Kühár Flóris OSB napi breviárium

A házasságot már a paradicsomban Isten alapította és megadta neki természetes céljainak elérésére a maga áldását, úgyhogy a házasság természeti intézménye is szent és az erkölcsi rend keretében álló.

Minden érvényes házasság részesedik valamiképpen abban a csodálatos szimbolikában, mely által, ha árny-képszerűén is, ha az ószövetség homályán keresztül is, de mégis - rámutat arra a szeretetre, mely által az ószövet­ségben Isten a választott néppel kötött frigyet, és az idők teljében egyszülött Fiának készített menyegzőt az embe­riséggel. Mégis — a keresztények között kötött házasság messze fölülmúlja a természetes rend keretében álló. há­zasságot, mert már nemcsak jel, hanem kegyelmet adó szentség. Nemcsak rámutat a legszentebb valóságra, ha-nem — beléje is kapcsolja a házasfeleket abba természetfö­lötti életközösségbe, mely a Megváltó vérével szerzett ke­gyelmeket. Hogy a házasságon az Isten áldása rajt marad­jon az Egyház vagy a nászmisében áldja meg a hitveseket, vagy az esküvő gazdag szertartásaival mutatja meg nekik hivatásukat és könyörög értük, hogy a házasság kegyelme­iben részesedjenek.

(AZ ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

Az apostoli papság kötelességeivel az egyházi rend megadja azokat a kegyelmeket is, melyekkel a pap az apostoli erényeket elsajátíthatja. Melyek ezek az eré­nyek? Az apostoli bátorság, a Krisztus mellett való tanús­kodásnak hitvalló nyíltsága. „Nem a félelmek lelkét kap­tuk az Istentől." Ne hirdessen mást, mint „Krisztust, a keresztrefeszíttetett."

A világ, a hallgatóság, az egyéni érvényesülés sokszor azt kívánná a paptól, hogy „emberi bölcsességet", a di­vatos életszemléletet, „tanult meséket" modern filozófi­ai, vallástörténeti rendszereket hirdessen. Pedig: csak az evangéliumot hirdetheti, csak az Isten igéje lehet igehir­detésének tárgya, Ne féljen attól, hogy az Isten igéje, ez a vesékig ható kard — ma kicsorbult, ne aggódjék, hogy el­fogyott az ereje.

Mily sajnálatraméltó az a pap, aki az Isten igéje he­lyett a maga igéit hirdeti, aki jól-rosszul Összetákolt szó­virágokkal akarja pótolni az evangélium erejét, aki pár félművelt hallgatójának akar tetszeni azzal, hogy az öreg Homerostól¹³⁵ kezdve mindent össze-vissza idéz, csak a Szentírást hagyja el teljesen. A pap Krisztust hirdeti, nem pedig önmagát.

(AZ ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

135. Homérosz - (Kr.e. VIII. század körül) görög költő. A nevét viselő két nagy költemény, az Iliász és az Odüsszeia. Az ókori hellászi gondolkodók szerint a mitológiát Homérosz és a nála két évtizeddel fiatalabb Hésziodosz teremtette meg. A trójai mondakör Homéroszig legalább négy-öt évszázadon át élt a görög nép emlékezetében. Homérosznál régebbi írott forrást azonban az ókori görög irodalomban nem találunk. A homéroszi eposzok az ógörög nyelv epikus dialektusának első képviselői.

Azok, akik ezeket a rombolásokat, ásatásokat fize­tik, akik az állam vagyonát erre áldozzák, nem pusztán a régészetnek akarnak kedveskedni, nem is azért bontanak le utcákat, hogy legyen egypár új pont Ró­mában, ahol magas, vézna, szemüveges amerikai és an­gol misszek, német tanárnők, előbb a Baedekerben csi­nálhassanak - szemüvegüket is letéve - fölfedező utakat, hogy aztán kiolvashassák a könyvből, hogy mit is látnak, és mit kell látniok e helyeken...

Én nem tudom, hogyan és hogyan nem, de ez a sok ásatás, a földnek ez a megnyitása - idegenül hat rám. Va­lahogy úgy érzem, kibontott temetőben járok, nyitott sí­rok közt. Még nagyon rajta van az ásatásokon a rombo­lás szaga. Azé a rombolásé, mely valaha eltemette a régi Rómát és azé, mely most megnyitja a temetőt. Miért nyi­togatják a temetőket? A csontokra kíváncsiak, vagy azt a lelket akarják terhétől megfosztani, melyre ez a földréteg másfél évezred alatt rakódott rá? A rómaiak a földbe tá­vozó után azt a sóhajt küldték: Have anima candida; sit tibi terra levis. Isten veled drága (fehér) lélek, legyen ne­ked könnyű a föld!

(RÓMAI ROMOK - RÓMA SZELLEME)

A szentségek működése, hatása hitünk nagy titka. Hasonlatokat látunk a természet világában, de tel­jesen megérteni ezt a titkot nem tudjuk. Szent Pál apostol a kolosszaiaknak hirdeti azt a nagy titkot, mely nem más, mint hogy Krisztus mibennünk van.

Ennek a titoknak mintegy sugárzó szétáradása az a hit­tétel, hogy minden szentségben Krisztus működik, és hogy az Oltáriszentségben valósággal, állaga szerint jelen van. Ezáltal kapcsolódik a szentség a „nagy misztérium­ba". Szent Ágoston nagyon világosan beszél arról, hogy a pap, legyen bár szent, vagy akár bűnös, nem maga adja a szentségi kegyelmet... A papnak éreznie kell azt, hogy nagyobb tisztség szentséget kiszolgáltatni, mint prófétá­nak lenni. Mert a próféta az Úr szavát hangoztatta csak, de a pap nemcsak az Úr szavát hangoztatja a szentségi sza­vakkal, hanem az ő titkos, istenemberi erejével hordoz­za, kegyelmét közli. Az Űr szava a szentségek kiszolgál­tatásában ugyanaz a hatalom, mely parancsolt a tenger­nek és az lecsendesedett; mely rászólt az ördögre és az el­távozott, mely akarta, hogy a poklos megtisztuljon - és az megtisztult.

(AZ ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

Amit a pogányok áldoznak, Ördögöknek áldozzák és nem Istennek. Nem akarom pedig, hogy az Ördö­gök társai legyetek. Nem ihatjátok az Úr kelyhét és azt ör­dögök kelyhét, nem lehettek részesei az Űr asztalának és az ördögök asztalának." A Krisztussal való asztal- és élet­közösség, a keresztény kultusz tartalma, általa lesz krisz­tusivá a hívő.

Az apostoli egyház nemcsak hitvallásában, hanem kul­tuszában is a Kyrios Christos megdicsőült alakjához ta­padt, belőle élt. A hitvallás Krisztus-dogmája ölelkezett a kultusz és a belőle származó ethosz Krisztus misztériumá­val. Ez segítette a zsidósággal és a pogánysággal való leszá­molását is.

A zsidósággal való leszámolást, a tőle való elválást sür­gették a külső körülmények, a tények (üldözés) kénysze­rítő ereje, de a krisztusi tan és kultuszközösség életereje is. A nagytanács ellenséges viselkedése, Heródes Agrippa ül­dözése Jézus híveit rádöbbenti arra a keserű tényre, hogy abban a közösségben, melyben a faj és vallás annyira ösz-szeolvadt, nincs már helyük. A messiási ország egyetemes­sége nem bírta el a vérségi, faji közösség életformájához való kötöttséget.

(Egyetemes vallástörténet)

Nem érzed-e, hogy a jó Pásztor sokasítja meg magát ezer és ezer lelkipásztorban, akikre saját hatalmát ráruházta? Az Úr Jézus most is itt működik, mint a világ bajainak gyógyítója. Hisz, ha igazságosak vagyunk önma­gunkkal szemben, sokszor kell látnunk, mennyi bajt okoz - épp a bűn! Hogy százezrek éheznek - annak legtöbbször az az oka, hogy nagy az önzés azokban is, akik gazdagok -és legtöbbször azokban is, akik nélkülöznek. Ha az önzés, fukarság, irigység helyébe - a krisztusi szeretet lépne! Zi­lált, züllött a családi élet, a házasság bomlóban, hűtlenség a házastársak közt, árva gyerekek elhagyottan - élő szülök mellett. Ezek a bajok is a bűnből, legtöbbször a fékezet-len érzékiségből erednek. És hány testi betegség, szenve­dés mutatja a bűnnek átkát az emberiségen! Mennyi pusz­títást okoz a háborúban a népek gyűlölködése, versengése! Krisztus itt jár köztünk, gyógyítja a világ bajait. A gyóntatószék az ő orvoslásának a színhelye. Van érkezése arra, hogy mindenkivel külön foglalkozzék, minden bajt a gyökerében támadjon meg, gyógyítgassa a legkülönbö­zőbb egyéniségeket, természeteket.

(AZ ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

Mohács óta az élet és halál existenciáüs döntésében él a nemzet, és akik sorsát irányítják, azok ennek tudatában kell, hogy cselekedjenek. Azonban a magyar­ság küzdelme saját létének fennmaradásáért, megmaradá­sáért, két szempontból vizsgálható, belülről nézve: küzde­lem saját fennmaradásért. Kívülről: harc a keresztény Eu­rópáért, a Nyugatért, a hitért, a keresztény közösségért. Romhányi Péter, az egri vitézek éppúgy tudják, mint Ti­nódi és Balassa, vagy Zrínyi Miklós, hogy a magyar vitéz vére hullásával, tagja szakadásával, kárvallásával, nemcsak saját fajtáját védi, hanem azokat is, akik a magyarság vé­dőbástyája mögött nyugodtan élik a maguk életét... Mert van, aki helyettük vérzik Krisztus tisztességéért, a keresz­tény hitért.

A magyarság céljának ez a transzcendens szemlélete, hogy maga-mentésével megtartsa a kereszténység bástyá­ját.

IV. Béla óta kimutatható a magyar sors minden irányí­tójánál, Pázmányig, Esterházy Miklósig, Zrínyi Miklósig. Ha más beállításból nézik is nemzetük sorsát, ugyanez a szemlélet hatja át az erdélyieket is: Báthori Istvánt, vagy Bocskait, Bethlent.

(Kereszténységvédő öntudatunk)

Pilátusnak hatalma lett volna Krisztust megszabadí­tani. Ő látja, hogy rosszat cselekszik, tudja azt is, hogyha enged a zsidóknak, ő a felelős Krisztus haláláért. De nem oszt igazságos ítéletet, sőt halálra téli Krisztust. Közben úgy tesz, mintha bánná gyávaságát, külsőleg, jel­képesen lemossa magáról azt a bűnt, melyet akaratával mégis elkövet.

Sokan vannak, akik Pilátus módjára állnak az Úr vére előtt az Oltáriszentségben. Templomba járnak, szentelt­vizet vesznek, elvégzik szokott áhítat-gyakorlataikat, részt vesznek a szentmisén. Talán még gyónnak, áldoznak is - színlelt bánattal. Hiába, Krisztus vére nem mossa le bűne­iket mindaddig, amíg igazán meg nem térnek, bűneikkel, főleg a szokásos bűnnel igazán, belsőleg nem szakítanak. Rettenetes az élő Isten kezeibe esni! „Vizsgálja meg ma­gát tehát minden ember és úgy egyék ebből a kenyérből és igyék ebből a kehelyből; mert aki méltadanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának."

Van orvosság, mely egyeseket gyógyít; másokat megöl. Az ilyent kereszttel szokták megjelölni, hogy jól vigyáz­zunk rája. Az élet orvossága, a lélek halálának ellenszere.

(AZ ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

Átalakítja a büntetőjognak a magánbosszún és vér­bosszún alapuló egész rendszerét (szemet szemért, fogat fogért), melyet Mózes csak enyhített, a megbocsátás szellemével, beleadva a jogba: a szeretetet, a bűnös megja­vítására való törekvést. Mivel minden kultúra lélekkifejezés: Jézus magát a lelket akarja átalakítani a hegyi beszéd­ben. Az embert embertől, népet néptől elválasztó önzés és gyűlölet helyett meghirdeti a tevékeny felebaráti szerete­tet, belefoglalva az ellenség szeretetét. Kitágítja a szívet az Atya tökéletességének dimenzióira, hogy mindenki bele­férjen. Mert hisz az Atya fölkelti napját a jókra és a gono­szokra, esőt ád az igazaknak és hamisaknak.

A hegyi beszéd antithesiseiből¹³² kicsendülő eredetiség nemcsak a farizeusoknak, szadduceusoknak¹³³ mondott újat, merészet, hanem minden idők emberének. Ez az er­kölcs, ez a jog, ez a nem földi, hanem mennyei kincseket alkotó és gyűjtő kultúra, melynek eszménye nem a szép test, nem is pusztán a szép és jó ember (kalokagathia¹³⁴), hanem a mennyei Atya tökéletességét saját magán kimin­tázó szent ember: olyan új mindig és mindenütt, mint a mezei liliomok minden tavasszal.

(Egyetemes vallástörténet)

Aradi vértanúk emléknapja

132. Antithesis - antitézis - ellentét; Egymással szemben álló dolgok összehasonlítása.

133. Farizeus, szadducceus - A szadduceusok egy - elsősorban politikai - párt volt a zsidóságon belül a Kr.e. II. századtól a Második Templom pusztulásáig. A másik két pártot ebben az időben a farizeusok és az esszénusok alkották. A farizeusok egy ókori, szigorú vallási elveket valló zsidó párt volt, akik életüket azáltal kívánták Istennek szentelni, hogy az előírásokat szigorúan megtartották. Jézus idejében a farizeusok hatása lehetett erősebb a nép körében, de a főpapok a szadduceusok közül kerültek ki. Jeruzsálemnek, mint a szadduceus papság központjának pusztulása (Kr.u.70) után a zsidóságon belüli vezető szerep a farizeusok kezébe került, a szadduceusok pártját többé nem is említik.

134. kalokagáthia - antik nevelési elv, mely Összekapcsolta az erkölcsösséget (jó) a szép testi megjelenéssel.

A misztikus kegyelmeket a Gondviselés az egyház szükségletei szerint méri ki az idők folyamán; ezek Krisztus misztikus testének, az egyháznak alakulását, fej­lődését, tökéletessé válását szolgálják.

Bármily nagyok is ezek az ajándékok, Szent Pál szük­ségesnek tartja hangsúlyozni, hogyha valakinek megadat­tak is, szeretete viszont nincs, olyanná lett, mint a zengő érc, vagy pengő cimbalom (I.Kor.13.1.) íme: a miszti­kus életben ép úgy, mint az erkölcsi élet közönséges útján: nem a rendkívüli adományok, hanem az Isten (és feleba­ráti) szeretet a lelki élet centruma.

A Szentlélek gyakran misztikusok által emlékezteti a hívőket eszükbe juttatja a hívőknek mindazt, amit Krisz­tus mondott. Rendkívüli, csodálatos tüneményeivel, to­vábbá belenyúl az egyházi élet folyásába, elvilágiasodástól, ferde utakon járástól megóvja világtörténelmi küldetésé­ben - missziójában megerősíti. A misztika ezen céljai ad­ják meg a magyarázatát annak, hogy a misztikus kegyel­mek rendszerint azokban bontakoznak ki, akik az élet­szentség hősi útjain járnak: a szentekben. A misztika nem más, mint életté vált igazság.

(Az Egyház és a misztika)

Madách Ádámja lejátssza a legkülönfélébb egyé­niségeket. Assisi Szent Ferenc is azt mond­ja, hogy ő lehetne a legnagyobb gonosztevő, ha nem ka­pott volna annyi kegyelmet. Egy és ugyanazon lélek lehet successive¹³⁰ nagy gonosztevő és nagy szent; a kis korzi­kai hadnagy Napóleonná lett, félistenévé a világnak, hogy azután megint összeroppanjon Szent Ilona szigetén. A renaissance művészei: (pl. Michelangelo) egy személyben festők, szobrászok, ágyúöntők, építők, költők. Michelan­gelo ezenfelül egy elvonult szerény szerzetes.

Mily sokoldalú az emberi lélek valamiképpen minden! És ha Michelangelo művészetét nézed: nem látod-e, hogy az ifjú Dávid életereje belőle van; nem látod, hogy Mózes­ben az ő haragja feszül, hogy a Pietában¹³¹ ő gyászol, a le­láncolt rabszolgában az ő lelke sír a szabadságért! És nem látod-e, hogy a művész lelke rokon az Istenével, hogy te­remt a magáéból, hogy valamiképpen mindenné lesz!

Ne mondja senki, hogy ez csak a művészre áll! Bizo­nyos irányokban minden lélek számára nagy fejlődési le­hetőségek állnak nyitva, sőt egy irányban meg is kell in­dulnunk ezen a fejlődési úton - és ez az erkölcsi jóság irá­nya.

(Isten képe az emberen)

130. Successive - szukcesszíve - fokozatosan

131. Pieta - A Fájdalmas Anya (Szűz Mária) ábrázolása a keresztről levett Krisztussal.

A tenger hamar felejt, oly mindegy neki, ki jár rajta. A tenger a maga életét éli, nem jut másnak rabsá­gára; a technika sem tud úrrá lenni rajta, ráereszti ugyan kényes és fényes hajóit, páncélosait, de ezek csak annyi nyomot hagynak rajta, mint futó felhő az égen.

A történelem tovafolyik, a tenger: mintha állna. Itt az időnek más a tartalma, mint a szárazföldön. A szárazföld­ön népek és kultúrák fejlődése és elhalása adja meg az idő­nek tartalmát, és mindegyik rajta hagyja a maga ismerte­tő jegyét; a földet feltúrja, szántja, vet és ültet bele; lába nyomát az utak őrzik, és ahol megtelepszik, ott a tűzhely évezredek múlva is elárulja, mivel fűtött, mit csinált és mit evett. A tengeren az idő tartalma most is az, mint volt a teremtés után közvetlenül; a nappal felváltja az éj­jelt, a Nap felkel, végigszalad az ég boltozatán, lenyugszik, a csillagok beleragyognak a víz tükrébe. Itt minden más csak epizód; halászbárkák, óceánjárók, hadihajók feltűné­se a láthatáron; a víz színét megzavaró szelek, hullámhajtó viharok; mindez nyomtalanul tovaszáll, elmúlik és a kisi­mult víz tükrén nem látszik semmi más, mint az ég kép­mása. És mégis, a víz simasága csak látszat.

(Napkelte a tengeren)