Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza

Mit is mondjak a téli estékről, különösen a vasárnapiakról? Ó, milyen édes volt a dáma- játszma után Céline-nel együtt Papa térdére ülni ... Énekelt az ő szép hangján, dallamai a lelket mély gondolatokkal töltötték el ... vagy csendesen ringatva bennünket, örök igazságokról szóló verseket mondott ... Azután felmentünk közös imára s egyedül a kis királynő volt Királya mellett, csak rá kellett néznie, ha tudni akarta: hogy imádkoznak a Szentek ... Végül születési sorrendben jóéjszakát kívántunk Papának, ő megcsókolt bennünket; a királynő természetesen utolsónak jött s a király, hogy megcsókolhassa, felkapta a könyökénél fogva, ő pedig harsányan kiáltotta: „Jó estét, Papa, jó éjszakát, aludj jól”, minden este ugyanez ismétlődött ... Azután kismamám vett karjába és Céline ágyába vitt, ekkor ezt mondtam: „Pauline, jó gyerek voltam máma? ... Fognak repkedni kisangyalok körülöttem?” A felelet mindig igen volt, ellenkező esetben átsírtam volna az éjszakát ... Megcsókolt, ő is, drága keresztmamám is, azután újra lement Pauline s a szegény kis Teréz egyedül maradt a sötétben; hiába képzelte el, hogy kisangyalok repkednek körülötte, hamarosan hatalmába kerítette a félelem; megijedt a sötéttől, mert ágyából nem látta már a szelíden fénylő csillagokat ...

Az ünnepek! ó, ha a nagyok ritkák voltak is, minden hét hozott magával egyet, amely nagyon kedves volt a szívemnek: „A Vasárnap!” Micsoda egy nap volt a Vasárnap! A Jó Isten ünnepe volt, a pihenés ünnepe. Először is tovább szunyókáltam, mint más napokon, azután pedig Pauline mama becézte a kislányát, ágyacskájába hozva reggeli csokoládéját, majd felöltöztette, mint valami kis királynőt ... Jött Keresztmama, megfésülte a keresztlányát, aki nem mindig volt barátságos, mikor a haját huzigálták, de akkor már nagyon elégedett volt, mikor mehetett s megfoghatta Királya kezét, aki ezen a napon a szokottnál is gyengédebben csókolta meg, azután az egész család Misére ment. Az egész úton s a templomban is az ő kezét fogta a kicsi „Papa Királynője”, mellette volt a helye s mikor le kellett mennünk, hogy a prédikációt meghallgassuk, akkor is két egymás melletti széket kellett keresni. Nem volt nehéz, láthatóan mindenki annyira kedvesnek találta, hogy egy ilyen szép Öregembert egy ilyen csepp lánnyal lásson együtt, hogy az emberek felkeltek s átadták a helyüket. Nagybátyám, aki az egyházközségi tanácstagok padjában ült, örült, mikor látta, hogy megérkeztünk: azt mondta, én vagyok az ő kis napsugara ... Engem egyáltalán nem zavart, hogy néztek, igen figyelmesen hallgattam a prédikációt, amelyből azonban nem valami sokat értettem; az első, amelyet megértettem s amely mélységesen meghatott, Ducellier főtisztelendő úrnak a Passióról mondott szentbeszéde volt, s ettől fogva minden prédikációt megértettem. Ha a prédikátor Szent Teréziáról beszélt, papa hozzám hajolt s odasúgta: „Jól figyelj, kis királynőm, a te védőszentedről van szó.” Odafigyeltem valójában, de azért gyakrabban néztem papára, mint a prédikátorra, szép arca annyit mondott nekem! ... Néha megtelt a szeme könnyel, hiába próbálta visszafojtani, úgy tetszett, már nem is ragaszkodik a földhöz, oly nagyon szeretett lelke elmerülni az örök igazságokban ... De pályafutása messze volt még a befejezettségtől, hosszú éveknek kellett eltelniök ahhoz, hogy a szépséges Ég megnyíljon elragadtatott szemei előtt s hogy az Úr letörölje hűséges és jó szolgájának a könnyeit! ... De visszatérek a Vasárnapokhoz. Ennek a vidám napnak, amely oly gyorsan telt el, megvolt azért a maga cseppnyi szomorúsága is. Emlékszem, hogy boldogságom az esti ájtatosságig zavartalan volt; a zsolozsma alatt viszont azon gondolkodtam, hogy a pihenés napja véget fog érni ... Holnap újra kell kezdeni az életet, dolgozni kell, leckét tanulni s a szívem érezte, hogy száműzetés a föld ... Az Ég örök pihenésére a Haza napnyugta nélküli Vasárnapjára vágytam! ... A Cserjésbe való visszatérésünk előtti séta is szomorú érzést hagyott a szívemben; olyankor nem volt teljes a család, mert Papa, hogy Nagybátyámnak örömet szerezzen, minden Vasárnap estére náluk hagyta Máriát vagy Pauline-t. Csak akkor voltam boldog, ha én is ottmaradhattam. Ezt jobban szerettem, mint mikor egymagamban hívtak meg, mert így kevésbé vetettek ügyet rám. A legnagyobb örömem az volt, ha hallgathattam, amit nagybátyám beszél, de nem szerettem, ha kérdezett s féltem, mikor felültetett, csak az egyik térdére, s borzalmas hangon Kékszakállról énekelt ... Örültem, mikor Papa értünk jött. Hazafelé néztem a szelíden fénylő csillagokat, elragadó látvány volt ... Különösen azt a csoport aranygyöngyöt figyeltem örömmel, amelyről felfedeztem, hogy T formájú -(körülbelül ilyen ), mutattam Papának s mondtam, hogy az én nevem fel van írva az égre; ezután már nem akartam hitvány földet látni, kértem, hogy vezessen és akkor, lábam alá ügyet sem vetve, jó magasra emeltem kis fejemet s csak néztem – néztem a csillagos azúrt! ...

Az ünnepek! ... ó, mennyi emléket idéz fel ez a szó! ... Oly nagyon szerettem az ünnepeket! ... Ön, drága Anyám, oly jól el tudta magyarázni a bennük rejlő misztériumot, hogy számomra valóban mennyei napok voltak ezek. Különösen a szentséges körmeneteket szerettem, micsoda öröm virágot hinteni a Jó Isten lábai elé! ... de mielőtt lehullattam volna, amennyire csak tudtam, oly magasra dobtam rózsaszirmaimat és soha oly boldog nem voltam, mint mikor láttam, hogy hozzáérnek a Szentségtartóhoz ...

Jól eligazítva mindenben, amit mondanom és tennem kell, léptem a gyóntatószékbe s térdeltem le ott, de mikor Ducellier főtisztelendő úr kinyitotta a kis ablakot, senkit sem látott, olyan kicsi voltam, hogy a fejem a könyöklőig sem ért fel, erre azt mondta, hogy maradjak állva; engedelmeskedtem, felálltam és pontosan szembe fordulva, hogy jól láthassam őt, úgy végeztem gyónásomat, mint egy nagylány és nagy áhítattal fogadtam áldását, mert ön azt mondta, hogy ebben a pillanatban a kis Jézus könnyei tisztára mossák a lelkemet. Emlékszem, hogy az első gyóntatói beszéd, melyet hozzám intéztek, főleg a Szent Szűz iránti tiszteletre ösztönzött s megfogadtam magamban, hogy megkettőzöm iránta érzett gyöngédségemet. Mikor kiléptem a gyóntatószékből, oly könnyű és boldog voltam, soha nem éreztem még a lelkemben ennyi örömet. Ettől fogva minden nagyobb ünnepen visszatértem a gyóntatószékbe és igazi ünnep volt számomra, valahányszor csak oda beléptem.

Ó, drága Anyám! milyen gonddal készített elő ön engem! Mondta, hogy nem egy embernek, hanem a Jó Istennek fogom megvallani a bűneimet; ez igazán meggyőződésemmé vált s így nemcsak, hogy nagy hittel végeztem el a gyónásomat, hanem még azt is megkérdeztem öntől: nem kellene-e megmondani Ducellier főtisztelendő úrnak, hogy én őt tiszta szívemből szeretem, miután az ő személyén keresztül a Jó Istenhez szólhatok ...

Máskor pedig a kandallóba estem bele, szerencsére, nem volt begyújtva. Victoire vesződsége annyiból állott, hogy felemelt és lerázta rólam a hamut, amivel teli voltam. Ezek a kalandok mind szerdai napon történtek velem, mikor ön Máriával együtt énekelni volt. Az is szerdán volt, hogy egyszer Ducellier főtisztelendő úr látogatóba jött. Mivel Victoire megmondta neki, hogy senki sincs itthon, csak a kis Teréz, bejött a konyhába, hogy lásson, s megnézze a feladataimat; Igen büszke voltam rá, hogy fogadhattam a gyóntatóatyámat, mert röviddel azelőtt gyóntam először életemben. Milyen édes emlékem is ez! ...

Más alkalommal egy másik kalandom volt Victoire-ral, de ezt már nem bántam meg, mert teljesen meg tudtam őrizni a nyugalmamat. Tintatartó kellett volna nekem, az pedig ott volt a konyhai kandallón; mivel kicsi voltam ahhoz, hogy levehessem, illedelmesen megkértem Victoire-t, hogy adja ide, ő azonban visszautasítóan azt mondta, hogy álljak székre. Vettem egy széket, szó nélkül, de úgy gondolva, hogy Victoire nem valami szeretetreméltó s ezt éreztetni akarván vele, az motoszkált az én kis fejemben, hogy mivel is sértett ő meg a legjobban engem, ha bosszús volt miattam; gyakran nevezett „kis kölyöknek”, ami engem igen megalázott. Most tehát, mielőtt leugrottam volna a székemről, méltóságteljesen elfordultam s ezt mondtam neki: „Victoire, maga egy kölyök!” Azután eliszkoltam, hagyván őt elmélkedni a mélységes szózaton, melyet hozzá intéztem ... Az eredmény nem váratott sokáig magára, hamarosan hallottam a kiabálását: „Mari kisasszon ... T'réz aszongya, hogy kölök vagyok”. Mária jött s nekem bocsánatot kellett kérnem, de megbánás nélkül tettem, úgy vélekedvén, hogy miután Victoire nem akarta kinyújtani azt a nagy karját arra, hogy egy kis szívességet tegyen, megérdemli a kölyök nevet ... De azért nagyon szeretett engem és én is nagyon szerettem őt, egyszer nagy veszedelemből mentett ki, ahová saját hibámból jutottam; Victoire vasalt, egy vederrel maga mellett, melyben víz is volt, én pedig néztem őt, miközben (szokásomhoz híven) hintáztam egy széken, egyszerre csak kicsúszik alólam a szék s én leesem, nem a földre, hanem bele a vederbe!!! ... A lábam a fejemet érte s úgy betöltöttem a vedret, mint ahogy a kiscsibe betölti a tojást! ... Szegény Victoire végtelen nagy meglepetéssel nézett rám, soha még ilyet nem látott. Nagyon is szerettem volna mielőbb kijönni a vedremből, de lehetetlenség volt; kalodám annyira rám volt szabva, hogy moccanni se tudtam. Egy kis üggyel-bajjal kiszabadított nagy veszedelmemből, de a ruhámat s egyéb holmimat már nem tudta megmenteni, át kellett öltöztetnie, mert csak úgy csurgott rólam a lé.

Nagyon szerettem a Jó Istent és gyakran adtam neki a szívemet azzal a kis imával, melyre mama tanított, azonban a szép Május egyik napján, vagy méginkább: estéjén egy olyan hibát követtem el, melyet érdemes megemlítenem; komoly okot adott arra, hogy megalázkodjam s úgy hiszem, tökéletes is volt a bánatom. – Miután túl kicsi voltam ahhoz, hogy májusi litániára menjek,Victoireral maradtam, vele végezem el májusi ájtatosságomat az én kis Mária-oltárom előtt, melyet a magam módján díszítettem fel; minden olyan pici volt: gyertyatartók, virágvázák, melyeket két viasz-gyufaszál tökéletesen megvilágított; néha Victoire meglepett két kis pincegyertya-véggel, de ez ritkaság volt. Egyik estén, mikor minden készen állott ahhoz, hogy imádkozhassunk, így szóltam: „Victoire, legyen szíves, kezdje el az „Emlékezzél meg”-et, gyújtom a gyertyát”. Úgy tett, mintha elkezdte volna, de nem mondott semmit s nevetve nézett rám; én, látva, hogy értékes viaszgyufáim rohamosan égnek, rimánkodtam, hogy mondja már az imát, ő azonban csak hallgatott. Ekkor azután felkeltem s elkezdtem rá kiabálni, hogy gonosz és szokott szelídségemből kivetkőzve, teljes erőmből toporzékoltam ... Szegény Victoire-nak elment a kedve a nevetéstől, csodálkozva nézett rám s megmutatta a pincegyertyát, amit hozott nekem ... a harag könnyei után az őszinte megbánás könnyeit hullattam, azzal a szilárd elhatározással, hogy soha többé! ...

Sétáinkon, melyeket papával tettem, szerette, ha én adtam oda az alamizsnát a szegényeknek, akikkel találkoztunk; egyszer láttam egyet, aki keservesen vonszolta magát mankóin; közeledtem feléje, hogy egy sous-t adjak neki, ő azonban, úgy érzeve, hogy nem eléggé koldus ahhoz, hogy alamizsnát fogadjon el, szomorúan mosolyogva nézett rám és visszautasította, amit feléje nyújtottam. Kimondhatatlan, ami a szívemben végbement, én vigasztalni akartam őt, könnyíteni rajta s e helyett, úgy gondoltam, fájdalmat okoztam neki; a szegény beteg bizonyára kitalálta a gondolatomat, mert láttam, hogy visszafordul és mosolyog rám. Papa az imént vett nekem egy süteményt, úgy vágytam rá, hogy odaadjam, de nem mertem, s mégis akartam neki adni, valami olyat, amit nem utasíthat vissza, mert igen nagy rokonszenvet éreztem iránta. Ekkor eszembe jutott, hogy úgy hallottam: első áldozásunk napján mindent elnyerünk, amit csak kérünk; ez a gondolat megvigasztalt, s jóllehet, nem voltam még hat éves, ezt gondoltam: „Imádkozni fogok a szegényemért első áldozásom napján.” Öt év múlva beváltottam az ígéretemet s remélem, hogy a jó Isten meghallgatta az imát, melyet Ő sugallt nekem, misztikus testének egyik szenvedő tagjáért ...

Szép napjaim voltak, mikor „drága királyom” halászni vitt el magával, annyira szerettem a mezőt, a virágokat és a madarakat! Néha megpróbáltam halászni apró horgommal, de jobban szerettem egyedül üldögélni a virágos réten, s olyankor mélyen jártak a gondolataim; anélkül, hogy tudtam volna, mi az elmélkedés, lelkem valóságos elmélkedő imába merült ... Hallgattam a távoli zajokat ... A szél suhogása és még az elmosódó katonazene-foszlány is, melynek a hangja eljutott hozzám, édes-bánatos hangulatba ringatta a szívemet ... Úgy éreztem, hogy száműzetés helye a föld s az Égről álmodtam ... A délután gyorsan elszaladt, máris készülni kellett visszafelé a Cserjésbe, de indulás előtt még megettem az uzsonnát, amit kis kosaramban hoztam magammal; a szép lekváros kenyér, amilyet ön készített nekem, megváltozott: élénk színe helyett már csak halvány rózsaszínét láttam, beivódva, beszáradva ... s akkor a föld még szomorúbbnak látszott, megértettem, hogy az öröm csak az Égben lesz felhőtlen ... A felhőkről jut eszembe, hogy a mezők szépséges, kék Ege egyszer beborult s csakhamar elkezdett zúgni a vihar, villámok hasították a sötét felhőket s láttam, amint nem meszsze egy le is csapott; egy cseppet sem ijedtem meg, el voltam tőle ragadtatva, úgy éreztem, hogy a Jó Isten oly közel van hozzám! ... Papa már nem volt annyira elégedett, mint kis királynője, nem mintha félt volna a vihartól, de a fű és a nagy margaréták (melyek magasabbak voltak, mint én) úgy ragyogtak, mint a drágakövek, több réten is át kellett gázolnunk ahhoz, hogy utat leljünk és az én drága kis apám, attól féltében, hogy a gyémántok eláztatják az ő kislányát, fogta, s horgászpoggyásza mellett is a hátára vette.

A séta után (melynek során papa mindig vett nekem valami filléres kis ajándékot) haza mentem; ekkor készítettem el a leckéimet, azután pedig az egész maradék idő alatt ott ugrándoztam a kertben papa körül, mert nem tudtam babázni. Nagy öröm volt számomra, hogy teát főzzek, magocskákból és földön talált fakéregből, melyet azután szép kis csészében odavittem papának; az én apácskám abbahagyta a munkáját és mosolyogva úgy tett, mintha inna. Mielőtt visszadta volna a csészét (mintha lopva tenné) megkérdezte, hogy el kell-e dobni, ami benne van; néha igent mondtam, gyakran azonban visszavettem értékes teámat, hogy többször is felszolgálhassam ... Szerettem ápolni virágaimat a kiskertben, amelyet Papától kaptam, elszórakoztam azzal, hogy kis oltárokat emeltem a fal közepében lévő mélyedésben, mikor készen voltam, Papához futottam és kértem: hunyja be a szemét s csak akkor nyissa ki, ha mondom; mindent úgy tett, ahogy akartam, hagyta, hogy a kiskertem elé vezessem s ekkor így kiáltottam: „Papa, nyisd ki szemed!” Kinyitotta, s hogy nekem örömet szerezzen, elragadtatva csodálta meg azt, amit remekműnek hittem! ... Soha nem érnék a végére, ha az effajta apróságokat, amilyenek ezrével rajzanak az emlékezetemben, mind el akarnám mesélni ... Ó, hogy mondjam el mindazt a gyönyörűséget, amellyel „Papa” kis királynőjét elhalmozta? Vannak dolgok, amelyeket a szív átérez, de nemcsak a szó, a gondolat sem tudja visszaadni őket ...

Mihelyt végeztem a leckeórával, felmentem a belvederebe s vittem papának a szalagrendemet és az osztályzatomat. Milyen boldog voltam, ha azt mondhattam neki: „Csupa ötösöm van, Pauline magától mondta!” Mert mikor én kérdeztem, hogy csupa ötösöm van-e és ön csak rámhagyta, ez a szememben egy fokkal kevesebbet jelentett; ön jó pontokat is adott nekem s mikor már egy bizonyos mennyiséget szereztem belőlük, jutalmat kaptam és egy napi vakációt. Emlékszem, hogy ezek a napok sokkal hosszabbak voltak a többinél s ez örömet szerzett önnek, mert látta, hogy nem szeretek tétlenül ülni. Minden délután rövid sétára mentem papával; együtt látogattuk meg az Oltáriszentséget, minden nap más és más templomba néztünk be, így léptem be először a Kármel kápolnájába is, papa megmutatta a kórusrácsot, mondván, hogy emögött szerzetesnők vannak. Távolról sem sejtettem, hogy kilenc évvel később én is köztük leszek! ...