Sajgó Balázs atya elmélkedése

Jézus Tirusz és Szidón vidékére vonul vissza. Pogány területre, kicsit távol az ismerős helyektől és azoktól az emberektől, akik állandóan körülveszik.

Az evangélista nem ad pontos magyarázatot, hogy miért megy oda, de nem is szükséges minden visszavonulást megfejteni.

Az ember néha azért távolodik el azoktól, akiket szeret, hogy utána ismét jól tudja szeretni őket. Nem minden eltávolodás elutasítás. Van olyan távolság, amely megmenti a kapcsolataimat, kitisztítja tekintetem és levegőhöz juttatja lelkemet.

Még a jó, lelkiismeretes emberek is elfáradhatnak. Sőt, gyakran éppen ők fáradnak el a leginkább. Annyira belevetik magukat az Úr szolgálatába, hogy közben elfelejtik, hogy ők is emberek és meg kell állniuk, pihenniük kell. Engedniük kell, hogy ne mindig ők adjanak, hanem őket is megajándékozzák.

A pihenés tehát nem luxus és nem jutalom a munka végén, hanem néha lelki kötelesség is. Szabadságra nemcsak jogom van, hanem időnként szükségem is.

Jézus visszavonulását egyszer csak egy asszony kiáltása szakítja félbe: „Könyörülj rajtam, Uram, Dávid fia! Leányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek.” (Mt 15,22)

Nem azt kéri, hogy a lányán könyörüljön, hanem őrajta. A gyermek szenvedése az anya szenvedése is. Amit a lánya hordoz, azt ő is hordozza.

Jézus pedig hallgat és talán ez az evangélium egyik legnehezebb része, hogy szóra sem méltatja.

Ismerem ezt a csendet? Imádkozom valakiért, imádkozom gyógyulásért, családért, egy szétesett kapcsolatért. Kérem Istent és mintha nem érkezne válasz. A legnagyobb kísértés ilyenkor nem is maga a várakozás, hanem az a gondolat, hogy Isten hallgatása biztosan elutasítást jelent.

A tanítványok már elküldenék az asszonyt, zavarja őket a kiáltozása. Jézus pedig látszólag még keményebb választ ad: „Nem helyes elvenni a gyermekek kenyerét és odadobni a kiskutyáknak.” (Mt 15, 26)

Nem kell megszelídíteni ezt a mondatot. Ez úgy kemény, ahogy hangzik. Jézus küldetése először Izraelhez szól, az asszony pedig kívül áll ezen a népen. Ő mégsem sértődik meg és nem fordul sarkon. Nem adja fel, hanem talál egy rést a mondatban, amelyen keresztül közel kerül az Úr szívéhez: „a kiskutyák is esznek az uruk asztaláról lehulló morzsákból.” (Mt 15,27)

Micsoda hit! Nem követel helyet magának és nem azt bizonygatja, hogy joga van a kenyérhez, hanem egyszerűen bízik abban, hogy Isten irgalma annyira bőséges, hogy még az asztalról lehulló morzsa is elég a lehetetlenhez. Az Istentől kapott morzsa ugyanis nem kevés, mert benne van az Ajándékozó egész szeretete.

Aki kívülállónak látszott, arról kiderül, hogy belül van. A tanítványok közel állnak Jézushoz, mégis elküldenék az asszonyt. Az asszony távolról érkezik, mégis jobban bízik Jézus irgalmában, mint azok, akik naponta vele járnak.

Évszázadokkal később egy másik édesanya is hosszú éveken keresztül könyörgött a fiáért. Mónikának hívták, a fia pedig Ágoston volt.

Ágoston tehetséges, de nyughatatlan fiatalember volt. Eltávolodott az egyháztól és olyan életet élt, amely miatt édesanyja sokat szenvedett, Mónika mégsem mondott le róla.

Egy alkalommal Ágoston titokban hajóra szállt, hogy Rómába menjen. Édesanyját becsapta és hátrahagyta. Mónika azon az éjszakán egy kápolnában imádkozott, hogy Isten akadályozza meg fia elutazását.

A hajó mégis kifutott.

Úgy tűnt, Isten nem hallgatta meg az imáját, hiszen Ágoston elment, Mónika pedig ott maradt a könnyeivel és Isten csendjével.

Csakhogy éppen ez az út vezette Ágostont később Milánóba, ahol találkozott Szent Ambrussal. Ott indult el megtérésének útján. Végül megkeresztelkedett, szent püspök és az egyház egyik legnagyobb tanítója lett.

Isten nem teljesítette Mónika aznapi kérését, de meghallotta élete legmélyebb imáját.

Szent Mónika története és a kánaáni asszony története ugyanarra tanít: ne nevezzem véglegesnek azt, amire Isten még nem mondta ki az utolsó szót.

Ez az evangéliumi rész nem azt ígéri, hogy ha elég sokáig kérek valamit, Isten pontosan úgy és akkor teljesíti, ahogyan elképzeltem. A hit nem eszköz, amellyel rávehetem Istent a saját akaratom teljesítésére. A hit kapcsolat: ott maradni Jézus előtt akkor is, amikor hallgat. Újra megszólítani akkor is, amikor mások már elküldenének. Bízni abban, hogy az ő irgalma nagyobb, mint az én kudarcom és sebeim.

Az asszony csak egy morzsát kért, Jézus azonban visszaadta neki a gyermekét és megmutatta: Isten irgalmának asztalánál nincs fölösleges ember, mert ami Istentől érkezik, abból egyetlen morzsa is elég. Néha éppen a morzsából ismerhetem fel, hogy már készül számomra is a hely az asztalnál.

Két ember vitája jut eszembe. Egy bizonyos teendő kapcsán, amikor az egyik erősítgeti, hogy azt valójában lehetetlen megtenni, a másik csak ennyit mond: figyelj, manapság semmi sem lehetetlen! Csak meg kell keresni a megfelelő összeköttetéseket! 

Ez az ember meggyőződését fejezte ki, hogy lényegében minden lehetséges annak, akinek megfelelő összeköttetései vannak.

Nekem is lehetséges a magam részéről kiépíteni a megfelelő összeköttetést, a kapcsolatot felfelé hittel teljes imádsággal, ha akaratom összhangba kerül Isten akaratával. Amire sokszor azt mondom, hogy lehetetlen, arra Isten Igéje azt mondja: lehetséges!

A csodálatos kenyérszaporításról szóló evangéliumi rész után, amelyről elmúlt héten elmélkedtünk, a vízen járás története következik. Ahhoz, hogy közelebb kerülhessek ez utóbbi titkához, szükséges egy kis visszatekintés:

Az első lehetetlennek tűnő dolog: az öt darab kis kenyér és a két hal, amelyekből több, mint ötezer ember eszik!

Lehetetlen, hogy ne lenne elég az én kenyerem is (és itt a „kenyér” szó alatt sokmindent lehet érteni!), ha arra nézek, ami van és nem arra, ami kellene! Nagy különbség!

Amikor Jézus imádkozni tanít, nem azt mondja, hogy „mindennap küldj nekünk egy zsák lisztet”, hanem a „mi mindennapi kenyerünket: mindig a mai napra aznap kérjem! Lehetetlen, hogy ne legyen elég, ha azt a keveset, ami a kezemben van – az Ő kezébe teszem!

Egy néni egy többlakásos bérházban lakott, ahol az alacsony, vékony ablakok az udvarra néztek. Egyik nap ágynak esett. A szomszédja, amikor a boltba indulva elhaladt a néni ablaka alatt, hallja bentről annak imáját: „Édes Istenem, olyan beteg vagyok, hogy fel sem tudok kelni az ágyból. Nincs, aki gondoskodjék rólam, kérlek, küldj nekem egy kis kenyeret, valami ennivalót!”

A nem hívő szomszédasszony benyit a nénihez: „Ejnye, ejnye, maga csak úgy beleimádkozik a semmibe – mégis mit gondol, ha csak az Istent kéri, az majd küld magának?”

A beteg néni ezt válaszolja: Bizony, küldött angyalom, csak „valaki” elfelejtette behozni!

Az asszony szó nélkül kifordul, majd fél óra múlva tálcán viszi azt, amit „valaki” az előbb elfelejtett bevinni.

Isten mindenhová, mindenkinek odaküldi a szükségeset, csak valaki sokszor elfelejti odaadni. Rajtam is áll, hogy a kenyerem és a halam nem szaporodik!

Isten most is hajlandó megszaporítani, ha nem felejtek el az enyémből továbbadni! A csoda lehetséges volna, lehetséges ma is. Sajnos, sokszor már az a csoda, ha továbbadom!

A második lehetőség az előző folytatása: Jézus a vízen jár!

Előzőleg felmegy a hegyre imádkozni.

El kellene sokszor gondolkodnom azon, hogy amikor Jézus magányában egyedül volt az Atyával, nagy erőátvétel történt ott. Töltekezett a Szentlélekkel, Akit magával vitt aztán tovább. Pontosabban: a Szentlélek vitte már Őt oda, ahová mennie kellett.

S ha kételkedem az Ő erejében, gondoljak csak arra, hogy vannak olyan emberek, akik az önmegvalósítás hamis útján haladva átmennek a tűzön „külső erők segítségével”. Találkoztam ilyennel, aki erről beszélt…

Nem vagyok mindmáig meggyőződve arról, hogy azok a külső erők, amelyeket ő segítségül hívott belső erejének megmozdításához, kitől származtak: a gonosztól-e vagy a jó lélektől. Ha mutatványokra használják, aligha hinném, hogy ez Istentől jön. De ha képes valaki akár a gonosz erők hatására is ezt megtenni, akkor miért kételkednék én Jézus erejében, aki folytonosan imában volt, szüntelenül az Atya erejéből élt, Vele teljes egységben!

Olyan lehetetlen lenne tehát, hogy Jézus Isten erejét úgy tudta felvenni, átvenni, hogy utána nem okozott neki nehézséget járni a vízen?

Jézus nem bűvészkedésre használta fel ezt, hanem a hitébresztésre (és csak nagyon ritkán és csak nagyon végső esetben folyamodik e tudásához!), amely minden esetben így kezdődik: Ne féljetek! Van bennetek erő és erre akar ráébreszteni.

Az első lépések mindig nehezek, mert hajlamos vagyok hamar levenni tekintetem az Úrról, Aki életem nehéz viharaiban is jön felém és Velem van. Először a lelkem akarja lecsendesíteni, s csak azután a vihart. A lényeg az, hogy ha elfordítottam tekintetem, akkor forduljak vissza és az Ő tekintetét keressem. Ha kitartóan nézem, meglátom – a viharban is.  

Sokszor hallom: nem ér semmit ez az élet.

„Miután rájöttünk, hogy az életnek semmi értelme, nincs más hátra, mint hogy értelmet adjunk neki!” (Lucian Blaga)

Bajban vagyok, nem tudok kilépni félelmeimből vagy szenvedélyeimből? Nézzek felfelé és akkor észreveszem, hogy mellettem és velem van. Ő mindig megjelenik és közeledik, csak sokszor az én hitem rövid. A kicsinyhitű eredeti fordításban ezt jelenti: rövid hitű. Toldjam meg és kapcsolódjak rá Isten Szentlelkére, hogy megtapasztaljam velem-létét és bennem-létét.

Urunk Jézus Krisztus! Te vagy az Isten Fia!

Imádunk, dicsőítünk, magasztalunk és erőt nyerünk Általad és Belőled – segíts észrevennünk Téged, mert Nélküled elsüllyedünk!

A tyúk és a disznó sétálnak az utcán és meglátnak néhány szegény gyermeket, akiken látszik, hogy régóta nem ettek semmit. A tyúk megszánja őket és azt mondja a disznónak: – Van egy ötletem! Mi lenne, ha adnánk ezeknek a gyermekeknek reggelire finom sonkás tojást? A disznó elgondolkodik a tyúk javaslatán, majd ezt mondja: – Nos, ez neked nem jelentene nagy áldozatot, de tőlem teljes áldozatot, önátadást kíván!

Vágyom Istenre, gondolok Rá a bajban, jobban eszembe jut a nehézségek és szenvedések közepette, szívesen adok Neki a „tojásaimból”, de önmagamat odaadni, feláldozni, átadni Őneki – az túlságosan soknak érzem.

Önmagam feláldozása, odaadása nélkül azonban nem történik meg a csoda sem, az Istennel való találkozás sem, istenélmény sem. Önátadás nélkül nem lehet részem istenélményben, ugyanis, ha én átadom magam Neki, akkor tud eltölteni Szentlelkével, Önmagával.

Pontosabban fogalmazva: Ő mindig akarja adni magát nekem, de addig nem tudja teljesen ezt megtenni, amíg én sem teszem meg teljesen. Önátadás nélkül nem találkozhatom igazán Ővele.

Odaadni mindazt, amim van. Másképp nem lesz rajta áldás.

Az apostoloknak is oda kellett adniuk azt a keveset, amijük volt és azt teljesen!

Egyik pap barátom mesélte egy idős bácsi vallomását: én szeretem az Istent, csak azt nem szeretném, hogy bele is szóljon az életembe. Erre a pap azt mondta neki: akkor ez olyan, mintha valaki azt mondaná: szeretem az orvost, csak ne akarjon megvizsgálni. A bácsi elnevette magát, aztán hozzátette: na jó, akkor lehet, hogy mégsem szeretem eléggé.

Mennyire igaz! Sokszor szeretem az Istent, amíg nem kell dönteni, amíg nem kell változtatni, amíg nem kér semmit.

Jézus is teljesen adja magát. Elvonul és teljesen adja idejét Atyjának. Nagyon sokszor elvonul és amikor újra találkozik az emberekkel, akkor teljesen odaadja magát nekik. Istent adja magából, ezért hiteles.

Amikor látja a tömeget, megsajnálja őket és rendelkezésükre áll. Egészen. Nem félig és nem vonakodva.

Ezt kéri tanítványaitól is, hogy ők is segítsenek a csodában. Az ő közreműködésük is szükséges.

Istennek szüksége van a kezeimre, hogy azokon keresztül adjon másoknak. Istennek szüksége van lábaimra, hogy eljusson azokhoz, akik áhítozzák az Ő szeretetét. Istennek szüksége van odaadásomra ahhoz, hogy mások is megtapasztalják gondviselését.

Sokszor hallom: rábízom Istenre ügyemet és Ő majd elintézi. Nem hiszem, hogy ez így teljesen helyes. Rábízom magam – ez rendben van, de azért bízom Őrá magam, hogy el tudjam végezni az Ő munkáját. Nélkülem nem akar cselekedni: közreműködésemet kéri. S amikor én odaadom azt az öt kenyeret és két halat – azt a keveset, amim van, akkor Ő arra adja áldását és megsokszorozódik.

„Pihentében is megad minden áldást annak az Úr, akit szeret” (126. Zsoltár) – mondja a zsoltáros. S ez mindig így van: ha Őnélküle kínlódom, akkor nemcsak elfáradok és belefáradok az életbe, hanem elveszítem mindennek értelmét is. Ha Vele teszem, akkor könnyedén szárnyalok majd.

A verebek repdesése és a sasok szárnyalása között igen nagy a különbség. A verebek nem repülnek nagy távot, a sasok ellenben ráhagyatkoznak az áramlatra és messzebb haladnak. Így kellene lennie keresztény életemben is: hagyatkozzam a Szentlélek áramlatára és akkor megtörténik a csoda.

Az is megfigyelhető az evangéliumi részben, hogy a tanítványok együtt, közösen dolgoznak. Mindannyian kiveszik részüket a munkában.

Isten rajtam keresztül és velem akar dolgozni, de ebben nem vagyok egyedül, hanem ott vannak mások is. Nem vagyok egyedül az úton. Egységben nagyobb az erő.

Amikor az én részemet odaadom, megtörténik az áttörés.

Isten betör – persze nem erőszakkal – a világomba és megváltoztatja azt. Velem – és nem nélkülem.

Megengedem?

A tudósok rengeteget gondolkodtak azon, hogy vajon lehet-e a számítógépeken elmebajt előidézni?

Kiderült, hogy lehet. Mégpedig úgy, hogy az információ-bevitelt olyan szintre gyorsították, ami meghaladta a gép információ-befogadási és információ feldolgozási lehetőségeit, illetve képességeit s akkor az nem tud tovább megfelelően működni.

Ez történik az emberrel is.

Képzeljem csak el: ülök a televízió előtt, éppen többezer holttestet látok egy földrengés után, s akkor, amikor megérintene, bevágnak egy csodálatos táncjátékot. Ekkor kezdenék gyönyörködni, de máris megjelenik ismét egy új kép, amelyben egy volt diktátor által lelövetett áldozatok tömegsírjait exhumálják és mielőtt ez megviselne, divatbemutató következik, majd jön a cunami és így tovább.

Ha ilyen képeket nézek rendszeresen, akkor emocionális élményfeldolgozó képességem felborul és ha nem végzek belső munkát, képes leszek észrevétlenül megőrülni.

Isten Országa közöttünk van, ha töretlen hittel kérem mindazt, amire oly nagy szükségem van. Azért fontos kérnem, hogy megnyíljak Annak, ami már jelen van, hogy tudatosítsam a bennem is élő valóságot (Lk 18,16).

Isten Országát Béky Gellért „A szeretet lelke” című elmélkedésgyűjteményében a Hold szépségéhez hasonlítja: „a Hold azért szép, mert mindenkié, azaz senkié. Irigységnek, hatalomnak, gazdagságnak nincs felette hatalma. Ezért ragyog ilyen kedvesen... 

Emiatt olyan nagy érték az igazság, a béke vagy a szeretet. Legnagyobb érték mégis az Isten. Mert mindenkié, a tiéd éppúgy, mint az enyém. Az Isten Országával is így vagyunk, csak akarnunk kell és szeretnünk. Bennünk van, a miénk."

Isten Országa akkor is körülvesz, Istennek akkor is fontos vagyok, ha Őt nem ismerem fel és nem foglalkozom Vele!

Avilai Szent Teréz jelmondata: Isten egyedül elég.

Mit jelent ez? Keresem a boldogságot, de kitől és mitől várom? Senki emberfiától nem várhatom el, hogy teljesen boldoggá tegyen. Nem képes, mert senki sem Isten. Az alkoholtól, drogtól, a különféle pótszerektől sem, mert a szerek nem képesek boldoggá tenni. A szer még nem szeretet!

A fiatal Salamon király is ezt ismeri fel és nem pénzt kér Istentől, és mégcsak azt sem, hogy ellenségei pusztuljanak, hanem bölcsességet, tisztánlátást, hogy felismerje a jó és a rossz közötti különbséget. Amikor a bölcsességet kéri, a Bölcsesség Lelkét kéri, ezzel a végtelen ajándékkal minden véges dolog a helyére kerül és másodlagossá válik életében. A másodlagos dolgok nem tudják, nem képesek helyettesíteni az egyetlen elsődlegest, Aki mindent megad és ezért Ő egyedül elég.

„Malkut de Semaja” - az egek uralma. Nem a mennyországot jelenti ez a kifejezés, vagyis nem a halál utáni beteljesedést. Nyilván azt is, de a kifejezés sokkal többet jelent. Jézus korában nagyon gyakran tiszteletből nem ejtették ki az Isten nevét és nagyon gyakran ezt a szót használták többek között, hogy „egek”. A héber nyelv és az arám is az „ég” szót többes számban használja. Így alakult ki a kifejezés: egek országa, mennyek országa. Jelentése egyszerűen ez: Isten országa, Isten uralma. Az Isten királysága az a hely és az a pillanat, amikor és ahol az Isten KIRÁLY. Mikor valóban az emberszívekben uralkodik. A Miatyánkban ennek az uralomnak az eljövetelét kérjük.

„A mennyek országa hasonlít a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöt keresett. Amikor egy nagyon értékeset talált, fogta magát, eladta mindenét, amije csak volt és megvette.” (Mt 13,45-46)

Ez az ige konkrét meghívás, hogy tegyem félre bálványaimat, melyek elfoglalhatják szívemben Isten helyét: a karriert, a házasságot, a tanulmányokat, egy szép lakást, a munkát, a sportot, a szórakozást...

Meghívás arra, hogy Isten legyen az Alap; Ő legyen minden gondolatom és érzésem kiindulópontja. Az életben ugyanis mindennek Őfelé kell haladnia és Tőle kell elindulnia.

A tanító egyszer megkérdezte a gyermekektől: - Tudjátok-e, hol lakik Isten? - A mennyben - mondta az egyik. - A tiszta szívben - mondta a másik. - A főutcán, balra az utolsó házban! - kiáltotta a kis Marci. A tanító mosolyogva megkérdezte, hogy miért gondolja ezt. - Amikor apukámmal arra sétáltam - mesélte a kisfiú -, apa a következőket mondta: "Ennek a szegény embernek, aki itt lakik, nyolc gyermeke van, cipész a mestersége, és ő tartja el a vak nagyapát is. Gyakran látnak szükséget, mégis boldogan és békességben élnek együtt. Tudod miért, Marci? Mert ott lakik Isten."

Ebben a felgyorsult, felpörgetett világban szinte éhen halok lelkileg, mert lelkemet a megszerzett javak nem tudják kielégíteni. Bár Jézus rávilágít a mindenkiben is rejlő legnagyobb kincsre, az Isten Országára, mégis képes vagyok lelki nyomorban élni, mert hagyom a felgyorsult tempóban felcserélni az értékeket.

Hogyan tudom helyrehozni?

Kezdésként ismételgessem: jöjjön el a Te országod, s akkor minden más megadatik!

Amikor a búza és a konkolyról szóló példázatot hallom, hajlamos vagyok rögtön azokra az emberekre gondolni, akik egy ideje, vagy régóta, vagy nagyon ritkán gyakorolják hitüket. Vagy egyáltalán nem gyakorolják!

E példázat hallatán hajlamos vagyok ugyanakkor arra is gondolni, hogy akik nincsenek velem, ellenem vannak. Sokszor még addig is eljuthatok, mint az apostolok egykor, akik a szamariaiakra le akarták hívni az istennyilát, mert nem fogadták be Jézust.

Amikor ilyen vagy hasonló gondolatok uralkodnak el rajtam, abból indulok ki, hogy én a búza vagyok, a másik meg a konkoly – tehát a másikat, még akkor is, ha igazam van! – rossznak ítélem meg, elítélem őt. Ez az a pillanat, amikor kiderül: ha magamat egyértelműen a jók közé sorolom, mert gyakorlom vallásomat, máris kimondtam magam fölött az ítéletet: a búza bizony nem én vagyok…

A példabeszédben a konkoly parazita, kártékony és ártalmas növény. Megnehezíti a búza fejlődését. Amikor én ítélkezem a másik fölött, rossznak ítélem meg őt, sőt: azt akarom, hogy a Gazda „idő előtt” kiszedje a rosszat, akkor bennem milyen lelkület van? Biztos, hogy nem a türelem lelkülete.

Lehet, hogy megtértem és jobb emberré váltam. Fontos itt Szent Pál apostol kijelentését szem előtt tartani: „aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék” (1 Kor 10, 12). Bizony volt idő az én életemben is, sőt most is vannak időszakok, amikor nem vagyok ártatlan, amikor Isten engem is kigyomlálhatna mezőjéből „idő előtt”! Ezért veszélyes az, ha elhamarkodottan döntöm el, hogy ki van a jó és a rossz oldalon.

Amikor a búza és konkolyról szóló példázatot olvasom, két gondolat merül fel bennem:

Az első gondolat az, hogy ez a mező bennem van: Isten ugyanis jónak teremtett. Belső világom ez a mező, ahol jelen van a búza is és megjelenik a konkoly is. Vannak időszakok, amikor könnyebb jónak lenni, de vannak bizony olyan periódusok is, amikor nehéz elviselni saját magamat, konkoly voltomat.

Isten akkor is elvisel, amikor én kevésbé viselem el magamat. Ő ugyanis egészben lát, minden egyén életét folyamatban látja és látja a lehetőséget is, hogy képes vagyok Vele jobbá válni.

Istennel élhetek isteni életet, de Nélküle nem. Ha Isten életét tudatosítom rendszeresen magamban, akkor a búza életét élem, amiben az is benne van, hogy látom magamban is és környezetemben is, de türelmes vagyok magammal és másokkal is. Ha ezt az életmódot gyakorlom, akkor olyasmit kezdek megtapasztalni, amit nem is hittem volna: ez a belső mező, ez a belső világ kezd hatni kifelé és mint a kovász vagy a mustármag, elkezd növekedni és lassan, de biztosan megváltoztatja a világot: a belső és külső világot egyaránt.

Ebből következik a második gondolat:

Az egyház – mint közösség – egyszerre áll bűnös és kevésbé bűnös tagokból. Ezért nem bántja Isten a rosszat, csak megengedi és türelmes marad, időt ad és enged, mert látja azt a lehetőséget, amit én nem látok magamban sem, másokban sem.

Ő búzát teremtett, a maga képét teremtette az emberbe.

Istennek türelmét csodáljam meg újra meg újra, Aki mindig arra int, hogy várjak a végső aratásig.

Ha Isten nem olyan, amilyen, mi lett volna a keresztényüldöző Saullal, aki aztán Pál apostol lesz – a szeretet hírnöke. Vagy a hosszú időn át erkölcstelenül élő Ágostonnal, aki népének bölcs tanítójává válik.

S ha magamba tekintek őszintén, tudom: én is ugyanúgy rászorulok Isten türelmére.

Egyszer egy házsártos személy fordult plébánosához és megkérdezte: - Bízhatok-e abban, hogy a mennyországban mindazokkal találkozni fogok, akikkel szeretnék? -   Azokkal is fog találkozni, akikkel nem szeretne – válaszolta a pap.

Lehet a konkolyból búza? Kutyából lehet szalonna? Mi azt mondjuk, hogy nem.

Isten azt mondja, igen – mert Ővele minden lehetséges. Csak együtt kell müködnöm vele, mert a másokkal való Istenre alapozott együttjárás többet ér, mint bármilyen egyéni siker.

Nekem melyik a fontosabb?

Az egyik kolostorban egy laikus szerzetes boldogan élte a kolostori életet, de a prédikáció alatt mindig elaludt és azzal mentegetőzött, hogy nem érti a szentbeszédet. Egyik napon aztán rendfőnöke elküldte a közeli patakhoz, azzal a feladattal, hogy hozzon onnan egy követ.

- Milyen a kő? – kérdezte a rendfőnök.

- Vizes – felelte a barát.

- Most törd ketté! – utasította a rendfőnök – és mondd meg, milyen a kő belül.

- Száraz – felelte a barát.

- Na látod! Ilyen a te lelked is. Belül száraz, mert nem engedi, hogy áthassa Isten igéje.

Gondolom, Jézus a magvetőről szóló példabeszédet azért mondja el hallgatóságának, mert tanításával kapcsolatban szembesült ilyen vagy hasonló ellenvetésekkel: Mester, te mindennap fáradozol, mindenfelé elmész és hirdeted az igét, mondod a példabeszédeket – de mi értelme az egésznek? Látod valami eredményét? Milyen hatása van a te igehirdetésednek és tetteidnek? Változik valami? Nem veszed észre, hogy a farizeusoknak hiába mondod, mert ők a régi szövetségnek és a törvénynek megátalkodott képviselői? Nem látod, hogy a nép – bár valami különöset sejt meg benned – úgysem áll ki melletted? Nem érzed, Mester, hogy ennek az egésznek borzalmas halál lesz a vége? Hiába, minden hiába…

Jézus pedig továbbra is tanít és megy tovább, mert az Ő szótárában nem szerepel a „hiába” szócska.

Időnként keríthet engem is hatalmába ez az érzés, de az évközi tizenötödik vasárnap első olvasmányában Izajás próféta is bíztat, hogy az égből lehulló eső sem tér vissza eredménytelenül, még akkor sem, ha nincs rögtön látszatja.

Fontos, hogy rendszeresen hallgassam és ízlelgessem Isten igéjét, amely „elvégzi a munkáját” bárkiben, aki odateszi magát. A rendszeres figyelemmel nyitottságomat is erősítgetem, s akkor nem leszek olyan, mint az a barát, aki elhitette magával, hogy ő nem érti a prédikációt. Ezért maradt száraz a lelke.

Jézus Krisztus a Megtestesült Ige. Az evangélium pedig, amely Őróla és Isten szeretetéről tanúskodik, a Hirdetett ige. Az evangéliumon keresztül el tudok jutni Krisztushoz, Aki elvezet az Atyához. A hirdetett igétől a Megtestesült Igéhez, Aki elvezet az Atyához.

A magvetőről szóló példabeszédben olyan képek tárulnak elém, amelyeket én most „röntgenképeknek” nevezek, s ezek segíthetnek abban, hogy hol javíthatok, miben változhatok és változtathatok.

Az első röntgenkép, amikor a mag az útszélre esik, jönnek a madarak és felcsipegetik. Ha jelen is vagyok egy igehirdetésen testileg, vagy olvasom az igét, de gondolataim messze kalandoznak, csaponganak, vagy túl sok helyet adok az okoskodásnak, önhitegetésnek és kételkedésnek, akkor ezek könnyen „elcsipegetik” előlem az Ige magját. Ha évtizedek óta gyakorlom vallásomat, de nincs különösebb változás és megújulás az életemben, akkor megmerevedett, unott és álmos vagyok, mert vallásosságomban nincs jelen az élő hit. Ha nyitva is van a szemem, az még korántsem jelenti azt, hogy ébren is vagyok! Az ébren alvó ember az, aki mindenkit megváltoztatna önmagán kívül!

A második röntgenkép, amikor a mag köves talajba esik. Ez a kép egy olyan embert mutat, akinek van egy eredeti kőszíve, vagyis még nincs Krisztusban új élete, de megjavult, erkölcsös és a világ szerint becsületes ember. Nagyon sok ilyen ember van, aki szereti ugyan hallgatni az Igét és valóban örvendezik is egy jó igehirdetésen, elméletileg mindenben igazat is ad az ige betűinek, de nem hajlandó egy teljesen új életet kezdeni, vagyis halálba adni mindenestől a régi életét, és átadni a maga élete felett való uralmat, irányítást Jézus Krisztusnak, minden feltétel nélkül.

Isten nem megjavítani akarja az embert, hanem teljesen újjá tenni.

Izrael népe is kitűnően tudott vallásoskodni, áldozni, imádkozni, ünnepelni, mégis az Úr azt üzeni nekik, már a próféták által is: „Új szívet adok majd nekik, és új lelket adok beléjük, eltávolítom testükből a kőszívet és hússzívet adok nekik.” (Ez 11,19).

Isten ma is minden embernek új szívet akar adni.

A harmadik röntgenkép, amikor már lehet egyébként jó talajú föld, de az a baj, hogy nem csak a jó mag van bele vetve, hanem van benne gaz és tövis is. Az ilyen ember már hívő, megtért, újjászületett ember, de megtűr olyan dolgokat az életében, amelyek akadályozzák a teljes önátadást Isten országa számára.

A negyedik röntgenkép, amikor az ember szíve a jó földhöz hasonlít, amelyben nincs sem kő, sem tövis, hanem teljes önátadásban él, engedi, hogy rendszeresen átjárja, tisztítsa és megújítsa Isten Igéje.

Egy napon Szent Ágoston egy folyó mellett sétált, ahol néhány asszony vásznat fehérített. Mikor meglátták a papot, dicsérni kezdték, milyen szépen prédikál.

- Mit értettél meg belőle? – kérdezte a szent.

- Nem tudjuk elmondani atyám. De nézd, itt vannak ezek a vásznak, melyeken áthatol a víz és egyszer csak megtisztulnak.

Velem is ez történik. Ha hagyom!

Hagyom?

Az évközi tizennegyedik vasárnap evangéliuma tulajdonképpen imával kezdődik: „Áldalak Téged, Atyám, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett neked.” (Mt 11,25)

Jézus az Atya felé fordul, hálát ad Neki és áldja Őt mindazért, ami eddig az emberek lelkében történt. Ezzel egy érdekes imamódot ajánl mindenkori követőinek: áldani az Atyát. Sokszor kéréseket fogalmazok meg vagy hálát adok, de talán ritkábban áldom és magasztalom az Istent az életemben történtekért, akár jó vagy rossz dolgoknak minősítem azokat. A sikertelenségek és kudarcok idején azért kellene hálát adnom, mert azokon keresztül is tanít az Isten. Ezeket azonban csak akkor értem meg, ha nyitott szemmel és szívvel járok. Ehhez nem kell sok iskolát végezni, mert mindaz, aki sokat okoskodik, nem biztos, hogy okos is. Az igazi tudós bölcs is, vagyis tud gyermeki lelkületű lenni. Ez pedig azt jelenti, hogy még mindig képes befogadni. Aki úgy érzi, mindent tud, az nagy bajban van, mert akkor már nem tud semmit sem befogadni.

Kik tehát azok, akik miatt Jézus az Atyát magasztalja és áldja? A kicsinyek. Nem azok, akik magukat bölcsnek és okosnak tartják, hanem a kicsinyek. Az általános tapasztalat az, hogy az ember minél intelligensebb, annál nehezebben mer szembenézni magával, érzéseivel, annál jobban menekül önmagától. Mindent meg tud magyarázni, csak éppen változnia ne kelljen. Így képes hosszú éveken át önhitegetésben élni.

Ahhoz tehát, hogy megértsem és jól értsem Istennek hozzám szóló igéjét, fontos a kiindulópont: Jézus imádkozik, áldja az Atyát, hálát ad Neki, mert Neki a legfontosabb, hogy az Atya akaratát kövesse.

Ezért imában nekem is mindig meg kell kérdeznem: az, amit teszek, vajon tetszik-e Istennek vagy sem?

A következő lépés az evangélium alapján az, hogy a mi Urunk az emberek felé fordul. Istentől az emberek felé. Mindig fontos ez a sorrend. Ha Istennel kezdek, abból rossz nem származhat, még akkor sem, ha adott esetben annak élem meg.

Jézus e második lépésben az emberek felé tárja ki karját: „Jöjjetek hozzám! Addig nem, amíg Ő maga is nem merített erőt fentről. Ez fontos. Töltekezik és csak azután ad.

Kiket hív magához Jézus? „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én majd megkönnyítlek titeket.” (Mt 11,28)

Jézusnak ez a felhívása közvetlenül azokhoz szólt, akik ott szorongtak körülötte.

Vajon mitől voltak fáradtak ezek az emberek?

Ezt megtudhatom oly módon, hogy felidézem Jézus egy-egy példabeszédét. A szőlőskert munkásairól megtudom, hogy sokan tétlenül ácsorogtak a piacon még a késő délutáni órákban is, mert senki sem adott nekik munkát. Ott voltak tehát Jézus hallgatói között az elfáradt munkanélküliek.

A magvetőről szóló példabeszédből megtudom, hogy mennyi fáradsággal járt a munkája és mily kevés termést hozott a vetés. Ott voltak tehát Jézus hallgatói között az elfáradt földművesek, akik keserves munkával tudták eltartani családjukat.

Ott voltak az elfáradt betegek és koldusok is, akiket félrelökdöstek még Jézus útjából is: gondoljak a jerikói vakra, akit mindenképpen el akartak hallgattatni. De ne csak a szegényekre és betegekre gondoljak: ott volt valószínűleg Nikodémus is, aki belefáradt saját vallásának terhes törvényeibe, hiszen abba is bele lehet fáradni. Valójában, mindenki valamibe belefárad egyszer az életben és szüksége van Jézusra.

Mibe fáradok én bele?

Elfáradhatok a világtól, amelyben élek. Elfáradhatok a rengeteg igazságtalanság láttán: belefáradhatok az emberekbe, a törvényekbe és az intézményekbe. Elfáradhatok saját erkölcsi esendőségem miatt is: úgy is mondhatnánk, hogy belefáradok saját magamba, aki, és ami vagyok.

Ekkor jut el hozzám Jézus csendes, biztató hívása, hogy menjek hozzá, ő majd felüdíti lelkemet. Az élet hajszájára az orvosság a csendes ima!

A következő lépés: Jézus igája. Jézus tudja, hogy minden ember igát húz, iga alatt görnyed. Sokan össze is roppannak alatta. Az igákat különbözőképpen nevezik. Áremelésnek, szívinfarktusnak, agyvérzésnek, neurózisnak. Az Úr ezek helyett a saját igáját kínálja: „Vegyétek magatokra az én igámat.” Az ő igája édes, az ő terhe könnyű, mert méretre szabott.

Volt egy ifjú ács, aki minden állatról méretet vett, és addig csiszolta a jármot, míg az pontosan az állat nyakához illeszkedett. Így az ő igája nem törte fel, nem vérezte fel az állatot.

Jézus is méretre szabott keresztet, igát kínál, ami talál nekem.

Jézus igája azért édes, mert az iga keresztté nemesíthető. Ha szenvedésemet lázadva vonszolom, akkor iga. Ha vállamra veszem, akkor kereszt.

Választhatok.

„Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám” (Mt 10, 3) – Jézus időnként provokatívan fogalmaz, hogy kimozdítson megszokott életmódomból. Ez a kijelentés sem hagyhat közömbösen, ha valóban érdekel a Mester tanítása.

Ha tényleg érdekel Jézus Krisztus személye és kialakul Vele és Általa Istennel egy személyes, bensőséges kapcsolat, akkor minden és mindenki itt a földi életben a helyére kerül.

Isten nem féltékeny Isten, nem az első helyet kéri, nem verseng senkivel és semmivel, hanem felajánlja azt, hogy Ő legyen az Alap, ahogy valójában az is. Ha ezt elfogadom és eszerint alakítom életem, bennem is formálódik Krisztus arca, az Ő lelkülete, Őbenne szeretek mindenki mást és akkor lesz helyes az emberek iránti szeretetem is. Akkor nem „majmolok”, nem „imádok” senkit, csak egyszerűen szeretni és tisztelni fogom embertársaimat is!

Mennyire érdekes egyébként az, hogy már a földi életben eljön az az idő, amikor szükségszerűen bekövetkezik a váltás a családokban: amikor a gyerek felnövekszik, a szülők elé a férj vagy feleség, egy társ kerül. S ez nem verseny, ez az élet normális alakulásának következménye.

Jézus az idézett kijelentéssel tehát nem rúgja fel a negyedik parancsot, a szülő tiszteletét, hanem megfogalmazza az Igazi Alapot, az Istenre építkezést, s akkor minden a helyére kerül. Számtalan ember azért boldogtalan, mert nem ismerte fel az időt, amikor megfogalmazza saját álmát és megtesz mindent akkor is, ha összeütközésbe kerül emiatt azokkal, akik fontosak számára. Ismerek olyan embereket, akik érezték a papi hivatást, de szülei ellenezték, mert „jót akartak”.

Robespierre, a „kisarkított” példa, a francia forradalom egyik legvéresebb alakja. Kezéhez közel félmillió ember kiontott vére tapad. Kivégeztette a francia királyt, a családját, a papság nagy részét, szerzeteseket és apácákat, szegényeket-gazdagokat egyaránt. Franciaország legrettegettebb hóhéra volt. Végül őt is lefejezték.

A történelem lapjain azt olvashatjuk, hogy fiatal korában vallásos volt, buzgó katolikus. Papi hivatást érzett és el is határozta, hogy jelentkezik a szemináriumba. Legyen ő is az emberek vigasztalója. El is ment az egyik párizsi szemináriumba és ott bejelentkezett. Meg is egyeztek, hogy mikor lép be. Csupán annyi időt kért az elöljárótól, hogy hazamehessen és elbúcsúzhasson. Itt történt aztán a nagy fordulat. Nekiestek: megbolondultál? Ma papnak menni? Nincs elég pénzed, szórakozási lehetőséged, szeretőd? Kire fog maradni az óriási családi vagyon? Mi lesz velünk öregségünkben? Robespierre megingott. Szülei szavai megingatták hivatásában. Nem ment vissza a szemináriumba, nem lett pap. Akiből egy kitűnő, jó francia pap lehetett volna, abból nemzete legkegyetlenebb hóhéra lett…

Ez a példa nem lázítás a szülők tisztelete ellen, viszont mindenkinek más a hivatása és nekem abban kell segítenem, hogy ki-ki megtalálja, felismerje a saját hivatását. Nem mindig jó az a jó, amit én akarok a másiknak! Az általam elképzelt jó nem mindenkinek jó!

Egyébként, akik mások kedvéért nem tették azt, amit szerettek volna, amire vágytak, azoknak többnyire kisiklott az életük. Oly sok ember van, aki nem szereti, amit tesz.

„Aki nem veszi föl a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám” – folytatja Jézus a következő provokatív kijelentéssel tanítását. A keresztet kikerülni vagy megkerülni könnyebbnek tűnik, de aztán sokszor ez a menekülés több szenvedést okoz. Isten nem azt ígéri, hogy elveszi tőlem a keresztet, hanem azt, hogy segít azt hordozni. A tudatos kereszthordozás puszta gondolkodás révén értelmetlen, de a szív döntésével önátadásom értelmet kap.

Gilbert K. Chesterton, a megtért tudós ember felnőttkorában jutott el a hitre. Zseniális gondolatai ma is időszerűek. Egyik írásában elmélkedik a keresztről és felteszi a kérdést: melyiket válassza a két geometriai forma közül, a keresztet – a két egymást metsző egyenest – vagy a kört? Azt írja, hogy a kör sokkal logikusabb. Minden pontja egyforma messze van a középponttól, az egy kerek egész. Ezzel szemben a kereszt egy metszés, ellentmondás. Mégis, bármilyen logikus a kör, bezár. A keresztet választja, mert bár tele van ellentmondásokkal, paradoxonokkal, de mind a négy irányban nyitott. Benne találhatom meg életem megoldását, a jövő távlatát. (Ortodoxie, 1908).

„Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt” – folytatja Jézus.

A görcs mindig bezár. Összeszorított kézzel nem lehet ölelni. Ne magányosan éljem az életet, mert az bezár, s magam körül forgok majd. Ha egyedül is élem, éljem a Létben, egyedül Vele – így nyer értelmet egyedül-létem. Ha mással élem, akkor is a Lét az alap, különben a társas magány veszélye fenyeget. Az Istennel és Istenben való élet ad értelmet mindennek. Ha megtalálom a Létben, Istenben életemet, akkor elveszítek minden mást, ami addig fontosabb volt. Élhetek a világ dolgaival, használhatom azokat, élhetek barátságokban, társaságokban is, de ha Ő az Alap, minden és mindenki a helyére kerül.

Van ennél jobb?

Egyszer a király sétára indult kertjében. Nyomasztó látvány tárult eléje: hervadó virágok, fonnyadó bokrok, kiszáradt, korhadt fák.

A tölgyhöz fordult és az megszólalt: - elszáradtam, mert nem tudok olyan magasra nőni, mint a fenyő.

Ekkor a fenyőre nézett, az pedig így panaszkodott: - korhadok, mert soha nem fogok szőlőt teremni, mint a szőlővessző.

A szőlőhöz lépett, s az is elkezdte magyarázni: - megfonnyadtam, mert sohasem tudnék úgy virágba borulni, mint a rózsabokor.

Egyetlen egy élettel teljes, viruló, virágzó növényt talált a kertben, az árvácskát.

Az árvácska ezt mondta: - arra gondoltam, hogy amikor elültettél, árvácskát akartál. Ha tölgyet akartál volna, tölgyet ültettél volna. Ha szőlőt, akkor szőlőtőkét. Ha rózsát, akkor rózsabokrot. Azt gondoltam, mivel úgysem lehetek más, mint ami vagyok, hát azzá leszek legjobb tudásom szerint.

A legtöbb ember boldogtalanságának az az oka, hogy nem a saját életét éli. Nem az Isten akaratát keresi, hanem az emberek elvárásának akar megfelelni, mert fél az emberektől és ezért nem él tudatos életet.

A tudatos élet az, hogy folyamatosan arra figyelek, kutatom és fürkészem, amit az Isten akar tőlem. Hallgatom Szavát a Csendben, olvasom Őt az Írásokban, figyelem az Élet jeleiben. Ha erre elég időt szánok, megtalálom a boldogságot, amely nem kint van, hanem bennem.

Bár üldözést szenvedett Jeremiás próféta is, mégis kitartott Isten szolgálata mellett. Isten megtartó erejének tudatában élt, ezért kitartott Isten mellett. Isten nem akadályozta meg azt, hogy üldözzék Jeremiást azok, akiknek nem tetszett életstílusa, de nem hagyta el őt. Isten sosem ígéri azt, hogy elveszi a nehézségeket, de azt igen, hogy átsegít rajtuk.

Az évközi tizenkettedik vasárnap első olvasmányában végigkövethető a próféta magatartása: Istenre figyel, Feléje fordul, Őhozzá fohászkodik. Teljesen emberi módon Isten bosszúját kéri. Még nem érti, hogy Isten nem a bosszúállás Istene, de majd eljut oda is, hogy megértse: nem az ő dolga az ítélet!

Ez számomra is feladat, amit az újszövetségi részben megfogalmaz az evangélista: ne féljek az emberektől. Folyamatosan Istenre figyeljek! Ne tévesszem el Őt szem előtt és akkor a gonosz szándékú emberek mondhatnak bármit, nincs hatalmuk felettem, mert Isten útját választottam, Ő pedig átsegít a legnagyobb nehézségeken is.

A tudatos életre való meghívásnak része aztán az is, hogy ne csak ne féljek, hanem bízzak is. A félelem az élet része, sokszor megjelenik bennem. Egy egészséges félelem szükséges azért, hogy el ne bízzam magam, azonban különbség van aközött, hogy elbízom magam vagy Istenre bízom magam.

Az evangéliumi szakasz második része erre hív meg: ne féljek, bízzak. Értékesebb vagyok a verebeknél. A Teremtés koronája vagyok és mégis félek?

Ezt támasztja alá a következő, kedves kis történet is: egy órásműhelyben a polcra tettek egy éppen elkészült kis órát. Ott állt két idősebb óra között, amelyek buzgón ketyegték másodperceiket.

- Most tehát rajtad a sor – mondta az egyik a kettő közül. – Sajnállak! Most ugyan vidám vagy, de várj csak, majd, ha egy évben több mint 31 milliószor ketyegsz, akkor erőd végén leszel.

- Micsoda, 31 milliószor ketyegni! – kiáltotta ijedten az újonnan jött. - Arra sosem volnék képes! – és kétségbeesésében azonnal meg is állt.

Ekkor beleszólt a beszélgetésbe a másik óra: - Te buta jószág, minek hallgatsz ilyen szóbeszédre? Nincs semmi baj. Egyszerre mindig csak egyet kell ketyegned. Próbáld meg újra, ugye, ez nem is nehéz? Most még egyet, ezt is ugyanolyan könnyen, és most csak így mindig tovább.

- Ó, hát ez egyenként nem is nehéz! Akkor újra kezdem! – kiáltott megkönnyebbülve az új óra. Összeszedte magát, és bátran ketyegett tovább, egyszerre mindig csak egyet. Nem számolta sem a napokat, sem a hónapokat, de az év végére 31 milliót ketyegett, és szinte észre sem vette.

Mindig a következő lépés a fontos. Egyszerre mindig csak egyet lépni. Felgyorsult az életritmus és minden azt sugallja körülöttem: gyorsabban, nehogy lemaradjak. S ilyenkor kettőt lépek vagy hármat is – egyszerre! Nem csoda, hogy lefáradok!

Segíts, Urunk, hogy félelmünkön felülemelkedjünk, jelenléted bátorítást nyújtson, és másokban is feloldjuk a szorongás érzését, ahogy az ének is bátorít: „Ne félj, ne aggódj, / Ne sírj, ne bánkódj, / Ha tiéd Isten, / tiéd már minden".

Egy fiatalasszony a játszótéren figyeli kisfiát, aki teljesen belefeledkezik játékába. A fiatalasszonytól nem messze ül egy férfi, aki szintén játszó kisfiát követi tekintetével. A két felnőtt néhány szót vált egymással, majd a férfi órájára tekintve jelzi kisfiának, hogy indulhatnak immár hazafelé. A gyermek azonban kérleli édesapját, hogy még csak öt percet maradjanak. Az édesapa enged a kérésnek, és amikor öt perc múlva újra megismétlődik a jelenet, a gyermek újabb öt percet kér apjától. A férfi elmosolyodik, bólint és a kis legény lelkesen hintázik tovább.

– Hallja, uram, maga aztán igazán türelmes apuka! – szólal meg újra a padon ülő asszony elismerően.

A férfi hosszasan maga elé tekint, aztán így válaszol:

– Tudja, a nagyobbik fiamat tavaly elgázolta egy részeg sofőr itt a közelben. Bár rettenetesen bánt, mégis igaz, hogy nagyon kevés időt töltöttünk együtt. Most persze bármit megadnék, hogy kaphassak csak még öt percet vele… Megfogadtam, hogy soha többé nem követem el ugyanazt a hibát. A fiam most azt hiszi, hogy kapott még öt percet a hintázásra, pedig valójában én kaptam még öt percet, hogy láthassam őt, amint önfeledten és boldogan játszik. Hát ezért lát engem türelmesnek.

Ha egy szerető édesapa így közelíti meg gyerekével való kapcsolatát, mennyivel inkább az Isten, Akinek az ember iránti szeretetére nagyon szépen mutatnak rá az évközi tizenegyedik vasárnap szentírási szakaszai.

A szentírási szakaszt három szóval foglalom össze: sasszárny, kiengesztelődés és meghívás.

Sasszárny: A sas a határtalan erő és hatalom, szabadság jelképe. Olyan erőt szimbolizál, amely meghaladja tényleges méretét, hiszen sok esetben a saját súlya jóval kevesebb, mint az áldozatáé. Aki felismeri életében az isteni erő fontosságát, az igyekszik felülmúlni önmagát úgy, hogy ráhagyatkozik az isteni áramlatra. Engedi, hogy ez az áramlat, a rá is kiáradó Szentlélek magával ragadja, hordozza és így növekedjék benne az isteni élet.

Ahogy a Zsoltárokban, illetve Izajásnál is olvassuk: „mint a sasé, megújul ifjúságod”. (Zsolt 103,5) „De akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok”. (Iz 40,31)

Egyik idős pap bácsi mesélte, amit ő is hallott: amikor a nagy püspök, Márton Áron a nehéz időkben egyedül üldögélt kertjében és „meglátogatták” az állam emberei, megkérdezték, nem fél egyedül? Mire azt válaszolta: „A verebek csoportosan, a sasok magányosan.”

A sas úgy magányos, hogy tudatában van erejének.

A sasszárny tehát kihívás és meghívás, hogy megértsem, ki az Isten valójában és legyen bátorságom ráhagyatkozni. Ebben segít a következő kép, a kiengesztelődés képe.

Pál apostol a rómaiakhoz írt levelében a Krisztus halála általi kiengesztelődésről ír, amelyet csak akkor érthetek jól, ha Isten haragját a gonoszsággal és bűnnel szembeni haragjaként értelmezem. Isten szereti az embert, az ember bűnét viszont nem. S mivel az ember hamisságát csak az Ember igazsága képes helyreállítani, ezért az Emberfia megteszi ezt minden emberért és minden ember helyett. Így békülhet ki az ember az Istennel, s így minden embernek meg kell tennie a maga részét, hogy növekedjék a kiengesztelődés folyamata az egyes emberben is és az emberiségben is.

A kiengesztelődés nem azt jelenti, hogy Isten megharagszik, mert elfordulok Tőle, hanem pontosan ellenkezőleg: én vagyok az, aki hátat fordítok Neki és Ő utánam jön – érintget és szólítgat, hogy Feléje forduljak, ráhagyatkozzam Szentlelkére, hogy újra hordozhasson és Vele szárnyaljak, mint a sasok. Ő az, aki türelmes, aki vár, aki időt ad mindig nekem.

A kiengesztelődés nem más, mint Isten szeretetének megnyilvánulása, megmutatkozása. A kiengesztelődés Tőle indul és nem tőlem.

Ennek legnagyobb jele a kereszt, amely azt mutatja, hogy Isten elküldte Fiát, hogy mondja el nekünk Általa, mennyire szeret. Ha Isten haragját mutatná Jézus, akkor nem vállalja a szenvedéssel teljes, kínos és megalázó kereszthalált.

Jézus nem a szenvedést választotta, hanem Isten akaratát. Nem akart Ő sem szenvedni, de ez lett az a mód, amellyel megmutatta, hogy Isten akkor is szeret, ha mi nem.

Meghívás: a tanítványokat az evangélista néven nevezi. Nem tudósításként, hogy megtudjuk kik voltak, hanem meghívásként és felhívásként, hogy kikké váltak. Az erőtlen emberek ráhagyatkoztak Istenre és Vele erőssé váltak.

Mindannyiunknak ez a feladata.

Meghívott és sasszárnyon hordoz. Erejével erősít, és felvértez, ha hagyom.

Sasszárny, kiengesztelődés és meghívás. Ezek a kulcsszavak, amelyeket, ha ismételgetek, jobban beépül életembe az a tény, hogy Isten előbb szeret engem, mint én Őt. Engedjem, hogy megérintsen, hordozzon

Ahhoz, hogy Úrnapjának titkához valamelyest közelebb kerüljünk, induljunk ki abból az alapgondolatból, hogy Isten legtöbbször nem azonos a róla alkotott képpel. Mi sem bizonyítja mindezt jobban, mint az, hogy – ha figyelmesen végig olvassa valaki az Ószövetséget – észreveszi, hogy az abban megjelenő istenképek fokozatosan változnak! Nem Isten változik – az ember változik és így szükségszerűen a róla alkotott kép is.

Mindez azért is történik, mert Isten rejtőző Isten (Deus absconditus), az ember pedig úgy van „beprogramozva”, hogy keresi az Istent. Jó úton vagy nem épp a legjobb úton, de keresi! A téves keresésekben is Istent keresi, a bálványokban is! Az őszinte keresésnek aztán mindig az a következménye – ahogy ezt szintén a Szentírás lapjai tanúsítják! – hogy Isten megmutatja magát, vagyis arcának egy részét. Ezek az un. „teofániák”, Isten megjelenései. Ilyen „teofánia” volt Isten megjelenése Ábrahámnak, majd Mózesnek, de előtte Ádámnak és Noénak is.

A veszély persze mindig az volt – és ma is az! – hogy a megismert Isten-arcot mindenki hajlamos véglegesíteni magában és az egyetlen igaz Isten-arcnak kinyilvánítani!

Isten azonban újra meg újra „elbújik” és nem azért, mert játszadozik, hanem azért, hogy az ember ne tudja kisajátítani Őt. Az ember ugyanis még arra is hajlamos, hogy Istent is birtokolja. Őt pedig nem lehet birtokolni. A Létet nem lehet kisajátítani, azt csak befogadni lehet!

Az Ószövetség nagyjai is keresik az Istent! Amikor már nem keresik Őt eléggé, eltévelyednek, de Isten ekkor sem hagyja magukra, megjelenik újra meg újra és felajánlja szövetségét. Ilyenkor mindig egy új arcát ismerik meg Istennek. Ezt a képet, ezt az arcot adják, hagyományozzák tovább a „választottak” a népnek. A kiválasztottak azért választottak, hogy másokat is ráébresszenek kiválasztottságukra.

A főünnepi olvasmányban Mózes először az oltárt hinti meg vérrel, aztán a népet. A vér az élet jelképe, összeköti a szerződő feleket, Isten az egész nép felé tesz ajánlatot: válasszátok az életet.

Érdekes, ahogy az áldozatok is változnak az Ószövetség folyamán! Ábrahám idejében még az emberáldozat volt a gyakorlatban, Mózes idejében ez már változott. Legalábbis Mózes „olvasatában” ez van: állati vérrel engesztelnek. A prófétáknál aztán ismét változik a kép!

A Zsidókhoz írt levél kimondja: Krisztus saját vére hullatásával kötötte meg az újszövetséget. Az átváltoztatás szavai szerint: ez egy új és végleges szövetség, mert Krisztus áldozata tökéletes önátadás! Az ószövetségi áldozatok ugyanis nem törölhették el a bűnt. Jézus áldozata hozta meg a megváltást, a szabadulást. Az Oltáriszentségben – szentmisében – Jézus áldozata van jelen, újul meg és ez mindenkire vonatkozik. A „sokakért” kijelentés azt jelenti, hogy korlátlan tömeg, mindenki.

Az evangéliumban a húsvéti előkészületekről hallunk! Jézus ma is üzen: nálunk akarja megtartani húsvétját.

Felkészülünk-e méltóan Jézus fogadására a szentáldozás alkalmával? Az Oltáriszentség Jézus valóságos teste és vére. Az Oltáriszentség a mennyei lakoma elővételezése. Jézus mindenkiért bemutatta áldozatát: a szentmisét is mindenkiért bemutatjuk.

Mindnyájan részesültek a lakomában. Mindnyájan, tehát Júdás is. Elgondolkoztató. Manapság sokan szenvednek attól, hogy egyházjogi okokból nem vehetnek részt a közösség legfontosabb közös aktusában. Kirekesztve érzik magukat. Nagyobb lenne bűnük, mint Júdásé?

S amíg egyfelől egyesek hiába áhítoznak az Úr testére és vérére –, mások, akik „jogosultak”, nem élnek vele. Vagy pedig: vissza-élnek vele. Tehát van, aki élhetne Vele, de nem él! Van, aki élne, de nem engedik neki – egyházjogi okokból! S van, aki gyakran él Vele, de nem látszik meg életvitelén, mindennapjaiban. Ez a visszaélés!

Jézus ott van jelen, ahol a szeretet és testvériség parancsáról nemcsak beszélnek, hanem odateszik magukat test-vérként. Önátadás másokért – egészen! Hiszen ez az igazi áldozat, ezért múl fel minden addigit Jézus áldozata! Az igazi élő áldozat, Aki él, közöttünk van!

Él egy kis mese a sündisznókról, akik nagyon fáznak a téli éjszakában. Összebújnak hát, hogy egymást melegítve védekezzenek a hideg ellen, de minél jobban összebújnak, annál jobban érzik egymást tüskéit, annál jobban szúrják egymást. Próbálnak hát távolodni. Csakhogy akkor ismét dideregnek.

Valahogy így van ez az emberrel is. Ha eltávolodik társaitól, minden kihűl körülötte, rideg lesz az élete. Ha közelít hozzájuk, némely szúrást, esetleg tüskét is el kell viselnie, de még mindig jobb szeretteink tüskés kedvét eltűrni, mint belefagyni az egyedüllétbe. Elvégre nekem is vannak tüskéim, amelyeket az engem szeretők kénytelenek eltűrni. S ha él bennem kis megértés és megengedem a szeretetet, e tüskepárbaj sosem okoz veszélyes sérüléseket.

Nem jó egyedül élni.

Az ember akkor él igazán, ha kapcsolatban él mással, másokkal. Szeretni egyedül nem lehet. Erről tanúskodik Szentháromság főünnepe is.

Másokkal jól együttélni is azonban csak akkor tudok, ha magamra és magamba engedem Isten végtelen szeretetét, amelyről János evangélista így fogalmaz: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen ” (Jn 3,16).

Valójában elkezdődött múlt van a görög, eredeti szövegben, amely nem ér véget. Ennek a szeretetnek túlcsordulásából lett a világ és folyamatosan újjáteremtődik az Atya és Fiú Szentlelke által, ha a Fiú példájára közreműködünk Ővele. Folyamatosan teremt, folyamatosan szeret, hiszen Ő maga is Szeretet-Közösség.

Miért küldte Fiát? Hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen…

Nagyon könnyen elbolondul, irányt téveszt az ember, ha kihagyja Istent az élete formálásából. Ez pedig szükségszerűen azt jelenti, hogy másokkal együtt imádkozik, másokkal együtt gyakorolja hitét, különben nagyon könnyen becsapják saját maga alkotta elméletei és a maga módján fog élni, elhiteti magával, hogy szereti az Istent, s közben azon csodálkozik, hogy miért nem boldog! Talán azért, mert elveszett és nem is tud róla. Ezért jó időnként felkeresni valakit, aki segít nekem, hogy visszatérjek. Olyasvalakit, akiről tudom, hogy kapcsolatban van Jézus Krisztussal. Olyasvalakit, aki beleérzi magát helyzetembe és Krisztushoz vezet, nem elvezet Tőle.

Keresztény az, aki kapcsolatban van Krisztussal.

S míg elmélkedésem kezdetén csak az emberi kapcsolatok szükségességére utaltam, most egyet továbblépek és azt mondom: akkor élek igazi életet, ha kapcsolatba tudok kerülni és kapcsolatba tudok maradni az élő Krisztussal. Ez pedig csak a Szentlélekben lehetséges, mert Őáltala és Őbenne ismerem meg igazán Krisztust, Aki elvezet az Atyához.

Talán furcsának tűnik, hogy János evangélista, amikor Istennek e nagy szeretét hirdeti, a következő sorokban, szinte ellentmondásként máris az ítéletről és kárhozatról beszél.

Felmerülhet a kérdés, lehetséges-e egyszerre mindkettő? Ítélet és kárhozat – egyszerre.

Nagyon is lehetséges, mert a felkínált és elutasított szeretet ítéletté válhat. Minden nagyszerűvel való találkozás egyben ítéletet is hordoz magában. Mégpedig a nagyszerűhöz való viszonyulásom mondja ki az ítéletet. Az, ahogyan viszonyulok, ahogy reagálok. Ez maga az ítélet.

Az egyik múzeum igazgatója egyszer személyesen vezetett végig egy ún. „fontos embert” azon a kiállítótermen, ahol a múzeum legértékesebb festményei voltak láthatóak. A látogató unottan végigballagott a képek előtt, éppen csak egy-egy pillantást vetve rájuk, s végül a kijárathoz érve ezt mondta: nos, nem sok gyönyörűségem telt ezekben a mázolmányokban.

Az igazgató szerényen csak ennyit mondott neki: engedje meg uram, hogy emlékeztessem, ezek a festmények évszázadok kritikáját kibírták, s azért kerültek ide, a legféltettebb terembe. Ezek már nem kerülnek zsűri elé, hanem ezek a képek maguk a zsűri. Ők ítélkeznek a néző fölött. Véleményével saját maga fölött mondta ki az ítéletet…

Ugyanez érvényes Krisztussal való kapcsolatomra is. Aki Jézus lényével (életével – Igéjével) találkozva negatívan viszonyul Hozzá és taszítja őt Jézus lénye, az ítéletet mond önmaga felett. Nem Jézus ítélte el azt, hanem ő saját magát.

Isten mindig szereti az embert Jézusban – ezért küldi el Őt – de az ember nem mindig pozitívan viszonyul ehhez a szeretethez. Van, akit ez kimondottan taszít. Ha már jobban kezdtem szeretni a sötétséget, mint a világosságot, akkor „zavar” mindenki, aki Őrá emlékeztet.

Úgy van ez valahogy, ahogy a fiatal Alkibiadész, a züllött életű, de nagy tehetségű ember mondta Szókratésznek: „Gyűlöllek, Szókratész, mert valahányszor rád nézek vagy eszembe jutsz, mindig eszembe jut a saját mocskos életem.”

Vannak, akik Jézus lényével találkozva még többre vágynak, még közelebbi találkozásokra, még több fényre, még több világosságra – és vannak, akiket szinte indulatossá tesz és káromkodásra késztet Jézus lénye. Jézus mindig és mindenképpen leleplezi lelkünk alaphangját, hogy az sötétséggel vagy világossággal telített-e… Vagy így vagy úgy.

Egyszer mindenki kijózanodik. A világosság felragyog. Látni fogom magam teljesen Isten szeretetének fényében. S akkor még egyet dönthetek. Véglegesen.