27421 ima található a honlapon, összesen 36737 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Martos Balázs atya elmélkedése

    Martos Balázs atya elmélkedése
    Hetente frissül

    Martos Balázs atya vasárnapi elmélkedései

    Martos Balázs elmélkedése Vita IstennelÉvközi 26. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Szep
    24
    Martos Balázs elmélkedése Vita Istennel Évközi 26. vasárnap

    Egy pillanatra érdemes elképzelnünk Ezekiel korát. Az általános fejetlenséget, amelyet egy vezetőitől megfosztott ország lakói átélhettek. Azok bizonytalanságát, akik idegen országba kerültek.. Mi az, ami érvényes, mi az, ami maradandó egy ilyen általános politikai és erkölcsi földindulás közepette?

    Vasárnapi olvasmányunkat Ezekiel könyvének 18. fejezetéből vesszük. A fejezet témája a bűnökért való felelősség, illetve a megtérés lehetősége. Isten ígér életet az igazságosságot cselekvőknek, és ő fenyegeti halállal azokat, akik a gonoszságot választják.

    Érdekes az egész fejezet. Jól ismert közmondás vezeti be: „Az atyák ették meg a savanyú szőlőt, és a fiak foga vásik el tőle?” (Ez 18,2; vö. Jer 31,29) Az Úr nemmel felel, vagyis azt állítja, hogy Ezekiel nemzedéke nem a régebbi bűnökért, hanem saját vétkeiért felel. A fogság korában vagyunk, a Kr.e. 6 század kezdetén. Mintha a fogságba hurcolt nemzedék az ellen lázadna, hogy Izrael korábbi vétkeiért büntetésül kell elviselnie egy történelmi léptékű katasztrófát. Valószínűleg ezt a kérdést, ennek a közmondásnak az abszurditását ismétli az a másik vitatkozó mondat, amelyet a fejezet végén kétszer is hallunk: „Azt mondjátok: »Nem igazságos az Úr útja.« Halljátok hát, Izrael háza: Vajon az én utam nem igazságos? Nem inkább a ti útjaitok hamisak?”

    Az Úrnak erre a kérdésére nem kapunk választ. Nekünk kell rajta gondolkoznunk, illetve Ezekiel nemzedékének kellett azt a szívéhez közel engednie. Amíg ez a kérdés a mi szívünkben visszhangzik, a szövegben inkább az igazságosság ismérvei, illetve a személyes és végleges felelősség elve az, amit Isten újra meg újra elismétel. A szöveg szinte szájba rágja, mit kell tennie az igaz embernek. A fejezet első felében három nemzedék útját ismerjük meg, nagyapa, apa és fiú példáján szemlélteti a beszéd, hogy minden nemzedék számára adott a választás jó és rossz között. S bár tudjuk, hogy erről van szó, és nagy üggyel-bajjal még alkalmazni is tudnánk a három nemzedék képét a fogság előtt élőkre, a fogságba hurcoltakra és azok gyermekeire, a szöveg ismétlődése minta inkább azt célozná, hogy az igazságosság tettei, a társakért, szegényekért, kiszolgáltatottakért való felelősségvállalás lehetőségének ismétlése a cél. Isten mindig ugyanazt mondja, mindig ugyanoda akar kilyukadni. A törvény világos, még ha az ember a külső megpróbáltatások és belső bizonytalanságok közepette hajlamos is megfeledkezni róla.

    Egy pillanatra érdemes elképzelnünk Ezekiel korát. Az általános fejetlenséget, amelyet egy vezetőitől megfosztott ország lakói átélhettek. Azok bizonytalanságát, akik idegen országba kerültek. Azok rettegését, akik királyok bukását és kivégzését, majd a legutolsó elhurcolását, az idegenek között viszonylagos jóltartását megtapasztalták. Mi az, ami érvényes, mi az, ami maradandó egy ilyen általános politikai és erkölcsi földindulás közepette? Az a már-már jogászi precizitás, amely Ezekiel szövegében megszólal, egyrészt visszautasít minden helytelen vádat, másrészt talán nyugalmat is ígér azzal, hogy alapvető igazságokat ismétel.

    „Halljátok hát, Izrael háza…!” Az Izrael háza kifejezés elvileg a királyi házra is vonatkozhatna. Ezekiel korában már nem létezik az északi királyság, amelyet szorosabb értelemben Izaelnek neveztek. Izrael háza ebben az esetben a megmaradottakat, illetve a bálványimádással gyanúsíthatók leszármazottait jelenti, akik maguk is hajlamosak követni atyáikat. A „halljátok hát” felszólítás ugyanakkor mintha fel is akarna ébreszteni, ahogy felébreszt az is, ha végső egyértelműséggel élet vagy halál, életben maradás vagy teljes megsemmisülés perspektívája merül fel. Ezekiel lesz az, aki nagyszerű képet közvetít a nép feléledéséről, a kiszáradt csontmező életre keléséről. De most ő az, aki a gonoszságnak, a jó elhanyagolásának vészes következményeként nem átall halálról sem beszélni. Ha nem változtatsz, elszökik az életed!

    Még ott a változás lehetősége. S ha kell, hát Isten ebbe a vitába is beszáll: „Vajon a gonosznak halálát akarom-e – mondja az Úr Isten –, és nem inkább azt, hogy megtérjen, és éljen?”

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Amíg közel van…Évközi 25. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Szep
    17
    Martos Balázs elmélkedése Amíg közel van… Évközi 25. vasárnap

    Ahogy van a csillagoknak sajátos együttállása, ahogy két ember találkozhat egy vissza nem térő pillanatban, ahogy felnyílik a szív egy másik titokzatos erőterében, valahogy úgy tárul ki Isten szíve is, hogy minket felbátorítson, meghívjon, befogadjon.

    A mai ember felgyorsult, s ezzel együtt gyakran felületes. Annyi sok benyomás éri, nincs ideje, hogy a dolgoknál elidőzzön, de nem is várja el, hogy ez vagy az mélyen megérintse. „Ennyi. Kész. …és pont.” Amikor a liturgia terébe lépünk, más életszemlélettel találkozunk. Sokszorosan ismételt szavak és gesztusok, évezredek óta visszhangzó és egymásnak felelgető mondatok jelölik, díszítik és töltik be ezt a teret, szinte csak arra várva, hogy mi maiak is bekapcsolódjunk, valahogy mégis észleljük és átvegyük rezgésüket.

    Hogy mi az, ami a mostani szakaszban visszacseng, újra megszólal és megszólít? Izajás 55. fejezetéből hallunk néhány mondatot. Párosával, visszhangosan beszél a próféták fejedelme: az ÚR „kereséséről”, aztán mindjárt „hívásáról”; az „istentelen” útjáról, majd a „bűnös” gondolatairól, amelyeket el kell hagynia. Az Úrról, aki „megkönyörül”, illetve „nagylelkűen megbocsát”. Mintha itt, ebben a megbocsátást hirdető mondatban volna az egész gondolatmenet szíve. A szöveg erre utal vissza tagadással, aztán pedig természeti képpel. Isten másként gondolkozik, mint az ember, útjai mások, mint az ember útjai, s ebben is, abban is úgy meghaladja az embert, mint ég a földet. Amit ismétlünk, az fontos. Olyan, mint a cseppenként adagolt gyógyszer, amely lassan, de biztosan hat, vérünkké lesz, átjár és átalakít.

    „Keressétek az Urat, amíg közel van…!” Ez a felszólítás a könyv középrészét zárja le, a fogság idején működő névtelen próféta óriás, „Második Izajás” igehirdetését. Talán később illesztették a gyűjtemény végére, de ennek nincs igazi jelentősége: a lényeg, hogy Isten különleges beavatkozása, a zsidóság történetének reménykeltő fordulata az az ígéret és tapasztalat, amely mögötte áll. Isten most engedi haza népét a babiloni fogságból. Most, ebben a reménykedő, várakozó, mindent újragondoló periódusban a nehéz szívűeket, a nehezebben indulókat is meg kell győzni arról, hogy van értelme hívni, keresni, kérni az Urat, Izrael Istenét.

    S hogy éppen a megbocsátás a központi kérdés? Miféle bűnökkel kapcsolatban? Izajás könyvének e középrészében kevés szó esik szociális igazságtalanságról, lopásról, erőszakról, szexuális visszaélésekről, mindennek még szimbolikus használata sem jellemzi igazán a próféta igehirdetését. Mintha éppen a hitetlenség és reménytelenség volna a legáltalánosabb baj. Az idegenekkel való együttműködésnek sem a hatalmi vagy anyagi oldala kerül előtérbe, inkább a bálványimádás kísértése az, amellyel a prófétának hadakoznia kell. Persze mindig akad, aki a többieknél „jobban tudja”, s aki talán éppen a hit és a vallás nevében hirdetne bosszúhadjáratot. Ez lenne a földies út és az emberi gondolkodás. Ez az, amihez képest Isten egészen más, amitől az ő gondolatai, az ő útjai olyan messze vannak, mint az ég a földtől.

    Hogy Izajásnak ezeket a veretes, súlyos szavait megértsük, és a buzdítását tényleg be tudjuk engedni a szívünkbe, ahhoz legalább egy pillanatra meg kell éreznünk Isten kegyelmének azt a bőségét, amely akkoriban megnyilvánult. A próféta Isten gondolatait közli, de az emberek láthatták az ő útjait, megtapasztalhatták, hogyan bánik velük, milyen szeretettel gondozza őket. Nem ítélkező igazsággal, hanem gondoskodó irgalommal és hűséggel fordult népe felé. Így jött „közel”, így engedte, hogy keresse az ember, és rá is találjon. Ahogy van a csillagoknak sajátos együttállása, ahogy két ember találkozhat egy vissza nem térő pillanatban, ahogy felnyílik a szív egy másik titokzatos erőterében, valahogy úgy tárul ki Isten szíve is, hogy minket felbátorítson, meghívjon, befogadjon.

    „Az én gondolataim nem a ti gondolataitok…” Keményen, helyrebillentő erővel is szól ez a mondat. Mint az evangéliumban a gazdáé, aki Istent személyesíti meg: „Rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?” De az üzenet, a valóság csak kegyelem, csak irgalom.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése A megbocsátás törvényeÉvközi 24. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Szep
    10
    Martos Balázs elmélkedése A megbocsátás törvénye Évközi 24. vasárnap

    A megbocsátás valódi alapja tehát az összetartozás. Elvben és mélyen összetartozik az, hogyan cselekszünk másokkal, és mit várunk el, hogyan cselekedjenek velünk. A mindennapokban lehet csalni, de az élet hosszabb távon leleplez: a felgyülemlett igazságtalanság fejünkre omlik.

    Sirák fia a megbocsátásról tanít vasárnapi olvasmányunkban. Inti, biztatja, buzdítja olvasóját, hogy engedje el a haragot, és bocsásson meg. Nehéz téma – ez abból is érezhető, milyen sokféle utat próbál meg a bölcs, hogy belátásra bírjon.

    A mondások látszólagos rendezetlenségéből gazdag szókincs bontakozik ki, amelyet érdemes megfigyelni. A fogalmak első csoportja a haraggal kapcsolatos. A düh szabadjára eresztett, fékevesztett indulat. A harag indulatos rosszallás a másikkal szemben, amely szövegünk szerint lehet „konok”, lehet hozzá „ragaszkodni”, és lehet – bár cseppet sem jó – „kitartani” benne. A haragos ember képes „gyűlölködni”, vagyis pusztító indulatában gyönyörködni és azt még keltegetni is. Elképzelhető, hogy a „sértés” után mindjárt „bosszút” forral, de az is lehet, hogy csak hosszabb belső feszültség után jut el idáig.

    A haragnak ezekkel az útjaival és folyamataival szemben Sirák fia a meggondolásra alapoz. Csak az egész szakasz végén, ott is egyetlen egy alkalommal hangzik el a „sértés” szó – a szerző mintha szándékosan igyekezne elterelni az olvasó figyelmét arról, ami vagy aki feldühítette. Helyette a saját bűneire, saját Istennel szembeni bűnösségére, illetve a várható isteni ítéletre igyekszik őt emlékeztetni. A bűn ebben az összefüggésben „gyógyulásra” váró valóságként jelenik meg, amelyért egyszer majd „elégtételt” kell adni. Ha valaki csak az elszenvedett sérelemmel, illetve a saját haragjával van elfoglalva, hogyan remélheti, hogy Isten „könyörülettel” lesz iránta?

    Sirák fia mondandójának lényege persze azonnal érthető: bocsáss meg, Istenre való tekintettel! „A düh és a harag egyaránt utálatos” – mondja, vagyis Isten elutasítja, megveti ezeket. A megbocsátásra való buzdítás szinte azonnal a saját bűnök bocsánata iránti aggodalommal társul: „Aki bosszút áll, azon bosszút áll az Úr is…” „Bocsáss meg a másik embernek, ha vétett, imádkozzál, és neked is megbocsátják bűneid.” A megbocsátás alkalma Isten részéről a végső ítélet, a halál pillanata: „Gondolj a végső dolgokra, hagyd a gyűlölködést, gondolj halálodra, s tartsd meg a parancsokat.”

    Sirák fia felsorolja, mi minden fontosabb, mint a közvetlen sértés: „Gondolj a törvényre, (…), gondolj a szövetségre (…).” A szövetség itt valószínűleg Izrael közösségének Isten iránti kötelezettségét, illetve az Isten színe előtt kialakuló, általa és benne összetartozó közösséget jelzi. Aki a választott néphez, Izraelhez tartozik, azt a láthatónál, az emberileg számonkérhetőnél mélyebb kötelék fűzi a másikhoz, a szabadulás és a törvényben megélt közösség tapasztalata és egész valósága. A törvény mélyen összetartozik a szövetséggel. Azt fogalmazza meg konkrétabban, mi következik a szövetségből. A törvény sajátos utat rajzol meg a túlzó bosszúállás tiltásától – a „szemet szemért, fogat fogért” elvtől – a felebarát iránti szeretet parancsáig, amely még az ellenségekkel szemben is kíméletre int.

    A megbocsátás valódi alapja tehát az összetartozás. Elvben és mélyen összetartozik az, hogyan cselekszünk másokkal, és mit várunk el, hogyan cselekedjenek velünk. A mindennapokban lehet csalni, de az élet hosszabb távon leleplez: a felgyülemlett igazságtalanság fejünkre omlik. Ez persze arra is igaz, aki esetleg igazságtalanul viselkedett velünk szemben: bizonyos helyzetekben az ő javát is szolgálja, ha kimondjuk, miben vétett, ha helyet, módot adunk a bűn megvallására, a jóvátétel valamilyen formájának gyakorlására. Aki sértést szenvedett el, nem mindjárt a saját hibájával törődik, ez furcsa is volna. De ha nem zárja be a szemét a valóság előtt, talán elérkezik a pillanat, amelyben ki tudja mondani: hasonlók vagyunk, te meg én, s ezért szeretném megadni neked, amire én is vágyom, tőled is.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Felelős vagyok érte?Évközi 23. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Szep
    03
    Martos Balázs elmélkedése Felelős vagyok érte? Évközi 23. vasárnap

    Felelős vagy azért, akit megszelídítettél, és másként azokért, akikkel csak véletlenül sodor össze az élet. Akinek meg az lett a hivatása, hogy őrálló legyen, szóljon és figyelmeztessen – de legalább néha buzdító, békítő, erősítő szóval is…

    Vasárnapi olvasmányunkat Ezekiel próféta könyvéből vesszük. A könyvében található adatok szerint Ezekiel a babiloni fogság idején működő, papi származású próféta volt. Könyvét valószínűleg többször kiegészítették, mégpedig talán nem nagy, összefüggő egységekkel, hanem úgy, hogy egyes részleteket újra meg újra átírtak, kiegészítettek, tovább írtak. Ennek az volt az értelme, hogy a hagyományban őrzött és tisztelt szent szavak eredeti értelme új korokban is megszólaljon. Ami egyszer olyan erős volt, fejtse ki hatását most is.

    Az élet hol derűsebb, hol komolyabb arcát mutatja felénk. Van idő, amikor leginkább a szelíd támogatásban ismerünk rá Isten jelenlétére, de van olyan kor is, amelynek félelmetes körülményei erősen szembesítenek a határokkal, az élet kegyetlen törvényeivel. A hívő ember ilyenkor is Istenhez kiált, ilyenkor úgy látja, a valóság keményebb törvényszerűségeiben is Isten szólal meg. Vasárnapi szakaszunk alapja ilyen világos különböztetés: az élet kétesélyes, a döntések és tettek vagy halálra, vagy életre vezetnek, az emberek vagy Isten küldetését teljesítik, vagy „istentelenek”, vagyis gonoszok. A kor, amelyben Ezekiel élt, a fogság és száműzetés kora, amelyben királyokat hurcolt meg és végeztetett ki Babilon, kétségkívül ilyen kor volt: szembesített a tettek következményével.

    Olvasmányunk azonban csak feltételezi ezeket az összefüggéseket. Amire valóban odafigyel, az nem a tettek és döntések, hanem a szavak következménye és felelőssége. Az istentelent figyelmeztetni kell, mondja Isten a prófétának. Szakaszunkban nincs is szó arról, hogy az istentelen megtér, csak a próféta felelősségéről hallunk: nála olyan tudás van, amelyet át kell adnia. Ezekiel gondolatvilágának jól ismert eleme az egyéni felelősség. Az ember nem a másik vétke miatt bűnhődik – mondja. Istennél olyan igazságszolgáltatás van, amely meghaladja az emberi világban érzékelhetőt. A sorsunk, a vétkünk, a bűnhődésünk és a remélt üdvösségünk is a sajátunk. A próféta üdvössége azonban éppen az igazság hirdetése: rajta azt kérik számon, mondta-e, figyelmeztetett-e.

    Persze kimondva-kimondatlanul egy ilyen feladatnak is megvannak a maga határai. Elsősorban arról van szó, hogy a próféta Izraelért felelős. „Emberfia, őrállóul állítottalak Izrael háza mellé, hogy halld számból szavaimat, és közvetítsd üzenetemet” – olvassuk. Az őrálló nem tud mindentől megvédeni, de vigyáznia, talán virrasztania kell. Ereje, haszna abban van, hogy távolabb lát, mint a többiek. Izrael házáért felel, a népért, amelyet az Úr kiválasztott, amely szinte várja is, hogy figyelmeztessék, álmából felébresszék, hogy a szabadságát a prófétai szóval megszólítsák és megerősítsék. A próféta rendkívüli ajándékot kap: hallja Isten szavait az ő szájából. A küldetése azonban nem az, hogy csak úgy bővelkedjen a szóban, hogy csak időzzön az Úr igéjének édességét élvezve, hanem az, hogy szóljon. S ami itt kimondatlan marad, de megszólal az evangéliumban: „Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet…” Vagyis az őrálló szavának van ereje, van haszna. Néha olyankor, amikor nem is számít rá. Isten szava megteszi, amiért útjára indult.

    Ezekiel tapasztalatát leírták, aztán tovább írták. A vallásos hagyomány sohasem csak szociológiai szükségszerűségnek tartotta, hogy legyenek emberei a szónak, legyenek őrállók, beavatottak, hanem mindig Isten eszközeit, sőt küldötteit is látta vezetőiben. Bennük pedig az valósul meg látványosan, ami egyben minden ember tapasztalata is: felelős vagy a testvéredért, van, lehet súlya a szavaidnak. Felelős vagy azért, akit megszelídítettél, és másként azokért, akikkel csak véletlenül sodor össze az élet. Akinek meg az lett a hivatása, hogy őrálló legyen, szóljon és figyelmeztessen – de legalább néha buzdító, békítő, erősítő szóval is…

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése „Vallomások”Évközi 22. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Aug
    27
    Martos Balázs elmélkedése „Vallomások” Évközi 22. vasárnap

    Jeremiás könyvének 20. fejezete a próféta keserű magányának és könyörgésének tükre. A fejezet azzal kezdődik, hogy Jeremiást egy bizonyos Fássúr pap, az Úr házának főfelügyelője megvereti, aztán kalodába vetteti. Amikor másnap kiengedik, Jeremiás Fássúr vesztét, idegen földön való halálát jövendöli. De mindjárt ezután a látszólagos elégtétel után egy hosszabb panaszének kezdődik (Jer 20,7-18), amelyben a próféta elidegenedni látszik Istentől, a környezetétől, prófétai hivatásától, végül még saját magától is, hiszen a fejezet végén megátkozza születése napját.

    „Rászedtél, Uram! S én hagytam, hogy rászedj. Erősebb voltál nálam, és legyőztél.” Jeremiás másutt is panaszolta már, hogy Isten olyan lett számára, „mint a csalóka patak” (Jer 15,18). Jeremiás csalódott, úgy érzi, Isten nem tartja meg a szavát, amellyel neki védelmet, szavának erőt és hatalmat ígért. Jákob küzdött az Úrral, és győzedelmeskedett, áldást nyert magának és utódainak, de Jeremiás szerint Isten „erőből” legyőzte őt, elvette szabadságát és reményét. A próféta egyszerre okolja Istent és saját magát, keserű, mert kihátráltak mögüle, és mert a saját végessége, a saját tehetetlensége is bántja. A fordítók különféle árnyalattal adják vissza az első héber szó értelmét: rászedtél, becsaptál, megcsaltál – utóbbi kifejezés párkapcsolati áthallása valószínűleg a héberben is megvan. A vád mindenesetre eleven. Nem biztos, hogy Jeremiásnak igaza van, de biztos, hogy szívből beszél: tele van csalódással.

    Miért is? Úgy tűnik, harapófogóba került. Küldetése szenvedést tartogat számára, bárhogy is dönt. Ha engedelmeskedik, ha hirdeti az erőszakot és romlást, nevetségessé lesz, gúny és csúfolódás vár rá. Ha viszont kiutat keres, ha „Nem törődik vele”, akkor belül gyullad „perzselő tűz” a szívében, az addig kívülről fenyegető fájdalom a belsejét, csontját, szívét járja át. Küldetése nem ígér elismerést. Ez a küldetés mélyebben és fájdalmasabban kötelez, mint valami felszínes munka, látszólag eltiporta már a személyes szabadság határait – legalábbis ahogy a próféta most megéli. Nem lehet, nem érdemes visszatáncolni, nincs kiút, s mindez ki tudja, hova vezet…

    Az elbeszélő kerethez lazán illeszkedő panasz, illetve a szöveg rokonsága a zsoltárok nyelvével többekben felvetette a kérdést, vajon valóban Jeremiás szavait olvassuk-e itt, nem inkább olyasfajta zsoltárt, amelyet akkoriban többféle szenvedő ember, vagy egész Izrael is imádkozhatott. Ha hajlunk egy ilyen értelmezésre, akkor a nép olyan felfogásából kell kiindulnunk, amelyhez a küldetés, a prófétai megbízatás, az Isten szava iránti felelősség is hozzá tartozik. Hiszen Jeremiás nem betegségre, nem egyszerűen igazságtalanságra, még csak nem is a nagyok és hatalmasok érdekeit sértő beszédének következményeire panaszkodik, hanem egyenesen az Isten szava miatti elvettetésére. „Az ÚR szava mindennap gyalázatomra vált és csúfságomra” – mondja.

    Ebben hasonlít az Úr szenvedő szolgájához, akiről Izajásnál olvasunk, s aki szintén tanít, aki a nemzeteket is visszaviszi Istenhez, aki engedelmesen megnyitja fülét, s aki végül odaadja az életét. Prófétai panasza viszont még nem jut el a megadásnak és odaadásnak erre a csúcsára. Személyes, legbelülről születő kiáltása mégis Istent keresi, s inkább magát átkozza el, de Istent nem. Csalódik, és éppen csalódásában őriz valamit Isten jóságának és igazságosságának hitéből – amelyet most nem tapasztal, illetve nem ismer fel.

    Mi köti össze szakaszunkat az evangéliummal, ahol Jézus szenvedését jövendöli, Péter meg hitetlenkedik? Péter még lesöpri magáról a fájdalmat, tiltakozásában mégis van valami abból a viaskodásból, amelyben a próféta alulmaradt. A nagy végszó, a feltámadás ígérete azonban csak itt hangzik el, az evangéliumban: mert Isten végül, minden kétkedés ellenére, mégiscsak igazmondónak és hűségesnek bizonyul majd.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Dávid kulcsaÉvközi 21. vasárnap

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Aug
    20
    Martos Balázs elmélkedése Dávid kulcsa Évközi 21. vasárnap

    Vasárnapi olvasmányunk Izajás próféta könyvéből való. A próféta az Úr szózatát közvetíti, amellyel Sebna udvarnagyot leteszi tisztségéből, és helyére egy másikat, egy bizonyos Eljákimot iktat be. A szózat második egysége, amely a beiktatás gesztusát részletezi, míves és ünnepélyes, szinte elszakad a történelmi összefüggéstől.

    Egyáltalán mit tudunk a történeti összefüggésről? Sebna nevével még egyszer találkozunk Izajás könyvében, mégpedig a 36-37. fejezetek történeti elbeszélésében, amely Szancherib asszír uralkodó és hadvezér Kr.e. 701-es jeruzsálemi hadjáratával kapcsolatos. Bár a két szakasznak nem kell feltétlenül ugyanarra a személyre vonatkoznia, általában mégis feltételezik, hogy Sebna történelmi alakja, illetve éppen itt jövendölt nehéz sorsa ehhez az asszír hadjárathoz kapcsolódott. A prófécia korábbi részletében (Iz 22,15-18) az Úr azzal vádolja meg Sebnát, hogy feltűnő sírhelyet készíttetett magának, vagyis a rá bízott hatalmat arra használta fel, hogy saját hírnevét öregbítse, és nem a város meg a nép sorsával törődött. Az „udvarnagy” kifejezés itt valószínűleg a király utáni második embert jelöli, olyasvalakit, akinek valóban rendkívül jelentős szerep jutott az ország kormányzásában.

    Eljákimról ezzel szemben még megközelítő ismereteink sincsenek. Beiktatása az Úr ígérete szerint valójában olyan különleges és magasztos módon történik, hogy az szinte már nem is személyének vagy hivatalának szól. Izajás könyvének egészében úgy tűnik, hogy Eljákim szolgálata a könyv derekán mintegy betölti azt az űrt, amely a pogány uralkodók – Bábel és Egyiptom urának – letaszítása (Iz 14 és 19), másfelől pedig az eljövendő dicséretes uralkodó, Hiszkija (Iz 36-38) között tátong. A könyvben aztán a 40. fejezettől sorra azt látjuk, hogy az Úr leváltja minden földi képviselőjét, s végül ő maga akar uralkodni népe felett (Iz 66).

    Mi történik tehát Eljakimmal a próféta szavai szerint, képzeletben Sebna udvarnagy színe előtt? Az Úr meghívja őt, mint valaha Ábrahámot, Mózest, Sámuelt vagy éppen az Úr szolgáját. Az Úr szolgája kifejezés is különleges és megtisztelő, csak a legnagyobbak sajátja. A köntös és az öv, amelyet kap, a papi ruházat része. Magáért beszél az uralom szó, míg az atya mint cím az Ókori Kelet királyokra és magas rangú hivatalnokokra használt fogalma, amely személyes dimenziót kölcsönöz a hatalom gyakorlásának, a gondoskodás, másfelől pedig a tisztelet várható relációját. A vállra helyezett kulcsok a királyi jogarhoz hasonlítható, annál persze kisebb hatalmat fejeznek ki. Izajás egy jövendölése szerint az eljövendő utód „vállára kerül az uralom” (Iz 9,5). A korabeli kulcsok a maiaknál természetesen jóval nagyobbak voltak. Egyiptomban a hadvezér tett jelentést a királyi palota bezárásáról és kinyitásáról este, illetve reggel. A kulcs átadása tehát egyfelől nagyon is megfelel az udvarnagy feladatának, másfelől, mivel itt Dávid házának kulcsairól van szó, ezzel az egész felemelő sorozattal együtt a prófétai szó valahogy egy eljövendő, meghatározó személyiség beiktatását sejteti. Isten vezeti népét megbízottai által. Isten hatalma és ereje mutatkozik meg a megbízott határozott fellépésében, megkérdőjelezhetetlen döntéseiben is: „amit kinyit, azt senki be nem zárja, s amit bezár, azt senki ki nem nyitja”.

    A szöveget a liturgiában nem olvassuk tovább, pedig érdemes volna. A jövendölés befejezése ugyanis még egyet fordít a helyzeten, s úgy tűnik, áttételesen Eljákimnak, az új udvarnagynak is megjövendöli, hogy még ez a különleges hatalom és megbízatás is mulandó. Mintha előre üzenne minden földi szolgálattevőnek: szabad Istenre bízniuk és neki visszaadniuk egész megbízatásukat, és kell is, hogy gyenge emberségükkel végül ne gátolják Isten művét.

    Jézus Péternek mondja: „Neked adom a mennyek országának kulcsait…” (Mt 16,19). A Jelenések könyve szerint pedig saját magáról szól így: „Nálam van a halálnak és az alvilágnak a kulcsa” (Jel 1,18). A teher alatt megroppanó Pétert, s vele együtt reményünk szerint mindannyiunkat felemel az irgalmas Úr, Dávid sarja.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Közös dolgaink…Évközi 20. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Aug
    13
    Martos Balázs elmélkedése Közös dolgaink… Évközi 20. vasárnap

    Évközi 20. vasárnap első, ószövetségi olvasmánya Izajás könyvéből való. Ígéret, amelyben Isten Izrael fiait szólítja meg, de valójában az idegenekről, a pogányokról beszél, nekik tesz ígéretet. A nem zsidó népeknek is szól Isten meghívása, hogy jöjjenek el az ő szent hegyére, Jeruzsálembe, és hozzanak áldozatot. „Mert házam minden nép számára az imádság háza lesz” – fejeződik be a szózat.

    A szakasz irodalmi értelemben azért meghatározó, mert Izajás prófétai gyűjteményének harmadik nagy egységét vezeti be, amelynek jelentős része a babiloni fogság után keletkezett. Ebben a korban a zsidó nép már sokféle értelemben pogány világban él. A próféta talán éppen azért beszél az idegeneknek szóló ígérettel Izrael fiaihoz, mert annyira aktuális számukra a kérdés, hogyan kapcsolódjanak a nem zsidókhoz, mi az, ami közös lehet bennük, velük, mi kapcsolja őket össze a legmélyebben azokkal, akik nem Ábrahám leszármazottai.

    Szövegünk több ilyen kapcsolódási pontot kínál. Ezekkel alapozza meg a közös jövő ígéretét. Az első a „jog és igazság”, amelyet mindenkinek meg kell tartani. Izrael prófétái mindig is hangsúlyozták az erkölcsös cselekvés elsőbbségét az üres vallási gyakorlatokkal szemben. Az egész ígéret a „szent hegyre” való zarándoklat képével, az elfogadott áldozatokkal zárul – akkor ellentmond önmagának? Nem, nem erről van szó. Egyfelől inkább arról, hogy az igaz élet, a jog és igazság őrzése és megcselekvése meg az igazi vallásosság nem kioltja, hanem támogatja és kiegészíti egymást. Másfelől arra is gondolhatunk, hogy az izraelita hagyomány kései irataiban az áldozatok, sőt a törvény megtartása is egyre inkább jelképes értelmet nyernek. A törvény megtartása lényegének megértésével és megtartásával, az áldozatok megcselekvése a teljes szívbeli odaadással és engedelmességgel valósítható meg. Azért kell megtartani „jogot és igazságot”, mert ezzel az élet törvényét követi az ember, és azért, mert talán ebben a figyelmes élethelyzetben van legnagyobb esélye, hogy Isten szavát maga is meghallja. „Nemsokára eljön szabadításom és megnyilvánul igazságom” – mondja a próféta.

    Izajás olyan idegenekről beszél, akiket valami vonzza Isten szolgálatára, akik valamiért megszerették az Úr nevét. A zsidó nép nem akart téríteni, de erkölcsös és vallásos életvitele egyeseket megszólított és vonzott. Ez a második kapcsolódási pont. Az idegenek, akikről itt szó van, vigyáznak, nehogy megszentségtelenítsék a szombatot. A szombat Izrael egész népét az Egyiptomból való szabadulásra, ezzel önnön születésére emlékeztette, Isten szabadító tettére, amellyel megalkotta népét, s egyben megóvta a pusztulástól. A szombat elismeri a teremtés igazságát is, amellyel Isten az időt, a világot és minden ékességét létrehozta, és az emberre bízta. A szombatot megszentelni ilyen módon azt jelenti, hogy tudjuk a helyünket a világban, belátjuk és átlájuk, sőt, valószínűleg csodáljuk is a világ rendjét, amelynek gyümölcseit legalább néha ízleljük és élvezzük.

    A félig idegeneknek, a nép hívő magjával szimpatizálóknak szól a harmadik ígéret, amely nem is egy, inkább egy egész sorozat. A vallásos kapcsolódás ígérete, a közös gesztusok, szokások összetartó ereje. Közös zarándoklat a szent hegyre, elfogadott áldozatok, vagyis valós kapcsolat Istennel az elfogadott ajándékban, végül – mindennek összefoglalásaként – a közös ház, a templom, mint az imádság háza minden nép számára. Ma a fizikai szükségletek látszanak meghatározónak, elsődlegesnek. Izajás szavai viszont azt a mélyebb emberségünket szólítják meg, ahol tudva tudjuk, hogy a lelki sötétség sötétebb és fájdalmasabb, a lelki otthontalanság és korlátozottság sokkal nyomasztóbb, mint a testi.

    „Házam minden nép számára az imádság háza lesz” – lesz hol megnyitni a szívünket együtt, az egyetlen Isten színe előtt. A másik, aki már megsejtett valamit az Úr jelenlétéből, meghívott, mint én is. Isten neki is otthont készít, ahogy nekem, nekünk is.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Isten színe előttÉvközi 19. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Aug
    06
    Martos Balázs elmélkedése Isten színe előtt Évközi 19. vasárnap

    Milyen lesz a mennyország, az örök élet? Csak sejtjük, hisszük, reméljük. Legszebb tapasztalatainkhoz hasonlítjuk. Színről színre látjuk majd Istent – válaszolja a hit, Szent Pál kifejezésével (1 Kor 13,12). Ez a „szín” eredetileg az arc: „arcról arcra”, vagyis szemtől szembe találkozunk majd Istennel.

    Vasárnapi olvasmányunk is egy találkozás története, illetve annak részlete: Illés Isten színe elé áll a Hóreb hegyén. A választott szakasz elhagyja az esemény további részleteit, most nem kell azzal foglalkoznunk, hogyan jutott Illés a hegyhez, hogyan panaszolta helyzetét Istennek, s végül milyen megbízatást kapott. Most csak az a fontos, ami bizonyos értelemben „kettejük között”, Isten és Illés között történik.

    Amit először észlelünk, egy különös felszólítás: „A hegyen állj az Úr színe elé!” Egy ilyen felszólítás önmagában – éppen az Úr részéről – mintha azt sejtetné, hogy „az Úr színe elé állni” itt elsősorban nem személyes találkozást, hanem kultikus cselekményt, szertartásos eseményt jelent. Illést imént egy angyal indította útnak, s most neki kellene angyalok módjára (vö. Lk 1,19) az Úr színe előtt állnia, vagyis szolgálnia, akár mozdulatlan, kitartó jelenlétével. A szolgák uruk színe előtt állnak, Isten színe előtt az ő mennyei udvartartásának égi tagjai (vö. 1 Kir 22,19.21; ApCsel 7,55). Ha egy próféta járul az Úr színe elé, gyakran közbenjáróként teszi ezt (vö. Jer 15,1; Ter 18,22; Iz 66,22köv). Illésnek van kiért könyörögnie, s ami eddig csak személyes panasznak, szinte siránkozásnak tűnt, ahogy ugyanazt a bajt kétszer elismétli, ilyen összefüggésben akár könyörgésnek tekinthető, félig fogalmazott kérésnek, hogy az Úr változtassa meg a nép szívét, hajlítsa magához, akik elhagyták őt, Illést meg végzetesen magára hagyták.

    Ennek a felszólításnak egyébként van egy másik, bizonyos értelemben nagyon egyszerű tanulsága: Illés nem magától indult útnak, hanem angyal szavára, nem a saját ötlete volt, hogy halálos kétségbeesésére magától Istentől kérjen vigaszt; és most is az Úr szólította fel, hogy a hegyen járuljon színe elé. Isten színe elé csak az juthat, akit ő meghív. Ez kegyelem, nem járandóság. Úgy tűnik, úgy látjuk, főleg az Újszövetségben, Jézus szeretetének hitében és tapasztalatában, hogy ez a meghívás végül mindenkit elér – mégsem jó, ha megszokjuk, sőt, talán képtelenek is vagyunk megszokni, túlontúl erős bennünk a korlátoknak, gyengeségnek tapasztalata. Isten szeretete is kinyilvánult titok marad, meghívó, kiválasztó kegyelme úgy része az életünknek, hogy nem tudunk vele elszámolni, bár mindig reméljük és várjuk, mint a hajnal virradását. Édes a fény – hogy mennyire, azt csak néhány sötét nap után értjük meg újra.

    A részlet befejezése is különös. Amikor megsejti Isten jelenlétét, Illés megáll a barlang előtt, és befödi arcát. Fél Istenre tekinteni? Gesztusa jelkép, amely önmagával, a bánatával, félelmével, szégyenével foglalkozó belső rabságát fejezi ki? Ami ezután zajlik, mindenesetre újra szó-esemény, Istentől érkező ige és emberi válasz. Az eltakart arc azt is jelképezi, hogy ez az esemény már nem a fizikailag érzékelhető dolgok közé tartozik, már radikálisan „belső” valóság, csak Illésnek adott, csak benne és általa zajló igazság, amelyet csak ő hozhat majd vissza a történelem terébe döntéseivel, véghez vitt küldetésével. Ő így lesz egészen ember, így lesz egészen személy: a döntéseivel, a cselekedeteivel együtt. Aki Isten színe elé lép, megtalálja magát, de – újra csak – megfoghatatlanul, egy megragadhatatlan, csak átélhető pillanatban, amelynek csak folytatása, csak jövője van. Csak ennek van jövője igazán.

    „Igazság jár az Úr előtt, és béke a lába nyomában” – énekeljük majd a zsoltárban (vö. Zsolt 85,14). Tudjuk, hogyan kell készülnünk Isten jövetelére, és sejtjük, mi szokott változni azok életében, akik találkoztak vele. A színe előtt élünk, de még nem látjuk színről színre. – Ragyogtasd ránk arcodat, Uram!

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Szólongat az IstenÉvközi 18. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Júl
    30
    Martos Balázs elmélkedése Szólongat az Isten Évközi 18. vasárnap

    Második Izajás prófétai jövendöléseit gyakran halljuk a liturgiában.

    Ez a próféta a babiloni fogság korában működött, a bibliai Izrael vallástörténetének rendkívül fontos időszakában. Isten olyan fontos hittartalmak megértésével és közvetítésével ajándékozta meg népét rajta keresztül, mint az abszolút egyistenhit vagy a teremtés igazsága, és olyan különlegesen bensőséges hangon szólaltatta meg, amelyben szinte süt Jeruzsálem és a nép iránti szeretete. Korának rendkívüli helyzeteiben világosan és igen nagy szeretettel értette meg Isten hűségét, szabadító erejét, és ezzel vigasztalta a híveket. Szavaiban több évszázaddal később az Újszövetség szerzői ismerik fel a szenvedő Megváltó ígéretét, azt a szolgát, aki egyformán közel van Istenhez és azokhoz, akiket bűneikből vált meg, bűneiktől szabadít meg.

    Második Izajás úgy közvetíti üzenetét, hogy az nemcsak igaz, hanem egyben szép és jó is. Szavai tiszták és könnyedek, és mélyen megszólítják az ember vágyakozó énjét. A szépség, amelyből Izajás merít, a teremtés szépsége, a vágyakozás pedig nem egyszer az elveszett gyermekkor utáni vágyakozás, amelyben teli voltunk bizalommal és reménnyel. Az a szakasz, amelyet vasárnap olvasunk, Második Izajás gyűjteményének (Iz 40–55) végéről való, az 55. fejezetet vezeti be. „Ó, ti szomjazók, gyertek a vizekre mind…!” – szólít meg. Érdemes megfigyelni, hogy ez a megszólítás sorban már a harmadik, ha az 54. fejezet szózatait is figyelembe vesszük. Egyik elevenebb és bátorítóbb, mint a másik: „Ujjong, meddő, aki nem szültél”, kezdődik a sorozat (54,1). „Te szegény, vihartól elsodort, akinek nincs vigasztalása” – folytatódik aztán (54,11). Az ember alapvető vágyakozásai, a gyermek után kiáltó anyai ösztön, majd meg a kiszolgáltatott gyermek élethelyzete az, ami itt megszólal, amiben a próféta a nép helyzetét fogalmazza meg, s ami végül is a vízre szomjazó, kenyér és eledel után sorvadó közösség képében fejeződik be.

    Az ember egyszerre kiszolgáltatott, átéli tehetetlenségét, mint egy sírós kisgyerek, ugyanakkor annyi biztatás és bátorítás után be kell látnia, hogy maga is változtathat sorsán. Ez a harmadik megszólítás ugyanis az isteni bőkezűség ajánlata mellett, vádaskodás és rosszallás nélkül, éppen a legbelsőbb és legalapvetőbb vágyakozás képeinél kitartva, mégis csak felteszi a kérdést: „Miért költitek a pénzt arra, ami nem kenyér, a keresményeteket arra, amivel nem laktok jól?” A kiszolgáltatott gyermek, íme, felnőtt, aki keres, aki megdolgozik a megélhetéséért, de valamiért mégis rosszra költi azt, mégis oktalanul, meggondolatlanul, értelmével ellentétesen rendezte be az életét. Ezen pedig változtathat, talán éppen a megszólításban rejlő támaszt és energiát felhasználva. Ha van itt valaki, aki „ingyen”, vagyis egyszerűen szeretetből minden jóval el akarja látni, miért fordítaná életerejét arra, ami csak elepeszti, és nem élteti?

    „Hajtsátok ide fületeket, és jöjjetek hozzám, hallgassatok ide, és élni fog lelketek!” Aki odahajtja a fülét, közel hajol, mint egy kisgyerek, vagy mint olyasvalaki, aki nagyon szereti a másikat, és megbízik benne. Mint a szeretett tanítvány az utolsó vacsorán, aki Mesterének szívéhez hajthatta a fülét, mint a bölcsességre szomjazó Mária, aki a Mester lábához ült, hogy szavait hallgassa, mint egy olyan felnőtt, aki suttogó szóra hallgat, hogy tisztán értsen mindent, meghajtja a fejét, kizárva külső zajt, befogadva minden szótagot. A prófétai hang itt a bölcsességgel rokon. Ízét csak az érzi meg, aki táplálkozik vele. S közben mégis mindenkinek ismerős ez az íz, a hagyomány, az örökség folytatódik benne, amelyet Dávid kapott és adott tovább, s amelyre hittel kell válaszolni: „Örök szövetséget kötök veletek, a Dávidnak ígért biztos kegyelem alapján.”

    Amit Isten kér és ajánl, nagyon egyszerű. Miért ne hallgatnánk rá mi is ebben a mai korban, amely sok szempontból ugyanolyan izgalmas és összetett, mint Második Izajás kora volt?

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Ajándék IstentőlÉvközi 17. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Júl
    23
    Martos Balázs elmélkedése Ajándék Istentől Évközi 17. vasárnap

     

    Salamonnak, Dávid fiának álmában megjelenik az Úr, és megkérdezi, mit adjon neki ajándékul. A fiatal király éber szívet kér, hogy helyesen ítélhessen, mindenben helyesen dönthessen, az Úr pedig mindezt meg is adja neki.

    Az álombeli jelenés különleges adomány. A bibliai „álomlátók” olyan kiválasztott személyek, akiknek életében Isten bizonyos értelemben átveszi a vezetést, gondoljunk csak Ábrahám, Jákob vagy (az ó- és újszövetségi) József álmára. Dávid, Salamon apja nem kapott ilyen kiváltságot, hozzá Isten újra meg újra próféták által szólt. Álmában az ember kiszolgáltatott: védtelen másokkal, de saját mélységeivel szemben is.

    Salamon jól vizsgázik. Álmában is azon jár az esze, az Úr színe előtt is azzal van elfoglalva, hogyan teljesítse legnagyobb feladatát, hogyan vezesse Izrael népét. A nép megsokasodott, „se szeri, se száma”. Eszerint Salamon felismeri, hogy uralkodása az atyáknak adott ígéretek beteljesedése. Amit azok láttak és hallottak álmukban – pl. Ábrahám vagy Jákob –, íme, immár valóság. Salamon jól vizsgázik, mert ehhez a legnagyobb kihíváshoz Isten segítségét kéri, mégpedig alázattal. „Fiatal ember vagyok, nem tudom, miként kell uralkodni… Adj hát szolgádnak éber szívet, hogy meg tudja különböztetni a jót és a rosszat.”

    Éber szív – milyen különös kérés! Hiszen egyfelől mintha éppen arról volna szó, hogy érjen véget az álom, a mélység fakadása. De másfelől és sokkal inkább csak az éber szív lehet képes, hogy ezt az álombeli, mélyebb látást az egész valóságra, az egész érzékelésre, az egész megértésre, a személy egész valójára kiterjessze. Szívvel látni a világot – mintha erről volna szó. Úgy látni a világot, Isten jelenlétében, ahogy neki kiszolgáltatottan, legbelső igazsága szerint látja az ember. Az éber szív a legnyitottabb és legérzékenyebb a valóság rezdülésére, Isten Lelkének fuvallatára. Ez a kérés tetszik az Úrnak. Az ő szabadságát, az ő isteni méltóságát csak éber szívvel foghatja fel Salamon, és csak így foghatunk fel belőle valamit mi, mai hívők is.

    Szinte összekeverjük a két jelenetet: a gyermek Sámuelt, akit éjjel hívogat Isten a silói szentélyben, és a fiatal Salamont, aki most kapja meg azt az éber szívet, amellyel rögtön felelni tud Isten hívására, és mindjárt felismeri, hogyan érdemes döntenie a nép ügyeiben. Sámuel Silóban van ekkor, az Úr ládája közelében (vö. 1Sám 3,3), Salamon meg Gibeonban, vagyis hasonlóképpen abban a városban, ahol az Úr ládáját, a szövetség szekrényét őrizték, amíg a templom fel nem épült.

    „Tetszett az Úrnak, hogy Salamon ilyen kéréssel fordult hozzá” – olvassuk. Merte a legnagyobbat és igazán fontosat kérni, őszintén, mint egy tiszta szívű, okos kisgyerek. Szíve már Istenre hangolódott – mégis kérnie kell, hogy ennek megfelelően élhessen és ítélhessen. A jelenet különös helyet foglal el Salamon történetében. A fiatal király már megtette az első igen kemény intézkedéseket: valójában leszámolt mindazokkal, akik trónját, hatalmát fenyegethették volna (vö. 1Kir 2). Gibeont a Krónikák könyve ismeri a szövetség sátorának helyeként (vö. 1Krón 21,29), a Királyok könyve viszont úgy mutatja be, mint „magaslatot”, vagyis kánaánita áldozati helyet. Isten álombeli megjelenése annál különösebb, annál nagyobb ajándék: mintha eljönne annak ellenére, hogy Salamon bálványimádásra hajlik, mintha eljönne azért, hogy megnyerje őt, hogy a király tisztán és bölcsen kezdhesse uralkodását.

    Bölcs, nagyon is bölcs az áldás, amelyet papszentelésen szoktunk hallani: „Isten tegye teljessé a jót, amit megkezdett benned!” Az az álom, az a kérés és válasz olyan magaslat Salamon életében, amelyet személyesen talán soha többé utol sem ér – mégis ez szolgálja a rábízottak életét, ez hoz békét és igazságot Izrael történetében.

    Az evangéliummal összevetve a zsoltárvers is eszükbe juthat: „Vigadozva élek igéid miatt, mint aki gazdag zsákmányt ejtett.” Az elrejtett gyöngyöt és kincset csak éber szívvel fedezhetjük fel.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Isten kíméletes és igazságosÉvközi 16. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Júl
    16
    Martos Balázs elmélkedése Isten kíméletes és igazságos Évközi 16. vasárnap

    Vasárnapi olvasmányunk a Bölcsesség könyvéből való. Elmélkedés Isten kíméletes hatalmán.

    Az elmélkedés sajátos, vallásos jellegű kifejezés. Olyan meggondolást, megfontolást jelent, amelyben egyszerre valóban gondolkodunk, s közben hagyjuk, sőt kérjük is, hogy Isten vezesse és világosítsa meg a gondolkodásunkat. Az elmélkedés könnyen változik tényleges imádsággá, vagyis Istent szólító beszéddé. Az emberi szellem ilyenkor nyílik a legtágasabbra: egyszerre tekint Istenre és önmagára, a teremtetlen és a teremtett valóságra, egyszerre aktív és passzív, vagyis a legteljesebben cselekvő és a legteljesebben befogadó. Egyszerre kapaszkodik a régtől fogva megismert vagy régebben megtapasztalt valóságba, ugyanakkor éppen annak tényleges és múltbeli valóságában sajátos bizonyossággal ismeri meg a mindenkorit és a jövendőt is.

    Az elmélkedésnek ez a formája egyszerre tart a cselekvés, illetve a befogadás felé. A cselekvésre úgy indít, hogy az emberi lény legbelsejét érinti, azt a pontot, ahol szabad szükségszerűséggel választani akarjuk azt, amit jónak ismertünk fel. Itt olyan mélyen változtat meg a jó, hogy szinte csak később vesszük észre, ahogy egyes döntéseinkben is eszerint cselekszünk. A befogadásra viszont azzal biztat, hogy Isten jelenlétének és cselekvésének mindent átható valóságát mutatja, sőt csodálja, nagy bizalommal. S valóban, éppen ezzel az örömteli csodálkozással és nyitottsággal nyílunk meg arra, hogy hasonlítsunk Istenre, akinek jelenlétében elmélkedünk.

    A Bölcsesség könyvének ebben a részletében – mint a könyv jelentős részében (vö. Bölcs 8–19) – Salamon király elmélkedik. Ennek azonban nincs történeti jelentősége, legfeljebb irodalmi: érthetővé teszi, hogy a király imádságában a nép tapasztalata, Izrael vándorútjának emlékezete szólal meg. Egy vezetőhöz illenék, hogy kizárólag saját népének szemével, saját érdekei szerint tekintsen a világ eseményeire. De Salamon Istenhez beszél, Isten jelenlétén, Isten kíméletes gondoskodásán elmélkedik. El kell ismernünk, hogy egyes ószövetségi történetekben erőszakkal szembesülünk. De többek között éppen ez a szöveg világosan mutatja, hogyan alakítja át az imádság, az Istennel való kapcsolat, az Isten előtti „elmélkedés”, a történelem eseményeinek hívő meggondolása az ember szemléletét.

    Salamon elmélkedése többször visszatérő fogalmakra épül. Egyik a kímélet. Ritka, szép, fontos szavunk ez. Egyszerre utal arra, hogy vannak nehézségek, vannak fájdalmas helyzetek, és arra, hogy ezeket is lehet úgy kezelni, hogy a fájdalom a legkisebb, a nehézség tűrhető legyen, s így a kapcsolat meg ne szakadjon. Aki kíméli a másikat, szereti, megbecsüli, tekintettel van a szükségleteire. Van egy tartomány, amelyben nehézségnek teszi ki, de nem feszíti túl a húrt.

    Másik az igazságosság. Salamon szavaiban az igazságosság alapja figyelemre méltó. Ez egyfelől az a tény, hogy Isten mindenkinek gondját viseli, vagyis mindenkire tekintettel van. Nem felejt el senkit. A történeti összefüggés és emlékezet szerint Isten tekintettel volt az ígéret földjének korábbi lakosaira és az ígéret földjét elfoglaló Izraelre is. Mindenki élni akar. A Bölcsesség könyvének tényleges keletkezési ideje szerint (a Kr.e. 2. század végén) az éppen igen kicsiny, de önazonosságát kereső zsidó népre is tekintettel van Isten: nem felejti el megóvni kicsiny, de hűséges népét a nagyok gyűrűjében, hatalmi harcaiban. Az igazságosság alapja másfelől Isten hatalma. Isten nem sieti el, mert meg tudja tenni, amikor eljön az ideje. Amíg pedig „eljön az ideje”, tenni kell a jót, illetve el kell utasítani a rosszat. Jól kell használni az időt.

    Az evangéliumban Jézus példabeszédet mond, amelynek főszereplőjében Istenre ismerhetünk. Mint a kíméletes Úr, a gazda bölcsen vár, hogy elváljon a búza meg a konkoly, és vigyáz mindarra, ami jó. Jézus is elmélkedett és imádkozott, és így fogadta el az életet a halálban, a termékenységet azokban, akikért életét adta.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Hogy teremjen a föld…Évközi 15. vasárnap

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Júl
    09
    Martos Balázs elmélkedése Hogy teremjen a föld… Évközi 15. vasárnap

    Isten szava egyszer azzal lep meg, hogy feje tetejére állítja elképzeléseinket az emberi élet rendjéről, máskor meg azzal, hogy abban fedezi fel Isten szépségét és működését, ami a legtermészetesebb.

    Izajás szavait olvassuk az 55. fejezet végéről: „Amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet… éppen úgy lesz az én szavammal is… végbeviszi akaratomat…” Milyen természetes, milyen harmonikus itt minden! A természet körforgása és az emberi munka kiegészíti egymást, a mindenség rendjét tápláló, isteni jóakarat rendezi. Az eső hasznosan öntözi a földet, „termővé, gyümölcsözővé teszi”. A föld terem, szinte magától, ahogy Jézus is mondja majd egyik példabeszédében (vö. Mk 4,28), bőséggel, önzetlen és öntudatlan jóakarattal, „magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek”. A természet rendjének ezt a magasból érkező, aláhulló, szinte a gravitáció törvényét követő áramlását aztán felváltja egy másik, tudatosabb, rendelkezőbb, de nem kevésbé szerető és gondoskodó tevékenység: „így lesz az én szavammal is…”, „végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem”.

    Mint a költészetben oly sokszor, sok minden itt is kimondatlan marad. Hogy a világ meg az emberi szív (vö. Róm 8,18-23) szomjazza Isten szavát és megjelenését, mint a kiapadt föld a szelíd esőt. Hogy Isten jöhetne viharban és forgószélben, s végül mégis az ellenállhatatlan és lassú, éltető esőt választja. Hogy örömét leli a föld gyümölcsöző gazdagságában, és bőkezűnek mutatkozik a szegény és kiszolgáltatott emberiséggel szemben. Hogy példája az embert is arra sarkallhatja, illetve még sokkal jobban sarkallhatná, hogy az éhezőnek enni adjon, kenyérből és jó szóból, bőven. Hogy Isten láthatatlanná tette magát ebben a világban, és úgy akarta, hogy a világ virágzásából vegyük észre jelenlétét, ahogy az elszivárgott, felszívódott, kútba gyűlt víz itatja a szomjas földet. Hogy az ember nem egyszer sokáig keresi és várja, hogy a Szó termékenysége megmutatkozzon, de semmi sincs hiába, az elrejtett mag kihajt és szárba szökken, hogy sokszoros termést hozzon – és így tovább.

    Az evangéliumból ennek a prófétai szónak és a benne jelzett visszafordíthatatlan körforgásnak utóéletét értjük meg. Jézus, a magvető, beáll ebbe a sorba. Ő, az Ige, termővé teszi a földet, és ő maga az, aki olyan lett, „mint a kiöntött víz”, szenvedésében és megtöretésében, alázatában, elrejtett, oktalannak látszó bölcsességében. A szentírásban megvan persze a kép előzménye is, főként a Második Törvénykönyvben. Mózes itt beszél arról, hogy az ígéret földjét Isten öntözi, ő teszi gazdaggá (vö. MTörv 11,10-12), és ő adja át az üzenetet, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével is, amely Isten ajkáról való” (MTörv 8,3). De az is fontosnak látszik, hogy Izajás e szavait éppen az ún. Második Izajás gyűjtemény befejezésében olvassuk (Iz 55,6-13). Az egész gyűjteményt Isten kiáltó szavának, a pusztába kiáltó hangnak, illetve a dús legelőkre vezetett Izraelnek látomása vezette be (Iz 40,1-11), s most olyan képek zárják, amelyek ennek az isteni szónak jövendölnek hatékonyságot. Lehet, hogy sokan meg sem hallják a szolga történetét, fel sem fogják Isten vigasztaló szándékát, amely ebben a könyvben olyan gazdagon szólal meg – Isten szava mégsem marad eredménytelen és gyümölcstelen.

    Úgy tűnik, Második Izajás korában, a fogság idején fedezi fel Izrael a teremtés igazságát, mint amiben Isten munkálkodása az emberi értelem és hit munkájával felfedezhető. Valamivel később a Prédikátor is szemléli a világot, de körforgása inkább az üresség érzetét kelti benne (vö. Préd 1,4-11). Vajon mi történik velünk, akik elődeinknél sokkalta többet tudunk a természet belső rendjéről? Hallgatjuk-e még a teremtő Ige – az egyházatyák szavával: „Művész-Ige” – szelíd hangját alkotásaiban?

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."