítenek. A hit Istenre hagyatkozó lebegés a feltétlen- és a követelményeket támasztó szeretet, a munka és a pihenés, az ajándékozás és a hálás elfogadás magasságai és mélységei között.

    Harmadszor nem várnánk az Urat, ha már meg nem érkezett volna, nem keresnénk, ha valamiként már ránk nem talált volna. Ezért biztosak lehetünk abban is, hogy Ő a kevésben mindvégig hűséges szolgáit a maga örömének ünnepi teljességébe fogja bevezetni

    A virrasztás azonban nemcsak a kintről fenyegető veszély elhárítására összpontosító készenlét, alázatra tanító önismeret és a jövendő boldog jutalom reménye. Ezeket a fénysugarakat gyűjtő lencseként összefogja és a szívünk közepének titkos és forró fókuszába gyűjti egy befelé érzékeny figyelem. Ez fedezheti fel csak igazán az itt titokban cselekvő jótevőt és barátot. Az ő szeretetének mindent felülmúló bizonyossága és egyre teljesebb megismerése teheti éberré a várakozást, felszabadítóvá az önismeretet és adhat erőt a mindvégig hűséges helytálláshoz.

    Most már tudom őt mindenképpen,/minden dolgában tetten értem.
    S tudom is, miért szeret engem -/ tetten értem az én szívemben.  (József Attila: Isten)

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Íme, Isten maga jönKrisztus Király

    Napi Ima6 imádkozás /layout/img/logo.png

    Nov
    19
    Martos Balázs elmélkedése Íme, Isten maga jön Krisztus Király

    Krisztus Király vasárnapja az egyházi év befejezése. Mint az egész év, ez az ünnep is jelképes értékű: kifejezi azt a titokzatos, ámde valóságos uralmat, amelyet Krisztus a történelemben, napról napra és pillanatról pillanatra gyakorol, ugyanakkor ennek végső megnyilvánulását, nyilvánvalóvá válását, amikor a Fiú mindent visszaad az Atyának, és Isten lesz minden mindenben (vö. 1Kor 15,28). „Most még csak tükör által, homályosan látunk, akkor majd színről színre” (1Kor 13,12). Most még csak a hit szemével látjuk és a hit belső érzékével tapasztaljuk Isten jelenlétét és cselekvését, akkor majd nyilvánvaló módon övé lesz minden uralom, sőt azt is megértjük, hogy hatalma a nagy átalakulásban sem változott, inkább a világ alakult át az ő titokzatos terve szerint, amellyel eddig is tiszteletben tartotta teremtményeit.

    A történelemnek ezt a végpontját, a fejlődésnek ezt az „ómega-pontját” már az első keresztény nemzedék vágyott meglátni. Ők, akik annyira elevenen megtapasztalták Isten jelenlétét, a Szentlélek működését a Názáreti Jézusban, a szeretettel csordultig telő emberek módjára várták, hogy ez a teljesség újra az övék lehessen. A végső pillanatban már nincs „előbb” és „később”. A nagy beteljesedésben együtt lesznek azok, akik a mindenkor vártnak beteljesedését ünneplik, és azok, akik ennek első földi felragyogását már ismerik: akkor együtt lesz az Ó- és az Újszövetség népe, és reményünk szerint azok is, akik ebben a földi életben még nem tudták kifejezni a végső teljesség hitét Jézus nevével. Akkor minden vágyakozás belső egysége és igazsága Istenben nyilvánul meg, ahogy kinyilvánul minden mulandóság, hiábavalóság és hiány is. „Ami volt, elmúlt. (…) Nézd, újjá alkotok mindent” (Jel 21,4.6).

    Sokféle és gazdag a világ, amelyben élünk, „szemre szép, és tekintetre gyönyörű”, a teremtés óta (vö. Ter 3,6). Nem csak azért szép, sőt csodálatos, mert olyannak látjuk. Valódi egysége a Teremtőben ered, ezért végül is benne mutatkozik majd meg. A Teremtő nagysága abban is látható, hogy „helyet ad” maga mellett, szabaddá teszi alkotásait, máskor meg, ahogy okos felnőtt jó pillanatban elkapja veszélybe sodródó gyermeke kezét, átlépi a maga állította korlátokat. A világ ma sok szempontból gyorsuló ütemben fejlődik. Az a szabadság, amelyet Isten ebben ad mindannyiunknak, a szeretetre szól, a másokkal és másokért való növekedésre. A hitünk bizalommal tekint a jövőbe: Isten akkor öleli magához az egész világot, amikor ez megérik a nagy találkozásra.

    Krisztus Király vasárnapján Ezekiel próféta jövendölését olvassuk: „Íme, magam keresem meg juhaimat, és magam ügyelek rájuk.” Mintegy két és fél ezer éve, bő fél évezreddel a Fiú megtestesülése, Jézus Krisztus szenvedése és feltámadása előtt szólalt meg a próféta, de szavai azt az ígéretet mondták ki, amely a mai embernek, az Istenről megfeledkezett, az anyagba, a sötétbe, az univerzum tágasságába beleszerelmesedett embernek is szól: ha százszor és ezerszer, évszázadokon és évezredeken át alkalmatlan volt a hírnök, hogy szóljon, a vezető, hogy vezessen, ha beteg és késedelmes volt a szív, hogy halljon és engedelmeskedjen, íme, Isten átveszi a vezetést, és maga jön, hogy cselekedjen, jóleső és helyes rendbe összegyűjtsön, az élet útjára vezessen. A jó király prófétai képe a jó pásztor. Jöjj el, Urunk, és ne késlekedj! (vö. Jel 22,20).

    Kedves Hallgatók! Ezzel a Krisztus Királyhoz szóló fohásszal végéhez ér hat éve tartó elmélkedés sorozatom itt a Vatikáni Rádióban. Abban a reményben és hitben kerestem a szavakat hétről hétre, hogy bennük Isten szólít és vezet. Titokban mindig füleltem, szinte fojtott hangon beszéltem, hogy ha Isten hangja megszólal, utat engedjek neki. Hozzá fohászkodtam, hogy azt mondhassam, ami benne igaz, hogy vele lehessek, miközben róla nektek beszélek. Boldog vagyok, ha ez valamelyest sikerült. Köszönöm neki és mindenkinek, akivel ebben találkozhattunk, ezt a közös figyelmet!

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Kapcsolataink értékeÉvközi 33. vasárnap

    Napi Ima6 imádkozás /layout/img/logo.png

    Nov
    12
    Martos Balázs elmélkedése Kapcsolataink értéke Évközi 33. vasárnap

    Végső olvasatban a kincs, az egyházé, az elkötelezett kapcsolatokban élő embereké, nem aranyban, nem ezüstben mérhető: inkább a hit és a szeretet erejében, a világért, másokért való szorgoskodásban.

    Az évközi idő végén azokat az evangéliumi szakaszokat olvassuk sorra, amelyekben Jézus a végső időről tanít. Az egyházi év befejezése Krisztus király vasárnapja lesz, amikor a világmindenséget, benne a történelmet és szereplőit kormányzó és ítélő Krisztusra irányítjuk figyelmünket. Ebben a tágas történelmi, sőt történelem feletti távlatban kissé furcsán hat vasárnapi olvasmányunk a Példabeszédek könyvének befejező fejezetéből, s amelyet úgy szoktunk említeni: a derék asszony dicsérete. Furcsa, mert annyira konkrét, annyira evilági. Furcsa, vagy inkább üdítő?

    A Példabeszédek könyvének szerkesztője bizonyára tudatosan formálta meg művét. A könyv első 9 fejezete „bölcsesség asszony” jelképes alakjáról beszél, Isten bölcsességéről, amely – vagy aki – az igazságra vezeti, sőt jóleső lakomára hívja az istenfélőket. A könyv végén újra egy okos nőalak tűnik fel, ezúttal mindennapi tennivalók, a ház körüli teendők intézőjeként. A könyv intései tehát olyan keretbe szerveződnek, amely a jelképes és alapvető meglátásoktól a konkrétum felé halad. Ez persze az erkölcsiség egyik legáltalánosabb szabálya: váltsd valóra, amit jónak látsz, vidd végbe, amit kimondtál. Elvontabban meg: boldog vagy, ha testet öltve, megszemélyesülten is találkozol azzal, amit elvben kívánatosnak gondolsz.

    Milyen tehát ez a „derék asszony”? Az olvasmány három szakaszt ollóz össze. Az első bevezetésként az asszony és a férj kapcsolatáról szól. A derék asszony értékes kincs, akire „férje egész szívével ráhagyatkozik”, „mindig javára van, sohasem kárára”. A folytatás tükrében az összefogás, a jól működő család gazdasági erejére is gondolhatunk, de ennél itt erőteljesebb a férj és feleség belső egységének képzete. A férj egész szívével ráhagyatkozhat feleségére, vagyis bízhat benne, társra lel benne, megoszthatja vele titkait, nehézségeit, s ez nyilván fordítva is igaz. Alapvetőnek tűnik az is, mondják a régiek, hogy a pár tagjai társaságban se egymás ellen beszéljenek, ne beszéljék ki életük párját. Mindig egymás javára legyenek, és ne a kárára – ahogy szövegünk mondja.

    A második részlet a feleség szorgosságát dicséri. A századok folyamán igen sokat változott a háztartás rendje, a megélhetés forrásainak beosztása. Mai szemmel talán azt kell kiemelnünk, hogy a nőnek nagyon komoly szerepe volt és van abban, hogy a család működőképes legyen a mindennapokban. A Példabeszédek könyvének leírása az asszony kezére figyel. Csodálja ügyességét, finom munkálkodását a ruházat előteremtésében, aztán újra átlép a jelképek világába: „kezét kiterjesztve’ a jólelkű asszony védelmébe veszi az elnyomottat, „karját nyújtva” segít a szűkölködőnek. Ezeket a képeket az előző szakasszal is összekapcsolhatjuk: ha sikerül építeni és őrizni a belső egységet, az megmutatkozik a mindennapi tevékenység, sőt a másokkal való kapcsolatok ragyogásában is.

    Végül a befejező sorok erkölcsi ítéletet mondanak: a külső helyett a belső értékét hirdetik. „Csalfa dolog a báj, a szépség mulandó, de az istenfélő asszony dicséretet érdemel.” A mondásgyűjtemény intő szóval fejeződik be. Mintha állandó kihívás és egyben feladat volna, hogy a külső csillogásától, az első benyomástól a belső, tartósabb, kapcsolati értékek felé lépjen tovább az ember.

    Ha ezután feltesszük a kérdést, mi köti össze a derék asszony dicséretét az evangéliumi részlettel, amely a talentumait szolgáira bízó gazdáról, s általa az idők végén visszatérő Urára várakozó egyházról szól, bizony nem könnyű válaszolni. Talán az egyház maga a derék asszony, akire Ura társként tekint a világért való fáradozásban, s ezért mindent átadott neki? Vagy az emberi bizalom, így a házastársak egymás iránti bizalma is a legékesebb példája annak, hogy valaki „pénzváltókra bízza”, amit kapott, s együtt többre mennek? Akárhogy is van, a kincs, az egyházé, az elkötelezett kapcsolatokban élő embereké, nem aranyban, nem ezüstben mérhető: inkább a hit és a szeretet erejében, a világért, másokért való szorgoskodásban.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Elébe megyünk, elénk jönÉvközi 32. vasárnap

    Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

    Nov
    05
    Martos Balázs elmélkedése Elébe megyünk, elénk jön Évközi 32. vasárnap

    Az embernek tennivalója van a földön, és tettei közben talál rá Isten bölcsességére. Tettnek érezzük az elmélkedést, a belső keresést is. Tett a döntés, hogy Isten bölcsességével összhangban akarunk cselekedni. Az Isten bölcsességébe gyökerezett ember „szándékában” találkozik vele. Isten barátságosan elébe megy a jónak a jó vágyával.

    A Bölcsesség könyve, amelyből vasárnapi olvasmányunkat vesszük, rövid, de jól szervezett elmélkedések gyűjteménye. Az élet nagy kérdései foglalkoztatják, a szenvedés, a gyermektelenség, a korai halál, mindez az igazak és gonoszok sorsát és vélekedését egymással szembeállítva. A szerző az Istentől teremtett világ tökéletességét csodálja az ő teremtő bölcsességében, sőt, olyan művet akart létrehozni, amelyben ez a tökéletesség költői formában meg is jelenik. Elmélkedéseinek kezdetét és végét visszatérő fogalmak jelzik, ha pedig az egyes részletek terjedelmét számba vesszük, azt tapasztaljuk, hogy az összetartozó egységek az aranymetszés arányában társulnak egymáshoz.

    A szerző megsejtett valamit Isten végtelen szépségéből, s ezt a maga módján a legtökéletesebb, igaz, szükségszerűen véges formában fejezte ki. Persze azt is mondhatjuk, hogy hitében a tökéletes formához menekült, amikor a valóság szenvedő, kínban vergődő oldalaival szembesült. A szenvedés és a sötétség evilág kétségtelen realitása. Abban természetesen eltérnek a vélemények, hogy mi segít mindezzel szembenézni, illetve ebben és ezen túl értelmet, igazságot, szépséget találni.

    A könyv szerzője a 6. fejezetben Isten bölcsességét mint az uralkodók kívánatos tulajdonságát szemléli. A fejezet elején és végén is az uralkodókhoz, a „népek fejedelmeihez” intézett felszólítás áll. A szerző tehát nemcsak önmagában szemléli a bölcsességet, hanem a cselekvés princípiumaként, amelyet annál inkább kell keresnie és követnie valakinek, minél szélesebb körben kíván „uralkodni”, vagyis helyesen ítélni és cselekedni. Minden embernek van valamiféle hatalma, szabadsága, amellyel jót vagy rosszat tehet.

    A fejezet ugyan a nagyokat és hatalmasokat szólítja meg, de a mindennapi életből vett hagyományos képeket használ: aki vágyódik a bölcsesség után, aki kora hajnalban elindul, hogy keresse, azt a bölcsesség már az ajtóban üldögélve várja. Akiben felébred a bölcsesség vágya, abban már jelen van a bölcsesség, fordíthatnánk le a képet. Szerzőnk még fokoz: a bölcsesség „maga megy, és megkeresi azokat, akik méltók rá, barátságosan megjelenik nekik az utakon, és minden szándékukban találkozik velük” (Bölcs 6,16). Ezekben a szavakban mintha a Sema Jiszráél, a Halld Izrael buzdítása is ott bujkálna, amely a törvény megfontolására hív reggel és este, otthon és útközben (MTörv 6,4-9). De Jézus is azt mondta, hogy a fáradozó szolgákat Uruk azzal jutalmazza, hogy asztalhoz ülteti, körüljár és felszolgál nekik (vö. Lk 12,37).

    Ez a könyv az izraelita bölcsesség viszonylag késői alkotása, de alapkérdése továbbra is a cselekvés, a tett. Az embernek tennivalója van a földön, és tettei közben talál rá Isten bölcsességére. Tettnek érezzük az elmélkedést, a belső keresést is. Tett a döntés, hogy Isten bölcsességével összhangban akarunk cselekedni. Ennek a belső, szellemi, akaratlagos cselekvésnek azonban a mindennapokba is meg kell érkeznie, ki kell kelnie tojáshéjából, mint egy madárfiókának, pelyhes kiscsibének. Az Isten bölcsességébe gyökerezett ember „szándékában” találkozik vele. Azon a ponton, ahol az ember előre tekint és cselekvésbe fog. Isten barátságosan elébe megy a jónak a jó vágyával.

    Így ismeri a könyv szerzője a bölcsességet olyannak, amilyen Isten: „ragyogó és hervadhatatlan”, mondja róla (vö. Bölcs 7,26). A valóság számtalan formájában valahogy mindig megjelenik, és részt kap Isten örök fiatalságából. A könyv majd innen halad tovább, hogy körbejárja a sürgető kérdést, mi is a bölcsesség. A keresztény hit pedig innen jut el az Atya és a Fiú kapcsolatának szemléléséhez a Szentlélekben: mert „senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, és az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni” (Mt 11,27).

    Kérjük Isten Bölcsességét! Kérjünk és vigyünk olajat a lámpásunkba, amellyel a Vőlegénynek elébe mehetünk.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Ki mehet föl az Úr hegyére?Mindenszentek

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Okt
    29
    Martos Balázs elmélkedése Ki mehet föl az Úr hegyére? Mindenszentek

    Isten arcát kutatni ma a szeretet gesztusa is, ahogy a kedves kutatja eltűnt szerelmét, ahogy a szekuláris világ gyakran úgy szomjazza Istent, hogy nem, vagy csak alig ismeri. Krisztus adjon nekünk könnyű szívet és a Lélek legyőzhetetlen erejét, hogy gyengeségeink ellenére vele futhassunk, és vele meg az üdvözültek seregével együtt célba érhessünk!

    Mindenszentek ünnepének olvasmányát a Jelenések könyvéből vesszük: János látomása a megváltottak és üdvözültek égi seregére mutat. A könyvnek ez a szakasza azonban nemcsak látomás, hanem egy párbeszéd leírása is: az égi lények és az üdvözültek dicsőítő éneke felelget egymásnak, és a látnok is ebbe kapcsolódik be. A maga módján a földi egyház, a templomi ünneplő közösség is ehhez az ünnepléshez társul, amikor az olvasmányra feleletül a 24. zsoltár szavait ismétli, énekli.

    A 24. zsoltár maga is párbeszédes felépítésű. Bevezetése hitvallás: „Az Úré a föld, és ami betölti…” Folytatása ünnepélyes kérdés és válasz – „Ki mehet föl az ÚR hegyére, ki állhat meg az ő szent helyén?” – „Az ártatlan kezű, a tiszta szívű…” A befejező rész meg, amelyet az ünnepen nem éneklünk, újabb párbeszéd: a szentélybe érkező Urat köszönti, mialatt ez bevonul. A zsoltár így a teremtő Isten megvallásával kezdődik, majd a templomba, a mindenség kicsinyített másába bevonuló istenséget ünnepli. Középrésze szól az emberről: arról, hogy ki léphet be Istennel együtt az ő szentélyébe, ki vehet részt vele együtt az ünneplésben. A szentélybe való bevonulás azt az ünnepi pillanatot jelenti, amikor ennek „gazdája”, Ura elfoglalja helyét, „lakást vesz” templomában, elfogadja és magáévá nyilvánítja, ezzel megszenteli hajlékát. Az ember útja ehhez képest csak másodlagos: áldozatot bemutatni jön, életének zarándokútját járja, irányát keresi, illetve az a tisztesség éri, hogy Isten oldalán léphet be szentélyébe.

    Az Ószövetség néhány olyan szöveget kínál, amelyek Isten ilyen ünnepi bevonulásáról, a szentély elfoglalásáról tudósítanak. Dávid vitte a szövetség ládáját Jeruzsálembe ünnepélyesen, miközben áldozatot mutatott be és táncolt is a láda előtt (2 Sám 6). A Kivonulás könyve szerint az Úr dicsősége leereszkedett a Szent Sátorra, és eltöltötte hajlékát (Kiv 40,20). Ezekiel könyve meg egyfajta teológiai látomásban ír arról, hogy az Úr dicsősége, amely népével volt, betöltötte templomát (Ez 40,3). Isten jelenléte úgy folyamatos, hogy mindig megújul. A szentélybe való bevonulás liturgiája talán ősi rítus emléke, de valójában Istennek ezt az örökké fiatal, örökké friss és energikus jelenlétét vallja és ünnepli.

    A zsoltárnak azért kell a teremtés titkával kezdődnie, nehogy félreértsük Isten jelenlétének titkát: ő nem csak a szentélyben van jelen, nem csak azon a földön, amelyet lakóhelyéül választott. A szentély beteljesíti Isten nagy tervét, amellyel a világot létrehozta. A szent Isten mindenütt jelenvalósága az ember részéről tisztaságot, erkölcsi szentséget követel. Aki fel akar hozzá emelkedni, aki fel akar zarándokolni hozzá, hogy áldást és igazságot nyerjen, annak a maga részéről tisztaságra kell törekednie. „Ártatlan kéz”, „tiszta szív” – a tettek és a szándék tisztasága, mégpedig nemcsak Isten felé, hanem a gyengék és kiszolgáltatottak felé is.

    „Ez az istenkeresők népe, amely arcát kutatja Jákob Istenének” – mondja a zsoltár, szinte végigtekintve a zarándokokon. A „keresés” és „kutatás” itt a tisztelet gesztusa, a tanácsot kérő emberé, aki nemzetségének Istenéhez fordul, és felismeri benne az egész teremtett világ Urát, sőt a helyes cselekvés Mesterét is. Isten arcát kutatni ma a szeretet gesztusa is, ahogy a kedves kutatja eltűnt szerelmét, ahogy a szekuláris világ gyakran úgy szomjazza Istent, hogy nem, vagy csak alig ismeri.

    Az ókori egyház a mennybe fölmenő Krisztust köszöntötte e zsoltár szavaival, a Feltámadottat, aki legyőzte a halált, és kiszabadította a halál fogságában szenvedőket, hogy vele együtt jussanak az égi hazába. Mint „előfutár” és „főpap” ő lépett be minden szentje előtt az égi oltárhoz, hogy értünk közbenjárjon (Zsid 6,20). Adjon nekünk könnyű szívet és a Lélek legyőzhetetlen erejét, hogy gyengeségeink ellenére vele futhassunk, és vele meg az üdvözültek seregével együtt célba érhessünk!

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."