Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza

Egy más alkalommal Grognyba kellett mennünk Mme Monnierhez. Mama azt mondta Máriának, hogy adja rám szép, csipkével díszített égszínkék ruhámat, de ne hagyja csupaszon a karjaimat, nehogy a Nap megbarnítsa őket. Én oly közömbösen hagytam, hogy öltöztessenek, mint bármilyen más korombeli gyerek, de magamban azt gondoltam, hogy kis meztelen karjaimmal sokkal csinosabb lettem volna.

Most visszatérek azokra a levelekre, melyekben Mama Céline-ről és rólam beszél, ez a lehető legjobb eszköz arra, hogy jól megismertessem Önnel a karakteremet; itt van egy olyan rész, melyben a hibáim élénken tündökölnek: „Céline a picivel együtt kockákkal játszik, időnkint összekoccannak, Céline enged, hogy érdemeket gyűjtsön. Kénytelen vagyok ráncba szedni szegény babát, olyan tomboló méreg van benne, ha nem az ó elképzelése szerint mennek a dolgok, a földön hempereg, mint valami kétségbeesett, aki azt hiszi, hogy már mindennek vége; van, mikor felindulása erősebb, mint ő, csak úgy fojtogatja. Nagyon ideges ez a gyermek, de azért nagyon aranyos és igen értelmes, mindenre vissza tud emlékezni.” Látja Anyám, milyen távol álltam attól, hogy hiba nélküli kislány legyek! Még azt sem lehetett rólam mondani, hogy „akkor voltam jó, mikor aludtam”, mert éjjel még többet fészkelődtem, mint nappal, pokolba küldtem az összes takarókat s azután (alva) odavertem
magam a kis ágyam fájához; a fájdalomra felébredtem, s ilyenkor azt mondtam: „Mama, odakoppantam! ... Szegény kis Mamának fel kellett kelnie; megállapította, hogy valóban púpok vannak a homlokomon, s hogy odakoppantam; jól betakart, aztán visszafeküdt, de egy perc múlva már újra kezdtem, hogy odakoppanjak, oly sikerrel, hogy kénytelenek voltak az ágyamhoz kötözni. Esténkint a kis Céline kötözgette össze a sok övet, melyek arra szolgáltak, hogy megakadályozzák a kis huncutot abban, hogy odakoppanjon és felköltse Mamát; miután ez a módszer bevált, azontúl jó voltam, mikor aludtam ... Volt még egy másik hibám, (de ébrenlétben) amelyről Mama nem beszél leveleiben, s ez a nagy önszeretet volt. Csak két példát fogok felhozni erre, hogy ne legyen túl hosszú a mondókám. Mama egyszer így szól hozzám: „Kis Terézem, ha megcsókolod a földet, kapsz egy sous-t!” Egy sous kész vagyon volt a számomra, s hogy megszerezzem, nem kellett nagyságomnak leereszkednie, mert pici termetem számára nem volt nagy a távolság köztem és az anyaföld között, büszkeségem azonban fellázadt a gondolatra: „földet csókolni” s kihúzva magam azt mondtam Mamának: – „Ó, nem, Anyácskám, inkább ne legyen sous-m!” ...

A levélnek ez az utolsó része azt a boldogságot idézi, melyet akkor éreztem, mikor hazajött a Vizitációból; ön, anyám, engem vett karjára és Mária Célinet; nem győztem önt simogatni és hátrahajoltam, hogy megbámuljam nagy hajfonatát ... – ezután egy táblácska csokoládét adott, amit három hónapon át nekem tartogatott. Képzelheti, micsoda ereklye volt ez számomra! Mansba tett utazásomra is emlékszem, ekkor ültem először vonaton. Micsoda öröm volt kettesben utazni Mamával! ... De nem tudom már, hogy miért, sírni kezdtem és szegény kis Mamám Mansban nagynénémnek csak egy hitvány kis csúfságot tudott bemutatni, aki útközben vörösre sírta magát ... A társalgóban tett látogatásból semmi más emlékem nem maradt, csak az az egyetlen pillanat, mikor nagynéném odaadott egy kis fehér egeret és egy kartonpapír-kosárkát, tele bonbonnal, a tetejében éppen az én ujjamra való két szép cukorgyűrű díszelgett, rögtön ezt kiáltottam: – „Micsoda boldogság! Lesz gyűrű Céline- nek.” De ó, fájdalom! megfogom kosaram fülét, a másik kezemet Mamának adom s elindulunk; néhány lépés múlva megnézem kosaramat s látom, hogy csaknem minden cukrom elszóródott az utcán, mint Hüvelyk Matyi kavicsai ... Közelebbről is megnézem s látom, hogy az értékes gyűrűk egyikét is utolérte a bonbonok végzetes sorsa ... Nem volt mit adnom Céline-nek! ... Erre már kitör a fájdalmam, s kérem, hogy menjünk visszafelé, mama szemmelláthatóan ügyet sem vet rám. Ez már több volt a soknál, a könnyeket bőgés követte. Nem tudtam megérteni, hogy miért nem osztozott keserveimben s ez nagyban növelte fájdalmamat ...

„Emellett arany szíve van, nagyon gyöngéd és nagyon őszinte; érdekes, amint fut utánam, hogy bevallja: – Mama, egyszer meglöktem Célinet, egyszer megütöttem, de többet nem csinálom. – (Ez így van mindennel, amit tesz.) Csütörtökön este az állomás oldalán sétáltunk, mindenáron be akart menni a váróterembe, hogy elmenjen Paulineért, előre futott, olyan örömmel, hogy jó volt reánézni, de mikor látta, hogy vissza kell fordulni, s nem ülünk vonatra, nincs Pauline, az egész úton sírt.”

Most következik Mama levelének egy részlete, amely meg fogja mutatni, hogy Céline milyen szelíd volt s én milyen haszontalan. – „Az én kis Céline-em egész lényével hajlik a jóra, ez létének legbensőbb érzése, tiszta a lelke és borzad a rossztól. Ami a kis szemfülest illeti, az ember nem tudhatja, mire fogja vinni, amilyen pici, olyan szeleburdi! Értelmesebb mint Céline, de távolról sem oly szelíd, makacssága szinte megtörhetetlen, ha egyszer „nem”- et mond, abból nem enged, akár az egész napra pincébe zárhatná az ember, inkább ott feküdne le, mintsem hogy „igen”-t mondjon” ...

De főleg a dajkaságból való hazatérésem után tanúsítottam szeretetet drága kis Céline-em iránt. Nagyon jól megértettük egymást, csakhogy én sokkal élénkebb voltam s jóval kevésbé gyermekded, mint ő; három és fél évvel fiatalabb voltam nála és úgy éreztem, mintha egyidősek lennénk.

Most már csak az van hátra, hogy gyermekkorom kis pajtásáról, drága Céline-emről beszéljek, de úgy rajzanak az emlékeim, hogy nem is tudom, melyiket válasszam. Néhány részletet kivonatolok azokból a levelekből, melyeket mama a Vizitációba írt Önnek, de nem másolok le mindent, túlságosan hosszú lenne ... 1873. júl. 10-én (születésem évében) ezt mondta: „A dajka csütörtökön elhozta a kis Terézt. Mindig csak nevet, különösen a kis Céline tetszik neki, hangosan kacagott vele; azt mondaná az ember, hogy játszani akar már, – meg is lesz az hamar, oly mereven tartja magát kis lábain, mint egy kis cölöp. Azt hiszem,korán fog járni, jó természete lesz, nagyon értelmesnek látszik és az embernek az a benyomása, hogy született valamire ...”

Másnap, vagy pár nap múlva, mamával Léonie kis társához mentünk; azt hiszem, ezen a napon vitt bennünket jóságos kis Anyánk egy fal mögé, hogy bort adjon innunk az ebéd után (melyet a szegény Dagorauné tálalt nekünk) , mert nem akarta megbántani a jó asszonyt, de azt sem akarta, hogy valamiben is hiányt szenvedjünk ... Ó! milyen finom az anyai szív, mennyire kifejezi gyengédségét abban az ezer előrelátó gondoskodásban, amely senkinek sem jutna eszébe!

Nagyon jól emlékszem első áldozására, különösen arra, mikor karjára vett, hogy magával vigyen a plébániára; annyira tetszett nekem, hogy egy nagylány-testvérem visz engem, aki tetőtől-talpig fehérben van, akárcsak én! ... Este korán lefektettek, mert túl kicsi voltam ahhoz, hogy ott maradjak a nagy vacsorán, de még most is látom Papát, ahogy az utolsó fogásnál jön és darabkákat hoz kis királynőjének az emeletes tortából ...

Az én drága kis Léoniem is nagyon a szívemhez nőtt. Nagyon szeretett engem, esténkint ő vigyázott rám, mikor sétálni ment az egész család ... Mintha még most is hallanám azokat a kedves kis nótákat, melyeket énekelt, hogy elaltasson, – mindenben arra törekedett, hogy örömet szerezzen nekem, éppen ezért igen bántott, ha fájdalmat okoztam neki.

Mind a két nagylány nővéremre igen büszke voltam, de gyermek-ideálom Pauline volt ... Mikor beszélni kezdtem és Mama azt kérdezte: – „Mire gondolsz?” a felelet mindig ugyanaz volt: – „Paulinera! ...” Más alkalommal pici ujjamat az ablaküvegen húzogattam és azt mondtam: – „Azt írom: Pauline! ...” Gyakran hallottam, amint mondták, hogy Pauline biztosan szerzetes lesz; így tehát, anélkül, hogy túlságosan tudtam volna, hogy miben áll ez, azt gondoltam: „Én is szerzetes leszek.” Ez legelső emlékeim közül való és azóta soha nem változtattam szándékomon! ... Drága Anyám, Önt választotta ki Jézus, hogy eljegyezzen engem Vele, nem volt akkor mellettem, mégis kötelék jött már létre a lelkünk között ... ideálom volt, hasonlítani szerettem volna Önhöz, példája vonzott két éves korom óta a szüzek Jegyeséhez ... Ó, mennyi édes gondolatot szeretnék bizalmasan elmondani Önnek! – De folytatnom kell az apró virág történetét, teljes és áttekintett történetét, mert ha részleteiben beszélnék „Pauline”-hoz fűződő kapcsolataimról, el kellene hagynom minden egyebet! ...

Nagyon szerettem drága keresztanyámat. Anélkül, hogy ez meglátszott volna rajtam, igen figyeltem mindenre, ami körülöttem történt és elhangzott s azt hiszem, ugyanúgy ítéltem meg a dolgokat, mint most. Figyelmesen hallgattam, amint Mária Célinet tanította, hogy ugyanazt tehessem, amit ő. A Vizitációból való hazatérése után, azért, hogy kiváltságos módon bent lehessek a szobájában a Céline-nek adott leckéken, nagyon jó voltam s mindent akarata szerint tettem; ezért azután elhalmozott ajándékokkal, melyek csekélyke értékük dacára is sok örömet szereztek nekem.