65734 ima található a honlapon, összesen 152554 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

Janka Ferenc atya elmélkedése

Janka Ferenc atya elmélkedése
Hetente frissül

Krisztus Király vasárnapján búcsút vett a hallgatóktól Martos Balázs atya, aki hat éven át elmélkedett a szentírási szövegekről. Az új egyházi év elején a stafétát Janka Ferenc filozófus, teológus, főiskolai tanár veszi át, aki a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskolán fundamentális teológiát és dogmatikát tanít, emellett a Szegedi Gál Ferenc Egyetem filozófia tanszékvezetője.

Janka Ferenc atya éveken át rendszeresen tudósította a Vatikáni Rádió hallgatóit az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának eseményeiről, mint a szervezet főtitkár-helyettese, így hangja ismerősen cseng majd sokaknak. Beszámolóiban a konferenciák, tanácskozások tematikáján túl mindig megjelent a költészet is, egy-egy versidézettel gazdagította tudósításait, ezáltal segítve a lelki ráhangolódást.

Janka Ferenc atya elmélkedése Mint bárányokat a farkasok közéÉvközi 14. vasárnap

Napi Ima7 imádkozás /layout/img/logo.png

Jún
30
Janka Ferenc atya elmélkedése Mint bárányokat a farkasok közé Évközi 14. vasárnap

Jézus példázatai robbanó erejűek. Egyszerű képekbe sűrített tartalmuk érzelmi, értelmi és spirituális láncreakciókat beindítva hatnak ránk. A hetvenkét tanítványról szóló rövid evangéliumi epizódban is több ilyen töltet rejlik. A legerősebb talán ez a mondat: „Menjetek! Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé” (Lk 10,3).

A farkas és a bárány kibékíthetetlen ellentéte az emberiség kollektív tudatának és tudattalanjának is része. Phaedrus híres tanmeséjében (Lupus et agnus) is találkozunk vele.

Az ordas farkas és a bárány egy
patakhoz ment a szomját oltani.
Míg az ordas fent, a gyapjaska lent ivott.
A gonosz pára szidni kezdte a barit.
Úgy kezdte, hogy „felzavarod a vizem!”
A patak persze sose folyhat felfelé.
Majd azzal jött, „te szidtál engem fél éve!”
„Ez nem lehet, hisz nem is éltem akkor én.”
„Úgy apád volt az, Herkulesre, szemtelen!”
És tépni kezdve felfalta a kis barit.
 
Azok miatt íródott meg e tanmese,
kik hazug váddal mások életét veszik.

 

A tanulság az emberek és népek közötti viszályok és háborús konfliktusok mögött húzódó fikciók örök drámájára emlékeztet és figyelmeztet bennünket.

Egy másik híres-hírhedt formula, a szintén latin eredetű „homo homini lupus” vagyis az „ember, az ember farkasa” kifejezés. Eredetileg Plautustól, a római komédia írótól származott. A Szamárságok (Asinaria) szerzője szerint legalábbis addig igaz ez, amíg ki-ki meg nem ismeri, hogy mi lakik a másikban. A filozófus és államelmélet író Thomas Hobbes pedig, az emberi természet kettősségéről szólva alkalmazza ezt a képet. „A polgárok közötti kapcsolatokra inkább az ember az embernek istene megállapítás áll.  Az államok közötti viszonyokra ellenben az „ember az embernek farkasa” metafora illik. Az előbbiben az egyének az igazságosság, a szeretet és a béke mindenféle erénye révén az Istenhez való hasonlóság felé tartanak. Az utóbbiban - a rosszak romlottsága miatt, önmaguk védelme érdekében - még a jók is az erőszakot és a megtévesztést, vagyis a zsákmányra éhes vadállatok harci erényeit kénytelenek segítségül hívni.” [1]

Az ismeretlen egyén veszélyessége, vagy az államok közötti kapcsolatok orcátlan érdekérvényesítésén túl az ember benső meghasonlottságára is vonatkozhat a farkasok harca kép. Az eszkimó mese az emberben küzdő két farkasról tanít. Az egyik jó és tisztességes, a másik gonosz és aljas. A nagyapónak unkája izgatottan teszi fel a kérdést: - És melyik farkas fog győzni? - Amelyiket táplálod! – feleli az öreg.

Jézus, tudta, hogy mi lakik az emberekben. Az Isten Báránya nem véletlenül alkalmaz ilyen képeket. A hetvenkettőt, az erejüket eleve meghaladó feladat elé állítja azzal, hogy kérjetek munkatársakat az aratás Urától. Ezt fokozza úgy, hogy bárányként küldi övéit a farkasok közé. Ráadásul még a legelemibb létfenntartási eszközöket sem engedélyezi nekik. Az erszényben lévő pénzt, a tarisznyában lévő élelmet és a hosszabb út megtételére képessé tevő sarut. Az erőnek és az erőszaknak még a látszatáról való lemondásra tanít bennünket? Vagy a kiszolgáltatottság erejében és az eszköztelenség hatékonyságában bízik?

Útmutatása mindenesetre világossá teszi, hogy az evangélium tisztító és gyógyító ereje nem a hírnök teljesítménye. Mint ahogy a visszautasítás sem feltétlenül a tanítvány személyes kudarca. Lehet ez, az Isten elől elzárkózó szív rettenetes következményekkel járó döntése is.

Az első meglepetés akkor ér bennünket, amikor a tanítványok - látszólagos esélytelenségük ellenére - mégis örömmel számolnak be sikereikről. „Még az ördögök is engedelmeskednek nekünk a te nevedben!” (10,17). Nemrég Jakab és János még a villámmal akarták megbüntetni és elpusztítani a Jézust befogadni nem akaró szamaritánusokat. Most a Mester azt látja, amint a Sátán villámként zuhan le az égből. Krisztus tudja, hogy az erőszak erőszakot szül. Tanítványainak megígéri, hogy sem kígyók sem skorpiók, sem semmilyen ellenséges hatalom nem árthat nekik. A Krisztus utáni évezredek üldözött keresztényeinek és vértanúinak sokaságát tekintve azonban biztosan nem a földi biztonság és egészség ígéretével van itt dolgunk. A tanítványi létmód az önistenítés kígyóitól, a gonoszság skorpióitól, meg az üdvösséget veszélyeztető, hazug hatalmaktól véd.

A második meglepetésünk Jézus korrekciója, amivel a tanítványok örömét a helyére teszi. „Ne annak örüljetek, hogy a gonosz lelkek engedelmeskedtek nektek. Inkább annak örüljetek, hogy nevetek föl van írva a mennyben”(10,20). Mert az Apokalipszis mintegy megölt és mégis élő Bárányának templomába csak azok léphetnek be, akiknek neve be van írva a Bárány életkönyvébe. (Jel 21,27). Ők azok, akik a nagy szorongatásból jöttek, és fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében. Nem éheznek többé és nem szomjaznak, mert a királyi széken trónoló Bárány lesz a pásztoruk, aki az élet vizének forrásához vezeti őket. Isten pedig letöröl a szemükről minden könnyet (Jel 7,13. 16-17).

 

[1] Hobbes, Thomas: Elementa philosophica de cive. Amsterdam 1657, 10.

 

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése PrioritásokÉvközi 13. vasárnap

Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

Jún
23
Janka Ferenc atya elmélkedése Prioritások Évközi 13. vasárnap

Mi lehetne az az egy szó, amivel összekapcsolhatnánk az olvasmány, a szentlecke és az evangéliumi szakasz központi gondolatát? Mi a közös Elizeus próféta meghívása történetében, Pál apostol szabadságról szóló gondolataiban és a Jeruzsálembe tartó Jézus, követésről szóló rövid szentenciáiban? A prioritások. Az értékek sorrendje, hierarchiája.

Egy matematikus, egyetemi rektor kezdte így egy újévi köszöntőjét. „Gyakori problémánk, hogy a hétköznapi, apró-cseprő feladatok fölülírják a hosszabb távú terveinket. Azt kívánom, hogy tanuljunk meg ügyelni a prioritásainkra és ne engedjük, hogy a banalitások elsodorják és tönkretegyék azt, ami igazán fontos, jó és szép lenne az életünkben!”

Amikor a Szentírás tanításának az igazságok hierarchiájából fakadó és azt elénk állító bölcsességéről elmélkedünk, érdemes azokat a gyakori hibákat is fontolóra venni, amelyeket lépten-nyomon elkövetünk. Tévedéseink homályában aztán még világosabban ragyog a kinyilatkoztatás, különösen Krisztus evangéliumának fénye.

Illés és Elizeus történetében az első konfliktus a küldetésben és a szolgálatban bekövetkező nemzedékváltás. Illésnek maga helyett Elizeust kell prófétává fölkennie. Milyen nehéz elfogadni azt, hogy helyettem immár másnak kell ellátni azt a feladatot, amit eddig az enyém volt. Előfordul, hogy valaki már nem képes jól elvégezni a munkáját, de a segítségére rendelt fiatalabb kollégának mégsem enged teret. Hősies helytállássá retusált önzés ez, a végsőkig hűséges kitartásnak álcázott én-központúság. Illés sem ismerte fel azonnal, hogy neki - valóban értékes szolgálata után - nem menekülni, elrejtőzni vagy meghalnia kell, hanem az őt felváltó utódot fölkennie. Az első prioritás tehát az Isten ügyének, az ő szolgálatának elsődlegessége a küldetést betöltő személyekhez képest.

A második ütközés a szabadság és a szolgaság igája között valósul meg. Szent Pál a Krisztustól kapott szabadságot a test kívánságai és a lélek szerinti élet küzdelmének összefüggésében fejti ki. Kézenfekvő lehetne az apostolról valamilyen dualista testellenességet feltételezni, ha nem emlékeznénk arra, hogy egy másik helyen az emberi testet a Szentlélek templomának nevezi (1Kor 6,19). Egy hívő zsidó számára a templom a legszentebb valóság, a Mindenható jelenlétének helye. A „test kívánsága” tehát Pálnál sem más, mint az evilágiság, az anyagiasság, az Isten szándékával ellentétes, előle elzárkózó emberség. Karl Rahner teológiájának egyik mély értelmű tanítása, hogy „Krisztus nem annak ellenére szabad, hogy az Isten Fia, hanem éppen azért”. Ez pedig azt jelenti, hogy a test-lélek-szellemben létező emberi természet szabadságát Jézus Krisztus személyében az isteni természet alapozta meg és tette tökéletessé. Az Atyaisten az ember - szabadságban kimondott- igenjére vár. Ő képesítette Jézust is arra, hogy hasonlíthatatlan tisztánlátással és szuverenitással lássa át a testi-, lelki-, szellemi hazugságok és tévedések világát. Krisztus pedig bennünket hív az igaz szeretetben elköteleződő szabadság érettségére. A második prioritás tehát a tökéletes szeretetben kibontakozó valódi szabadság magasabb rendűsége a tévedő és megtévesztő kívánságok meg az ön- és közveszélyes törekvések szemfényvesztései fölött.

A harmadik dilemmasor a mi, emberi követés-mintánk és Jézus elképzelése között feszül. Illés, Isten égető tüzét hívta le Jahve oltárára. Ezzel nyilvánosan megszégyenítette Baál több száz prófétáját majd a megdöbbent néppel megölette őket. Jézus nem engedi, hogy a „mennydörgés fiai”, Jakab és János, villámot hívjanak le és elpusztítsák az őt visszautasító szamaritánusokat. „Az Emberfia nem azért jött, hogy az embereket elveszejtse, hanem, hogy megmentse.”

A haragos tanítványokat helyreigazító jézusi kijelentést még három mondás követi, amelyek az Úr követésével kapcsolatos prioritásokat fejtenek ki.

A Mester, az őt bárhová követni szándékozó lelkes jelentkezőnek adott felelete a kényelmes, biztonságos és kiszámítható tanítványi életmóddal kapcsolatos elvárásainkat írja fölül. A halottak eltemetésének méltányos követelményével szembeni felszólítása a múlt sikereitől és kudarcaitól, nosztalgiáitól és gyászos terheitől való szabadulás lehetőségét, sőt kötelezettségét állítja elénk. Az eke szarváról visszafelé tekintést méltatlanságnak minősítő tanítás pedig a sóbálvánnyá dermedő Lót feleségére emlékeztet bennünket. Egyúttal - bennfoglaltan - arra is bátorít, hogy a bizalommal, csak előre tekintve fáradozó tanítvány, alkalmas az Isten országára.  

Aki Jézus követésére érez hivatást, akit Krisztus hív, aki az eke szarvára teszi a kezét, annak nem csak engednie, hanem akarnia és kérnie is kell, hogy maga az Úr alakítsa át a lelkületét. Ahogy a kisgyermek is csak sokára ismeri fel, hogy a játék öröme nem az, ha a labda mindig csak nála van, hanem ha képes csapatban játszani, a szabályokat ismerve és betartva a célt, a győzelmet szeme előtt tartva küzdeni.

Mert mindenkit Isten ajándékoz meg sajátos hivatással. De nem azért, hogy ezt megtartsa magának, hanem hogy szabadságban és nagyvonalú szeretetben kibontakoztatva embertársai javára élje meg. Ahhoz tehát, hogy küldetésünk minden hétköznapiságunk ellenére a mi életünkben is kiteljesedhessen, számunkra is szükségesek a jól átgondolt és következetesen megvalósított prioritások.

 

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése Örökkévaló élvezetÚrnapja

Napi Ima14 imádkozás /layout/img/logo.png

Jún
16
Janka Ferenc atya elmélkedése Örökkévaló élvezet Úrnapja

Krisztus Szent Teste és Vére ünnepi liturgiájának áldozás utáni könyörgése talán még a mai „élvezeti társadalom” számára is meghökkentő kéréssel és hitvallással áll elő.

„Kérünk, Urunk, töltsd be lelkünket istenséged örökkévaló élvezetével, amelyet drága testednek és vérednek mostani vétele már előre jelez.”

Ha azonban csak az örök élvezet előízét hordozó valóságra figyelnénk, éppúgy megrövidítenénk az eukarisztia titkát, mintha csak Urunk kínszenvedésének és halálnak, megtört testének és kiontott vérének fájdalmas emlékét tisztelnénk benne. 

A teremtéstől a megváltáson és megszentelésen át a beteljesedésig húzódó megrendítő és elbűvölő üdvrendi ívbe illeszkedik Krisztus misztériuma és benne az eukarisztia titka. Magába öleli a földbe hulló búzaszem sorsát, a jó földben bő termést hozó kalász tanítását és a szívet megerősítő kenyér örömét. Emlékeztet a szőlőskert gondos gazdájára és a bérlők hálátlanságára, de a szívet megvidámító és a kánai menyegzői bor ünnepére is.

Az eukarisztiában egyesül a föld és az ég. Az evilági valóságok Isten felé vezetnek bennünket. Isten pedig várakozásainkat meghaladó módon és mértékben jelenik meg és alakítja át mindazt, ami megnyílik az ő befogadására. A Teremtő és a teremtett világ, Isten és az ember találkozásában új értelmet nyer a lét és a jelenlét. Eddig ismeretlen mélységben tárulnak fel az emberi kapcsolatok és az ezeket megvalósító és értelmező rítusok is. 

Az oltáriszentség ontológiai dimenziójának központi fogalma a valóságos jelenlét. Hisszük és valljuk, hogy az értünk emberré lett és feltámadt Krisztus szent teste és vére valóságosan jelen van a szent liturgián konszekrált kenyérben és borban. A középkori, skolasztikus filozófia az átváltoztatás, átlényegítés jelentésű „transsubstantiatio” filozófiai szakkifejezésével írja körül ezt a hittitkot. Fontos, hogy e fogalom használata nem a kor filozófiai rendszerét akarja rögzíteni. A tanítás lényege nem az, hogy a valóság a lényeg és a járulékok, a szubsztancia és az akcidensek lételveivel ismerhető meg. Hanem az, hogy a kenyér és a bor érzékszerveink számára változatlan külső elemei a Szentlélek közreműködésével a pap szavára Krisztus valóságos jelenlétének hordozója lesz és marad.

Posztmodernnek nevezett korunk jellemzője a kételkedés. Ennek előfutáraként már az ókor egyik legradikálisabb szkeptikus bölcselője, Gorgiász is így fogalmaz. „Nincs semmi, vagy ha van is, nem ismerhető meg. De ha meg is ismerhető, akkor sem közölhető.”

Az egyetemes egyház hite nem ez. Mi hisszük, hogy Isten van. Valljuk, hogy elégséges bizonyossággal megismerhető. Tanúságot tehetünk életünket alakító jelenlétéről.

Korunk embere kételyeivel és ezek ellenére is szeretne jelen lenni. Élvezni akarja az életet. Olykor túlságosan is. Ez pedig a jelenlét helyett beszűkült tudatállapothoz vezet. Egy olyan izolációhoz, amikor valaki azt hiszi, hogy a jelenben van, pedig valójában a félelme, a sérült énje tartja fogva. A nyomasztó múlt a megoldhatatlannak tűnő jelen és a szorongató jövő fojtogatja. Pilinszky az Elég című versében a világ szűkösségének, szétesettségének és kizökkent idejének összefüggésében utal az Isten történelem szövetét átvérző jelenlétének titkára:

 

És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
s a tapéták vérezni kezdenek.”
(Elég)

 

Krisztus ígérete, hogy „én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig” (Mt 28,20) Isten jelenlétébe invitál bennünket. Velünk és bennünk akar jelen lenni, hogy átalakítson bennünket és általunk is megszentelje a világot.

Az eukarisztia nem csak jelenlét, hanem a közös, kultikus étkezés rítusába illeszkedő valóság. Vannak, akik a rítusokat kényszeres cselekvésekre szűkítik. A kézmosás, vagy az ismétlődő ellenőrzés kényszereire. Ezzel szemben a közös értékek szavakat meghaladó horderejű kifejezése, megünneplése is gesztusokon és rítusokon keresztül történik. Ilyenek például a kézfogás, az ölelés, a csók, a részvétnyilvánítás a közös étkezés. Az emberi kapcsolatok, a családi, egyházi, nemzeti és nemzetközi találkozók megélése és ünneplése elképzelhetetlen rítusok nélkül.

Elgondolkodtató mondás, hogy nem a zsidók tartották meg a szombatot, hanem a szombat tartotta meg a zsidókat. A vasárnap eukarisztikus ünnepe Isten szabadító jelenlétébe, megtartó szeretetébe invitál bennünket, keresztényeket is. Szt. Ágoston írja: „Én az erősek eledele vagyok. Növekedj, és eszel majd belőlem. Nem te változtatsz azonban engem magadba, mint tested eledelét, hanem te változol majd belém.”

Az imént idézett Pilinszky vers utolsó sorai szerint a jelenlét csodája képessé tesz bennünket arra is, hogy a tények szorítása ellenére képesek legyünk elviselni létünk paradoxonát:

 

„hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.”

 

A bizánci költészet is szereti az ellentéteket. A megtestesülésben a körülírhatatlan körülírhatóvá, a láthatatlan láthatóvá lett. Ahogy a feltámadt Krisztus is halállal győzte le a halált. Benne nem az elfogadhatatlant fogadjuk el, hanem befogadjuk a befogadhatatlant. Mert ő, a gazdag azért lett értünk szegénnyé, hogy bennünket gazdagítson, mi pedig megnyílhassunk Isten végtelen szeretetének örökkévaló élvezetére.

 

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése Szentháromság ikonSzentháromság vasárnapja

Napi Ima8 imádkozás /layout/img/logo.png

Jún
09
Janka Ferenc atya elmélkedése Szentháromság ikon Szentháromság vasárnapja

A legszentebb Háromság isteni szeretetközössége teremtett létünk, keresztény hitünk és életünk forrása, hordozója és beteljesítője. A keleti hagyomány a misztikus teológia „hármas útján”, a nyugati tradíció az ezzel párhuzamos „lét analógiájának” bölcseleti létráján közelít e hittitok magasságaihoz és mélységeihez, hasonlíthatatlan intimitásához és intenzitásához.

A hármas út első lépcsőfoka az „állítás útja” (katafatiké theologia - via affirmationis). A második gondolati lépés az úgynevezett „negatív“ teológia”, a „tagadás útja” (apofatiké theologia, via negationis). A harmadik szint a „misztikus teológia” – a fokozás vagy kiválóság útja, az isteni titokkal való értelem fölötti egyesülés (müsztiké theologia – henószisz, via eminentiae). A kegyelem, Isten ingyenes, könyörülő és gyengéd szeretetének ajándéka mindig szükséges, különösen az emberi erőfeszítéseinket felül múló, képességeinket megtisztító átistenülésben. 

Az állítás, a tagadás és a fokozás hármas útja így konkretizálható:

-      Az állítás útján megfogalmazzuk, hogy Isten létezik, igaz, jó, szép és szent­.

-      A tagadás útján leszögezzük, hogy Isten nem úgy létezik, (igaz, jó, szép és szent­), mint a véges teremtett dolgok.

-      Végül a kiválóság útján megvalljuk, hogy Isten egészen másként, fokozhatatlanul tökéletesebb módon létezik, igaz, jó, szép és szent, mint a teremtményei.    

Az emberi megismerés és közlés útjain aztán haladhatunk elvont fogalmakkal, egy történet elbeszélésével, vagy közelíthetünk a képességeinket meghaladó misztériumhoz a művészi ábrázolás eszközeivel.

-      Az elvont fogalmak, mint például az igaz, a jó és a szép, következtető gondolkodásunkat hozzák lendületbe.

-      Egy történet elbeszélése a meghallgatás, az átélés és az ennek nyomán megtisztító benső átalakulás, a katarzis készségére és képességére hat. Az üdvtörténet ószövetségi elbeszélései, a Krisztus misztériuma köré szerveződő Újszövetség Örömhíre megtérésre, átalakulásra hívnak bennünket.

-      A művészet a képek, és ikonok világa pedig a nézés, a látás és a szemlélés képességét veszik igénybe és alakítják. A sokoldalú és nagyhatású modern festő, Paul Klee alaptézise a lényeget ragadja meg, amikor azt állítja, hogy „a művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz.” Borsos Miklós szobrászművész ezen az ösvényen vezet tovább, amikor azt mondja, hogy „a művészet feladata nem az, hogy igényeket elégítsen ki, hanem az, hogy igényeket ébresszen”. Az intuíció, az egy aktussal belátó megvilágosodás és az erős evidencia útján a költő, Rilke megy a legmesszebb. Az „Archaikus Apolló torzó” című verse utolsó sorában, az általunk a töredékesben szemlélt szépség bennünket néző, ránk ható, átalakító erővel azt parancsolja, hogy „változtasd meg éltedet!”

A Szentháromsághoz is közelíthetünk elvont fogalmakkal. Olyanokkal például, mint a lényegi egység és a személyek közössége. Ezek azonban elsápadnak a szükségképpen emberarcú, antropomorf, jelentésükben mégis hallatlanul többet hordozó, történetekben kibontakozó apa és fiú - tapasztalattal és élettel teli - alakjai mellett. Így van ez akkor is, ha a mennyei Atya nem úgy apa, ahogy egy esendő, földi ember. Hanem az emberi atyaság és anyaság földi kereteit messze meghaladóan tökéletes és irgalmas, gyöngéd és erős. Az elvont fogalmak, és a történetekben kibontakozó megtisztító átélés mellett a harmadik lehetőség a keresztény művészet útja. A Szentháromság titka itt is örök kihívást jelent.

-      Elgondolkodtatóak a teológiai fogalmakat rendszerező, háromszögeket, köröket alkalmazó geometrikus ábrák.

-      Találkozunk az Atyát idős férfiként, a Fiút - keresztet a vállán tartó fiatalemberként, a Szentlelket galamb alakban köztük elhelyezkedőként, realisztikusan bemutató festményekkel, szobrokkal.

-      A keleti egyház a Szentháromság előtti hódolat harmadik útját választotta. Nem követi sem a magasabb matematikára hasonlító absztrakció, sem a realisztikus vagy egyenesen naturalisztikus ábrázolásmódokat. A három személyben egy Isten végső soron ábrázolhatatlan titkát az Ábrahámot meglátogató három angyal előkép-ikonjában tiszteli.

Mert az ikon szó ugyan egyszerűen képet jelent, de ezekre az ábrázolásokra is vonatkozik a „hármas út”.

-      Állítjuk ugyanis, hogy az ikonok is képek.

-      De nem gondoljuk, hogy ugyanolyan ábrázolások lennének, mint más festmények.

-      A fokozás és a misztika szintjén pedig valljuk, hogy az ikonok egészen másként és sokkal inkább képek, közvetítő erejű valóságok. Kiváltságosan láttatnak, igényeket ébresztenek, bátorítanak, életünk átalakítására vezetnek.

Miért és hogyan? Krisztus megtestesülése alapján. Mert ő az Atya tökéletes ikonja. Jézust, az Istenszülőt, a szenteket, az üdvtörténet és megváltásunk eseményeit ábrázoló, megáldott képek tisztelete révén Isten szerető, átalakító jelenlétébe léphetek. Nem a kíváncsi szem, a művészi szakértelem, hanem a hitben imára nyíló szív tekintetével. Egyszerre kifelé és befelé. Magamból kilépve befogad az ikon ablakán át feltáruló mennyország valósága. Az ábrázolt titok pedig egyre teljesebben betölti az én legbensőbb valómat. Valahogy úgy, ahogy Vianney Szent János kérdésére felelt a templomában nézelődőnek tűnő, valójában a szemlélődő ima öröméből szóló egyszerű bácsi: „Én nézem őt és ő néz engem. S mind a ketten nagyon boldogok vagyunk.”  

 

 

 

 

Fotó: Ábrahám vendégsége (Szentháromság) - Janka Ferenc atya ikonja

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése KözPünkösdvasárnap

Napi Ima9 imádkozás /layout/img/logo.png

Jún
02
Janka Ferenc atya elmélkedése Köz Pünkösdvasárnap

Mert a köz hordoz valamit a Lélek misztériumából. Az ő közegében élünk, mozgunk és vagyunk. A kezdetre és a végre, alfára és ómegára koncentráló figyelmünk sokszor elsiklik a köztes fölött. Pedig visszatekintve és előre nézve mindig éppen útközben vagyunk. A Lélek minden közvetítés közege is. A közlések, a verbális és nem nyelvi kommunikáció inspirálója, fenntartója és beteljesítője. A közösség utáni vágy forrása és megvalósulásának öröme. A közreműködés, a megtisztelő együtt cselekvés lehetővé tevője és sikerének záloga.

Mert mi is létünk közege? A teremtett világ. A makrokozmosz és a mikrokozmosz életünket lehetővé tévő, csodásan hangolt rendszere. Tekintsünk csak a Föld és a Nap távolságára. Ha kisebb lenne, megégnénk, ha nagyobb, megfagynánk. Vagy gondoljunk a testünket alkotó elemekre. Ha csak a hidrogén és az oxigén nem olyan lenne, mint amilyen, nem létezhetne a víz, a hidrogénhidak csodájával és a gravitációval dacoló hajszálcsövességgel. De folytassa inkább a költő a lélegzetvétel és a vérkeringés, a szerelem és az élet továbbadásának egymásba kapcsolódó titkaival.

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.

                        (József Attila: Óda)

Létünk közegére való rápillantás után tekintsünk a közlésre. Ennek része a nyelv. Az ember „kitalálta szavak, száguldó gondolatok, s kormányzó törvények tudományát”, ahogy Szophoklész Antigonéja fogalmaz. Vagyis, nyelvtani szabályokkal kapcsolódó jelek rendszerét. A valóság fogalmak útján történő megismerésének vagy félreértésének labirintusát. Végül olyan közlési eseményt, ami a valóságot nem csak leírja, értelmezi, hanem akarja és képes is megváltoztatni azt.

Hiszen a közlés lehet jó tanács, életmentő parancs, igazságos törvény, szerelmi vallomás, erőt adó, sőt átlényegítő ima. A bizánci liturgia pünkösdi kontákja a bábeli nyelvzavart állítja ellentétbe a pünkösdi Lélek egyesítő kegyelmével. Mert emberi állapotunk bűnös volta, a szükséges jótól való megfosztottsága az emberi nyelv horizontján is megjelent. A tévedés és a megtévesztés, a rossz tanács, a hamis tanúvallomás, a gyilkos parancs, az igazságtalan vagy életellenes törvény, a babona és a bálványimádás sajnos nem csak a történelmi vagy vallástörténeti múlt emlékei. Az élveteg kényelem, az önző gyönyörök, a mások rovására szerzett vagy használt pénz és hatalom kisebb nagyobb mértékben ma is Lélek elleni bűnök, amelyekre Jézus a legszigorúbb ítéletet helyezi kilátásba.

A közeg és a közlés után ezekhez szorosan kapcsolódva a közösség szavunk és közösségi életünk beszél a bennünk és köztünk működő Lélekről. A közösség közege a szeretet. Az egymással való kapcsolatunk boldogságát vagy gyötrelmét a köztem és közted lévő kapcsolat minősége határozza meg. Pilinszky „Azt hiszem” című verse vall erről.

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

A hegyek és halmok mellett a buckák elvileg eltörpülnek. A jelentéktelen apróságok, az istenekké növő bálványocskák, a megszokás porszemei és a felejtésre hajlamosító idő azonban „közéd-közém” mégis súlyos bűnökkel egyenértékű buktatókat emelnek. A szeretet kerül itt válságba. Tériszonya azt hiszi, hogy az elvárások már elviselhetetlenül magasak neki. Kicsinyes aggodalma meg csak azt méricskéli, hogy miből jutott neki kevesebb, a másiknak meg több.

A pünkösd ajándéka az Istennel való közösséget helyreállító bűnbocsánat Szentlelke is. Amikor Jézus az oldás-kötés hatalmát megadja az apostoloknak, rájuk lehelt, és ezt mondja: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem, az nem nyer bocsánatot” (Jn 20,22-23). A megbocsátás szolgálatának aktív, apostoli oldala mellett érdemes a megbocsátás befogadásának passzív oldalára is figyelni. Mert igaz az is, hogy aki kéri és engedi, hogy a Szentlélek megbocsássa a vétkeit, az bocsánatot nyer. Aki azonban meg akarja tartani magának a bűneit, az megtarthatja.

A közeg, a közlés, az emberek közti és az Istennel való közösség után végül vessünk egy pillantást a közreműködés, az emberi együttműködés területére is. A Teremtő megtisztelt bennünket azzal, hogy művének munkatársai lehetünk. Különös méltóság a testi, lelki és szellemi élet tovább adása, védelme és gyarapítása. A közjó előmozdítása, amit Szent VI. Pál pápa átfogó fejlődésnek, az egész ember és minden ember java előmozdításának nevezett. Kérjük most az Atya és a Fiú egységének Szentlelkét, hogy töltsön be köztünk minden közt, közlést és közösséget az ő boldogító közreműködésével.

 

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése Nem a ti dolgotokHúsvét 7. vasárnapja

Napi Ima9 imádkozás /layout/img/logo.png

Máj
26
Janka Ferenc atya elmélkedése Nem a ti dolgotok Húsvét 7. vasárnapja

Figyelmünket általában a mondottak előzményei és következményei kötik le, különösen a Szentlélek leszállásának ígérete és Jézus mennybemenetelének részletei. Pedig a „nem a ti dolgotok” figyelmeztetés erőterében szinte önkéntelenül felsejlik ennek ellentéte, az akkor hát „mi a mi dolgunk” kérdése.

Talán még a sivatagi atyák korából származik az a tömör életigazság, amely a szerzetes legfontosabb feladatául a megkülönböztetést jelöli meg. Első hallásra rejtélyes ez a szentencia. Ha azonban mélyebben belegondolunk, feltárul az értelme és a fontossága. A megkülönböztetés annak tisztázása, hogy mi nem a mi dolgunk és mi a feladatunk. Nem más ez, mint az élet és a cselekvés prioritásainak, a dolgok fontossági sorrendjének megállapítása. Az egykori és mai szerzetes életében az imádság, a munka és a pihenés helyes aránya. A hétköznapok és ünnepek sajátos heti és éves ritmusa. A csend, a meghallgatás és a beszéd mértéke. A személyes és a közös ima viszonya, az egyedüllét és a közösség, az elvonulás és a vendégszeretet gyakorlásának bölcs rendje. Az így értelmezett megkülönböztetés, fontossági sorrend és prioritások persze nem csak a szerzetesek életében fontosak, hanem minden keresztény ember életében is.

Nem véletlen, hogy Loyolai Szent Ignác – nem csak szerzeteseknek szánt – írásaiban és lelkigyakorlataiban is alapvető a „lelkek megkülönböztetésének” elmélete és gyakorlata. Ferenc pápa is gyakran elmélkedik ennek jelentőségéről és hangsúlyos szerepet szánt a megkülönböztetésnek az egyház lelki megújulását segíteni szándékozó szinódusi folyamatban.

A megkülönböztetés készsége és képessége azonban nem csak a szerzetesek vagy a keresztények, hanem minden jóakaratú ember számára nélkülözhetetlen. Napjainkban különösen is. Hiszen meg kell különböztetnünk azt, amit tudni lehet, attól, amit tudni érdemes. Még ennél is fontosabb azonban megérteni és megértetni, hogy mindazt, amit a mai technikai civilizáció lehetőségeivel élő emberiség képes megtenni, azt szabad-e megtenni? Ami kivitelezhető, az erkölcsös-e egyben? A javunkat, az életünket, az emberiség békéjét és megmaradását szolgálja-e?

A tudás kapcsán már Huxley a „Szép új világ”-ban beszél olyan emberekről, aki fölösleges ismeretek egész tárházával rendelkeztek. Érdeklődésünk, és kíváncsiságunk a közösségi felületek és a világháló útvesztőiben gyakran járhat úgy, mint József Attila versében a jó ember, aki csavargó gyermekhez hasonlóan a rossz felé téved. 

„Ti jók vagytok mindannyian,
Miért csinálnátok hát rosszat?
 
Néha úgy vagytok a rosszal,
Mint a gyerek a csavargással.
Ujjong, eltéved, sirdogál
S hazakívánkozik.”

(Ti jók vagytok mindannyian)

A költő gondolatai az ismeretek felől már át is vezettek bennünket a cselekvés terén zajló megkülönböztetés szükségességére. Előfordul, hogy az erkölcsi mérlegelést a kiválóságra törekvő emberek hobbijának tekintik. Vagy egy szabályrendszernek, amely olyan követelményeket támaszt velünk szemben, amelyek tőlünk idegenek és számunkra kellemetlenek. Pedig az erkölcs az a készség, amelynek segítségével cselekedeteinket a pillanatnyi hasznosság igényén túl életünk egésze szempontjából mérlegeljük. Ez pedig egyszerűen fogalmazva azt jelenti, hogy tégy jót. Úgy tedd a jót, hogy az ne csak ma, hanem holnap is, ne csak neked, hanem másoknak is jó legyen. Azt se feledd, hogy tetteidnek hatása van a következő generációkra is, és nem csak az emberekre, hanem az egész teremtett világra.

Jézus „nem a ti dolgotok” megjegyzésével szemben Vörösmarty klasszikus sorai a nemzeti közösség összefüggésében elmélkedik az ember feladatáról.

Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!

(Gondolatok a könyvtárban)

A költő itt már nem csak a feladatról beszél, hanem ennek sikeres bevégzéséről is. Abból a teljességből ragad meg valamit, ami Jézusban tökéletesen megvalósult.

Krisztus ugyanis nem csak egy nemzet felemeléséért küzdött, hanem az egész emberiség üdvösségének lehetőségéért. Nem csak a földi élet áldomásait köszönve tért meg ősei porához, hanem feltámadt, fölment a mennybe és megígérte nekünk a Szentlélek leküldését. A megkülönböztetés Lelkének ajándékát. Hogy napról napra és évről évre világosabban lássuk és értsük, hogy mi a mi dolgunk és mi nem az. Hogy mit nem szabad és mit kell tennünk.

Ő hív meg bennünket arra, hogy menjünk és hirdessük a megtérést, a bűnök bocsánatát, Isten emberszerető irgalmát minden nemzedéknek. Általa válunk alkalmassá arra, hogy Jézus tanúi, szeretett tanítványai legyünk. Mert ez a mi dolgunk!

 

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése BékeHúsvét 6. vasárnapja

Napi Ima9 imádkozás /layout/img/logo.png

Máj
19
Janka Ferenc atya elmélkedése Béke Húsvét 6. vasárnapja

Nem csak az a fontos, amit mondunk, hanem az is, ahogy mondjuk! Kissé szakszerűbben megfogalmazva az emberi kommunikációnknak kisebb része az, amit egy leírt szöveg közölni tud. A nagyobb részt a beszélő hangszíne, hanghordozása, arckifejezése, gesztusai hordozzák. A nem verbális tényezőkön keresztül érezzük meg azt is, ha valaki bizonytalan a mondandójában vagy éppen hazudik. De szinte csalhatatlan érzékkel meg tudjuk különböztetni a fecsegés, az eszmecsere és a vallomás különböző komolyságú és mélységű üzeneteit is. Pilinszky János írja, hogy a legjobban megválogatott és legszebb szavak is csak töredékesen tudják kifejezni a valóság gazdagságát. A személyiségünk mélységéből felszakadó igazságot ugyanakkor a dadogás is képes közvetíteni.

A közlés folyamatában az üzenet megfogalmazása és elmondása persze csak a fele a kapcsolatnak. A befogadó figyelme vagy figyelmetlensége is lényeges. Élettapasztalataink, képzettségünk, érzékenységünk nagymértékben meghatározzák azt, hogy mennyire vagyunk nyitottak az olvasott, hallott, látott tartalmak befogadására. A magvető példázatában sem a vetőmag minőségén, hanem a talaj adottságainak különbözőségén múlott a kudarc vagy a sokszoros termés.

Jézus ebben a rövid evangéliumi részben hallatlanul fontos igazságokat bíz ránk. Beszél a tanítás megtartásának fontosságáról, arról a személyes szeretetről, amelynek biztos végállomása az Atya háza. Tanúságot tesz a Vigasztalóról, a Szentlélekről, aki megtanít majd bennünket mindenre és eszünkbe juttatja mindazt, amit a Fiú mondott nekünk. Majd szól a békességről, az ő békéjéről, amit nem úgy ad nekünk, ahogy a világ adja, hogy ne nyugtalankodjék a szívünk és ne csüggedjen.

Hányszor olvastuk, hallottuk már ezt a mondatot: „az én békémet adom nektek”. Most, hogy a közvetlen szomszédunkban szörnyű háború zajlik - ami ráadásul világrengető kilátásokkal fenyeget -, eddig ismeretlen éhséggel és szomjúsággal sóvárgunk Jézus ígérete után. A filmek és a harci videójátékok virtuális világa helyett valódi fegyverek által meggyilkolt halottakat és elpusztított romokat látunk. Segítségünkre váró hús-vér menekültek, asszonyok és gyermekek riadt szemű tekintetével találkozunk. Ebben a helyzetben hasonlíthatatlanul jobban értjük a régiek, a költők kiáltását és fohászát is. Annak a békének a vágyát, amit csak Krisztus képes nekünk megadni.

Nem csak az a fontos, amit mondunk, hanem az is, ahogyan mondjuk. Két békéért fohászkodó csodálatos vers, vallomás és ima következik most. Két nagyszerű művész, Kállai Ferenc és Mezey Mária tolmácsolásában. Mindketten életük alkonyán, súlyos betegen, életnek háttal, halállal szemközt vallanak. Előadásukban nem csak a költői üzenet mélysége a megrendítő, hanem a vallomásnak az az őszinteségi foka és intenzitása is, ahogyan csak a haldoklók tudnak fohászkodni.

Ady Endre: Imádság háború után (Kállai Ferenc)

Uram, háboruból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Nézd: tüzes daganat a szívem
S nincs, mi nyugtot adjon.
Csókolj egy csókot a szívemre,
Hogy egy kicsit lohadjon.

Lecsukódtak bús, nagy szemeim
Számára a világnak,
Nincs már nekik látnivalójuk,
Csak Téged, Téged látnak.

Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.

Nem harcolok és nem csókolok,
Elszáradt már az ajkam
S száraz karó a két karom már,
Uram, nézz végig rajtam.

Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Ady és Babits üzenete, Kállai és Mezey evilági kereteket feszegető előadásmódja, a háborús helyzet által megtépázott és felfokozott figyelmünket az üdvözítő Krisztus szavaihoz bilincselik. Benne, Isten Igéjében, Szavában, Békéjében közeledhetünk az Atya házához és a Lélek, a Vigasztaló igazságához. Fogadjuk be a fülünkkel és a szívünkkel, egész személyünkkel azt, amit mond, és ahogy mondja: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek!”

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése Új parancsHúsvét 5. vasárnapja

Napi Ima17 imádkozás /layout/img/logo.png

Máj
12
Janka Ferenc atya elmélkedése Új parancs Húsvét 5. vasárnapja

Naplójában Kis Szent Teréz ragyogó lelkesedéssel ír arról az élményéről, amikor megvilágosodott számára Jézus új parancsának jelentése és jelentősége. A második főparancs eddig így hangzott: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Jézus az önmagunkat mércéül állító viszonyítási pontot változtatja meg és ad új parancsot: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket!”

Kijelentése gazdagságának megsejtéséhez azonban előbb a régi parancs rejtett összefüggéseit kell megközelítenünk. Hiszen újabban egyre többet hallunk és olvasunk a „mint önmagadat” alapelvvel kapcsolatos nehézségekről. Arról, hogy aki önmagát nem-, vagy nem jól szereti, az nem tudja embertársait sem igazán és szépen szeretni. Önmagunk szeretetét sokáig magától értődőnek véltük. Úgy gondoltuk, hogy feladatunk lényege a másik ember iránti szeretet. Ennek tévedhetetlen iránytűje pedig az önmagunk iránti spontán és természetes szeretet minősége és intenzitása. Egyre világosabban látjuk azonban, hogy a benső béke és harmónia mennyire nem magától értetődő.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy fogantatásunktól kezdve mennyire rá vagyunk utalva az életünk alakításában jelentős személyek szeretetére. Édesanyánkra és édesapánkra, jó testvéreinkre, rokonokra, barátokra, a bennünket nevelőkre és tanítókra, egyházi személyekre… Szeretet-kapcsolataink aszimmetrikus hálójában pedig az ép és szép kapott és továbbadott kincsek örömei mellett jelen vannak a sérülések és hiányok gyötrelmei is. József Attila vallomása a szeretetre való képtelenségtől a szeretetet szeretetben felfedező csoda kapujáig kísér bennünket:
 

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.

(Gyermekké tettél)

 

A szeretet tanulása élethosszig tartó folyamat. A két főparancs három szereplője, Isten, a felebarát és önmagunk, meglepetésekben és felfedezésekben gazdag kihívásokat tartogatnak számunkra. Isten minden képességünkkel való szeretete az összpontosításra hív: teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. A szív a személyiség központja, a lélek a spirituális, az elme az intellektuális képességeink összessége. A minden erő a testi, a pszichikai és az akarati törekvések összefogására vonatkozik.

A hangsúly azonban itt is, meg a felebarát önmagunkkal egyenrangú szereteténél is a mi erőfeszítésünkön van. Nekem kell Istent szeretni és az én feladatom az embertárs szeretete.

Jézus új parancsa ezt az auto-referencialitást, önmagunkra vonatkoztatottságot haladja meg és múlja felül. Nem a mi - olyan-amilyen - önszeretetünkhöz viszonyított feladatot ad, hanem először saját szeretetével ajándékoz meg bennünket.

Milyen ez a szeretet? Isten-emberi, amiben az Atya szeretete tárul fel a Lélek által a Fiúban. Kezdeményező, megbocsátó és szolgáló szeretet.

- Kezdeményező szeretet. Mert a világot jónak, és benne az embert nagyon jónak teremtő Isten szabad és felszabadító nagyvonalúságának ajándéka. Az emberrel szövetséget kötő és saját ígéretéhez hűséges jóság. Fáradhatatlanul hívó, szólító és bátorító állhatatosság. Bennünket a másikban és önmagunkban is megelőző, „előbb szerető” Szeretet.

- Isten szeretete a leleményes kezdeményezéseken túl, megbocsátó szeretet is. Teremtményei hűtlensége ellenére is hű. Jézusban a bűnös emberek felé gyógyító szeretettel forduló könyörület. Saját küldetéséről szól így: „nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek”. A kereszten még haláltusájában is megbocsátást hirdető irgalom: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34).

- Isten kezdeményező és megbocsátó jósága végül a szolgáló szeretetben teljesedik ki. „Mert az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja sokakért” (Mt 20,28). A lábmosás gesztusában kezd kibomlani ennek a szeretetnek a teljes gazdagsága. Egyszerre van jelen benne az istenfiúi öntudat és az alázat. A szeretetből fakadó kezdeményezés, a megbocsátás és a szolgálat példás önuralma és boldogsága. 

Jézus immár jóváhagyja, hogy övéi Úrnak és Mesternek, vagyis Istennek hívják, mert ő valóban az. De öntudata nem önmagában való tetszelgésre indítja, hanem a szolgálatra, tanítványai lábának megmosására. Példát ad, de boldogságot is ígér azoknak, akik őt követik.

Az új parancsban kezd felragyogni a Krisztust követő élet teljes szépsége. Mert ez több mint emberi bölcsesség, erkölcsi rendszer vagy spirituális erőfeszítés. Nem velünk kezdődik, elsősorban nem rajtunk múlik, és nem is velünk végződik. Jézus parancsának fókusza ugyanis az, hogy ő szeretett és örökre szeret bennünket. Itt ragyog fel Isten dicsősége. Szeretetében ismerhetjük föl, hogy mi kik és mik vagyunk. Szeretetének biztonsága lehet önismeretünk, önértékelésünk, öntudatunk és önbecsülésünk alapja és iránytűje. Ez a szeretet adhat megújuló erőt és magasztos alázatot a derűs szolgálathoz. Ez annak a boldogságnak a kezdete, amit az Isten azok számára készített, akik szeretik őt.

Az új parancs új életre hív bennünket. Egy új világba, ahol nincs többé halál, sem gyász, sem fájdalom, mert Isten letöröl a szemünkről minden könnyet. Ahol mi, az Ő szeretetében, az Ő szeretete pedig bennünk fog lakni mindörökre.

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése Egy vagyunkHúsvét 4. vasárnapja

Napi Ima15 imádkozás /layout/img/logo.png

Máj
05
Janka Ferenc atya elmélkedése Egy vagyunk Húsvét 4. vasárnapja

Kapcsolataink természete némiképp hasonlít a belégzés és a kilégzés életfontosságú egymásra következéséhez. Hasonló dinamika jellemzi a befogadás és az átadás, a tanulás és a tanítás az alakulás és alakítás összefüggését is. Hiszen meghatározó emberi viszonyainkból tanuljuk, hogy miként kell és érdemes élni. Társas relációink alakításában pedig lehetőségeink szerint már ezt próbáljuk a gyakorlatba átültetni.

Nincs ez másként az Istenhez fűződő kapcsolatunkban sem. Hiszen – főként kezdetben – embereken keresztül sejtjük meg Isten felénk forduló szeretetét. Másrészt – különösen az idő előrehaladtával – Istennel való barátságunk minősége és intenzitása tükröződik embertársaink felé forduló magatartásunkban.

A jó pásztor vasárnapján Jézus személye és hivatása titkát tárja fel egy rövid mondatban: „Én és az Atya egy vagyunk”.

Hogy mennyire nem könnyű a Mester kijelentését helyesen érteni, jelzi az, hogy hallgatósága körében is szakadás támad. Egyesek – csodái alapján – sejtik, hogy nem közönséges emberrel van dolguk. Mások azon vannak, hogy istenkáromlás miatt megkövezzék.   

Magától értődő dolgokra ritkán csodálkozunk rá. Így van ez az egység valóságával és titkával is. Pedig ennek felismerése és megélése - az eggyé válás - központi helyet foglal el hétköznapi tapasztalatainkban és filozófiai gondolkodásunkban, teológiai erőfeszítéseinkben és életvitelünkben is.

Az egység élményében látszólag legtermészetesebb az önmagunkkal való egység. Minél idősebb azonban valaki, annál jobban rácsodálkozhat, hogy az a kisgyerek, serdülő vagy ifjú, aki valamikor ő volt, hogyan és miért lett azzá, aki most. Karinthy fiatalkori, tervekkel és ábrándokkal teli önmagával való szembesülésének fájó sebét tárja elénk a „Találkozás egy fiatalemberrel” című novellájában.

Életidőnk másik irányába való tekintés sem gondtalanabb. Érett emberek és bölcselők mernek csak a jövőbe tekinteni, és a hanyatló egészség, majd a földi élet fogyatkozásának drámájával farkasszemet nézni. A halálon túl pedig csak a hit szemével láthat az ember.

Az életünkre vissza- és előretekintő egység talányai mellett fontosak a szeretetben és szerelemben vágyott és megtapasztalt egység feszültségének viszontagságai. Az ideális egységet Szabó Lőrinc a Semmiért egészen című költeményében a másikat totálisan bekebelező, kisajátító érzelemmel és magatartással azonosítja.

 

„Nem vagy enyém,             míg magadé vagy: 
még nem szeretsz. 
Míg cserébe a magadénak 
szeretnél, teher is lehetsz. 
Alku, ha szent is, alku:           nékem 
más kell már: Semmiért Egészen! 
Két önzés titkos párbaja 
minden egyéb; 
én többet kérek: azt, hogy a 
sorsomnak alkatrésze légy. 
Mint lámpa, ha lecsavarom, 
ne élj, mikor nem akarom; 
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan 
börtönt ne lásd; 
és én majd elvégzem magamban,  
hogy zsarnokságom megbocsásd.

 

A vers utolsó soraiban a költő egy meglepő fordulatot hoz. A fokozhatatlan önzés megbocsáthatóságának bravúrjával kecsegtet. De képes-e bármilyen zsarnoki önkény vagy kegy a másik fél megbocsátását és szeretetét – annak szabad beleegyezése nélkül – kikényszeríteni?

Jézus Atyjával való egysége teljesen más, mint amiről a költő beszél. Inkább a versbéli önzés képletének reciproka, fordítottja.

Isten ugyanis nem azért teremtette a világot, mert hiányzott volna neki valami. Szeretete nem kisajátítani akar, hanem ajándékozni. A végletes önzés ellentéte a teljes, isteni önzetlenség. Isten nem arra vár, hogy az ember semmiért egészen alávesse neki önmagát. Épp ellenkezőleg. Semmire nem lévén szüksége, mégis egészen az embereknek akarja ajándékozni mindenét. Nem a szabadságunkat is kisajátító zsarnok, hanem bennünket felszabadító barát. Nem önzésének bugyraiba áldozatot leső kerítő, hanem szeretetünk igenjére váró udvarló. Nem helyettünk megbocsátani akaró varázsló, hanem a megbocsátásra való képtelenségünket áldozatával meggyógyító orvos. Nem tolvaj, hanem jó pásztor, aki életét adja a juhaiért.

Amikor Jézus azt mondja, hogy „Én és az Atya egy vagyunk”, akkor az egységnek a maga teljességében csak általa megélt elevenségéből és teljességéből beszél. Istenemberi létének közösségébe és boldogságába hív meg bennünket a „legyenek mindnyájan egy” felszólítással is.

Jézus és az Atya, az Isten és az ember egységének iskolájába járunk. Ez a hivatásunk. Emberi kapcsolataink hálójának rezdülésein keresztül tanuljuk, majd tanúsítjuk Isten szeretetét.

Adjunk hálát ma azokért a keresztény embertársainkért, különösen is a papokért és szerzetesekért, akiknek az Istennel való kapcsolata átjárta az emberi kapcsolataikat. Akik által megsejthettük az efféle egység tanulásának és megélésének hasonlíthatatlan intimitását és örömét. Köszönjük meg őket az Úr Jézusnak és kérjük a Szentlélek Istent, hogy ébresszen bennünk is csillapíthatatlan vágyat az Atyával való szeretet-egységben való előhaladásra. Mert a hivatás titka a mély vágy. Ahogy Saint Exupéry mondja: „Ha hajót akarsz építeni, talán nem is az a legfontosabb, hogy összegyűjtsd a mérnököket és a hajóácsokat, hanem, hogy felébreszd a vágyat a tenger végtelenje után.”

Jézusunk! Hívj bennünket! Részesíts bennünket hivatásodban! Ébressz bennünk múlhatatlan vágyat arra a végtelen titokra, amelybe így avattál be bennünket: „Én és az Atya egy vagyunk”. 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése Szeretsz?Húsvét 3. vasárnapjára

Napi Ima14 imádkozás /layout/img/logo.png

Ápr
28
Janka Ferenc atya elmélkedése Szeretsz? Húsvét 3. vasárnapjára

Liszt Ferenc Krisztus oratóriuma zenei hitvallás. A mű „Tu es Petrus” (Te Péter vagy) kezdetű tételében a szerző ihletett érzékkel válogatja össze a Péterre és az Egyházra vonatkozó legfontosabb evangéliumi kijelentéseket. A lényeget sűrítő mondatokat aztán olyan harmóniákba önti, amelyek hasonlíthatatlan gazdagsággal árnyalják a szeretet szerteágazó titkát Krisztus és Péter, a Teremtő és teremtménye, az egyház és a hívő ember kapcsolatában.

Ennek az evangéliumi kollázsnak egyik meghatározó eleme Jézus háromszori kérdése: „Péter, szeretsz-e engem?” A dallam szinuszgörbéhez hasonló ívet jár be. Halkan, középről fölfelé indul, a tetőpontról aztán hangonként lefut és emelkedve visszatér középre. Innen azonban egy hanggal följebb kérezkedik. A kérdező szöveg és dallamív hallatlan intimitású, szinte szeretetet könyörgő, kolduló hatással hajlik. Jézus szól így Péterhez. Isten fordul így gyermekeihez. Az egyház hivatása ilyen empátiával megszólítani az embereket.

Liszt zenéje a Teremtő teremtménye iránti hallatlan megbecsülésének és tapintatának csodáját tárja elénk. Ilyen gyöngédségre persze csak a Legerősebb képes. Ilyen kiszolgáltatottságot csak a Mindenható mer vállalni. Ilyen kockázatot csak a mindenkit gazdagítani akaró Szeretet képes elviselni. Mert mi is történik itt?

A boldogság és a szeretet viszontagságai tárulnak fel számunkra Péter életében. Emlékezzünk csak! Amikor Jézus Máté evangéliumában megkérdezi, hogy kinek tartják az emberek az Emberfiát, Péter adja meg a helyes választ: „Te vagy a Krisztus az élő Isten Fia”. Boldog vagy Simon, János Fia – feleli erre Jézus – mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám (Mt 16,16-17). Péter boldogságának, majd ebből következő megbízatásainak alapja tehát az Atyától kapott kinyilatkoztatás. Péter tudja, hogy kicsoda Jézus. Ez az ismerete azonban hamar korrekcióra szorul. A Mester ugyanis rögtön ezután szenvedéséről kezd beszélni. Az evilági logikával gondolkodó apostol erre így reagál: „Isten mentsen, ez nem történhet meg veled.” Jézus ekkor a legkeményebben helyreigazítja azt, akit az imént az egyház szikla alapjának nevezett, és akinek megígérte a mennyország kulcsait. „Távozz tőlem sátán, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint” (16,23). Közvetlenül egymás után találkozunk tehát Péterben az istenismerő tudás magasságának boldogságával és megbízatásának magasztosságával, de az emberi gondolkodásmód és tudatlanság mélységének szégyenével is.

János evangéliumában aztán Péter háromszori tagadásának szeretetlensége áll szemben a szeretet hármas megvallásával. A lelkes és magabiztos apostol először gyávasága és tagadása révén minden korábbi botlásnál mélyebbre süllyed. Krisztusra tekintő bűnbánata és könnyei révén azonban nem marad meg a kétségbeesés szakadékában. A Krisztusról való emberi tudása kiegészül a megbocsátó szeretet megtapasztalásával. A szenvedést ösztönösen visszautasító evilági logikája megnyílik az értünk vállalt szenvedés isteni ajándékának megértésére. Saját adottságaira alapozó lelkesedése és magában csalódó kudarca helyett kezd igazán Krisztusra figyelni.

A Mester szelíd kérdései fokozatosan tárják elénk az apostol szeretetének emberi gyarlóságok szorításából megszabaduló érlelődését. A „jobban szeretsz-e engem ezeknél” utalás, magát a többiekhez hasonlítgató rivalizálásától való függetlenedést emeli ki. A második kérdés révén megtudjuk, hogy Péter figyelmének súlypontja önmagáról Krisztusra helyeződött. A harmadik kérdésre a tagadással terhelt múltja miatt a tanítvány elszomorodik. Ezáltal azonban kifejezésre jut az, hogy immár egész élettörténetét, temperamentumát, talentumait és megbízatását képes feltétlen bizalommal az Úr kezébe helyezni. Most már nem a kezdeti tudás vagy tévedés számít. Itt minden korábbi rivalizálás és viszonyítgatás túlhaladottá válik. Sőt, a bűn vagy a bűnbánat sem tart már fogva. Hanem egyedül és kizárólag a Krisztusra tekintő, a belőle vigaszt és erőt merítő szeretet létezik: „Uram, te mindent tudsz, te azt is tudod, hogy szeretlek téged” (Jn 21,17).

A dialógus azonban ezzel még nem ér véget. Krisztus és Péter párbeszédében ugyanis mindhárom kérdés és felelet után elhangzik a megbízatás: legeltesd, őrizd a bárányaimat, az én juhaimat.

Ez is a szeretet természetéről szóló kinyilatkoztatás. A Mester és tanítvány, Krisztus és apostola közötti viszony nem csak kétszemélyes értelmi kapcsolat vagy érzelmi meghittség, hanem feladat és küldetés is. Az elveszett századik bárányt vállára vevő és haza vivő gondoskodás szolgálatának folytatása. Az övéit ismerő és szerető, értük életét adó jó pásztor szolgálatában való részesedés.

Talán azért is választotta Jézus Pétert az egyház szikla alapjának, mert valamiként, a maga módján az egyház minden tagját meghívja az ő sorsában való részesedésre.

A boldogító, de ismét és ismét korrekcióra szoruló istenismeretre. A hangsúlyt önmagából egyre inkább a szeretett személyre áthelyezni képes, érlelődő szeretetre. Életünk emelkedő, lehanyatló majd újra fölfelé tartó dallamával való együtt lebegésre. Péternek Krisztusra hagyatkozó szeretettel teli válaszának begyakorlására. Arra a legvégső és legfontosabb kérdésre, amelyet a feltámadottal való végső találkozásunkkor mindnyájan hallani fogunk: Szeretsz–e engem?

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése ÉrintésHÚSVÉT 2. VASÁRNAPJA

Napi Ima11 imádkozás /layout/img/logo.png

Ápr
22
Janka Ferenc atya elmélkedése Érintés HÚSVÉT 2. VASÁRNAPJA

Jézus halála és feltámadása egyszerre része és meghaladása történelmünk emberi mértékeinek. Beláthatatlan mélység és utolérhetetlen magasság. Csak utalásszerűen jelezhető szenvedés és kifejezhetetlen boldogság. Közös sorsunkhoz szervesen illeszkedő tragikus vég és azt felfoghatatlanul felülmúló beteljesedés. 

Az Úr szenvedéstörténetéről majd feltámadásáról szóló evangéliumi beszámolók erőterébe helyezkedve engedjük, hogy a tanítványokban lezajló folyamatok a mi szívünket is megérintsék. A félelem, a tagadás, a sírás, a zavar, a csodálkozás, a remény, a hit és végül a szeretet. Egymással viaskodó, teljesen soha birtokba nem vehető és megszokhatatlan ellentétek.

Pilinszky János versei és prózai írásai között érzékelhető gyakran ennek a két pólusnak a feszültsége. A költő versei sokszor az elviselhetetlenségig komor és kilátástalan helyzettel szembesítenek.

„Hullám befagy,/ lüktetés, csobogás eláll,/ meghasadnak az evidenciák.” (Kérdés). „Embernek lenni annyi,/ mint poklokra csavart pupillával nézni” (Pupilla).
Nincs nap. Nincs hold.
És nincs gyerekkor.
És főként föld nincs, anyaföld.
Nincs koporsó és nincs haza.
Nincs bölcső és nincs megvetett ágy,
fejünk alá igazitott halál.

                                   (Fátyol)

Ha életünk vége sem több, mint temetőt sem érdemlő fityegés, akkor az elsődleges diagnózis a teljes kilátástalanság. Ezt az sem enyhíti, hogy a költő a francia, ateista egzisztencialistákkal szemben szándékosan provokál. Sartre és Camus szenvedélyesen tagadják a lét értelmességét, az értelem eszközeivel, az értelem erejébe vetett naiv hittel. Pilinszky evangéliumi esztétikája nem az okfejtés erejével bizonyít. Egyszerűen megállapítja és elfogadja az abszurditást. Ezzel pedig a „vereség Istenéhez” föllebbez. A filozófiai elégséges magyarázat elvénél is mélyebb, a tudattalanunkba beépített életösztönre hagyatkozik: Na nem. Ez nem lehet igaz![1]  

A mérhetetlen emberi szenvedés foglalataként értett Auschwitz utáni költészet lehetőségét firtató kérdést a költő így teszi fel: „Akárhonnan,/ érkezhet mondat/ akárhonnan?” (Kérdés).

A kérdésre, prózai írásaiban a költő a tények mögött feltáruló valóság evangéliumi igazságával ad feletet. „Tamás, a kételkedő” című elmélkedése sem racionális feleletet ad, hanem egy mélyebb realitással való találkozás lehetőségét közelíti meg.

„Az ember, de főként a modern ember történetét nyugodtan meg lehetne írni a «kétkedés története» címszó alatt. S ez a kétkedés nem is olyan rossz dolog, mint azt első pillantásra gondolnánk. Hiszen nézhetjük úgy is, mint az ember szabadságának, természetfeletti rendeltetésének egyik ismérvét. Jelzi azt, hogy nem vagyunk maradéktalanul beleágyazva a természetbe, hogy köztünk és adott világunk törvényei nincs tökéletes összhang, zavartalan megfelelés, s ez a hiányérzet önmagunk mélyebb megismerésére és megvalósítására sarkall. De megvan a kétkedés súlyos árnyoldala is, mely szintén az embernek a létezés rendjében elfoglalt szabadságából és önállóságából következik. S ez a veszély – amint azt a «kétkedés története» példázza – már nem az ember önállósulásához, hanem magának a kétkedésnek önállósulásához vezet. Ez az önállósult kétkedés aztán már nemcsak a csodát vonta kétségbe, hanem magát a «valóságot» is, s totalitásában szinte megkettőzte a világot. A «kétkedés történetében» gondolkodásunk finomságát szinte túlszárnyalta kételyeink mindent átható finomodása. Nyomában szinte két világ született: az, ami van, és az, ami ezt kétségbe vonja. És így lett a kétkedés betegséggé, a kor, a modern ember betegségévé. Amint az se véletlen, hogy a kor legjellemzőbb elmezavara a tudathasadásos elmezavar (skizofrénia), s hogy maga a modern művészet is telve skizoid jelekkel. Miközben tudatunk egyre mélyebben és merészebben hatol előre a valóság megismerésében, e megismeréssel párhuzamosan futnak kételyeink, mint két egymást lerontó és tápláló, kibékíthetetlen világ. Párhuzamosak kergetőzése ez, mely az emberi szívben idővel elviselhetetlen disszonanciát, feszültséget teremt. Hogyne éreznénk hát épp mi szenvedélyes érdeklődést Tamás apostol alakja s kételyei iránt! S hogyne ragadna meg épp minket az a mód, ahogy Jézus Tamás kételyeit feloldja!

Figyeljük csak: Jézus Tamás kételyére nem közvetlenül felel. Sebesült oldalát nyújtja a feltámadásban kétkedőnek: szenvedése, szeretete, áldozata realitásával válaszol. Mint ahogy a világot is halálig való szeretetével kívánta meggyőzni. Mert hol az a kétkedő szív, mely a szeretetből érte vállalt szenvedés és halál ténye és ereje elől kitérne? Igen, csakis ennek a halálos sebnek a mélyén érinthette meg Tamás – s érinthetjük csak meg valamennyien – kételyeinken túl a Szeretet örökkévalóságát.”[2]

 

Tamás megérinthette az Úr sebeit és hitt. Mi Jézusban, Isten szeretetből értünk vállalt szenvedése és halála révén a „meghasadt evidenciákkal” találkozunk. Nem akárhonnan, hanem csak a Krisztus feltámadását hírül adó egyházi tanúságtételéből érkezhet az a „mondat”, amelyben ő maga érintheti meg a szívünket és változtathatja meg az életünket.

 

[1] Vö.: Kuklay Antal: A kráter peremén 31.

[2] (Új Ember, 1961. december 24.)

 

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése Felizzó szívHúsvétvasárnap

Napi Ima7 imádkozás /layout/img/logo.png

Ápr
16
Janka Ferenc atya elmélkedése Felizzó szív Húsvétvasárnap

Az életünket megvilágító evangélium misztériuma az evangéliumot megvilágító élethelyzetek titkában fénylik személyes világossággal. Az emmauszi tanítványok történetében számomra két ilyen ragyogó találkozási pont is van.

Az első, az európai egyetemista ifjúság egy nagy római találkozójához kötődik, amelynek ez a perikópa volt a vezérfonala. Itt hívták fel a figyelmünket először arra a mellékesnek tűnő mozzanatra, hogy Jézus a „rossz irányba” haladó két tanítványa mellé szegődik. Jeruzsálemből Emmausz felé mennek. Megkérdezi őket, hogy miről beszélgetnek. Meghallgatja mélységes csalódásukat: „Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt.”  Az sem hozza ki a sodrából, hogy az asszonyok és az apostolok egybehangzó tanúsága sem képes őket saját elkeseredettségük mélységéből kiragadni. Csak miután kiöntötték minden bánatukat, akkor szembesíti őket a hitre késedelmes szívükkel. Ekkor kezdi magyarázni nekik azt, hogy az Írások miként teljesedtek be a Messiás életében. Hogy mit és miért kellett neki elszenvednie, hogy bemehessen dicsőségébe.

A történet másik életigazsággal telített mondata, a látszólag tovább menni készülő Jézust marasztaló kérés: „Maradj velünk, mert már esteledik, és lemenőben a nap.” Ötvenévi papi szolgálatért hálát adó, aranymisés emlékképen olvasva, ez a mondat a legszebb és legkülönlegesebb alkonyatok fényénél is lenyűgözőbben világít. Magába sűríti egy egész emberi életút minden félelmét és reményét. A hitben érő ember küzdelmeinek összes kudarcát és örömét. A végső találkozásra készülő derék és hű szolga maradék erejét alázattal összeszedő önátadását.

A történet folytatása ismerős. „Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és felismerték. De ő eltűnt előlük”.

A tanítványok szeme „tartóztatva” volt az úton, de miután a kenyértörésben felismerték az Urat – a legrégibb katolikus fordítás kifejezésével szólva – így gondoltak vissza a találkozásra: „nemde gerjedez vala a szívünk, amikor velünk volt az úton és magyarázta az írásokat”. A modern értelmezések többnyire a szív lángolásáról beszélnek. A felismerés lassú folyamatát azonban pontosabban fejezi ki az a kép, amikor a hamut a parázsról lefújják és a friss levegő hatására a tűz csak lassan gerjedezik. A késedelmes szív sem gyorsan kezd el izzani.

A szív Isten emberszeretetének és az ember istenszeretetének találkozási helye. Az Írás szerint „Isten az, aki ismeri a szív titkait” (Zsolt 44,22).  Talán erről is szólt a Mester Kleofásnak és társának az úton. Beszélhetett Dávidról, aki – a töredelmes szívet meg nem vető Istentől – bűnbánattal tiszta szívet kért. Szólhatott Salamonról, aki fiatalon a jót és a rosszat megkülönböztetni képes bölcs szívért esedezett. Említhette Ezekiel próféciáját, amelyben Isten megígéri népének, hogy „új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek”. Szólt talán édesanyjáról is, aki Isten rábízott titkait a szívében forgatta. Akinek lelkét – az agg Simeon jövendölése szerint – tőr járta át, hogy sok szív titkos gondolatai legyenek nyilvánvalóvá általa.

A feltámadt Üdvözítő minden szava – kimondva vagy kimondatlanul – Atyja szívéről, az ő szeretetéről tanúskodott.  A zsoltáros imája nyomán tudjuk, hogy „aki a fület alkotta, az ne hallana, s aki a szemet létrehozta, az ne látna?” (Zsolt 94) Innen sejtjük, hogy aki a szívet teremtette, az ne érezne, az ne ismerne, az ne „szeretné úgy a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz el ne vesszen, hanem örök élete legyen?”

Lukács evangélista emmauszi beszámolója hozzánk is szól. Általa remélhetjük, hogy a feltámadott Jézus ma is kész arra, hogy mellénk szegődjön. Akkor is, ha akár fiatalon, akár idősödve, éppen rossz irányba haladunk. Ha lépteink a csalódás és a bánat, az emberileg megoldhatatlan helyzet és a gyász alkonyatának irányába visznek. A Mester bennünket is kérdez: Miről beszélgettek? Türelmesen engedi, hogy elmondjuk a szívünket oktalanná és késedelmessé tévő minden panaszunkat és bajunkat. Ismeri a boldogságvágyunk szédítő magasságait és szorongató mélységeit, amit a költő sorai így érzékeltetnek:

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.

(József Attila Óda)

Az életünket megvilágító evangélium és az evangéliumot számunkra feltáró élethelyzetek egymást erősítő kölcsönhatásban állnak. Krisztus Urunk szenvedésének és feltámadásának húsvéti misztériumát követve ő szegődik mellénk az úton. Magyarázza az írásokat. Életünk egyre sötétedő alkonyain is velünk marad, ha kérjük. Megtöri a kenyeret, hogy felismerhessük őt és arcunkon érezhessük Szentlelke leheletét. Azt az enyhe szellőt, amivel a szívünk hamuja alatt pislákoló Isten- és emberszeretet parazsára fúj, hogy kezdjen végre nekünk is felizzani a szívünk.

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."