81680 ima található a honlapon, összesen 191960 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

Janka Ferenc atya elmélkedése

Janka Ferenc atya elmélkedése
Hetente frissül

Krisztus Király vasárnapján búcsút vett a hallgatóktól Martos Balázs atya, aki hat éven át elmélkedett a szentírási szövegekről. Az új egyházi év elején a stafétát Janka Ferenc filozófus, teológus, főiskolai tanár veszi át, aki a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskolán fundamentális teológiát és dogmatikát tanít, emellett a Szegedi Gál Ferenc Egyetem filozófia tanszékvezetője.

Janka Ferenc atya éveken át rendszeresen tudósította a Vatikáni Rádió hallgatóit az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának eseményeiről, mint a szervezet főtitkár-helyettese, így hangja ismerősen cseng majd sokaknak. Beszámolóiban a konferenciák, tanácskozások tematikáján túl mindig megjelent a költészet is, egy-egy versidézettel gazdagította tudósításait, ezáltal segítve a lelki ráhangolódást.

Janka Ferenc atya elmélkedése Túl késő?Nagyböjt 5. vasárnapjára

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Márc
24
Janka Ferenc atya elmélkedése Túl késő? Nagyböjt 5. vasárnapjára
Lázár feltámasztásának evangéliumi történetében Márta és Mária is panaszosan elismétlik, hogy „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem!” Különösen azért is fájhatott nekik Jézus késlekedése, mert megüzenték neki, hogy „akit szeretsz, beteg.”
 

Talán ez az a pont, ahol a legkönnyebben be tudunk kapcsolódni az eseményekbe. Hiszen mintha az egész üdvtörténeten végig vonulna ez az isteni késlekedés. Mi emberek úgy érezzük, hogy Isten igazán megakadályozhatta volna a bűnbeesést, Káin testvérgyilkosságát a bábeli zűrzavart és a bűn elhatalmasodását a földön. Aztán a választott nép esendőségeit, majd az egyház történetében mindazt, ahol emberi gyarlóságok és bűnök ejtettek újabb sebeket Krisztus titokzatos testén.

De nem csak a történelemben és az üdvösség történetében, hanem a saját személyes életünkben is sokféleképpen megkísért bennünket a „már túl késő” szomorúsága. Arany János Epilógusa sokféle be nem teljesült tervünk és vágyunk kollektív utószava lehetne.

Egy kis független nyugalmat,

Melyben a dal megfoganhat,

Kértem kérve:

S ő halasztá évrül-évre...

 

Most, ha adná is már, késő:

Egy nyugalom vár, a végső:

Mert hogy’ szálljon,

Bár kalitja már kinyitva,

Rab madár is, szegett szárnyon?

Földi életünkben azonban nem csak végérvényesen elszalasztott lehetőségekre, be nem teljesült vágyakra találunk példát. Előfordul az is, hogy valami a vártnál sokkal később, esetleg csak akkor válik valóra, amikor már végleg letettünk róla. Valami ilyesmire is utal Pilinszky János Elég című költeménye.

A teremtés bármilyen széles,

ólnál is szűkösebb.

Innét odáig. Kő, fa, ház.

Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.

 

És mégis olykor belép valaki

és ami van, hirtelenűl kitárúl.

Elég egy arc látványa, egy jelenlét,

s a tapéták vérezni kezdenek.

Az első versszak teremtett emberi létünk állati létmódnál is szűkösebb világát határolja körül. Innét odáig terjedő, egydimenziós fogság. Az építőanyagok szervetlen és otthontalan halmaza. Értelmetlen, tesze-tosza semmittevés. A pontos megjelenésre képtelen egzisztálás túl korán vagy túl későn érkező kizökkentsége.

Ebbe a beszűkült és szétesett világba mégis beléphet valaki. Akinek jelenléte mindent kitágít. A szűkös teret kitárja. Az időt a jelenlétre fókuszálja. Arcának látványa pedig megajándékoz a személyes találkozás varázsával.

A talányos utolsó mondat „s a tapéták vérezni kezdenek” üzenetét a költő egy másik elmélkedéséből érthetjük meg. Itt arról beszél, hogy „a tények mögül száműzött Isten olykor átvérzi a történelem szövetét”.

A tények és a valóság viszonyának meghatározásában Pilinszky többször is Rilkét idézi. Aki szerint szörnyű, hogy a tények miatt gyakran nem látjuk a valóságot. A természettudományos és technikai civilizációnk tények, adatok, információk áradatával bombáz bennünket. Már az iskolában is gyakran csak matematikai és fizikai képletekkel, biológiai és földrajzi adatokkal találkozunk és nem tanulunk meg rácsodálkozni az élet keletkezésére, fejlődésére, emberi létünk és kapcsolataink csodájára. A szaktudományos objektivitás nem tanít meg bennünket sírni a sírókkal és nevetni a nevetőkkel. Nem véteti észre velünk, hogy Isten hol vérzi át a történelem és személyes történetünk szövetét.

A költő ezzel szemben arra mutat rá, hogy a tények fogságából való kiszabadulás útján az első lépéshez egy baráti kávézás vagy egy bemutatkozásnyi kézfogás is elég.

„elég, hogy elfeledjük a helyet,

a levegőtlen ablaksort, igen,

hogy visszatérve éjszaka szobánkba

elfogadjuk az elfogadhatatlant.”

A költemény keletkezésének konkrét politikai körülményei a vallásosságot és a költői szabadságot korlátozó korszak összefüggését idézik. A „levegőtlen ablaksor” azonban minden kor és minden élethelyzet fojtogató kilátástalanságára igaz. A szobánkba való visszatérés éjszakája pedig nem áll messze János evangéliumának nem pusztán napszakot jelölő éjszakáitól.

A személyes emberi jelenlét és találkozás teszi a költő számára lehetővé az elfogadhatatlan elfogadását.

Emberi létünk drámája az, hogy bizonyosságra törekszünk, mégis el kell fogadnunk a bizonytalant. Szeretnénk megérteni a dolgokat, mégis el kell fogadnunk a titkot. Biztonságra vágyunk, mégsem élhetünk a másik emberre és Istenre hagyatkozó bizalom nélkül.

Ez a bizalom nagyon sokféle lehet.

Lehet Márta tevékeny hitének bizalma. Mert Márta most is cselekszik. Üzen Jézusért. Elébe siet. Őszintén panaszkodik. Hiszi, hogy a bátyja feltámad az utolsó napon. Hiszi, hogy Jézus a Messiás, az Isten Fia.

Ez a bizalom lehet Mária érzelmes szeretetének bizalma. Mert Mária most is otthon van és ott szomorkodik. De bízik Jézusban, a hívásra hozzá siet. Ő is őszintén elmondja panaszát és sír.

De ez a bizalom Jézus bizalma is. Rendíthetetlen bizalom Atyjában, akiről tudja, hogy mindig meghallgatja. Ugyanakkor szívében együttérzéstől megrendülő bizalom, ami együtt sír a sírókkal.

Aztán valami olyasmi történik, ami eddig még soha. Jézus életre szólítja negyednapja halott barátját a sírból. Pedig mindenki azt gondolta, hogy már túl késő...

A Lázárt feltámasztó Jézus titkában tanuljuk mi is felfogni a felfoghatatlant. Amit nem lehet elég korán kezdeni, de sohasem túl késő.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése Spirituális látásNagyböjt 4. vasárnapja

Napi Ima8 imádkozás /layout/img/logo.png

Márc
18
Janka Ferenc atya elmélkedése Spirituális látás Nagyböjt 4. vasárnapja

A vakon született ember meggyógyítását elbeszélő evangéliumi történet tele van talányokkal.

Az elbeszélés elején a fizikai vakság és a bűn összefüggésének kérdése merül fel. A végén ezzel ellentétesen kapcsolódik a spirituális elvakultság és a bűn dilemmája. Mindkettőre Jézus felel. A testi vakság nem Isten büntetése. A hit látására megnyílni nem hajlandó elzárkózás viszont bűn. Az üdvözítő hit olyan hiánya, amely a benne való vétkes megmaradás veszélyével fenyeget.

Egy másik fontos felvetés a „hogyanra” kíváncsi. Miként tudta meggyógyítani Jézus a vakon születettet? Az esemény annyira ámulatba ejtő, hogy eleinte kétlik azt, hogy valóban az általuk ismert vak koldus az, aki most lát, és nem valaki más, aki csak hasonlít hozzá. A „nem tudják elhinni” aztán lassan átalakul a „nem akarják elhinni” magatartásába. A farizeusok egy része úgy gondolja, hogy ez nem lehet igaz, mert szombaton nem szabad gyógyítani. De ez azért sem történhetett meg, mert vakon hiszik, hogy a meggyógyított mindenestől bűnben született.

A harmadik kérdés a „miért akarjátok tudni”? Az immár látó, vakon született kérdezi ezt a hitetlenkedőktől. Csak nem akartok ti is a tanítványai lenni? A vakság és a bűn kapcsolatának elméleti kérdése, meg a hogyan gyógyultál meg kíváncsiskodása itt válik sorsdöntő kérdéssé. Hajlandóak vagytok-e az eddigi hitbéli meggyőződéseteket – egy azt nyilvánvalóan szétfeszítő esemény hatására – felülvizsgálni vagy nem?

Az utolsó és legfontosabb kérdés pedig az, hogy ki az, aki itt cselekszik? A vak tanúságtételéből fokozatosan tárul elénk a gyógyító identitása.  Először azt halljuk, hogy istenfélő, aki Isten akaratát teszi, aki Istentől van, mert másként nem tudott volna ilyen hallatlan csodát tenni. Aztán Jézus maga kérdezi a gyógyultat, hogy hiszel-e az Emberfiában? A „ki az Uram” kérdésére megfelelő Jézus előtt aztán a „hiszek Uram” vallomással és az Istennek kijáró hódolattal borul le.

Az evangéliumi kérdések és válaszok bennünket is megszólítanak. A fizikai vakság nem a bűnök büntetése. A lelki elvakultság azonban bűn és örök látásképtelenséggel fenyeget. A „hogyan” és „miért” felvetései pedig a „ki az Emberfia” és a „hiszel-e benne” kérdésekbe torkollik.

Félreértenénk ezt a Jánosi katekézist, ha azt gondolnánk, hogy itt egyszerűen arról van szó, hogy el tudjuk-e hinni, hogy Jézus képes volt-e meggyógyítani egy vakon született embert. A fizikai látás visszaadásának csodajele alkalmat ad az evangélistának arra, hogy az életvitelszerű látásmódról adjon tanítást.

Pilinszky János Pupilla című rövid verse három lencse segítségével szembesít minket korunk meghatározó emberképeivel.  

„A távcsőben lovasroham.
Porzók, bibék a nagyitó alatt,
De a szememben sárga arc
és zuhanás a fölpolcozott ágyon,
mivel embernek lenni annyi, mint
poklokra csavart pupillával nézni.”

A távcső lencséjén keresztül néző tábornok a hatalom távolságából figyeli az ütközetben egymást halomra ölő katonákat. Mások élete és halála számára idegen és közömbös messzeségben zajló stratégiai kérdés.

A másik lencse a mikroszkópé. A tudós a vegetatív szaporodás szerveit vizsgálja, amelyek még hasonlítanak is a lovasok dárdáira és kardjaira. De míg a hadvezér túl távol van az eseményektől, a kutató túl közelről vész el a részletekben. Semmi nem kényszeríti arra, hogy az élet titkát, amit parányi részletekben vizsgál, összefüggésbe hozza felfedezéseinek erkölcsi következményeivel.

A harmadik lencse az emberi szem. Egy beteg vagy egy halott sárga arcát nézi a felpolcozott kórházi ágyon vagy ravatalon. A poklokra csavart pupilla azzal az erőfeszítéssel szembesít, amivel az embernek magát kell kényszerítenie, hogy ne fordítsa el a tekintetét embertársai pokoli szenvedéseiről. Az „értelmes érzékelő lény” hagyományos filozófiai definíciója ugyanis a huszadik század és napjaink szörnyűségeinek tükrében immár nem elégséges meghatározása az embernek. Az arisztotelészi „animal rationale”-t fordítják értelmes állatnak is. De az ember már testi mivoltában sem puszta állat, hanem értelme és szabad akarata révén mindig jobb vagy rosszabb, mint az állatok. Mert az állat csak ösztönei parancsára és a túlélése érdekében öl. Az ember azonban embertelen módon visszaélhet hatalmával és tudományával. Képes arra, hogy csak a saját hasznát szem előtt tartva ne akarja látni felebarátai bajait, szenvedését és halálát.

A költő ezért definiálja újra az emberség fogalmát. Csak a mások szenvedésével együttérző ember lehet méltó az ember névre.

Hitvallásához Krisztus húsvéti misztériumának fényében még annyit fűzhetünk, hogy embernek lenni annyi, mint poklokra és mennyországra csavart pupillával nézni.

Hiszen éppen a szeretett tanítvány az, aki – evangéliumának prológusában – a hús-vér emberré lett Krisztus titkában már az örök Igét szemléli. A fájdalmas Istenanyját – Jézus szavaira – saját édesanyjaként fogadja. Az üres sírba tekintve felfogja Krisztus feltámadását. Öreg patmoszi látnokként pedig az égre nézve vőlegényének felékesített menyasszonyaként érzékeli a mennyei Jeruzsálemet.

Kérjük a vakgyógyító Emberfiát, ajándékozzon meg bennünket is az előtte leboruló hit spirituális éleslátásával.

 

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése SzomjazomNagyböjt 3. vasárnapja

Napi Ima11 imádkozás /layout/img/logo.png

Márc
09
Janka Ferenc atya elmélkedése Szomjazom Nagyböjt 3. vasárnapja

A szamariai asszony történetét a római rítus olvasmányrendje a nagyböjt harmadik vasárnapjára helyezi, a bizánci szertartás előírása pedig a húsvét utáni negyedik vasárnapra.

Elgondolkodtató, hogy a liturgikus időszak összefüggése, a nagyböjti, illetve a feltámadást követő és a pünkösdöt váró „szent ötvened” időszaka mennyire más mozzanatokra teszi fogékonnyá az evangéliumi szakasszal találkozó figyelmét. Hiszen mást és másként érzékelünk a böjti aszkézis, a bűnbánó önvizsgálat és várakozó-vágyakozó elcsendesedés idejében, mint a feltámadás kitörő életörömének, a húsvéti liturgia és az azt mindenféle bőséggel körülölelő ünnep erőterében.

Nemcsak az egyházi évnek, de az emberi életnek is vannak nehezebb és könnyebb periódusai. Böjtös lemondással teli készületei és a beteljesedés örömével koronázott mozzanatai. Ismerjük a szenvedés és a vágyakozás, de a bajoktól való megszabadulás és a boldogság idejét is.

Szemléljük most először a böjti időszak szemüvegén keresztül János evangélista beszámolóját. A szeretett tanítvány figyelmes tekintete velünk is észrevéteti, hogy Jézus útközben elfáradt és leült. Ráadásul szomjas és éhes is. Fáradtságában a saját fáradtságainkra ismerünk, szomjúsága és éhsége a mi legelemibb tapasztalatunk is.

Jézus emberi természetének komolyan vétele révén nemcsak a most kicsit megpihenő, szomjas és éhes Mestert láthatjuk, hanem a barátját, Lázárt megsirató Krisztust is, majd az érettünk megostorozott, tövissel megkoronázott, keresztet hordozó és megfeszített Megváltót is.

Az emberi szenvedés miértjének kérdését joggal feszegető filozófiai istentan klasszikus érve Leibniznél úgy hangzott, hogy Isten azért engedi meg a rosszat, mert ezáltal egy nagyobb jó jöhet létre. Ezért ez a világ a lehetséges világok legjobbika. Voltaire a „Candide avagy Az optimizmus” című szatirikus regénye és filozófiai gúnyirata többek között a lisszaboni földrengésre hivatkozva cáfolja ezt a naiv derűlátást. Az 1755. Mindenszentek napján bekövetkezett, tizenötezer áldozatot követelő földrengés, tűzvész és szökőár ugyanis az egész korszakot megdöbbentette. Mélységesen megrendülve állunk most mi is a törökországi és szíriai földrengés meg az ukrajnai háború katasztrófái előtt is.

De csak Leibniz optimizmusa vagy Voltaire pesszimizmusa lenne a választék? Honnan a rossz, ha van Isten? De honnan a jó, ha nincs? – kérdezi már a hatodik században Boethius is.

A mai keresztény filozófiai-teológiai gondolkodás sem nem optimista, sem nem pesszimista. Hitünk alapja a tevékeny szeretetre indító remény. A hívő ember nem mindenre kész válasszal rendelkezni vélő polihisztor. De nem is a világban tapasztalt fizikai vagy erkölcsi rossz láttán kétségbeeső agnosztikus. Hisszük, hogy az Ige megtestesülése, Isten együttérző szeretetének kinyilatkoztatása. Az értünk és velünk szenvedő Messiás húsvéti misztériumába való bekapcsolódás a remény embereivé formál bennünket. Olyanokká, akiket senki és semmi sem szakíthat el Krisztus szeretetétől. Mert a Megváltó kereszthalála és a poklokra való alászállása óta senki sincs egyedüllétre kárhoztatva még a szenvedésben és a halálban sem. De éppen a vele való közösség tapasztalata sürget bennünket arra is, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk embertársaink fizikai és lelki fájdalmainak enyhítésére.

Az együttérzés és a szeretet vágya az a szomjúság is, amiről a Mester beszél. A kánai menyegzőn elfogyott bor bőséges pótlásának csodajele még csak kezdete volt egy minden szomjúságot átalakító és másként csillapító folyamatnak. Most, amikor Jézus élő vizet ígér ennek a hatodik élettársával próbálkozó, a boldogságot erősen szomjazó asszonynak és rajta keresztül mindnyájunknak, akkor kezd bennünket arra tanítani, hogy lélek szomját másféle víz és másfajta bor csillapíthatja csak. A kereszten szomjúhozó Üdvözítő sem az epével kevert ital enyhet adó kábulatára vágyik, hanem Isten örök tervének beteljesedésére. Arra a szeretettel teli jelenlétre, amit az utolsó vacsorán a megtört kenyér és a megosztott bor előképében megígért. A kereszten értünk áldozott élete és a halált legyőző feltámadása révén válhatunk az immár örökké élő Krisztus fogadott testvéreivé, titokzatos teste tagjaivá és elevenítő vére keringésének részeseivé.

A böjti időszak felől közelítve a vágy és a szenvedés realitását érzékeljük jobban. A feltámadás fényében a Messiással való találkozás öröme ragad magával bennünket. A vízért induló asszony, az ő szavára összegyűlt szamaritánusok, meg a tanítványok is felismerik, hogy Jézus a világ üdvözítője. Ebbe a hitbe és tudásba invitál bennünket is az evangélista. Hiszen a Krisztus által felkínált élő víz, a keresztség bűnöket lemosó vize. Az ember lelkének közepén felfakadó éltető forrás a Szentlélek örök örömet sugárzó szökőkútja. Az Atya akaratának megtétele a mi életünknek is értelmi és lelki táplálékot kínáló eledel.

Az Atyja művét beteljesítő Jézus küldetésébe Istent lélekben és igazságban imádva kapcsolódhatunk be. Az imádás új „helye” a vele való élő kapcsolat titka. Egy olyan új dimenzió, amely átöleli a szenvedés mélységeit és a boldogság csúcsait. Egy egyszerre kifelé és befelé áramló valóság. Az embert szerető Isten és az Istent szomjazó emberi lélek hasonlíthatatlan intenzitású és intimitású találkozása.

 

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése Baráti párbeszédNagyböjt 2. vasárnapja

Napi Ima8 imádkozás /layout/img/logo.png

Márc
02
Janka Ferenc atya elmélkedése Baráti párbeszéd Nagyböjt 2. vasárnapja

Jézus színeváltozása eseményében központi szerepet töltenek be a rövid, de hallatlanul mély párbeszédek. Ezek megközelítéséhez sokat segíthetnek Timothy Radcliff domonkos atya közelmúltban kifejtett gondolatai a barátságról.

„Minden egyes komoly barátság életre kelti lényem és identitásom egy olyan dimenzióját, amely korábban nem létezett. Olyan ember leszek, aki nem igazán voltam korábban... Minden egyes mély beszélgetés felszínre hozza lényünk egy új valóságát, amely addig csak a lehetőség szintjén létezett. A párbeszéd nem arra szolgál, hogy kinyilvánítsa a személy már rögzült jellemét; nem, a párbeszéd során a személy nem pusztán csak megnyilvánul kifelé, de először lesz az, aki – és nemcsak mások, de önmaga számára is. A mély barátság mindig arra hív, hogy új emberré váljak.”

Az emberi kapcsolatok terén megvalósuló párbeszéd és barátság tapasztalatát nyilvánvalóan csak a mindig nagyobb különbséget magába foglaló hasonlóság, a teológiai analógia alkalmazásával lehet az Isten és az ember kapcsolatára vonatkoztatni. De Timothy atya gondolatai így is új mélységek és magasságok megpillantására, korábban nem észlelt intenzitás és intimitás megtapasztalására hívnak meg bennünket a színeváltozás jelenetének párbeszédeivel kapcsolatban is.

Az első fontos dialógus Mózes, Illés és Jézus között zajlik. Fila Béla professzor úr az egyik dogmatika előadáson mondta erről – felejthetetlen szuggesztivitással –, hogy „Jézus itt végre igazán kibeszélgethette magát”. Nem az értetlen néppel és a késedelmes szívű tanítványokkal társalgott, hanem Mózessel és Illéssel.

A táborhegyi fény, a megvilágosodás, a megértés és a felismerés örömének fénye is. Mózes és Illés egyrészt saját személyes sorsukat helyezik most Krisztus fényébe. Másrészt az általuk képviselt szentírási részekre a Törvényre és a Prófétákra ragyog most rá a Világ Világossága. A Törvény itt a Szeretet Törvényével folytat dialógust. A Próféták Isten ígéreteinek beteljesítőjével társalognak. Az egyén és közösség útjáról értekeznek azzal, aki maga az Út, az eljutás lehetősége az Atyához a Szentlélekben. Az igazságról beszélgetnek azzal, aki maga az Igazság. Az életről elmélkednek azzal, aki maga az Élet.

Megvilágosító párbeszédükbe mi is bekapcsolódhatunk, valahányszor a törvény és a próféták előképei vezetnek minket a megígért Messiás felé, és akárhányszor Krisztus fényében olvassuk az Ószövetséget.

Péter Jézussal folytatott dialógusai sem csak azt fejezi ki, amit a főapostol már eddig is tudott. Jézus kérdésére ugyan az apostolok képviseletében csak ő tudta korábban kimondani, hogy „te vagy az élő Isten Fia”. Utána nemsokkal azonban Jézus szenvedésének elutasítása miatt szigorú dorgálásában részesül. A „jó nekünk itt lennünk” vallomása személyes tapasztalat arról, amit a Teremtés könyve így ismétel: „És Isten látta, hogy jó az, amit alkotott”.

A Mózesnek, Illésnek és Jézusnak építeni szándékozott három sátor pedig az önmagáról és társairól teljesen megfeledkező eksztázis bizonysága. Péter, még úton van a háromszori tagadás mélypontja, és a teljesen és visszavonhatatlanul Jézusra hagyatkozó szeretet háromszori megvallása felé. Mostani vallomása és önátadása hite érésének fontos állomása.

Péter apostol személyes tapasztalata szorosan kapcsolódik az egyház és minden hívő ember tapasztalatához. Hitének története az egyház és a mi személyes hitünknek is szikla alapja. A „jó nekünk itt lenni” Tábor-hegyi élménye az egyház és személyesen a mi Krisztussal folytatott baráti párbeszédünk fontos állomása is. A még ránk váró esetleges kudarcok mélysége és a végső önátadás magassága előtt olyan fénypont, ahol a Krisztus ragyogásával való találkozás józan mámora kitörölhetetlen jegyet pecsétel a szívünkre.

Mózes és Illés Jézussal való beszélgetését, meg Péter Jézushoz intézett vallomását is messze felülmúlja az Atya Jézushoz intézett szózata. „Te vagy az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik”.

Ez Jézus isteni természetének kinyilatkoztatása és a megtestesült Ige emberi természetének jóváhagyása. A Szentháromság benső szeretet dialógusának alaphangja. Az anyagi világ megdicsőülése felé vezető út fontos mérföldköve. Ez a teremtmények jóságát megállapító Genezis igazságával kezdődik. A megtestesüléssel, majd Krisztus keresztelkedése és színeváltozása alkalmával hallott atyai szózattal pecsételődik meg, hogy a keresztségünkben mi is hallhassuk az Atya szózatát: te vagy az én szeretett gyermekem, mert Krisztus testének tagjává, a Szentlélek templomává és a mennyország örökösévé lettél.

Timothy atya a baráti párbeszéddel kapcsolatban még azt is megjegyzi, hogy az Ószövetség és Arisztotelész egyöntetűen azt vallották, hogy csak jó embereknek lehetünk a barátai. Jézus ellenben megbotránkoztatta a világot azzal, hogy képtelen barátságokat kötött. Prostituáltakkal és vámszedőkkel evett és ivott. Kapcsolatai átnyúltak a határok fölött: az illendőség kereteibe nem illeszkedő emberekkel is barátságos volt.

Az persze igaz, hogy Jézus nem zárkózott el senkitől, de nem is úgy barátkozott, hogy bűnpártolóvá vagy bűnrészessé lett volna. Kezdeményezése mindig a bűnök szövevényes botrányaiból való kiemelkedés esélye lett annak számára, akivel párbeszédet kezdeményezett.

Kérjük a tábor hegyi dialógusok szereplőit, tegyenek minket is baráti párbeszédük katartikus élményének részeseivé és hitelesen beszédes tanúivá.

 

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése „Próbatétel”Nagyböjt első vasárnapja

Napi Ima9 imádkozás /layout/img/logo.png

Feb
24
Janka Ferenc atya elmélkedése „Próbatétel” Nagyböjt első vasárnapja

„Próbatétel” – Janka Ferenc atya elmélkedése nagyböjt első vasárnapjára

A görög πειράζω (peiradzó) szó első jelentése ugyanis a próbára tesz és csak a második a (meg)kísért. Ezek a próbatételek pedig nemcsak Jézuséi, hanem emberi létezésünk alapvető kihívásai. Az első az éhség és a kenyér dilemmája. A második a teljességgel Istenre hagyatkozó bizalom és az oktalan, istenkísértő vakmerőség feszültsége. A harmadik a hatalom és a gazdagság értelmének és rendeltetésének a konfliktusa.
 

Megszoktuk, hogy Jézus negyven napos pusztai böjtjét követő eseményeket Jézus megkísértésének történeteként gondoljuk el.  Így eleve vallási és erkölcsi összefüggésbe helyezzük azt, ahol Isten és a Sátán küzdelmét, a hit és a hitetlenség, a jó és a rossz közötti választást drámáját majd Isten, a hívő bizalom és a jó győzelmét értsük alatta.

Ezzel szemben már az események kezdete is szokatlan. Hiszen Jézust – rögtön a keresztelkedése után – a Lélek vezeti a pusztába, mégpedig azért, hogy a Sátán próbára tegye. A görög πειράζω (peiradzó) szó első jelentése ugyanis a próbára tesz és csak a második a (meg)kísért. Ezek a próbatételek pedig nemcsak Jézuséi, hanem emberi létezésünk alapvető kihívásai. Az első az éhség és a kenyér dilemmája. A második a teljességgel Istenre hagyatkozó bizalom és az oktalan, istenkísértő vakmerőség feszültsége. A harmadik a hatalom és a gazdagság értelmének és rendeltetésének a konfliktusa.

Az éhség és a kenyér kérdésében a próbatétel valódi lényege nem a kövek kenyérré változtatásának kérése, hanem az, hogy – a Sátán szándéka szerint – Jézusnak saját istenfiúsága igazolására és csak a saját éhsége csillapítására kellett volna „szót fogadnia”.

Isten mannát adott a pusztában vándorló népének. Jézus képes volt megsokasítani az öt ill. a hét kenyeret és három meg ötezer embert jóllakatni vele. Imádságában arra tanított bennünket, hogy mennyei Atyánktól kérjük a mindennapi kenyeret. A hálaadással megtört eucharisztikus kenyeret végül saját testének, jelenlétének hordozójává tette, hogy az élet kenyerével tápláljon minket.

Jézus tudta, hogy a mindennapi kenyér és az Isten Igéje utáni éhség meg a belőlük fakadó élet nemcsak a tisztes megélhetés rendjébe illeszkedik, hanem az üdvösséget is szolgálja. De azt is tudta, hogy aki az élet próbatételein a Kísértőnek bizonygatja saját kiválóságát és csak testi szükségleteinek kielégítésére, jólétének gyarapítására használja minden erejét, az elbukik, annak a szíve kővé dermed.

A teljességgel Istenre hagyatkozó bizalom és az oktalan vakmerőség próbájában is helytáll az Üdvözítő. Nincs szüksége arra, sem most a pusztában, sem a kezdeti lelkesedés után egyre több elpártoló követő láttán, sem a Getszemáni kertben szétfutó tanítványok okán, sem végső agóniájában a kereszten, hogy Atyjára hagyatkozó végtelen bizalmát látványosan, akárki előtt demonstrálja. Távol áll tőle minden szemfényvesztő attrakció. Csodáit az emberek szenvedésének megszüntetésére, bűneik megbocsátására, Istennel való kapcsolatuk kiteljesedésére teszi. Mivel tudja, hogy a jótettek is félreérthetők és az emberek hajlamosak csak a saját pillanatnyi szükségleteik és érdekeik horizontján mozogni, ezért sokáig titoktartást kér. Feltámadása után is csak azoknak jelenik meg, akik szeretették és akiket erre érdemesnek tartott. Atyjába vetett bizalmát tanítványaira hagyja, hogy éljenek vele és benne. Aki megmarad ebben a ragaszkodásban, az nem kér látványos igazolást, földhözragadt bölcsességet és csodajeleket, az nem kísérti Urát és Istenét.  Aki a bizalom és a vakmerőség dilemmájában helytáll, azt Isten angyalai hordozzák és nem üti kőbe a lábát. Aki elbukik, az maga lesz a botrány köve és a botlás sziklája.

A harmadik próbatétel a hatalom és a gazdagság értelmére és rendeltetésére vonatkozik. A Sátán az evilági hatalom és gazdagság ígéretével teszi próbára az Emberfiát és bennünket is, hiszen a birtoklás, elismerés és a hatalom vágya bennünket is kísér és kísért. Jálics Ferenc a szemlélődő lelkigyakorlatról írt könyvében éleslátóan különbözteti meg ezek énközpontú, altruista, vagyis embertárscentrikus és istenközpontú megélésének lehetőségét.

Az énközpontú birtoklási vágy azt szeretné, hogy minden az övé legyen. Az embertársa figyelő már tud ajándékozni, az Istenre irányuló személy pedig egész önmagát ajándékozza Istennek.

A dicséretben az egoista arra vágyik, hogy mindenki őt dicsérje és ismerje el. A másikra személyként tekintő ember már képes a dicséretre, a hívő lélek öröme pedig Isten dicsérete és imádata.

A saját hatalmához kötődő ember jelszava ez: legyen meg mindenben az én akaratom. Tettei saját céljait szolgálják. A másik személyi méltóságát tisztelő ember jószívvel tudja azt is mondani, hogy legyen meg az, amit te szeretnél. Hajlandó a másik érdekében is erőfeszítést tenni. Az Istent szerető ember pedig így imádkozik: legyen meg a Te akaratod. Élete pedig Isten és a felebarát szolgálatában teljesedik ki. 

Isten szegénykéinek kincse és gazdagsága a mennyben van. Isten szolgái szabadok a saját szeszélyeiktől és e világ fejedelmeitől való függőségektől. Az Isten dicsőségét hirdetők maguk válnak Isten dicsőségévé, mert a szeretetben kiteljesedő örök élet részesei.

A Jézust a pusztába kísérő Lélek létünk és életünk próbatételeiben bennünket sem hagy el. Ezért imádkozzuk a Miatyánkban, hogy ne vigy minket a kísértésbe, aminek valódi értelme, hogy ne engedd, hogy próbatétel-életünket elbukjuk, hanem szabadíts meg minket a Gonosztól. Mert nem az enyém, vagy a miénk, hanem Istené az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Ámen.

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése EllenségszeretetÉvközi 7. vasárnap

Napi Ima9 imádkozás /layout/img/logo.png

Feb
17
Janka Ferenc atya elmélkedése Ellenségszeretet Évközi 7. vasárnap
„Mielőtt azon szomorkodnánk, hogy milyen kevéssé tudjuk megvalósítani Jézus tökéletességről szóló útmutatását, adjunk hálát azért, hogy ő már akkor szeretett minket, amikor mi bűneink miatt még ellenségei voltunk. Soha ne feledjük, hogy a mi megváltásunk kezdete sem más, mint az ellenségszeretet!” – szól a homília utolsó mondata az ellenségszeretet jézusi parancsolatáról (Mt 5,38-48).
 

Emberi sorsunk az élet és a halál küzdelmének erőterében bontakozik ki. Ezt részben természetes folyamatok részeseiként éljük meg, fizikai-biológiai életünk foganása és születése, növekedése, stagnálása, majd a hanyatló változásai és az elkerülhetetlen halál révén. Szellemi és spirituális dimenziónk is ismeri a virágzás és hervadás, a gyarapodás és a hanyatlás fázisait, még akkor is, ha ezek testi létünknél sokkal szabadabb keretek között bontakozhatnak ki.

Jézusnak az ellenségszeretet köré szerveződő tanítása az élet spontán folyamatainál lényegesen nehezebb helyzetekkel szembesítenek bennünket. Itt ugyanis nem csak arról van szó, hogy ne árts másoknak és magadnak, válaszd az örömteli életet és tégy jót. Itt az élet kibontakozását segítő erőkkel szemben a gonoszság logikájával, felháborító és életellenes igazságtalanságaival találkozunk. Arculütés, a ruházat elvétele, kényszerű szolgálat. Gyűlölet, üldöztetés.

Ezekre egy lehetséges válasz a bosszú. A harag sodró ereje egyre nagyobb károk okozására és egyre súlyosabb visszavágásokra késztethet embereket, családokat és népeket. Az első hallásra a megtorlás törvényeként ható „szemet szemért, fogat fogért” elv már az arányos önvédelem szabálya. Nem szabad az elszenvedett sérelemnél nagyobb kárt okozni az elkövetővel szemben.

Az Úr tanítása azonban nem áll itt meg. Nemcsak egy spontán humanizmust múl felül, hanem még a világi és egyházi erkölcstan megfontolásainak is fölébe emelkedik.

Hiszen a morálteológia is beszél a jogos önvédelemről. Ez alatt a saját vagy rábízott élet megvédését érti a jogtalan támadó sérelme, esetleg halála árán is. Az önmagunk iránti helyes szeretet az erkölcsiség alapvető elve. Méltányos tehát, hogy az ember saját életéhez való jogát tiszteletben tartassa. Aki az életét védi, nem ártatlan emberi életet olt ki, akkor sem, ha önvédelme a támadó halálát eredményezi. Védekezésből sem szabad azonban nagyobb erőszakot alkalmazni, mint ami feltétlenül szükséges és arányos. Ráadásul az önvédelem nemcsak jog lehet, hanem szigorú kötelessége is azoknak, akik a családjukért, mások életéért vagy a közjóért felelősek. Ezért keresztény emberként is méltán tartjuk hősöknek azokat, akik kötelességük teljesítése közben vesztették életüket.

A krisztusi tanítás azonban több helyen a jogos önvédelem elvét is meghaladó távlatokat nyit.  Ilyenek a katekézisben az irgalmasság lelki cselekedetei közé sorolt maximák, mint „az ellenünk vétkezőknek megbocsátani” és „a bántalmakat békével eltűrni”.

 „Az ellenünk vétkezőknek megbocsátani” valójában azt jelenti, hogy valamilyen helyrehozhatatlan vétség, kár vagy sérelem következtében keletkező hiányt a magam részéről szeretettel töltök be. Az emberileg feldolgozhatatlannak érzékelt bűnök esetében különösen nyilvánvaló számunkra az, hogy igazán súlyos vétket az ember magában nem, csakis Isten segítségével tud megbocsátani. Aki megbocsát, Istenhez válik hasonlóvá. Minél nagyobb bűnt, tartozást, adósságot, hiányt kell valakinek elengednie, annál nagyobb űrt tölt be benne Isten irgalmas, gyógyító és szabadító szeretete.

A „bántalmakat békével eltűrni” elve már nehezen érthető és elfogadható a mai ember igazságérzete, pszichológiai és mentálhigiénés érzéke számára. Nem is arról van szó, hogy bárkinek kötelessége lenne megmaradni egy tartósan bántalmazó kapcsolatban. A jogos önvédelem a határokat jelöli ki, a bántalmak békés elviselése már a kereszt botránya és bölcsessége felé vezet bennünket.

A kereszt oktalansága ugyanis nem a keresztény ember butasága vagy tudatlansága. Sokkal inkább az a készség, amivel valaki hajlandó akkor is megtenni a kezdeményező szeretet első lépését a másik felé, amikor mások erről már régen lemondtak, vagy ostobának tartják érte. A kereszt hordozása sem az öröm helyett a szenvedést kereső mazochizmus. Hanem akkor is állhatatos és hűséges szeretet, amikor ez lemondással jár vagy fájdalmat okoz.

Jézus nagyon jól tudta, hogy az erőszak erőszakot szül. Ezért tanítja, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal. Ezért kéri, hogy igazságotok és szeretetetek múlja felül az írástudókét és a farizeusokét. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a mennyei Atyát utánozva nem csak viszonozzátok a jót, amit másoktól kaptatok és békével elviselitek a méltánytalanságokat. Hanem jót tesztek a közömbösökkel, és szeretettel viszonyultok még ellenségeitekhez is. 

Szent Pál a Rómaiakhoz írt levelében – talán saját pozitív tapasztalatára is alapozva – már az ellenségszeretet reményteli távlatáról ír. „Ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni. Ha ezt teszed, izzó parazsat raksz a fejére. Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval (Róm 12,20-21). Loyolai Szent Ignác pedig az „agere contra” vagyis a „tégy ellene” elvével összegzi a rosszat jóval ellensúlyozni szándékozó készséget. Mindketten a Jézus isteni nagyvonalúságából és szeretetéből fakadó útmutatásához kapcsolódnak, ami teljességgel meghaladja minden ösztönös késztetésünket és igazságérzetünket.

Mielőtt azon szomorkodnánk, hogy milyen kevéssé tudjuk megvalósítani Jézus tökéletességről szóló útmutatását, adjunk hálát azért, hogy ő már akkor szeretett minket, amikor mi bűneink miatt még ellenségei voltunk. Soha ne feledjük, hogy a mi megváltásunk kezdete sem más, mint az ellenségszeretet.

 

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése „Folytonosság és újdonság”Évközi 6. vasárnap

Napi Ima10 imádkozás /layout/img/logo.png

Feb
10
Janka Ferenc atya elmélkedése „Folytonosság és újdonság” Évközi 6. vasárnap

„A Mester tanításában itt éppen az döbbent meg bennünket, hogy az élet védelme, a házasság megőrzése és az igazmondás terén még szigorúbb feltételeket támaszt, mint a mózesi törvény. Jézus az emberi bajokat okozó bűnök diagnosztizálásában még sokkal érzékenyebb, mint prófétai elődjei…”.

A régi és az új feszültsége emberi életünk, történelmünk és kultúránk velejárója. Az egymást váltó politikai rendszerek, társadalmi formációk, művészeti irányzatok gyakran heves szellemi vagy akár fizikai harcokat is vívtak. De nem csak ideológiák, birodalmak és világrendek, hanem az egymásra következő generációk története sem mentes a súlyos összeütközésektől.

A régi és az új konfliktusa jelen van a vallásosság és a hitélet területén is. Nem kivétel ez alól az Ó- és az Újszövetség kapcsolata sem. Hiszen a választott nép szent könyveivel és életvitelével való találkozásában tárul elénk Jézus tanításának és személyes sorsának valódi gazdagsága is. Ebben – az élet minden területét összefogó „hálózatban” – ismerhetjük fel Krisztust, mint Isten régi ígéreteinek beteljesítőjét, és sejthetjük meg azt a hallatlan újdonságot, amit üdvösségünkre megvalósított.

Jézus egész küldetését összegzi ez az alapállítás: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a prófétákat; nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy beteljesítsem” (Mt 5,17).

XVI. Benedek pápával szólva a „kontinuitás hermeneutikájának” alaptézisét olvashatjuk itt. A nagy teológus pápa kifejezése az „eleven folytonosság értelmező és magyarázó elvét” jelenti. Ennek összefüggésében az igazság nem a múzeumi tárlók életfolyamatokból kiszakított műtárgyainak változatlanul őrzött, de élettelen anyagához hasonlít. De nem is a saját előzményeit erőszakkal leromboló, a fiait fölfaló forradalmi terror. Jézus érti és éli a régi és új szerves kapcsolatát. Nem csak beleáll ebbe a dinamikus feszültségi viszonyba és magyarázza azt, hanem ő maga ennek a titoknak a hordozója.

Most a tízparancsolat három tiltó törvényéből indul ki. Ne ölj, ne törj házasságot, és ne tanúskodj hamisan. A tízparancsolat Isten „tíz szava”. Krisztusban Isten Igéje, megtestesült Szava magyarázza a Teremtő parancs-szavait. Tiltásai életet védő minimum-követelmények. Lényegük az, hogy ne tégy rosszat, ne árts másnak és magadnak. Mert az ember, a valódi szeretetet lehetővé tevő szabadságot nem csak jól, hanem rosszul is használhatja.

A törvényt nem eltörölni, hanem beteljesíteni szándékozó Jézus belülről ismeri a parancsolatok dinamikáját. Ez a „ne tégy rosszat” felől indulva halad a „ne gondolj rosszat” felé. Ezt követi a „gondolj jót” fokozatán át a „tégy jót” teljessége. Összegezve: ne tégy rosszat, ne gondolj rosszat, gondolj jót és tegyél jót!

Tévednénk azonban, ha a rossz felől a jó felé haladó lendület elfeledtetné velünk az emberi gyarlóságok mérgező természetét. Ha azt hinnénk, hogy a büntetését magában hordozó bűn lehetőségét megszüntette az Úr irgalmassága, a törvényt lenullázta a kegyelem, az igazságosságot szükségtelenné tette a szeretet.  

A Mester tanításában itt éppen az döbbent meg bennünket, hogy az élet védelme, a házasság megőrzése és az igazmondás terén még szigorúbb feltételeket támaszt, mint a mózesi törvény.

Jézus az emberi bajokat okozó bűnök diagnosztizálásában még sokkal érzékenyebb, mint prófétai elődjei. Ismeri a pusztító harag, a másikat ostobának, istentelennek tekintő lenézés kárhozat felé sodró erejét. Tudja, hogy a bűnös vággyal asszonyra néző tekintetet hasonló tünet, mint az üszkösödő végtag, amit a beteg élete érdekében jobb amputálni. Az esküvel megkülönböztetett beszédben pedig egyszerre érzékeli a hamis tanúzás kísértését, a könnyelműen tett eskü megszegésének veszélyét és az eskü híján megengedettnek vélt folytonos hazudozás csábítását.

A régi törvény betűjét megtartó és szellemét elmélyítő szigorú diagnózisok célja a lélek betegségeit okozó bűnök megelőzése, a prevenció. Jézus ugyanakkor realista is, hiszen már itt felvillantja a megtérés, a lélek gyógyulásának távlatait is. Ezért beszél az áldozat bemutatása előtti kiengesztelődés lehetőségéről és szükségességéről. Emiatt hívja fel a figyelmet minden emberi kijelentés egyszerűségére és áttetszőségére.

A törvényt megőrizni és tökéletessé tenni akaró Jézus értelmezési elve tehát az eleven folytonosság, ami kiegészül a beteljesülés érdekében végzett korrekció hermeneutikájával. Újdonsága éppenséggel Isten eredeti elképzelésének kinyilvánítása. Valami olyasmi, mint egy gyönyörű, ősrégi ikon megtisztítása az idők során rárakódott koromtól és dilettáns kezek által felkent rétegek alól. Vagy egy vulkáni hamu által eltemetett ókori város feltárása, csodás épületeivel, remekműveivel. Ezek a hasonlatok persze sántítanak. Mert Jézus személyében nem pusztán egy nagy kultúra szépséges régészeti emlékével találkozunk, nem is a liturgikus tisztelet kiemelt kegytárgyával, hanem Isten valóságos jelenlétével.

Az Úr Krisztusban maga Isten, a felebaráti tisztelet és barátság, a szerelmes-szeretet, az igaz beszéd és helyes cselekvés Istene kér helyet életünkben. Hétköznapi emberi kapcsolatainkban, házasságunkban, beszédünkben.

Mert Ő, az élet Istene. Akitől nemcsak a gyilkosság, hanem a másik ember bármilyen lenézése és elítélése is idegen. Ő az áldozatos szeretet és a hűséges szerelem Istene. Ezért áll távol tőle a házasságtörésnek még a gondolata is. Ő az igazság és igazságosság Istene. Jelenléte ezért nem fér össze semmilyen hazug kompromisszummal.

Ő életünk fénye: Isten szeretetének folytonos újdonsága.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 5. vasárnapraTehetség

Napi Ima8 imádkozás /layout/img/logo.png

Feb
04
Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 5. vasárnapra Tehetség

Tehetség - Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 5. vasárnapra

„Ti vagytok a föld sója. Ti vagytok a világ világossága.” Mielőtt a só és a világosság jelentéséről elmélkednénk figyeljünk arra, hogy Jézus mikor, kiknek és hogyan mondja ezeket a mondatokat.
 

A mikor kérdésre azt felelhetjük, hogy nyilvános működése kezdetén. Hiszen még éppen most történt a keresztsége, megkísértése a pusztában, az első apostolok meghívása. Most hangzottak el a boldogságok.

Arra, hogy kiknek mondta, Szent Máté válaszol. „Amikor Jézus meglátta a sokaságot, felment a hegyre, és miután leült, odamentek hozzá tanítványai” (Mt 5,1).

A két előbbi kérdés igazából a harmadik, a „hogyan mondja” miatt lesz fontos és ennek összefüggésében tárul fel a maga teljességében. Na nem azért, mintha Jézus hangszínét, beszédének rokonszenvességét, szuggesztivitását reprodukálhatnánk. Erről máshol olvasunk, amikor az evangélisták arról tudósítanak, hogy „ember még így soha nem beszélt” (Jn 7,46). Mert a Mester „nem úgy tanított, mint az írástudók, hanem mint akinek hatalma van” (Mt 7,29).

A hogyan mondta kérdésre itt az „elképesztő bizalommal” válasz illik. Jézus nyilvános működésének kezdetén ez a bízó nagyvonalúság lep meg és ragadnak magával bennünket. De mégis milyen alapon bátorkodik azt mondani nekik, hogy ti vagytok a föld sója és a világ világossága? Annál is inkább, mert János evangéliumában a szeretett tanítvány hite által megvilágított emlékezete szerint az Úr magáról jelentette ki, hogy „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem az élet világossága lesz nála” (Jn 8,12). Annyira fontos alapigazság ez, hogy sok Krisztus ikon nyitott evangéliumoskönyvében ez az igehely szerepel. A Teremtő által megalkotott természetes fény, a kinyilatkoztatott Élet Igéjének világosságában a Szentlélek kegyelmének szellemi tüze által lényegül át az örök boldogság ragyogásává. Hát hogy lennénk mi a világ világossága? Meg a föld sója?

Jézus bizalma egyszerre ébreszt bennünk félelmet és lelkesedést. Félelmet azért, mert túlságosan is jól ismerjük saját magunkat és egymást. Lelkesedést pedig azért, mert ösztönösen érezzük, hogy valódi teljesítmény sohasem születhetett volna szülő, tanár, művész, lelki mester tanítványaiba helyezett bizalma nélkül.  

A mikor, kinek és hogyan mondta kérdések előtt a legfontosabb tehát mégiscsak a „ki mondta” titkát megközelíteni. Ki az, aki ilyen hamar, ilyen tudatosan és bátran, ilyen bizalommal mer egy emberi közösséget megszólítani? Embereket, hogy személyiségük ízét, egyéniségünk fényét kibontakoztassa belőlük.

A gyémántot gyémánttal csiszolják, az embert emberrel nevelik. Tehetséget csak a tehetséget felismerni és elismerni képes mester képes kibontakoztatni. Mert az örül csak igazán a tehetségnek, aki maga is tehetséges valamiben. Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberségünk legfontosabb tehetségeit pedig – a hit, a remény és a szeretet képességét – csak Isten tökéletes Ikonja, szeretett Képmása tudja belőlünk előhozni. Mert benne rejlik az isteni kreativitás, vagyis tehetség egész teljessége. Ő az, aki felismer és elismer bennünket. Aki bízik bennünk és bátorít. Ő az igazi tehetséggondozó, akinek barátsága örök életet kínál.

A nevét ismerni véljük. Jézus a Krisztus. A Jézus szó a héber יֵשׁוּעַ (Jesua) „Jahve a szabadító” üzenetét közvetíti, míg a Krisztus a görög Χριστός (Khrisztosz) „felkent”, „megváltó”, „üdvözítő” jelentést hordozza. A név mindig a személy misztériumával való találkozás lehetősége. Jézus Krisztus személye pedig isteni és emberi természetének egységéből szólít meg bennünket ma is és ezt mondja: „Ti vagytok a föld sója és a világ világossága”.

De mire is jó a só és mire való a világosság? A só nem luxusfűszer. Olyan íz, ami nélkülözhetetlen. Nem véletlenül végződik jól a mesebeli királykisasszony története sem, aki úgy szerette az apját, mint a sót. Persze a sóból meg a világosságból sem jó se a túl sok, se a túl kevés.

De lehet-e túl sok vagy túl kevés a hitből, reményből és szeretetből? Vajon miként érthetjük jól Szent Bernát mondatát, aki szerint „a szeretet mértéke a mértéktelenség”?

Igaz, hogy az isteni erények Isten végtelensége felé vezetnek bennünket, ezért nincs emberi mértékük. Irányuk, rendjük és lényegük mégis van. Mert a hittel kapcsolatban irányt téveszt mind a hiszékenység, mind a hitetlenség. A remény rendetlensége a vakmerő bizakodás, de a kétségbeesett reménytelenség is. A szeretet pedig ellentétébe torzul a gátlástalan szenvedélyben és az szeretetlen önzésben egyaránt.

A sóból kevés kell. Pontosabban kevés is elég belőle. Jó esetben a lámpás fénye sem vakít, de nem is alszik el. Joseph Ratzinger fiatal teológusként „A föld sója” című írásában a kereszténység jövőjéről elmélkedik. Szerinte a jövő egyháza egy kreatív kisebbséget alkot majd. Mint a tudománytörténet kis műhelyei, ahol néhány lángelme tehetsége és szorgalma korszakokat határozott meg.

Győzze le hát minden jogos félelmünket isteni Mentorunk nekünk szóló evangéliuma: ti vagytok a föld sója és a világ világossága. Ihlessen bennünket az igazi zsenik, egyházunk szentjeinek ízes sokfélesége és irányítson bennünket is életre váltott tehetségük színpompás, szelíd fénye.

 

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése Boldogságos antinómiákÉvközi 4. vasárnap

Napi Ima10 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
26
Janka Ferenc atya elmélkedése Boldogságos antinómiák Évközi 4. vasárnap

Őszintén megvallhatjuk, hogy még sokadik hallásra sem könnyen tárulnak fel Jézus boldogságmondásainak titkai. Szegények - akik gazdagok, sírók, de megvigasztaltak, szelídek és hatalmasok, az igazságot éhezők-szomjazók ennek ellenére megelégedettek, irgalmasok, akiknek irgalmaznak, üldözöttek-megalázottak, mégis örvendezve ujjongók.

Az antinómiák egymást kizáró ellentmondások. Legalábbis a dolgok fizikai rendjében. Ami fent van, nem lehet lent, ami kint van, nem lehet bent. Aki éhes, nem lehet jóllakott és a szomjas nem lehet telített. A kívánságok soha nem teljesednek be maguktól és az óhajok nem szűnnek meg csak úgy.

Buddha ennek felismerése nyomán jutott arra a következtetésre, hogy a szenvedés és a boldogtalanság forrása a kielégítetlen vágyakban van. Ezért – szerinte – az ember úgy szabadulhat ki az örökös szenvedés körforgásából, ha kioltja magában a kívánságokat.

Az irodalom más úton jár. A költők olyan tapasztalatokra utalnak, amelyek felülírják világunk fizikai rendjét, biológiai hiány- és telítettség struktúránk szigorú egymásutániságát. Pilinszky János az „Egyenes labirintus” című költeményében a beteljesedés titkát fürkészve „nyitott szárnyú, emelkedő zuhanás”-ról beszél. A hétköznapi térélmény mellett az idő szokványos irányát és tartamát haladja meg Tóth Árpád az „Esti sugárkoszorú” szerelmes látomásában.

„Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek.”

Shakespeare LXXV. Szonettje pedig a szerelem komplexitását a gazdagság és a szegénység, a testi sóvárgás és a bódító beteljesedés egybeesésével, koincidenciájával fejezi ki.

Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;
 
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;

...

   Koldus-szegény királyi gazdagon,
   Részeg vagyok és mindig szomjazom.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Jézus boldogságmondásai magukba foglalják és felülmúlják Buddha bölcsességét és a költészet antropológiai ellentmondásainak egybeesését.

Jézus azért haladja meg a nagy Megvilágosodott tanait, mert nem azt mondja, hogy ne sírj, ne vágyakozz. A keresztény erkölcsben ugyan ismerjük a rendetlen, helytelen vagy bűnös vágyakat. Azt is tudjuk, hogy ezekkel mennyi zavart és szenvedést okozhatunk másoknak és saját magunknak is. Ezért a helytelen vágyaktól való megszabadulás ösvényein egy darabig még párhuzamosan is haladunk Buddha tanítványaival.

Az első lényeges különbség azonban az, hogy a világot nem mindenestül tartjuk rossznak, amiből szabadulni kell, következésképp nem minden vágyat tartunk helytelennek.

A második eltérés az, hogy a vágyakat nem kiölni vagy elfojtani akarjuk, hanem megtisztítani és elmélyíteni.

A harmadik, döntő keresztény sajátság pedig az, hogy az Isten és a személyes szeretet megtapasztalása és megélése utáni vágy és ennek beteljesedése számunkra a Teremtő legnagyobb ajándéka. Még akkor is, ha itt a földi létben a szerelem, a barátság és mindenféle szeretet a sírás kockázatát is magában hordozza. Aki érzéketlenné teszi a szívét azért, hogy soha ne kelljen a könnyek szemüvegén át néznie a világot, az kizárja magát a kapcsolatok csodás világából. Csak az sír, aki szeretett valamit vagy valakit. A vigasztalás pedig csak annak enyhület, aki sírt.

A hegyi beszéd boldogságai azonban nemcsak Buddha tanítását múlják felül, hanem a költők élményeit is.

Először is azért, mert vágyaink beteljesületlenségükben is beszédesek. Szent Ágoston tanítja, hogy „ignoti nulla cupido” vagyis amit nem ismerünk, arra nem is vágyakozhatunk. Véges és végtelen vágyaink alapja egy olyan mély és kiirthatatlan késztetés, ami minden gondolatunk és kívánságunk mélyén felsejlik. Ady szavaival:

„Az Isten van valamiként,
minden gondolatnak alján
néki harangozunk...”

                                   (Az Isten balján)

De Jézus boldogságmondásai azért is többek Buddha és a költők élményeinél, mert nem csak emberi erőfeszítések vagy érzések meghaladásáról beszélnek, hanem az ember és Isten kapcsolatának hasonlíthatatlan tágasságáról. Tóth Árpád ugyan már ennek közelébe jut amikor ezt írja:

„Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?”

Jézus, aki hitünk szerint valóságos Isten és valóságos ember, már nem csak emberi kapcsolatokról, barátságról, szerelemről vagy így-úgy értett szeretetről beszél. Tanításának szenvedő szerkezetű kijelentéseit a szentírástudomány „passivum theologicum”-nak „teológiai szenvedő szerkezet”-nek hívja. Eszerint itt – rejtett módon – maga Isten cselekszik. Sőt! Ő maga a benne és érte szegény gazdagsága. Ő –a Jézus könnyező együttérzésébe ölelt – síró vígasza. Ő az igazságra éhezők és szomjazók vágyának megelégülése. Benne – az irgalmas Atya emberszerető Fiában – nyernek irgalmasságot az irgalmasok.  A Lélektől átitatott szenvedése és megaláztatása, halála és feltámadása titkába beavatódva lehetnek örvendezők a most üldözöttek.

A boldogságok Isten boldogságába, a boldog Isten Országába hívnak bennünket. Egy olyan világba, ahol az utolsó szót nem a fizika vagy a biológia törvényei, nem is az aszkézis erőfeszítései vagy a költészet szépségei mondják ki, hanem a Szentháromság egy Isten örök szeretetének boldogságos antinómiái.

 

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 3. vasárnapraKrisztus követése

Napi Ima11 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
19
Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 3. vasárnapra Krisztus követése

Krisztus követése – Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 3. vasárnapra

A halál árnyékának sötétjében lakó nép számára nagy fény ragyog föl. Isten Igéje, Jézus tanítása. Ezt hirdeti: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!”
 

Érdekes lenne egy felmérést készíteni arról, hogy mi, ennek a krisztusi felhívásnak melyik részét tartjuk fontosabbnak: a megtérést, vagy a mennyek országa közelségét?  

Az a sejtésem, hogy többségünk, az első részre gondolna. Mert a megtérés a mi feladatunk. Olyannyira, hogy sok, görögül nem is tudó, keresztény hívő számára sem ismeretlen a „metanoia” fogalma.  Ennek minden tanulságos jelentésével. A μετανοεῖτε (metanoeite) felszólítás ugyanis többféleképpen fordítható. Alakítsátok át a gondolkodásotokat! Térjetek jó útra! Térjetek meg!  Bánjatok meg, vagy lássatok be (akár utólag is) valamit! Tartsatok bűnbánatot!

Sokszor hallottuk, ismét és ismét újrakezdjük. Meg vagyunk győződve arról, hogy fontos az átalakulásunk, megtérésünk, bűnbánatunk. Azt azonban mégsem érezzük és értjük, hogy önmagában ebből miféle fény ragyogna.

Először azt kellene tehát felismernünk, hogy a világosság és a remény, a vigasz és az erő, a mennyek országának közelségéből, Jézus személyéből árad felénk. A megtérés csak azoknak az akadályoknak az elhárítása, amik e fény megpillantásának útjában állnak.   Az első változtatás tehát, amit a gondolkodásmódunk átalakításában végre kell hajtanunk, az a figyelmünk fókuszának átállítása. Nem a mi cselekvésünk az elsődleges, hanem az, hogy minden képességünkkel Jézusra koncentráljunk: mert benne jött közel a mennyek országa.  

Péter és András, meg Jakab és János meghívásának történetében is két mozzanat hangsúlyos. Az első az, hogy Jézus hívására otthagyták hálóikat, illetve apjukat és a csónakot, majd, hogy követték őt.

Az addigi életmód megváltoztatása, a kapcsolatok elengedése nem egyszerű. A lemondás, egy új kezdet sokszor bizonytalansággal, fájdalommal jár. Nem véletlen, hogy a Szentírás a házassággal kapcsolatban is azt említi először, hogy „az ember elhagyja apját és anyját...”

Ha a házastársak nem tudják elhagyni korábbi kötődéseiket, és nem válnak egymás első számú hozzátartozóivá, akkor aligha lehet tartósan harmonikus a kapcsolatuk. Ugyanakkor a házasságról szóló tanítás sem csak annyi, hogy „az ember elhagyja apját és anyját”, hanem folytatódik azzal, hogy „feleségéhez ragaszkodik és ketten egy testté lesznek”. Majd Szent Pál még hozzá fűzi: „Nagy titok ez, én pedig Krisztusra és az egyházra vonatkoztatom” (Ef 5,31-32). 

Az elhagyáshoz a bátorságot, az egymáshoz ragaszkodás öröme és a teljes életközösség boldogsága adja meg. Pál apostol – nőtlen emberként – azért tudta és merte a beteljesült emberi szerelem boldogságát Krisztus és az egyház kapcsolatára vonatkoztatni, mert belülről élte az Isten és az ember kapcsolatának mindent felülmúló, misztikus intenzitását és intimitását.

Pál vallomása Krisztus követésének titkát is fellebbenti. Mert mindenféle elhagyásnál fontosabb a találkozás. A lemondásoknál pedig jelentősebb a megajándékozottság. Sem az apostolok, sem a szentek, sem a derűs keresztény emberek sorsából nem értünk meg semmit, ha lépten-nyomon a lemondások részleteire figyelünk és nem sejtjük meg a mennyország közelségének minden viszontagságot és emberi gyarlóságot fölülíró örömét.

A két testvérpár meghívásának rövid leírása is ebbe a kalandba invitál bennünket. Felragyog a fény, mert közel jött az Isten országa. El kell hárítani minden akadályt, ami ennek útjában áll. Jézus hív. Az apostolok otthagyják addigi életüket és követik őt. A Mester pedig emberhalásszá teszi őket.   

Az emberhalász kifejezés is értelmezésre szorul.  Gyakran félreértések, hamis képzetek társulnak hozzá. Pilinszky János „Halak a hálóban” című verse is ilyen irányba mutat. A 2. világháború kontextusában a csillagháló a kozmikus értelmetlenség. A benne fogott halak egymást gyötrő emberek. Abszurd reményük az, hogy pokoli kínjuk talán egy hatalmas halász gyomrában véget ér.

„Csillaghálóban hányódunk

partravont halak,

szánk a semmiségbe tátog,

száraz űrt harap.

...

Bűnhődünk, de bűnhődésünk

mégse büntetés,

nem válthat ki poklainkból

semmi szenvedés.

Roppant hálóban hányódunk

s éjfélkor talán

étek leszünk egy hatalmas

halász asztalán.”

A bizánci liturgia pünkösdi éneke ezzel teljesen ellenkező módon értelmezi az evangéliumi képet.

„Áldott vagy te Krisztus Istenünk,

ki a halászokat bölcsekké tetted,

leküldvén nekik a Szentlelket,

s őáltaluk hálódba ejtetted az egész földet.

Emberszerető Urunk, dicsőség néked!” 

Itt a Szentlelket elküldő Krisztus irgalmának védőhálója öleli körül az emberiséget bölcs szeretettel. Azért, hogy életünk artista mutatványai közepette se hulljunk soha a semmibe. Hogy hihessük, még halálunk után sem zuhanhatunk mélyebbre, mint a mennyei Atya ölelő karjaiba.

Isten Igéjének mennyei fénye így ragyogja túl a kozmikus csillagháló minden abszurditását. Ő a világosság, megtérésünk csak felé fordulás. Szeretetéhez való ragaszkodásunk és a vele való életközösségünk a beteljesedés, minden otthagyás és lemondás csak előzmény. Krisztus követése persze élethosszig tartó tanulási folyamat is. Valami olyasmi, amiről élete alkonyán Zelk Zoltán így vallott:

Barátaim azt hiszik, hogy fekszem,

nem tudják, már járni tanulok

megadóan, Isten oldalán.

(Mert így igaz)

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése Évközi 2. vasárnapAki elveszi...

Napi Ima9 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
13
Janka Ferenc atya elmélkedése Évközi 2. vasárnap Aki elveszi...

Aki elveszi... – Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 2. vasárnapra

Keresztelő János, Jézusra mutatva így szólt: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!” Mondatának minden szava jelentőségteljes.
 

Az „íme” János evangélista szövegeiben mindig valami lényeges újdonságot vezet be. Az Isten Báránya Jézus áldozatának beszédes képe. Az áldozat közösséget hoz létre vagy állít helyre. Krisztus személyében az Isten és az ember közötti kapcsolat valósul meg és teljesedik ki. Áldozata nem véletlen baleset, hanem az Atya irántunk való szeretetét megtestesítő önátadás és önfeláldozás.  A világ bűnei kifejezés nem szorul magyarázatra. Tartalmát értjük, súlyát a bőrünkön érezzük. Már csak a látszólag mellékes – „aki elveszi” – szókapcsolat marad. A mellékmondat állítmányának jelen ideje és a személyes névmással megjelölt alanya azonban gazdag tartalmat hordoz.

Benedek emeritus pápánk elhunyta és temetése kapcsán sokféle beszámolót, méltatást, és visszaemlékezést láthattunk, olvashattunk. Ezek közül egy mozzanat különösen is ide kapcsolódik. A titkárát, Gänswein érseket kérdezték egy interjúban, hogy szerinte mi lesz a hallatlanul gazdag pápai életmű legmaradandóbb eleme és őt, személyesen mi érintette meg a legjobban. „A Jézus trilógia” – volt a válasz. Ebben is az, hogy Jézusról nem múlt időben beszélt, hanem mint aki jelen van és alakítja az életünket.

Aki „elveszi” a világ bűneit, az nem „elvette”, vagy „el fogja venni”. A világ bűnének elvétele – az evangélista tanúságtételében és Benedek pápa szellemi öröksége nyomán – nem valami Jézussal kapcsolatos múltbéli rendkívüli esemény, amire ugyan jó visszaemlékezni, de nem több, mint kellemes nosztalgiázás. Nem is valamilyen szenzációs ígéret, jövőbeli, utópisztikus várakozás, amit vagy megérünk, vagy nem. A Bárány, aki a Jelenések könyve szerint mintegy megöletett de mégis él (vö.: Jel 5,5), itt is és most is jelen van. Elveszi a bűnt, vagyis megszünteti a hiányt. Az én vétkes hiányaimat is, a mi világunk bűnös adósságait is.

Az „elveszi” ige jelen ideje mellett fontos a személyes vonatkozó névmás is. Az „aki” elveszi ugyanis, nyilvánvalóan nem lehet valamilyen dolog. Nem megvásárolható vagy birtokolható tárgy. Nem fájdalomcsillapító vagy nyugtató gyógyszer, nem is élvezeti cikk. Nem terápiás módszer, nem relaxáció vagy koncentráció. Nem siker vagy népszerűség. Nem hatalmi pozíció vagy tudományos eredmény. A világ bűneit, vagyis a szükséges javaktól való vétkes megfosztódást, a mások vagy magunk által előidézett fájdalmas űröket csakis Isten áldozati Báránya képes magára venni és kitölteni. Nem valami tehát, hanem valaki. Egy személy. A fogalom teljes értelmében pedig személy az, aki kapcsolatban van és kapcsolatra hív. A kapcsolatok hierarchiájában pedig a szeretet a legmagasabb rendű.

Az, „aki elveszi a világ bűneit” éppen az ellentéte a Gonosznak, a világ bűneit, hiányait katalizáló Csalónak. Mert a Diabolosz a Nagy Szétdobáló és Megosztó. Örök Megtévesztő és Szemfényvesztő. Anti-személy, akinek az emberi személyekre ható hatalmas ereje éppen abban áll, hogy személytelenné sorvaszt. Szabadságot ígérve függőségbe taszít. Gyönyört kínálva keserűséget ad. Élvezetről suttogva szenvedést hoz. Kapcsolattal csábítva magányba ejt. Vak reménnyel ámítva csalódást érlel. Az élet vizével áltatva halálos mérget itat.

Benedek pápa mennyei hazába való költözése kapcsán hálát adhatunk korunk pápáinak szolgálatáért. Értük, akik nemcsak Péter szolgálatát folytatják, hanem Keresztelő János küldetését is megjelenítik. A vőlegény barátjaként rámutatnak Jézusra és tanúsítják: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!”

Azért is fontos küldetésük, mert már Szent Pál apostol így figyelmeztet: „Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra. Tudom, hogy ha eltávozom, ragadozó farkasok törnek rátok, s nem kímélik a nyájat. Közületek is akadnak majd olyanok, akik rajta lesznek, hogy álnok szóval maguk mellé állítsák a tanítványokat. Ezért legyetek éberek...” (Apcsel 20,28-31).

Nagy Szent II. János Pál pápáról mondták, hogy a vasfüggöny békés lebontásában játszott történelmi szerepének egyik kulcsa az volt, hogy ismerte Kelet-Európa „létező szocializmusának” összes hazugságát. Ennek analógiájára megállapíthatjuk, hogy XVI. Benedek pápa tanítóhivatalának meghatározó tapasztalata volt, hogy megélte és értette Nyugat-Európa szemfényvesztéseit. A hitleri ideológia totális önkényuralmát és ennek katasztrófáját, a 68-as tekintély-, keresztény- és egyházellenes diáklázadásokat, a II. Vatikáni zsinat értelmezésének viszontagságait, majd a relativizmus diktatúráját. Ferenc pápánk pedig most Dél-Amerika megoldatlan konfliktusainak megszenvedéséből merít tanulságokat.

A világ tévedései, ordas hazugságai és bűnei mindig a bizonyosság, az igazság és a konformista konszenzus báránybőrébe bújnak. Azt ígérik, hogy adnak, közben elvesznek.  Az Isten Báránya ellenben, aki a világ bűneit veszi el, a hiányokat szeretettel kitöltve mindent megad, amire szükségünk van.  

Kérjük őt Flüe-i Szent Miklós imájával:

Én Uram, én Istenem,/ Vedd el tőlem mindenem,/ Ami gátol feléd!
Én Uram, én Istenem add meg nekem mindenem,/ Ami segít feléd!
Én Uram, én Istenem fogadd el az életem,/ Hadd legyen egészen a Tiéd!
Én Uram, én Istenem fogadd el az életem,/ Hadd legyek örökre a Tiéd!
 
 

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése Vízkereszt ünnepéreVallomás

Napi Ima9 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
07
Janka Ferenc atya elmélkedése Vízkereszt ünnepére Vallomás

Vallomás – Janka Ferenc atya elmélkedése
Vízkereszt ünnepére

Közel negyven évvel ezelőtt egy pannonhalmi lelkigyakorlaton mondta az immár kilencven éves Jelenits atya, hogy a beszélgetésnek három szintje van. A fecsegés, az eszmecsere és a vallomás.
 

Az első szint a felszínes kommunikáció, az udvariasság egy- vagy kétérintéses rituáléja. Például egy köszönés és egy rövid érdeklődés a másik hogyléte felől, vagy egy megjegyzés az időjárásra. Az eszmecsere olyan témáról folyó társalgás, amely mindkét felet érdekli. A férfiak szívesen beszélnek szakértelmükkel kapcsolatos témákról, technikai berendezésekről vagy a hobbijukról. A nők inkább családi eseményekről, érzelmi életükkel kapcsolatos konfliktusokról vagy örömökről.

A vallomást az különbözteti meg az előző két szinttől, hogy hasonlíthatatlanul mélyebben érint bennünket. Itt az intimitás egyfajta kettősségével szembesülünk. Egyrész szívünk közepéből vágyunk arra, hogy lássanak, és szeressenek bennünket. Az emberi fenség lidérces magányából kitörni vágyó Ady pontosan erről beszél:

De jaj nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak. 
 
Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

(Ady: Szeretném, ha szeretnének)

A feltárulkozás vágya mellett azonban egyfajta félelem is megjelenik. Egyrészt azért, mert még a pozitív érzelmeink megvallásával is védtelenné, sebezhetővé, esetleg nevetségessé válhatunk. A szerelmi vallomás kockázata éppen a viszonzás bizonytalanságában rejlik. Jézus sem véletlenül mondja, hogy „ne vessétek gyöngyeiteket a sertések elé, mert eltapossák azokat és megfordulva titeket is széttépnek” (Mt 7,6).

Még nagyobb a bizonytalanságunk és a szorongásunk hibáink vagy bűneinek megvallása kapcsán. Az ember – néha még a gyónásaiban is – a takargatással próbálkozik. Pilinszky írja:

„Más okból voltam én itt. Fedő bűnnel
sikerül eltakarnom azt az igazit,
azt, amit nem, nem, nem lehet
se elviselni, se kimondani.
 
Bűn az, minek nyomát is
sikerült eltüntetnünk.”

                                    (B.I. kisasszony)

Aztán amikor kiderül, hogy az igazán súlyos és fájdalmas bűnöket nem lehet sem meg nem történtté tenni, sem pusztán elfelejteni, akkor a kétségbeesés vagy a rezignáció következhet. „Ezen már úgysem lehet változtatni”. „Rajtam már senki nem segíthet”.  

Jézus megkeresztelkedésének ünnepe a vallomások ünnepe. Az első vallomás az Atya szózata a mennyből: „Te vagy az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm” annak az örök idők óta elrejtett titoknak a kinyilvánulása, ami az egész teremtés célja volt.

A második vallomás a Szentlélek Jézusra való leszállása és rajta maradása. A vizek felett lebegő teremtő Lélek működésének kiteljesedése ez.  A Próféták Prófétájának, a Papok Papjának, a Királyok Királyának fölkenése. Végül a végső idők Szeretet-Lelkétől megittasult világ józan mámorának elővételezése.

A harmadik vallomás a Fiúé. A szeretett Fiú ugyanis egyben szerető Fiú is, aki Ádám engedetlenségét engedelmességre fordította. Az édenkert bezárt ajtaját megnyitotta, a halál átkát halálával és feltámadásával legyőzte.

A vallomás mélysége vallomásra hív és bátorít. Krisztus keresztelkedése a mi keresztségünk előképe is. Nem véletlen, hogy a keresztelés szertartása előtt kifejezetten ellene mondunk a Sátánnak és megvalljuk, hogy Krisztusban hiszünk és vele akarunk egyesülni. Ezután a latin és a görög rítus hagyománya szerint is, – a keresztszülők – vagy a felnőtt keresztelendő maga, megvallja a Hitvallás lényeges elemeit, vagy elmondja az egész nícea-konstantinápolyi Hiszekegyet. A mi hitünket, az Anyaszentegyház hitét, amit boldogan vallunk, mert ez hordoz bennünket.

Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember értelme ugyanis a bűn által elhomályosult, akarata rosszra hajlóvá lett. Érzelmei összezavarodtak, képzelete képzelgéssé silányult, szíve megkeményedett. Füleit csiklandozzák a hazugságok, szája hajlamos a gonosz és istentelen beszédre. Kezeit vonzzák a szennyes és tisztátalan manipulációk, lábait pedig a tévutak és a zsákutcák.

A bizánci keresztelési szertartásban a katekumenek olajával való megkenés részletezi azt, hogy mennyire nélkülözhetetlen az ember számára az Isten kegyelme, „hogy megnyíljék értelme keresztény hitünk titkainak és igazságainak megismerésére, elismerésére és befogadására. Lelkének és testének gyógyulására, hogy szeresse az Úristen teljes szívéből, teljes lelkéből teljes elméjéből és felbarátját mint önmagát. Hogy szolgáljanak fülei az isteni evangélium igéinek meghallgatására. Hogy szennytelenül emelje fel kezeit a szentekhez és cselekedjen igazat minden időben. És hogy Krisztus parancsai szerint járjon”. 

A keresztség fürdője a bűn által megrontott emberi természetünket tisztítja meg és teszi alkalmassá arra, hogy a szentháromságos Isten vízkeresztkor elhangzott és meghallgatott, megértett és viszonzott szeretet-vallomásának áramkörébe bekapcsolódjon.

Az Atya szózata, a Lélek leszállása, Jézus mindhalálig való engedelmessége nem fecsegés vagy az eszmecsere, hanem vallomás. Aki belebocsátkozik e vallomás mélységébe és magasságába, szélességébe és hosszúságába, az a bűneinket megbocsátó és szeretetünket tökéletesítő Szentháromság misztériumába kapcsolódik be. Hittel hallgatja az Atya szózatát, így a szeretett Fiúban maga is szeretett gyermekké lesz. Szívébe engedi leszállni a galamb képében Jézusra ereszkedő Lelket, és így a Szentlélek templomává válik. Meghal a bűnnek, hogy Krisztus titokzatos Teste, az Egyház tagjaként szülessen újjá az örök életre.

 

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."