Kühár Flóris OSB napi breviárium

Békességben minden sarjad, fejlődik; a szeíld életnek éppúgy kell a béke, mint a természetnek, a csen­des, nyugodt idő.
Viharok vannak pusztítók és tisztítók. Az élet zavarai is kettős hatásúak. Nem árt néha nagyobb megpróbálta­táson átmenni, főleg nekünk nem árt, kiknek az Úr meg­ígérte, hogy nem enged ránk nagyobb megpróbáltatást, mint amit elbírunk. Ő ismeri a mi gyöngeségünket és erőtlenségünket, ő pótolja saját erejével. Azért - csak bizalommal tovább.
A jó Isten azt akarja, hogy mindig egészen komolyan vegyük az ő szavait és az ő ígéretét. A szerzetesek számá­ra pedig a legnagyobb ígéretet adta: akik mindent elhagy­nak - százannyit kapnak e világon és az örök életet. Mi­nél tökéletesebben hagy el a szerzetes mindent e világon, minél elhagyatottabb, árvább lesz e földön, minél keve­sebbet vár szüleitől, rokonaitól, mentől jobban igyekszik megtartani a szegénységet, tisztaságot, engedelmességet, annál jobban megmutatja az Úr, hogy ő igazán ura ígére­teinek és atyja gyermekeinek, akinek a segítsége akkor van legközelebb, mikor legkevésbé várjuk.

(A levelezésekből)

A szentáldozás latin neve: egység, közösség, communio. Mert a szentáldozás a legszorosabb egységet teremti meg: egyesít minket Krisztussal, az Ő éle­tével. Krisztus miatt, Krisztus által élünk és vele egyesü­lünk. Az Ő élete pedig az, hogy az Atyától és az Atyáért él. Mi belőle és vele élünk - az Atyáért.
Az Oltáriszentség nemcsak Krisztussal való egységün­ket jelenti és valósítja meg, hanem Krisztus titokzatos tes­tének tagjaival való közösségünket is. Az Egyháznak az egység alapvető ismertető jegye. Ez az egység pedig az Eucharisztiából ered. Az egész Egyháznak ugyanaz az áldo­zata, ugyanaz benne a szentségi Krisztus, aki a szentáldo­zással a híveket összeforrasztja: egy testté. Ennek a testnek az összetartója, éltetője, egységadója: a szentségi Jézus, aki a kenyér és bor színe alatt él és uralkodik mindörökké.
Az igazi egységet az egész világban: az Oltáriszentség jelenti. Ez nem puszta jel, mert benne ott él és működik a világegyetem összetartója, a szívek központja, a lelkek útja, napja: Krisztus. És itt imádkozik most is: ut unum sint: hogy egyek legyenek - az Ő összes hívei, az egész em­beriség.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

Az Egyház a Rituáléban, a Szertartáskönyvében gyűjtötte össze azokat az imádságokat, melyekkel a jó halálra akarja előkészíteni a híveket. Kérnünk kell az Isten szentjeit- köztük ép Szent Benedeket- a jó keresz­tény halál kegyelméért.
Lélekben álljunk útra készen az utolsó útra és mond­juk el önmagunkért ezeket az imádságokat. De ha tehet­jük, látogassuk a betegeket is és imádkozzuk el értük az Egyház könyörgéseit. Mily csodálatos fények sugároznak belőlük, mélységes hit, aggódó gondoskodás, szorgos vé­delem, féltő bizakodás.
A másvilági út előtt így könyörög például az Egyház: „Indulj utadra keresztény lélek ebből a világból a min­denható Atyaistennek nevében, ki téged teremtett; az élő Isten Fiának, Jézus Krisztusnak nevében, ki érted szenve­dett, a Szentlélek Isten nevében, ki reád szállott; a dicső­séges Boldogságos Szűz Máriának, az Isten anyjának ne­vében, az angyalok, főangyalok... a szent apostolok, az evangélisták... az Isten minden szentjeinek nevében: le­gyen ma békességedben szállásod és a Szent Sionban la­kásod. A mi Urunk Jézus Krisztus által." Ajánljuk magunkát is az Isten irgalmába.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

18. Szent Sión - Jeruzsálem délkeleti dombja. A próféták írásaiban és az énekekben számos alkalommal előfor­dul, de természetesen nem egészen eredeti értelmé­ben, hanem a Templom-hegyre és Isten lakóhelyé­re való utalással. A Krisztus utáni időkben a délkele­ti domb pusztasággá vált, viszont a nyugati dombon Heródes palotája fennmaradt. Ekkor már a délnyu­gati dombot nevezték Sionnak, ahol megbízható ha­gyomány szerint az őskereresztény egyház központ­ja volt (cenaculum). A 350 körül épült pompás ba­zilikának Sancta Sión lett a neve - mely nem azonos Dávid király templomával.

A racionalizmus letörölte Jézus arcának isteni voná­sait, nem látta meg szemében a Megváltó irgalmát. Amíg az „ész" lett a hit helyett irányítója, még érzett némi tiszteletet iránta, talált bölcshöz, mondjuk Szokratészhez, Platóhoz méltó gondolatokat a hegyi beszédben, de ami­kor az ész helyett ösztöneire hallgatott, káromlássá vált ér­zésvilága, melyet jézussal szemben táplált...
Amikor a „militia Christi" már nemcsak a lélek har­cát jelenti a test, világ, gonosz lélek ellen, hanem a keresz­tes lovagok hősi küzdelmét a Szentföldet tipró pogányok, a kereszténységet támadó szaracénok ellen: a dicsőség Ki­rályának már-már merevvé váló arcvonásaiba megint élet száll... Az "ismeretlen Jézus" arcát akarta Merezskovszij félhitű lelkével feltárni, hiedelmek alapján akar Krisztus lelkéhez hozzáférni. Hiábavaló igyekvés. Az ismeretlen Jézus az Eucharisztiában él. Aki lelkébe akar látni, hull­jon térdre előtte és várja meg, míg saját lelkének vásznán a „vera ikon", Krisztus igazi képe megjelenik, mint Vero­nika kendőjén. Ezen a képen ketten dolgoznak: a Krisztust követő lé­lek és a magát velünk közlő Jézus.

(Krisztus képe tegnap és ma)

14. „militia Chrísti" - (lat. 'Krisztus katonái, serege'): szoros értelemben a Krisztusért és maz egyházért harcolók serege (lovagok, klerikusok, szerzetesek); tág értelemben a küzdő Egyház minden tagja.

15. Merezskovszkij, Dimitrij Szergejovics - (1866, Szentpétervár - 1941, Párizs): orosz ortodox vallásos gondolkodó, író, költő, az orosz szimbolizmus világhírű képviselője.

16. Eucharísztia - Eucharisztia (a gör. eu és kharisz sza­vakból): hálaadás. Tág értelemben a Szentmise, szo­ros értelemben az Oltáriszentség. Az Oltáriszentség az Eucharisztia neve amiatt, hogy az oltáron jelenik meg, és az oltáron lévő tabernákulumban őrizzük. A II. Vatikáni. Zsinatig (1962-65) a magyar nyelv csak ezt a nevet használta. A nép ősi nyelve az Oltáriszent­ség szót őrzi inkább.

17. Veronika kendője - szoros értelemben az az ereklye, amellyel Veronika megtörölte Jézus arcát a kereszt­úton. Tágabb értelemben minden olyan textília, me­lyen Jézus arcának lenyomata látható.

Láttál-e már magas hegyről egy várost? A szemed el­csodálkozik azon, hogy felülről tiszta időben sem látod a házakat, tornyokat, kéményeket. Alulról, ha né­zed, észre sem veszed, hogy közted és az ég közt táboroz a város minden piszkos gőze, gáza, füstje és korma. De ha felülről nézel lefelé, akkor ez a sötét piszkos réteg eltakarja a várost, a mezőt szemed elől. És ebben a légkörben élnek az emberek, élsz te magad is; itt csiripelnek a verebek, a bokrokban énekelnek a rigók; fönnt, a piszkos levegőben, röpködnek a madarak. Csak a sasok - járnak fönnt, az egészen tiszta légben. A sasoknak sötét az a levegő, mely­ben a kisebb madarak élnek — és a saslelkeknek éjszaka az, amit a földön kúszó lelkek világosságnak éreznek.
Aki ily légkörből fel akar jutni a tiszta magasokig, aki a sziklák ormán akar megpihenni és élvezni a napot és messze kinézni az Isten alkotására, a nagy természetre, an­nak át kell jutnia azon a sötét régión, mely a föld és a ma­gasság közt elterül... Aki a Napok Napjához, az Istenhez akar eljutni, annak is át kell jutnia azon az éjszakához ha­sonló sötétségen, melyben él, amely körülveszi...

(AZ ELVESZETT PARADICSOMTÓL...)

Misztika ott van, ahol misztérium van, misztéri­um pedig ott van, ahol az ember a Kerubok Sanctus-ával tud leborulni a fénnyel és titokkal leple­zett istenség előtt. Van a Karácsonyban fény, titok is. Bet­lehem fölött hangzik a Sanctus is, a Glória is. Van fény a karácsony-éjszakában; ragyog a csillagokról a barlang­ba, villog az angyali szárnyakról; még több fény sugár­zik a Szűzanya szívéből: a hit világossága, az ígéretek be­teljesülésének biztonsága, a próféták látomásainak jelen­valósága.
De még több a titok, még több a homály, a betlehe­mi éjszakában: a világtörténelem legnagyobb ténye: az is­tálló jászolán keres színhelyet; a Földalkotó magára veszi a földből alkotott emberi testet, hogy elrejtse vele a Magasságbelinek glóriáját. Fény és homály: a karácsonyéj tele van a legnagyobb kontrasztokkal, csak a kontrasztok szö­vik a misztérium leplét. És ezen a fátylon szem át nem ha­tol, ezt a homályt az ész világossága át nem töri. A misz­térium lelke kontrasztokból szövődik, a Karácsony misz­tériuma próbára teszi az észt és a szívet. Az ész nem tudja feloldani a karácsonyéj ellentéteit, és ha hite nincs ellen­mondást olvas ki a pólyába takart Mindenhatóról.

(A DOCTOR MYSTICUS)

11. Kerubok - a Paradicsom és a frigyláda őrei, a szeráfokkal együtt Isten közvetlen környezetét alkotják, Istent kísérik. Eredetileg nem angyalok, de a zsidó apologetika nyomán angyaloknak tekintették őket, mégpedig a legmagasabban állnak. Így vette át őket a keresztény hagyomány.

13. Sanctus - A Szentmise különböző részeihez meghatározott énekek tartoznak. Ebben az értelemben a "Szent vagy..." énekekre és természetesen a Szentmisén az ebből fakadóan megjelenő szimbólumokra utal Flóris atya.

A szentségi Krisztus teljesíti be a teremtés célját: az Isten dicsőségét. Isten a maga dicsőítésére teremtette az egész világot. Kiárasztotta a világra az Ő bölcsességét - és a világban ott ragyog annak rendjében és célszerűségében: az Isten böl­csessége.
A virágos rét és a csillagos ég - hirdetik az ő szépségét. A mindenség nagyságában az Ő végtelensége tündöklik, a természet erőiben, a tenger hullámaiban, az ég vihará­ban - az Ő hatalma. Ezért szólítja fel a zsolozsma az egész természetet - az Isten dicsőítésére.
A világnak istenmagasztaló kórusában az ember az, aki öntudatosan ismeri fel a Teremtőt a természetben, a Meg­váltót Jézus emberi testében, a Megszentelőt - az Ő mű­veiben. Csak az ember - mégpedig a megváltott, megszentelt ember - tudja Istent méltón dicsérni, csak rajta ragyog fel igazán az Isten dicsősége.
A megváltott, megszentelt ember is csak azért nyújthat az Istennek méltó dicséretet, mert Krisztus képére, hason­latosságára született újjá az ő vérének ereje által.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

A testi betegség nagyon alkalmas arra, hogy az em­bert alázatossá tegye. Hiszen - ilyenkor érzi az em­ber, mennyire nem ura magának, mennyire rá van másokra utalva. Viszont - az ideggyöngeség - lerontja rendesen a többi betegségnek ezt a jótékony, alázatossá tévő hatá­sát. Mert az idegbaj az ember lelkét is kikezdi, türelmet­lenné, gyanakvóvá teszi, mindent ellenszenvesnek tüntet fel, a kicsi dolgokat is felfújja. Azért is kell ezt is gyógyí­tani - pihenéssel, csendes megnyugvó imádsággal, mely­ben az ember mást sem tesz, csak azt mondja, akár gon­dolattalanul is: Jézusom, legyen meg a te akaratod. Én ér­ted elviselek mindent, Jézusom, ha akarod, meggyógyít­hatsz engem.
Az alázatosságnak az ember sohse jut el a végére anél­kül, hogy ne járná folyton az egész létrát. Az élet mindig ad valamit, hogy kipróbálja: hogy bírjuk az igazi, lélek szerint való alázatosságot. Minek félni a jövőtől? Mi ér­heti azt, aki az Úr Jézust szereti? A Maga sorsa az Ő ke­zében van. Csak várjon szépen türelemmel, sok vihar el­múlt már, sok tél tovatűnt már; Az Úr parancsolt a vihar­nak és - nagy csendesség lőn...

(A levelezésekből)

Az anyagi világ titkos sugarainak és hullámainak vannak felfogó készülékei és vezetékei; a hullám és a sugár mégis más, mint a vezeték és a rádiógép.
A lelki életnek is vannak felfogóí és vezetékei: az érzék­szervek, az idegek és az agy. A kegyelmi életnek, sugara­inak és hullámainak is vannak vezetékei és felfogói, azaz az ember számára összegyűjtő és közlő eszközei. Ezek el­sősorban: az Egyház szentségei. Az isteni élet árama a vi­lágba messziről jön; az Isten legmélyebb mélységeiből, az ő megváltó akaratából. Leadó állomása az isteni áramkör­nek: Krisztus keresztje a Kálvárián. Közlő eszköze minden szentség kiszolgáltatás.
Krisztus Urunk jól gondoskodott arról, hogy az Ő ke­gyelmi hullámai hozzánk érjenek.
A görögök ma is misztériumnak nevezik azt, amit a la­tinok sacramentumnak, mi szentségnek mondunk. Való­ban misztérium minden szentség: az isteni titkos élet jele, hordozója, bennünk létrehozója. - az Üdvözítő hét szent­séget alapított, hét egymástól különböző szent jelet; - „a szentségek létrehozzák azt a kegyelmet, melyet jelente­nek." Sacramentum efficit, quod figurat.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

Az egész emberiség vajúdik és sóhajtozik az Isten után, és mint fészkéből kivetett madárfióka, vá­gyik vissza hozzá... kiérezni az Istentől elhagyott emberi­ség sóvárgását az elveszett istenközelség után.
Az objektív misztikához csak hittel juthatunk és hitből fakadó, hitünk szerint formált alázatos, áhítatos lélekkel. A hit más, mint a kíváncsiság. A hit finomítja meg a lé­lek érzékszerveit, hogy a természetfölötti világban el tud­jon igazodni. És a hit biztosít arról is minket, hogy aki Krisztust sze­reti és befogadja, abban Ő benne lakozik és ittlakása nem tétlen pihenés lesz, hanem szívének összedobbanása, sze­retetének belesugárzása, összeolvadása a lélekkel. Az is az Ő kitüntető figyelme és kegyelme, hogy akkor, amidőn legkevésbé várjuk, akkor, midőn a lélek minden más szá­mára üressé vált, amikor egyes egyedül, és teljesen Krisz­tus tölti be az ember templomát. A lélek érzékennyé vá­lik Vele szemben és tudatába a mennyország előízével szökik fel annak átélése, hogy Isten velünk és bennünk: Emmanuel. Akkor hozza vissza a Karácsony misztériuma az elveszett paradicsomot.

(Az ELVESZETT PARADICSOMTÓL...)

A háromszemélyű egy Isten második személye, mint Isten, elválaszthatatlan az Atyától és a Szentlélek-től. Tehát Jézus Krisztus, mint isteni személy, ugyancsak mindenütt jelen van — végtelenségével. Az Isten a világ­ban jelen van mindenütt — világot fenntartó, átható ere­jével, működésével is. Ez a működés részben a természet rendjébe tartozik, részben a természetfölötti, kegyelmi rendjéhez. A háromszemélyű egy Isten kifelé való műkö­dése az egy isteni természetnek elválaszthatatlan birtoka; tehát a természet rendjében is, a természetfölötti rendben is, a három személy együtt működik, és működése által együtt is van jelen a világban és a kegyelemmel felruhá­zott lélekben.

A szentségek az isteni természetfölötti működés legki­válóbb eszközei. Bennük a kegyelmet adó, éltető Szent­háromság van működése által is jelen, mint ahogy a Nap van jelen fényével és melegével a föld virágaiban. Az Is­ten, akiben él, mozog és van - a bűnös ember is - az Isten, akinek a jelenléte még a pokolban sem szűnik meg: más­ként van jelen ott, ahol szentségei által életet fakaszt, ke­gyelmet oszt, irgalmat áraszt. A szentségekben az isteni szeretet találkozik velünk.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

A szentek lelkiéletének fejlődése az istenszeretet irá­nyában történik. Hogy azonban az Isten a lélek számára a legfőbb érték, a summum bonum legyen, ahhoz szükséges a hitisme­ret és az akarati erők fokozott elvonása egyéb értékektől. A szentek lelki fejlődése tehát magában foglalja a hit­élet fokozatos mélyülését és tartalmi kitágulását; az érzel­mi életnek és az akarati tevékenységnek az Istenbe való központosítását. Ez utóbbit segíti elő a szentek aszkézise.
A fejlődést a nyugtalanság érzése kíséri; ez az érzés hajtja a szentek lelkét addig, míg az Istenbírás, az Istenben való megnyugvás tudata el nem árasztja őket.
Ez a cél saját erkölcsi énjüknek folytonos fejleszté­sét teszi szükségessé; a szentek erkölcsi egyénisége Krisz­tust másolja, Krisztushoz közelít. Mivel pedig az eszmény előttük a legmagasabb, ezért a szentek erkölcsi fejlődésé­ben igazi megállás nincs, csak továbbhaladás.
A szentek lelke az összes tudati és tudaton kívüli lélek­alakító tényezőknek az Istenre való központosítására tör.

(A SZENTEK LÉLEKTANA)

10. summum bonum - Legfőbb jó. Arisztotelész szerint az egymás alá és fölé rendelt célok során szükségképpen eljutunk ahhoz a célhoz, mely önmagáért van: ez a summum bonum, melynek birtoklása a boldogság. A teológiában a summum bonum Isten, aki alapja és helyettesíthetetlen föltétele az erkölcsiségnek.