Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza

Másnap elmondtam titkomat Pauline-nak, aki vágyamban az Ég akaratát látva azt mondta, hogy nemsokára elmegyek vel a Kármelbe a Perjelnő Anyához s hogy el kellene mondanom neki mindazt, amit a Jó Isten éreznem adott ... Egy Vasárnapot választottunk ki erre az ünnepélyes látogatásra; nagy zavarba jöttem, mikor megtudtam, hogy G. Máriának velem kell maradnia, miután elég kicsi még ahhoz, hogy láthassa a kármelitákat. Módot kellett azonban találnom arra, hogy egyedül maradjak, s ez jutott eszembe: azt mondtam Máriának, hogy miután abban a kiváltságban lesz részünk, hogy a Perjelnő Anyát láthatjuk, nagyon kedvesnek és udvariasnak kell lennünk, ezért el kell neki mondanunk még a titkainkat is, tehát menjünk ki egymás után egy-egy pillanatra s hagyjuk egyedül a másikat. Mária hitelt adott a szavamnak s dacára annak, hogy egy csepp kedve sem volt nemlétező titkainak a bevallásához, egyedül maradtunk, egyikünk a másik után, Anyánk mellett. Mikor Gonzagáról nevezett Mária anya végighallgatta nagy vallomásomat, hitt a hivatásomban, de azt mondta, hogy 9 évesen nem vesznek fel újoncnak s hogy meg kell várni, amíg 16 éves leszek ... Belenyugodtam, annak ellenére, hogy nagyon vágytam rá, hogy mielőbb belépjek s hogy első Áldozásom Pauline beöltözése napján legyen ... Ezen a napon bókoltak nekem másodszor. Szent Ágostonról nevezett Teréz nővér odajött, hogy lásson s nem győzte mondani, hogy milyen helyes vagyok ... nem úgy képzeltem, hogy dicséretekért jövök a Kármelbe, éppen ezért a társalgóból eljövet egyre csak mondtam a Jó Istennek, hogy egyesegyedül Érette akarok kármelita lenni.

Mindig emlékezni fogok rá, drága Anyám, hagy micsoda gyöngédséggel vigasztalt engem ... Azután elmagyarázta a Kármel életét, amely, úgy láttam, nagyon-nagyon szép! Mikor gondolatban újra végigmentem azon, amit nekem elmondott, éreztem, hogy a Kármel az a pusztaság, ahol a Jó Isten akarata szerint nekem is el kell rejtőznöm ... Akkora erővel éreztem, hogy a legkisebb kétség sem volt a szívemben: ez nem gyermekálom, melyet magával ragadó hatás kelt, hanem egy Isteni hívás bizonyossága; a Kármelbe akartam menni, nem Pauline-ért, hanem Jézusért egymagáért ... Sok gondolatom volt, ezeket szavakkal visszaadni nem lehet, de nagy békét hagytak hátra a lelkemben.

Egyszer azt mondtam Pauline-nak, hogy szeretnék remete lenni, elmenni vele valami távoli pusztaságba, és ő azt felelte, hogy az én vágyam az övé is, és várni fog, míg én elég nagy leszek ahhoz, hogy elinduljunk. Kétségtelen, hogy nem mondta ezt komolyan, de a kis Teréz komolyan vette; mekkora volt a fájdalma, mikor egyszer csak hallja, hogy Pauline Máriával közeli Kármelba-lépéséről beszél ... Nem tudtam, hogy mi a Kármel, de megértettem: Pauline itt fog hagyni, hogy zárdába lépjen, megértettem, hogy nem fog várni rám s hogy elvesztem második Anyámat! ... Ó, hogy tudnám szívem gyötrelmét kimondani? ... Egy pillanat alatt átértettem, hogy mi az élet, eddig nem láttam, hogy ennyire szomorú, de most teljes realitásában mutatkozott meg előttem; láttam, hogy egyetlen szenvedés és egyetlen, szakadatlan elválás az egész ... Csak úgy omlottak keserű könnyeim, mert nem értettem még az áldozat örömét, gyenge, olyan gyenge voltam, hogy nagy kegyelemnek tartom, hogy egyáltalán el tudtam viselni egy olyan megpróbáltatást, amely láthatóan meghaladta az erőimet! ... Ha én csak lassacskán tudtam volna meg, hogy drága Pauline-om elmegy, talán nem szenvedtem volna ennyire, de az, hogy rajtaütésszerűen jutott tudomásomra, olyan volt, mintha kard járta volna át a szívemet ...

Visszakanyarodtam kissé, hogy felelevenítsem ezt a gyönyörű és édes emléket, most azonban arról a fájdalmas próbatételről kell beszélnem, amely akkor törte meg a kis Teréz szívét, mikor Jézus elragadta tőle drága mamáját, oly gyöngéden szeretett Pauline-ját ...

Egyik este hallottam, amint mondta, hogy az első Áldozással új életet kell kezdeni; rögtön elhatároztam, hogy én nem fogok addig várni, hanem Céline-nel egyidőben kezdem meg új életemet ... Soha úgy nem éreztem, hogy szeretem őt, mint ahogy háromnapos lelkigyakorlata alatt éreztem, életemben először voltam távol tőle, nem feküdtem az ágyában ... Az első napon elfeledtem, hogy nem fog hazajönni s őrizgettem, hogy vele együtt egyem majd meg, a kis csomó cseresznyét, melyet Papa vett nekem; látva, hogy nem jön, nagyon szomorú voltam. Papa azzal vigasztalt, hogy holnap majd elvisz az Apátságba, hogy Céline- emet láthassam s hogy majd adok neki egy másik cseresznyecsomót! ... Céline első Áldozásának a napja olyan hatással volt rám, mintha csak az enyémé lenne; mikor reggel egymagam ébredtem a nagy ágyban, éreztem, hogy árad bennem az öröm ... „Ma van a napja! ... Elérkezett a nagy nap ...” Ezeket a szavakat ismételgettem fáradhatatlanul. Úgy éreztem, mintha én magam járulnék első áldozáshoz. Azt hiszem, nagy kegyelmeket kaptam ezen a napon és úgy gondolok rá, mint életem egyik legszebb napjára ...

Ezek a kis ajándékok majdnem ugyanannyi örömet szereztek nekünk, mint nagybátyám szép újévi ajándéka, egyébként ez csak az örömök kezdete volt. Ezen a napon gyorsan öltöztettek minket és mindnyájan vigyázzban álltunk, hogy Papa nyakába ugorhassunk; amint kilépett a szobájából, örömujjongás hangzott az egész házban és Apácskán látszott: boldog, hogy mi ennyire megelégedettek vagyunk ... Azok az újévi ajándékok, amelyeket Mária és Pauline adtak kisleányaiknak, nem voltak nagyon értékesek, de azok is nagy örömet szereztek ... Ó! ebben a korban nem voltunk fásultak, a lelkünk egész frisseségében tárult ki, mint a virág, amelyik boldog, hogy befogadhatja a reggeli harmatot ... Ugyanegy szellő ringatta a kelyheinket s ami örömet vagy fájdalmat okozott az egyiknek, ugyanazt okozta a másiknak is. Igen, közösek voltak az örömeink, ezt drága Céline-em első Szentáldozásának szép napján nagyon éreztem ... Még nem jártam az Apátságba, mert csak 7 éves voltam, de szívemben nagyon édes emlékét őriztem meg annak az előkészületnek, melyet ön, drága Anyám, végeztetett Céline-nel; minden este a térdére ültette s arról beszélt neki, hogy milyen nagy tettet fog véghezvinni; sóváran hallgattam, készülni szerettem volna én is, azonban ön igen gyakran elküldött azzal, hogy túl kicsi vagyok még, ilyenkor elnehezült a szívem, s azt gondoltam, hogy nem is olyan nagy idő négy év ahhoz, hogy a Jó Isten fogadására felkészüljünk ...

A legmulatságosabb látványt akkor nyújtottuk, mikor együtt vásároltuk újévi ajándékainkat a bazárban, gondosan elrejtőzve egymás elől. 10 sous-t költhettünk és legalább 5 vagy 6 féle különböző tárgyra volt szükségünk; a legszebb dolgokat ilyen áron lehetett megvenni. Bevásárlásainktól elragadtatva, türelmetlenül vártuk az év első napját, hogy átadhassuk egymásnak nagyszerű ajándékainkat. Az, aki előbb mit fel, mint a másik, gyorsan boldog új évet kívánt, aztán átadtuk egymásnak az újévi meglepetést és mindegyikünk el volt ragadtatva a 10 sous-ért vett kincsektől! ...

Lisieuxben szerepet cseréltünk, Céline lett a huncut kis kobold, Teréz már csak nagyon szelíd kislány volt, de sírvafakadt úton-útfélen ... Ez nem volt akadálya annak, hogy Céline és Teréz egyre jobban és jobban szeressék egymást; előfordult néha, hogy kissé összekaptak, de nem volt ez komoly, alapjában véve mindig egy véleményen voltak. Elmondhatom, hogy az én drága kis nővérem soha fájdalmat nem okozott nekem, hanem olyan volt számomra, mint a napsugár, mindig felderített, mindig megvigasztalt ... Ki tudná elmondani, milyen elszántan kelt védelmemre az Apátságban, mikor megvádoltak valamivel? Annyira törődött az egészségemmel, hogy néha már untam is. Azt azonban nem untam, ha nézhettem, amint játszik; sorba ültette összes babáinkat s órát tartott nekik, mint valami ügyes tanítónéni, csakhogy arra is kiterjedt a gondja, hogy az ő leányai mindig jók legyenek, az enyémeket pedig gyakran rakta ajtó elé rossz magaviseletük miatt ... Elmondott nekem minden iskolában tanult, új dolgot, ami jó szórakozás volt számomra, én pedig úgy tekintettem rá, mint a tudomány kútfejére. A „Céline kislánya” címet kaptam tőle; ha valamiért megharagudott rám, elégedetlenségének a legnagyobb jele az volt, hogy így szólt: „Nem vagy többé a kislányom, végeztünk, ezt egyszer s mindenkorra megjegyzem magamnak!” Akkor pedig csak sírnom kellett, mint valami Magdolnának, kérve, hogy tekintsen továbbra is a kislányának; rövidesen megcsókolt és megígérte, hogy mindent el fog felejteni! ... Hogy megvigasztaljon, fogta az egyik babáját s ezt mondta neki: „Csókold meg, drágám, a nagynénédet.” Egyszer a baba oly buzgón adta gyöngéd csókjait, hogy két kis karja belecsúszott az orromba ...Céline, akinek ez nem volt szándékában, megrökönyödve nézett engem az orromon lógó babával; a nagynéni rövidesen lerázta magáról unokahúga túlságosan szerető ölelését és kacagni kezdett, szívéből, ezen a különös kalandon.

Semmit sem mondtam még Céline-nel való bensőséges viszonyomról, ó! ha mindent el kellene mesélnem, nem érnék a végére soha ...

Mária és én mindig egy véleményen voltunk, ízlésünk annyira egyezett, hogy az egyetakarás egyszer túllépte határait. Egyik este az Apátságból jövet az mondtam Máriának: „Vezess, behunyom a szemem” – „Én is behunyom” felelte ő. A szót tett követte, mindegyikünk disputa nélkül azt tette, amit akart ... Járdán voltunk, nem kellett kocsiktól félni s néhány percnyi kellemes séta után, melyben megkóstolták a látás nélküli járkálás gyönyörűségeit, a két kis kótyagos együtt esett rá azokra a ládákra, melyek egy üzlet ajtajában álltak, helyesebben: melyeket ők levertek a földre. A kereskedő nagy mérgesen jött elő, hogy portékáját összeszedje, a két önkéntes vak azonban egyedül is felkelt és nagy léptekkel, tágranyitott szemmel ment tovább, hallgatva Jeanne jogos szemrehányásait, aki
haragudott annyira, mint a kereskedő! ... El is határozta, hogy büntetésből széjjelválaszt bennünket és ettől a naptól kezdve Mária és Céline mentek együtt, én pedig Jeanne oldalán. Ez aztán véget vetett a mi túlzott egyet-akarásunknak s nem ártott a két idősebbnek sem, akik velünk ellentétben soha nem voltak egy véleményen s az egész úton csak vitatkoztak. Így teljes lett a béke.

Az is kedvemre volt, ha véletlenül egyedül maradtam a kis Máriával, s ő, miután nem volt ott Céline Maudelonde, hogy közönséges játékokra csábítsa, engedett szabadon választanom, én pedig egészen újfajta játékot választottam. Mária és Teréz remeték lettek, csak egy szegényes kunyhójuk volt, egy pici szántóföldjük és néhány gondozni való zöldségféléjük ... Életük szakadatlan szemlélődésben telt el, vagyis az egyik remete helyettesítette az imában a másikat, mikor annak tevékenykednie kellett. Minden egyetértésben, csendben és annyira szerzetesi módon történt, hogy tökéletes volt. Mikor Nagynéném értünk jött, hogy sétálni vigyen, a játék még az utcán is folytatódott. A két remete együtt mondta a rózsafüzért, ujjukon számolgatva, nehogy észrevegye áhítatukat a tapintatlan nép; egyszer azonban a fiatalabbik remete megfeledkezett magáról: süteményt kapott uzsonnára és evés előtt nagy keresztet vetett, ami az évszázad minden profánját nevetésre fakasztotta ...

Minden csütörtökön délután vakáció volt, de nem olyan, mint a Pauline-féle vakációk, nem voltam Papával a kilátószobában ... Játszanom kellett, de nem Céline-nel, akivel, ha egyedül voltunk ketten, nagyon szerettem játszani, hanem kis unokanővéreimmel és a Maudelonde-gyerekekkel, s ez valóságos gyötrelem volt számomra. Nem tudtam úgy játszani, mint a többi gyermek, nem voltam kellemes játszótárs, de azért mindent megtettem, hogy utánozzam a többit, ami persze nem sikerült; sokat unatkoztam, különösen, amikor egész délután quadrillet kellett táncolni. Egyedül az volt a kedvemre való, ha a Csillagkertbe mentünk, ekkor mindenütt az első voltam, sok-sok virágot szedtem s kis társaim irigységére rá tudtam találni a legszebbekre ...