Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza

Mikor eljött az együttlétre kijelölt óra, a szegény kicsi nővér reám pillantva azonnal látta, hogy nem vagyok a régi; pirulva ült le mellém és én, a fejét szívemre vonva, könnyes hangon mondtam el neki mindent, amit csak gondoltam felőle, de oly gyöngéd kifejezésekkel, oly nagy szeretetet tanúsítva, hogy csakhamar egybefolytak a könnyeink. Mély alázattal ismerte be, hogy amit mondok, az mind igaz, megígérte nekem, hogy új életet kezd, s mint kegyet kérte tőlem, hogy mindig figyelmeztessem a hibáira. Végül mire elbúcsúztunk, szeretetünk egészen szellemivé vált, nem volt már abban semmi, ami az emberi természeté. Megvalósult bennünk az írásnak ez a szakasza: „A testvér, akit testvére támogat, olyan, mint a megerősített város."

Egyszer azon az engedélyen elmélkedtem, melyet ön adott nekünk, hogy úgy legyünk együtt, mint ahogyan a mi szent szabályzatunk mondja: Hogy annál nagyobb lángra gerjesszük egymást a mi Jegyesünk szeretetében, és szomorúan gondoltam arra, hogy a mi társalgásaink nem érik el kívánt céljukat; a Jó Isten akkor megéreztette velem, hogy itt a pillanat, beszélhetek bátran, vagy pedig abba kell hagynom beszélgetéseinket, amelyek világi barátnők beszélgetéseihez hasonlítottak. Ez szombati napon volt; másnap a hálaadásomon könyörögtem a jó Istennek, adjon az ajkamra szelíd és meggyőző szavakat, vagy méginkább: Ő Maga beszéljen általam. Jézus meghallgatta imáimat, megengedte, hogy az eredmény betetőzze a reménységemet, mert: Azok, akik feléje fordítják tekintetüket, meg fognak világosíttatni” és „A fény azok számára kel fel a sötétben, akik egyenesszívűek.” Az első mondás nekem szól és a második a társamnak, aki igazán egyenesszívű volt …

Tizenötéves koromban, mikor boldogságomra a Kármelbe léptem, volt egy újonctársam, aki pár hónappal megelőzött engem; 8 évvel idősebb volt nálam, de gyermekessége elfeledtette a korkülönbséget s csakhamar megvolt az az öröme, Anyám, hogy láthatta, amint két kis jelöltje remekül egyetért és elválaszthatatlan egymástól. Hogy kedvezzen ennek a bontakozni kezdő vonzalomnak, amely, úgy látszott, gyümölcsöző lesz, megengedte nekünk, hogy időnkint kisebb lelki beszélgetéseket folytassunk egymással. El voltam ragadtatva az én kedves kis társam ártatlanságától, nyílt természetétől, másfelől azonban csodálkozva láttam, hogy a szeretet, amelyet ön iránt érez, mennyire különbözik az enyémtől. Volt ezenkívül a nővérek iránti magatartásában sok olyasmi, amit szerettem volna, ha megváltoztat … Azóta a jó Isten megértette velem, hogy vannak olyan lelkek, akikre fáradhatatlanul vár az Ő irgalma, akiknek csak fokról fokra adja meg világosságát, éppen ezért nagyon őrizkedtem attól, hogy siettessem ennek az óráját és türelmesen vártam, mikor tetszik úgy Jézusnak, hogy meghozza azt.

Kedves Anyám, kicsi ecset vagyok én, amelyet Jézus választott ki azért, hogy belefesse a képét azokba a lelkekbe, amelyeket ön reámbízott. Egy művész nemcsak egyetlen ecsetet használ, legalábbis kettőre van szüksége; az első a hasznosabbik, azzal rakja fel a főszíneket, melyekkel igen rövid idő alatt teljesen befedi a vásznat, a másikat, a kisebbiket, a részletekhez használja. Anyám, önt jelképezi számomra az az értékes ecset, amelyet Jézus keze szeretettel fog meg, mikor nagy munkát akar végezni gyermekei lelkében és én vagyok a picike, amelyet arra méltat, hogy a legapróbb részletekhez használjon.

Hogyha a művész vászna gondolkodni és beszélni tudna, bizonyára nem panaszkodna azért, hogy szüntelenül festi és átfesti az ecset és nem irigyelné ennek az eszköznek a szerencséjét sem, mert tudná, hogy szépségét, amibe öltöztették, legkevésbé sem az ecsetnek köszönheti, hanem a művésznek, aki azt vezeti. Ami az ecsetet illeti, nem dicsőítheti magát a remekműért, amelyet készített, tudja, hogy a művészek nem jönnek zavarba, hogy játszva győzik le a nehézségeket s néha kedvüket lelik abban, hogy gyenge és hibás eszközöket válasszanak …

Nem vetem meg a mély gondolatokat, amelyek táplálják a lelket és egyesítik Istennel, de már régen megértettem, hogy nem kell reájuk támaszkodni s úgy tenni, mintha a tökéletesség abban állna, hogy sok ismeretet fogadjunk magunkba. A legszebb gondolatok sem érnek semmit tettek nélkül, igaz, hogy a többiek sok hasznát vehetik ezeknek, ha alázatosak és kifejezik hálájukat a jó Isten iránt, amiért megengedi nekik, hogy osztozzanak egy olyan lélek lakomájában, melyet Ő kedve szerint gazdagít kegyelmével; de ha ez a lélek tetszeleg szép gondolataiban s a farizeus imáját mondja, hasonlóvá válik egy olyan valakihez, aki éhenvész a gazdagon terített asztalnál, mialatt összes meghívottja bőségesen táplálkozik s néha irigy pillantást vet arra, aki ennyi jónak a birtokosa. Ó, mennyire egyes-egyedül csak a Jó Isten ismeri a szívek mélyét … milyen kurták a teremtmények gondolatai! … Mikor úgy látják, hogy egy lélek több megvilágosítást kap, mint a többi, mindjárt azt a következtetést vonják le, hogy Jézus jobban szereti azt a lelket, mint őket, s hogy őket nem hívja ugyanarra a tökéletességre. – Mióta nincs már joga az Úrnak valamelyik teremtményét felhasználni arra, hogy azoknak a lelkeknek, akiket szeret, szétossza a nekik szükséges táplálékot? A Fáraó idejében az Úrnak még megvolt ez a joga, mert az Írásban azt mondja ennek az uralkodónak: „Azért magasztallak fel téged, hogy megmutassam rajtad HATALMAMAT, s hogy az Én nevem hirdettessék az egész földön.” Századok századokat követtek azóta, hogy a Magasságbeli kimondotta ezeket a szavakat és az ő magatartása azóta sem változott meg, mindig teremtményeket használt eszközül arra, hogy véghezvigye művét a lelkekben.

Anyám, nem tudnám ily jól elmagyarázni önnek ezeket a szomorú természetes érzéseket, ha nem éreztem volna őket a szívemben és szívesen ringatnám magam abban az édes illúzióban, hogy csak az én szívemet lepték el, ha nem rendelkezett volna úgy, hogy hallgassam meg kedves kis újoncainak a kísértéseit. Sokat tanultam annak a missziónak a betöltése közben, amelyet reámbízott, főleg pedig arra kényszerültem, hogy magam is gyakoroljam azt, amit másoknak tanítok; így most már elmondhatom: Jézus megadta nekem a kegyelmet, hogy a szellem és a szív kincseihez se legyek jobban hozzátapadva, mint a földi javakhoz. Ha megtörténik, hogy olyat gondolok, vagy mondok, ami tetszik nővéreimnek, egészen természetesnek találom, hogy úgy bánnak vele, mint a tulajdonukkal. Az a gondolat a Szentléleké és nem az enyém, miután Szent Pál megmondja, hogy a Szeretet Szelleme nélkül még „Atyának” sem nevezhetnénk a mi Atyánkat, ki a Mennyekben van. Tehát egészen szabadon használhatnak arra, hogy jó gondolatot adjak egy léleknek: ha azt hinném, hogy ez a gondolat az én birtokom, olyan lennék, mint „Az ereklyéket hordozó szamár”, amely azt hitte, hogy neki szól a Szenteknek megadott tisztelet.

Kedves Anyám, azt írtam tegnap, hogy miután a földi javak nem az enyémek, nem szabad nehéznek találnom azt, hogy soha ne tartsak igényt rájuk, ha olykor elvennék őket. Az Ég javai sem tartoznak jobban hozzám, ezeket is kölcsön kaptam a Jó Istentől, ezeket is visszavonhatja anélkül, hogy panaszra lenne jogom. A javak, melyek egyenesen a Jó Istentől jönnek, az értelem és a szív lendületei, a mély gondolatok: szintén csupa-csupa gazdagság; úgy ragaszkodunk hozzá, mint valami saját vagyonhoz, amihez hozzányúlni senkinek sincs joga. Például ha az ember megengedi magának, hogy egy nővérnek elmondja valamilyen ima közben kapott megismerését és ha kevéssel ennekutána ez a nővér, valaki mással beszélve, úgy mondja el a vele bizalmasan közölt dolgot, mintha az saját gondolata lenne, azt hiszem, elveszi azt, ami nem az övé. Vagy, ha a pihenőórán valamilyen szellemes és talpraesett szót mondunk halkan a társunknak, ő meg hangosan elismétli, anélkül, hogy ismertetné forrását, ahonnan eredt, ez szintén lopásszámba megy a tulajdonos előtt; nem szólal fel érte, de nagy kedve volna hozzá, hogy megtegye és meg fogja ragadni az első alkalmat arra, hogy finoman értésül adja: elorozták a gondolatait.

Ó, igen! nagy a jutalom, már a földön is … ezen az úton csak az első lépés nehéz. Kölcsönözni, s abból semmit sem visszavárni, ez keménynek tűnik fel a természetünk számára; inkább adni szeretnénk, mert amit odaadtunk, az már nem tartozik hozzánk. Mikor azt mondják, a mélységes meggyőződés hangján: „Nővérem, szükségem van néhány órai segítségre, de legyen nyugodt, engedélyem van Anyánktól és meg fogom adni a számomra kiszakított időt, mert tudom, hogy milyen sietős a dolga.” Valóban, mikor nagyon is jól tudjuk, hogy az odakölcsönzött munkaidőt soha vissza nem kapjuk, jobban szeretnénk ezt mondani: „Legyen az öné.” Ez kielégítené az önszeretetet, mert adni sokkal nemesebb cselekedet, mint kölcsönözni, ezenkívül az ember érezteti a nővérrel, hogy nem számít szolgálataira … Ó mennyire ellentétben állnak a természetes érzésekkel Jézus tanításai! A kegyelem segítsége nélkül lehetetlenség volna nemhogy megvalósítani, de még csak meg is érteni őket. Anyám, Jézus megadta gyermekének azt a kegyelmet, hogy behatolhasson a szeretet titokzatos mélységeibe, ha ki is tudná fejezni azt, amit megért, mennyei dallamot hallana ön, de sajnos, így csak gyermekes dadogásokat hallhat tőlem. Ha nem egyenesen Jézus szavai szolgálnának támaszomul, kedvem volna rá, hogy engedelmét kérjem s letegyem a tollat … De nem, szükséges, hogy folytassam engedelmességből azt, amit engedelmességből elkezdtem.

Nem mindig lehetséges a Kármelen betűszerint gyakorolni az Evangéliumot, néha elfoglaltságaink miatt kénytelenek vagyunk megtagadni valamely szolgálatot, de ha a szeretet mélyre eresztette gyökereit a lélekben, megmutatkozik külsőleg is. Amennyiben nem tudunk adni, van a kérés elhárításának olyan kedves formája is, amely ugyanannyi örömet okoz, mint az adomány. Az igaz, hogy az ember feszélyezetlenebbül tart igényt egy olyan nővér szolgálatára, aki mindig készen áll a szolgálatra, Jézus viszont megmondotta: „Aki kölcsön akar kérni tőled, attól el ne fordulj.” Így tehát azzal az ürüggyel, hogy úgyis kénytelenek vagyunk kérésüket visszautasítani, nem kell eltávolodni olyan nővérektől, akiknek szokásuk, hogy minduntalan szívességeket kérnek. Szolgálatkésznek sem abból a célból kell lenni, hogy olyanoknak lássanak bennünket, vagy abban a reményben, hogy a nővér, akit leköteleztünk, egy más alkalommal majd viszonozza a szívességet, mert a Mi Urunk azt is mondotta: „Ha azoknak adtok kölcsön, akiktől reménylitek, hogy visszakapjátok, micsoda jutalmat érdemeltek? hiszen a bűnösök is kölcsönöznek a bűnösöknek, hogy ugyanannyit kapjanak vissza. De ti jót tegyetek és KÖLCSÖNÖZZETEK, SEMMIT VISSZA NEM VÁRVÁN és nagy lészen a ti jutalmatok.”

Kedves Anyám, úgy hiszem, mulattatná Önt, ha elmesélném minden kalandomat a Kármel berkeiben, nem tudom, hogy le bírtam-e írni tíz sort anélkül, hogy megzavarjanak és ez sem megnevettetni nem tudott, sem szórakoztatni, azonban, a Jó Isten és az én (irántam irgalmas szívű) nővéreim szeretetéért megpróbálok örvendezőnek látszani és főleg lenni … Nézze csak, most megy el tőlem egy szénaforgató nővér, miután résztvevő hangon mondta: „Szegény kicsi nővérem, ez aztán fárasztó lehet, így írni egész nap” … „Legyen nyugodt, feleltem neki, csak úgy látszik, mintha sokat írnék, valójában azonban alig írok valamit.” – „Annál jobb” mondta megnyugodott arccal, „de mindegy, örülök, hogy éppen itt forgatjuk a szénát, mert ez mindig elszórakoztatja egy kicsit.” Valóban, oly nagy szórakozás ez nekem, (az ápolónők látogatásait nem is számítva), hogy nem hazudok, ha azt mondom, hogy jóformán semmit sem írok. Szerencsére nem egykönnyen vesztem el a bátorságomat s hogy megmutassam ezt önnek, Anyám, rávilágítok végezetül arra, amit Jézus megértetett velem a szeretetről. Eddig még csak a külsőről beszéltem, most azt szeretném elmondani, hogy mit értek én a tisztán szellemi szereteten. Természetesnek tartom, hogy rövidesen össze fogom keverni az egyiket a másikkal, de miután önhöz beszélek, Anyám, bizonyára nem fog nehezére esni, hogy megragadja a gondolatomat és széjjelbogozza gyermeke összekuszált fonalát.

Még jobban érzem, mint máskor, hogy rendkívül rosszul fejeztem ki magam. Egy értekezésfélét írtam a szeretetről, amelynek olvasása bizonyára fárasztja Önt; bocsásson meg nekem, kedves Anyám és gondoljon arra, hogy jelenleg az ápolónők gyakorolják irányomban azt, amit most leírtam; nem riadnak vissza attól, hogy kétezer lépést tegyenek ott, ahol húsz is megtenné; tettekben szemlélhetem tehát a szeretetet! A lelkemnek kétségtelenül balzsam ez, de ami a szellememet illeti, bevallom, hogy ekkora odaadástól megbénult egy kissé s a tollam vesztett a könnyedségéből. Hogy gondolataimat egyáltalán ki tudjam fejezni, kell, hogy olyan legyek, mint a magányos veréb269 és ritkán megy úgy a sorom. Mihelyt tollat veszek a kezembe, máris útbaejt egy jó nővér, vasvillával a vállán. Azt hiszi, hogy szórakoztat, ha kissé elcseveg velem, széna, kacsák, tyúkok, orvosi vizit, minden szőnyegre kerül, igaz, hogy nem tart sokáig – de nemcsak egy irgalmas szívű, jó nővér van és egyszerre csak egy másik szénaforgató tesz virágokat a térdemre, azt hivén talán, hogy ezzel költői gondolatokat sugall nekem. Én, aki most egyáltalán nem keresem az ilyesmit, jobban szeretném, ha a virágok továbbra is a szárukon ringatóznának. Végül is, belefáradva ennek a híres füzetnek a nyitogatásába és csukogatásába, felütök egy könyvet, (amely csak nem akar nyitva maradni) és elszántan mondom, hogy a Zsoltárok és az Evangélium gondolatait másolom ki Anyánk nevenapjára. Ez igaz is, mert nem takarékoskodom az idézetekkel …