Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza

Gyakran mondják nekem a novíciák: „De hát ön mindenre meg tud felelni, azt hittem, hogy most az egyszer zavarba hozom … honnan veszi azt, amit mond?” Még olyanok is akadnak köztük, akik elég naivak ahhoz, hogy azt higyjék: olvasok a lelkükben, mert megtörtént, hogy elébük vágtam, megmondva, amit gondolnak. Egy éjjel egyik társnőm elhatározta, hogy elrejti előlem a fájdalmát, mely miatt sokat szenvedett. Már reggel találkoztam vele, mosolygó arccal beszél velem és én, anélkül, hogy felelnék arra, amit mondott, ezt mondom neki, meggyőződéssel a hangomban: Önnek bánata van. Azt hiszem, ha a lábai elé raktam volna a holdat, akkor se nézett volna nagyobb csodálkozással rám. Elképedése oly nagy volt, hogy átcsapott reám is, egy pillanatra természetfölötti félelem fogott el. Bizonyos voltam benne, hogy nincs meg az az adományom, hogy olvassak a lelkekben és annál jobban csodálkoztam, hogy így eltaláltam az igazságot. Éreztem, hogy a Jó Isten egészen közel van, s hogy a nélkül, hogy észrevettem volna, gyermek módjára azokat a szavakat mondtam, amelyek nem tőlem, hanem Tőle jöttek.

Néha, ha a lelkem olyan nagy szárazságban van, hogy lehetetlenség egyetlen olyan gondolatot is kipréselnem belőle, amely a Jó Istennel egyesítene, elmondok igen lassan egy Miatyánkot s utána egy angyali üdvözletet; ezek az imák azután elbűvölnek, sokkal inkább táplálják a lelkemet, mintha nagysietve százszor mondtam volna el őket … A Szent Szűz megmutatja nekem, hogy nem neheztel rám, mindig és mindenképpen pártfogol, mihelyt segítségül hívom. Ha valami nyugtalanság, zavar lep meg, gyorsan feléje fordulok és ő mint leggyengédebb Anya teszi magáévá az érdekeimet. Hányszor történt meg, hogy az újoncokhoz beszélve segítségül hívtam s éreztem újra meg újra anyai pártfogásának jótéteményeit! …

Nem akarnám azonban, szeretett Anyám, hogy azt higyje: odaadás nélkül mondom el a kórusban vagy a remeteségben közösen végzett imákat. Ellenkezőleg, nagyon szeretem a közös imákat, mert Jézus megmondotta, hogy ott lesz azok között, akik az ő nevében összejönnek. Érzem ilyenkor, hogy nővéreim forró áhítata kiegészíti az enyémet, de egészen egyedül (szégyellem bevallani) a rózsafüzér imádkozása nagyobb nehézségembe kerül, mintha valami vezeklőeszközt hordanék … Érzem, hogy olyan rosszul mondom! Hiába erőlködöm, hogy a rózsafüzér titkain elmélkedjem, nem jutok el odáig, hogy az eszemet összeszedjem … Sokáig bánkódtam áhítatom hiányossága miatt, amin csodálkoztam is, mert annyira szeretem a Szent Szüzet, hogy könnyűszerrel kellene olyan imákat mondanom az ő dicsőségére, amelyek tetszésére szolgálnak. Most már nem búsulok annyit, úgy gondolom, hogy miután az Egek Királynője az én ÉDESANYÁM, látnia kell jóakaratomat s hogy ő megelégszik ennyivel.

Micsoda nagy hatalma van tehát az Imának! Olyan, mint egy királyné, akinek minden percben szabad bejárása van a királyhoz és mindent elérhet, amit csak akar. Hogy meghallgatást nyerjünk, ahhoz nem szükséges, hogy könyvből olvassunk valami szép imamintát, amelyet a körülményeknek megfelelően szerkesztettek meg, ha így lenne … jaj! milyen szánalomraméltó lennék! A Divinum Officiumon kívül, melynek elmondására nem vagyok méltó, nincs bátorságom reákényszerítenem magam arra, hogy szép imákat keressek ki a könyvből, belefájdul a fejem, annyi van belőlük! … Azonkívül mindegyikük szebb a másiknál! Valamennyit nem tudnám elmondani s nem tudva, hogy melyiket válasszam, úgy teszek, mint a gyermekek, akik nem tudnak olvasni, egészen egyszerűen megmondom a Jó Istennek azt, amit mondani akarok neki, anélkül, hogy szép mondatokat faragnék és Ő mindig megért engem … Számomra az ima a szívnek egy lendülete, egy egyszerű, Ég felé vetett pillantás. A hálának és a szeretetnek a kilátása megpróbáltatásban épp úgy, mint örömben; egyszóval, valami nagy, valami természetfölötti dolog, amely kitágítja a lelkemet és Jézussal egyesít!

Szentháromságról nevezett Mária nővérnek: „Munkához kell látnunk, imádkozzunk sokat. Micsoda boldogság lennie, ha a nagyböjt végére meghallgatásra találnánk!” Ó, végtelen irgalma az Úrnak, aki meg akarja hallgatni gyermekeinek az imáját … A nagyböjt végére egy újabb lélek szentelte magát Jézusnak. Ez valóban a kegyelem csodája volt, csoda, amelyet egy alázatos novícia forró áhítata nyert el!

Nagyböjtben történt, akkor csak az egyetlen nálunk lévő újonccal foglalkoztam, akinek én voltam az angyala. Egy reggelen ragyogva jön hozzám: „Óh! ha tudná, mit álmodtam az éjjel, a nővéremnél voltam és el akartam szakítani azoktól a hiú dolgoktól, melyeket ő annyira szeret, ezért a „Szeretetből élni” c. versnek ezt a verspárját magyaráztam neki: - „Szeretni téged, Jézus, termékeny veszteség! - Minden illatszerem örökre a tiéd.” Éreztem, hogy a szavaim a lelkébe hatolnak, s azt sem tudtam, hová legyek örömömben. Reggel, mikor felébredtem, azt gondoltam, talán úgy akarja a jó Isten, hogy neki adjam ezt a lelket. Mi lenne, ha írnék neki nagyböjt után, elmesélném az álmomat s megmondanám neki, hogy Jézus egészen a Magáénak akarja őt? Én nem gondolkoztam tovább, azt mondtam, hogy megpróbálhatja, de előbb engedélyt kell rá kérnie Anyánktól. Miután a böjt még messze volt a végétől, ön, szeretett Anyám, igen csodálkozott a kérésen, melyet túl korainak talált; bizonyára a jó Isten sugallatára, azt felelte, hogy a kármelitáknak nem levelekkel, hanem imával kell megmenteniök a lelkeket. Döntéséről értesülve mindjárt megértettem, hogy Jézus is így akarja, s ezt mondtam

Mondottam, drága Anyám, hogy a többieket tanítva sokat tanultam. Először is azt láttam, hogy minden léleknek körül-belül egyforma küzdelmei vannak, de másfelől ők maguk annyira különbözőek, hogy nem nehéz megértenem, amit Pichon Atya mond: „Jóval több különbség van a lelkek, mint az arcok között.” Éppen ezért lehetetlenség mindenkivel ugyanolyan módon bánni. Némely lélek előtt, érzem, kisebbítenem kell magamat, cseppet sem kell félnem attól, hogy megalázzam magam, bevallva küzdelmeimet, vereségeimet; az én kicsi nővéreim, látva, hogy ugyanolyan gyengeségeim vannak, mint nekik, sorban bevallják hibáikat, amelyekkel vádolják magukat, s örülnek, hogy tapasztalatból értem meg őket. Másoknál éppen ellenkezőleg, úgy láttam, ha jót akarunk tenni velük, igen keménynek kell lennünk és sohasem szabad visszavonnunk, amit egyszer kimondtunk. A megalázkodás ilyenkor nem alázat, hanem gyengeség volna. A jó Isten megadta nekem a kegyelmet, hogy ne féljek a küzdelemtől, mindenáron teljesítenem kell kötelességemet … Nem egyszer hallottam ezt: – „Ha el akar érni valamit nálam, engem jósággal kell megnyerni, kényszerrel semmire sem megy.” Én pedig tudom, hogy senki sem jó bíró saját ügyében és hogy a gyermek, akit az orvos fájdalmas műtétnek vet alá, feltétlenül hangosan fog kiabálni s azt mondja, hogy az orvosság rosszabb a betegségnél; azonban, ha pár nap múlva meggyógyul, boldog, hogy játszhat és szaladgálhat. Ugyanígy van a lelkekkel is; hamarosan felismerik, hogy egy kis keserűséget néha többre kell becsülni a cukornál s nem is félnek ezt bevallani. Néha nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak magamban, látva, milyen változás megy végbe egyik napról a másikra, tündéri … Ezt mondják nekem: - „Igaza volt tegnap, hogy szigorú volt, kezdetben fellázított, de később visszagondoltam mindenre és beláttam, hogy ön nagyon igazságos volt … Idehallgasson: mikor elmentem öntől, azt hittem, mindennek vége és azt mondottam magamban: „Elmegyek Anyánkhoz és megmondom neki, hogy én nem járok többé a Gyermek Jézusról nevezett Teréz nővérhez.” De éreztem, hogy a gonosz lélek sugallta ezt és miután úgy tűnt nekem, hogy ön imádkozik értem, nyugton maradtam és derengeni kezdett a fény, de most már kell, hogy ön egészen megvilágosítson engem, ezért jövök” … A társalgás igen hamar megkezdődik; én boldog vagyok, hogy követhetem a szívem hajlandóságát, nem tálalva fel egyetlen keserű fogást sem. Igen de … hamar észreveszem magam, hogy nem kell túlságosan nagyot lépni, egy szó lerombolhatná a könnyekben megépített szép épületet. Ha szerencsétlenségemre egy olyan szót ejtek, amely enyhíteni látszik azt, amit az előző napon mondtam, látom, hogy az én kicsi nővérem megpróbál visszakapaszkodni az uborkafára, ekkor rövid imát mondok magamban, és mindig győz az Igazság. Ó, az imádság, az áldozat adja minden erőmet, ezeket a legyőzhetetlen fegyvereket Jézus adta nekem, ezek jóval inkább megindítják a lelkeket, mint a szavak, ezt igen gyakran magam tapasztaltam. Van egy ilyen eset a többi között, amely édes és mély hatással volt rám.

Jól tudom, hogy az ön kicsi bárányai szigorúnak találnak. Ha olvasnák ezeket a sorokat, azt mondanák, hogy egyáltalán nem úgy festek, mintha a legcsekélyebb nehézségembe is kerülne, hogy a nyomukban legyek, hogy szigorú hangon beszéljek velük, miközben rámutatok beszennyezett, szép fehér gyapjukra, vagy pedig odaviszem nekik azt a néhány könnyű gyapjúszálat, amelyet kitépetten hagytak ott az úti töviseken. A kis bárányok mondhatják, ami nekik tetszik, a szívük mélyén érzik, hogy igaz szeretettel szeretem őket, hogy soha nem leszek olyan, mint „A béres, aki látva a farkast, otthagyja a nyájat és elmenekül.” Kész vagyok életemet adni értük, de a szeretetem oly tiszta, hogy nem kívánom, hogy ismerjék is. Jézus kegyelme folytán nem próbáltam magamhoz láncolni a szívüket, megértettem, hogy az én küldetésem az, hogy Istenhez vezessem őket s hogy érthetővé tegyem számukra: itt a földön, Anyám, ön a látható Jézus, akit szeretniük és tisztelniök kell.

Anyám, mióta megértettem, hogy önmagamtól semmire sem vagyok képes, a feladat, amelyet reám rótt, nem látszott többé nehéznek, éreztem, hogy az egyetlen szükséges dolog az, hogy egyre inkább egyesüljek Jézussal s hogy A többi hozzáadatik nekem. Valóban, soha nem csalatkoztam a reményemben, a Jó Isten kegyes volt és telerakta az én kis kezemet annyiszor, ahányszor csak szükség volt rá nővéreim lelkének a táplálására. Bevallom, kedves Anyám, hogy ha csak a legcsekélyebb mértékben is támaszkodtam volna saját erőimre, hamarosan visszaadtam volna önnek a fegyvert … Messziről csupa rózsaszínnek tűnik fel jót tenni a lelkekkel, jobban megszerettetni velük Istent, egyszóval személyes szempontjaink és gondolataink szerint mintázni őket. – Közelről mindezeknek éppen az ellenkezője áll … eltűnik a rózsaszín … az ember érzi, hogy a jó Isten segítsége nélkül jót tenni épp oly lehetetlen, mint felragyogtatni a Napot az éjszakában … Az ember érzi, hogy hajlandóságait, egyéni elgondolásait teljesen el kell felednie és azon az úton kell vezetnie a lelkeket, amelyet Jézus jelölt ki számukra s nem a mi saját utunkon próbálni járatni őket. De ez még mindig nem a legnehezebb; a legkeservesebb számomra: észrevenni a hibákat, a legcsekélyebb tökéletlenségeket is és hadat üzenni nekik életre-halálra. Azt akartam mondani: balszerencsémre! (de nem, ez gyávaság volna) így mondom tehát: a nővéreim szerencséjére, mióta elfoglaltam a helyemet Jézus karjaiban, olyan vagyok, mint az őrszem, aki egy erős vár legmagasabb tornyából figyeli az ellenséget. Semmi sem kerüli ki a tekintetemet, sokszor csodálkozom, hogy milyen tisztán látok és mentséget találok Jónás próféta számára, amiért elmenekült, a helyett, hogy Ninive pusztulását hírül vitte volna. Ezerszer inkább szeretnék szemrehányást kapni, mint másokat azzal illetni, de érzem: igen szükséges, hogy ez szenvedés legyen a számomra, mert ha természet szerint cselekszünk, lehetetlenség, hogy a Lélek, amelynek fel akarjuk fedni a hibáit, megértse, hogy nincs igaza, ő csak egyetlen dolgot lát; a nővér, akinek a kezére bíztak engem, rosszkedvű és most ennek én iszom meg a levét, aki pedig telve vagyok jószándékkal.

Drága Anyám, emlékezetébe idéztem a legelső munkát, amelyet Jézus és ön általam volt kegyes elvégezni; ez csak előjátéka volt azoknak, amelyeket reám bíztak még. Mikor megadatott, hogy behatoljak a lelkek szentélyébe,278 rögtön láttam, hogy a feladat meghaladja erőimet, a jó Isten karjaiba vetettem hát magam, mint kicsi gyermek és arcomat keblére rejtve mondtam Neki: „Uram, túl kicsiny vagyok ahhoz, hogy gyermekeidet tápláljam; ha általam akarod megadni nekik mindazt, ami mindegyiküknek megfelel, rakd meg az én kicsi kezemet és karjaidban maradva, egyre feléd fordulva, odaadom a kincseid annak a léleknek, aki tőlem kéri a táplálékát. Ha ízleni fog neki, tudni fogom, hogy nem nekem, hanem neked köszönheti; ha viszont panaszkodik és keserűnek tartja, amit neki nyújtok, megpróbálom majd meggyőzni arról, hogy tőled jön ez a táplálék és őrizkedni fogok attól, hogy másfajtáka et t keressek a számára.”

Emlékszem, hogy jelölt koromban néha oly heves kísértéseim voltak, hogy bemenjek önhöz a magam kielégítésére s az öröm néhány cseppjéért, hogy sebesen kellett elmennem az iroda előtt s a lépcső karfájába kellett kapaszkodnom. Kérnivaló engedélyek egész tömkelege tódult az agyamba, egyszóval, kedves Anyám, ezer érvet találtam arra, hogy kielégítsem a természetemet … Milyen boldog vagyok most, hogy szerzetesi életem kezdete óta valamit mindig megvontam magamtól! Máris élvezem a bátran harcolóknak odaígért jutalmat. Nem érzem többé szükségét annak, hogy visszautasítsam a szív minden vigaszát, mert megerősítette a lelkemet Az, akit mint egyetlent akartam szeretni. Boldogan látom, hogy az őt szerető szív megnő s hogy így hasonlíthatatlanul több szeretetet tud adni azoknak, akik kedvesek neki, mintha valami önző és gyümölcstelen szeretetben magába zárkózna.

Az, amit Jézus az ő pici ecsetjével hozott létre, hamarosan elmosódott volna, ha nem Ön által tette volna teljessé Anyám, abban a lélekben, amelyet egészen birtokába akart venni. A megpróbáltatás igen keserűnek tűnt fel szegény társam előtt, de az ön szilárdsága győzedelmeskedett, s ekkor azután, vigasztalni próbálva őt, meg tudtam magyarázni neki, akit ön mindannyiunk közül nővéremül adott, hogy miben áll az igazi szeretet. Megmutattam neki, hogy nem önt, hanem önmagát szerette, elmondtam neki, hogy mennyire szeretem önt, s beszéltem az áldozatokról, amelyeket meg kellett hoznom szerzetesi életem kezdetén, nehogy valami teljesen materiális módon ragaszkodjam önhöz, úgy, mint a kutya a gazdájához. A szeretet áldozatokból táplálkozik, mennél több természetes kielégülést utasít vissza a lélek, annál erősebb és érdektelenebb lesz a szeretete