Sajgó Balázs atya elmélkedése

Egyszer egy idős pap mesélte, hogy egyik téli estén kopogtak a plébánia ajtaján. Egy férfi állt ott, fáradtan, megtörten. Nem kért sokat, csak annyit mondott: – atya, beszélhetnénk kicsit?

Leültek és a férfi beszélt az életéről: kudarcokról, elveszett kapcsolatokról, arról, hogy már nem hisz semmiben igazán.

A pap nem prédikált, nem oktatott, csak figyelt és néha egy-egy evangéliumi mondatot idézett fel nagyon halkan, mintha csak az asztalra tenné.

Eltelt egy óra és a férfi felállt. Nem lett hirtelen „minden rendben”, nem oldódtak meg a problémái, de az ajtóban megállt, visszafordult és ezt mondta: – Nem tudom megmagyarázni, de mintha egy kicsit melegebb lenne bennem.

Aztán elment.

Húsvét harmadik vasárnapjának csodálatos evangéliumi elbeszélése az emmauszi tanítványokról szól. Bennük is az az elképzelés él, hogy Jézus majd felszabadítja őket az idegen uralomtól. A megváltást, a megszabadulást kívülről várják, mert még nincsenek tudatában annak, hogy az belül történik. Ezért Jézus halála megtöri őket és úgy beszélnek róla az úton, mint egy esetről. Egy történetet mesélnek, amelynek egész más kimenetele lett, mint amit ők elképzeltek maguknak. S mivel számukra Jézus csak egy eset, ezért rezignáltak, csalódottak, szomorúan ballagnak, elhagyják azt a helyet, ahol annyi szép dolog történt, s ahol elképzeléseik romba dőltek.

Az idegen uralom maradt, s most melléjük szegődik egy idegen ember, aki nem nyomasztja őket, hanem csak egyszerűen jelen van számukra, figyelmesen hallgatja őket, engedi, hogy kibeszéljék magukat, kimondjanak mindent magukból s így megkönnyebbülnek. Végigkíséri őket az úton, amíg az „esetelemzés” tart, s közben megmagyarázza az Írásokat. A tanítványok szíve kezd felmelegedni, az idegen közelebb kerül hozzájuk, ezért kérik, hogy maradjon velük.

Olyan idegennel találkoznak, akit lelkük mélyén ismernek, de még nem látják őt húsvéti hittel. Nyitva van a fizikai szemük és fülük, de még nem látnak és nem hallanak tisztán.

Sokszor történik ez velem is.

Jézus nem mindig úgy jön, ahogy várom. Néha nem is ismerem fel azonnal. Nem csodával kezd, hanem beszélgetéssel. Nem megoldásokat kínál, hanem jelenlétével ajándékoz meg, s így lehetővé teszi a megoldást s közben – észrevétlenül – meggyújt bennem valamit: egy gondolat születik, felcsillan a remény és egy apró fény s csak azon kapom magam, hogy nem ugyanaz vagyok, mint azelőtt voltam.

Amíg Jézus számomra egy eset, az életem könnyen lehet „baleset”!

Amíg a megváltást, a szabadítást kívülről várom, addig Jézus számomra is egy eset marad, és az Ő isteni léte még nem egzisztenciális része életemnek.

Szükséges tudnom Jézusról, fontos az információszerzés, de ha ezen a szinten maradok és csak csodálója leszek, akkor számomra „még nem támadt fel”.

A megváltás belülről történik.

Az átalakulás, az átváltozás folyamat, amely az élő megtapasztalással kezdődik: amikor megnyílik a szem, a belső szem, és másként látom ugyanazt. Amikor az emmauszi tanítványok szeme megnyílik, az evangélium olyan kifejezést használ, ami a kisbabák szemének megnyílására utal. Ennek fényében érthető, hogy sokkal többről van itt szó, mint a szem kinyitásáról. A szem kinyílása új kezdetet, újjászületést, feltámadást jelent!

A kérdés nem az, hogy lángol-e a világ, hanem az, hogy engedem-e, hogy bennem is lángra kapjon? Amikor ugyanis az Ő szava elér engem – akár egy ige, egy csendes ima, egy találkozás által – akkor mindig ez történik: nem zajosan, nem látványosan, hanem mélyen és igazán. S utólag csak annyit tudok mondani, egy kis csodálkozással: Ugye lángolt a szívem?

Lángol még?

Lángol már?

Lángolt valaha?

A mai vasárnap örömhírének jobb megértésében nekem személyesen a ceruza öt erénye segített! Ha sikerül ezt az öt erényt megőrizni magamban, akkor békébe kerülhetek önmagammal és a világgal.

A ceruza első erénye az, hogy nem tud nyomot hagyni, csak akkor, ha egy kéz fogja! Nagy dolgokat vihetek véghez az életben, de sosem szabad elfelednem, hogy van egy Kéz, amely vezeti lépteimet. Isten velem akarja megírni rólam megálmodott történetét! Velem és nem nélkülem! Sokszor akarok Nélküle írni… Pedig, ha hagynám, hogy Ő írjon velem, könnyebben megérteném akaratát, ami nem más, mint az, hogy az Ő életébe akar bekapcsolni mindenkit! Ha az Ő élete van bennem – ezt nevezzük teológiai nyelvezettel megszentelő kegyelemnek! – akkor rendbe kerül az életem. Isten boldognak akar minket. Persze, ez a boldogság nem jelent gondtalanságot, szenvedésmentességet, hiszen az én belső világommal alakítom az engem körülvevő világot olyanná, amilyen!

Így lépünk tovább a ceruza második erényéhez: időnként abba kell hagyni az írást, hogy kihegyezzem a ceruzát. A ceruzának ez szenvedést okoz, de hegyesebbé válik és szebben ír! Vannak olyan fájdalmak, amit el kell viselnem, de erősebbé és jobbá válhatok általuk. Bob Gassnak van ezzel kapcsolatosan egy nagyon szép gondolata: „Ha Isten valamit megtagad tőlünk, vagy valamitől távol tart, az épp olyan isteni vezetés, mint amikor megenged valamit, amikor megnyit számunkra egy utat. Minden bezárt ajtó, minden olyan lehetőség, amit nem kapunk meg, minden olyan hívás, ami nem érkezik, legalább annyira Isten vezetése, mint az, amit megad.”

Vannak érthetetlen szenvedések, amelyeket nem lehet kikerülni. Elmenekülni lehet, de az is szenvedést okoz! A miértek megértésére sokszor nincs pillanatnyi válasz az ember részéről, de Istennek van válasza! A Tőle kinyilatkoztatott, Szentlelke által sugalmazott Írásban Szent Pál apostol ezt írja: „Ki választana el minket Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver? De mindezeken diadalmaskodunk az által, aki szeret minket. Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.” (Róm 8,35-39)

Ha valaki szenvedett Krisztusért, Pál apostol sokat szenvedett. De ha valaki boldog volt Krisztusban, akkor Pál apostol biztos.

Isten időnként engem is kihegyez, hogy szebben írjak és szebb nyomot hagyjak a világban jelenlétemmel!

A jó ceruza harmadik erénye az, hogy mindig hagyja, hogy kiradírozzák azt, amit elrontott. Megérti, hogy ha kijavítok valamit, amit rosszul tettem, az nem szükségszerűen rossz – épp ellenkezőleg: fontos, mert az igazság útján tart meg.

Az isteni irgalmasság vasárnapján jó újra hallani, hogy Jézus békessége az én szívembe is beköszönt, az Ő irgalma áthatol félelmeim ajtaján és igazi, mély örömmel ajándékoz meg. Ennek előfeltétele a megtisztulás! Mondjam ki magamból azt, ami nem odavaló, halljam vissza konkrétan bevallott bűneimet, hogy megtisztuljak és kételyeimre is választ kapjak, ahogy az Tamás apostollal is történt.

A Szentlélek bátorít, hogy ne féljek megvallani, bevallani és kimondani azokat a bűnöket is, amelyeket szégyellek kimondani, pedig ott vannak bennem és érzem, hogy nincs ez jól! A benső fontossága, hogy ne csak külsőleg – látszat szerint éljek!

A ceruza negyedik erénye az, hogy nem annyira a fája vagy a külső formája a lényeg, hanem a grafit, ami benne van. Ezért kell mindig törődni azzal, ami a bensőmben történik. Foglalkoznom kell a lelkemmel is, egyénileg is – közösségben is. Ha csak egyénileg foglalkozom, akkor elvagyok magammal és nem veszem észre, hogy a külső fa fokozatosan benövi és elnyeli a ceruza hegyét. Vagyis a külsőségek eltakarják a belsőt és így a lényeget. A lényeg az, hogy Isten mindenkit jónak teremtett és munkára, belső munkára hívott meg. Tamásban is ez volt a szép, hogy ezt a belső munkát megharcolta – de a többi apostolban is hasonlóképpen.

Végül a ceruza ötödik erénye az, hogy mindig nyomot hagy maga után. Az életben mindenki valamilyen nyomot hagy, ezért fontos ennek tudatában cselekedni. Ha jót írok, jó hatással lesz másra, de ha szennyeset, akkor másban is azt terjesztem.

A ceruza elfogy, de csak akkor, ha él, ha az Író-Isten igazi munkatársa vagyok és az Ő történetét írom meg életemben és életemmel.

Segítek Neki?

Egy szerzetes meditál a barlangjában, s amikor kinyitja szemét, megdöbbenve látja, hogy egyik híres kolostor apátja áll előtte. Meg is kérdezi tőle, mit szeretne. Az apát ekkor elkezd mesélni: tudod, valamikor kolostorom volt a leghíresebb a nyugati földtekén, a cellák tele voltak fiatal jelentkezőkkel, emberek jöttek tanácsokért, imádkozni, s hogy lelkük szomját oltsák, de most már csak egy maroknyi szerzetes maradt, s azok is nehéz szívvel – nem eléggé lelkesen teszik szolgálatukat. Azt szeretném tudni, vajon a bűneink miatt került a kolostor ebbe az állapotba?

– Igen – válaszolja a szerzetes – a tudatlanság bűne miatt.

- Az meg miféle bűn? – kérdezi az apát.

- Valaki közületek a Messiás – igaz, leplezi – és ti ezt nem tudjátok – mondja a szerzetes, azzal becsukja szemét és tovább meditál.

Egész úton hazafelé gondolkodik az apát és szíve hevesen dobog attól a gondolattól, hogy a Messiás visszatért a földre, méghozzá a kolostorba.

Hogy lehet, hogy nem vette észre és ki lehet az? A szakács testvér? A sekrestyés testvér? A pénztáros? A perjel testvér? Nem, ő nem lehet, annak túl sok hibája van. Igaz, a szerzetes azt mondta, hogy a Messiás titkolja a kilétét. Lehet, hogy azokkal a hibákkal leplezi magát?

Ahogy visszatér a kolostorba, összehívja a szerzeteseket, s elmondja, mit hallott. Azok kételkedve néznek egymásra. A Messiás? Itt? Ez hihetetlen, hogy pontosan közöttünk van. De hát végül is leplezi magát. Akkor talán mégis velünk van? Egy valamiben biztosak voltak. Ha a Messiás leplezi a kilétét, akkor minden bizonnyal úgysem ismerik fel. Ezért mindenkivel tisztelettel és kedvesen bántak. – Sohasem tudhatod – gondolták magukban, amikor a másikkal volt dolguk –, talán ő az. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy a kolostor légköre megváltozott. Ismét jelentkezők tucatjai kérték felvételüket a rendbe, a templom pedig újból visszhangzott a szeretet lelkétől lángoló szerzetesek szent és örömteli zsolozsmájától.

A testvérek elkezdtek másként nézni egymásra.

Addig is testvérnek szólították egymást, de időközben lélekben már eltávolodtak egymástól. S ahogy másképp kezdtek tekinteni egymásra, keresni kezdték a másik emberben Krisztust, ezért újra testvérré váltak – ahogy kezdetben. Vagy, ahogy addig még sohasem.

A nézésben benne van a remény, hogy egyszer csak felismerem a másikban Krisztust. Meglátom Krisztust a másik emberben, s akkor az áttöréssel megszületik a látás, a húsvéti látás. Így vezet el a remény a hithez. A nézés a látáshoz. S ha ez az áttörés megtörténik, akkor feléled, feltámad a szeretet: a Krisztus iránti szeretet, mely az Atyához vezet. Akkor benne élek az Áramlatban, a Szentlélekben – s ez már a feltámadás tere.

Jézus egész élete a feltámadáshoz vezető út, amely a szenvedésen és a halálon vezet át. Amikor feltámad, akkor már az ún. pneumatikus – azaz Szentlélekkel átitatott – testében áttör minden falat, amely bennem van. Amikor akarja és amikor megértem erre a feltámadásra, akkor ez megtörténik és – bár még nem haltam meg fizikailag – egyre inkább meghalok régi énemnek, hogy a Krisztusi Énbe épüljek be. Akik pedig beépülnek a feltámadt Krisztusba a Szentlélek erejével, azok találkoznak s így Egy Házban élnek és megférnek együtt egymással – Krisztusért.

Szent János apostol és evangélista példája mutat rá arra, hogy milyen sokféle lehet a húsvéti „látás”. Mondhatnánk másképpen azt is, hogy a húsvéti hitnek sokféle fokozata van.

Mária Magdolna, Simon Péter és János is látott valamit. Különös, hogy mindhárom „látás” más-más görög szóval van lejegyezve az evangéliumban.

Mária „blepeinnel” látott, azaz nézett.

Péter „theoreinnel” (ebből származik a teória szó!) látott, azaz úgy látott, hogy volt némi elképzelése, de akadályozva volt látásában, mint az emmauszi tanítványok.

János „horaoval” látott. Ebből származik az orákulum szó. Ez azt jelenti: megérteni, túllátni, átélni a dolgokat. Belső szemmel látni.

Nagy látási különbségek, de Mária Magdolna látásától Péter apostol látásán keresztül eljuthatunk János apostol látásáig, hogy eljussunk már itt a földön egy olyan látásra, amely a húsvéti hit látása. Akkor már érteni fogom jobban, hogy nem a földön egykor élt Jézus látása számít, hanem a Feltámadt Krisztust meglátni, észrevenni…

A másikban, magamban – hogy megférjünk Egy Házban. Az egyházban.

Virágvasárnap a tömeg Jézust ünnepli. Valójában nem is Őt, hanem a Róla elképzelt és alkotott képet. Jézus nem korrigálja a tömeg által elképzelt képet, nem tart sajtótájékoztatót, hanem megy tovább – rendíthetetlenül. Belül a mély, őszinte szeretet – kívül annak teljes félreértése. Jézus nem azért szenved, mert az Atya ezt akarja, hanem mert az ember nem tud mit kezdeni az igazi szeretettel.

Isten mégis komolyan veszi az ember szabadságát, gyávaságát, hallgatását és Jézus ezt mutatja meg a kereszten.

A kereszt nem Isten brutalitása, hanem az Ő sebezhetősége. A szenvedés értelme a passióban nem az, hogy „jóvátesz” valamit, hanem hogy feltár valamit. Megmutatja, meddig megy el a szeretet akkor is, amikor már senki sem tapsol.

Virágvasárnap arra tanít, hogy a szenvedés értelme néha nem az elkerülés, hanem az, hogy nem menekülünk el a hűség elől, még akkor sem, amikor az már fáj.

A szenvedés első rétegére tehát a tömeg viselkedése mutat rá – a szenvedés, amely szétszóródik.

Virágvasárnap a tömeg nem gonosz, csak felszínesen lelkes. Ez az ijesztő. A tömeg nem akar rosszat, csak gyors megoldást, látványos Messiást, azonnali igazságot. Jézus pedig hordozza a tömeg ingadozását. Ez az a szenvedés, amikor az ember rájön, hogy nem lehet mindenkit megmenteni attól, hogy félreértsen.

A fájdalmas felismerés pedig ez: néha én is a tömeg része vagyok, aki egyik vasárnap ujjong, másik héten pedig csendben eltűnik.

A szenvedés második rétegét Pilátus mutatja meg – a szenvedés, amely elhallgat.

Pilátus tragikus figura. Nem gonosz és nem igazán bűnös, hanem fél. Tudja, hogy Jézus ártatlan. Tudja, mi az igazság és mégis megkérdezi: „Mi az igazság?” Ez nem filozófiai kérdés, hanem menekülés.

Pilátus szenvedése nem a testi fájdalom, hanem a belső hasadás: amit látok, amit érzek, amit tudok – és amit mégsem merek megtenni.

Ez a szenvedés akkor születik, amikor az ember lemond önmagáról, hogy megússza a konfliktust.

Pilátus kezet mos, de a történet azt sugallja: a kéz tiszta lett, a lélek nem. Ez az egyik legcsendesebb szenvedésfajta. Nem látványos. Nem mártíromság. Csak hosszú, belső üresség.

A harmadik réteg a passió legmélyebb titka: amikor kiderül, hogy a szenvedés nem önmagáért van, nem öncélú. Jézus szenvedése nem zárt rendszer. Nem olyan, hogy „el kell viselni, mert ilyen az élet”. A szenvedés átjáróvá válik, mert Jézus nem bezárja, hanem átadja az Atyának, az embernek, a jövőnek. „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” Ez nem menekülés, hanem bizalom.

A kereszt ott válik értelmessé, ahol a szenvedés nem megkeményít, hanem megnyit.

Nem minden szenvedés üdvözítő, de az a szenvedés, amelyet nem fordítok bosszúvá, cinizmussá vagy közönnyé, lassan kapuvá alakul.

Virágvasárnap ezért előszobája Nagypénteknek. Megmutatja, hogy a szenvedés nem az út vége, hanem az a pont, ahol eldől: bezárulok vagy odaadom magamat.

A negyedik réteg még beljebb vezet – amikor a szenvedés nem védekezik.

A passió egyik legmegrázóbb eleme nem a verés, hanem a hallgatás. Jézus nem magyarázza magát, pedig meg tudná tenni. Egyetlen jól megfogalmazott mondat és az egész per szétesne, de nem szól. Ez nem passzivitás. Ez lemondás a kontrollról.

A szenvedés itt azt jelenti: nem bizonyítom, hogy igazam van, nem győzöm le a másikat érvekkel, nem mentem meg az arcomat. Ez a szenvedés nem látványos, de nagyon drága.

Az ötödik réteg az elhagyatottságra mutat rá – amikor Isten nem magyaráz.

„Istenem, miért hagytál el engem?” Ez a mondat mindent felrobbant, mert itt Jézus nem tanít, nem példát mutat, nem teológiai tételt közöl. Itt velünk van.

A szenvedés legmélyebb pontján nem az a fájdalmas, hogy fáj, hanem hogy nincs rá válasz.

Isten pedig hallgat. Nem menti meg Jézust a szenvedéstől, hanem átmegy rajta Ővele. Ezért a kereszt nem azt mondja: „minden rendben lesz”, hanem azt: „nem leszel egyedül, amikor nincs rendben”.

Ez a szenvedés értelmének egyik legcsendesebb magja.

A hatodik lépés a döntés pillanata – ahol a szenvedés formál. A passió nem csak Jézus története. Hanem döntések sorozata:

– megszólalok vagy hallgatok?

– sodródom vagy kiállok?

– megmentem magam vagy hű maradok?

A szenvedés itt már nem esemény, hanem választótér. Nem az a kérdés, hogy lesz-e szenvedés, hanem az, hogy mivé tesz. Megkeményít vagy lassan, fájdalmasan átalakít?

Jézus nem kereste a szenvedést, de amikor eljött, nem menekült el előle. Ezzel mutatta meg: a szenvedés nem istenbizonyíték, hanem szeretetpróba. A szenvedés akkor kap értelmet, amikor már nem magyarázni akarom, hanem odaadni.

Odaadom?

Két testvér gondtalanul játszik az udvaron. Egyszer csak egy méhecske dongja körül őket és amikor a két gyermek heves csapkodással megpróbálja elhessegetni a hívatlan vendéget, a méhecske megszúrja a nagyobbik testvért, aki fájdalmában keserves sírásra fakad. Amikor ezután a méhecske a kisebbik felé repül, a gyermek éktelen sikoltozásban tör ki. Erre odarohan az édesapjuk, védő kézmozdulattal öleli át gyermekét ezekkel a szavakkal: „Ne félj kisfiam! Ez a méhecske már nem bánthat téged, mivel bátyád már kihúzta a fullánkját!”

A halál is egy ilyen méhecskéhez hasonlít, amely ijesztően megérint életem folyamán többször is, de mennyei Atyánk átölel és emberi és egyben isteni szóval, Fiának szavával biztat: Ne féljetek! Pál apostol is erre figyelmeztet: Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod? (1 Kor 15, 54-55). Ne féljek, mert van az idősebb testvérem, Jézus Krisztus, aki kihúzta már a halál fullánkját.

Jézus feltámasztja Lázárt. Ez az esemény Jézus halála előtt pár nappal történik – és ezt fontos kihangsúlyozni!

Jézus ezzel előrevetít két nagyon fontos dolgot: Ő is meg fog halni, ahogy minden ember, s fel is fog támadni. Ez a kettős örömhír: a Nagyobbik Testvérünk, Aki a Feltámadás és az Élet – legyőzte a halált!

Amikor egy hajó távolodik a parttól, kisebb lesz azok szemében, akik a parton maradtak. De azok szemében, akik a hajón ülnek, nem lesz kisebb. S mikor a hajó eltűnik a láthatárról, valóban eltűnik azok szemében, akik a parton maradtak, de az utazók nem tűnnek el – csak átmennek a másik partra. Ilyen a halál is. Mi is a halál felé tartunk, mert elindulunk az egyik parttól a másik felé.

Nagyböjt ötödik vasárnapjának evangéliuma arra hív meg, hogy a feltámadás fényében éljek – és ne féljek, mert az igazi élet szétosztja magát!

Aki igazán él, meg kell halnia – szét kell osztania magát másoknak, hogy ezt az igazi életet mások is megkapják! Ezt teszi Jézus! Meg kell halnia, mint a búzaszemnek. Ha nem hal el ott mélyen a földben, egymaga marad!

Egyik virágvasárnap Párizsban nagyon érdekesen játszották le, mutatták meg Krisztus feltámadását: sírjából emberek jöttek elő – mindenhonnan. Jézus a sírba kerül emberként és előjön Krisztusként, mindenkinek felajánlva az isteni életet. Valójában Nagyböjt minden vasárnapján is az élet győzelmét ünnepeljük! Az igazi élet győzelmét, amely a szenvedést és a halált nem kerüli meg.

Jézus feltámadásnak és életnek nevezi magát!

Ki tehet ilyen kijelentést? Nyilvánvalóan olyan valaki, aki az életet a maga teljességében birtokolja. Ez az élet hittel és szeretettel teljes isteni élet, Jézus élete. Jézus nemcsak maga az élet, hanem az élet adója is. János evangéliumában az élet szó magában foglalja mindazt, ami üdvösséget, boldogságot, sikert vagy jólétet jelent. A másik három evangélista ebben a vonatkozásban legtöbbször Isten országáról beszél és elmondja, hogy „Isten országa köztetek van”.

Ez az igazi élet, tehát nem valamiféle távoli álom, hanem jelen valóság, amelyet még a halál sem képes megszüntetni, mert ez az élet Istennel való közösséget jelent, bűntől való szabadságot, békességet és bőséget a bennünk lakó Lélek által. Az él igazán, aki Istenben él és Isten is őbenne!

A kirándulók közül valaki így szólt a turistavezetőhöz: „Büszkék lehetnek a városukra. Csodálatosak a templomaik. Az a benyomásom, hogy ebben a városban az emberek nagyon szeretik Istent.” „Azt nem tudom, mennyire szeretik Istent, de az biztos, hogy gyűlölik egymást” – válaszolta cinikusan a vezető.

E történetben is észlelhetem az utalást arra a kettőségre, amely különösen jellemző az emberre: egyik oldalon kecsegtet a hatalom és az emberi dicsőség, az eszem-iszom, a szórakozás és az élvezet, a másik oldalon az élő vizek forrása, a világ világossága és Ő, Aki a mai evangéliumban Életnek nevezi magát.

Kettős élet! Hány család és hány ember megy tönkre emiatt? Férj és feleség egymás mellett élik le saját „magánéletüket”: egymás mellett élnek, de nem egymással! Esetleg egy mással!

Tényleg élek?

Tényleg szeretek?

Ma ismét újrakezdhetek.

Nem késő!

Volt egyszer egy vak lány. Gyűlölte magát vakságáért. Gyűlölt mindenkit, kivéve szerető barátját. Ő mindig mellette állt, mindenben segítette. Egy nap azt mondta a lány: - Ha látni tudnék, hozzád mennék feleségül.

Egy napon valaki ajándékozott neki egy pár szemet. Mikor levették a kötést, látott. Látta a barátját is. Ő megkérdezte: - Most, hogy már látsz, hozzám jössz feleségül?

A lány ránézett és látta, hogy a barátja vak. Már a fiú becsukott szeme is sokkolta. Erre nem számított. Már a gondolattól is irtózott, hogy egy életen keresztül a csukott szemeit nézze.

A barátja elment és másnap a lány levelet kapott tőle, amiben ez állt: - Nagyon vigyázz a szemeidre kedvesem, mert mielőtt a tiéd lettek volna, az enyémek voltak.

Nagyböjt negyedik vasárnapján a vakonszületett ember történetében is fokozatosan következik be a gyógyulás, a tisztánlátás.

Jézus a földből teszi hozzá azt, ami a földből való, s azt keni rá a vak szemére. Isten az embert is a földnek porából formálta és orrába lehelte az életet. Ez a gyógyítás az ember teremtésének megismétlése. Egy új ember „születik” itt, kívül és belül. Olyan új ember, hogy hamarosan azon vitáznak a szomszédok, hogy az-e ez az ember, akit „azelőtt” koldulni láttak. Egyesek szerint az, mások szerint csak hasonlít hozzá.

A vak vakon engedelmeskedik, megtesz mindent, amit Jézus mond és visszanyeri látását. Közreműködik a saját gyógyulásában. Nem kételkedik, mert érzi Jézusban a segítő szándékot, Aki nem elemez és nem filozofál, mint a tanítványok, hanem cselekszik.

A vakon született tiszta lappal indul, nincs benne semmi előítélet, mint az evangéliumi jelenet többi emberében. Annyira megújul, annyira megváltozik, annyira átváltozik ez az ember, hogy nehéz felismerni.

Ez a meggyógyult és megújult ember bőrén tapasztalja az új életet. Bárki bármit is mond, Ő egyet tud: hogy vak volt és most lát. Ez egy olyan tapasztalat számára, hogy más kételkedhet, vitatkozhat, meg is hurcolhatják őt – ő lát. Először meglátja Jézusban az embert, aztán a Prófétát és aztán felismeri Benne az Isten Fiát.

A zsidók, a szomszédok látják a megújult embert és alig ismerik fel. Inkább vitáznak egymás között és kételkednek, mintsem elhinnék, hogy mi történt. Gyógyulás, megújulás, átváltozás történt.

Én hiszem azt, hogy velem is megtörténhet, ahogy mással is megtörtént?

A farizeusok Mózes tanítványainak nevezik magukat, a Törvényt követik. Közöttük is megoszlás indul el a gyógyítás következtében, de elzárkóznak az új elől.

Isten pedig mindig megtalálja az utat felém, csak ez legtöbbször új út – én pedig megszoktam a régit.

Jézus eljött egykor, és eljön ma is. Mindig jelen van Szentlelke által. Nekem adta életét, látását – szeme világát.

Isten most is jelen van. Egészen közel. Figyel, segít – nekem csak követnem kell utasításait, engednem, engedelmeskednem kellene Neki.

A gyógyító Jézus ma is hozzáadja azt, ami belőle való és ráteszi életemre. Az utolsó vacsorán veszi a földi kenyeret, s „hozzáadja önmagát”. Ez MINDEN. Erre kell rátekintenem, hogy kigyógyuljak lelki vakságomból. Ehhez szükséges az, hogy én is elmenjek „Siloe taváig” (amelyet mindenkinek egyénileg az Úr mutat meg), kimondjak magamból végre őszintén mindent, tehát megtegyem a szükséges lépéseket – mert Ő csak ezt kéri. Semmi többet, de ezt egészen!

Megteszem az első lépést?

A szamariai asszony története János evangéliumában olyan, mint egy lassan nyíló virág, vagy mint amikor a köd felszáll a völgyből és lassan kirajzolódik a hegy csúcsa. A szamariai asszony szemével láthatom én is Jézust és közben észrevétlenül az én szemem is tisztul.

Mély és igazi találkozás történik közöttük, pedig Jézusnak legalább három oka lehetett volna, hogy ne álljon szóba a szamariai asszonnyal:

1. asszony: a gyengébbik nemet alacsonyabbrendűnek tekintették;

2. szamariai: a zsidók és a szamariaiak gyűlölték egymást;

3. az asszony bűnössége miatt is elítélhette volna;

Jézusnál azonban nincs „de” és nincs „ha”, Ő három lépésben – három témakörben – vezeti vissza az asszonyt Istenhez és saját magához:

1. Jézus odamegy, ahol az asszonyt megtalálja. Belépik az asszony világába, komolyan veszi az ő valóságát és közben nem támadja, nem erőlteti rá magát. A vízre irányítja a figyelmet. Nem fentről kezd, hanem lentről. Nem tanít, hanem beszélget. Nem az égből szól, hanem egészen közelről. Nem is csoda, hogy az asszony kezdetben csak értetlenkedik – mégpedig jogosan.

2. Az asszony kíváncsivá válik, mert szeretettel beszél vele, nem érez semmilyen előítéletet Jézusban és így fokozatosan tárul fel az ő élete: múltja és jelene. A hatodik férfival él és az előző öt sem volt a férje. Jézus olyan tapintattal tárja fel az asszony múltját és jelenét, hogy az asszony nem ijed meg Tőle, sőt: felismeri Őbenne a Prófétát. Ezt pedig követi a harmadik lépés:

3. Az élet után a hitről beszélgetnek. Ekkor válik Jézus tanítóvá. Beszél a vízről, amely nem fogy el. Olyan szomjúságról, amit nem a torok érez, hanem a szív. Elhangzik az, hogy az igazi imádók lélekben és igazságban élnek. Ez nem azt jelenti, hogy fölöslegesek a szent helyek, hanem azt, hogy élő kapcsolat nélkül mit sem ér az épület, a hely. Isten nem keríthető be, nem sajátítható ki. Jézus fokozatosan fedi fel kilétét.

Így keresi Isten az embert. Így vezet végig a megtisztulás útján, mert jóvá még senkit sem sikerült szidni. Az asszony pedig felismeri Őbenne a Megváltót és elindul, hogy másoknak is elmondja mindazt, amiben addig csalódott: az életben, a vallásban, mindenben és mindenkiben.

Így jön el értem is – hétköznapi valóságomba lépik be és ott szólít meg, ott érint meg. Nem a fejem fölött beszél el, hanem szeretettel szólít meg. Az Ő jelenlétébe helyezve magam, feltárulnak múltam titkai, sőt a jelen helyzetem is megoldódik – ha tényleg Vele beszélek és nemcsak róla. Fokozatosan feltárulnak és megvilágosodnak bennem is azok a dolgok, amelyeket nem értek. Ehhez azonban tényleg beszélnem kell Vele és meg is kell hallgatnom Őt.

A szamariai asszony akkor talál vissza önmagához, amikor úgy tűnik, hogy nincs visszaút, mert megjelenik neki Valaki, aki rávilágít arra, hogy van egy olyan Élő Vízforrás, Akiből mindig lehet meríteni és közben nem fogy el. Ennek a Forrásnak a vize nemcsak szomjúságot csillapít, hanem állandóan éltet, frissít és megtisztít! Ha ebből a Forrásból merítek, egyre őszintébb emberré válok, nem húzom és halasztom a dolgokat, hanem igyekszem minden napot úgy élni, hogy ebbe az Élő Forrásba bele is tekintek és igazi önmagamat látom. Nem gyűjtöm fel a problémáimat, hanem leteszem a fölösleges terheket.

Egy szakember stresszkezelést oktat a közönségnek. Amikor felemel egy poharat, mindenki a megszokott félig üres vagy félig teli kérdésre számít. Ehelyett mosolyogva azt kérdezi: milyen nehéz ez a pohár víz? A válaszok két dekagrammtól fél kilóig terjednek. A pszichológus így válaszol: a tényleges súly nem lényeges, az érzet attól függ, milyen hosszan tartom a kezemben. Ha csak egy percig tartom, könnyű. Ha egy órán át tartom, megfájdul a karom. Ha egy napig tartom, a karom elzsibbad és megbénul. Egyik esetben sem változik a pohár víz súlya, de minél tovább tartom, annál nehezebbnek érzem.

Majd így folytatja: az életben a stressz és az aggodalom olyan, mint ez a pohár víz. Gondoljunk rájuk egy kis ideig, és semmi sem történik. Gondoljunk rájuk egy kicsit hosszabban, és elkezdenek fájni, és ha egész nap rájuk gondolunk, megbénulunk, képtelenek leszünk bármit is tenni.

Isten mindig jelen van. Az Élő vízforrás adott. Leülhetek rendszeresen lelkem kútjának peremére és átadni mindazt, ami nehéz, ami nyomaszt, ami terhel.

Ennyi az egész.

Nem nehéz.

Csak őszintének lenni Vele és magammal az Ő csendjében!

Sokszor úgy vagyunk az életben, mint Andersen meséjében a kis pásztorfiú. Tavasztól őszig fent tartózkodik a hegyen, őrzi a nyájat. Naplementekor kiül kunyhója elé és elbűvölten gyönyörködik abban az aranyházikóban, amely a szemben álló hegyről integet feléje.

Egyik este elhatározza, hogy elmegy és közelebbről megnézi ezt az aranyházat. Úttalan utakon kapaszkodik felfelé, a kövek megsebzik a lábát. Végre megérkezik a messziről oly gyönyörűnek látott kunyhó elé. Nagy a csalódása, amikor megszemléli álmai palotáját. Nem más az, mint egy düledező, elhagyott viskó, baglyok, verebek, egerek tanyája.

Hova tűntek a ragyogó ablakok? Nem érti, mi történik...

Csalódottan és szomorúan fordul vissza, mert a valóság leleplezte álmait. Mikor azonban a messzeségből megpillantja saját kunyhóját, szinte nem akar hinni a szemének. Csillogó aranypalotát lát, fénylő ablakokkal.

Vajon miféle varázslat történt, ami így átváltoztatta?

Nem történt varázslat, csak a holdsugarak fénye és a messzeség öltöztette kunyhóját aranyos köntösbe.

Az Istennel való kapcsolat az élet lényege. Másképp nem is élet az élet. Amíg nem tekintek magamba és nem emelem felfelé a lelkem, addig sok mindent észreveszek, csak éppen azt nem tudatosítom, hogy bennem is ott ragyog a fényes istenarc. Ezért szükséges a csend és a világtól való eltávolodás – ahogy előző héten is hangsúlyoztam. Ha ezt rendszeresen teszem, akkor nemcsak a bennem megszólaló hangok és érzések tisztulnak le – ahogy nagyböjt első vasárnapján erről elmélkedtünk – hanem saját értékességemet is felismerem bent, hogy ne kelljen keresnem kint. Bentről ugyanis felfelé tekintek.

A nagyböjti szent időszak tehát nemcsak a pusztába hív meg, hanem ezzel együtt az elvonulásra Jézus példája szerint.

Az evangéliumok többször utalnak arra, hogy Jézus elvonul. Többször kiemelik, hogy egy egész éjszakát Isten imádásában tölt. Ez az Ő töltekezése: hosszabb időt Istennel tölt. Atyjával beszélget, Őt csodálja és hallgatja, így érti meg Ő is emberségében Isten rá vonatkozó akaratát.

Amikor oly sokszor elvonult és egy egész éjszakát Istennel töltött, tudta mindig, mit kell tennie és ez életének értelmet adott: megtelt szeretettel és ezt adta tovább. Minden, amit tett, ebből eredt és ebből nyerte értelmét! Átimádkozta az éjszakát és tudta, kiket kell kiválasztania. Átimádkozta az éjszakát és igazi találkozásokban volt része. Átimádkozta az éjszakát és betegeket gyógyított. Átimádkozta az éjszakát és tanításával sokakat magával ragadott. Átimádkozta az éjszakát és nem panaszkodott. Átimádkozta az éjszakát és átváltozott.

Amikor felment a hegyre, mindig átváltozott, megváltozott, elváltozott. Amikor visszatért a hegyről, ezt érezték azok, akik Vele találkoztak. Ez az érzés egyeseket magával ragadott, másokat eltaszított – mert nem tudtak mit kezdeni vele. A Vele való találkozás ugyanis döntésre késztet: vagy magamba nézek és nem kell félnem, vagy menekülök a megvilágosító találkozástól...

Amikor a Tábor hegyére felment, magával vitte tanítványait és ők egészen közelről látták, mi történik akkor, amikor Jézus imádkozik. Teljesen elbűvölte őket a látvány.

Amikor Jézus imádkozott, teljes jelenlétben volt az Atyával a Szentlélekben. Amikor imádkozott, megjelent a múlt, hiszen a szent hegyen ott volt Mózes és Illés, de ott volt a jövő is, hiszen az apostolok ebből a jelen élményből értették meg, mit kell tenniük majd a jövőben.

Jézus imája ilyen mesteri ima, minden ima modellje. Ha ezt az imamodellt követem, akkor velem is megtörténik, ami Vele történt: átváltozom, megváltozom, elváltozom.

Az igazi ima átváltoztat: megtölt fénnyel, örömmel és élettel.

Az igazi ima megváltoztat. Ha egy kis változás nem történik bennem és körülöttem minden ima után, akkor talán még nem történt meg az igazi találkozás Istennel, nem voltam igazán Jelen-létében!

Az igazi ima néha el is változtat: a körülöttem élők azt jelzik, mintha nem lennénk a régiek.

Talán az lenne az igazi böjt, ha időmből többet adnék Istennek és akkor tudnám mindig, hogy mi a következő lépés…

Isten jelenléte megváltoztat, átváltoztat, elváltoztat.

Megengedem?

Egy embernek az volt a szokása, hogy minden este ugyanabban az időben leült és egy percig csendben maradt. Nem mondott imát és nem kért semmit, csak ült. Egyszer megkérdezték tőle: – Mit csinálsz ilyenkor?
Azt felelte:
– Semmit. Csak emlékeztetem magam, hogy nem én vagyok az Isten!

Nem véletlen, hogy minden évben a nagyböjti szentidő kezdetén Jézus megkísértésének történetével indulok a pusztába, hogy emlékezzek arra, nem én vagyok az Isten.
Nem kell messze vonulnom, csak saját „pusztámat” kell megteremtenem negyven napig, ahol csend van, mert kikapcsolok minden külső, zavaró eszközt, hogy meghalljam a belülről érkező hangokat és megkülönböztessem azokat. Jézus példája alapján én is a Szentlélekkel indulok, az Ő segítségét kérem, hogy ne tévesszenek meg azok a hangok és érzések, amelyek nem Istentől vannak.
Elvonulni és csendben maradni, Istenre figyelni merész lépés, mert a Vele való együttlétből nem hiányzik a megpróbáltatás és a kísértés. Ezeket meg azért engedi meg, hogy megtisztuljak és még inkább hasonlóvá váljak Hozzá. Nem úgy, ahogy az elterelő érzések és hangok sugallják, hanem ahogy Ő szeretné: egyre inkább láthatóvá váljon az Ő képére és hasonlóságára teremtett ember.
Ez a csendben zajló megtisztulás fájdalmas, de ez az út vezet vissza Őhozzá. A megtisztulás csendben zajlik, mert a csendben először elterelő zajok vannak. A csend először zajos, hogy aztán lecsendüljön bennem minden.

Az elterelő zajok és hangok kezelésében is Jézus mutatja az utat. Sőt, nemcsak mutatja, hanem kiderül, hogy Ő maga az Út. Ha Hozzá kapcsolódom, akkor felismerem az elterelő zajokat és hangokat, hogy a csendben halljam aztán a Szentlélek hangját, Aki Őt is vezette.
Annak tudatában és tudatosításában indulok a pusztámba, hogy az Ő hasonlóságára teremtett ember vagyok, tehát Őhozzá tartozom.
Ezzel a tudattal lehet élni és vissza-élni. Visszaélni akkor fogok, ha az elterelő zajokat és hangokat követem. Élni pedig akkor fogok, ha rendszeresen csendben maradok naponta.
Naponta többször is.
Ha ezt teszem, kizárt dolog, hogy nagyon eltévedjek. Ha kiélezem figyelmem, megérzem Jelenlétét és Őrá figyelek.

Jézus negyvennapos böjtölés után megéhezik.

Rögtön jön a kísértő gondolat, amely – ha kívülről érkezik is, de benne játszódik le – megteheted, hogy a kövekből kenyeret teremts. Meg tudod tenni, jár ez neked! Jézus sokat nem alkuszik, nem elegyedik párbeszédbe, úgyis mondhatnánk még találóbban: nem táplálja magában azt a gondolatot, hogy kenyeret teremtsen, hanem Isten igéjével „oldja meg” a problémát.
Sokszor akarok én is a kövekből pénzt, kenyeret teremteni, de teszem ezt úgy, hogy közben én magam kövesedem meg, mert Nélküle, a Szentlélek nélkül élek és eltávolodom Tőle apró megalkuvásokkal. Amikor nem tudom, mitévő legyek, jó lenne felütni a Szentírást: vajon, mit szól Isten. Ez is lehet böjti gyakorlat: minden reggel egy szentírási részen elgondolkozni, s egy napig vagy hétig gyakorlatba ültetni. Mondjak le a saját akaratomról, s figyeljek arra, amit Isten akar tőlem. Nem attól éhezem igazán, hogy nincs elég pénz, hanem attól, ha elfelejtek Isten igéjéből élni. Tele a hűtő, üres a lélek. Tele a naptár, üres az imaélet. Tele a szám szóval, üres a szívem tartalommal.
A második kísértésnél az elterelő hang idézi az Írást. Ez már arra mutat, hogy lehet Szentírást olvasni úgy is, hogy közben nem akarok megváltozni. Legyen úgy, ahogy én akarom s felhasználom Istent saját vallásosságom mutogatására.
Jézus válasza világos és segít nekem is: „Ne kísértsd Uradat, Istenedet!”
Egy pap egyszer megkérdezte a ministránsfiút: - Imádkozol minden nap? A fiú gondolkodott, majd így felelt: - Amikor baj van, akkor igen. A pap mosolyogva ezt mondta: - Akkor te nem imádkozol. Te vészcsengőt nyomogatsz. Isten nem vészcsengő.

A harmadik kísértés már fájdalmas: „Mindent megkapsz. Csak ne Istent tedd az első helyre!”
Igazából nem térdelek le a sátán elé – csak mindig egy kicsit hátrébb teszem Istent. Majd, ha lesz idő. Majd, ha rendben lesz az élet. Majd, ha kevesebb gond lesz. De Jézus nem mondja: „Majd később”, hanem: „Uradat, Istenedet imádd!”
Nem akkor, amikor már minden mást kipipáltunk, hanem elsőként.

Amikor pedig Jézus elküldi a sátánt, akkor jönnek az angyalok. Nem akkor, amikor alkudozik. Nem akkor, amikor kifogásokat gyárt, hanem amikor dönt.

Én döntök?

Egy idős férfi minden vasárnap ott ült a templom első padjában. Mindig időben érkezett, szépen felöltözve. Az emberek azt mondták róla: – Ő aztán egy igaz ember! A faluba aztán új lelkipásztor érkezett, s egyik nap meglátogatta a férfit otthonában. Beszélgettek, teát ittak és egyszer csak a pap megkérdezte: – Mondja, mi volt élete legnehezebb pillanata?

A férfi sokáig hallgatott. Aztán megszólalt: – Harminc éve nem beszélek a testvéremmel.

– Mi történt? – kérdezte a pap.

– Semmi különös. Egy szó, egy kis félreértés, harag, majd büszkeség. Azóta csend van közöttünk.

A pap erre csak ennyit mondott: – Tudja, Jézus nem azt kérdezi, hogy megöltük-e a testvérünket, hanem azt, hogy megöltük-e a kapcsolatot.

A férfi elsírta magát, mert megértette, mi a lényeg.

A parancsok megtartása önmagában még senkit sem tesz boldoggá. Ha sikerül is valakinek maradéktalanul megtartania egy bizonyos ideig az összes isteni parancsot – bár ezt is kétlem – inkább önteltté válik, mint boldoggá.

Nagyon sok vallásos ember igyekszik megtartani a parancsokat, valahogy mégsincs ott a szemében a csillogás, mert a Törvény keretet ad, de életet nem. Az életet a Szentlélek adja. Ezért mondja Jézus, hogy „ha igazvoltotok nem múlja felül a farizeusokét és az írástudókét, nincs közel hozzátok az Isten országa.” (Mt 5,20)

A tíz parancs megtartása nem nehéz – ha szeretem Istent. Ha szeretek valakit, képes vagyok mindent megtenni érte. A parancsoknak tehát az a „rendeltetésük”, hogy Istenhez vezessenek. Ha ez nem történik meg, akkor önvizsgálatra van szükség. Egyébként is. Sokszor.

Ha nem világítok, ha nem vagyok jóízű ember – ahogy előző alkalommal is kihangsúlyoztuk! –, akkor valószínűleg csak felszínes keresztény vagyok, a törvények szintjén megragadtam!

Eltelhetik egy egész élet önhitegetésben. Abban, hogy igazi kereszténynek tartom magam, s közben nem értem, hogy miért nem ért meg más. Azt hiszem, csak én járok jó úton, s mindenkivel baj van körülöttem! Humorosan fogalmazva, úgy vagyok, mint az az őrült az autópályán, aki szembe hajt a forgalommal. Szólnak a rádióban: vigyázat, egy őrült szembe megy a forgalommal. Mire ez az ember betelefonál: mi az, hogy egy? Mindenki velem jön szembe...

Nem foroghatok ennyire magam körül. Az írástudók és farizeusok közül is sokan ilyenek voltak. Elhitették magukkal, hogy a törvény betartása teszi igazzá őket.

Jézus azt mondja: „Hallottátok: Ne ölj! Én pedig azt mondom: aki haragszik testvérére, megérdemli az ítéletet!” (Mt 5,21-22) Jézus nem lejjebb viszi a mércét, hanem feljebb. Egészen a szívig megy, mert lehet, hogy nem öltem, de megsebeztem másokat szavakkal vagy színleléseimmel. Lehet, hogy nem törtem házasságot, de tárggyá tettem a másikat a tekintetemmel. Lehet, nem esküdtem hamisan, de nem voltam igaz beszédemben.

A mennyek országa nem a „jól viselkedők klubja”, hanem a megtisztított szívűek otthona. „Legyen a ti beszédetek: igen, igen – nem, nem.” (Mt 5,37). Röviden: ne játsszak szerepet. Ne mondjak mást kifelé, mint amit bent élek. Ne legyen külön „templomi énem” és „otthoni énem”, mert ez lelki tudathasadást teremt és megöl – egy idő után testemben is. Jézus nem azt akarja, hogy hibátlan legyek, hanem őszinte.

Amikor harag van bennem, vigyem Eléje és beszéljem meg vele. Amikor tisztátalan vágy van bennem, kérjem, hogy tisztítson meg. Amikor hazugság csúszik ki a számon, legyen bátorságom az igazsághoz.

A kereszténység ugyanis nem smink és nem kirakat, hanem szívműtét – altatás nélkül!

Ha tudom a gyengémet, akkor annak a területnek nem szabad teret adnom, “le kell vágnom” – az evangélium szavai szerint. Ha ezt többször is megteszem, akkor annyira megerősítem azt a területet is, hogy egy idő után képes leszek ellenállni. Persze, sohasem vagyok egyedül ebben a munkában, Istent hívom segítségül – Szentlelkét és az ő erejét. Így felismerem a vágyakat is, amelyek bennem vannak és amelyek nem rosszak. Rosszakká csak akkor válnak, ha nem tudom megfelelően kezelni azokat.

Ezért szükségtelen az esküdözés is. Ha őszinte ember vagyok, akkor megbíznak bennem és magyarázkodás nélkül elhiszik azt is, ha igent, és azt is, ha nemet mondok.

A többi szükségtelen!

Valamikor régen az Alföldre Erdélyből vitték szekéren a kibányászott sótömböket, amit aztán ott felaprítottak és megőröltek, s az emberek felhasználták. Amikor elfogyott a só, nem volt íze az ételnek, megromlott a hús. Az emberek kiálltak a kapuba és várták, mikor hallják meg ismét a sóhordó szekerek nyikorgását. Ebből ered a „sóvárgás” kifejezés.

A világ most is só után vágyakozik, sóvárog utána. De elsősorban nem a közönséges sóra van szüksége, hanem a „Galileai Sóra”, ahogy Gyökössy Endre, református lelkész nevezte, az Igére sóvárog a világ, mert Nélküle nem ízlik az élet és megromlik az ember! Jézus Krisztus az a „Galileai Só”, Aki rámutat az értékességemre is, amikor kijelenti: a föld sója vagyok! (vö. Mt 5,13)

Az évközi ötödik vasárnap evangéliumában kettős parancs hangzik el egy kijelentésben és az egész egy felhívással zárul: Ti vagytok a föld sója: tegyétek jobbá a világot – ez a világjobbító parancs. Ti vagytok a világ világossága: adjátok tovább a fényt – ez a megvilágosító parancs.

Jézus egyszerűen tanít, nem bonyolítja a dolgokat, mert az a célja, hogy átadja a tanítást. Ezért is mondják rá, hogy „úgy tanít, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók” (Mk 1, 21-22). Olyan képeket használ, amelyeket mindenki megért: még a kevésbé képzett ember is. Teszi ezt azért is, hogy ne lehessen félre-, vagy kimagyarázni.

Két egymással összefüggő képet tár elénk: só és világosság. Mindkettő ugyanazt kéri: add át önmagad Istennek.

Ahhoz, hogy a só ízesítsen, bele kell tenni az ételbe. Mikor ez megtörténik, már nem lehet kimutatni, mert a só tökéletesen belevegyül az ételbe. Ha elpárologna a víz, ki lehetne mutatni a sót, de a lényeg, hogy a hatása jelen van, és – ha a leves el is párologna – akkor is megmarad a fazék oldalán. Igaz, hogy a só a sótartóban is só, de attól még a levesnek nem lesz jobb az íze.

Jó lenne hagynom, hogy Isten megragadjon és beleszórjon abba a közegbe, amelyet ízesíteni akar általam.

Belekeveredni a világba nem azt jelenti, hogy azonosulnom kell mindennel, ami a világban van. Jézus maga erre a példa: eljött, hozzánk hasonlóvá lett, de semmi sem hatott rá, hogy az megváltoztatta volna. Ő hatott a világra, semmit nem veszített szentségéből, tisztaságából!

Ha nem érintkezem az emberekkel, akkor nem tudok hatni, ízt adni a világnak.

Bosco Szt. Jánost, a fiatalok nevelőjét, a szalézi rend alapítóját úgy ismerjük, mint aki felkarolta azokat a gyermekeket, akikről sokan lemondtak és akik valamiért eltávolodtak a szülői háztól. Nem volt könnyű feladata, de segített nekik abban, hogy visszanyerjék önmagukat, jó ízüket! A fiatalok megérezték, hogy ez a pap „jóízű”. Bevegyült közéjük és velük töltötte idejét, egy közösségben formálta őket közösséggé, de nem vegyült el velük, megőrizte a saját jó ízét és rávilágított arra, hogy ők is ízet adhatnak egymásnak. Ez azt jelenti, hogy mindenkinek a saját útját kell megtalálnia és ezt a leggyorsabban Krisztussal lehet. Krisztus nélkül önmegvalósítás, Krisztussal beteljesülés. Az önmegvalósítás öncélú és az elszigeteltségbe vezet. A beteljesülés pedig közösségbe vezet, ahová, ha „bevetem” önmagam, a közösség visszaad magamnak.

Aztán az is fontos szempont, hogy a só megfelelő mennyiségű legyen. A túl sok só, ha túlságosan erőszakos vagyok, ha a világra csak ráolvasom a hibáit, hogy rossz haszontalan, gonosz, akkor csak kritikát fogalmaztam meg. Ez a „túl sós” megjelenés. A túl kevés, amikor megelégszem a kevéssel. Amikor időmből vagy pénzemből adok valamit, de nem eleget. Ez a „kevés sós” megjelenés. Akkor tudom közvetíteni a só szerepét, ha Isten jóságát közvetítem. Ha Isten szeretete, jósága nem hatja át életem, akkor hiteltelenné, ízetlenné válok.

Jézus a világ világosságának is nevezi hallgatóit. Ő nem magának élt, mindig másnak világított. Önmagát adta és én Őt fogom továbbadni, ha már bennem is világít. Krisztus fényével jobbíthatom a világot és megvilágosodnak mindazok, akik beengedik szeretetének fényét.

Amikor hallom, hogy megromlott a világ és különösen a fiatal nemzedék ízét veszítette, akkor a legtöbb esetben ez azt az embert tükrözi, aki elveszítette életízét és nem hozta fel a benne is élő fényt.

Amíg mást akarok megnevelni és saját képemre formálni, addig nem tekintek magamba és nem tudom felhozni a bennem élő fényt.

Krisztussal beteljesülés – Nélküle önmegvalósítás.

Választhatok!

A történet egy asszonyról szól, aki minden reggel vizet hord a kútról. Két korsó van a kezében. Az egyik szép, csillogó, hibátlan, a másik megrepedt. A megrepedt korsóból mindig kiszivárog a víznek fele, mire az asszony a házához ér.

A szebbik korsó büszke magára és átszól a másiknak: „Nézz rám! Tökéletes vagyok. Engem mindenki megcsodál.” A repedt korsó viszont szégyenkezik és egyik napon gazdájához fordul: – Bocsáss meg, én mindig csak kudarcot vallok. Soha nem tudok annyit hozni, mint a másik.

Az asszony rámosolyog és ennyit mond: – Észrevetted már, hogy az út mentén csak a te oldaladon nőnek virágok?

A repedt korsóból kifolyó víz életet adott a földnek. Ami gyöngének tűnt, az lett az áldás forrása.

Isten nem a csillogó vitrindarabokból építi az Ő országát. Nem a „világ bajnokaiból”, hanem a repedt korsókból.

Isten olyan embereket akar, akik rábízzák magukat és közreműködnek Vele Országának építésében. Akik nem a saját országukat építik, hanem arra figyelnek, hogy mit akar Isten velük és általuk művelni a világban. Akik tudják, hogy nem is annyira eszközök, tárgyak Isten kezében, hanem az Ő munkatársai. Akik, ha észreveszik értéktelenségüket, nem magukba fordulnak, hanem Isten felé és akkor megtapasztalják értékességüket még akkor is, ha már valami megrepedt életükben. Akik tudják, hogy nem önmagukban erősek és okosak, hanem engedik, hogy Isten bölcsessége, tudása és ereje menjen át rajtuk. Akik tudják, hogy nem azért kiválasztottak, mert erősek, hanem azért válnak erőssé, mert kiválasztottak. Akik tudják, hogy nem azért értékesek, mert sokat hordoznak korsójukban, hanem mert az Ő kezében vannak.

Ezért mondja Pál apostol: „Így senki sem dicsekedhet Isten előtt.” (1 Kor 1,29)

Ha dicsekszem, dicsekedjek azzal, hogy Krisztus a bölcsességem, amikor nem értem az életet, a megszentelődésem, amikor koszos vagyok legbelül és a megváltásom, amikor végképp elveszettnek érzem magam. Isten ugyanis azt nézi, hogy hol tud élet fakadni a repedéseimen keresztül!

Ennek fényében érthetőbb talán a nyolc boldogmondás lényege is, amelyet egészében nézve lefordíthatok magamnak:

Lélekben szegény, aki lelkét teljesen Istennek adja át, mert ráébred arra, hogy minden más, amivel addig betöltötte, mulandó. Nem azt jelenti, hogy nem él a világ dolgaival, csak tudja, hogy mulandó! Ez egy alapállapot: nem birtoklok semmit, hanem ajándéknak tekintek mindent, s így a birtoklás helyett a létezés módját választom.

A szomorú nem a szomorúság érzése miatt boldog, hanem annak tudata miatt, hogy Isten vigasztalja meg őt és nem más! Boldog az az ember is, aki bűnei miatt szomorú, mert Isten megbocsátja azokat és lehetőséget ad mindig az újrakezdésre. Boldog az az ember is, aki mások bűnei miatt is szomorú, mert nem érzéketlen felebarátai iránt!

Boldog a szelíd, aki nem erőszakos és agresszív, mert tudja, hogy örökös és nem birtokos, hiszen benne él Isten ereje a Szentlélek által!

Boldog, aki éhezi és szomjazza az Igazságot, mert tudja, hogy ha Isten életét éli, akkor többé válik, hiszen Istent nem lehet birtokolni, csak befogadni és ezért tovább növekszik szomjúsága.

Boldog az irgalmas, mert megtapasztalja ugyan bűnös voltát, de ugyanakkor Isten irgalmát is, ezért felismeri, hogy neki is irgalmasnak kell lennie és meg kell bocsátania másoknak!

Boldog a tiszta szívű, mert – mivel egyre istenibb életet él – , ezért éhezi még jobban az Istent, még jobban vágyik Őrá és azért bocsát meg másoknak, mert a másikban is Istent látja – a bűnök ellenére is! Isten szemével kezd látni, Aki rávilágít a bűnökre, átvilágít rajtuk és szétoszlat minden homályt!

Boldog, aki békességben él, mert egyre inkább benne él az Isten békéje, és ezt továbbadja! Nem a világ békéje ez, hanem Isten békéje, amely a szeretet melletti elkötelezettség eredménye!

Boldog, akit üldöznek az igazságért, mert tudja, hogy a világosságot választotta, s ez nem tetszik a sötétségnek, tehát mindenképpen üldöztetésben lesz része!

A boldogságok végső soron Istenről szólnak, Aki folyamatosan hív és szólít, megérint különféle módokon és eltölt Önmagával! A boldogságok nem parancsok (tiltások és felszólítások!), hanem lehetőségek és különféle módok, ahogyan befogadhatjuk Őt.

Ha kitárom lelkem, hogy Isten töltse be;

Ha szomorúságaimban is Feléje fordulok;

Ha erejével betölt és szelíddé tesz;

Ha mindig jobban éhezem és vágyom Őt – AKI ÚT, IGAZSÁG ÉS ÉLET;

Ha irgalmas vagyok, ahogy Ő is velem;

Ha beköltözik szívembe és tiszta szívűvé tesz;

Ha békéje bennem van és azt sugárzom mások felé;

És ha az Ő nevéért üldöznek is… AKKOR BOLDOG VAGYOK!

Ha kitartok hűségben, akkor Ő megtart boldogságban!

Van ennél jobb?