Lackfi János #joejtpuszi

Dávid hátradőlt a kanapéján, kimarkolt kis chipset,
cisszentett egy doboz sört, és nézte tovább az akciófilmet.
Góliátot úgyis csak az Úr ereje képes elintézni,
profibban meg is oldja, mintha egy ilyen
szakképzetlen, törpe harcos bénázna a kavicsaival.
Mózes új szakállolajat hozott a barber shopból,
a tükör előtt állva próbálgatta, milyen hatást kelt,
van benne vitamin, kondicionáló, bio szantálfa-olaj, 
amúgy sincs kedve a fáraó szélhámos guruival
versenyezni, szónokolni sem szeret, a kutya se
hallgat rá, meg dadogós is, azért rendelte mellé
Áront az Úr, majd megoldódik minden nélküle,
hiszen hatalmas az Isten, leküldi csapásait,
hullanak a katonák, mint a legyek, és Izrael
népe is kitalál magától a pusztába, vesződjön velük
a Magasságbeli, ha már ilyen ügyesen kiválasztotta őket.
József rágyújtott egy spanglira munkaszünetben,
minek strapálja magát, annyit dolgozik, amennyit
muszáj, amelyik munkafelügyelő engedékeny, 
annál egész könnyen túl lehet élni a műszakot,
kockáznak a haverokkal, ha valaki csen egy kis piát, 
iszogatnak, úgyis minden mindegy,
ha szabad embernek kedve szottyan
agyoncsapni egy ilyen mihasznát, senki
nem fog rászólni érte, a rabszolga fogyóeszköz,
bármelyik nap az utolsó lehet, így aztán 
gondosan magában tartotta bizarr
álmait, és a másokét sem igyekezett megfejteni,
csak a baj van az ilyesmivel, ha éhínség lesz,
az Úr szíveskedik majd megmenteni valahogy
a gyilkos tesókat meg az egész gyülevész népséget.
Salamon király kőgazdag volt, vett egy új Lamborghinit,
és fel-alá sétálgatott az Armani-öltönyében, 
derékban kicsit bő, majd lecsapatja
az udvari szabója fejét, úgyis unja már a pojácát,
kedvtelve pörgette az ötszáz feleségétől érkezett 
képüzeneteket, melyeken csábosnál csábosabb
pózokban igyekeznek aznap estére ágyasházukba
csábítani őt, kortyolt az Izraeli Hegyközségi Borverseny 
aranyérmes nedűjéből, a nyavalyás pereket pedig,
a sok jajveszékelő sértettel és kibogozhatatlan üggyel
ráhagyta a Legfelsőbb Bíróságra, dehogy vacakol ezzel,
Isten majd igazságot tesz, úgyis ő a legfőbb bíró.
Ja, nem.
Isten cselekszik, de meghív, mint a táncmester,
aki bemutat velem egy új lépéssorozatot, 
rá kell hagyatkozni, vele együtt forogni,
érezni a mozgást, követni, ahogy tudom. 
És persze nem csak a látványos futkorászás,
tevés-vevés minősül cselekvésnek, 
az imában is Istennel táncolok, ő vezet,
együtt átalakítjuk a világot, még ha ez 
a világon nem is látszik. Nem a látszatra megyünk.

A szeretet nem döntés, 
hanem érzelem, 
fellobban, aztán kihuny, 
és kész. 
Nem lehet visszacsinálni.
Vagy összekeverem a szeretetet 
valami hormonális, 
pillanatnyi örömmel?
Mert ha hosszú távon 
akarok szeretni, 
az döntés nélkül nem megy.
Fáj a fejem, 
de úgy döntök, így is szeretem.
Rossz a kedvem, 
de úgy döntök, így is szeretem.
Öregszik, 
de úgy döntök, így is szeretem.
Öregszem, 
de úgy döntök, így is szeretem.
Felbosszant, 
de úgy döntök, így is szeretem.
Felbosszantom, 
de úgy döntök, így is szeretem.
Mert úgy döntöttem, 
akár van örömérzés akár nincs, 
minden nap elindulok felé.
Az már csak plusz ajándék, 
hogy ez a sok döntés sokkal 
mélyebb örömöket szül, 
mint a korábbi fellángolások.

Istennel mezőgazdaságban gondolkodunk.
Nem jó, ha nem töröm föl rendesen a talajt,
a kemény szívben nem fogan meg semmi.
Nem jó, ha feltöröm a talajt, és hagyom,
hogy elburjánozzék benne a gyom.
Nem jó, ha csak csörgetem a magokat,
akár egy tonnányi Igét összeszedek,
de nem ástam fel a szívem talaját,
így nem csírázhat benne békésen.
Akkor legfeljebb búzanagykereskedő
lehet belőlem, kiskerttulajdonos aligha.
Adódnak idénymunkák is, van, hogy elfagy
a gyümölcs, és kedveszegetten járok
a fák közt, de van, hogy minden józan
belátást meghaladóan szakad, szakad
a gyümölcs az ágról, nem emberi lépték
szerint, és nem azért mert jó fej vagyok,
tapasztalt kertész, lehet engem csodálni!
Nem árt persze, ha értek hozzá, 
aminthogy az sem, ha sétálgatok a kertemben, 
és áldást kérek folyamatosan a fákra.
Lehet kaszálgatni harmatos hajnalon,
mert a burjánzás egyetemes, és gyakran
olyasmi zöldül ki, aminek hasznát
nem igazán veszem. Az ágakat időnként
ritkítani is kell, ami fájdalmas, 
de elengedhetetlen, hacsak nem 
fűrészport akarok befőzni lekvár helyett.
Apropó, semmi sem vész kárba, 
a száraz ág remek gyújtós, 
szépen össze kell hasogatnom, 
elfásult szenvedélyeimmel igen jól
be tudok fűteni, értelmesebb dolgokra
hevítve a lelket. Itt minden él, mozog,
hajladozik, Isten kései és korai esőt is ad, 
szelet, aminek nem látom be értelmét,
de mégis frissíti a rendszert, rovarokat,
melyek egy része hasznot hajt,
más részük ellen küzdeni kell.
Zsizseg, motoszkál, mocorog
minden, s még nem is látom,
hogy a föld alatt, a legnagyobb titokban
mi minden formálódik, ami nélkül
a föld felett se lenne semmi sem.

 Az első jel az volt, hogy a tárgyak és az élők
elkezdtek felfelé esni, egy borsószem 
elgurult az égen, egy üzemmérnök
elbotlott, és fölzuhant a felhőkbe.
Aztán az adócsalók elővették a gondosan
hátratett kezüket, és egy csomó aranyat
meg bakjegyköteget pakoltak le
szégyenlősen a köz asztalára.
A kedves stricik szabadon engedték
a fogságban tartott lányokat, 
felkeresték egyenként a kuncsaftokat,
és némi pénz ellenében az összes
rettenetes menetet visszacsinálták.
A kereskedők borzasztóan sajnálták, 
hogy egyre nagyobb dobozokba 
egyre kisebb és egyre rosszabb 
minőségű árukat pakolnak egy ideje,
és fölösleges pénzükön kórházakat 
meg árvaházakat építettek.
Az apák és anyák összeillesztették 
angyalkáik tagjait, sírva átadták
az összes szülinapi ajándékot, 
a hatalmas ballagási virágcsokrot,
meg szabadott enni az összes tortát.
A szülők bocsánatot kértek gyerekeiktől
az összes elmaradt dicséretért,
a pofonokért és megalázásokért,
begyógyítottak minden sebet,
és a pszichológusokat örökre
elküldték nyaralni.
A marketingesek bevallották, 
hogy tetszetős hazugságokkal 
tömték tele eddig a fejeket, 
és elrendelték, hogy ezentúl minden 
áru legyen a saját maga reklámja.
A képmutatók összetörték a képet,
amit eddig mutogattak, és a saját
nyúzott arcukat rakták azok helyére, 
de senki sem bántotta őket,
mert az embereknek 
megesett rajtuk a szíve.
A katonák kibogarászták a sebnyílásokból
a lövedékeket, visszatöltötték a tárba,
és kijelentették, hogy a világban vicc nélkül
tényleg písz és lav lesz, és ez már biztos.

Szájaddá tettél, hogy az élet igéit
szóljam. De miért kellett éppen 
az én szájamat kölcsönkérned?
Annyi szájat teremtenél magadnak,
amennyit akarnál. És eleve téged 
hirdetnek barlangszájak, völgytorkok,
hegycsúcsok, folyótorkolatok, 
búgó kagylók, zúgó viharok,
tengerhangok, fecsegő állatok.
Én lettem a te jelnyelvi tolmácsod,
hogy a süketnéma embereknek hirdessem,
amit kijelentettél szerelmes leveleidben,
melyeket ők is el tudnának olvasni, 
ha akarnák. Itt süketelek nekik.
Én vagyok az újramondó, 
az újramesélő, minden jó sztorit
újra és újra el kell fogalmazni 
minden nemzedék nyelvén,
és a te történeted, 
az már tényleg valami.
Az atya, aki mindent odaad,
a fiú, aki magát is odaadja,
plusz még az egész világot habbal,
plusz még gyógyításait, tanításait,
a természeten túli csodákat,
plusz még a mindent 
odaadó szeretetét is.
Mi meg törjük a fejünket, 
hogyan is viszonozhatnánk ezt neki,
igen, azt hiszem, egy aranykorona
pont jó lenne, vagy egy csodás paripa,
vagy egy üvegbeton kacsalábon 
forgó kastély, mit szólsz?
Á, nem, van jobb ötletem,
inkább köpdössük le, 
korbácsoljuk félholtra,
szurkáljuk tele tüskékkel a fejét,
és szögezzük egy darab fához,
amíg kínok közt ki nem szenved.
Én örülnék valami ilyesminek,
ki az a hálátlan, aki nem fogadná el?
Mire Isten mit is csinál? Lángszóróval,
atommal letarol mindent, sóval hinti a földet.
Ja, nem.
Feltámad, tovább szeret, és kamikazékat
küld a világba, hogy hirdessék szabadítását.
Ilyeneket mint én. Aki több bajt kavarok
a fékezhetetlen nyelvemmel, 
mint amennyi erő van szavaimban.
Mégis ezt akarja, gyenge szavaimba 
ő tesz gyújtóbombát, hogy a szívek
fellobbanjanak. És akit elér az Ige,
az újra van teremtve. És persze dönthet úgy,
hogy nem fogadja el vadonatúj önmagát,
hanem továbbmegy, és él a régi bőrében.
Hiszen mindezeken túl Isten 
teljes szabadságot is ajándékoz neki.

Kép: Nikola Saric

Olyan az ember, mint a szomjas beton,
sziszegve, elképzelhetetlen sóvárgással 
issza magába a dolgokat.
Képeket, híreket, látványokat,
élményeket, testeket, ételeket,
italokat, figyelmet, törődést, 
divatot, levegőt, tekinteteket.
A szomjúság a létmódunk.
Ha ittunk, újra szomjazunk.
Ha nem ittunk, azért.
Szomjasra tervezett az Isten,
hogy ellenállhatatlan tapadással
szívódjunk rá az ő szent jelenlétére.
Az is igaz, ugyanilyen vágyakozással
vetjük rá magunkat bármire,
amit kinevezünk Istennek.
Mohók vagyunk, 
mint a frissen ültetett fa,
a világ minden esőjét 
magunkba szürcsölnénk.
Mint a derekasan megfuttatott kutya,
mely nyelvével kanalaz
végeérhetetlenül.
Mint a maratonfutó,
akinek kiüt a só a bőrén, 
akinek bőre a csontra aszalódik,
és minden áldott sejtje kiszikkadt.
Jézusnak nem volt ugyan saját olajkútja,
de volt soha ki nem apadó vízforrása.
Sőt, maga volt ez a kimeríthetetlen vízér.
Mégis szomjúsággá lett értünk.
Részt vállalt szomjúságunkban.
Azt remélte, megtanuljuk őt szomjazni,
s akkor sose szomjazunk többé.
Isten nincs rászorulva ételre, italra.
Mégis isteni szomjúsággal 
szomjazza jelenlétünket, szeretetünket.

Nem azt mondom, 
ne keress más Istent,
hanem hogy szeresd bolondulásig, 
teljes erődből, teljes szívedből 
az egy, élő, igaz Istent,
mint egy szerelmes,
se időd, se erőd ne maradjon 
nyomi kis istenkékre, egyéb hókusz-pókuszra.
Nem azt mondom,
ne ölj, hanem hogy magadnál jobban
szeress minden más embert,
akár barát, akár ellenség,
ne habozz a lelked is kitenni értük,
s akkor aztán hogy a csudába 
árthatnál nekik, gyilkolnád meg őket.
Nem azt mondom,
ne paráználkodj,
hanem hogy tekints minden nőre
olyan odaadással, 
mintha húgod, lányod lenne,
elébb vágnád el saját torkodat,
mint hogy kihasználd
vagy kárt tegyél benne.
Nem azt mondom,
ne dolgozz a hetedik napon,
hanem hogy olyan lelkesedéssel
pihenj, imádkozz, időzz
szeretteid körében, csak este
döbbenj rá, huppsz, ma nem dolgoztam!
Nem azt mondom,
ne utáld apádat és anyádat,
még ha nehezedre esik is,
hanem hogy amikor rájuk nézel,
lásd az élet hömpölygő, eleven folyamát, 
melynek részei ők, és része vagy te, 
tőlük kaptad, így add tovább,
lehetetlen megrendülés nélkül 
tekinteni rájuk,
akár megadták 
mindazt, amire vágyol, 
akár nem.
Nem azt mondom,
ne hazudj, 
hanem hogy úgy csüngj az igazságon,
ne akard szépíteni, csúnyítani,
más ne járjon a fejedben,
s akkor nem is jön ki a szádon.
Nem azt mondom,
ne lopj, ne irigyeld a másét,
hanem hogy a másénak úgy örülj,
mintha sajátod lenne,
nem kell rátenni a kezed ahhoz,
hogy benne gyönyörködj,
úgy vigyázz rá, mint magadéra,
s akkor semmi szükséged arra,
hogy erőszakkal megkaparintsd.

Aki kér, az kap, aki zörget, azt beengedik.
De ha tényleg így van, akkor minek mondom
nektek? Kértek kolbászt vagy parabolaantennát, 
puff, a mennyei webshop már postázza is,
egészséget vagy szerelmet, puff, megrendelve,
kiszállítás napja ekkor és ekkor. Esetleg volna 
egy táblázat, miszerint igaz szerelem két hét ima,
féligaz szerelem négy hét ima, a hamis szerelem
nehezebb ügy, de okosba megoldjuk, legyen
két hónap ima, plusz egy kis böjt kenőpénznek.
Kopogtatni se kéne, minden ajtó fotocellásan
tárulna hipp-hopp, leszállt az ég a földre.
Így is lenne, ha teremtő szavaitok lennének,
mert amikor az Atya a kezdet kezdetén 
kimondta, hogy ló vagy hal vagy kacsacsőrű 
emlős vagy tirannoszaurusz, akkor a teremtés
nem küldött neki válasz-emailt, mondván,
köszönjük megrendelését, a kívánt terméket
most tettük fel a gyártósorra, hanem a szó
megszülte a fényt, a sötétet, puff, lettek állatok,
puff, lettek emberek, férfi és nő neme szerint.
Csakhogy már nincsenek teremtő igéitek,
se kulcs az ajtóhoz, hogy rögtön bebocsássanak,
kikopott az erő a szavaitokból, 
ahogy elszokik a mozgástól, 
aki nem használja az izmait.
Nem arról van szó, hogy tízezer fekvőtámasz
vagy tízezer Miatyánk majd kigyúr benneteket,
és lelki bodybuilderként képesek lesztek
varázsolni magatoknak mosógépet, hibridautót,
kacsalábon forgó palotát, hanem hogy az Isten
jelenlétének érzékelésében kell 
gyakorlatot szerezni. 
Minél inkább medrévé alakulni az ő erejének, 
és akkor felemelhetővé válik a felemelhetetlen, 
valóra a kérés, bebocsáttatássá a kopogtatás. 
És gyanúm, hogy ha ebbe beledobjátok magatokat,
ha hosszan fürdőztök az Isten csendjében,
akkor nem a kis mosógépet, palotát 
vagy hibridautót fogjátok kérni.
Nem kígyót, mert az olyan izgi,
hanem galambot, mert az szelíd (vagy finom),
nem lőfegyvert, mert az menő, és amúgy is
rettentő dühösek vagytok az emberekre,
hanem több áldást, hogy rajtatok keresztül
áramoljon, és akkor még el sem fordul 
a zárban a kulcs, már az atyai házon 
belül vagytok, ott ültök a lakománál.

Hát ez a Jézus nem legonoszozott?
Azt mondja, hitvány nemzedék vagyunk,
pedig csupa jót akarok ám,
minőségi életet, kézműves sajtot,
vegán kolbászt, őstermelői avokádót,
meg hogy lehessen járni az erdőben 
szép fehértalpú tornacipőben,
patyolat farmerben, és ámulni
a sok csodán, szeretjük ám a szépet,
az épített körmöket meg az épített környezetet,
de azért nem lenne jó, ha ez mindenkinek
járna, küldjünk már még egy rakomány
óvszert Afrikába, mert most mondták be,
hogy túl vagyunk népesedve, 
mi mondjuk nem, mert szedetjük
a nemkívánt szemöldököt
és a nemkívánt magzatot, 
a kívánt szexbe meg ne szóljon bele
még az Úristen se, hát mit keresne ő
két szerető szív vagy két szerető szerv
között, az ott a magánéleti zóna,
jó, hogy ő teremtett, de van ahol
értenie kell neki is az IDEGENEKNEK
TILOS A BEMENET!-táblából,
ne kelljen külön szólnom,
és amennyi petíciót már aláírtam,
hogy szebb meg zöldebb meg ökóbb
legyen a Föld, már Becsületrend járna,
alig várom, hogy elmúljon ez a rettenetes
járvány és végre lehessen Balira utazni,
mert az én lelkem csak ott, a naplementében
tud igazán megpihenni, meg legfeljebb 
a Balaton-felvidék valamely 
csúcsborászatának teraszán,
ahol szellem és kellem összeszikráz,
nem úgy értem persze, hogy Baliból is
szabadon jöjjön ide mindenki turistának,
mert akkor ki szolgálja fel ott nekem
a koktélokat, mindennek van határa,
rettentő nagy a repülőgépek emissziós
értéke, elég, ha nekem jut nullaeurós jegy,
ne utazgasson mindenki keresztbe-kasul,
abból megint csak járvány lesz, jövögetni
kezdenek a vírusok, és akkor fuccs
az utazásaimnak, kuksolhatok négy fal közt,
és ehetem a lazacot meditáció után
meg rendelhetem a speciality-söröket
a sorozatok mellé, és gyárthatom a mémeket
a demotivált életről, szóval aki nálam 
többet tesz az élhető világért, az hazudik,
még a helyesírási hibákat is mind
szóváteszem a neten, úgyhogy 
vond vissza, Jézus, a kemény beszédet,
és mondj valami kedveset, szépet nekem, 
mert különben kikövetlek, 
és akkor aztán üzengethetsz,
akinek akarsz.

Térjek meg! Honnan? Hová?
Idegenből haza… Térjek magamhoz.
Meg persze Istenhez, 
mert a legjobb magamat őnála találom. 
Képes vagyok egész jó másolatként
leélni az életemet, megszólalásig
hasonlítani önmagamra. 
Mint egy robot, mint egy kirakatbábu.
A megtérés visszatérés, visszafordulás.
A képesebbik felem arra néz, 
amerre eddig a képtelenebbik.
Vissza az atyai házhoz, 
az örökséghez, a lakomához,
vissza az egységhez a kétségből.
A benneléthez, a bennemléthez,
egy a kettő, 
mert magamon kívül vagyok,
ha nem benne vagyok.
Olyankor csak szaladgálok 
színes-szagos céljaim felé, 
és ki van téve rám egy tábla:
RÖGTÖN MEGTÉREK!
De nem térek meg, csak ígérgetem.
A megtérés változás is,
egy madárijesztőt hirtelen
betölt egy emberi test,
mely nemcsak nyomelemekben
tartalmaz Istent. 
Egyesülök, mint az Államok.
Egységesülök. Összesülök.
Higgyek az örömhírben.
Minek örüljek?
Örüljek a fejemnek?
Örüljek, hogy élek? 
Hogy élesre vagyok töltve,
hogy a létezésem nem vaktöltény?
Nem röppentyű a víz felett,
nem kérész, amelynek 
jut fél perc hírnév…
Hol tartsam az örömömet?
A zsebemben? 
Elfér, nem is kell összehajtogatni.
Ugyan! Ami kis örömöm van, angyalom!
Jobb, ha az örömömet 
minden sejtemben tartom,
ha zsigerből örülök, szívből,
érrendszerből, nem csak agyból.
Akkor is örüljek, ha nincs örömöm.
Az örömhír nem hangulat,
nem napihír, nem emelkedő GDP
vagy csökkenő bűnözési ráta függvénye.
Az örömhír nem tud nem lenni,
csak én tudok benne nem résztvenni.
Tudom nem rajta keresztül nézni
magam, a világot, másokat.
El tudom veszíteni örömtartalmamat,
s telerakodni magam mindenféle
búval, bajjal, rohadással.
Minden sarkon kapni, ragad rám.
Akkor aztán hová férjen az öröm?
Pedig hozott az Atya egy taligával.

Engedjétek hozzám a kicsinyeket, 
nem, nem jól értettétek, 
nem csak a kellően megfélemlített, 
kimosdatott és beidomított, 
lesütött szemű gyerkőcöket, 
akik tudják, hogy a bácsi jelenlétében 
jól kell viselkedni, különben 
desszertmegvonás lesz
meg ráförmedés 
minősíthetetlen hangnemben.
Igen, gyere ide, mid van?
Azta, tűzoltóautó? Nem baj,
ha vijjog, tudod, buli van, 
ezért haltam meg 
és ezért támadtam fel.
Igen, az a néni dühödten
kattogtatja a fogsorát, 
ne törődj vele, őt is szeretem.
Gyere te is, hű, ez a Barbie 
meg bajuszos, hát ez vicces,
azt mondod, kakaót ivott?,
micsoda aranycsillámos ruha,
igazán csinos, bálba is mehetne,
de ha inkább vízibiciklizni akar,
akkor legyen a templompad Balaton.
Hoppá, ez a gumibéka 
milyen ügyesen szaltózik!
A mackó bebújt 
az énekeskönyvbe, az a sátra? 
A lapokat azért 
ne tépjük ki repülőnek!
És mit eszik ez a kis pingvin?
Virslit nutellával? 
Igazán különleges, 
én is megkóstolnám!
Igen, a karzat padlója hangosan
döng, ha ugrálunk rajta.
Igen, az üveggolyó remekül
gurul a szép piros szőnyegen,
én is így gurigázok atyámmal,
az egész Föld az üveggolyónk.
Jó, most legyünk halkabban,
mintha lopakodnánk, 
nehogy a sok lelakatolt szívű
bácsi meg néni felháborodjon.
Pedig velük is szívesen játszom,
remélem, mernek még örülni,
ha nem látja más, csak én.