Talán ez az a pont, ahol a legkönnyebben be tudunk kapcsolódni az eseményekbe. Hiszen mintha az egész üdvtörténeten végig vonulna ez az isteni késlekedés. Mi emberek úgy érezzük, hogy Isten igazán megakadályozhatta volna a bűnbeesést, Káin testvérgyilkosságát a bábeli zűrzavart és a bűn elhatalmasodását a földön. Aztán a választott nép esendőségeit, majd az egyház történetében mindazt, ahol emberi gyarlóságok és bűnök ejtettek újabb sebeket Krisztus titokzatos testén.

De nem csak a történelemben és az üdvösség történetében, hanem a saját személyes életünkben is sokféleképpen megkísért bennünket a „már túl késő” szomorúsága. Arany János Epilógusa sokféle be nem teljesült tervünk és vágyunk kollektív utószava lehetne.

Egy kis független nyugalmat,

Melyben a dal megfoganhat,

Kértem kérve:

S ő halasztá évrül-évre...

Most, ha adná is már, késő:

Egy nyugalom vár, a végső:

Mert hogy’ szálljon,

Bár kalitja már kinyitva,

Rab madár is, szegett szárnyon?

Földi életünkben azonban nem csak végérvényesen elszalasztott lehetőségekre, be nem teljesült vágyakra találunk példát. Előfordul az is, hogy valami a vártnál sokkal később, esetleg csak akkor válik valóra, amikor már végleg letettünk róla. Valami ilyesmire is utal Pilinszky János Elég című költeménye.

A teremtés bármilyen széles,

ólnál is szűkösebb.

Innét odáig. Kő, fa, ház.

Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.

És mégis olykor belép valaki

és ami van, hirtelenűl kitárúl.

Elég egy arc látványa, egy jelenlét,

s a tapéták vérezni kezdenek.

Az első versszak teremtett emberi létünk állati létmódnál is szűkösebb világát határolja körül. Innét odáig terjedő, egydimenziós fogság. Az építőanyagok szervetlen és otthontalan halmaza. Értelmetlen, tesze-tosza semmittevés. A pontos megjelenésre képtelen egzisztálás túl korán vagy túl későn érkező kizökkentsége.

Ebbe a beszűkült és szétesett világba mégis beléphet valaki. Akinek jelenléte mindent kitágít. A szűkös teret kitárja. Az időt a jelenlétre fókuszálja. Arcának látványa pedig megajándékoz a személyes találkozás varázsával.

A talányos utolsó mondat „s a tapéták vérezni kezdenek” üzenetét a költő egy másik elmélkedéséből érthetjük meg. Itt arról beszél, hogy „a tények mögül száműzött Isten olykor átvérzi a történelem szövetét”.

A tények és a valóság viszonyának meghatározásában Pilinszky többször is Rilkét idézi. Aki szerint szörnyű, hogy a tények miatt gyakran nem látjuk a valóságot. A természettudományos és technikai civilizációnk tények, adatok, információk áradatával bombáz bennünket. Már az iskolában is gyakran csak matematikai és fizikai képletekkel, biológiai és földrajzi adatokkal találkozunk és nem tanulunk meg rácsodálkozni az élet keletkezésére, fejlődésére, emberi létünk és kapcsolataink csodájára. A szaktudományos objektivitás nem tanít meg bennünket sírni a sírókkal és nevetni a nevetőkkel. Nem véteti észre velünk, hogy Isten hol vérzi át a történelem és személyes történetünk szövetét.

A költő ezzel szemben arra mutat rá, hogy a tények fogságából való kiszabadulás útján az első lépéshez egy baráti kávézás vagy egy bemutatkozásnyi kézfogás is elég.

„elég, hogy elfeledjük a helyet,

a levegőtlen ablaksort, igen,

hogy visszatérve éjszaka szobánkba

elfogadjuk az elfogadhatatlant.”

A költemény keletkezésének konkrét politikai körülményei a vallásosságot és a költői szabadságot korlátozó korszak összefüggését idézik. A „levegőtlen ablaksor” azonban minden kor és minden élethelyzet fojtogató kilátástalanságára igaz. A szobánkba való visszatérés éjszakája pedig nem áll messze János evangéliumának nem pusztán napszakot jelölő éjszakáitól.

A személyes emberi jelenlét és találkozás teszi a költő számára lehetővé az elfogadhatatlan elfogadását.

Emberi létünk drámája az, hogy bizonyosságra törekszünk, mégis el kell fogadnunk a bizonytalant. Szeretnénk megérteni a dolgokat, mégis el kell fogadnunk a titkot. Biztonságra vágyunk, mégsem élhetünk a másik emberre és Istenre hagyatkozó bizalom nélkül.

Ez a bizalom nagyon sokféle lehet.

Lehet Márta tevékeny hitének bizalma. Mert Márta most is cselekszik. Üzen Jézusért. Elébe siet. Őszintén panaszkodik. Hiszi, hogy a bátyja feltámad az utolsó napon. Hiszi, hogy Jézus a Messiás, az Isten Fia.

Ez a bizalom lehet Mária érzelmes szeretetének bizalma. Mert Mária most is otthon van és ott szomorkodik. De bízik Jézusban, a hívásra hozzá siet. Ő is őszintén elmondja panaszát és sír.

De ez a bizalom Jézus bizalma is. Rendíthetetlen bizalom Atyjában, akiről tudja, hogy mindig meghallgatja. Ugyanakkor szívében együttérzéstől megrendülő bizalom, ami együtt sír a sírókkal.

Aztán valami olyasmi történik, ami eddig még soha. Jézus életre szólítja negyednapja halott barátját a sírból. Pedig mindenki azt gondolta, hogy már túl késő...

A Lázárt feltámasztó Jézus titkában tanuljuk mi is felfogni a felfoghatatlant. Amit nem lehet elég korán kezdeni, de sohasem túl késő.

Megszoktuk, hogy Jézus negyven napos pusztai böjtjét követő eseményeket Jézus megkísértésének történeteként gondoljuk el.  Így eleve vallási és erkölcsi összefüggésbe helyezzük azt, ahol Isten és a Sátán küzdelmét, a hit és a hitetlenség, a jó és a rossz közötti választást drámáját majd Isten, a hívő bizalom és a jó győzelmét értsük alatta.

Ezzel szemben már az események kezdete is szokatlan. Hiszen Jézust – rögtön a keresztelkedése után – a Lélek vezeti a pusztába, mégpedig azért, hogy a Sátán próbára tegye. A görög πειράζω (peiradzó) szó első jelentése ugyanis a próbára tesz és csak a második a (meg)kísért. Ezek a próbatételek pedig nemcsak Jézuséi, hanem emberi létezésünk alapvető kihívásai. Az első az éhség és a kenyér dilemmája. A második a teljességgel Istenre hagyatkozó bizalom és az oktalan, istenkísértő vakmerőség feszültsége. A harmadik a hatalom és a gazdagság értelmének és rendeltetésének a konfliktusa.

Az éhség és a kenyér kérdésében a próbatétel valódi lényege nem a kövek kenyérré változtatásának kérése, hanem az, hogy – a Sátán szándéka szerint – Jézusnak saját istenfiúsága igazolására és csak a saját éhsége csillapítására kellett volna „szót fogadnia”.

Isten mannát adott a pusztában vándorló népének. Jézus képes volt megsokasítani az öt ill. a hét kenyeret és három meg ötezer embert jóllakatni vele. Imádságában arra tanított bennünket, hogy mennyei Atyánktól kérjük a mindennapi kenyeret. A hálaadással megtört eucharisztikus kenyeret végül saját testének, jelenlétének hordozójává tette, hogy az élet kenyerével tápláljon minket.

Jézus tudta, hogy a mindennapi kenyér és az Isten Igéje utáni éhség meg a belőlük fakadó élet nemcsak a tisztes megélhetés rendjébe illeszkedik, hanem az üdvösséget is szolgálja. De azt is tudta, hogy aki az élet próbatételein a Kísértőnek bizonygatja saját kiválóságát és csak testi szükségleteinek kielégítésére, jólétének gyarapítására használja minden erejét, az elbukik, annak a szíve kővé dermed.

A teljességgel Istenre hagyatkozó bizalom és az oktalan vakmerőség próbájában is helytáll az Üdvözítő. Nincs szüksége arra, sem most a pusztában, sem a kezdeti lelkesedés után egyre több elpártoló követő láttán, sem a Getszemáni kertben szétfutó tanítványok okán, sem végső agóniájában a kereszten, hogy Atyjára hagyatkozó végtelen bizalmát látványosan, akárki előtt demonstrálja. Távol áll tőle minden szemfényvesztő attrakció. Csodáit az emberek szenvedésének megszüntetésére, bűneik megbocsátására, Istennel való kapcsolatuk kiteljesedésére teszi. Mivel tudja, hogy a jótettek is félreérthetők és az emberek hajlamosak csak a saját pillanatnyi szükségleteik és érdekeik horizontján mozogni, ezért sokáig titoktartást kér. Feltámadása után is csak azoknak jelenik meg, akik szeretették és akiket erre érdemesnek tartott. Atyjába vetett bizalmát tanítványaira hagyja, hogy éljenek vele és benne. Aki megmarad ebben a ragaszkodásban, az nem kér látványos igazolást, földhözragadt bölcsességet és csodajeleket, az nem kísérti Urát és Istenét.  Aki a bizalom és a vakmerőség dilemmájában helytáll, azt Isten angyalai hordozzák és nem üti kőbe a lábát. Aki elbukik, az maga lesz a botrány köve és a botlás sziklája.

A harmadik próbatétel a hatalom és a gazdagság értelmére és rendeltetésére vonatkozik. A Sátán az evilági hatalom és gazdagság ígéretével teszi próbára az Emberfiát és bennünket is, hiszen a birtoklás, elismerés és a hatalom vágya bennünket is kísér és kísért. Jálics Ferenc a szemlélődő lelkigyakorlatról írt könyvében éleslátóan különbözteti meg ezek énközpontú, altruista, vagyis embertárscentrikus és istenközpontú megélésének lehetőségét.

Az énközpontú birtoklási vágy azt szeretné, hogy minden az övé legyen. Az embertársa figyelő már tud ajándékozni, az Istenre irányuló személy pedig egész önmagát ajándékozza Istennek.

A dicséretben az egoista arra vágyik, hogy mindenki őt dicsérje és ismerje el. A másikra személyként tekintő ember már képes a dicséretre, a hívő lélek öröme pedig Isten dicsérete és imádata.

A saját hatalmához kötődő ember jelszava ez: legyen meg mindenben az én akaratom. Tettei saját céljait szolgálják. A másik személyi méltóságát tisztelő ember jószívvel tudja azt is mondani, hogy legyen meg az, amit te szeretnél. Hajlandó a másik érdekében is erőfeszítést tenni. Az Istent szerető ember pedig így imádkozik: legyen meg a Te akaratod. Élete pedig Isten és a felebarát szolgálatában teljesedik ki. 

Isten szegénykéinek kincse és gazdagsága a mennyben van. Isten szolgái szabadok a saját szeszélyeiktől és e világ fejedelmeitől való függőségektől. Az Isten dicsőségét hirdetők maguk válnak Isten dicsőségévé, mert a szeretetben kiteljesedő örök élet részesei.

A Jézust a pusztába kísérő Lélek létünk és életünk próbatételeiben bennünket sem hagy el. Ezért imádkozzuk a Miatyánkban, hogy ne vigy minket a kísértésbe, aminek valódi értelme, hogy ne engedd, hogy próbatétel-életünket elbukjuk, hanem szabadíts meg minket a Gonosztól. Mert nem az enyém, vagy a miénk, hanem Istené az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Ámen.

Emberi sorsunk az élet és a halál küzdelmének erőterében bontakozik ki. Ezt részben természetes folyamatok részeseiként éljük meg, fizikai-biológiai életünk foganása és születése, növekedése, stagnálása, majd a hanyatló változásai és az elkerülhetetlen halál révén. Szellemi és spirituális dimenziónk is ismeri a virágzás és hervadás, a gyarapodás és a hanyatlás fázisait, még akkor is, ha ezek testi létünknél sokkal szabadabb keretek között bontakozhatnak ki.

Jézusnak az ellenségszeretet köré szerveződő tanítása az élet spontán folyamatainál lényegesen nehezebb helyzetekkel szembesítenek bennünket. Itt ugyanis nem csak arról van szó, hogy ne árts másoknak és magadnak, válaszd az örömteli életet és tégy jót. Itt az élet kibontakozását segítő erőkkel szemben a gonoszság logikájával, felháborító és életellenes igazságtalanságaival találkozunk. Arculütés, a ruházat elvétele, kényszerű szolgálat. Gyűlölet, üldöztetés.

Ezekre egy lehetséges válasz a bosszú. A harag sodró ereje egyre nagyobb károk okozására és egyre súlyosabb visszavágásokra késztethet embereket, családokat és népeket. Az első hallásra a megtorlás törvényeként ható „szemet szemért, fogat fogért” elv már az arányos önvédelem szabálya. Nem szabad az elszenvedett sérelemnél nagyobb kárt okozni az elkövetővel szemben.

Az Úr tanítása azonban nem áll itt meg. Nemcsak egy spontán humanizmust múl felül, hanem még a világi és egyházi erkölcstan megfontolásainak is fölébe emelkedik.

Hiszen a morálteológia is beszél a jogos önvédelemről. Ez alatt a saját vagy rábízott élet megvédését érti a jogtalan támadó sérelme, esetleg halála árán is. Az önmagunk iránti helyes szeretet az erkölcsiség alapvető elve. Méltányos tehát, hogy az ember saját életéhez való jogát tiszteletben tartassa. Aki az életét védi, nem ártatlan emberi életet olt ki, akkor sem, ha önvédelme a támadó halálát eredményezi. Védekezésből sem szabad azonban nagyobb erőszakot alkalmazni, mint ami feltétlenül szükséges és arányos. Ráadásul az önvédelem nemcsak jog lehet, hanem szigorú kötelessége is azoknak, akik a családjukért, mások életéért vagy a közjóért felelősek. Ezért keresztény emberként is méltán tartjuk hősöknek azokat, akik kötelességük teljesítése közben vesztették életüket.

A krisztusi tanítás azonban több helyen a jogos önvédelem elvét is meghaladó távlatokat nyit.  Ilyenek a katekézisben az irgalmasság lelki cselekedetei közé sorolt maximák, mint „az ellenünk vétkezőknek megbocsátani” és „a bántalmakat békével eltűrni”.

 „Az ellenünk vétkezőknek megbocsátani” valójában azt jelenti, hogy valamilyen helyrehozhatatlan vétség, kár vagy sérelem következtében keletkező hiányt a magam részéről szeretettel töltök be. Az emberileg feldolgozhatatlannak érzékelt bűnök esetében különösen nyilvánvaló számunkra az, hogy igazán súlyos vétket az ember magában nem, csakis Isten segítségével tud megbocsátani. Aki megbocsát, Istenhez válik hasonlóvá. Minél nagyobb bűnt, tartozást, adósságot, hiányt kell valakinek elengednie, annál nagyobb űrt tölt be benne Isten irgalmas, gyógyító és szabadító szeretete.

A „bántalmakat békével eltűrni” elve már nehezen érthető és elfogadható a mai ember igazságérzete, pszichológiai és mentálhigiénés érzéke számára. Nem is arról van szó, hogy bárkinek kötelessége lenne megmaradni egy tartósan bántalmazó kapcsolatban. A jogos önvédelem a határokat jelöli ki, a bántalmak békés elviselése már a kereszt botránya és bölcsessége felé vezet bennünket.

A kereszt oktalansága ugyanis nem a keresztény ember butasága vagy tudatlansága. Sokkal inkább az a készség, amivel valaki hajlandó akkor is megtenni a kezdeményező szeretet első lépését a másik felé, amikor mások erről már régen lemondtak, vagy ostobának tartják érte. A kereszt hordozása sem az öröm helyett a szenvedést kereső mazochizmus. Hanem akkor is állhatatos és hűséges szeretet, amikor ez lemondással jár vagy fájdalmat okoz.

Jézus nagyon jól tudta, hogy az erőszak erőszakot szül. Ezért tanítja, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal. Ezért kéri, hogy igazságotok és szeretetetek múlja felül az írástudókét és a farizeusokét. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a mennyei Atyát utánozva nem csak viszonozzátok a jót, amit másoktól kaptatok és békével elviselitek a méltánytalanságokat. Hanem jót tesztek a közömbösökkel, és szeretettel viszonyultok még ellenségeitekhez is. 

Szent Pál a Rómaiakhoz írt levelében – talán saját pozitív tapasztalatára is alapozva – már az ellenségszeretet reményteli távlatáról ír. „Ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni. Ha ezt teszed, izzó parazsat raksz a fejére. Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval (Róm 12,20-21). Loyolai Szent Ignác pedig az „agere contra” vagyis a „tégy ellene” elvével összegzi a rosszat jóval ellensúlyozni szándékozó készséget. Mindketten a Jézus isteni nagyvonalúságából és szeretetéből fakadó útmutatásához kapcsolódnak, ami teljességgel meghaladja minden ösztönös késztetésünket és igazságérzetünket.

Mielőtt azon szomorkodnánk, hogy milyen kevéssé tudjuk megvalósítani Jézus tökéletességről szóló útmutatását, adjunk hálát azért, hogy ő már akkor szeretett minket, amikor mi bűneink miatt még ellenségei voltunk. Soha ne feledjük, hogy a mi megváltásunk kezdete sem más, mint az ellenségszeretet.

A mikor kérdésre azt felelhetjük, hogy nyilvános működése kezdetén. Hiszen még éppen most történt a keresztsége, megkísértése a pusztában, az első apostolok meghívása. Most hangzottak el a boldogságok.

Arra, hogy kiknek mondta, Szent Máté válaszol. „Amikor Jézus meglátta a sokaságot, felment a hegyre, és miután leült, odamentek hozzá tanítványai” (Mt 5,1).

A két előbbi kérdés igazából a harmadik, a „hogyan mondja” miatt lesz fontos és ennek összefüggésében tárul fel a maga teljességében. Na nem azért, mintha Jézus hangszínét, beszédének rokonszenvességét, szuggesztivitását reprodukálhatnánk. Erről máshol olvasunk, amikor az evangélisták arról tudósítanak, hogy „ember még így soha nem beszélt” (Jn 7,46). Mert a Mester „nem úgy tanított, mint az írástudók, hanem mint akinek hatalma van” (Mt 7,29).

A hogyan mondta kérdésre itt az „elképesztő bizalommal” válasz illik. Jézus nyilvános működésének kezdetén ez a bízó nagyvonalúság lep meg és ragadnak magával bennünket. De mégis milyen alapon bátorkodik azt mondani nekik, hogy ti vagytok a föld sója és a világ világossága? Annál is inkább, mert János evangéliumában a szeretett tanítvány hite által megvilágított emlékezete szerint az Úr magáról jelentette ki, hogy „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem az élet világossága lesz nála” (Jn 8,12). Annyira fontos alapigazság ez, hogy sok Krisztus ikon nyitott evangéliumoskönyvében ez az igehely szerepel. A Teremtő által megalkotott természetes fény, a kinyilatkoztatott Élet Igéjének világosságában a Szentlélek kegyelmének szellemi tüze által lényegül át az örök boldogság ragyogásává. Hát hogy lennénk mi a világ világossága? Meg a föld sója?

Jézus bizalma egyszerre ébreszt bennünk félelmet és lelkesedést. Félelmet azért, mert túlságosan is jól ismerjük saját magunkat és egymást. Lelkesedést pedig azért, mert ösztönösen érezzük, hogy valódi teljesítmény sohasem születhetett volna szülő, tanár, művész, lelki mester tanítványaiba helyezett bizalma nélkül.  

A mikor, kinek és hogyan mondta kérdések előtt a legfontosabb tehát mégiscsak a „ki mondta” titkát megközelíteni. Ki az, aki ilyen hamar, ilyen tudatosan és bátran, ilyen bizalommal mer egy emberi közösséget megszólítani? Embereket, hogy személyiségük ízét, egyéniségünk fényét kibontakoztassa belőlük.

A gyémántot gyémánttal csiszolják, az embert emberrel nevelik. Tehetséget csak a tehetséget felismerni és elismerni képes mester képes kibontakoztatni. Mert az örül csak igazán a tehetségnek, aki maga is tehetséges valamiben. Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberségünk legfontosabb tehetségeit pedig – a hit, a remény és a szeretet képességét – csak Isten tökéletes Ikonja, szeretett Képmása tudja belőlünk előhozni. Mert benne rejlik az isteni kreativitás, vagyis tehetség egész teljessége. Ő az, aki felismer és elismer bennünket. Aki bízik bennünk és bátorít. Ő az igazi tehetséggondozó, akinek barátsága örök életet kínál.

A nevét ismerni véljük. Jézus a Krisztus. A Jézus szó a héber יֵשׁוּעַ (Jesua) „Jahve a szabadító” üzenetét közvetíti, míg a Krisztus a görög Χριστός (Khrisztosz) „felkent”, „megváltó”, „üdvözítő” jelentést hordozza. A név mindig a személy misztériumával való találkozás lehetősége. Jézus Krisztus személye pedig isteni és emberi természetének egységéből szólít meg bennünket ma is és ezt mondja: „Ti vagytok a föld sója és a világ világossága”.

De mire is jó a só és mire való a világosság? A só nem luxusfűszer. Olyan íz, ami nélkülözhetetlen. Nem véletlenül végződik jól a mesebeli királykisasszony története sem, aki úgy szerette az apját, mint a sót. Persze a sóból meg a világosságból sem jó se a túl sok, se a túl kevés.

De lehet-e túl sok vagy túl kevés a hitből, reményből és szeretetből? Vajon miként érthetjük jól Szent Bernát mondatát, aki szerint „a szeretet mértéke a mértéktelenség”?

Igaz, hogy az isteni erények Isten végtelensége felé vezetnek bennünket, ezért nincs emberi mértékük. Irányuk, rendjük és lényegük mégis van. Mert a hittel kapcsolatban irányt téveszt mind a hiszékenység, mind a hitetlenség. A remény rendetlensége a vakmerő bizakodás, de a kétségbeesett reménytelenség is. A szeretet pedig ellentétébe torzul a gátlástalan szenvedélyben és az szeretetlen önzésben egyaránt.

A sóból kevés kell. Pontosabban kevés is elég belőle. Jó esetben a lámpás fénye sem vakít, de nem is alszik el. Joseph Ratzinger fiatal teológusként „A föld sója” című írásában a kereszténység jövőjéről elmélkedik. Szerinte a jövő egyháza egy kreatív kisebbséget alkot majd. Mint a tudománytörténet kis műhelyei, ahol néhány lángelme tehetsége és szorgalma korszakokat határozott meg.

Győzze le hát minden jogos félelmünket isteni Mentorunk nekünk szóló evangéliuma: ti vagytok a föld sója és a világ világossága. Ihlessen bennünket az igazi zsenik, egyházunk szentjeinek ízes sokfélesége és irányítson bennünket is életre váltott tehetségük színpompás, szelíd fénye.

Érdekes lenne egy felmérést készíteni arról, hogy mi, ennek a krisztusi felhívásnak melyik részét tartjuk fontosabbnak: a megtérést, vagy a mennyek országa közelségét?  

Az a sejtésem, hogy többségünk, az első részre gondolna. Mert a megtérés a mi feladatunk. Olyannyira, hogy sok, görögül nem is tudó, keresztény hívő számára sem ismeretlen a „metanoia” fogalma.  Ennek minden tanulságos jelentésével. A μετανοεῖτε (metanoeite) felszólítás ugyanis többféleképpen fordítható. Alakítsátok át a gondolkodásotokat! Térjetek jó útra! Térjetek meg!  Bánjatok meg, vagy lássatok be (akár utólag is) valamit! Tartsatok bűnbánatot!

Sokszor hallottuk, ismét és ismét újrakezdjük. Meg vagyunk győződve arról, hogy fontos az átalakulásunk, megtérésünk, bűnbánatunk. Azt azonban mégsem érezzük és értjük, hogy önmagában ebből miféle fény ragyogna.

Először azt kellene tehát felismernünk, hogy a világosság és a remény, a vigasz és az erő, a mennyek országának közelségéből, Jézus személyéből árad felénk. A megtérés csak azoknak az akadályoknak az elhárítása, amik e fény megpillantásának útjában állnak.   Az első változtatás tehát, amit a gondolkodásmódunk átalakításában végre kell hajtanunk, az a figyelmünk fókuszának átállítása. Nem a mi cselekvésünk az elsődleges, hanem az, hogy minden képességünkkel Jézusra koncentráljunk: mert benne jött közel a mennyek országa.  

Péter és András, meg Jakab és János meghívásának történetében is két mozzanat hangsúlyos. Az első az, hogy Jézus hívására otthagyták hálóikat, illetve apjukat és a csónakot, majd, hogy követték őt.

Az addigi életmód megváltoztatása, a kapcsolatok elengedése nem egyszerű. A lemondás, egy új kezdet sokszor bizonytalansággal, fájdalommal jár. Nem véletlen, hogy a Szentírás a házassággal kapcsolatban is azt említi először, hogy „az ember elhagyja apját és anyját...”

Ha a házastársak nem tudják elhagyni korábbi kötődéseiket, és nem válnak egymás első számú hozzátartozóivá, akkor aligha lehet tartósan harmonikus a kapcsolatuk. Ugyanakkor a házasságról szóló tanítás sem csak annyi, hogy „az ember elhagyja apját és anyját”, hanem folytatódik azzal, hogy „feleségéhez ragaszkodik és ketten egy testté lesznek”. Majd Szent Pál még hozzá fűzi: „Nagy titok ez, én pedig Krisztusra és az egyházra vonatkoztatom” (Ef 5,31-32). 

Az elhagyáshoz a bátorságot, az egymáshoz ragaszkodás öröme és a teljes életközösség boldogsága adja meg. Pál apostol – nőtlen emberként – azért tudta és merte a beteljesült emberi szerelem boldogságát Krisztus és az egyház kapcsolatára vonatkoztatni, mert belülről élte az Isten és az ember kapcsolatának mindent felülmúló, misztikus intenzitását és intimitását.

Pál vallomása Krisztus követésének titkát is fellebbenti. Mert mindenféle elhagyásnál fontosabb a találkozás. A lemondásoknál pedig jelentősebb a megajándékozottság. Sem az apostolok, sem a szentek, sem a derűs keresztény emberek sorsából nem értünk meg semmit, ha lépten-nyomon a lemondások részleteire figyelünk és nem sejtjük meg a mennyország közelségének minden viszontagságot és emberi gyarlóságot fölülíró örömét.

A két testvérpár meghívásának rövid leírása is ebbe a kalandba invitál bennünket. Felragyog a fény, mert közel jött az Isten országa. El kell hárítani minden akadályt, ami ennek útjában áll. Jézus hív. Az apostolok otthagyják addigi életüket és követik őt. A Mester pedig emberhalásszá teszi őket.   

Az emberhalász kifejezés is értelmezésre szorul.  Gyakran félreértések, hamis képzetek társulnak hozzá. Pilinszky János „Halak a hálóban” című verse is ilyen irányba mutat. A 2. világháború kontextusában a csillagháló a kozmikus értelmetlenség. A benne fogott halak egymást gyötrő emberek. Abszurd reményük az, hogy pokoli kínjuk talán egy hatalmas halász gyomrában véget ér.

„Csillaghálóban hányódunk

partravont halak,

szánk a semmiségbe tátog,

száraz űrt harap.

...

Bűnhődünk, de bűnhődésünk

mégse büntetés,

nem válthat ki poklainkból

semmi szenvedés.

Roppant hálóban hányódunk

s éjfélkor talán

étek leszünk egy hatalmas

halász asztalán.”

A bizánci liturgia pünkösdi éneke ezzel teljesen ellenkező módon értelmezi az evangéliumi képet.

„Áldott vagy te Krisztus Istenünk,

ki a halászokat bölcsekké tetted,

leküldvén nekik a Szentlelket,

s őáltaluk hálódba ejtetted az egész földet.

Emberszerető Urunk, dicsőség néked!” 

Itt a Szentlelket elküldő Krisztus irgalmának védőhálója öleli körül az emberiséget bölcs szeretettel. Azért, hogy életünk artista mutatványai közepette se hulljunk soha a semmibe. Hogy hihessük, még halálunk után sem zuhanhatunk mélyebbre, mint a mennyei Atya ölelő karjaiba.

Isten Igéjének mennyei fénye így ragyogja túl a kozmikus csillagháló minden abszurditását. Ő a világosság, megtérésünk csak felé fordulás. Szeretetéhez való ragaszkodásunk és a vele való életközösségünk a beteljesedés, minden otthagyás és lemondás csak előzmény. Krisztus követése persze élethosszig tartó tanulási folyamat is. Valami olyasmi, amiről élete alkonyán Zelk Zoltán így vallott:

Barátaim azt hiszik, hogy fekszem,

nem tudják, már járni tanulok

megadóan, Isten oldalán.

(Mert így igaz)

Az „íme” János evangélista szövegeiben mindig valami lényeges újdonságot vezet be. Az Isten Báránya Jézus áldozatának beszédes képe. Az áldozat közösséget hoz létre vagy állít helyre. Krisztus személyében az Isten és az ember közötti kapcsolat valósul meg és teljesedik ki. Áldozata nem véletlen baleset, hanem az Atya irántunk való szeretetét megtestesítő önátadás és önfeláldozás.  A világ bűnei kifejezés nem szorul magyarázatra. Tartalmát értjük, súlyát a bőrünkön érezzük. Már csak a látszólag mellékes – „aki elveszi” – szókapcsolat marad. A mellékmondat állítmányának jelen ideje és a személyes névmással megjelölt alanya azonban gazdag tartalmat hordoz.

Benedek emeritus pápánk elhunyta és temetése kapcsán sokféle beszámolót, méltatást, és visszaemlékezést láthattunk, olvashattunk. Ezek közül egy mozzanat különösen is ide kapcsolódik. A titkárát, Gänswein érseket kérdezték egy interjúban, hogy szerinte mi lesz a hallatlanul gazdag pápai életmű legmaradandóbb eleme és őt, személyesen mi érintette meg a legjobban. „A Jézus trilógia” – volt a válasz. Ebben is az, hogy Jézusról nem múlt időben beszélt, hanem mint aki jelen van és alakítja az életünket.

Aki „elveszi” a világ bűneit, az nem „elvette”, vagy „el fogja venni”. A világ bűnének elvétele – az evangélista tanúságtételében és Benedek pápa szellemi öröksége nyomán – nem valami Jézussal kapcsolatos múltbéli rendkívüli esemény, amire ugyan jó visszaemlékezni, de nem több, mint kellemes nosztalgiázás. Nem is valamilyen szenzációs ígéret, jövőbeli, utópisztikus várakozás, amit vagy megérünk, vagy nem. A Bárány, aki a Jelenések könyve szerint mintegy megöletett de mégis él (vö.: Jel 5,5), itt is és most is jelen van. Elveszi a bűnt, vagyis megszünteti a hiányt. Az én vétkes hiányaimat is, a mi világunk bűnös adósságait is.

Az „elveszi” ige jelen ideje mellett fontos a személyes vonatkozó névmás is. Az „aki” elveszi ugyanis, nyilvánvalóan nem lehet valamilyen dolog. Nem megvásárolható vagy birtokolható tárgy. Nem fájdalomcsillapító vagy nyugtató gyógyszer, nem is élvezeti cikk. Nem terápiás módszer, nem relaxáció vagy koncentráció. Nem siker vagy népszerűség. Nem hatalmi pozíció vagy tudományos eredmény. A világ bűneit, vagyis a szükséges javaktól való vétkes megfosztódást, a mások vagy magunk által előidézett fájdalmas űröket csakis Isten áldozati Báránya képes magára venni és kitölteni. Nem valami tehát, hanem valaki. Egy személy. A fogalom teljes értelmében pedig személy az, aki kapcsolatban van és kapcsolatra hív. A kapcsolatok hierarchiájában pedig a szeretet a legmagasabb rendű.

Az, „aki elveszi a világ bűneit” éppen az ellentéte a Gonosznak, a világ bűneit, hiányait katalizáló Csalónak. Mert a Diabolosz a Nagy Szétdobáló és Megosztó. Örök Megtévesztő és Szemfényvesztő. Anti-személy, akinek az emberi személyekre ható hatalmas ereje éppen abban áll, hogy személytelenné sorvaszt. Szabadságot ígérve függőségbe taszít. Gyönyört kínálva keserűséget ad. Élvezetről suttogva szenvedést hoz. Kapcsolattal csábítva magányba ejt. Vak reménnyel ámítva csalódást érlel. Az élet vizével áltatva halálos mérget itat.

Benedek pápa mennyei hazába való költözése kapcsán hálát adhatunk korunk pápáinak szolgálatáért. Értük, akik nemcsak Péter szolgálatát folytatják, hanem Keresztelő János küldetését is megjelenítik. A vőlegény barátjaként rámutatnak Jézusra és tanúsítják: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!”

Azért is fontos küldetésük, mert már Szent Pál apostol így figyelmeztet: „Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra. Tudom, hogy ha eltávozom, ragadozó farkasok törnek rátok, s nem kímélik a nyájat. Közületek is akadnak majd olyanok, akik rajta lesznek, hogy álnok szóval maguk mellé állítsák a tanítványokat. Ezért legyetek éberek...” (Apcsel 20,28-31).

Nagy Szent II. János Pál pápáról mondták, hogy a vasfüggöny békés lebontásában játszott történelmi szerepének egyik kulcsa az volt, hogy ismerte Kelet-Európa „létező szocializmusának” összes hazugságát. Ennek analógiájára megállapíthatjuk, hogy XVI. Benedek pápa tanítóhivatalának meghatározó tapasztalata volt, hogy megélte és értette Nyugat-Európa szemfényvesztéseit. A hitleri ideológia totális önkényuralmát és ennek katasztrófáját, a 68-as tekintély-, keresztény- és egyházellenes diáklázadásokat, a II. Vatikáni zsinat értelmezésének viszontagságait, majd a relativizmus diktatúráját. Ferenc pápánk pedig most Dél-Amerika megoldatlan konfliktusainak megszenvedéséből merít tanulságokat.

A világ tévedései, ordas hazugságai és bűnei mindig a bizonyosság, az igazság és a konformista konszenzus báránybőrébe bújnak. Azt ígérik, hogy adnak, közben elvesznek.  Az Isten Báránya ellenben, aki a világ bűneit veszi el, a hiányokat szeretettel kitöltve mindent megad, amire szükségünk van.  

Kérjük őt Flüe-i Szent Miklós imájával:

Az első szint a felszínes kommunikáció, az udvariasság egy- vagy kétérintéses rituáléja. Például egy köszönés és egy rövid érdeklődés a másik hogyléte felől, vagy egy megjegyzés az időjárásra. Az eszmecsere olyan témáról folyó társalgás, amely mindkét felet érdekli. A férfiak szívesen beszélnek szakértelmükkel kapcsolatos témákról, technikai berendezésekről vagy a hobbijukról. A nők inkább családi eseményekről, érzelmi életükkel kapcsolatos konfliktusokról vagy örömökről.

A vallomást az különbözteti meg az előző két szinttől, hogy hasonlíthatatlanul mélyebben érint bennünket. Itt az intimitás egyfajta kettősségével szembesülünk. Egyrész szívünk közepéből vágyunk arra, hogy lássanak, és szeressenek bennünket. Az emberi fenség lidérces magányából kitörni vágyó Ady pontosan erről beszél:

(Ady: Szeretném, ha szeretnének)

A feltárulkozás vágya mellett azonban egyfajta félelem is megjelenik. Egyrészt azért, mert még a pozitív érzelmeink megvallásával is védtelenné, sebezhetővé, esetleg nevetségessé válhatunk. A szerelmi vallomás kockázata éppen a viszonzás bizonytalanságában rejlik. Jézus sem véletlenül mondja, hogy „ne vessétek gyöngyeiteket a sertések elé, mert eltapossák azokat és megfordulva titeket is széttépnek” (Mt 7,6).

Még nagyobb a bizonytalanságunk és a szorongásunk hibáink vagy bűneinek megvallása kapcsán. Az ember – néha még a gyónásaiban is – a takargatással próbálkozik. Pilinszky írja:

                                    (B.I. kisasszony)

Aztán amikor kiderül, hogy az igazán súlyos és fájdalmas bűnöket nem lehet sem meg nem történtté tenni, sem pusztán elfelejteni, akkor a kétségbeesés vagy a rezignáció következhet. „Ezen már úgysem lehet változtatni”. „Rajtam már senki nem segíthet”.  

Jézus megkeresztelkedésének ünnepe a vallomások ünnepe. Az első vallomás az Atya szózata a mennyből: „Te vagy az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm” annak az örök idők óta elrejtett titoknak a kinyilvánulása, ami az egész teremtés célja volt.

A második vallomás a Szentlélek Jézusra való leszállása és rajta maradása. A vizek felett lebegő teremtő Lélek működésének kiteljesedése ez.  A Próféták Prófétájának, a Papok Papjának, a Királyok Királyának fölkenése. Végül a végső idők Szeretet-Lelkétől megittasult világ józan mámorának elővételezése.

A harmadik vallomás a Fiúé. A szeretett Fiú ugyanis egyben szerető Fiú is, aki Ádám engedetlenségét engedelmességre fordította. Az édenkert bezárt ajtaját megnyitotta, a halál átkát halálával és feltámadásával legyőzte.

A vallomás mélysége vallomásra hív és bátorít. Krisztus keresztelkedése a mi keresztségünk előképe is. Nem véletlen, hogy a keresztelés szertartása előtt kifejezetten ellene mondunk a Sátánnak és megvalljuk, hogy Krisztusban hiszünk és vele akarunk egyesülni. Ezután a latin és a görög rítus hagyománya szerint is, – a keresztszülők – vagy a felnőtt keresztelendő maga, megvallja a Hitvallás lényeges elemeit, vagy elmondja az egész nícea-konstantinápolyi Hiszekegyet. A mi hitünket, az Anyaszentegyház hitét, amit boldogan vallunk, mert ez hordoz bennünket.

Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember értelme ugyanis a bűn által elhomályosult, akarata rosszra hajlóvá lett. Érzelmei összezavarodtak, képzelete képzelgéssé silányult, szíve megkeményedett. Füleit csiklandozzák a hazugságok, szája hajlamos a gonosz és istentelen beszédre. Kezeit vonzzák a szennyes és tisztátalan manipulációk, lábait pedig a tévutak és a zsákutcák.

A bizánci keresztelési szertartásban a katekumenek olajával való megkenés részletezi azt, hogy mennyire nélkülözhetetlen az ember számára az Isten kegyelme, „hogy megnyíljék értelme keresztény hitünk titkainak és igazságainak megismerésére, elismerésére és befogadására. Lelkének és testének gyógyulására, hogy szeresse az Úristen teljes szívéből, teljes lelkéből teljes elméjéből és felbarátját mint önmagát. Hogy szolgáljanak fülei az isteni evangélium igéinek meghallgatására. Hogy szennytelenül emelje fel kezeit a szentekhez és cselekedjen igazat minden időben. És hogy Krisztus parancsai szerint járjon”. 

A keresztség fürdője a bűn által megrontott emberi természetünket tisztítja meg és teszi alkalmassá arra, hogy a szentháromságos Isten vízkeresztkor elhangzott és meghallgatott, megértett és viszonzott szeretet-vallomásának áramkörébe bekapcsolódjon.

Az Atya szózata, a Lélek leszállása, Jézus mindhalálig való engedelmessége nem fecsegés vagy az eszmecsere, hanem vallomás. Aki belebocsátkozik e vallomás mélységébe és magasságába, szélességébe és hosszúságába, az a bűneinket megbocsátó és szeretetünket tökéletesítő Szentháromság misztériumába kapcsolódik be. Hittel hallgatja az Atya szózatát, így a szeretett Fiúban maga is szeretett gyermekké lesz. Szívébe engedi leszállni a galamb képében Jézusra ereszkedő Lelket, és így a Szentlélek templomává válik. Meghal a bűnnek, hogy Krisztus titokzatos Teste, az Egyház tagjaként szülessen újjá az örök életre.