Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza

Adni mindazoknak, akik kérnek, ez nem olyan édes, mint kínálni magunkat, önkéntes szívvel; s még hogyha kedvesen kérnek, akkor nem nehéz adni, viszont ha szerencsétlen módon nem használnak elég finom szavakat, máris fellázad a lélek, ha csak meg nem gyökeresedett a szeretetben. Ezer okot talál arra, hogy visszautasítsa, amit kérnek tőle és csak miután meggyőzte a kérőt gyöngédtelensége felől, adja meg végre kegyesen azt, amit az igényel, vagy tesz neki valami apró szolgálatot, aminek a teljesítése harmadannyi időbe kerül, mint amennyi képzelt jogainak érvényesítéséhez kellett. Ha nehéz adni mindenkinek, aki csak kér, még ezerszerte nehezebb hagyni, hogy elvegyék, ami a miénk, anélkül, hogy visszakérnénk azt. Ó, Anyám, azt mondom, hogy nehéz; inkább úgy kellene mondanom, hogy nehéznek látszik, mert Az Úr igája édes és terhe könnyű264, mihelyt elfogadjuk, már érezzük is az édességét és felkiáltunk a Zsoltárossal: „FUTOTTAM parancsolataid útján, mióta kitágítottad a szívemet.”265 Egyedül a szeretet tudja kitágítani a szívemet. Ó, Jézus, mióta ez az édes láng emészti, örömmel futok a te ÚJ parancsolatod útján. Futni akarok rajta addig a boldog napig, amikor egyesülve a szüzek karával, követhetlek a végtelen tereken át a te ÚJ énekedet zengve, amely nem lehet más, mint a Szeretet éneke.

Kétségtelen, hogy a Kármelen az ember nem találkozik ellenségével, de végre is, vannak szimpátiák, az ember vonzalmat érez az egyik nővér iránt, a másik e helyett nagy kerülőt csináltat vele, csakhogy a találkozást elkerülje, így, anélkül, hogy tudomása volna róla, üldözés tárgyává válik. Jézus azt mondja, hogy azt a nővért szeretnem kell, hogy imádkoznom kell érte, még akkor is, ha a magatartása folytán azt kellene hinnem, hogy ő nem szeret engem. „Hogyha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmatok leszen? mert a bűnösök is szeretik azokat, akik szeretik őket.” (Sz. Luk. VI. 7.) És nem elég szeretni, bizonyságot is kell tenni róla. Természetes, hogy boldogok vagyunk, ha megajándékozhatjuk egy barátunkat, különösen meglepetéseket szerzünk szívesen, de ez egyáltalán nem azonos a szeretettel, mert a bűnösök is ugyanezt csinálják. Íme, amire még Jézus tanít engem: „Adjátok meg MINDENKINEK, amit kér és ha valaki ELVISZI, ami a tiétek, ne kérjétek Vissza.”

Kínoztam magam olyan csekélységek miatt, amilyeneken most nevetek. Ó! milyen jóságos az Úr, hogy megnövelte a lelkemet, hogy szárnyakat adott neki … A vadászok összes hálói sem tudnának megijeszteni engem, mert: „Hiába vetik a hálót annak a szeme előtt, akinek szárnyai vannak.” (Prov.) Kétségtelen, hogy még később a mostani időt fogom csupa tökéletlenségnek látni, de most már semmin sem csodálkozom, most már nem kínozom magamat, látva, hogy maga a gyengeség vagyok, ellenkezőleg, éppen ez az, amiben dicsekszem260 és várom, hogy naponta új tökéletlenségeket fedezzek fel magamban. Visszaemlékezve, hogy a Szeretet befedi a bűnök sokaságát, 261 s abból a termékeny bányából merítek, melyet Jézus nyitott meg a számomra. Az Evangéliumban az Úr megmagyarázza, hogy miben áll az új parancsolata. Szent Mátéban mondja: „Hallottátok, hogy mondatott: Szeresd barátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, imádkozzatok üldözőitekért.”

Kedves Anyám, úgy mondtam, hogy az utolsó eszközöm ahhoz, hogy ne maradjak alul a küzdelmekben: a szökés; újonckorom óta éltem ezzel az eszközzel s mindig teljes sikerrel. Példát akarok felhozni erre, Anyám, amely, úgy hiszem, megmosolyogtatja majd. Mikor egyszer megint hörghurutja volt, egy reggelen nagy vigyázva jöttem, hogy visszahozzam önhöz az áldoztatórács kulcsait, mert sekrestyés voltam; a lelkem mélyén bizony nem bántam, hogy alkalmam van láthatni önt, sőt, nagyon örültem neki, de őrizkedtem attól, hogy ezt kimutassam. Egy szent buzgalomtól fűtött nővér, aki egyébként nagyon szeretett engem, látva, hogy belépek önhöz, azt hitte, hogy fel fogom kelteni; el akarta tőlem venni a kulcsokat, de én voltam olyan gonosz, hogy nem adtam s nem mondtam le jogaimról. A lehető legudvariasabban megmondtam neki, hogy én éppen úgy nem szeretném felkölteni önt, mint ő, s hogy a kulcsok visszarakása reám tartozik … Ma már értem, hogy jóval tökéletesebb lett volna engedni ennek a nővérnek, aki fiatal volt ugyan, de régebbi szerzetes, mint én. Akkor még nem értettem és mindenáron és azonnal be akartam lépni az ő ellenére, ő meg az ajtót nyomta, hogy engem kintrekesszen. Így hamarosan megesett a szerencsétlenség, amitől féltünk: a zajra, amelyet okoztunk, ön felnyitotta a szemét … Akkor, Anyám, reám háramlott minden, a nővér, szegényke, akinek ellenálltam, egy egész szónoklatot vágott ki, melynek az alapja ez volt: A Gyermek Jézusról nevezett Teréz nővér okozta a zajt … Istenem, mennyire kellemetlen egy teremtés … stb. Én éppen fordítva éreztem s nagyon kedvemre való lett volna védeni magam; szerencsére ragyogó ötletem támadt. Azt gondoltam, hogy ha elkezdem keresni az igazamat, nem fogom tudni megőrizni a lelkem nyugalmát, azt is éreztem, hogy nem vagyok eléggé erényes ahhoz, hogy szó nélkül vádolni hagyjam magam, utolsó mentődeszkám tehát a menekülés maradt. A gondolatot tett követte, nesztelenül távoztam, hagyva, hogy a nővér folytassa szónoklatát, amely hasonlatos volt Camillusnak Róma-ellenes kirohanásaihoz. A szívem olyan hevesen vert, hogy lehetetlenség volt messzire mennem és leültem a lépcsőházban, hogy békésen élvezhessem diadalom gyümölcseit. Ez aztán nem volt hősiesség, ugye, drága Anyám, de mégis úgy hiszem, hogy biztos vereség esetén inkább ne tegyük ki küzdelemnek magunkat. Jaj! ha visszaszállok gondolatban noviciátusom idejébe, mennyire látom, hogy milyen tökéletlen voltam …

Gyakran, mikor nem voltam pihenőn (úgy értem, hogy munkaórák alatt) hivatalos érintkezésbe is kerültem ezzel a nővérrel, s mikor a harcaim túl hevesek voltak, megfutamodtam, mint valami katonaszökevény. Mivel sejtelme sem volt arról, hogy mit érzek irányában, sohasem gyanította viselkedésem indító okait s abban a meggyőződésben élt, hogy egyénisége kellemes a számomra. Egy napon a pihenőórán körülbelül ezeket a szavakat mondta nekem, igen örvendező arccal: „Lenne olyan szíves és mondaná meg Gyermek Jézusról nevezett Teréz nővérem, hogy mi az, ami annyira vonzza énfelém? Valahányszor csak rámnéz, mindig mosolyogni látom.” Ó, ami vonzott engem, az a lelke mélyén rejtőző Jézus volt … Jézus, aki megédesíti a legeslegkeserűbbet is … Azt feleltem neki, hogy azért mosolyogtam, mert örültem, mikor láttam (persze, nem fűztem hozzá, hogy ezt lelki szempontból értettem.)

Van a közösségben egy nővér, akinek megvan az az adottsága, hogy mindenben visszatetszik nekem; a szokásai, a szava, egész lénye nagyon kellemetlen hatással vannak rám. E mellett szent szerzetesnő, aki valószínűleg nagyon kedves a jó Isten előtt; nem is akartam engedni természetes ellenszenvemnek, azt mondtam magamnak, hogy a szeretetnek nem érzelmekből, hanem tettekből kell állnia, tehát mindenképpen azon voltam, hogy azt tegyem meg ezért a nővérért, amit annak a személyéért tennék, akit a legjobban szeretek. Valahányszor csak találkoztam vele, imádkoztam érte a Jó Istenhez, Neki ajánlva minden erényét és érdemét. Éreztem, hogy ezzel örömet szerzek Jézusnak, mert nincs művész, aki ne örülne, ha műveit dicsérik és Jézus, a lelkek Művésze, boldog, ha nem állunk meg a külsőnél, hanem behatolunk a benső szentélyig, melyet Ő lakóhelyül választott, s csodáljuk annak szépségét. Nem elégedtem meg azzal, hogy imádkozzam azért a nővérért, aki annyi küzdelemre adott alkalmat, hanem minden lehetséges módon szolgálatára is próbáltam lenni és mikor kísértésbe estem, hogy kellemetlenül válaszoljak neki, beértem azzal, hogy legszeretőbb mosolyommal mosolyogjak rá, igyekezve másra terelni a beszédet, mert azt mondja Krisztus Követése: „Jobb meghagyni mindenkit a maga véleményében, mint vitatkozásba ereszkedni vele.”

Annak olvasása közben amit én most itt leírok, Anyám, azt hihetné, hogy a szeretet gyakorlása nem esik nehezemre. Igaz, hogy néhány hónapja nem kell már harcolnom azért, hogy ezt a szép erényt gyakoroljam; nem akarom azt mondani, hogy soha nem esik meg velem, hogy hibázzam, ó! túlságosan tökéletlen vagyok ehhez, de nem sok vesződségembe kerül felkelnem, ha elestem, mert egy bizonyos ütközetben győzelmet arattam s az égi hadsereg most már segítségemre siet; nem tűrhetné, hogy legyőzve lásson, miután győztem abban a dicsőséges harcban, amit most megpróbálok leírni.

Bizonyára azt hitte az egész közösség, hogy természet szerint cselekedtem s ki se tudom mondani, hogy egy ilyen apróság mekkora lelki javamra szolgált és milyen elnézővé tett mások hibáival szemben. Ez még abban is megakadályoz, hogy hiú legyek, mikor előnyösen ítélnek meg, mert ezt mondom magamnak: „Miután az én kis erénygyakorlataimat tökéletlenség-számba veszik, ugyanígy lehet tévedni, erényszámba véve azt, ami csak tökéletlenség. Ilyenkor elmondom Szent Pállal: Legkevésbé sem törődöm azzal, hogy mit ítél rólam bármely emberi törvényszék. Azonban magamat sem ítélem meg. AZ ÚR AZ, aki rólam ítéletet mond.” S hogy kedvezővé tegyem a magam számára ezt az ítéletet, vagy méginkább, hogy egyáltalán ne essem ítélet alá, akarom, hogy mindig szerető gondolataim legyenek, mert Jézus megmondotta: „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél.”

Igen, érzem, hogy mikor szerető szívű vagyok, egyedül Jézus cselekszik bennem, minél inkább egy vagyok Vele, annál jobban szeretem minden nővéremet. S amikor növelni akarom magamban ezt a szeretetet, s főleg, amikor a gonosz lélek megkísérli, hogy lelki szemeim elé vetítse ennek vagy annak a számomra kevésbé rokonszenves nővérnek a hibáit, sietve kutatok erényei, jóravaló vágyai után, azt mondom magamnak, hogy ha láttam is elesni egyszer, attól még nagyszámú győzelmet arathatott, melyet alázatosságból elrejt, s hogy még az, ami az én szememben hibának tűnt fel, nagyon is erényes tetté lehet a jószándék folytán. Nem kell fáradoznom azon, hogy meggyőzzem erről magamat, mert egyszer egy olyan kis tapasztalatra tettem szert, amely bebizonyította nekem, hogy sohasem szabad ítélkeznünk. – Egy pihenő alkalmával történt; a kapusnő kétszer csengetett, ki kellett nyitni a munkások nagy kapuját, hogy behordhassák a jászolnak szánt fákat. A pihenőóra nem volt vidám, mert Ön, drága Anyám, nem volt ott. Gondoltam: nagyon örülnék, ha kísérőül küldenének el; Alperjelnő anyánk valóban mondta is, hogy legyek szolgálatukra, vagy én, vagy a mellettem lévő nővér; oldani kezdtem a kötényünket azonnal, de mégis eléggé lassan ahhoz, hogy a társam vesse le az övét hamarabb, mert örömet akartam szerezni neki, azzal, hogy legyen ő a kísérő. A nővér, aki a gondnoknőt helyettesítette, nevetve nézett bennünket és látva, hogy én utána kelek fel, ezt mondta nekem: „Ó, jól sejtettem, hogy nem ön fogja ezt a gyöngyöt a koronája számára elnyerni. Túlságosan lassú volt …”

Ó, Uram! tudom, hogy nem parancsolsz semmi olyat, ami lehetetlen, te jobban ismered gyengeségemet, tökéletlenségemet, mint én magam, te jól tudod, hogy én soha nem tudnám úgy szeretni a nővéreimet, ahogyan te szereted őket, hacsak te magad, ó én Jézusom, nem szeretnéd őket tovább énbennem. S mert meg akartad adni nekem ezt a kegyelmet, ezért adtál új parancsolatot. Oh, mennyire szeretem ezt a parancsot, hiszen biztosítékát nyújtja annak, hogy a Te akaratod: bennem szeretni mindazokat, akiket szeretnem rendelsz! …

Mikor az Úr azt parancsolta népének, hogy szeresse felebarátját, mint önmagát, még nem jött el a földre; s azt is jól tudva, hogy milyen fokban szereti az ember önmagát, nem kérhetett teremtményeitől ennél nagyobb szeretetet a felebarát számára. De mikor Jézus új parancsot ad apostolainak, AZ Ő PARANCSOLATÁT, amint később mondja, akkor már nem arról beszél, hogy úgy szeressük a felebarátunkat, mint önmagunkat, hanem arról, hogy úgy szeressük mint ahogy Ő, Jézus szerette, ahogy Ő fogja szeretni az idők végezetéig …

Kedves Anyám, Jézus ezen szavain elmélkedve átértettem, hogy milyen tökéletlen volt a nővéreim iránti szeretetem, láttam, hogy nem úgy szeretem őket, mint ahogyan a Jó Isten szereti. Ó, most értem, hogy a tökéletes szeretet a mások hibáinak elviselésében áll, abban, hogy egy cseppet sem csodálkozunk gyöngéiken, hogy épülünk a legcsekélyebb erényen, melyet szemünk láttára gyakorolnak, főleg pedig azt értettem meg, hogy a szeretet nem maradhat a szív mélyén elzárva. „Gyertyát sem azért gyújtanak,” mondta Jézus, „hogy a véka alá tegyék, hanem a gyertyatartóra, hogy világítson MINDAZOKNAK, kik a házban vannak.” Úgy gondolom, hogy ez a gyertya a szeretetet jelképezi, melynek világítania, boldogítania kell, nemcsak azok számára, akik nekem a legdrágábbak, hanem MINDENKINEK, aki csak a házban van, kivétel nélkül.