Kühár Flóris OSB napi breviárium

Az ő oltalma alatt jár a földön élő kereszténység. Anyasága adta nekünk a Megváltót; anyai szíve-lelke féltő gonddal istápolja, védi, segíti Szent Fiának test­véreit, az ő misztikus testének tagjait. Mint ahogy a hold a nap fényét fogja fel és veti az éj­szakába borult földre, úgy közvetíti Szűzanya - Krisztus kegyelmét.

„Mária, mint dicső és tündöklő csillag fénylik érdemei­vel, sugárzik szép életével magasan e világ széles nagy ten­gere fölött. Ha a kísértés vihara lep meg, vagy a viszon­tagság szirtjei között hányódol, tekints a csillagra, sóhajts Máriához. Midőn hány-vet a gőg hulláma, ha dicsőséget hajszolsz, mást kisebbítsz, vagy vetélytársat űzöl, tekints a csillagra, sóhajts Máriához. Ha felkavar bűneid irtózata, ha lelked elrútul belső szennyében, ha az ítélet borzalma rémít, a fájdalom árja borít el és a kétségbeesés örvénye rángat, gondolj Máriára. Baj, aggság, kétség gyötör: Mári­ára eszmélj, Máriát hívogasd. Ha nyomában jársz, el nem tévedsz; ha rája gondolsz, nem hibázol, ha ő fog kézen, el nem esel; ha ő védelmez, meg nem ijedsz, ha ő vezérel, el nem fáradsz; ha ő kegyelmez, célodhoz érsz."

(Szűz MÁRIA élete)

Lehet, hogy Aquila Jánost alkotásának tárgyválasz­tásában az a XIV. századi veleméri pap irányítot­ta, aki bizony a tudományból nem sokkal többet kódolt, mint a mai elemi iskolák növendéke. Talán elődjének ok­tatása nyomán tanult meg írni, olvasni, misét mondani, szertartásokat végezni; misekönyvén, breviáriumán kívül alig lehetett egy-két könyve... Ez a pictor bizonyára nem nagyon szorult rá a parochus¹²² útmutatására, hisz ezeket a képeket más-más csoportosításban látta a stájer templo­mokban és megfestette maga is többször. Szegény, primi­tív életet élő, az agyagos földdel küszködő jobbágyfaluk­ban aligha talált művelt mecénásokra, maga is olcsón dol­gozhatott, épp csak a kenyerét kereste. De dolgozott jó szívvel, érezte, hogy munkatársa a papnak, ő a nép hitok­tatója, aki évszázadokra megadja a szegényeknek a bibli­át és a katekizmust (biblia pauperum¹²³) és minden élő­szónál szebben, megkapóbban hirdeti a hit igazságait... Ezért festett tele minden felületet, ezért színezte még a szűk bordaközöket is - csillaggal, virággal, jelképekkel, hogy a kis templomban minden kő megszólaljon az evan­gélium hirdetésére.

(Velemér)

122. Parochus - plébános. A latin szertartásban a plébánia közösségének a püspök által kinevezett saját lelkipásztora.

123. Biblia pauperum - Biblia picta („szegények Bibliája", „festett Biblia"): a templomok falfreskóin megelevenedő jelenetek, történetek. Az egyszerű nép ezekről a képekről „olvasta" a Bibliát.

Az Egyház párhuzamba állítja a házasságot és a szü­zességet. A házasság szentségi méltóságát az Egy­házban semmisem csorbítja. A házastársak szeretete képe, jele annak a szeretetnek, mellyel Krisztus szereti az Egy­házat. A szüzek nem a kép után, nem a jel után vágyakoz­nak, nekik nem a földi nász a kívánatos, hanem: a nagy titok, Krisztus szeretete. Ennek a „nagy titoknak" a szere­tete emeli a szüzességet a házasság fölé.

Ahogy a valóság értékesebb, mint a kép, éppúgy az a szeretet, mellyel valaki szívét-lelkét Krisztusnak adja szűz tisztaságban, értékesebb, mint a házastársi szeretet Ez: jel­kép, amaz: titkos valóság. „Tehát - úgymond az apostol -aki házasságra adja szűz leányát, jól teszi; de aki nem adja házasságra, jobban cselekszik." Az Egyházban a Szentlélek osztogatja az adományokat. Ezt a szeretetet, mely Krisz­tus szeretetét egész szívvel és sértetlen testtel akarja viszo­nozni, szintén a Szentlélek adja. Áldozatot áldozattal kell viszonozni. Krisztusnak a sértetlen királynak áldozatát a szüzek azzal viszonozzák, hogy sértetlenül adják át magu­kat „zsengéül" zsenge áldozatként Istennek és a Bárány­nak.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

Azok, akik transzcendens értékvilágról tudni sem akarnak, kénytelenek az imádságból fakadó élet­értékeket észrevenni. A „Christian Science" nevű ameri­kai szekta - mely ma már Európában is elterjedt - ugyan­csak az amerikai üzletes metafizikával bizonygatja, hogy a világból a rosszat, a betegséget, halált csak a vallásos gon­dolkozás erős önszuggesztiója űzi ki. Természetes, hogy e szuggesztióban az imádságnak, elmélkedésnek nagy a je­lentősége, íme: az egocentrikus ember visszatér az imád­sághoz. A pragmatizmus igazolja a régi közmondást: aki nem tud imádkozni, menjen a tengerre. A mai világka­tasztrófa éppúgy megtaníthatja az embert imádkozni, mint egy tengeri vihar.

A tények másik sorát magában az Egyházban láthat­juk. Hogy a liturgikus mozgalom ma már világszerte hat és a hívek millióinak adja a kezébe magát a Misekönyvet imádságos könyvként, hogy ezáltal a közös imádságtól el­szokott, misére csak unatkozni járó hívő a liturgiában a jámborság, a lelki élet gazdag forrásaira bukkan rá, az ta­gadhatatlan tény. Az imádság metafizikai valója az Isten és ember érintkezését rejti magában.

(Az IMÁDSÁG ÉRTÉKELÉSE...)

Az anyag nem hat vissza önmagára, nincs öntuda­ta. A reflexió fénye által lesz a lélek saját magának birtokosa, ura. A reflexió adja meg az egyénnek azt a ha­talmat, hogy önmagának mélységeibe szálljon, hogy sa­ját lelkének rezdüléseit figyelemmel kísérje; az akarat ref­lexiója, önmagára való visszahatása adja meg az önneve­lésnek lehetőségét.

A spontaneitás révén, az öntevékenység révén a lélek ura lesz a külső világnak; a reflexióval pedig ura lesz ön­magának, íme, ez az önmagának és önmagából élő Isten­nek a vetülete a lélek mélyén; egy jegy, mely az Istentől rajzolódik belénk, egy sugár, mely az ö fényétől ragyog.

De a lélekben ez a két vonás, a szabad spontaneitás és a reflexió, más módon is tükrözi az Istent; vagy: az Istennek más tulajdonságait is belevetíti a lélekbe. Az Isten mindentudó ismeret és mindenható akarat; a lélek ismeretében és akaratában halvány másolatképen, gyenge hasonlóságképen az Istennek ezen két vonása je­lenik meg.

Aquinói Szent Tamás mondja, hogy „anima humana est quam modo omnia - az emberi lélek valamiképpen minden.

(Isten képe az emberen)

A paradicsom volt az ember bölcsője, a teremtő Is­ten akkor hajolt föléje, hogy életre nevelje, mikor az ember szembeszállt Atyjával, az Atya elhagyta őt; hadd próbálja meg, mire megy saját tudásával és erejével... Ez a sóvárgás teremtette meg az emberiség misztikáját, mely a paradicsom óta igyekszik az emberi lélekbe visszavará­zsolni az elveszett Istenországot. A misztika az istenközel­séget, az Istennel való egyesülést keresi. Valami mindvégig megmarad a paradicsomát vesztett emberiségben: a böl­csőnek emléke, a gyermekemberiségre ráhajló Istennek arca; ha homályba is vész, ha el is torzul, ha át is alakul: pogányságban, bálványozásban, tévelygésben, kísértő, ül­döző vérszopó démonok közt is felviláglik néha egy-egy vonás az Isten atyai képéből.

A lelkiismeret mélyén, bármennyire is tompítsa is a népszokások, közös és egyéni bűnök hangfogó sövénye: megszólal a „vadakban" is a törvényt adó, ítélő Bírónak szava. „Az Isten műve, hogy keressék Istent, hátha kitapo­gathatják, vagy megtalálhatják, habár nincs messze egyi­künktől sem, mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk." (Szent Pál)

(Az ELVESZETT PARADICSOMTÓL...)

A teocentrikus típus imádsága valóban párbeszéd, melynek dialog-jellege akkor is megmarad, mi­dőn már csak az Isten beszél - a hallgató lélekhez. Az egocentríkusok imádságában viszont a párbeszéd csak "költői" forma. Itt csak az „én" beszél, az Isten pedig hall­gat.

A kultúrák arcán is meglátszik ez a típuskülönbség, melyet a farizeus és a vámos párbeszéde tüntet fel csodá­latos élénkséggel.

A dómok kultúrájában az Istenhez, éghez transzcen­dens értékrendszerhez való igazodást a középkori ember­nek imádkozó típusa biztosítja. Nem mintha a középkor minden egyedében teocentrikus lett volna. De az egye­dekben és az egyedek fölött akart dolgozni a „Civitas Dei" fölépítésén. A középkort a gnosztikus¹²¹ szentek misszió­ja alapozta meg. Ezeknél pedig az imádság - minden élet­jelenséget átfogó és megszentelt liturgiaként - élethivatás volt, melynek törvénye az, hogy az Isten dolgának (opus Del) semmit sem szabad eléje helyezni (Szent Benedek Regulája). Az imádság, liturgia: mint élethivatás, mint a népet nevelő rétegek életstílusa és formája, rávéste jellegét a középkor népeire, átjárta a népéletet; szilárd népszokás­ok sarjadtak a liturgiából.

(Az IMÁDSÁG ÉRTÉKELÉSE...)

121. Gnoszticizmus - a gnózis sajátos formáját hirdető vallási irányzat a Kr. u. 1-3. században. A gnoszticizmus azt vallotta, hogy az ember igazi szellemiségére vonatkozóan üdvözítő tudás birtokában van. E tudás egy kinyílatkoztató-üdvözítő személytől ered, zárt csoportban hagyományozzák tovább, és önmagában képes üdvözíteni a befogadóját.

A kegyelem fényével megvilágítva (a házasságot) már nemcsak a testet becsüli meg egymásban, nem is pusztán a lélek természetes adományait, hanem megbe­csüli a keresztény hitves testében: a Szentlélek templomát, az örökkévaló élet magvát és a keresztény lélekben a meg­váltott, megszenteít ember isteni szépségét, ragyogását. Ez a kegyelem hárítja el a házasság egységének akadályait, ez ad erőt az idegen személyekhez tapadó vonzalmaknak, az érzékiség perzselő indulatainak leküzdésére, ez kapcsolja össze a lelket és a testet, úgyhogy igazán egy szív - egy lé­lek uralkodjék a házastársakban

A kegyelem adja meg a hitvesi hűség áldozataihoz az erőt, akkor is, amikor a másik fél hűtlenségét kell elvisel­ni, akkor is, midőn betegség, vagy más okok a házastársi élet nagy áldozatait kívánják. Mivel pedig a házassági kö­telék életfogytig tartó és csak az egyik fél halálával szűnik meg, az Isten az ő szentségi kegyelmével mindvégig erősíti, támogatja ezt a köteléket; az ártatlan fél a házasság szent­ségi kegyelmét akkor sem veszti el, ha a másik vétkesen el­hagyja, vagy hűtlenné válik hozzá.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI,..)

Gellért a tenger városában nevelkedett, szemében még benne tükröződött az Adria nagy síkja, lel­kében a lagúnák hullámos ritmusa rezgett. Most a Ba­kony irdatlan, számtalan őserdejében jár, Fehérvártól Veszprémen, Zircen, Bélig vezető úton. A béli monostor már épül, a zsolozsma már behallik az erdők mélyébe és hangja elvegyül a vadonban dolgozók baltacsapásaival és a rengeteg néma csendjébe beledaloló madarak énekével. Ebben a vadonban megszólal Gellértben a zsoltáros szó: „Elongaví fugiens et mansi in solitudina."¹¹⁹ Vágyott arra az ígéretre, melyet a próféta által közölt az Űr. Az Úr a magányba vezet és a szívhez szól. Ott, a béli¹²⁰ völgyben megtalálta a magányt és maga a hely is — szívéhez szólt. A völgy mélyén — messze a világtól, még ki se látha­tott feléje. Elzárta a látóhatárt a Kőröshegy, a Tönkölyös; a Somhegy, a kis és nagy Gáthegy. Ezek az erdő borítot­ta magaslatok áthatolhatatlan gátként álltak a remeteség szélén és szemnek, léleknek nem adtak más távlatot, csak fölfelé - a kék égre, a csillagok végtelen perspektíváját; ki nem lehetett látni a béli völgyből a fák lombjaitól borítva.

(Szent Gellért Bakonybélben)

119. ECCE ELONGAVI FUGIENS ET MANSI IN SOLITUDINE diapsalma - Zsoltárok könyve (54,8) - Kész szívvel áldozom néked: áldom a Te nevedet, Uram, mert jó.

120. Béli - Bakonybéíi

A Titkos Jelenések könyve beszél azokról, akik részt vesznek a Bárány lakomáján. Megemlíti, hogy az apostol szózatot hall az égből, mint nagy vizek zúgását és mínt nagy mennydörgés hangját, A szózat olyan volt, mint a hárfáikon játszó hárfásoké. És mintegy új éneket énekelnének a királyi szék előtt; és senki más nem mond­hatná az éneket, mint azok, akik megvannak váltva a föld­ről. Ezek azok, akik nem fertőztették meg magukat asszo­nyokkal, mert szüzek.

Az Egyház a szűzavatás gyönyörű praefatiójában¹¹⁸ rá­mutat ezen új ének tartalmára: „Isten, te sok erényt adsz gyermekeidnek, kik nem a vérből, nem is a test Ösztöné­ből, hanem a Szentlélekből születnek újjá, a te bőséged forrássá árasztja néhány lélekbe a szüzesség adományát is. Bár a házasság méltóságát semmiféle tilalom nem csök­kenti és a szent házaséleten megmarad az esküvőkor adott áldás: mégis vannak az Egyházban oly emelkedett lelkek, akik a férfi és a no házastársi egyesülésében óhajtják azt a titkot, amelyre rámutat, bár tartózkodnak a házasságtól. Szeretik, amit a házasság jelképez, de nem cselekszik azt, ami a házasságban történik."

(ÁZ ÖRÖKLÉT FORRÁSAI...)

118. Preafatio - előszó, előbeszéd, bevezetés

Amit a természet Alkotója akar a természet erejével, azt a keresztény házasságban tökéletesíti a kegye­lem erejével. A segítő kegyelem irányítja, fejleszti, mozgé­konnyá teszi azokat a természetes erőket, melyek a házas­sági kötelék egységét és szilárdságát szolgálják. A nemek egymásrautaltságát felemeli a hitnek és a megváltott élet­nek régiójába. A keresztény hitveseket már nemcsak a test és a természetes érdekek kapcsolják egybe. Ok az Isten háza-népévé váltak, a keresztény ház a názáreti háznak a mása kell, hogy legyen, ezért nemcsak a nemi életben egé­szítik ki egymást, hanem üdvösségük útjai is azonosakká válnak. A hitvesek egymást szentelik meg az apostol sze­rint, egymás hitét, reményét ápolják, egymásban erősítik az istenszeretet tüzét, közösen vállalják a felebaráti szere­tetnek és egyéb erényeknek az ápolását. Ezekben támogat­ja őket a szentség a maga kegyelmével. Természetes, hogy a kegyelem elmélyíti, gazdagítja, bájjal, lelkiséggel, maga­sabb örömök kincseivel árasztja el egymáshoz való szerel­müket, mely a kegyelemfényével megvilágítva már nem­csak a testet becsüli meg egymásban, hanem az örökkéva­ló élet magvát.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

Minden művészetnél nagyobb a lélek önművelé­se, minden tettek között a legértékesebb: az er­kölcsi cselekvés. Az erkölcsi cselekvés alakítja ki az ember önmagán Isten egyszülött Fiának, Krisztusnak vonásait és így egész karakterébe, életébe beleviszi az Isten képmását. íme, néhány elnagyolt vonással megrajzoltuk az isten képét az emberi lélekben! Ha egy tájképben gyönyörköd­ni akarunk, jó, ha magát a tájat, az eredetit, ismerjük. A műalkotás a modellre, a mintára utal bennünket; a lélek az Isten műalkotása, melyben önmagát akarja utánozni! Igazán isteni jegyekkel ellátva, ezeknek tudatában, csodál­ni lehet-e, hogy az első kísértés, mely az embert érte: olya­nok lesztek, mint az Isten!

Az ember érezvén magában a tudásnak és a szabad cse­lekvésnek isteni vonásait, ebben a kísértésben elbukott, mert az Isten képmása helyett Isten akart lenni. Ezek a vonások Istentől valók, ő rajzolta bele a lélekbe őket. Az emberi öntudat pedig mindjárt kezdetben függetleníteni akarta magát a Teremtőtől és azóta Ís az emberi élet egyik iránya az önistenítés, az Istentől való elszakadás.

(Isten képe az emberen)