Kühár Flóris OSB napi breviárium

A visszhang nimfájának természetét nehéz kiismer­ni, hiszen azt mondja vissza, amit kíváncsiak szá­ja belekiált. Néha tán a szellő, a fák lombja tompít, elnyel egy-egy hangot, és akkor a visszhang módosítja a bekiáltó szavát. A Balaton nyugalma vagy vihara nyomot hagy raj­ta, a látogatók hangulata is megérzik a visszhang szaván. Mégis az az érzésem, hogy a tihanyi visszhang a haza és a nemzet balsorsát jobban érzi, mint boldogságának dalait. Bánatát sírja feléje a költő és a nemzet bú-baját vetették bele a nimfát rejtő templomfalba kilencszáz évvel ezelőtt az építők. A testvérharcban kora vesztét lelő király emlé­ke ott borong a tihanyi echo hangulatában és Tihanyból Madeirára induló király emlékére emelt Kálvária szembe­néz a templommal. Diákkoromban azt mondták, hogy a tihanyi visszhang számára a legjobb próbaszöveg Kisfa­ludy Mohács-elégiájának első sora: „Hős vértől pirosuk gyász-tér sóhajtva köszöntek."... Azóta a nimfa mintha szófukarabb volna; nem mond el ily hosszú hexametert; halad a korral és rövidebb magyar sorokat visszhangoz a látogatóknak. Például a Szózat első sorát: Hazádnak rendületlenül...

(A TIHANYI ÉCHÓVAL)

Pünkösd

Az olyan lelkeket, mint Szent Gellérté, majd­nem lehetetlen elemezni. A nagytermészet hang­jai csendülnek ki belőlük. Ennek a természetnek a hang­ja: Istendícséret. Ezt érzi ki belőle Szent Gellért, amikor azt mondja: „Az Isten egyetlen műve sem szűnik meg (Is­tent) dicsérni. Ezért mondja a himnusz: Áldjátok, az Úr­nak minden művei az Urat. Az áldás e világ föladata, a nagy magasztalás az (Örök) országé." És beledalol ezekbe a lelkekbe a kegyelem csodás éneke, azé a kegyelemé, mely az Örök élet énekeit adja már idelenn az ajkukra. Ezért ele-mezhetetlen, magyarázhatatlan az a hét év, melyet Szent Gellért a Bakonyban töltött. Hogyan múlik el az ily ma­gány nappala és éjjele, nap-nap után, éveken keresztül? Milyen eszmék, milyen képek száguldanak át ezen a fan­tázián? Még kevésbé tudjuk megfigyelni azt, hogy gazdag­szik az ily lélek a kegyelem érintéseitől Nem értjük, hogy fejlődik ki az a lélek, mely előtt sár lesz a világ minden di­csősége. Magyarázhatatlan marad, mily erő hajtja, űzi ad­dig a szikláig, ahol vére omlott a magyar kereszténységért. Csak azt látjuk, hogy a contemptus mundi és az amor Del - a két szárnya a lélek röptének: magasra száll.

(Szent Gellért Bakonybélben)

Mikor Nagy Konstantin — a régiek elbeszélése sze­rint a pogánysággal való leszámolás döntő küz­delme előtt állt, a milvius-hidi csata előtt az égben keresz­tet látott ezzel a körirattal: E jelben győzni fogsz. Krisz­tusnak a kereszt volt a győzelmi jele, nekünk is az, ahogy azonban győzni is tudjunk mi is ellenségeink, a gonosz lé­lek, a bűn, a halál, a kárhozat fölött; és hogy megerősöd­jünk Krisztus katonáivá, hogy élhessünk Krisztus hadse­regében, az Egyházban tiszta, szent, szeplőtlen élettel: a keresztfán szerzett erőt, megváltást, mint kegyelmet, mint az új élet, fejlődés csíráját közli velünk az Úr az Ő szentsé­geivel. Ezért mondja: Aki hisz és megkeresztelkedik, üd­vözül. Ezért adja saját lelkét eledelül, vérét italul, hogy aki az ő testét eszi, annak örök élete legyen, az őbenne ma­radjon, általa éljen. Minden szentség; győzelmi jel, mely megtöri bennünk az ördög hatalmát, a bűn uralmát. Védelmi jel, mert keresztségünktől kezdve a szentségek védenek a gonosz lélek támadásai, a kísértések ellen; hathatósan védenek a bűn ellen, mert segítő kegyelmeket adnak. A szentségek nem­csak jelek, hanem fegyverek, melyek az élet küzdelmeiben oltalmaznak.  

(AZ ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)
 

A húszas évek magyar öntudatának és akaratának Széchenyi azzal adott kifejezést: Magyarország nem volt, hanem lesz. Rudnay (66) a bazilika épületében ennek az akaratnak adott kemény, szilárd formát. Más templomok tele vannak síremlékekkel; Rudnay a síremlé­keket, a múlt tanúit a föld alá rakatta. A templomot az élő és jövendő nemzedéknek hagyta. A nemzet reformja volt az ő eszménye is, mint Széchenyinek.
A bazilika alapkőletétele évében (1822) tartotta meg a pozsonyi nemzeti zsinatot, mely valóban a nemzetnek „főben és tagokban" való megújhodását akarta szolgálni, a magyarság nemzeti egységét a hercegprímási jogkör ha­gyományos kiterjedésének alapján fejezte ki azzal, hogy Erdély és Horvátország püspökei is képviselve voltak raj­ta. Szent István koronája az a Regnum Marianum (67), me­lyet ő hagyott utódaira, Rudnay prímásnak ihletője, en­nek szimbóluma lett az általa megkezdett templom is. A rommá lett esztergomi székesegyház portáléján Szent Ist­ván e szavakkal ajánlja fel országát a Patronának (68): Suscipe virgo pia Mea regna regenda Maria. (69)

(Esztergom)

66. Rudnay Sándor - 1760. október 4-én született Nyitraszentkereszten. 1784-ben szentelték pappá, 1805-ben esztergomi kanonok, 1815-ben erdélyi püspök, 1819-ben esztergomi érsek, hercegprímás, 1828-ban bíboros lett. 1820-ban székhelyét Nagy­szombatból visszahelyezte Esztergomba. Az érse­ki székhelyet 1543-ban helyezték át Esztergomból a felvidéki Nagyszombatba, mert a törökök fenyeget­ték és el is foglalták a Duna-parti várost. A bíboros 1822-ben új székesegyházat és prímási palotát is kez­dett építtetni Esztergomban.

67. Regnum Marianum - A Regnum Marianum Magyarország régi katolikus elnevezése. Jelentése: Mária Országa (Királysága). Az örökös nélkül maradt Szent István király halála előtt a Szent Koronát és az orszá­got Szűz Máriának ajánlotta fel - innen ered az elne­vezés, így hívták Budapesten, a Dózsa György úton, a Városliget határában álló templomot is, amelynek építése 1926-ban kezdődött. Tornyát, egyedülálló módon a Szent Korona másolata díszítette. Az 1951-ben lerombolt templom helyén ma egy fa feszület áll.

68. Patrona - oltalmazó. Ebben a szövegösszefüggésben Patrona Hungáriáé, Magyarország Boldogasszonya, Szűz Mária, Magyaország égi királynéja

69. SUSCIPE VIRGO PIA MEA REGNA REGENDA MARIA Fogadd kegyes Szűz Mária országomat kormányzásra 

Bizony kár, hogy (Anonymus) „szerelmes" pillantá­sának csak érzelmi visszhangját írta meg és így ne­kem keli pótolnom örvendezésének tárgyát. A Bakony-tól Győrig követhette a Pánzsa völgyének irányát és onnét vissza a sokorói hegyvonal lejtős oldalán megint rejtőz­ködő falvakat látott; tán még egy-két romot is a Savaria sicca 65területén. Szemét megragadták azok a messzeségbe összefutó vonalak, melyek a völgy, hegy, ég, fény- és árny­különbségeit a Bakony előtt elterülő fennsíkba olvasztot­ták, hogy aztán a Bakony hegyvonalával elzárják a látóha­tárt, Mór felől a halmok ütemes crescendóban emelked­tek, közben tevehátszerű púpok domborodtak fölöttük, a Szuhának nyerge ült köztük, míg a Kőröshegy csúcsától megint szelíd lejtéssel szállt alá a hegyvonal a Balaton felé. Ezek a hegyek nem szűkítették össze az égboltozatot, ha­nem utat engedtek a szemnek és képzeletnek; messze táv­latokat hagytak sejteni. A Névtelen fölöttük Csaba útját, mellettük, körülöttük a hét vezér útját kereste. A magyar földet előtte széppé a magyar műveltség, értékessé, a ma­gyar történelem tette. Van érzéke nemcsak a nagy pers­pektívák, hanem a lélek mélysége iránt is.

(Pannónia szépsége)
 

Helyzetünk ma is az a népek tusájában, a hit és a hitetlenség harcában, a világnézetek összecsapásá­ban, mint jóformán mindig - történelmünk ezer évén át. Azt, hogy Magyarország a kereszténység védőbástyája, érezték az ország építő és fenntartó királyok, nyíltan ki is fejezte IV. Béla IV. Incéhez 1252-ben írt levelében. „Azon alapszik a mi sokszor kipróbált elgondolásunk, hogy ne­künk és egész Európának hasznosabb, ha a Dunát várak­kal megerősítjük: ez ugyanis a szembeszállás vize; tíz hó­napig szálltunk szembe a tatárokkal, bár országunk akkor szinte teljesen nélkülözte az erődítményeket és a várvédő­ket. Hogyha ezt — ne adja Isten — de elfoglalnák a tatá­rok, akkor számukra nyitva volna a kapu más keresztény-hitű országokba." A magyar katolicizmus hivatása — apos­toli hivatás - Szent István óta - mint ahogy a szent király Intelmeiből is kiérezzük — nem áll meg a magyar nép élet­keretein elül, hanem vonatkozik azokra a népekre is, me­lyek a magyarsággal történelmi életközösségbe kerültek. A magyar katolicizmusnak sugárzó erővé kell válnia, hogy Krisztus Egyházához vonzza a Dunatájon és környékén élő népeket.

(Régi célok, új feladatok)
 

Élet és halál - oly közelálló fogalmak. A remetének azonban - nemcsak fogalmak. Neki az élet is töb­bet, mást jelentett, mint legtöbb kortársának; jelentette az Istenben való életet, a természetfölöttiség új világát, melyben már csak Istennek akar tetszeni, belőle élni. Ezt részletezi Szent Gergely, mikor azt mondja: Benedek in­kább akarta elszenvedni a világ baját, mint javait élvez­ni. A halál nála az új élet forrása, nem pusztán a régi élet­nek vége. Mily kézzelfogható valóság lesz ezekben a bar­langokban Szent Pál szava: megfeszíttetett a régi ember bennünk Krisztussal, hogy elpusztuljon a bűn teste, hogy többet ne is szolgáljunk a bűnnek. A remeteség nem pusz­tán a világtól való megcsömörlött emberek félrehúzódá­sa az élet országútjai mellől. Nem is India menekülése a semmibe. A kereszténységben nincs „l'art pour Tart" vi­lágutálat, mert hiszen abban a „gonosz világban" is testvé­rek élnek, küszködnek a test és a gonosz lélek ellen, aki­ket a remete csak fizikailag hagy el, de övék marad részt­vevő szeretete, önmegtagadásának rájuk sugárzó érdeme. A világelhagyás nem cél, hanem eszköz; út az új életre, a lélek felszabadítására.

(SUBIACO) (64)

64. Subiaco - Település Róma tartományban. Szent Be­nedek, a Bencés rend alapítója 480 körül született, Nursiában. Miután kitanulta a hét szabad művésze­tet, Rómában jogot tanult, majd visszavonulva a vá­rosból remeteéletet kezdett Subiaco erdejében, egy barlangban.

Ahogy az első embert alkotta, és örült neki (az Is­ten), ugyanúgy teremti újjá az Alkotó boldogságá­val a keresztségben a második Ádámot.
Sőt: az újjáteremtésben nagyobb az Alkotó boldogsá­ga, mert amikor átformálja azt az esett embert, szem előtt saját egyszülött, szerelmes Fiát látja, mint az újjáterem­tés mintáját. Hisz most az ő képére és hasonlatosságára teremti az új embert, Krisztus képre, akiben neki örök­re kedve telik. A régi emberen elromlottak az Isten képé­nek vonásai. A Teremtő új embert teremtett, Krisztust, az Isten-embert, aki az Atyának tökéletes képe, vele teljesen egylényegű. Benne az Isten képe sohse romolhatik meg. Ezért ő a kezdet, ő a minta, akiben és aki szerint mindent megújít.
„Ugyanazon képmássá fogunk átváltozni dicsőségről dicsőségre az Űr lelke által." A keresztségben-Krisztusnak egyelőre láthatatlan arcmását, arányait vesszük a kereszt­ség által adott szentségi jegyben, mely az ő képét bélyegzi reánk és a megszentelő kegyelemben, mely az ő életét köz­li velünk az ő Lelke által.
Szent Pál szerint: „Mindnyájan, akik megkeresztelked­tetek, Krisztust öltöttétek magatokra."

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

Az Atyának a Szentlélekkel egyetemben minden di­csőség - a szentségi Jézussal adatik. Az Egyház itt azt akarja kifejezni, hogy mindazok, akik az Istent dicsé­rik, valamiképp a mi Urunkkal összefüggnek. Vele egy kórust alkotnak.
Hisz a mi Urunk, az ő megváltó halálával minden te­remtmény fölé emelkedett; oly nevet szerzett, mely min­den név fölött vagyon. Krisztus királya lett az égieknek is, vezére az angyalok seregeinek. Ők is vele együtt magasz­talják a háromszor Szent Úristent.
A megváltott emberiség pedig oly szorosan egyesült Krisztussal, hogy a fizikai test hasonlóságára - vele, mint Fejjel egy testet alkot, az ö misztikus testét. Krisztus misz­tikus testébe beilleszkednek tagokként az apostol tanítá­sa szerint - a szent apostolok, evangélisták, hittanítók, az összes szentek, mindazok, akik a keresztség szentségében részesültek és róla le nem szakadtak. Ennek a testnek ke­gyelmi működése, gondolatai, érzései, imádása, áldozata - egyúttal a Fejnek a működése is. A tagok csakis Krisztus Szendéiké által nyithatják ajkukat imádságra, és mond­hatják: Abba, Atyánk.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)
 

Jézus az Isten országát új szövetségnek tekinti, melyet saját vérének a bűnök bocsánatára való kiontásá-val köt meg. Hivatását már előbb megjelölte: Az Ember­fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja válságul sokakért...
Tudatában van megváltói hivatásának, mint az a Jé­zus, aki Szent Pál és Szent János hitében él. Hisz Lukács szerint azt mondja: Az Emberfia azért jött, hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett vala. Halálát a szinoptikusok szerint is előre tudja, önként megy a halálba, hogy életét váltságul adja sokakért és vérének ontásával új szövetséget kössön Isten és az ember közt.
Az utolsó vacsorán meghagyja, hogy tanítványai az ő emlékezetére megújítsák azt az áldozatot, melyet ő mu­tatott be. A szinoptikusok elbeszélése szerint kétségtelen, hogy a kenyér színében testét, a kehelyben vérét áldozatként adta. Ez az én testem, mely értetek adatik. A messiási or­szág megkapta a maga áldozatát, az emlékáldozatként be­mutatandó Eucharisztiát, ezáltal nemcsak szervezetben, tanban, életformában összekapcsolt hívőközösség lett, ha­nem kultusz-szövetség ís.

(Egyetemes vallástörténet)
 

A maga és hitvesének, fiainak, és leányainak, élő és el­hunyt hozzátartozóinak üdvéért alapította András király a tihanyi monostort, hogy a templom kriptájában a szentély alatt nyugvó haló porai fölött sohse szűnjön meg íz istenszolgálat.
íme: ez a keresztény kultúra begyökerezése az ősi val­lásos igénybe, élménybe; a piramisokat ugyanaz a lelki szükséglet építette, mint az első századok magyar monos­torait. Ne gondolja senki, hogy egy magyar király fél vár­megyére való birtokot adományozott, ékes monostort és bazilikát épített volna, ha szívét teljesen meg ne ragadta volna az evangéliumi szó: „mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja."
A tihanyi echo is ennek a királyi igénynek, élménynek köszöni létét. Azért beszél róla oly szívesen azoknak, akik­nek fülük van a hallásra. És ha szemük van a látásra, ak­kor azt is megmutatja nekik a tihanyi templom legrégibb részén, az alsó templomon, hogy a magyar lélek mily ko­rán kereste már a maga sajátos kifejező eszközeit, anélkül, hogy szolgaian másolta volna a külföldi mintákat.

(A TIHANYI ÉCHÓVAL)
 

A nagy egyháztanítók, köztük Aquinói Szent Tamás szerint a megszentelő kegyelem és a belénk Öntött erények úgy viszonylanak a Szentlélek ajándékaihoz, mint az ember rendes készségei, képességei - a rendkívüli te­hetségekhez. Minden felnőtt embernek van bizonyos tes­ti ereje, képessége, de nem mindegyik tud félmázsás dol­gokat emelgetni. Akiben a lélek működése normális, az tud gondolkozni, következtetni, mégse lesz mindenki tu­dós. Vannak, akik számolni tudnak, mégse „tehetségesek" a számtanban.
Aki rajzol, nem mindjárt művész, aki végig ver egy kottát a zongorán, nem mindjárt Liszt Ferenc. Prohászka püspök ezért nevezi a Szentlélek adományait a lélek zse­nialitásainak. A művész, ha ihletbe kerül, akkor lelke, esz­méi, érzései teljesen eluralkodnak rajta. Akkor az eszme teljesen magával ragadja, a kifejezés, a kép, a szobor, a köl­temény mintegy készen áll lelkében, a költő látja, hallja a költeményt, a zeneszerző fülében ott muzsikálnak a da­lok, mielőtt még lekottázta volna őket. A művészi ihlet alatt nem fáradságos elmemunkával, hanem felvillanó vi­lágossággal lát és alkot az ember.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)