Sajgó Balázs atya elmélkedése

A hindu irodalomban találhatunk néhány olyan történetet, amelyek párhuzamba vonhatóak Jézus tanításával. Az egyik ilyen történet Naradáról, a hindu bölcsről szól, aki elindult, hogy a hindu Isten templomához zarándokoljon. Egyik éjjel egy kis kunyhócskában szállt meg, ahol egy szegény házaspár fogadta. Mielőtt másnap útnak indult volna, a férfi így szólt hozzá:

- Mivel istenünk templomához tartasz, kérd meg őt, hogy adjon nekem és feleségemnek gyermeket, mert már hosszú évek óta szeretnénk, de mindhiába. Narada, a bölcs megígérte neki. Mikor a templomhoz ért, közölte is a hindu istennel kedves vendéglátóinak kívánságát. Az isten azonban határozottan válaszolt:

- A sors annak a családnak nem rendelt gyermeket.

Narada belenyugodott az isteni válaszba, elvégezte ájtatossági gyakorlatait és hazatért.

Öt évvel később ugyanarra a zarándoklatra indult és ugyanabban a faluban, ugyanannál a családnál kapott szállást. Ez alkalommal azonban három kisgyermek futkározott a kunyhó körül és mikor Narada rákérdezett a gyerekek kilétére, a férfi büszkén válaszolta, hogy bizony ezek mind nekik születtek. Az történt ugyanis, folytatta a férfi, hogy öt évvel azelőtt, miután ez a Narada tőlük eltávozott, egy szent koldus jött a faluba, befogadták őt is éjszakára, s mikor másnap reggel elindult, megáldotta a feleségét és istenük megajándékozta három gyermekkel.

Narada ideges lett az istenre, s alig várta, hogy odaérjen templomához és szemrehányást tehessen neki. Mikor odaért, odakiáltott az istennek:

- Hát nem azt mondtad nekem, hogy a sors annak a családnak nem rendelt gyermeket? Most pedig három is van nekik! Mikor az isten meghallotta, jót nevetett, majd ezt válaszolta:

- Ezt csakis egy szent tehette. A szenteknek ugyanis hatalmukban áll, hogy még a sorsot is megváltoztassák.

Ez a történet talán első hallásra furcsának tűnik. Mintha azt sugallná, hogy Isten befolyásolható.

A kánai menyegző története is első olvasásra talán azt sugallhatja, hogy Istenre hatni tudunk imáink által, mintha képesek lennénk befolyást gyakorolni Rá.

Ahhoz, hogy jól értsük ezt a kérdést és ezt a szövegrészt, Jézusnak e szövegben tett nagyon fontos kijelentéséből kell kiindulnunk, amit édesanyjához intéz: „Asszony, még nem jött el az én órám”.

Ez azt jelenti, hogy Isten órája, Isten „ideje” teljesen más, mint a mi időnk, s Jézus – Isten Fiaként – teljesen erre az „órára” hangolódik rá.

Isten órája ugyanis akkor jön el, amikor az ember eléggé nyitottá válik, hogy a csoda megtörténjen – mikor az emberi akarat megegyezik végre Isten akaratával. Ez az összhang „váltja ki” a csodát.

Amikor az ember a saját érdekében, a saját szempontjait, a saját szemszögét tartja csupán szem előtt és a saját erejéből akar mindent elérni, akkor „elfogy a bor”.

A bor a lakoma fontos „kelléke”, a Szentírásban is az öröm és az élet szimbóluma. Amikor túlságosan elvagyunk magunkkal és önmagunk kerülünk a középpontba, észrevétlenül is elfogy belőlünk az élet. Elfogy a bor, mert magunkra építettünk. S ekkor – ebben az értelemben – kérhetjük a szent emberek „közreműködését”, ami nem azonos a befolyással, csak tisztaságuk által felgyorsulhat Isten megnyilvánulása. A szent és tiszta embereken keresztül átragyog Isten dicsőségének fénye.

Imáink által tehát nem befolyást gyakorolunk Istenre – ez rossz megközelítés lenne! - hanem fokozatosan alakul ki az a belső készség, hogy készek legyünk befogadni Istent, Aki általunk és velünk együtt szeretne megnyilvánulni. Isten rejtetten mindenütt és mindenben ott van, de nem mindig tapasztaljuk meg. Amikor „megérett” bennünk az idő, akkor cselekszik. Ez történik a menyegzőn is.

Fontos szempont aztán az is, hogy Jézus nem tudott mindig csodát tenni. Az emberi közreműködés ugyanis elengedhetetlen. Nem véletlenül mondja Mária: „Tegyetek meg mindent, amit mond”. Istennek szüksége van lábainkra, kezeinkre, szánkra, mosolyunkra.

Jézus első csodája egy menyegzőn történik. Érdemes felfigyelni arra, hogy a menny szó benne van abban a lakomában, ahová Istent meghívják. Isten az öröm pártján van. Velünk örül. A lakoma képe egyébként is nagyon gyakori a Szentírásban: Isten mindig meghív lakomájára, ahol Ő maga szolgál fel nekünk.

A lakodalom nem rossz, ha a mennyegzőt követi… Ezért hívjuk Jézust mindig, hogy legyen vendégünk. S ha tudatossá válik, hogy Ő már itt van, akkor bennünk és általunk kinyilvánulhat a csoda és megnyilvánul Isten dicsősége.

Legyünk Neki és egymásnak is munkatársai!

Valamikor Magyarországon történt a következő kedves kis eset. A falu plébánosa karácsony táján bemegy – az ünnepnek megfelelően feldíszített szép templomba – és a döbbenettől földbe gyökerezik a lába. A kis Jézuska eltűnt a jászolból! Sok mindent átélt idős ember volt már, de ez a felfedezés nagyon lesokkolta! Ebben a faluban rendes, becsületes, nyíltszívű emberek élnek! Vagy már ide is betört ez a vad világ? Nagyon szomorúan csukta be maga mögött a templomajtót, s szinte az utolsó pillanatban vette észre a fényes, új kerékpárjáról integető nyolc éves Pistit.

- Plébános úr, plébános úr, tessék engem megvárni! – kiabált az atya után Pisti, és odakerekezett a templom elé. A vadonatúj kerékpár csomagtartójában nem feküdt más, mint az elveszett kis Jézus.

- Tetszik tudni, megígértem a Jézuskának, ha megkapom az ajándékot karácsonyra, hálából elviszem egy körre!

A karácsonyi időszak véget ér Urunk megkeresztelkedésének ünnepével. A karácsonyi ünnepkör azt is üzeni, hogy ne csak egy körre vigyem ki a Gyermeket az életemben, hanem a szívemben hordozzam és így növekedjék bennem Isten szeretete, formálódjék ki egyre inkább bennem is a Krisztus. Az én nyitottságom nélkül nem nyílik meg az ég.

A karácsonyi ünnepkör szentírási részeiben háromszor olvasunk arról, hogy megnyílik az ég.

Először, Karácsony estéjén, amikor egyszerű emberek számára nyílik meg az ég.

Másodszor Szent István vértanúságának ünnepén olvasunk arról, hogy István látja a megnyílt eget.

Harmadszor pedig Jézus megkeresztelkedésének ünnepén Jézus számára nyílik meg az ég és a Szentlélek, mintegy (a görög hosei szó jelentése) galamb rászáll Jézusra.

Az ég megnyílását nem mindenki látja. Amikor valaki készen áll és Isten jónak látja, akkor megmutatkozik az őszinte szívű, nyitott embernek. Ezt a teofániát, isteni jelenést nem lehet kierőszakolni!

Vegyük sorba röviden ezeket az égi „megnyílásokat”:

Először a pásztorok, az egyszerű szívű emberek látják meg az angyalokat. Nagyon sok szülő mesélte már el, hogy a gyerekeik egy bizonyos életkorig „beszélnek valakivel”, és ez nem hallucináció! Többet látnak, mert még elevenen él bennük az az emlék, amit egyébként magunkkal hozunk mindannyian, csak aztán elveszítjük ezt a látást. Az egyszerű szív gyorsabban meglátja Őt, Akit az elme eltakar.

Másodszor: megnyílik az ég a földi halál pillanatában is, ahogy ez történt István diakónus esetében.

Nagyon sok tapasztalat van arról is, amikor a haldokló még itt van, de már átmenőben és megnyugszik hirtelen, arca megbékélt és már továbbnéz, békésen távozik. Akik körülötte állnak, nem értik, mert nem látják Őt, Akit ő már lát abban a pillanatban. A halál pillanatában a haldokló a már és a még nem állapotában van: már elindult, de még nem ért át, viszont látja a megnyílt eget és ezt csak ő látja!

Az istentapasztalat amúgyis annyira személyre szabott, hogy nem is láthatja a másik, aki mellettünk van. Ahogy Mózesnél is történt az égő csipkebokor esetében. Az a csipkebokor akkor és ott csak neki égett. Az ég megnyílása egyedi esemény. S ha valaki beszélne róla, nehezen értik mások, mert az személyre szabott.

Harmadszor: Jézus megkeresztelkedésének ünnepén jelenik meg a mi Urunknak. Neki is megnyílik az ég, és ezzel kinyilvánul istensége. Most a benne lévő Isten nyilatkozik meg, mint Atya, hiszen azt mondja: ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Jézus pedig még tudatosabban hordozza az Istent, Aki Atya és Szentlélek is.

Szentháromságos megnyilvánulás történik ennél az égi megnyílásnál, hiszen az Atya nyilatkozik és a Szentlélek is jelen van. Ez Jézus megkeresztelkedésének lényege: hordozza az Istent, Aki nemcsak Atya, hanem Lélek is.

Jézus tehát a szentháromságos egy Istent hordozza magában és mutatja meg mindenkinek, akivel csak találkozik. Az egyedüli helyes szentírásmagyarázó Jézus, mert ettől arrafelé megmutatja azt, hogy ki az az Isten, aki Őbenne lakik, s Aki bennünk is lakik, amikor erre megnyílik a szemünk, amikor megnyílik az ég…

Nem tudjuk pontosan mikor történik, de amikor nem is gondoljuk, megnyílik az ég. Ennek feltétele, hogy a karácsonyi Kisdedet ültessem szívembe és hordozzam mindenhová, minden pillanatban.

Ez a keresztségben kapott küldetés lényege, hiszen mi nem akárki gyerekei vagyunk, hanem Istené és Őt hordozzuk… Ez alapozza meg emberi méltóságunkat.

Egy asszonynak megjelent álmában az Isten és azt ígérte, hogy karácsony előtt egy nappal személyesen fogja meglátogatni. Várta is, ahogy csak lehetett: kitakarította otthonát, szépen felöltözött, s készült a nagy találkozásra!

Egyszer csak kopognak ajtaján. Rohant is, hogy ajtót nyisson, de Isten helyett az ő szomszédasszonyát látta maga előtt, aki egy csipetnyi sót kért tőle. Elküldte és megkérte, jöjjön vissza később, mert fontos látogatója érkezik.

Ezután újra kopogás hallatszott. Ezennel egy gombokat és szappant áruló kisfiú jelentkezett nála, de őt is elküldte, arra hivatkozva, hogy majd máskor segít rajta, most nem ér rá, mert rendkívüli látogatója bármelyik percben megérkezhet.

Harmadszor is kopogás hallatszott. Végre – mondta boldogan, de amikor ajtót nyitott, egy rongyos, sápadt öregembert látott, aki száraz kenyeret kért tőle. Őt is visszautasította, mondván, hogy ő Istent várja, nincs most ideje. Egész nap várt, de nem jött az Isten. Elégedetlenkedés lett úrrá rajta. Isten nem jött el – gondolta. Következő éjszaka álmában újra megjelent Isten, s az asszony kérdőre vonta Őt. Isten azonban csak ennyit mondott: meglátogattalak, s nem ismertél fel. Ha felismersz a szomszédasszonyod, a kisgyermek vagy a kéregető öregember személyében, akkor majd benned is megszületik egy olyan látás, ami igazi születés!

Mi szükséges ehhez a felismeréshez, hogy megszülessen bennem is a Gyermek?

A történet egyszerűen arra hív meg, amelyet Karácsony főünnepének és második vasárnapjának evangéliuma mély és súlyos mondatokkal nyomatékosít: az Atya Igéje megjelenik a világban, megszólal és arra hív meg, hogy minden ember arcában felismerjem Őt, a Jelenlévőt. 

Ugyanakkor rögtön hozzá kell tenni ehhez azt, hogy igaz, hogy Jézus egykor eljött közénk, de ez csupán történelmi esemény. Lényeges, de a múlthoz tartozik. A múltra pedig akkor emlékezünk méltóképpen, ha annak üzenetét van bátorságunk lefordítani a jelenben.

Mit üzen ez a jelentős történelmi esemény? Az Ige testté lett, gyermekké lett, megszólalt, az emberek között járt-kelt. Akkor megmutatta, hogyan kell emberként élni – most is, itt is, ma is. Az Ige folyamatosan beszél hozzánk az Írásokban, de a Másik ember arcából is Ő néz ránk. Választ vár!

A nemrégen elhunyt Franz Kamphaus, nyugalmazott limburgi püspök mindezt így fogalmazta meg: „Cselekedj úgy, mint Isten, válj emberré”.

Ő magais ezt tette mindig. Amikor először találkoztam vele, nem is gondoltam róla, hogy püspök. Egészen közel élt az emberekhez, haláláig a fogyatékosokkal foglalkozó otthonban szolgálta őket.

Távolról nem lehet megérteni senkit, távolról nem lehet megismerni mások szempontját.

Isten egészen közel jön. Gyermekként kezdi, kiszolgáltatja magát és folyamatosan vár. Mindeközben pedig soha nem tesz szemrehányást, hogy minden évben ugyanazt teszem: hajnali szentmiséken veszek részt, megünneplem a Karácsonyt és utána elillanok.

A II. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes kezdetű konstituciójában így fogalmazza meg Karácsony titkát: Isten nemcsak az Istent mutatja meg az embernek, hanem azért is jött, hogy megmutassa az EMBERT az EMBERNEK. Nemcsak azt, hogy milyen Ő, hanem milyen az igazi EMBER (vö. GS 22).

Minden emberi arc mögött ott van mélyen az isteni arc is.

Képmás vagyok. Először erre kell gondolnom, hogy felismerjem értékességemet. Azért vagyok értékes, mert képmás vagyok. És ezért nem kell és nem is kellett semmit tennem. Egyszerűen csak LENNEM KELL.  Nem kell tennem semmit ahhoz, hogy szeressen. Lennem kell. A cselekedetek ebből fakadnak.

Ha tudom, hogy Képmás vagyok, igyekszem jobb ember lenni. S amikor felismertem értékességemet, akkor képes leszek felismerni a másik ember értékességét is, mert Ő is KÉPMÁS. Isten hasonlósága vagyunk – jó lenne tudatossá tenni.

A jászol is ennek jelképe. A jelkép azt jelenti: valami mögé nézek. A jászol tovább mutat magán. Arra mutat, Aki benne fekszik. Ő pedig egész életében Őrá mutat, Akitől jött, s Akihez majd visszatér.

Életemnek is Őrá kell mutatnia. Másképp nem leszek – nem lehetek! – hiteles ember, hiteles keresztény!

S akkor a Karácsonyt nemcsak pár nap ünneplem!  

Advent negyedik vasárnapjának evangéliumában Mária rokonához, Erzsébethez siet. Nem rohan, hanem siet. Különbség van ugyanis a sietés és a rohanás között. Amikor sietek, akkor már valami megszületett bennem, és azt tovább szeretném adni mások számára. Vagy ha megszületett bennem egy felismerés, sietve jegyzem le valahová, nehogy elfelejtsem.

Máriának különleges tapasztalatban van része, látomásban találkozik az örömhírt közlő angyallal. Ez olyan találkozás, amelyet nem tarthat meg magának, nem tarthat meg magában. Ugyanakkor azt is tudja, hogy az élményt csak olyasvalakivel oszthatja meg, aki hasonló helyzetben és hasonló szinten van.

Nemrégiben osztotta meg valaki velem Istennel kapcsolatos élményét. Az élmény után gyorsan videóra vette beszámolóját és sietve kimondta magából. Sietett, mert pár nap múlva már nem lett volna sem számára, sem mások számára annyira élettel teljes az élmény. Nem rohant, csak sietve jegyezte meg az élményt.

Mária siet, de nem rohan. Ezért különösen is adventi példakép. A sietésnek van célja, oka és értelme. A rohanásnak nincs. Az „értelmes sietésben” öröm van, a rohanásban pedig önzés, nehogy valamiről lemaradjak. Ez pedig értelmetlen.

Amikor karácsony előtt érzem környezetem nagy rohanását, gondoljak arra, hogy egész évben van időm szeretni. A karácsonyi „láz-vásárlás-ban” mintha az egész évben elmulasztott szeretetemet akarom jóvátenni, „bepótolni” tárgyakkal, ami valójában teljesen lehetetlen. Persze, mint mindig – tisztelet a nagyon sok kivételnek. Aki kivétel, amúgy sem veszi magára!

A Szűzanya Mária azért siet tehát, mert egyrészt örömét akarja megosztani, másrészt meg akar győződni arról, hogy az a különleges látomás, amelyben része volt nem képzelődés! Hit és hiszékenység között nagy különbség van. Mária hisz, de nem hiszékeny. Azontúl, hogy megosztja a titkot és örömöt, kicsit „leellenőrzi” azt, hogy a látomás tényleg felülről való vagy pedig megtévesztés. A szellemek megkülönböztetése ez.

A hitbeli fejlődés feltétele a gyermeki kíváncsisággal történő érdeklődés.

Az angyallal folytatott párbeszédben Mária folyamatosan visszakérdez. Aztán magában hordozza, érleli a titkot, s ezután megy Erzsébethez.

Aztán azok az emberek, akiknek látomásban van részük, kicsit megzavarodnak, jó értelemben! Nem mindennapi esemény, mikor „egy idegen, de mégis ismerős” betoppan az életünkbe, mond valamit és utána továbbáll. Az ilyet nem lehet csak úgy feldolgozni, nem kevés időnek kell eltelnie, míg megérti valamelyest az ember, hogy mi is történik vele!

Aztán azok, akik valamilyen különleges látomásban részesültek, vagy részesülnek – egyedül maradnak az élményeikkel. A természetfeletti élmények személyre szabottak. Isten nem olyan, mint az a karácsonyi üzenetküldő sereg, amely mindenki számára ugyanazt az üzenetet és jókívánságot küldi el másoknak. Istennek mindenki számára személyre szabott üzenete van.

Amikor valamilyen felismerésben van részem, nem könnyű róla beszélni. A lélek mélységeiről nem könnyű beszélni. S nem is tudok akárkinek beszélni. A mély örömről talán éppolyan nehéz beszélni, mint a bűneimről.

Bár a látomás ajándéka személyre szabott, mégsem hagy abban Isten egyedül.

Mária sem marad egészen egyedül titkával, örömével. Van neki „Erzsébetje”, aki nem csupán rokona, hanem „sors-társa”, aki megérti őt. Olyan emberrel tudjuk megosztani titkainkat, aki sors-társunk…

Van-e Neked „Erzsébeted”, aki nem csupán rokon, hanem megértő „sors-társ”?

Milyen ajándékot vitt Mária Erzsébetnek? Lehet, hogy vitt valamit neki, de csak annyit ír az evangélium, hogy önmagát vitte. Jelenlétét ajándékozta Erzsébetnek. Ez a legnagyobb ajándék, amit bárkinek tudok adni és ingyen van. Nem könnyű, de gyakorlással működik – és nemcsak ünnepek alkalmával. Sőt, akkor lesz ünnep, ha jelenlétet ajándékozok a másik embernek. A többi is lehet fontos, de az a Jelenlétből következik. S akkor azt adom a másiknak, amire valóban szüksége van – és nem azt, ami szerintem jó neki.

Mária azt adta Erzsébetnek, amire szüksége volt, s nekünk is így kell tennünk!

Példa erre az a gyermek, akinek az édesapja elfoglalt szakember volt és csak kevés idő jutott a családjára. A gyermek követelte, hogy minden este elalvás előtt olvasson fel neki egy mesét. Ez így ment egy ideig, míg az édesapa kitalált egy másik „megoldást”. Vett egy mesekazettát, amely tele volt történetekkel, s amikor a gyermek azt kérte, hogy olvasson neki valamit, egyszerűen bekapcsolta a magnót. Néhány nap múlva a gyermek nem akarta hallgatni a magnót. „Miért – kérdezte az édesapa – a magnó ugyanolyan jól elmondja a történetet, mint én?” „Ja – felelte a kislány – de nem ülhetek az ölébe.”

Találjak időt arra, hogy meglátogatok másokat és velük legyek.

Mindannyian tudjuk és el is mondjuk sokszor, hogy mi az, amire ma mindenkinek szüksége van. Szükség van bátorításra, belső békére és örömre, ami a Szentlélektől jön! Ezt adta Mária Erzsébetnek.

Mária látogatása Erzsébetnél szent látogatás.

Amikor idén Karácsonykor meglátogatok másokat, próbáljak ilyen szent látogatást tenni: keressem azt, hogyan tudom őket közelebb vinni Istenhez, próbáljam megosztani velük a bennem is lévő Isten Lelkét, a vigasztalás, a bátorítás, a béke és az öröm Lelkét, ahogy azt Mária is tette! Ne úgy, ahogy nekem jó, hanem ahogy neki. Ehhez szerető figyelem, őszinte – és nem színlelt érdeklődés szükséges. Röviden: igazi Jelenlét szükséges. Ekkor lesz Karácsony – és nemcsak decemberben!

Henri Boulad SJ egyik kiskönyvében érdekes tapasztalatot oszt meg olvasóival. Egyik alkalommal iskolalátogatásai során elment egy óvodába is. Egy négyéves fiúcska kis kezében egy csokoládét szorongatott. Boulad atya lehajolt hozzá, odatartotta kezét a kisfiú elé kéregető gesztussal, hogy adja már oda neki azt a darab csokoládét.

A gyerek először csodálkozva emelte tekintetét az atyára, hiszen fordítva szokott történni az adakozás, aztán lassan, nagyon lassan kinyújtotta kicsi kezét és odaajándékozta a csokoládét.

Örömvasárnapra készülve megérint engem ez a kis történet, mert a szerzetespap rávette a kisfiút arra, hogy már négyévesen szert tegyen egy sajátos tapasztalatra, az adakozás örömének tapasztalatára.

Gyakran hajlamosak vagyunk összekeverni a fogalmakat: felcseréljük az élvezetet az örömmel! A csokoládét megenni – élvezet, odaadni valakinek – öröm. A különbség nagy a kettő között.

Ami birtokomban van, azt élvezhetem. Csakhogy a birtokolt dolgok sajátossága az, hogy nem tudják maradéktalanul kielégíteni szeretetvágyamat, ezért egy idő után újabb dolgokra vágyom.

Az igazi öröm AJÁNDÉK, amit nem lehet kikényszeríteni és az belülről és bensőmben születik.

Ezért van az, hogy láthatok embereket, akik sokat birtokolnak, de valahogy mégsem sugárzik, mégsem csillog a szemük. Ezeket az embereket nevezte Richard Rohr ferences szerzetes találóan „affluenzásoknak” (bőségkórban szenvedőknek), mert az élvezet pillanatnyi, rövid örömöket szül, és mert rövidek, ezért nem igazi örömök. Ezért kóros az örömük.

Egy perzsa misztikus ezt így fogalmazza meg: „Hasítsd fel az ember szívét és egy Napot fogsz találni benne.” A misztikus az az ember, aki behunyja a szemét a vakító nap elől, hogy felfedezze a másik napot, a belsőt.

Amikor végre megtanulok behunyt szemmel is imádkozni, megtapasztalhatom ezt a belső örömöt. Victor Hugo megfogalmazása szerint: „behunyt szemmel messzébb lehet látni.” (Nevető ember c. regény)

Ha behunyom szemem, kinyílik egy másik szemem és beleengedhetem magam Isten Jelenlétébe, amely felragyog számomra.

Isten azonban nemcsak jelen van, hanem létben is tart minden egyes lélegzetvételemmel.

Ebből fakad a LÉT ÖRÖME, az igazi öröm. Annak öröme, hogy Ő már itt van! Ez az EGYETLEN VALÓSÁG: MINDEN MÁS EBBŐL ERED. Az öröm az, ha tudjuk, hogy nem MAJD jön el, hanem MÁR itt van.

„Íme, a szűz fogan és fiat szül, Emmánuel lesz a neve. Ez azt jelenti: Velünk az Isten". (Mt 1,22-23) Nem Emmanuish, velünk az ember, hanem Emmanuel, velünk az Isten!

A keresztények leggyakrabban Krisztusról múltban fogalmaznak: Krisztus, aki eljött, vagy jövőben: Krisztus, aki eljövendő. Milyen ritkán gondolunk rá jelen időben: velünk VAN az Isten. Pedig ebben a sokszor zavart, sötét és vergődő életben nagyon is szükségét érezzük ennek az ígéretnek.

János evangéliumában olvassuk: "Az Ige testté lett, és közöttünk lakozott". (vö. Jn 1,14)

Ugyanazt jelenti más megfogalmazásban, mint az Emmanuel, velünk az Isten.

Istennel való kapcsolatunk aztán azért is szül igazi örömet, mert „igazi együttlét” jön létre. Szent Pál ezt így fogalmazza meg: "Mindenhez van erőm Krisztusban, aki megerősít engem" (Fil 4,13). Ez az erő adta neki az örömet.

Saját erőm egy idő után mindig elfogy, ha nem párosítom Krisztus erejével – a Szentlélekkel!

Az Istentől Karácsonykor kapott hatalmas ajándék nem egy erkölcsi törvénykódex vagy egy új filozófia, hanem Ő maga! A kereszténység jóval több, mint egy sor parancs. Mindenekelőtt jelenlét: Emmanuel - velünk az Isten!

Velünk van, amikor bajban vagyunk, hogy kimentsen minket.

Velünk van, amikor szenvedünk, hogy könnyeinket letörölje.

Velünk van, amikor elesünk, hogy segítsen felállni.

Velünk van a gyengeségben, hogy erőssé tegyen.

Velünk van a halálban, hogy bizakodóvá legyünk.

És igen, véglegesen velünk van halálunk után is, egy olyan helyen, melyet "szem nem látott, emberi fül nem hallott, amit az emberi szív fel nem fogott" (1Kor 2,9), a helyen, amit Isten készített az őt szeretőknek.

Az öröm hiánya az Istennek kimondott NEM gyümölcse. Az öröm az Istennek kimondott IGEN gyümölcse.

A mindennap kimondott IGEN növeli az örömet…

„...és minden ember meglátja az Isten üdvösségét.” (Lk 3,6)

Hideg, nyirkos decemberi este volt, karácsony előtt pár nappal. A falu plébánosa még egyszer, utoljára indult el, hogy próbát tegyen egy házaspár kibékítésére, akik válni akartak. Hónapok óta próbálkozott, de semmi eredményre nem jutott.

A feleség nyitott ajtót, a férj fáradtan, leverten ült az asztal mellett. A két ember harminckét éve élt együtt. Néhány éve válságba került a házasságuk. A háború évei alatt elidegenedtek egymástól, s már nem volt mondanivalójuk egymás számára. Hiába próbált a pap beszélni a szeretetről, megbocsátásról, újrakezdésről, a házaspár fásultan, közömbösen bámulta a padlót.

A hallgatást az ajtócsengő hangja törte meg.

Ki jöhet ilyen későn? Az asszony felállt, kilépett az előszobába, és behúzta maga mögött az ajtót. Nagyot nézett, amikor megpillantotta a táviratkihordót, aki egy borítékot nyújtott át a meglepődött asszonynak. A borítékot a háborúban harcoló fiúk küldte: „Ma érkeztem a határra, holnap jövök. Fiatok.”

Hát a fiúknak éppen most kell hazajönni a háborúból, egyik összeomlásból a másikba? – tette fel a kérdést az asszony magában.

A férfiak némán várakoztak bent, míg az asszony végre belépett a szobába. Az ajtónál tétovázva megállt. Kérdően, reménykedve tekintett férjére, és remegő ajakkal végre kimondta: - Jön a fiunk!

A férfi rábámult, majd akadozva ismételte a szavakat: - Jön a fiunk? Az asszony bólintott és könnyek folytak szeméből. A férfi zokogva rejtette kezébe arcát. Aztán felállt és a két ember lassú léptekkel elindult egymás felé. Nem szóltak egy szót sem, de tekintetük mindent elárult. Végül megtörtént a csoda: átölelték egymást, teljesen megfeledkeztek arról, hogy egy harmadik ember is van a szobában, aki ámulva szemlélte a fejleményeket. Amit hónapokon át nem tudott elérni, azt egy mondat pillanatok alatt elvégezte: „Jön a fiú!”

A pap észrevétlenül elhagyta a szobát és a szürke decemberi ködben ujjongva ballagott hazafelé: „Jön a fiú!” – ismételgette magában. Csak néhány nap volt karácsonyig.

Báruk próféta (Bár 5,1-9) arra szólítja fel az elfáradt embereket, hogy vessék le a gyász ruháját és ujjongjanak, mert közel van szabadulásuk napja.

A prófécia beteljesedett és az evangéliumi részben (Lk 3,1-6) Keresztelő Szent János meghirdeti a Szabadító közeledését, amelynek előfeltétele a bűntől való megtisztulás. Az evangélista részletesen ismerteti a neveket Tiberius császártól, Pilátus helytartón és a fejedelmeken keresztül a főpapokig.

Mindennek nagyon mély üzenete van: Isten abba a világba érkezik, amelyben élek. Mindig.

Számomra ez azt jelenti, hogy én sem menekülhetek ki, nem menekülhetek el abból a világból, amelybe beleszülettem. Megtehetem ugyan, de még több szenvedésben lesz részem. Egy azonban egészen biztos: bárhová megyek, magamat viszem. Ezért, ha meghallom szívem ajtaján a csengő hangját, ajtót nyitok és átveszem a táviratot, akkor Isten közelsége élő tapasztalattá válik, elindulok a megszentelődés útján.

A második üzenet az elsőből következik: a prófécia beteljesedett, Isten eljött egykor közénk és ma is eljön, csak nagyon sokszor nem úgy, ahogy elképzelem. Sokan azért csalódnak Őbenne, mert azt várják el Tőle, hogy helyettük oldja meg a világ problémáit, hogy eltávolítsa az uralmon lévőket és a gonosz erőket, térítse meg a gonoszokat, tegyen rendet a világban.

Nem szabad elfelednem, hogy Isten mindezeket megteszi, csak nem nélkülem. Szüksége van szívemre, lábaimra, kezeimre. Komolyan veszi világban való itt-létemet és velem – nem nélkülem! – szeretné építeni az Ő világát.

Ezért mielőtt másokat terelnék az általam elképzelt jobb útra, először magamban kell rendet tennem. Először élni, azután beszélni – ha szükséges!

Amikor pedig megtörténik a találkozás, el kell indulnom. Távirathordozóvá kell válnom. Életem legyen üzenet, hogy rámkérdezzenek. S ha kérdeznek, akkor elmondhatom történetemet, amely lehet sokszor banálisnak tűnik számomra, mégis átsegíthet valakit a holtponton.

Isten mindig megtalálja az utat hozzám. Isten Igéje, Szava, a Fiú most is jön felém. Ezért magamban kezdjem újra készíteni az utat: a lényem középpontja felé vezető utat egyenessé teszem, az akadályokat eltávolítom, hogy a mindig Jelenlevő Isten számára én is jelen legyek. Ha ezen dolgozom, akkor meglátom az Isten üdvösségét. A belső folyamat gyümölcse üdeség, frissesség, üdvösség.

Ha mindent igyekszek eltávolítani, ami akadályozza bennem a szeretet áramlását, akkor valami hasonlót tapasztalhatok meg, mint amit Weöres Sándor fogalmaz meg „Üdvösség” c. versében:

„Csak azért az egyetlen napért érdemes volt megszületnem, amikor szeretni tudtam, és szeretnek-e, nem kérdeztem. Csak ennyi történt teljes életemben, egyébkor szakadékba buktam. Csak azért az egyetlen napért érdemes volt megszületnem.”

Sokak számára ismerős az a humoros történet, amely szerint egy ember bemegy a papjához és panaszkodik szomszédjára, hogy az ő területéből egy centimétert elfoglalt a kerítés állításakor. A pap megértően hallgatja és igazat ad neki. Nemsokkal ezután a szomszéd is megérkezik és az ellenkezőjét állítja. A pap neki is igazat ad. A két szomszéd panaszáradatát végighallgatta a segédlelkész és szóvá is tette: na de hát plébános úr, mindkettőnek igazat adott, mindkét embernek nem lehet igaza. Mire a pap: na látod, neked is igazad van.

Ez a történet is arra világít rá, hogy mindaddig nem lesz béke, amíg mindenki a maga igazát akarja a másikra erőltetni.

Nem mindegy, hogy igazam van, vagy Igazságom van – vagyis Igazságban élek. Amíg igazamat hajszolom, addig a másik fölé akarom helyezni magamat. Amikor Igazságom van, akkor a másik mellé zárkózom fel és képessé válok vele együtt élni még akkor is, ha nem mindenben értek egyet vele.

Az Igazság ugyanis nem egy fogalom, hanem egy Személy: Jézus Krisztus, az Igazság királya. Ha Őrajta keresztül szemlélem magamat és a másikat, akkor nem az igazam lesz a legfontosabb, hanem az Igazságom, AKI maga az Úr. Ekkor kezdem élni a királyi életet, és felülemelkedem ezen az országon, amelyben élek, így egyre közelebb kerülök Krisztushoz, az Igazság királyához, akinek „országa nem e világból való” (Jn 18,36). Így kerülök a helyemre és egyre több mindent el tudok fogadni életemben, hiszen az Igazsághoz kerülök közelebb, az igazam pedig másodlagossá válik.

Krisztus Király vasárnapjának evangéliumi részében Pilátus és Jézus néz szembe egymással. Pilátus az igazságról kérdez, mert benne a szeretet és igazság különvált.

Az igaz élet ugyanis a szeretetben megélt élet, s ezért királyi élet. Jézusnál a szeretet és igazság együtt van. Babits Mihály megfogalmazása szerint: „egyik karja az igazság, másik karja a Szeretet” (Eucharistia).

Jézus élete azért királyi élet, mert egybekapcsolja, amit az ember kettétört. Az ember ugyanis, akit szeret, azzal nem akar igazságos lenni, akit nem szeret, azzal pedig képes nagyon kegyetlenül bánni.

Ezért kéri tőlünk is az egyházi év végén, hogy királyi életet éljünk.

A királyi élet nem más, mint kapcsolatban lenni Istennel, Akinél a Szeretet és Igazság együtt van, mert Ő Szerető Igazság.

Akkor élek igaz – és így királyi életet, ha őszinte leszek magamhoz: kimondok mindent, ami bennem van, magammal szemben őszintévé válok és meg is tudok/meg is akarok bocsátani magamnak. Ha nem hazudom többé magamnak és elkezdek őszintén élni, akkor már másokkal is meg merem tenni ugyanezt és akkor igazságom nem kegyetlen lesz, hanem szeretetteljes, irgalmas igazság.

Így élte Jézus a királyi életet: állandó kapcsolatban az Örök Szeretettel, Aki Őt vezérelte. S mivel Istent hordozta, ezért tud másokat is Istenhez vezetni.

Ezért Uram és Királyom Jézus, mert érzem, és Neki elhiszem, hogy nem csap be és az Igazságra vezet. Mert Istenből él, lelkében hallja a Hangot.

A nagybeteg megfogta orvosa kezét: úgy félek a haláltól. Mi vár rám túl, mondja el kérem! Ekkor az orvos kitárta a folyósóra nyíló ajtót. Egy kutya futott be, és minden mozdulatával kinyilvánította örömét, hogy gazdáját láthatja. Ekkor az orvos a következőt mondta a betegnek: figyelte, hogyan viselkedett a kutya? Még soha nem volt ebben a helyiségben és nem ismeri e helyiség lakóit sem, azt azonban tudta, hogy gazdája az ajtó mögötti helyiségben van, ezért ugrott be oly vidáman, mihelyt kinyílt az ajtó. Nézze, folytatta az orvos, én sem tudok sokkal többet a halál utáni életről, mint ön, de elég annyit tudnom, hogy Uram és Királyom odaát van. Ezért, ha majd egy napon kinyílik az az „ajtó” nagy örömmel futok be én is a Gazdámhoz, Királyomhoz.

Az az „ajtó” nekünk is kinyílik. Királyunk, Gazdánk odaát vár. S mivel Ő vár, nem lehet rossz.

Hol tartok most? Jelenleg mi a fontosabb: az igazam vagy az Igazságom, AKI „az Út, az Igazság és az Élet?” (Jn 14,6)

Szent Márk evangélista szerint Urunk és Mesterünk ijesztőnek tűnő képekkel ecseteli Krisztus második eljövetelének előzményeit: „...a nap elsötétedik, a hold nem ad világosságot, a csillagok lehullanak az égről, és a mindenséget összetartó erők megrendülnek.” (Mk 13,24-25) Röviden: a világot fenntartó hatalmas erők sem nyújtanak végleges biztonságot. Amit azonban Urunk ezután mond, az mindent felülír: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim soha el nem múlnak”. (Mk 13, 31)

Mindennapjaim nehézségeiben világos üzenet ez: van egy örök biztonság, amelyhez visszatérhetek. A körülmények sokszor felkavarhatják érzelmeimet és gondolataimban zavarttá válhatok, a viharok kimozdíthatnak nyugalmamból, Isten igéi azonban soha el nem múlnak.

A Szentírás egyes értelmezői szerint Jézus a világ végére utal, mások szerint Krisztus második eljöveteléről van szó. Bárhogy is legyen, figyelmemet az egyetlen lényeges dologra akarja terelni ez a szentírási rész is: mennyire élek a Mában, a jelenben? Nem a mának, hanem a Mában? A kettő nem ugyanaz.

Egy másik kérdés segíthet az előző kérdés megválaszolásában, amely segíthet keresztény magatartásom megszilárdításában: Mit tennék, ha ma lenne életem utolsó napja? Erre a kérdésre elméletben sokan szépen és döbbenetesen válaszolnak: bocsánatot kérnének valakitől, imádkoznának, szentgyónást végeznének, stb. S mégsem történik meg mindez, az esetek többségében. Nem akarunk igazán belegondolni, hogy ez a mulandó földi élet egyszer végetér. Számomra is.

Szent Alajosról jegyezték fel, hogy amikor játék közben feltették neki is a kérdést, mit tenne, ha tudná, hogy élete utolsó napja ez a mai? Tovább játszanék – hangzott a felelet. Micsoda szabadság, nemcsak szavak ezek!

Szőcs László SJ, lelkivezetőm nagyon találóan fogalmazott egyik lelkigyakorlatunk alkalmával: a múlt csak időrész, a jövő is időrész. A jelen az időköz. A múlt már elmúlt, néha mégis ott időzöm, elveszem a részletekben. Jó emlékezni, ha tanulok a múltból, de oda sokat visszamenni és nosztalgiázni veszélyes, mert megfoszt a jelentől. A jövő tervezése is fontos, de ha állandóan abba menekülök, ismét elveszítem a jelent.

Az összeszedettség azt jelenti, hogy visszahúzom magam a múltból, és visszahozom magam a jövőből.

Amikor Jézus az apokaliptikus képet használja, akkor a jelenbe akar helyezni bennünket. A jelen a valóság. A múlt már elmúlt, a jövő még nincs itt. S most már itt van. Ez a folyamatos jelenbe való élés adja meg az élet ízét és értelmét.

Most mondjam el a másik embernek, hogy szeretem – és ezt őszintén, a szemébe nézve. Most kérjek bocsánatot – és ezt őszintén a szemébe nézve, komolyan gondolva.

Nem csak a „halottak napját” kellene tartanunk, hanem az „élők napját” is.

Jöhetne az ellenvetés: de hát minden nap az van! Pedig nem. Nem élünk igazi életet mindaddig, amíg a múltban vagy a jövőben élünk. Akkor értékes a napom, ha tudatában vagyok annak, hogy a ma vége bármikor bekövetkezhet… Éppen ezért ne tartsam vissza a kedves gesztusokat! Sokszor nehéz kimutatni azokat, de ezekkel hozhatom a másik ember tudomására, hogy mennyire fontos ő számomra!

Az egyik temetőben van egy sírhalom, egy apa és fia hamvait őrzi. Az apa és fia között nézeteltérés alakult ki. Az apa elűzte fiát a karácsonyi ünnepek előtt néhány héttel. Karácsony előtt pár nappal a fiú bekopogott apjához, békülni szeretett volna és bocsánatot kért tőle. Az apa elutasította a bocsánatkérést, a fiú még aznap öngyilkos lett. Néhány nap múlva az apa is.

S amikor a teljesen összeroncsolt életű édesanya eltemette a férjét is, a sírkőre ezt vésette: „A ki nem mondott szóért”! Egy szót kellett volna csak kimondani, egy jó szót!

Időben mondjam ki, amíg a MA tart!

Buzdítsátok egymást minden napon, míg tart a ma” (Zsid 3,13).

Jó lenne bízni végre az EGYETLEN BIZTOSBAN! A többi elmúlik!

„Bizony mondom nektek, ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, amije csak volt, egész vagyonát.” (Mk 12, 43-44)

Amikor Jézus ránéz az emberre, akkor – ahogy a görög igeidő szerinti fordítás sugallja – folyamatosan szemlélve lát. Az ember egész lényét átlátja és átvilágítja. Látja, kinek mit adok és milyen szívvel. Látja, hogy amikor valakivel beszélgetek, mennyire vagyok jelen számára: egész szívvel figyelek rá vagy csak átnézek rajta. Látja, hogy kereszténységemet egész szívvel, egész „bedobással” élem-e meg, vagy csak válogatok a törvények között. Azt is látja, hogy Istenért élve segítek másokon, vagy csak azért, hogy lássák az emberek (vö. Mt 6,1): az emberi látásnak akarok megfelelni vagy a tiszta, isteni tekintetnek?

Sokszor megijedek és félek ettől a tekintettől. Pedig nem azért néz rám, hogy elítéljen, hanem hogy rávilágítva mindenre, ami bennem van – megtisztítson. Jézus Isten tekintetével néz rám és szemlél engem! Ha magamra engedem szerető tekintetét és átengedem magamon, megtisztulok. Nemcsak rávilágít, hanem meg is tisztít: „gyógyító röntgen”!

Nemes Ödön SJ 40 évet élt Japánban. Elmesélte, hogy amikor odakerült, azzal bízták meg, hogy a japánoknak tanítson angolt. Ezzel csak két problémája volt: egyik, hogy nem értett japánul, s a másik, hogy nem tudott angolul. Azt hitte, megőrül. De mégsem őrült meg, mert azt mondta Istennek, hogyha őrültre van szükséged, akkor őrülten adom át magam neked. Ez az a radikalitás, ami megvolt az évközi harminckettedik vasárnap evangéliumában szereplő özvegyasszonyban is. A radikalitás őrültség kívülről nézve, de az egyetlen értelmes dolog a világon – belülről, belső szemmel nézve. Azt jelenti, hogy nemcsak javítgatom életem bizonyos területein, hanem gyökeresen megújulok: hagyom, hogy az Atya és Fiú Teremtő Lelke újjáteremtsen, teljesen átformáljon.

Hogyan lehetséges ez?

Úgy, hogy hagyom, hogy ez az „isteni röntgen” rendszeresen átvilágítson és tisztítson. Sugallatait figyelem és követem mindennapi életem jelentéktelennek látszó területein is, nemcsak az imaidőben.

Amire sokat nézek, azzá válok. A döntés mindig a kezemben van: milyen műsorokat nézek rendszeresen, vagy milyen zenét hallgatok, vagy könyvet olvasok, azzal eldöntöttem tulajdonképpen, hogy melyik Lelket választom. Ez tényleg mindennapos döntés – többször is. Az internet használatára is ugyanez vonatkozik. Sokan mondják, hogy annyi szenny van az interneten vagy a televízióban. Pedig nemcsak az van. A távirányító a kezemben van. Jaj, hogy nehéz átkapcsolni? Hát ezek a kis, apró döntések, amelyekkel alakíthatom életem.

Az özvegyasszony egész megélhetését dobja be a perselybe. Nem a látszat szerint él, hanem bizalomban. Bedobta magát. Nem eldobott valamit, hanem bedobott valamit. Nem is valamit, hanem teljes önmagát.

Én hogy dobom be magam elsősorban családom életébe? Azután munkámba, egyházam életébe, mindabba, amit teszek, hogyan vagyok jelen?

Vagy csak azért teszem, hogy lássanak?

Milyen kegyes, amikor nagyobb vagyonnal rendelkező emberek alázatosan mondogatják, hogy adakozunk kicsit az egyháznak… Milyen kegyes és megható.

Persze, ha valaki idegessé válik e sorokra, megérintett lesz és nemtetszését fejezi ki. Dehát az is megérintettség – a nemtetszés is jó, mert megérint és csak az a kérdés, mit kezdek azzal, ami nem tetszik életemben?

Jézus nem a gazdagságot ítéli el itt sem, hanem a lelkületet! Nem azt mondja, hogy a szegény az ideál és a gazdag a rossz, hanem az önátadás lelkületét tartja fontosnak és elítéli a látszatot.

Kezemben van a távirányító és állandóan velem van a szerető Isten.

Jó lenne mielőbb ráébredni arra, hogy jelen félelmeinkben is csak Őbenne bízhatunk: Őbenne, Aki látta a szegény özvegy önátadását és Aki megvizsgálja az én lelkemet is tiszta, szerető és határozott tekintetével. Itt nincs magyarázkodás és önhitegetés. Szerető és határozott hangon kérdezi meg tőlem:

Teljes bedobással akarok Érte élni a világban vagy számítgatok a világ szerint?

Szűkül az út…

Egy ember ül a templomban és imádkozik. Elkezdődik a szentmise. Bárki ránéz erre az emberre, arra gondolhat, hogy áhítata és a szentmisén való részvétele nagyon intenzív. Mellette egy fiatal pár foglal helyet. Az úrfelmutatás pillanatában a két fiatal megfogja egymás kezét. Az eddig áhítattal teljesnek tűnő ember félhangosan rájuk förmed: hát nem szégyellik magukat, itt a templomban „szerelmeskednek”?!

Tényleg botrányos az, ha szent pillanatokban az emberek megfogják egymás kezét? Ha pedig valaki intenzíven éli meg kapcsolatát az Istennel és csak Rá figyel, miért ítél meg másokat ilyen viselkedés láttán? S ha észre is veszi őket, miért zavarja őt, ha valakik egymás kezét fogják a szent cselekmény alatt?

Jézus szeretetparancsa először azt kéri tőlem, hogy emeljem tekintetem FELFELÉ. Fentről várjak minden erőt, segítséget oltalmat, mindent. Ha egyre több időt töltök Vele, akkor megérzik rajtam embertársaim is, és nem kell erőszakkal hirdetnem, hiszen „kisugárzik” környezetemre a szeretet szelíd ereje.

Ennek gyümölcseként Jézus szeretetparancsa KIFELÉ irányítja figyelmem. S ha sugárzom a FELÜLRŐL érkező isteni szeretetet, az nemcsak KIFELÉ, hanem BEFELÉ is eltölti lelkemet, testemet, egész lényemet.

Jézus szeretetparancsa „pozitívan kényszerítő erő”: úgy parancsol, hogy nem tudok és nem is akarok mást tenni. Arra indít, hogy három irányba tekintsek: fölfelé, kifelé, és befelé. Fölfelé, hogy egyre jobban eltöltsön az Isten Szentlelke, ezáltal kifelé sugározzam és megkívántassam másokkal is. Ha erőszakosan térítek, nem kívánja meg senki Isten szeretetét, mert „elveszik az íze”! Befelé pedig azért tekintek, hogy önmagamat is megtanuljam helyesen szeretni.

Így közeledem Isten országához, hiszen nagyon figyelemreméltó, amit Jézus mond az írástudónak: nem jársz messze Isten országától! Miért mondja ezt neki? Jézus mondhatná azt is neki, hogy közel vagy Isten országához. Sőt, azt is, hogy bejutottál. Miért mondja, hogy nem vagy messze?

Ha jön egy autóbusz, és én szeretnék rá felszállni, s ha nem is vagyok messze a megállótól, azért még lemaradhatok róla. Ha nem is vagyok messze Isten országától – még kimaradhatok belőle!

Az eredeti görög szöveg ismerete még inkább magyarázatot ad az eddigiekre: az eredeti szövegben arra, hogy teljes elméből, Márk ezt a szót használja: dianoia. Amikor az írástudó ismétli meg, akkor már más szót használ: szünézis. Mi a különbség a kettő között? A dianoia, Jézus kifejezése az Istent befogadó elmét jelenti. A szünézis, az Istent kutató, kereső elmét, amelyik csak kívülről vizsgálja Istent. Az írástudó azt mondja: kutató elmével keresem Istent. Jézus pedig az Isten Lelkét befogadó elmére utal. Ezért mondja neki, hogy nem vagy messze Isten országától.

Sokszor mi is minden számunkra rendelkezésre álló eszközt bevetünk, hogy megismerjük Istent. De így sosem fogjuk megismerni Őt. Szívünket kell megnyitnunk Isten Szentlelke előtt. Engednünk kell azt, hogy antennává váljon a szívünk, lelkünk, értelmünk – s így egész lényünk – akkor leszünk benne Isten országában, Isten Szentlelkének sodrásában.

Istenszeretet-felebarát szeretete nélkül – fanatizmus! Nem elég CSAK FÖLFELÉ nézni! Ha Istent kihagyom, könnyen humanistává válhatok. Emberszeretet Isten nélkül – ateista humanizmus. Ha csak BEFELÉ nézek, akkor az meg egoizmus.

A három irány egy irányba vezet. Együtt jó!