Sajgó Balázs atya elmélkedése

A városi park egyik padján ápolt, látszólag boldog idős hölgy üldögél ölbe tett kézzel. Nézi a siető járókelőket, a kavicson csipegető galambokat, egy gazdáját maga után ráncigáló kutyát. Ő néz, de senki sem néz rá.

Egyszer csak odamegy egy lány. Fiatal, kicsit provokatív, a térdén kihasított, szakadt farmerban, rikító zöld színű hajjal. A lány körülnéz, aztán leül a padra az idős hölgy mellé. Csendben vannak mindketten.

Egyszer csak a hölgy erőtlen hangjával megtöri a csendet: - vakmerő ez a szín, és mennyi fülbevalód van! Fájt, amikor betették őket? – Csak egy kicsit – mondja a lány. Az idős hölgy kíváncsinak tűnik és megkérdezi: - és az a csavar az arcodban? Fáj, amikor eszel? - Nem – válaszol a lány. Kis ideig csendben vannak mindketten, majd újra a hölgy szakítja meg: mondd, miért csinálod? És miért festetted be zöldre a hajad? – Hogy észrevegyenek. Azt akarom, hogy megnézzenek – hangzik a lány részéről a válasz. Tart egy kis szünetet, aztán hozzáteszi: - és hogy egy kicsit szeressenek.

Visszatér a csend.

Egy kis idő elteltével az idős hölgy nagyot sóhajt és megjegyzi: Holnap én is zöldre festetem a hajam.

A szeretet vágyát Isten ültette el az emberben és ezért Ő képes e vágy igazi beteljesítésére is. Ezért szükséges rendszeresen csendben maradni és nyitott szívvel figyelni az egyetlen igazi hangra. Másképp eltévesztem az irányt, a célt. Ha elég időt szánok a csendre, jobban hallok majd. Jézus tizenötször mondja az Újszövetségben, hogy „akinek van füle a hallásra, hallja meg”!

Amikor meghallom, eldöntöm, hogy hallgatom-e tovább vagy elmenekülök Tőle? Ha elmenekülök és mindenhol keresem a szeretetet, elvétem a célt, vétek. Ez a céltévesztés a bűn lényege, mert a magam módján keresem és élem meg a szeretetet, nem úgy, ahogy Jézus elém élte, igazi jó Pásztorként. A bűn ebben az értelemben a félreértett szeretet-keresés következménye.

Ha meg folyamatosan hallgatom szavát, növekszik bennem Isten ismerete (s önmagam ismerete is!). Egyre közelebb kerülünk egymáshoz, növekszik a belső béke, mert növekszik a bizalom a Vezetőben, Aki őriz és nem ellen-őriz. Nem úgy figyel, hogy kötekedjen, hanem úgy vezet, hogy növekedjem a szeretetben.

Ezért alkalmazza Jézus a Jó Pásztor képét mindenekelőtt az Atyára, Aki mindenkit magához vonz – és önmagára, Aki ugyanezt teszi: amikor felemelik a földről, mindenkit magához vonz (vö. Jn 12,32), mert Ő és az Atya egyek – a Szentlélekkel egységben! Ezért küldi a Szentlelket, hogy a Szentlélekben én is bekerüljek abba az Egységbe, amelyből kiestem a bűn következtében.

Jézus a jó Pásztor képét több okból is használja:

Először is azért, mert Palesztinában nagyon megbecsült tekintélye volt a pásztoroknak: a fű gyér volt a legelőkön, ezért a nyájnak állandóan helyváltoztatásra volt szüksége. Ugyanakkor nem voltak védőfalak sem, ezért a pásztorok állandó és éber jelenlétére igen nagy szükség volt. Ide tartozik még az a fontos szempont is, hogy a juhokat Keleten nem annyira a hús miatt tartották, mint Nyugaton, hanem inkább a gyapjú és a tej miatt is, tehát hosszabb élettartam jutott nekik osztályrészül és így a pásztor név szerint ismerte a rábízott juhokat.

Ebből következik másodszor, hogy Isten mindenkit név szerint ismer. Ez nemcsak a nevek tudása, hanem mély kapcsolatot is feltételez Isten részéről. Ha Isten név szerint ismer, akkor tud rólam: „ha leülök és ha felkelek” (138. Zsoltár). Nem tudok elmenekülni előle, illetve megtehetem, de Jelenlététől úgysem tudok szabadulni, mert mindenütt ott van és figyel.

Harmadszor, nem úgy figyel, hogy ellenőriz. Hanem csak egyszerűen őriz és utána megy annak is, aki évekig vagy évtizedekig „elkallódik”. Nincs kényszer, csak szerető figyelmesség.

Negyedszer, megtapasztalható ilyenképpen az Ő gondoskodása és figyelmessége, s aki „megadja magát” ennek a gondoskodásnak, akkor a 23. zsoltár szerint többé nem kell félnie, még akkor sem, „ha a halál völgyében jár”.

Ötödször, ezzel a tudattal mély és bensőséges kapcsolat alakul ki részemről is Isten felé és akkor Őbenne élhetek – Vele egységben, ahogy Jézus megmutatta.

Jó Pásztor vasárnapja egyben Hivatások vasárnapja is. Manapság sokszor van szó a paphiányról. Aligha figyelünk azonban arra, hogy a papi hivatások csökkenése egyenes arányban van a hívők számának csökkenésével is. „Hívő-hiány” is van – s ezért elkötelezettség hiány is!

Németországi papkollégám egyszer a következőt mondta: „minden jól meg van szervezve nálunk, csak éppen a hit hiányzik.” A nagy szervezések nem rosszak, történhet néhány emberben Krisztushoz való őszinte megtérés és változás, de a történelem hiteles szentjei azt igazolják, hogy hiteles megtérés és az igazi misztikához való visszatérés a szentségimádások, a szentségek és szentelményeknek köszönhetően történtek.

Amúgy sem a szám a fontos, hanem a bennem élő hit minősége, vagyis annak kisugárzása! Aki nem a maga módján, hanem a Jó Pásztor módján szeret, nem véti el nagyon az irányt. Megtapasztalja az egységet Krisztuson keresztül az Atyával – a Szentlélekben.

Aki visszakerül a Vele való egységbe, az nem esik kétségbe.

Húsvét harmadik vasárnapjának evangéliumában az Úr úgy jelenik meg a tanítványok előtt, mint egykor régen, halászás közben.

Húsvét előtt, amikor Péter meglátja a vízen közeledő Urat, nagy lelkesedésében feléje indul, s elkezd süllyedni. Húsvét után, Jánossal együtt ránéznek a parton álló emberre és felismerik az Urat: már nemcsak néznek, hanem látnak is.

A feltámadt Jézus most már az „Egyetemes Krisztus” – Richard Rohr ferences szerzetes kifejezésével élve. Bárhol, bármikor, bárkinek megjelenhet, amikor az ember készen áll a felismerésre. A rejtőző Isten megnyilvánul, Krisztus jelenvalóvá válik.

Oly sokszor részt veszek a szentmisén, az eucharisztia ünneplésében, hallom az alapító szavakat: „ez az én testem”, „ez az én vérem kelyhe” és egyszercsak berobban a felismerés: az Úr az. Az az Úr, aki annak idején megjelent a tanítványoknak, megvendégelte őket, most is megteszi: veled, velem, bárkivel. S akiben ez a felismerés megszületik, az elindul – mások és a másik felé s akkor történnek igazi találkozások azokkal, akik hasonló élményben részesültek. Igazán csak azok értik meg egymást, akik hasonló élményben részesültek. Nemcsak hallottak Róla, nemcsak hirdetik Őt, hanem találkoztak is vele. Akik ugyanazt az Urat látják, EGYETértenek, hiszen Egy az Úr.

Nem mindig azok a hozzám közelállók, akikkel fizikailag együtt élek, hanem azok, akik ugyanazt az Urat érzik magukhoz közel s Őt valóban közel érzik. Így növekszik a Feltámadt Krisztus Fénye, Egy-Házban.

A feltámadás előtti hit fellángolásokkal kezdődik, a feltámadás utáni hit pedig meggyőződéssé válik. Van különbség a kettő között, hiszen ez a második az igazi, ez a cél. Mégis az első feltétele a másodiknak.

Péter fellángol és elindul. Szükséges ez a fellángolás, de nem elég, amint az később kiderül, hiszen elkezd süllyedni. Nem elég a kezdeti fellángolás, szükséges a kitartás az úton, amely azonban nem zárja ki a kudarcokat sem. Sőt, sok kudarc vezet a legnagyobb sikerhez. A legnagyobb siker pedig az, amikor felismerem az Urat.

A FELISMERÉS szó magában rejti a felismerés lépéseit. Induljunk a szó végéről:

ÉS: Akkor haladok a krisztusi úton, ha mindig van egy „és”. Mindig van tovább. Nem állok meg, nem állok le a fejlődésben.

RÉS: Ha továbblépek, lehetetlen, hogy ne vegyem észre azokat a réseket, amelyen keresztül beljebb és feljebb léphetek. Beljebb lényem középpontja felé és egyben feljebb az Úr felé.

MERÉS: Van bátorságom továbblépni és közben merítek a már meglévő tapasztalásaimból és találkozásaimból, ahol ráéreztem arra, hogy nem jó sokáig leállni, hiszen akkor falakat építek.

IS: Nemcsak nekem, másnak is lehet igaza egyszerre, mert a képnek csak magamra vonatkozó részét látom. Ha látom.

ISMERÉS: Minél beljebb haladok lényem középpontja felé és minél feljebb lépek az Úr felé – annál többet ismerek meg Belőle, magamból és másokból. Képessé válok egyre közelebb kerülni magamhoz, Istenhez, a másik emberhez. S bár ismeretemben fejlődöm – s látom jobban a rosszat is a jó mellett – képes vagyok megbocsátani.

ELISMERÉS: Ha növekszik az ismerés, egyre jobban elismerem a másikat, tisztelem őt. S Isten arcát is kezdem látni benne, ahogy magamban is.

FELIMERÉS: Így jutok el a felismerésre, hogy amit addig néztem, azt valójában nem is láttam igazán. S akkor kimondom Istenre: az Úr az. S az Úr arcának egy-egy részletét ismerem fel a másik emberben – s önmagamban is.

Az Úrral való találkozás által így válok Úri-Emberré.

S akkor már nem tudom a régi életemet élni. Akkor sem, ha ugyanazokat a dolgokat teszem. Munkám, foglalkozásom, életem hivatássá válik. Elhivatott keresztényként élem tovább ugyanazokat a napokat – másként.

Többet nézek magamba, másként figyelek másokat, mert a feltámadás fényében és tényében tudom: az Úr az, Aki velem van. Másokkal is. Mindenkivel, aki felismeri és befogadja Őt.

Az igazi mesék nem azért mesék, mert nem igazak, hanem azért, mert az Élet igazságait úgy rejtik magukban, hogy az őszinte kereső azokat megtalálja.

Egy ilyen mese szerint, az egyik völgyben elhelyezkedő várost mindig köd fedte be. Lakói közül senki sem látta soha a nap fényét, hiszen a város vezetősége kijelentette: „Nincs szebb a mi medencénknél. Mindenünk megvan, amire csak szükség van.” Ezt mindenkinek tudomásul kellett vennie. Élt a városban egy idős ember, aki többször mesélt unokájának arról, hogy létezik egy másik világ is, ahol lehet látni a napot. Kezdetben jelezte másnak is, de őrültnek tartották. Az unoka azonban fontolgatni kezdte a dolgot és elhatározta, hogy egyik éjjel felmegy a hegyre, ahol megvárja a hajnalt, hiszen kíváncsi volt nagyapja állítására. Bármennyire is bolondnak vélték őt – érezte, hogy nagyapja nem vezetheti őt félre. Egyik éjjel meg is tette a merész lépést! Elindult, hogy a saját szemével lássa mindazt, amiről nagyapja beszélt. Fel is ment a hegycsúcsra, és csodálatos élményben volt része: látta a napfelkeltét és fentről a nagy ködöt, amely befedte a völgyben fekvő várost. Csupán egy torony teteje látszott ki a nagy ködből. Nagy boldogság töltötte be a gyerek szívét. Azon a reggelen fennhangon hirdette mindenkinek: láttam a napot.

Az öreg megfertőzte – mondták – újabb őrült került a faluba.

Aztán egyik nap, valaki ismét fellopakodott a nagy hegy csúcsára. Ő is hirdetni kezdte: van másik világ is...

Növekedett a világosság – a fejekben és a szívekben is.

A próféták azok az emberek, akik látják a fényt, mert nemcsak fizikai szemüket használják. Belülről kifelé érzik és tudják az Istent. Látják az Isten arcát – másokban is. Istenfélelmük nem a Nagy Fénytől való félelem, hanem annak látása és őszinte meghajlás előtte.

Akire rávilágít ez a Fentről jövő Fény, az megvilágosodott emberré válik. Először úgy tűnik, hogy széttöredezik egész élete és ezeket a töréseket nagy szenvedés kíséri. Aztán következik a megértés, hogy életének széthullott darabjait el kell engednie, hogy megmaradjon, ami igazán lényeges.

A szenvedésben Isten haragját érezhetem első megtapasztalásként, aztán rádöbbenek, hogy ez az Ő irgalmasságának fénye, amely azért világít meg mindent bennem, hogy széthulljanak életem azon darabkái, amelyekre többé már nincs szükségem. Addig sem volt, csak azt nem tudtam.

Amikor széthullanak életem darabkái, akkor azt Isten haragjának élem meg, valójában ebben a fájdalomban tapasztalom meg szerető és irgalmas Jelenlétét.

Ekkor változik meg a képem róla és kezdek többet látni. Megnyílik a másik szemem is, a belső szem, amely már látja az Istent – másokban is. Ez a látás tesz tisztává, így válhatok Istennek mai prófétájává, aki Isten irgalmasságát már megtapasztalásként hirdeti.

A következő lépés, hogy eltűnnek emberek az életemből, akik addig még barátaim is voltak. Nem értenek már, mert őrültnek vélnek, hiszen ők még nem látják azt a szeretet-fényt, amely megszenvedtet és megtisztít. Ők is látni fogják...

Isten mindenkinek mutatja irgalmas, mindenkihez lehajló, a mindenkihez maga szintjén közeledő arcát.

Lehet egy betegség, egy gyász is istenélmény: mindenkinek másképp mutatkozik meg. Ha ezt valaki meglátja, megteheti, hogy elfordul, de akkor nyugtalan marad. Ha pedig magára engedi ezt az irgalmas tekintetet, megszületik a belső béke. Elindul a belső megértés és ennek következményeként az igazi megtérés. Megszületik a felismerés, amely Tamás apostolban is megszületett: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20, 24)

Az 1905-ben Lengyelországban született kislány, Maria Faustina kiskorától hallotta a büntető Istenről szóló dörgedelmes prédikációkat. Húsz évesen belépett az Istenanyáról elnevezett irgalmas nővérek kongregációjába. Ott kapta a Faustina szerzetesnevet. Nem sokkal a belépése után tuberkulózist kapott és harminchárom évesen halt meg.

Az ő kijelentései szerint ismételten megjelent neki a Szűzanya, Jézus, az angyalok és szentek, amit ő komolyan vett. Bolondnak tartották. Vízióiban és látomásaiban azt a küldetést kapta, hogy Isten Irgalmasságának hirdetője legyen, és érje el azt, hogy Isten irgalmasságáról ünnepet vezessenek be az egyházba a húsvét utáni első vasárnapon. Isten ragyogásáról beszélt, amely megváltoztatja az emberek életét, ha hisznek benne és szeretik Őt. Őrültnek tartották, pszichiátriára küldték.

Szent II. János Pál pápa a kezdetben eretneknek tűnő apácát 2000-ben avatta szentté és az egész egyházban kötelezővé tette a Húsvét utáni első vasárnapon Isten irgalmasságának ünneplését. (Egyébként az ő halálának napja az isteni irgalmasság vasárnapjának előestéjén van).

Faustina nővérnek volt bátorsága magára engedni Isten irgalmas tekintetét és megváltozott benne az Istenről alkotott kép. Kezdte látni azt a szerető és irgalmas Istent, Akiről Jézus beszél hitelesen az evangéliumokban.

Én hiszek Jézusnak, Aki Isten szeretetét nemcsak hirdette, hanem meg is mutatta életével és életében? Ha nemcsak mondom, hanem kezdem látni is, mások is látni fogják. Egyesek elhagynak, mert még nem értenek, mások társulnak.

A lényeg, hogy növekedjék a Fény, nyerjen teret a világosság!

Egy kisfiút szülei minden év nyári szünetében elvittek nagymamájához.

Egyszer a fiú azt mondta a szüleinek: „Most már elég nagy vagyok. Mi lenne, ha idén egyedül mennék nagymamához?”

Rövid tanácskozás után a szülők beleegyeztek. Édesapja elkísérte kisfiát az állomásra, ellátta még néhány tanáccsal, miközben a fiú azt gondolta magában: „Tudom, tudom, már százszor hallottam ezeket a tanácsokat!”

Megérkezett a vonat és az édesapa még ennyit mondott fiának: „Fiam, ha hirtelen rosszul érzed magad vagy félsz, akkor ez legyen nálad!” – és beletett egy kis cetlit a fiú zsebébe.

A fiú most ült először egyedül a vonaton, szülei nélkül.  Nagyon élvezte függetlenségét. Figyelte az ablakon keresztül a tájat, aztán megjelent néhány fura idegen, meg néhány kevés bizalmat sugárzó ember is. A kalauz is számonkérte, miért utazik egyedül, aztán meg néhány alkoholtól mámoros ember is zajongott körülötte.

Egyre jobban eluralkodott rajta a félelem és a kétségbeesés. Lehajtotta fejét és könnyek szöktek a szemébe.

Ekkor jutott eszébe, hogy édesapja mit mondott: ha félsz vagy rosszul érzed magad, vedd ki a zsebből, amit adtam neked”. Remegő kézzel kivette a zsebéből a kis cetlit, amelyen ez volt olvasható: „Fiam, az utolsó kocsiban vagyok.”

Isten ajándékozza az életet. Minden emberben elrejti arcának egy-egy részletét. Nem erőszakolja rá magát senkire. Nem játszik „istenesdit”. Neki fontosabb az, hogy szeressen ingyen és teljesen.

Karácsonykor észrevétlen jelenik meg az Emberfia képében. Nem kap szállást, jászolban fekszik, nincs semmi feltűnés...

Ez a Fiú, Akit Jézusként ismerhetek meg, megmutatja, hogyan lehet szépen Istennel élni. Minden tettében, minden szavában Isten jelenik meg. Működése idején is embertől emberig megy, mindenkivel jót tesz és továbbáll. Legtöbbször még azt is megtiltja, hogy beszéljenek jótetteiről. A lényeg számára mindig az, hogy felragyogjon Isten dicsősége.

Ő AZ ENGEDELMES FIÚ.

Az engedelmes Fiú, aki mindig meghallgatja Atyjának tanácsát. Saját földi életének vonatán úgy utazik, hogy folyamatosan tudatában van Isten jelenlétének. Folyamatosan hallgatja Atyja hangját, Atyja Szentlelkének sugallatait, folyamatosan tudni akarja Atyja akaratát.

Amikor Nagypénteken egyedül érzi magát, akkor is Istenhez folyamodik. Amikor az egyedüllét érzése keríti hatalmába, akkor is átadja magát Atyjának, Akinek jelenlétét akkor nem érzi.  

Körülötte idegenek toporzékolnak, megfeszítik Őt, Aki szeretettel közeledik feléjük.

Az emberek nagyrésze ma sem ismeri fel Őt, sem Isten cselekedeteit, mert az emberiség nagyrésze valami mással van elfoglalva. Saját magával.

Az engedelmes ember helyébe a magát „önálló”-nak nevező ember magát helyezi középpontba, isteni énjét, isteni arcát elnyomva. Ez az önállóság önaltatás és önáltatás.

Ennek egyenes következménye a Nagypéntek, mert ez az „önálló” ember keresztre feszíti a hozzá közeledő Szeretetet, s aztán eljut oda is, hogy pontosan emiatt vesz erőt rajta a félelem, a szorongás és mindenféle modern betegség.

A kis cetli pedig ott van minden ember zsebében: az utolsó kocsiban vagyok, elrejtőzve, de mindig jelen. Száműztél életedből...

Ez azonban nem szemrehányás most sem Isten részéről, hanem mély üzenet: a legsötétebb pillanataimban is jelen van Ő, még akkor is, ha nem látom, ha elfelejtettem. Ez a bűn sötétsége: amikor nem látom, nem tudom az Istent. Nincs istentudatom. Ez a tudatlanság.

A feltámadás lényege pontosan az, hogy megvilágosodom, megértem nemcsak fejemben, hanem szívemben, lelkemben, egész lényemben, hogy Ő nem hal meg számomra, én halok meg számára.

A feltámadás ténye és tudata a sírnál születik meg. Amikor meghalok saját magam számára, hogy Vele éljek, eltelek és betelek Szentlélekkel.

Ehhez viszont szemlélnem kell gyakran az Ember Jézus sírját, hogy meglássam magam mögött az Istenfia fényét. Így jutok Jézustól Krisztusig.

Meghalhatom bensőmben, de akár kívülről is a fehérbe megjelent angyalok – a hírvivők szózatát: „nincs itt, feltámadt” (Mt 28,6). Akkor majd észreveszem, hogy a Feltámadt Krisztus már nemcsak mögöttem, hanem fölöttem is van.

Krisztus feltámadt! Éljek úgy itt lent, hogy lássam Őt – Fent és Bent. Mindenhol. Ez a húsvéti hit lényege! Alleluja!

Virágvasárnapra és Nagyhétre készülve felidézek néhány – mindannyiunk számára ismerős – emberi viselkedésformát:

Valaki egyik nap elhalmozza dicsérettel embertársát, lelkendezve jókat mond róla, másnap már teljesen ellenkező állításokat tesz ugyanarról az emberről...

Egy másik ember egyik nap embertársát még barátjának vallja, aztán rövid időn belül kiderül, hogy megszűnt a nagy barátság...

Aztán valaki egyik nap ellenséges magatartást tanúsít, később mégis szeretetteljesebb arcát mutatja...

E tapasztalatok felidézésében arcok jelennek meg, különféle élmények jutnak eszembe és érzések jelennek meg testemben.

Az esetek többségében – e tapasztalatok felidézésében észrevehetem, hogy legtöbbször mások jutnak eszembe. A “többiek”, aki nem én vagyok.

Pedig ezek a “többiek” azok az emberek, akik üzenetet hordoznak. Az üzenet pedig így hangzik: az ellentmondások minden emberben ott rejtőznek. Én sem vagyok kivétel. Bennem is ott lapulnak, még ha legtöbbször fel sem ismerem magamban. Akkor is ott rejtőznek, ha nem ismerem be magamnak: ma pálmát lengetek, holnap ítélkezem, keresztre küldök valakit, a pokolba kívánom és megfeszítem őt. S eközben a másik emberben Istent utasítom el! Hiszen Ő maga hangsúlyozta földi életében: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Máté 25,40)

A szenvedés nagyhetében megköszönhetem Istennek azokat az embereket, akik segítettek annak felismerésében, hogy bizony nagyon sokszor én is barátként, jó munkatársként viselkedtem, de nagyon sokszor bántottam is másokat – legtöbbször tudattalanul. Nem ismertem még fel magamban, hogy a tömegben én sem tudtam, hogy mit cselekszem. A keresztről letekintve, Jézus egykor rám – és minden embertársamra is – értette: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek!” (Lk 23,34).

Bizony, az egyetemes emberiség tagjaként ismétlődik a jelenben a múlt: ma hozsannát kiáltok, holnap megfeszítek valakit.

S legtöbbször még csak nem is tudatosul bennem...

Köszönjem meg legalább lélekben barátomnak, kollégámnak, ellenségemnek és tisztelőmnek, hogy e felismerésben segít. Az ellentmondás mindenkiben ott volt/van/lesz.

Kérdés, hogy mit kezdek vele?

Ha ez a tény nem tudatosul bennem, akkor évről évre ünnepelhetem a Virágvasárnappal kezdődő Nagyhetet, semmi nem fog változni.

Ha pedig egyszer úgy igazán érdekelne és megérintene a MÁSIK EMBER SZENVEDÉSE – és BENNE AZ ISTENÉ – akkor közel mennék hozzá, mert az érdekelne, ami benne zajlik és nem csupán a hogyléte. Akkor nem elemzésekbe merülne ki kereszténységem, hanem elkezdene élni bennem az Élet.

Az Élet, Aki időnként szenved is… bennem, benned, mindenkiben.

Van bátorságom közel menni? Igazán érdekel a másik szenvedése? Igazán érdekel, hogy mi van mögötte? Anélkül, hogy elemzésekbe bocsátkoznék…

Vagy elrendezem felszínes érdeklődéssel? Meglapulva és lapítva – szőnyeg alá seprem a dolgaimat...

Ennyi a kereszténység? Felszínes ünneplés és barkalengetés…?

A mi Urunk és Mesterünk mutatja az Utat, hiszen Ő maga az Út, az Igazság és az Élet (vö. Jn 14,6). A helyes Út az, amit Ő mutat, Aki nem küld, hanem előttem megy! A helyes Igazság Ő, Aki határozott, de egyben irgalmas is, ezért Igaz Ember és nem gazember! Ő velem van!

S ő az Élet is, Aki Szentlelkét adja s ezért bennem van!

Ő beépítette az értelmetlennek tűnő szenvedéseket is saját életébe és mutatja nekem is, hogy ezt kell(ene) tennem. Közel menni, érezni, s ha szükséges - vállalni is! Ez a gyógyulás útja – az igazi Húsvét felé!

Kegyelmekben gazdag Nagyhetet – hogy felfedezzem a szenvedés isteni értelmét!

Nagyon sokan tévesen közelítik meg a kiengesztelődés fogalmát, amikor Isten haragjára, megsértődöttségére, bosszújára utalnak, amelyért az embernek valamit tennie kell, hogy végül Isten „meggondolja magát” és újra szeressen. Éreznem kell, hogy ennél az értelmezésnél valami sántít, hiszen aki szeret, mindig szeret – és nem gondolja meg magát. Isten pedig egyedül az, Aki mindig szeret – és nem gondolja meg magát.

A kiengesztelődés fogalmának megértéséhez Isten szeretete felől kell elindulnom: Isten küldi saját Fiát, a Küldöttet (a Krisztust!), hogy Őbenne és Őáltala magához békítse a Tőle elvadult – s ezért eltávolodott – emberiséget, ahogy nagyböjt negyedik vasárnapjának első könyörgése (collecta) fogalmazza meg ezt szépen, a Szentírás szellemében. Aki pedig Krisztus útján, Krisztus módján – tehát önátadásban! – válaszol, az visszatér Istenhez, megszelídül. Ez egy folyamat, ahogy Izrael népe is átkel a Jordánon és bevonul az Ígéret földjére Józsue vezetésével, ahogy olvassuk a róla elnevezett könyvben (vö. Józs 5,9. 10-12). A Jordánon történő átkelés pedig a megtisztulás előképe.

A tisztulás folyamán és folyamatán átjutva kerülök vissza Istenhez, megbékülten. Ez a megtérés útja. Más út nincs – csak Istennel. Illetve van, de az téves. Az Istenhez való visszatérés, a Vele történő kiengesztelődés csak Vele lehetséges. A kiengesztelődés pedig Krisztusban történik, Ő vezet végig, miközben folyamatosan ajándékozza Szentlelkét, Akit az Atyától folyamatosan küld. Élhetek – és sajnos vissza is élhetek Vele!

A visszatérés, a kiengesztelődés Krisztusban és Krisztus által történik. Ezt hangsúlyozza ki Szent Pál apostol is: „Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg... Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal” (vö. 2 Kor 5, 17-21).

Mindennek „aprópénzre fordítása” az evangélium egyik legszebb megtérés története (vö. Lk 15, 1-32), a két tékozló fiúé, ahol az édesapa visszavárja kisebbik fiát, visszafogadja őt, új ruhát ad rá, új teremtménnyé teszi és ezt kéri nagyobbik fiától, aki ugyanezt a gesztust nem akarja megtenni öccse irányában. Az Istennel való kiengesztelődés addig nem történik meg, amíg ugyanezt nem teszem meg embertársam felé. Ha jogos haragomra hivatkozom, megtehetem ugyan, de nem lesz béke a szívemben, mert az ítéletet nem nekem kell végrehajtanom másokon, hanem a megbocsátó Istenre kellene bíznom!  

Lelkipásztor mesélte el: gyászmisét végzett a templomban. A népes hozzátartozó család megtölti a nagy templom első három padsorát. Harminc-negyven ember szanaszét ül másfelé. A lelkiismeret csendjében idősebb hölgy lohol az első padhoz, ahol ülni szokott. Mikor látja, hogy megszokott helye foglalt, annak dacára, hogy átellenben még az első sor is üres volt, a következőket mondta félhangosan: „büdös kommunisták, még a templomból is kitúrtok” és két személyt felállított, majd kényelmesen leült. Papja nagyon szégyellte magát, hiszen a temetésen arról beszélt, hogy a kereszténység a szeretet vallása, s ezt megtapasztalni a közösségben lehet. S ez a rendszeresen templomba járó asszony pedig alaposan rámutatott arra, milyen a tékozló fiú bátyja.

Tudjuk, hogy igaza volt ennek az asszonynak. De Istennél a szeretet nagyobb az igazságnál.

Nagy figyelmeztetés ez, elsősorban nekem, a papnak, de mindenkinek, akik hitünket gyakoroljuk: figyelnek minket -  hitelességünket, őszinteségünket. Amíg készek vagyunk hibáink be- és elismerésére, addig jó az irány.

Sokan közülünk lehetőséget kaptunk azáltal, hogy hitben nőttünk fel. De ez nem ok arra, hogy megvessem azokat, akik hit nélkül élnek!

S ha hitben is nőttem fel, azért vannak megalkuvó hűtlenségeim az életben. Ezért kell megpróbálnom megérteni azokat is, akik másféle nevelést kaptak. Ha ezt megteszem, megnyithatok egy kaput mások számára is, s megszűnik „kirekesztő” vallásosságom!

A nagyböjt életünk kulcsideje. Ma valamelyik fiúban magamra kell ismernem. S mert nemigen szoktunk a nagyobbikban magunkra ismerni, hát beszélnünk kell róla. Ám tény, hogy mindkettő CSAK A BŰNBÁNATBAN ÚJULHAT MEG.

Egy szegény asszony talált egy tojást. Boldogan összehívta a családot és közölte velük terveit: - Nem esszük meg – mondta – hanem átviszem a szomszédasszonyhoz, hogy tegye a kotló alá és keltesse ki. Így hamarosan lesz egy csibénk, amelyből nemsokára tyúk lesz. Természetesen azt sem esszük meg, hanem hagyjuk, hogy legyenek csirkéink, majd tyúkjaink és még több tojásunk. Nem eszünk sem tojást, sem csirkét, de még tyúklevest sem. Mindent eladunk és az árán veszünk egy borjút. Neveljük a borjút, amíg tehén nem lesz belőle. A tehénnek lesz sok borjúja, nekünk meg lassan egy egész csordánk. Eladjuk a csordát és veszünk az árán telket, a telekre építünk, az egyik részt eladjuk és veszünk rajta...

Amíg nagy lelkesedéssel így szónokolt, a tojás kicsúszott a kezéből, leesett a földre és nem maradt belőle más, csak egy álom.

Az Istennel való kapcsolatról szól az élet. Az élet ajándék, s ha valóban ajándékként élek meg mindent, akkor minden napnak Őróla kellene szólnia, s akkor vagyok igazán, hiszen Ő mindig VAN, mindig jelen van. Csak akkor élek igazán, ha Őrá fókuszálok, Neki adom figyelmem, Ő meg adja erejét. Ha nem ezt teszem, mindent elmulasztok – az ajándékba kapott életem sem lesz más, csak egy álom. Elejtek mindent, mint a tojást a szegény asszony és széthull életem, ha csak hangzatos terveimet megosztom másokkal, de nem adom oda magam Istennek, Aki életem minden egyes pillanatában jelen van – csak én nem vagyok jelen a pillanatban.

Nagyböjt harmadik hetében Isten Igéje arra hív, hogy kezdjek újra – de nemcsak felszínesen, látszat szerint, hanem teljes odaadással, teljes figyelemmel. Hogy e meghívást komolyan vegyem, Jézus elmondja a terméketlen fügefa esetét, amelyet gazdája ki akar vágni, mert az csak levelet hoz, de gyümölcsöt nem.

Egy élő fa a maga érdekében terem leveleket, hiszen azokon keresztül lélegzik és veszi fel az energiát a naptól. A levelek adják a fa koronáját és szépségét. Az élő fa ugyanakkor főként mások érdekében terem gyümölcsöt, amely táplálékot jelent a méheknek, a rovaroknak, a madaraknak és az embereknek. A fa tehát azért terem levelet, hogy jót tegyen önmagával, míg gyümölcsöt azért hoz, hogy jót tegyen másokkal. A kettő szorosan összefügg.

A megtérés mentalitásváltást jelent: elsősorban gondolatvilágom megváltoztatását. Isten Igéjével élek, hogy jól legyek magamban, de itt nem állhatok meg. Mint Jézus tanítványa arra kaptam meghívást, hogy gyümölcsöt hozzak és ne csak leveleket. Ez pedig Istenbe gyökerezés nélkül nem lehetséges! A mentalitásváltás sem!

Mózes élete is ezt igazolja. Sokan beszélnek megvetéssel az Ószövetség szereplőiről, gazembereknek titulálva őket. Ezt teszik Mózessel is, aki – több hibája mellett – még ölt is. Meg lehet magyarázni ezt a tettét is, de a magyarázkodások nem törlik el a tényeket. Mózes bizony gyilkolt, mégis az Ószövetség egyik fontos kulcsembere.

Miért kulcsember Mózes? Azért, mert nemcsak előélete volt, hanem utóélete is. Amikor Isten megjelenik, Mózes fél rátekinteni (vö. Kiv 3,6).

Miért félt rátekinteni? Előélete miatt. Isten jelenlétében azonban elkezd gyógyulni, és ez a folyamat végigvonul egész életén. Úgy gyógyul, hogy folyamatosan tudatosítja Isten jelenlétét, folyamatosan beszél Istennel és Isten is beszél hozzá. Így nemcsak világossá válik számára küldetése, hanem Istennel együtt képes beteljesíteni is azt. Ahogy V. L. Moody fogalmazta meg vele kapcsolatban: „Mózes negyven évet töltött úgy, hogy valakinek hitte magát. Megint negyven év alatt meglátta, hogy valójában egy senki. Majd újabb negyven év alatt rádöbbent, hogy Isten mit is tud kezdeni egy senkivel.”

Mindenkinek van előélete.

Isten jelenlétében azonban begyógyulnak múltam sebei és folyamatosan feloldódik bennem minden, ami megkötve tart. Az Ő jelenlétének tudatosítása mindig segít az Istenhez való folyamatos visszatérésben, Aki azt akarja, hogy el ne vesszek, hanem örökké éljek – Őáltala, Ővele és Őbenne.

Így tudom teljesíteni küldetésemet, végezni munkámat is.

Egyik kisfilmben vak ember ül a lépcsőn, lábánál kalap, mellette tábla, a táblán pedig a következő szöveg olvasható: vak vagyok, kérem, segítsenek!

Arra megy egy hölgy és látja, hogy a kalapban nagyon kevés pénz van. Lehajol, dob a kalapba egy kis pénzt, s anélkül, hogy engedélyt kérne, elveszi a táblát és a másik oldalára ír valamit, majd továbbáll.

Amikor a hölgy délután visszatér a vak emberhez, látja, hogy a kalapban sokkal több pénz gyűlt össze, mint bármikor máskor. A vak ember megtapogatja a hölgy cipőjét, felismeri őt, s megkérdezi tőle, hogy mit írt a táblára. A hölgy ezt válaszolta: - Semmi olyat nem írtam, ami ne lenne igaz. Csak a kérő sorokat átfogalmaztam. Ugyanazt írtam, másképp! A hölgy mosollyal az arcán, távozik. A táblán pedig ez állt: Ez egy csodálatos nap és én nem láthatom!

A Nagyböjt az emberek jórészének a böjtöt, a lemondást juttatja eszébe. Nyilván, ez is benne van. De ha csak ezt tartom szem előtt, akkor ez nem hoz igazi, mély lelki örömöt, hanem – legtöbb esetben – kínlódást és szenvedést vált ki. Nyilván, a szenvedés is benne van, a kísértés is benne van – ahogy Jézus megkísértésének története ezt elénk tárja, de benne van a szenvedés értelme és az, ahogy a kísértéshez lehet viszonyulni.

Ezért jó lenne, ha közben a Nagyböjt feliratú táblát megfordítanám és időnként használnám a másik kifejezést – amelyet egyébként Egyházunk is szívesen használ – és amit maga az Evangélium sugall: SZENT NEGYVENNAP.

Szent Negyvennap: ezt a megnevezést azért jó időnként használni, mert mélyebbre vezet, a belső út lényegére világít rá! Jelöli a véges időt, amely egyben szent idő is. A szent idő pedig jelenti a minőségi időt, mert Istennel eltöltött, Istennel telített idő! A minőségi idő néhány alapvető elemét említem meg:

1. Istenért teszem és nem magamért! Aki szeret valakit, több időt ajándékoz a másiknak. Mindezt teszi szabadon, önként, szeretettel – kényszer nélkül, mert szereti a másikat. Jó lenne, ha Istent helyezném vissza a középpontba, hogy Ő növekedjék bennem és ne az én emberi énem. Ebben az időajándékozásban jelen van a böjt is, hiszen lemondok a saját időmről Istenért! Benne van az ima is, mert ketten beszélgetünk!

2. Ez a kommunikáció szent! Azért szent, mert az engem felülmúló és mégis mindent átható transzcendens Istennel beszélgetek. Ez pedig akkor igazi, ha mondandóm után el is tudok hallgatni, csendben tudok maradni, hogy meghalljam azt is, amit Ő mond számomra. Ez a szóböjt lényege, hogy ne mindig én beszéljek. Ez először nagyon kellemetlen, de megtisztít és utána könnyedséget, igazi örömet ajándékoz! Miért van az, hogy oly sokszor elvégezzük szóbeli imáinkat és még keserűbb az életünk? Azért, mert egyoldalú a kommunikáció! Szólj Uram, mert hallja a te szolgád – tanította Héli főpap a kis Sámuelt (vö. 1 Sám 3,9). A kérdés csak az, hogy hallom-e, amit Ő mond? Itt is jelen van az ima is, a nagyböjt egyik alappillére!

3. A Szent Negyvennap következő eleme, amelyik az előzőből következik: Jézus a pusztába megy. A Szentlélekkel eltelve, Tőle telítve megy a pusztába. Amikor a pusztába megyek, találkozom a „pusztaságommal”, akkor nem mehetek a Szentlélek nélkül. Az veszélyes! A csendben ugyanis feljönnek sötétségeim is. Ha Istenért és Istennel vállalom be ezt a szent időt, akkor önmagam is megtalálom és embertársamat is! A tudatos eltávolodás paradox módon közelséget teremt! Ha elvonulok Istenért, megtalálom igazi önmagamat és embertársamat is! Tudok őszintébb szeretettel közeledni a másik felé! Ebben az elemben benne van az alamizsna, a nagyböjt egy másik fontos alappilére.

Ez a három alappillér orvosolja a hármas megkísértést: az ima, a böjt és az alamizsna. Jézus is ezt teszi a pusztában - állandóan az Istenre figyel, az Ő szavát követi!

A Szent Negyven nap értelmet ad a böjtnek, az imának és a másokra figyelésnek! Ha ez a három Isten nélkül történik, akkor imádkozhatom, de nem történik meg az élő találkozás Istennel! Akkor böjtölhetek, mert fogyókúrává korcsosul és magamba zár. Akkor segítek másokon, de csak azért, hogy rajtam is segítsenek! Ez pedig kevés, mert Isten nélkül értelmetlen, ahogy élni is értelmetlen Nélküle!

Legyen ez a Nagyböjt élő találkozás az Istennel!

„… Aki nem szereti testvérét, akit lát, hogyan szereti Istent, akit nem lát?” (1 Jn 4,20)

Hogyan lehet felelősséget vállalni egyházban és társadalomban, amíg nem tudok együtt élni családomban és környezetemben emberekkel?

Az Isten iránti szeretetem hiteltelen mindaddig, amíg legalább meg nem próbálom és el nem kezdem az embertárs megérteni akarását. Könnyebb szeretni a tőlem távol élőket, akikkel ritkábban találkozom, mint a hozzám közel élőket, akik oly sokszor „az agyamra mennek”. Mégis ez utóbbiakkal való kapcsolatom árulja el, hogy milyen az Isten iránti szeretetem. Mondhatok bárkinek bármit, igazolhatom magam bármivel, ha nem kezdem el naponta többször is Isten iránti szeretetem gyakorlatba ültetését azokkal az emberekkel, akikből sokszor elegem van, akkor vallásosságom szép és üres szöveg marad. Akkor hangos tanúságtételem paródiává válik és a szép szavakat már régen nem hiszik el – akkor sem, ha szemembe nem mondják meg. De ez már az ők bajuk. Az én bajom a hiteltelenség marad és ez hosszú távon beteggé tesz: először lelkileg, aztán testileg is. Igen, mert ebből következik önmagam helyes szeretete is: nem az önzésről beszélek, hanem önmagam helyes értékeléséről. A kettő pedig egyáltalán nem ugyanaz.

Önmagam helyes szeretete, önmagam helyes értékelése ezt jelenti: rendszeresen magamra engedem Isten szerető tekintetét, megengedem, hogy az Ő szeretetében fürdőzzek, ölébe ülök. Röviden: időt adok arra, hogy szeretgessen az Isten.

Vannak, akik „énidőnek” nevezik. Ez azonban csak akkor helyes, ha ezt az időt az „én” az Istennel tölti. Ha pedig magamnak ezt nem engedem meg, mert fontos embernek érzem magam, akkor ez nagy csapda: Istentől vágom el magam. Kiesem szeretetteréből – ez a bűn! – és magányossá válok akkor is, ha kívülről sokan vesznek körül – érdekből. Az érdeknek ugyanis nem sok köze van a Szeretethez.

Lehetek vezető, ha saját élet-vezetésemet nem vagyok képes megoldani. Az évközi nyolcadik vasárnap evangéliumának szavaival: vak vezet világtalant.

Az évközi vasárnap szentírási részei tovább mélyítik az eddigieket, hiszen ítélkezéseim alapján ítélnek meg engem is.

Ha valakit jól akarok megismerni, akkor figyeljem meg, miről beszél a legtöbbet és hogyan beszél másokról. Mindig megrendítő – s ha számomra nem az, akkor én is beletartozom! – amikor valaki sokat beszél gyatrán másokról. Ahogy mondani szokás: ömlik belőle a szenny. S ha ezt nem állítom le – legalább magamban – akkor közel állok ahhoz, amit Jézus hangsúlyoz: vedd ki előbb a gerendát saját szemedből, s csak azután keresd más szemében a szálkát. Ahogyan nézek másokra, úgy van bennem Isten szeretete: a szív bőségéből szól a száj.

A férj hazamegy a munkából és látja, hogy felesége az ablak előtt áll és megdöbbenve ismételgeti: nem értem a szomszédasszonyomat, milyen mosószert használhat, hiszen a kiteregetett ruhákon több folt is megmaradt. A férje odamegy az ablakhoz és a következőt mondja feleségének: drágám, ha megtisztítanánk az ablakunkat, akkor nem látszanának a ruhákon a foltok – azok ugyanis a mi ablakunkon vannak. Tisztítsuk meg az ablakunkat.

Jézus arra hív, hogy először mindig magamba nézzek. Ezt pedig nem lehet jól tenni a Vele töltött idő nélkül. Ha csak elemezgetve nézek magamba Isten Szentlelkének segítségül hívása nélkül, könnyen félreismerhetem magam. A jó önismeret módszereinek gyakorlását ne egyedül végezzem: hívjam a Szentlelket, Aki vezet – és nemcsak pár percben. Ha ezt megteszem, akkor elkezdem a „három T betűs gyakorlatot”.

Ez gyakorlat három – egymást kiegészítő – lépésből áll. A sorrend mindenkinél más, a lényeg, hogy ezek a T betűs szavak bevezetnek Isten valóságába, sőt valójában Ő vezet ezek segítségével végig a krisztusivá válás szép folyamatának útján:

1. TEKINTET: odaülök Isten jelenlétébe, magamra engedem szeretetét, Ővele időzöm s engedem, hogy Ő vezessen a Neki ajándékozott időben. Ő legyen a lényeg és ne én. Elengedek mindent, ami rólam szól. Az Ő dicsőségének felsugárzása az Alap. Ha nem Őérte élek és nem Őérte teszem, akkor ez a lépés önzésbe torkollik.

2. TISZTÍTÁS: a Vele töltött időben mindig tisztulok. Akkor is, ha ezt nem érzem. Az érzés megjöhet, de nem kényszerítem. Csak hagyom, hogy Ő járjon át és végezze bennem a munkát. Ez a „szent semmittevés” a minden. A leglényegesebb az életben. Lázár testvére, Mária is ezt választotta. Ebből indul el Márta tevékenykedése, és nem fordítva (vö. Lk 10,38-42).

3. TANÍTÁS: amikor Ővele időzöm, az Ő Ölében ülök és a „szent semmittevés”-ben élek, akkor értem meg a Tanítást. Akkor körforgás indul el az értelmem és szívem között. S akkor Őbenne és Őáltala élek.

Ekkor kezdek lenni. S csak ezután tenni.

Egyik székely faluban történt a következő eset: egy közismert és vagyonos ember ellenségeskedésben volt közeli rokonával. Egy kis italozás kihozta belőlük a vadállatot és egymásnak estek. Gyilkosság lett a vége. Börtön után a gyilkos kiszabadult és újra ott él a faluban.

Az emberek felháborodottan kérdezték az áldozat fiától: hogy engeded ezt meg? Nem teszel semmit? Hagyod, hogy édesapád gyilkosa így járjon-keljen? A fiú ezt válaszolta: figyeljetek jól. Édesapám meghalt. Fáj ez nekem. Sokszor megfordult bennem a gondolat, hogy bosszút állok apám gyilkosán, de kérdezem én tőletek: ha megtenném, vissza tudom hozni apámat a halálból? Ha meg visszahoznám is, mi következne azután? Bárhogy is lenne, egy idő után az ő gyerekei esnének az én gyerekeimnek, s így terjedne tovább az ördögi kör. Ez pedig nem megoldás. Én megállítom a folyamatot!

Az évközi időszak hetedik vasárnapjának első olvasmányában Dávid is hasonlóképpen jár el, amikor az Úr kezébe adja az életére törő Saul királyt, de ő nem emel kezet az Úr fölkentjére (vö. 1Sám26,2.7-9.12-13.22-23).

Amikor az ember szembenéz a benne jelentkező gondolatokkal és érzésekkel, szabadsága van eldönteni, hogy mit kezd velük: szembenéz és kezeli azokat vagy pedig azok vesznek uralmat rajta.

A szembenézés még nem elég, hiszen az önmagában csak ténymegállapítás lenne. A kézbentartás pedig nem megy kizárólag emberi erőfeszítésből: az újra meg újra jelentkező gondolataimat és érzéseimet elengedem és átadom az Úrnak. Mindez pedig csak nagyon sok gyakorlással és türelemmel sajátítható el.

Bármi is jelentkezik bennem – elengedem és átadom Neki, mert tudom: az ítélet az Istené!

A szentleckében Pál apostol erről a folyamatról beszél, amikor felvázolja, hogyan haladhatunk a testi embertől a szellemi ember felé.

Amikor az ember ezen az úton halad, akkor formálódik benne a krisztusi ember, az irgalmasság lelkülete. 

„Szeressétek ellenségeiteket...” Lk 6,35

„Ne ítéljetek el senkit...” Lk 6,37

E szentírási kijelentések jobb megértését segíti egy másik bibliai történet, amikor Jézus elé vezetik az asszonyt, akit házasságtörésen értek (vö. Jn 8,1-11), és ezért Mózes törvénye szerint meg kell őt kövezni. Jézus látja, érzi és tudja, hogy azok az emberek, akik ezt az asszonyt eléje vezették, próbára akarják tenni Őt és nem tiszta a szándékuk sem. Ellenséges módon közelítenek Őhozzá is. Ezért egy kis szünetet tart, hogy a saját magában levő érzéseket „rendezze magában”. Ezután felegyenesedik és kimondja az ítéletet: az vesse rá az első követ, aki bűn nélkül van köztetek.

Jézus a rosszat és a bűnt néven nevezi, az embert pedig felemeli. Ez a jézusi tiszta szétválasztás. Ezért képes arra, hogy még az ellenséget is elfogadja és szeresse. Úgy hoz ítéletet, hogy nem ítélkezik. Felülemelkedve a helyzeten lehet csak bölcs döntést hozni.

Ezt teszi a kereszten is, amikor ellenségeiért imádkozik: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit tesznek.” (Lk 23,34) Így tanít az ellenség és a felebarát szeretetére. Ha ezt a „módszert” követem, az Ő útján járok. Másképp nem igazán mondhatom magam kereszténynek.

Megtorlással ugyanis csak még jobban fölszítom a gyűlölet tüzét. Ezért figyelmeztet az Úr: a bosszú nem lehet a rend és a béke visszaállítója. A világnak éppen az a tragédiája, hogy nem tud kitörni a gyűlölködés börtönéből, nem tud megbocsátani. Mindezzel szemben Jézus többletet ad és kér, mert az, hogy vannak ellenségeim, de kikerülöm őket, vagy nem ütök vissza, vagy nem szólok vissza – ez még nem ellenségszeretet. A jézusi ellenségszeretet többlete az, hogy szembenéz a benne jelentkező érzésekkel/ gondolatokkal és az Úrral formálja az irgalmasság lelkületét. Ez a magatartás teljesen lebénítja az ellenséget: azt, aki állandóan keresztbetesz, aki áskálódik.

Ez a szeretet tehát, amelyet Jézus kér, emberi erővel, erőfeszítéssel nem valósítható meg: legfeljebb a gyűlöletet valami szelídebb érzésre változtatom. Ez erőlködő humanizmus. Jézus azt akarja, hogy a rosszat jóval győzzem le, nem csupán a rossz elkerülésével. Jóvá szidni eddig még senkit sem sikerült. Mindez csak akkor lehetséges, ha lelkiéletet élek. Nemcsak formálisan, külső szertartásokat végezve, hanem belső utat is járva.

Közeledik a nagyböjt, újabb jelzés, hogy haragudni sem másra, sem önmagamra nem érdemes. Csak szeretni érdemes. Akkor is, ha fáj.