Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza

Egyszer azonban a Jó Isten egy valóban különleges látomásban mutatta meg nekem annak a megpróbáltatásnak az élő képmását, amelyet tetszése előre elkészített számunkra.

Ó, milyen vidámak voltak ezek a családi ünnepek ... Mikor drága Királyomat olyan sugárzónak láttam, milyen távol állott tőlem még a sejtelme is azoknak a megpróbáltatásoknak, melyeket el kellett szenvednie! ...

Milyen örömmel vártam minden évben a jutalomosztást! ... Mint minden, ez is igazságosan történt és csak megérdemelt jutalmat kaptam; egymagam álltam a nemes gyülekezet kellős közepén s hallgattam a rólam szóló határozatot, melyet „Franciaország és Navarra Királya” olvasott fel; szívem erősen vert, mikor a jutalmakat és a kitüntetést kaptam ... Számomra ez az Utolsó Ítélet előképe volt! ... A jutalomosztás után a kis Királynő azonnal levetette fehér ruháját,azután gyorsan átöltöztették, hogy résztvegyen a nagy előadáson!

Pauline volt legbensőbb bizalmasom, ő oszlatta el a kétségeimet ... Egyszer azon csodálkoztam, hogy a jó Isten az Égben nem részesíti egyenlő dicsőségben minden választottját s attól féltem, hogy mindnyájan nem boldogok. Pauline akkor előhozatta velem Papa nagy poharát, az én icipici gyűszűm mellé tetette, megtöltette őket vízzel s azután azt kérdezte, hogy melyik van jobban tele. Mondtam, hogy az egyik éppen úgy tele van, mint a másik s hogy lehetetlenség több vizet beléjük tölteni, mint amennyi fér. Így értette meg velem az én drága Anyám, hogy az Égben a Jó Isten minden választottjának annyi dicsőséget fog adni, amennyinek az hordozója lenni tud s hogy nincs irigyelnivalója a legutolsónak a legelsőtől. Így tette számomra hozzáférhetővé a legfenségesebb titkot, értett hozzá, Anyám, hogy megadja a lelkem számára szükséges táplálékot.

Mikor a kis Teréz beteg volt, ami minden télen megesett vele, ki nem lehet mondani, hogy milyen anyai gyöngédséggel gondozták. Pauline saját ágyába fektette (páratlan kegy) s azután adott neki mindent, amit csak megkívánt. Egyszer Pauline az ő szép kis zsebkését húzta elő a hengerpárna alól s kislányának adva, leírhatatlan elragadtatásba hozta őt: – „Ó, Pauline, kiáltott, hát akkor te nagyon szeretsz engem, ha miattam megfosztod magad szép kis késedtől, amin pedig gyöngyházcsillag is van? ... De ha ennyire szeretsz, fel tudnád-e áldozni az órádat is, ha ezzel haláltól menthetnél meg? ... – „Nemcsak azért adnám oda az órámat, hogy haláltól mentselek meg, hanem azért is rögtön meghoznám ezt az áldozatot, hogy mielőbb meggyógyulj.” Pauline szavait hallva, akkora volt csodálkozásom és hálám, hogy az kifejezhetetlen ... Nyaranta néha gyomorfájásom volt. Pauline ekkor is gyöngéden gondozott; hogy mulattasson, – s ez volt a legjobb orvosság – taligán tolt körül a kertben, s azután, kiszállítva engem, a helyemre szép kis tő margarétát tett, vigyázva sétáltatta azt, egészen a kis kertemig, hogy nagy pompával foglalja el ott a helyét ...

Igazi kegyelemnek tartom, drága Anyám, hogy rászoktatott: legyek úrrá a félelmemen; néha, este, egyedül küldött be valamiért egy távoli szobába; ha nem irányltottak volna ily jól, nagyon félénk maradtam volna, ezzel szemben most valóban nem tudnak egykönnyen megijeszteni ... Néha megkérdem magamtól: hogy is tudott engem ennyi szeretettel és gyöngédséggel nevelni anélkül, hogy elkényeztetett volna, mert való igaz, hogy nem nézett el egyetlen hibát sem, soha nem tett szemrehányást ok nélkül, de soha nem vont vissza olyat, amit egyszer már elhatározott; oly jól tudtam ezt, hogy tilalma ellenére egyetlen lépést sem tudtam, de nem is akartam tenni. Papának is alkalmazkodnia kellett az ön akaratához; Pauline beleegyezése nélkül nem mentem sétálni s mikor Papa hívott, ezt feleltem: „Pauline nem akarja”, erre ő az én közbenjárásomat kérte, Pauline néha a kedvéért igent mondott, de a kis Teréz jól látta az arcán, hogy nem szívesen, sírvafakadt s vigasztalhatatlan volt, mindaddig, míg Pauline úgy nem mondott igent, hogy jószívvel csókolta meg őt!

Mit is mondjak a téli estékről, különösen a vasárnapiakról? Ó, milyen édes volt a dáma- játszma után Céline-nel együtt Papa térdére ülni ... Énekelt az ő szép hangján, dallamai a lelket mély gondolatokkal töltötték el ... vagy csendesen ringatva bennünket, örök igazságokról szóló verseket mondott ... Azután felmentünk közös imára s egyedül a kis királynő volt Királya mellett, csak rá kellett néznie, ha tudni akarta: hogy imádkoznak a Szentek ... Végül születési sorrendben jóéjszakát kívántunk Papának, ő megcsókolt bennünket; a királynő természetesen utolsónak jött s a király, hogy megcsókolhassa, felkapta a könyökénél fogva, ő pedig harsányan kiáltotta: „Jó estét, Papa, jó éjszakát, aludj jól”, minden este ugyanez ismétlődött ... Azután kismamám vett karjába és Céline ágyába vitt, ekkor ezt mondtam: „Pauline, jó gyerek voltam máma? ... Fognak repkedni kisangyalok körülöttem?” A felelet mindig igen volt, ellenkező esetben átsírtam volna az éjszakát ... Megcsókolt, ő is, drága keresztmamám is, azután újra lement Pauline s a szegény kis Teréz egyedül maradt a sötétben; hiába képzelte el, hogy kisangyalok repkednek körülötte, hamarosan hatalmába kerítette a félelem; megijedt a sötéttől, mert ágyából nem látta már a szelíden fénylő csillagokat ...

Az ünnepek! ó, ha a nagyok ritkák voltak is, minden hét hozott magával egyet, amely nagyon kedves volt a szívemnek: „A Vasárnap!” Micsoda egy nap volt a Vasárnap! A Jó Isten ünnepe volt, a pihenés ünnepe. Először is tovább szunyókáltam, mint más napokon, azután pedig Pauline mama becézte a kislányát, ágyacskájába hozva reggeli csokoládéját, majd felöltöztette, mint valami kis királynőt ... Jött Keresztmama, megfésülte a keresztlányát, aki nem mindig volt barátságos, mikor a haját huzigálták, de akkor már nagyon elégedett volt, mikor mehetett s megfoghatta Királya kezét, aki ezen a napon a szokottnál is gyengédebben csókolta meg, azután az egész család Misére ment. Az egész úton s a templomban is az ő kezét fogta a kicsi „Papa Királynője”, mellette volt a helye s mikor le kellett mennünk, hogy a prédikációt meghallgassuk, akkor is két egymás melletti széket kellett keresni. Nem volt nehéz, láthatóan mindenki annyira kedvesnek találta, hogy egy ilyen szép Öregembert egy ilyen csepp lánnyal lásson együtt, hogy az emberek felkeltek s átadták a helyüket. Nagybátyám, aki az egyházközségi tanácstagok padjában ült, örült, mikor látta, hogy megérkeztünk: azt mondta, én vagyok az ő kis napsugara ... Engem egyáltalán nem zavart, hogy néztek, igen figyelmesen hallgattam a prédikációt, amelyből azonban nem valami sokat értettem; az első, amelyet megértettem s amely mélységesen meghatott, Ducellier főtisztelendő úrnak a Passióról mondott szentbeszéde volt, s ettől fogva minden prédikációt megértettem. Ha a prédikátor Szent Teréziáról beszélt, papa hozzám hajolt s odasúgta: „Jól figyelj, kis királynőm, a te védőszentedről van szó.” Odafigyeltem valójában, de azért gyakrabban néztem papára, mint a prédikátorra, szép arca annyit mondott nekem! ... Néha megtelt a szeme könnyel, hiába próbálta visszafojtani, úgy tetszett, már nem is ragaszkodik a földhöz, oly nagyon szeretett lelke elmerülni az örök igazságokban ... De pályafutása messze volt még a befejezettségtől, hosszú éveknek kellett eltelniök ahhoz, hogy a szépséges Ég megnyíljon elragadtatott szemei előtt s hogy az Úr letörölje hűséges és jó szolgájának a könnyeit! ... De visszatérek a Vasárnapokhoz. Ennek a vidám napnak, amely oly gyorsan telt el, megvolt azért a maga cseppnyi szomorúsága is. Emlékszem, hogy boldogságom az esti ájtatosságig zavartalan volt; a zsolozsma alatt viszont azon gondolkodtam, hogy a pihenés napja véget fog érni ... Holnap újra kell kezdeni az életet, dolgozni kell, leckét tanulni s a szívem érezte, hogy száműzetés a föld ... Az Ég örök pihenésére a Haza napnyugta nélküli Vasárnapjára vágytam! ... A Cserjésbe való visszatérésünk előtti séta is szomorú érzést hagyott a szívemben; olyankor nem volt teljes a család, mert Papa, hogy Nagybátyámnak örömet szerezzen, minden Vasárnap estére náluk hagyta Máriát vagy Pauline-t. Csak akkor voltam boldog, ha én is ottmaradhattam. Ezt jobban szerettem, mint mikor egymagamban hívtak meg, mert így kevésbé vetettek ügyet rám. A legnagyobb örömem az volt, ha hallgathattam, amit nagybátyám beszél, de nem szerettem, ha kérdezett s féltem, mikor felültetett, csak az egyik térdére, s borzalmas hangon Kékszakállról énekelt ... Örültem, mikor Papa értünk jött. Hazafelé néztem a szelíden fénylő csillagokat, elragadó látvány volt ... Különösen azt a csoport aranygyöngyöt figyeltem örömmel, amelyről felfedeztem, hogy T formájú -(körülbelül ilyen ), mutattam Papának s mondtam, hogy az én nevem fel van írva az égre; ezután már nem akartam hitvány földet látni, kértem, hogy vezessen és akkor, lábam alá ügyet sem vetve, jó magasra emeltem kis fejemet s csak néztem – néztem a csillagos azúrt! ...

Az ünnepek! ... ó, mennyi emléket idéz fel ez a szó! ... Oly nagyon szerettem az ünnepeket! ... Ön, drága Anyám, oly jól el tudta magyarázni a bennük rejlő misztériumot, hogy számomra valóban mennyei napok voltak ezek. Különösen a szentséges körmeneteket szerettem, micsoda öröm virágot hinteni a Jó Isten lábai elé! ... de mielőtt lehullattam volna, amennyire csak tudtam, oly magasra dobtam rózsaszirmaimat és soha oly boldog nem voltam, mint mikor láttam, hogy hozzáérnek a Szentségtartóhoz ...

Jól eligazítva mindenben, amit mondanom és tennem kell, léptem a gyóntatószékbe s térdeltem le ott, de mikor Ducellier főtisztelendő úr kinyitotta a kis ablakot, senkit sem látott, olyan kicsi voltam, hogy a fejem a könyöklőig sem ért fel, erre azt mondta, hogy maradjak állva; engedelmeskedtem, felálltam és pontosan szembe fordulva, hogy jól láthassam őt, úgy végeztem gyónásomat, mint egy nagylány és nagy áhítattal fogadtam áldását, mert ön azt mondta, hogy ebben a pillanatban a kis Jézus könnyei tisztára mossák a lelkemet. Emlékszem, hogy az első gyóntatói beszéd, melyet hozzám intéztek, főleg a Szent Szűz iránti tiszteletre ösztönzött s megfogadtam magamban, hogy megkettőzöm iránta érzett gyöngédségemet. Mikor kiléptem a gyóntatószékből, oly könnyű és boldog voltam, soha nem éreztem még a lelkemben ennyi örömet. Ettől fogva minden nagyobb ünnepen visszatértem a gyóntatószékbe és igazi ünnep volt számomra, valahányszor csak oda beléptem.

Ó, drága Anyám! milyen gonddal készített elő ön engem! Mondta, hogy nem egy embernek, hanem a Jó Istennek fogom megvallani a bűneimet; ez igazán meggyőződésemmé vált s így nemcsak, hogy nagy hittel végeztem el a gyónásomat, hanem még azt is megkérdeztem öntől: nem kellene-e megmondani Ducellier főtisztelendő úrnak, hogy én őt tiszta szívemből szeretem, miután az ő személyén keresztül a Jó Istenhez szólhatok ...

Máskor pedig a kandallóba estem bele, szerencsére, nem volt begyújtva. Victoire vesződsége annyiból állott, hogy felemelt és lerázta rólam a hamut, amivel teli voltam. Ezek a kalandok mind szerdai napon történtek velem, mikor ön Máriával együtt énekelni volt. Az is szerdán volt, hogy egyszer Ducellier főtisztelendő úr látogatóba jött. Mivel Victoire megmondta neki, hogy senki sincs itthon, csak a kis Teréz, bejött a konyhába, hogy lásson, s megnézze a feladataimat; Igen büszke voltam rá, hogy fogadhattam a gyóntatóatyámat, mert röviddel azelőtt gyóntam először életemben. Milyen édes emlékem is ez! ...