Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza

Ó, mi mindent kell megköszönnöm Jézusnak, aki tudta, hogyan tetőzze be a vágyaimat! … Most már nincs vágyam, hacsak az nem, hogy szenvedélyesen szeressem Jézust … Tovaszálltak gyermekes vágyaim, az igaz, hogy még mindig szívesen díszítgetem virággal a Kicsi Jézus oltárát, de mióta nekem adta azt a Virágot, amely után vágytam, az én drága Céline-met, nem kell már más virág, ő az én Neki adott legszebb bokrétám … Most már nem kívánom sem a szenvedést, sem a halált, pedig szeretem mind a kettőt, egyedül a szeretet vonz engem … Sokáig kívántam őket; birtokommá lett a szenvedés s úgy hittem, megérkeztem már a Mennyország partjaihoz, úgy hittem, hogy az apró virágot a tavaszán fogják leszakítani … most már egyedül az Istenre-hagyatkozás vezérel, más iránytűm nincsen! … Már nem tudnék forrón imádkozni másért, mint azért, hogy lelkemen tökéletesen beteljesedjék Isten akarata, úgy, hogy teremtmények ne vethessenek elébe gátat. Elmondhatnám Keresztes Szent János Atyánk szellemi himnuszának ezeket a szavait: „Az én Édesem belső borospincéjében ittam s mikor kijöttem, az egész pusztaságban nem ismertem már meg semmit s elvesztettem a nyájat, amelyet azelőtt követtem … Lelkem az ő szolgálatára fordítja minden erejét, már nem őrzök nyájat, más hivatalom sincsen, mert most egyetlen foglalkozásom a SZERETET! …” vagy pedig még: „Mióta ezt megtapasztaltam, a SZERETET oly hatalmas dologra képes, hogy hasznot tud húzni mindenből, amit csak bennem talál, jóból és rosszból egyaránt, és ÖNMAGÁVÁ tudja változtatni lelkemet”. Ó, drága Anyám! milyen édes a szeretet útja. Az igaz, hogy el lehet esni rajta, hogy lehet hűtlenségeket elkövetni, de a szeretet, amely mindenből tud hasznot húzni, igen gyorsan elhamvaszt mindent, ami csak visszatetszhetik Jézusnak s csak valami alázatos és mély békét hagy meg a szív mélyén …

Egyszer, mikor a nehézségek áthághatatlanoknak látszottak, ezt mondtam Jézusnak hálaadásom alatt: „Te tudod, Istenem, mennyire vágyom tudni, hogy Papa egyenesen az Égbe ment-e, nem azt kérem, hogy szólj hozzám, de adj nekem jelent. Ha J. n. A. nővérem182 beleegyezik Céline belépésébe, vagy nem gördít eléje akadályt, felelet lesz ez arra, hogy Papa egyenesen hozzád jutott-e.” Ennek a nővérnek, ahogyan tudja is, drága Anyám, az volt a véleménye, hogy amúgy is sokat vagyunk itt hárman, nem akart már közülünk többet. De a Jó Isten, aki a kezében tartja a teremtmények szívét a odahajlítja, ahová akarja, megváltoztatta a nővér hajlandóságát; az első, akivel a hálaadás után találkoztam, ő volt, kedvesen hívott, hogy jöjjek fel önhöz és könnyekkel a szemében beszélt Céline-ről …

A múlt évben, július 29-én, mikor a Jó Isten széttörte páratlan szolgájának bilincseit180 s örök jutalomra hívta meg őt, széttörte azokat a bilincseket is, amelyek a világban tartották szerető jegyesét. Céline betöltötte első misszióját, az volt a tiszte, hogy mindnyájunkat képviseljen gyöngéden szeretett Atyánk mellett s ezt a misszióját úgy töltötte be, mint egy angyal … Az angyalok pedig nem maradnak a földön, ha véghezviszik Isten akaratát, azonnal visszafordulnak hozzá, ezért van szárnyuk … A mi angyalunk is megrázta fehér szárnyait, készségesen repült volna igen messze, hogy Jézusra találjon, de Jézus igen közelre küldte … Annyival is megelégedett, hogy vállaltuk azt a nagy áldozatot, ami fájdalmas volt a kis Teréz számára … Két évig rejtegetett előtte Céline-je egy titkot …181 Ó, mennyit szenvedett ő maga is! … Végülis az én drága Királyom, aki a földön sem szerette a lassúságot, a magasságos Egekből sietve elrendezte Céline-jének összekuszálódott ügyeit és ő szeptember 14-én hozzánk csatlakozott! …

Jézus meghallgatott. Nem engedte meg, hogy kicsi jegyese táncolni tudjon ezen az estén (dacára annak, hogy nem szokott ő zavarbajönni s igen kecsesen táncolt, ha kellett). Nem utasíthatta vissza ezt a meghívást, de lovagjának egyszerűen nem sikerült őt táncba vinnie; ettől nagy zavarba jött és kénytelen volt egyszerűen csak sétálni, amíg vissza nem ért vele a helyére, azután elosont s azon az estélyen nem mutatkozott többé. Ez a maga nemében egyedül álló kaland megnövelte bizalmamat Az iránt, aki, mikor megjelölte homlokomat, drága Céline-emét is megjelölte …

De a legtitkosabb s a legnagyobb vágyam, melyről azt hittem, hogy soha meg nem valósulhat, az volt, hogy drága Céline-em belépjen ugyanabba a Kármelbe, ahol mi vagyunk … Valószerűtlennek látszott ez az álom: egy fedél alatt élni vele, örömet-bánatot megosztani gyermekkori pajtásommal, éppen ezért a maga egészében hoztam meg áldozatomat, Jézusra bíztam drága nővérem jövőjét, még arra is elszántan, hogy ha kell, a világ végére távozzék tőlem. Az egyetlen dolog, amelybe nem tudtam volna belenyugodni, az volt, hogy ne legyen Jézus jegyese, hiszen úgy szerettem őt, mint önmagamat, képtelenségnek tartottam, hogy egy halandónak adja oda a szívét. Már attól a tudattól is sokat szenvedtem, hogy a világban előttem ismeretlen veszélyeknek van kitéve. Elmondhatom, hogy Kármelbe lépésem óta inkább anyai, mint testvéri szeretettel szerettem Céline-t … Az, hogy egyszer egy estélyre el kell mennie,179 olyan keserves volt számomra, hogy könyörögtem a Jó Istennek: ne engedje táncolni; (szokásom ellenére) még sírtam is, mint a záporeső.

Ahelyett, hogy az adományok, melyeket a Jó Isten (kérésem nélkül) reám pazarolt, ártottak vagy hiúságra késztettek volna, Feléje visznek; látom, hogy egyedül csak Ő változhatatlan és határtalan vágyaimat egyedül csak ő töltheti be … Másfajta vágyaim is vannak, melyeket Jézus mind teljesített; gyerekes vágyak, mint az a hóesés utáni, a beöltözésem napján. Tudja, drága Anyám, hogy mennyire szeretem a virágokat, s azzal, hogy 15 éves koromban fogollyá tettem magam, egyszer s mindenkorra lemondtam arról a boldogságról, hogy szaladgálhassak a tavasz kincseivel teleszórt réten s mondhatom, soha nem volt több virágom, mint mióta a Kármelbe léptem … Szokás, hogy a jegyesek gyakran hoznak virágcsokrot jegyesüknek, s Jézus nem feledkezett meg erről, kötegekben küld nekem temérdek búzavirágot, nagy margarétát, pipacsot, stb. … mindenfajta virágot, a legelragadóbbakat. Van egy kis virág, amelyet gabonakonkolynak neveznek, ilyet nem láttam, mióta Lisieuxben vagyunk; nagyon szerettem volna viszontlátni, hiszen gyermekkorom virága, ott szedtem mindig az alençoni földeken. Eljött ide a Kármelbe, hogy rámmosolyogjon s megmutassa, hogy a Jó Isten a legkisebb dolgokban, épp úgy, mint a legnagyobbakban, már ebben az életben is százszorosan ad azoknak a lelkeknek, akik mindent elhagytak az ő szeretetéért.

Igen, két év óta sok olyan misztériumot megértettem, ami idáig el volt rejtve előlem. A jó Isten ugyanolyan irgalmas volt hozzám, mint Salamon királyhoz. Nem akarta, hogy legyen akár egyetlen olyan vágyam is, ami ne teljesülne, legyen az tökéletesedés utáni vágy, vagy olyan, amelynek a hiú voltát megértettem, anélkül, hogy tapasztaltam volna. Mindig úgy néztem önre, drága Anyám, mint eszményképemre s vágytam arra, hogy mindenben önre hasonlítsak. Mikor láttam, hogy milyen szépen fest és milyen elragadó költeményeket ír, azt mondtam magamnak: „Ó, milyen boldog volnék, ha festeni tudnék, ha ki tudnám fejezni versben a gondolataimat s ezzel a lelkeknek is jót tehetnék …” Én nem akartam kérni a természetnek ezeket az ajándékait s vágyaim a szívem mélyén rejtőztek. Jézus, aki szintén ott rejtőzött ebben a szegény kis szívben, megmutatta neki, hogy minden csak hiúság és búbánat a Nap alatt … A nővérek nagy csodálkozására festenem kellett s a Jó Isten megengedte, hogy hasznomra tudjam fordítani azokat a leckéket, melyeket drága Anyámtól kaptam … Anyám azt is akarta, hogy az ő példájára verseket és színdarabot írjak s ezek tetszést arattak … Épp úgy, mint Salamon, aki szemügyre véve kezemunkáját, amellyel oly haszontalanul fáradozott, meglátta, hogy minden csak hiúság és búbánat, MAGAM TAPASZTALTAM MEG, hogy csak abban rejlik boldogság, ha elrejtőzünk, ha nem ismerjük meg a teremtett dolgokat. Megértettem, hogy szeretet nélkül semmis minden tett, még a legragyogóbb is, mint amilyen a halottak feltámasztása vagy a népek megtérítése …

Már régen részem van abban a boldogságban, hogy szemlélhetem a csodákat, amelyeket Jézus tett, drága Anyámat véve eszközéül … Látom, hogy csak a szenvedés tudja megszülni a lelket és Jézus felséges szavainak a mélysége jobban feltárul előttem mint valaha: „Bizony, bizony mondom nektek, hacsak a földbeesett búzaszem meg nem hal, egyedül marad, de ha meghal, sok gyümölcsöt hoz175.” Milyen bőséges termést is gyűjtött be ön! … Könnyek között vetett, de csakhamar látni fogja munkájának gyümölcsét, visszatérése csupa öröm lesz, mert kévéket fog hozni a kezében176 … Ó, Anyám, ezekben a virágzó kévékben most elrejtőzik az ön apró fehér virágja, de az Égben majd lesz hangja arra, hogy megénekelje az ön jóságát és erényeit, melyeknek nap mint nap tanúja itt, száműzetésben lévő életünk árnyékában és csendjében …

Ó, milyen boldog voltam ezeket a vigasztaló szavakat hallva! … Soha nem hallottam még olyat, hogy a hibák tudnak nem-fájni is a Jó Istennek, ez a biztosíték örömmel töltött el, segítségemre volt abban, hogy türelemmel viseljem az élet száműzetését … Jól éreztem a szívem mélyén, hogy igaz ez, hiszen a Jó Isten gyöngédebb az anyánál is, és ön, drága Anyám, nem szíves-örömest bocsátja-e meg mindig akaratlan kis figyelmetlenségeimet? … Hányszor, de hányszor tettem ezt az édes tapasztalatot! … Nincs az a szemrehányás, amely oly mélyen meg tudott volna indítani, mint egyetlen simogatása tette. Olyan a természetem, hogy a félelem visszahúzódásra késztet; a szeretet nemcsak, hogy előrevisz, hanem egyenesen szárnyakat ad … Ó, Anyám! Főleg az ön megválasztatásának áldott napja174 óta repültem a szeretet útjain … Ezen a napon Pauline eleven Jézusommá lett …

A fogadalomtételemet követő évben, vagyis két évvel Genovéva anya halála előtt, nagy kegyelmet kaptam lelkigyakorlatom alatt.173 Rendes körülmények között a prédikációs lelkigyakorlatok még fájdalmasabbak számomra, mint azok, amelyeket végzek, de ebben az évben másképpen volt. Előkészítő kilencedet végeztem nagy buzgalommal, dacára annak, hogy bensőmben úgy éreztem: a prédikátor nem fog tudni megérteni engem, olyan szabású embernek látszott, aki inkább nagy bűnösökkel tud jót tenni, mintsem szerzeteslelkekkel. A Jó Isten, aki meg akarta mutatni, hogy egyedül Ő a lelkem igazgatója, éppen ezt az atyát, akit egyedül én becsülgettem, használta fel céljaira … Akkoriban mindenfajta és nagy belső megpróbáltatásaim voltak (olyanok, hogy néha még a Mennyország létezésében is kételkedtem). Olyan lelkiállapotban voltam, hogy semmit sem akartam mondani belső érzéseimről, nem tudva, hogyan fejezzem ki őket, de alighogy a gyóntatószékbe léptem, éreztem, hogy kitárul a lelkem. Kevés szóból is csodálatosan megértettek, sőt kitalálták a gondolatomat … olyan volt a lelkem, mint egy könyv, amelyben az Atya jobban olvasott, mint én magam … Duzzadó vitorláimat rátaszította a bizalom és szeretet hullámaira, melyek eddig is erősen vonzottak, de járni rajtuk nem mertem … Azt mondta, hogy hibáim nem okoznak fájdalmat a Jó Istennek s hogy mint helyettese, az Ő nevében jelenti ki, hogy nagyon meg van elégedve velem …

Nem mondhatnám, hogy gyakran van részem vigasztalásban hálaadásom idején, talán ilyenkor kapom a legkevesebbet … Ezt egészen természetesnek találom, mert nem azért ajánlottam fel magamat Jézusnak, hogy önnön vigasztalásomra várjam a látogatását, hanem azért, hogy örömet szerezzek Annak, aki nekem adja magát. – Úgy képzelem el, hogy a lelkem szabad terület s kérem a Szent Szüzet, vigye el onnan azokat az omladékokat, amelyek megakadályozhatnák abban, hogy szabad legyen, azután könyörgök, hogy Ő maga üssön fel rajta egy nagy sátrat, olyat, amely méltó az Éghez, hogy ékesítse fel saját díszeivel s meghívom az összes Angyalokat és Szenteket, hogy adjanak nagyszerű hangversenyt. Úgy érzem, mikor Jézus leszáll a szívembe, örül ennek a kedves fogadtatásnak és én magam is örülök … Mindez nem segít azon, hogy szórakozott vagyok s hogy meglep az álom, de a hálaadás végén, látva, hogy milyen rosszul csináltam, elhatározom, hogy a nap hátralévő részét is hálaadással töltöm el … Látja, drága Anyám, hogy milyen távol állok attól, hogy a félelem útját járjam, mindig meg tudom találni a módját, hogy boldog legyek s hogy hasznot húzzak a nyomorúságomból … Jézusnak bizonyosan tetszik ez, mert úgy érzem, bátorít, hogy ezen az úton járjak. – Egyik napon, szokásommal ellentétben, kissé nyugtalanul járultam a Szentáldozáshoz, úgy éreztem, hogy a Jó Isten nincs megelégedve velem s azt mondtam magamnak: „Ó, ha ma csak egy fél ostyát kapok, nagyon fog fájni nekem, azt fogom hinni, hogy Jézus csak úgy szánalomból jön el a szívembe.” Közeledem … ó, boldogság! Életemben először történt velem, hogy a pap két egészen különálló ostyát vett a kezébe s adott nekem! … Ugye megérti örömömet s édes könnyeimet ekkora irgalom láttán …

Az egész idő alatt, amíg a közösséget egy ilyen megpróbáltatás érte, abban a kimondhatatlan örömben részesültem, hogy minden nap áldozhattam … Ó, milyen édes volt! … Jézus sokáig kényeztetett engem, tovább, mint hűséges jegyeseit, mert megengedte, hogy adják Őt nekem s a többinek nem adatott meg az a boldogság, hogy magukhoz vegyék Őt. Azért is nagyon boldog voltam, mert hozzányúlhattam a szent edényekhez, mert pólyácskákat készíthettem, melyeknek be kell majd burkolniok Jézust, éreztem, hogy nagyon odaadónak kell lennem s gyakran gondoltam azokra a szavakra, melyeket egy szent diakónushoz intéztek: „Legyetek szentek, ti, akik az Úr edényeit érintitek.