Lackfi János #joejtpuszi

Ha imádkozol, menj be a belső szobádba, 
zárd be az ajtót, és akkor a te Atyád,
aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.
Mivel is?
Hát először is tágasabb ház kellene, 
látod, Uram, mint a heringek,
itt szorongunk egymás hegyén-hátán,
a gyereknek nagyobb cipő, ruha,
vágyunk egy kicsit elmenni valahová,
nem tudom, welness-hotel, valami,
mert már tiszta ideg vagyunk a gondoktól,
de hát pénz, az nincs hozzá, 
honnan is lenne, ha nem adsz, Uram, 
s ha már így nyakig vagyok az őszintében,
simán elkelne egy jobb autó,
ami nem parkol folyton a szervízben,
ami nem zabálja úgy a benzint,
vagy adj egy saját olajkutat, nem bánom,
és jobb állást is keríts, kérlek, 
mert piszok szűkek a hóvégék,
te azt madártávlatból remekül látod, 
és Karácsony közeledtén 
valami kis extra is beeshetne,
látod, milyenek az árak,
mennyi ajándékot kellene venni,
na szóval ezekkel jutalmazz meg,
kérlek, ha már így bejöttem a belső
szobába, ha már időt szakítottam rád,
ja, ne feledjem, állatira kéne egy új hűtő,
és a kazánunk is gatyán van,
hogy a bojlerről ne is beszéljek.
Ja, nem.
Ha nem öntöm nyakon a kívánságlistámmal,
akkor megajándékoz 
azzal, amivel ő szeretne,
leginkább csendes jelenlétével, 
amellyel jelenlétemet fogadja,
az odaajándékozott idő örömével, 
ölelésével, amely a legkényelmesebb kanapé,
a legotthonosabb fotel, a legmelegebb takaró,
megajándékoz a figyelmével, igéivel,
késztetéseivel, bensőmet csiklandozó békéjével, 
a változatlanság levegőjével, 
melyből nem vágyom mindig újabb 
és újabb típusúra, ahogy telnek az évek, 
ezt az egyetlen szériát gyártották, 
és kitart, míg világ a világ, sőt, utána is. 
Ja, a többi pedig majd megadatik
azoknak, akik őt igazán szeretik.

Dávid az oroszlánt kinevette, és kacagott 
a medvén, mintha az bárány lenne.
Egy vézna, apró fickó és öt kavics 
egy vérengző izomkolosszus ellen?
Gyerekjáték!
Az optikusok alapos szemvizsgálat után
megállapították, hogy tipikus mennyei 
látásban szenved, szemüveget
kéne hordania, de hát hogy nézne ki
egy ószövetségi király szemüvegben?
Az ilyen szemtengely-módosulás 
csinál a bolhából elefántot,
az elefántból bolhát.
A kis kegyes hazugságban, amely, ó, 
szóra sem érdemes, ő látja a lavinává 
növekvő láncolatot, mely annyi mindent 
temet majd maga alá, s gyötrődik miatta.
Amire mindenki azt mondja, lehetetlen, 
azt ő semmiségnek tekinti, 
hiszen ha Isten akarja, úgyis megvalósul, 
úgyhogy bőszen nekikezd.
Építkezni fog, mikor mindenki azt harsogja,
most bontani kell, és már bontja is azt,
amit köztudomásúlag építeni muszáj.
Figyelembe sem veszi 
az aljas kis pletykákat, intrikákat,
de nem ijed meg a nyilvánvaló erőszaktól,
szelíden szembeszáll a tajtékzókkal.
Nincs olyan apró disznóság, amely felett
szemet hunyna, ha maga követi el,
és nincs olyan nyilvános bűnös,
akit ne ölelne magához, mintha
legjobb barátja volna.
Kívülről nézve megveszekedett fanatikus, 
így nem lehet élni, kérem,
hol van mindebben az észszerűség?
Ő tudja, hogy akkor élünk teljesen Istennek,
ha teljes képtelenségnek látszik életünk,
amennyiben kivonjuk belőle Istent.

Uram, nem én leszek az,
aki elárullak?
Hiszen együtt nyúltunk a tálba,
pedig mindent gondosan
előkészítettem,
nagycsütörtökön még a
bojlert is megjavíttattam, 
le kellett ereszteni,
vödörszám hordtam fel
a vért, lavórban a 
csontszilánkokat, 
öntöztem vele a kertet
különösebb lelkifurdalás nélkül,
mert meg kell lennie.
Uram, minden háztartásban 
folyamatosan forrón 
tartanak százhúsz liter
vért, van, akinél százötvenet,
kétszázat is, minden házban 
a sarokban lóg a te forró,
eleven tested, nem nagyon
törődünk vele,
csak megfiatalodhassunk
a fürdő által.
Akkor van baj, Uram,
ha nem ömlik automatikusan,
ha koszosak maradunk,
és az edényeink is szennyesek,
kívülről mint a fehérre meszelt
sírok, belül meg csupa rohadás.
Mondd, nem én leszek az?
Csupa jószándékommal, 
a nemsokára megérkező
rokonokkal, akikkel körbeüljük
asztalodat, és felfalunk téged,
akiknek Húsvétra szétosztjuk
a piacon vett datolyát, pisztáciát, 
lehet, hogy éppen tojást festünk,
az új élet jelképét, 
és akkor árullak el, 
éppen ezzel a jól olajozott
szervezéssel árullak el,
de hát hogyan csinálnám 
másképp, Uram?
Közben egy titkos számláról
aktiválja magát a banki művelet,
SMS-t kapok, harminc
ezüstpénz érkezett,
rendszeren belüli
utalás, pedig munkanap sincs.
Vegyek belőle telket, Uram?
Építsek rá házat, függesszek
fel az egyik sarokban egy 
forró hengertestet, telis-tele
a te véreddel, és abban fürödjek,
Uram, fürödjek éjjel és nappal,
hogy izsópnál fehérebbre
moshass engem, Uram?

Az Izrael és Vidéke Főpapi Kamara 
a legnagyobb tisztelettel felhívja 
a dicsőséges és hatalmas Dávid király figyelmét, 
hogy méltóságának megőrzése közérdek.
Éppen ezért a testület rendkívül hálás lenne,
ha őfelsége a jövőben tartózkodna
minden olyan szélsőséges magatartástól,
mely rossz fényt vethet a Magasságbeli Isten
imádásának bejáratott protokolljára.
Úgy szakmai, mint emberi szempontból 
javasoljuk a jövőben a hiányos ruházatban
való táncolás mellőzését a frigyláda körül,
különös tekintettel a fennhangon üvöltött
„új énekekre”. Leborulva királyi felséged
nagysága előtt kénytelenek vagyunk
hangot adni abbéli aggodalmunknak,
hogy az országban esetleg elharapózhat
Izrael legfőbb Urának eszeveszett kultusza,
és a jóérzésű emberek számára visszatetsző 
módon esetleg egyáltalán nem illendő 
elemek jelennek meg a templomi szokások közt.
Leszögezzük, hogy Istent köztudomásúlag
igen-igen józanul tiszteljük, polifón kompozíciók
tűpontos előadóművészeti interpretációjával,
a vad rakendroll, a hip-hop és egyéb kártékony
zenei elemek beemelése kimondottan gyanús.
Még a végén a hívők azt fogják gondolni, 
hogy Istenünk valami szertelen, túláradó, 
féktelenül szerető, túlhevült kavargásban élő
személy lenne, aki fütyül az etikettre.
Tisztában vagyunk vele, hogy igen nehéz 
megmagyarázni a cunamik, lavinák, vulkánok,
homokviharok, korallerdők, bölénycsordák
és hangyabolyok világbani létezését, ha Isten
szakállát kifésüljük, köntösét kivasaljuk,
és beparancsoljuk őt a templompadba,
de szabadjon emlékeztetnünk felségedet
arra, hogy a látszat igen-igen fontos dolog.
Ne tessék túlzásba vinni az Énekek Éneke
olvasását, és főként nem ildomos úgy
értelmezni, mintha Isten szerelmes lenne belénk,
virágözönt szórna a lábunk elé, olajjal kenné
homlokunkat, és nem férne a bőrébe.
Hová vezetne, ha minden bugrissal
közölnénk, hogy az Úr kiválasztotta,
szenvedélyesen kívánja őt,
és bármi bolondságra képes,
csak hogy együtt lehessen vele?

Dühösen hajtogatom:
hát mért nem szól hozzám Isten?
hát hova tűnt az Isten?
hát miért nem mutatja már magát?
hát nem igaz, hogy sehol sincs!
hát Godot-ra várok vagy tapsra vagy mire?
Isten nem idegeskedik, ő türelmes,
egyik kezéből szórja át az időt
a másik kezébe, akár a homokot,
de soha egy pillanat sem pereg mellé,
a nagy semmibe.
Nem akad ki, ha sértegetem,
mint egy kigyúrt, kopasz BMW-s.
Nem idegeskedik, ha hisztizek neki,
mintha figyelmetlen dadus lenne.
Nem veszíti kedvét, ha kóstolgatom,
mint egy elnyűtt tanárt.
Nem keménykedik, ha meghunyászkodom,
mintha irgalmatlan börtönőr volna.
Nem bosszantja, ha hazudozom neki,
mint egy bociszemű, szemrehányó anyának.
Kivárja, míg lehiggadok, míg alábbhagy
izgágáskodásom, míg lecsendesítem a lelkem.
Kivárja, és ha kérem, megmutatja magát,
beszél szövetségéről, ígéreteiről,
felöltöztet dicsőségébe, megölel,
mintha csak véletlenül tenné, 
ne kelljen szégyenlősködnöm.
És ha szeretném, 
megmutatja lépőköveimet,
merre menjek, ha szeretném látni
az általa eltervezett tanösvényt
zsongó nádasokkal, 
vízről felrebbenő madárrajokkal, 
eszelős tükröződésekkel,
derengő halrajokkal.
Ad küldetést, barátságot, ígéret földjét
és pusztaságot, ad újjászületést, ad örökséget,
bevezet a mennyei felhő sötétjébe,
s amint beértünk, kiderül, csupa fény az egész.

Szeretek jól belekapaszkodni a végességbe,
tudjam, miből fizessem a havi részletet,
tudjam, hogy a rám bízottak biztonságban vannak,
tudjam, hogy szeretteim nem hagynak el,
tudjam, hogy a kocsim nem robban le,
tudjam, hogy az állásom nélkülözhetetlen,
tudjam, hogy a személyem értékes,
tudjam, hogy betegség nem érhet.
Isten viszont ott kezd munkálkodni, 
ahol a végesség 
látszatbiztonsága megszűnik,
ahol elkezdődik a végtelenség,
ahol ideges leszek, mert csupa 
olyan dologra kell hagyatkoznom, 
ami foszló levegőnek tűnik,
pedig szilárdabb a sok elmúló eszköznél,
melyekhez oly sok reményt fűzök
(bankszámla, egészség, állás, 
megbecsülés, emberi kapcsolatok).
Isten ígéreteibe kellene kapaszkodnom,
s mivel az emberi ígéretekből indulok ki,
melyekkel tele a padlás, hát berzenkedem.
Pedig az ő ígéretei
szilárdan állnak minden időkre.
Isten törvényébe kellene kapaszkodnom,
a szövetségbe, melyet velem kötött,.
s melyet soha nem másít meg,
csakhogy eddig túl sok szerződésben
csattant rajtam az apróbetűs záradék.
Isten áldásába kellene kapaszkodnom,
csakhogy amilyen áldatlan 
viszonyok között élünk, 
jó, ha nem átkozzuk meg egymást
és napjainkat lépten-nyomon.
Az Isten által adományozott örökrészbe
kellene kapaszkodnom, s közben elevenen
él bennem minden evilági hagyatéki
procedúra, egymás torkának esünk
az ügyvéd előtt, ha csak két forint is
járna nekünk valaki halála után.
S ha mindezekre bizalmatlanságból
rá nem hagyatkozom, lefoglal a kesergés,
a veszteségek listázása,
és elbukom a végtelen kegyelmet,
mert Isten nem fog akaratom ellenére
felmagasztalni, nem fogja akaratom
ellenére megsokasítani mindazt
az ajándékát, amit nekem tartogat.

Mennyei Jeruzsálem, földi Budapest…
Ezek csak metaforák.
Otthonosság és otthontalanság,
pezsgés és kihaltság,
vidám társaságok és sötét sikátorok.
Mentő siet, koraszülöttet visz, 
haldoklót szállít. Rendőr süvít, 
valami történt, az ember nem fér a bőrébe.
Tűzoltó vijjog, a dolgok fellobbannak,
gyilkosunkká lesznek.
A város minden egyben, 
legjobb és legrosszabb,
legszebb és legdurvább,
észveszejtő naplemente a hídról,
telehányt aluljárók, levizelt szobrok,
hunyorgó parkológarázsok klausztrofóbiája.
Itt minden eladó, és bármire van vevő.
Itt mindenki sóvárog, mégis
rengetegen maradnak magukra.
Itt a látszat, a fényfüzér, a kirakat az úr,
a jómódúak igyekeznek kitűnni 
kocsival, ruhával, illattal, sminkkel,
de még a balsors is koldusként 
kelleti magát a köztereken.
Itt a baleset is látványosság,
akár a dudáló, felcicomázott
esküvői autókaraván.
Millió szatyor, retikül, táska
és csomagtartó visz millió dolgot,
tartalék harisnyát és szenteltvizet,
féldisznót és plüss-rugdalózót,
lovaglópálcát és izomlazítót,
kénsavat és tápoldatot.
Mennyei Jeruzsálem, földi Budapest…
Ezek nem csak metaforák.
Mit tesz Isten az ennyire tömény élettel?
Közel hajol hozzá, részvéttel figyeli,
szikrákkal bolondítja, megszenteli,
s majd az idők végén kiégeti belőle
az aljasság salakját, hogy felragyoghasson 
a mennyei Jeruzsálem.

A jeruzsálemi templomban Mária
megtalálta a három napja elvesztett
kisgyerek Jézust, amint épp a bölcsekkel 
értekezett Isten titkairól.
Rátalált, mint a bűnbeesett ember Istenre, 
akit pedig inkább elkerült volna, de a Teremtő
jött az Édenkertben az esti szellővel.
Rátalált, mint Mózes a lángoló csipkebokorra
a Hóreb hegyénél legeltetve.
Rátalált, mint Ábrahám a szarvánál 
fennakadt kosra, melyet 
fia helyett feláldozhatott.
Rátalált, mint Ábrahám utódai 
az ígéret földjére, ahol öklömnyi 
szőlőszemek, emberfejnyi gyümölcsök 
várták őket, s lakhattak 
a mások építette házban, ehettek 
a mások ültette fák terméséből.
Rátalált, mint Dávid a bajosan 
figyelmen kívül hagyható izomkolosszusra,
aki láttán a seregen úrrá lett a rémület,
és mint az öt kavicsra, melyek csak
Isten irányításával voltak képesek 
egy ekkora óriást legyőzni.
Rátalált, mint a testvérek Józsefre,
akit féltékenységből kútba dobtak,
eladtak rabszolgának, 
és most a fáraó első embereként 
ő menti meg Izraelt, hiszen nem gyilkos
szándékú bátyjai küldték oda valójában,
hanem Isten, hogy előkészítse
népének szabadulását.
Rátalált, mint a tékozló fiú az atyai házra,
ahol nem megmosták a fejét, nem kizavarták
a disznók közé, hanem vállára terítették
az örökösnek járó aranydíszes köntöst, 
pedig az örökséget már kikérte és elherdálta,
ráadásul ünneplést rendeztek tiszteletére,
bár nemigen maradt már benne
semmi tiszteletreméltó.

Uram, nem kaphatnék egy kis nyugit,
csupa jó hírt? Ideje lenne a kedélyjavító
intézkedéseknek, mert nem bírom már.
Hallom a hírt, hogy Problémásék elváltak
vagy csak csendesen gyilkolásszák egymást
egy fedél alatt, Problémásné veszélyeztetett
terhes, kikészül az orvosok ijesztgetéseitől,
Problémáséknak meghal az anyukája,
nem találnak sehogyse párt maguknak,
pedig milyen rendesek, nem találnak állást,
pedig milyen szorgalmasak, befuccsolt 
az építkezésük, pedig olyan szépen indult,
fáj a hátuk, pedig még nem idősek, 
de vannak ápolásra szoruló idős rokonaik,
azokkal is mit kezdjenek, Problémáséknál
lop a gyerek, már teljesen kikészültek,
pedig ők aztán igazán nem erre nevelték,
Problémásék nagylánya rossz társaságba
keveredett, fogalmuk sincs, kihez forduljanak,
illetve van fogalmuk, hozzám fordulnak,
de miért pont hozzám? Mert én biztos tudok
kölcsönadni, segíteni, beszélni a kamasz fejével,
imádkozni értük, gondolni rájuk, együttérezni velük, 
vállamra venni a bajaikat, végighallgatni őket,
tanácsot adni, szakembert keresni, megoldást találni.
Kimerítenek, Uram, pedig milyen jó lenne
felmenni a Tábor-hegyre, látni csodás arcodat,
áldani téged, aki nagyobb vagy, mint műveid,
magasztalni, amiért jót adsz a téged szeretőknek.
Sehogy se tudom meglépni, Uram, hogy ha
együttérzek Problémásékkal, ha átélem 
fájdalmaikat, nehézségeiket, valójában
éppen áldásodban részesülök, igen, rajtuk
keresztül tudok megmaradni áldásodban,
arról nem is beszélve, hányszor kell rájönnöm, 
hogy Problémásék valójában mi vagyunk.
Mert ők a kicsinyek, akikkel bármit teszek,
veled teszem, Uram, és bármit nem teszek
meg értük, érted nem teszem meg, Uram,
Ez nem színház, nem kifestő, nem hősköltemény,
a te dicsőséged akkor érkezik meg hozzám,
ha együttérző tudok maradni a panaszok
áradatában, kedves a nyaggatás és
szelíd a kérlelés közepette, és főként 
egyre nő bennem a béke, míg egyre nő
a békétlenség körülöttem.

Szeretni olyan új parancs, 
amely egyben a legrégebbi is.
Ne pakolgassátok az új bevásárlást
lyukas nejlonszatyorba,
mert szétesik az egész
ott, a járdán, és kínos lesz.
Öreg tömlőt is szétdob az újbor,
töltsétek inkább vadonatúj,
még rugalmas bőrbatyuba.
De akkor hol az új, és mi a régi?
Miért van, hogy a házigazda
ládájából régi és új kincset vesz elő?
Egészen megérteni lehetetlen,
hasonlítgatni lehet és kell is.
A hasonlítgatást Isten adta,
hogy átjárjunk egyik létezőből
a másikba, hogy mondhassuk,
a csillag fénytüskés sündisznó,
a Hold hatalmas lepénykenyér,
az éjszaka fekete selyempaplan,
a nappal kiömlött kanna tej,
az ember szeme tükörtojás,
szája eper, füle kagyló.
És mégis és mégse,
de a hasonlítás utaztat,
kapcsolatot hoz létre,
világokat köt össze.
Isten ősi szeretete,
mint a fény, mely mindennap 
más, mégis ugyanaz,
másként izzítja át
ugyanazt az ablaküveget.
Isten ősi irgalma mint a víz,
mely jég is, pára is, eső is,
egyik sem, de mégis mindegyik.
Isten ősi kegyelme, mint a tűz,
mely kialszik, és fellobban újra,
továbbadja a hőt, s az vándorol,
alakot vált, el nem fogy sosem.

Istenem, megadhatsz nekem minden jót,
nem lesz túl sok sosem, nyomhatod simán,
oké, a szívdobogásom sose szünetel,
mindig kapok levegőt, persze, van, aki már nem,
de nekem ez alap, maradjunk abban, 
hogy mindig egészséges leszek.
Aztán a hóvégét kerekítsd felfelé, légy szíves,
ne legyenek extra kiadások, fűtésszámla,
vagy ha igen, adj rá fedezetet,
valami kis mellékest, váratlan bevételt,
akarjon valaki hirtelen megvesztegetni,
és ne legyen erőm elhárítani,
te pedig bocsáss meg gyorsan.
Ingó és ingatlan javaimat biztosítsd
teljeskörűen, egy Istentől elvárható,
betörés ellen, karambol, meghibásodás,
tűzkár, vízkár ne érjen, viharról szó se lehet.
A gyerekeim végképp legyenek épek, 
egészségesek, attól még jobban kiborulnék,
ha nekik lenne bajuk, ugye, ők is benne vannak
az alapcsomagban? Meg a szülők, meg a rokonság.
Na jó, megengedem neked, hogy egy távoli nagynéni 
meghaljon, szomorú leszek a temetésén, ígérem.
Járvány, cunami, háború, földrengés szóba se jöhet 
itt, ahol én élek, azt tartogasd másoknak,
velük majd külön megegyezel, nem érdekelnek
a részletek. Lényeg, hogy ami nekem jár, az jár.
Szárnyashangya néha bejöhet, de poloska-inváziót
nem kérek. A kés kicsorbulhat, de a kipufogódob
már nem lyukadhat ki. Ha kilyukad is, de a tető
ne ázzon be. Ha beázik is, a wifi ne menjen el.
Ha elmegy is, ne hozzon haza torokgyulladást
a gyerek. Ha hoz is, ne kapjuk el tőle. Ha elkapjuk,
ne legyen Covid. Ha Covid, legyen enyhe lefolyású.
Ha enyhe Covid, ám legyen, de ne jöjjön terrorista.
Ha jön is, robbantson fel valaki mást.
Uram, nem érted? A jó jöhet, a rosszat nem kérem.
Se most, se később. Legfeljebb másnak.
Mondjuk az ellenségeimnek. Akiket szeretek,
mert azt kérted. De annyira azért nem,
hogy ne adhasd nekik mindazt a rosszat,
ami engem elkerült.

- Mester, mik a legfőbb parancsok?
A. Ezt sem tudod, hát milyen rabbi vagy te?
B. És akkor a többi nem is fontos? Botrány!
- Ember, szeresd Istent teljes valóddal,
és embertársadat, mint önmagadat.
A többi ebből következik.
KO-val győz: a piros sarokban Jézus.
- Mester, ha egy nőnek meghal a férje,
s annak a testvére elveszi, az is meghal,
majd sorban mind a hét testvér elveszi és meghal,
a feltámadás után melyiknek lesz a felesége?
A. Ha csak az egyiké, miért pont?
B. Ha az összesé, fúj, ez undorító!
- Ember, a feltámadottak nem házasodgatnak,
mind Istenben élnek.
KO-val győz: a piros sarokban Jézus.
- Mester, igaz ember adózik-e a rómaiaknak?
A. Ha igen, mocskos hazaáruló!
B. Ha nem, mocskos felségárulás!
- Adózz a császárnak a pénzzel, amelyen
a császár képe van, és főleg add meg 
Istennek, ami az övé.
KO-val győz: a piros sarokban Jézus.
- Mester, szabad-e az embernek 
elbocsátani a feleségét?
A. Ha igen, az embertelenség.
B. Ha nem, az törvényellenes.
- Ember, szabad, de nem lehet,
hiszen a kettő egy test, egy lélek,
Mózes azért engedte csak meg,
mert nem bírt veletek.
KO-val győz a piros sarokban Jézus.
- Mester, az Úr napján lehet-e gyógyítani?
A. Ha igen, az szentségtörés.
B. Ha nem, az milyen gonoszság!
- Ember, kihúzod-e fiadat vagy szamaradat,
ha szombaton esik kútba?
KO-val győz a piros sarokban Jézus.