Kiss Ulrich naplója

ÍTÉLET

Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz benne, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában.” Jn 3, 16-18

Mottó: Isten nem azért küldte a Fiát a világba, hogy elítélje a világot

Pedig az emberek hajlamosak Istenben a nagy büntetőt látni. A szekták többségének üzleti modelljei, hogy a csatlakozóknak mentességet kínál. Ők, és csak ők, megmenekülhetnek. Nos: látszólag, Jézus kínálata is tartalmaz egyfajta üdvös cserét. Higgy és üdvözülsz. Csakhogy itt nincs alkupozíció, énem kell tehát alkudozni, és az árat, a szabadság, a büntetésmentesség árát valaki előre és helyettünk kifizette. Mintegy hitelbe. Ez a Valaki Jézus. Nekünk pedig nem kell mérlegelnünk. hogy vajon megéri-e? Csak el kell fogadni, hátsó szándék nélkül, amint az ajándékozónak sincs rejtett szándéka. Ugye, balga, aki elutasít egy ilyen ajándékot?  Tudva, hogy ezzel megfosztja magát a történelem legnagyobb ajándékától.

KÉTELY

Abban az időben: a tizenegy tanítvány elment Galileába, fel arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak előtte a földre. Egyesek azonban még mindig kételkedtek. Jézus odament hozzájuk, és ezt mondta nekik: „Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön. Ezért most menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet! Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek!   És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!” Mt 28, 16-20

A válogatós

Mottó: „Egyesek azonban még mindig kételkedtek”– Nemde, szokatlanul hangzik, hogy a tanítványok, akik látták az Ú számos csodáját és találkoztak vele, miután feltámadt, és testében megmutatkozott, még kételkedtek. Jézus azonban nem korholta őket, hanem megbízást, küldetést adott nekik, hogy tanítsák a népet. Mire is? „Mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek.” Nem egy „Best of” válogatásra; nem kizárólag arra, amit a józan ész is elfogad; nem csak tudatosan és arra, ami eleve vonzó, és szavahihető; nem megfontoltan arra, amit szívünk mélyén eleve helyeslünk, hanem mindenre, amit Jézus tanított, akkor is, ha kényelmetlen; akkor is, ha bátorságot és akaraterőt igényel. Legyen merszünk, legyen bátorságunk, és tartsunk ki a jóban.

Vigasztaló

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ha szerettek engem, tartsátok meg parancsaimat. Én pedig kérni fogom az Atyát, és ő más Vigasztalót ad majd nektek: az Igazság lelkét, aki örökre veletek marad. A világ nem kaphatja meg, mert nem látja, és nem ismeri. De ti ismeritek őt, mert veletek marad és bennetek lakik. Nem hagylak árván titeket: visszajövök hozzátok. Rövid idő, és már nem lát engem a világ. Ti azonban láttok, mert én élek, és ti is élni fogtok. Azon a napon megtudjátok majd, hogy én az Atyában vagyok, ti énbennem én pedig tibennetek. Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szereti, én is szeretni fogom és megmutatom neki magamat.  Jn 14, 15-21

Mottó: ő más Vigasztalót ad majd nektek

Vaksi

Mert mindezidáig Jézus maga volt a Vigasztaló „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket-– így szól a meghívás.  Teszi ezt közvetlenül és testközelben. De nem örökre. Erre a szerepre a Lelket szemelte ki, és most meg is ígéri: „más Vigasztalót ad majd nektek: az Igazság lelkét, aki örökre veletek marad” -– a Lélek az Atya ajándéka, mely folytatja a Fiú művét. Ezért, miközben a világ szeme elől eltűnik, tanítványai látni fogják. A látás szerve a szív: „aki pedig szeret engem, azt Atyám is szereti.” Ilyen egyszerű.

Nyugtalanság

 „Ne nyugtalankodjék a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így lenne, mondtam volna-e: Elmegyek, és helyet készítek nektek? Ha majd elmegyek és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hiszen ismeritek az utat oda, ahova én megyek! Ekkor Tamás így szólt: Uram, mi nem tudjuk, hogy hova mégy, hogyan ismerhetnénk hát az utat? Jézus ezt felelte: Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki se juthat el az Atyához, csak általam. Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok.  Fülöp megjegyezte: Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk! Jézus így válaszolt: Már olyan régóta veletek vagyok, és nem ismersz engem, Fülöp? Aki engem lát, az látja az Atyát is. Nem hiszed talán, hogy én az Atyában vagyok s az Atya énbennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, és a tetteket is Atyám cselekszi, aki bennem van. Ha másért nem, legalább a tetteimért higgyétek! Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket fogja végbevinni, amelyeket én cselekszem, sőt még nagyobbakat is tehet azoknál, mert én az Atyához megyek.  Jn 14, 1-12

Oda ti nem jöhettek

Mottó: Ne nyugtalankodjék a szívetek! – Mitől is nyugtalanok a tanítványok? Jézus épp elmondta nekik, hogy szenvedni fog, és hogy egyikük el is árulja őt. Más szóval a közösség, mely látszólag úgy összeforrt, törékeny. A tanítványok fogadkoznak, hogy vele halnak. Nélküle nem tudják elképzelni életüket. De a vértanúság ideje még nem jött el: „Ahova megyek, oda ti nem jöhettek.”  Látszólag minden értelmetlenné vált. Jézus azonban új utat mutat nekik, a hit és a Lélek útját. A hit az egyetlen feladatuk. S ez a hit egyidejűleg az Atyába és bele vetett hit. A tanítványok azonban képtelenek elképzelni a megváltozott utat. Hol az Atya? Hol a Fiú? Paradox módon a Lélek, amelyet most megígér, a megoldás, a jövő, az egységes Út. Nincs külön Atyai út és Fiúi út. És ha rá lépnek mindenre képesek lesznek, mert velük lesz az Atya ereje.

Akol

Abban az időben így szólt Jézus: Bizony, bizony, mondom nektek: Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshol, az tolvaj és rabló. Aki viszont az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Az őr ajtót nyit neki, a juhok pedig hallgatnak a szavára. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Miután mind kivezette, előttük halad, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Az idegent nem követik, sőt elfutnak előle, mert az idegen hangját nem ismerik. Jézus ezt a hasonlatot mondta nekik, de ők nem értették meg, hogy miről beszél.

Jézus ezért így folytatta: Bizony, bizony, mondom nektek: Én vagyok az ajtó a juhok számára. Kik előttem jöttek, azok tolvajok és rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok az ajtó, aki rajtam keresztül megy be, az üdvözük, ki- és bejár, s legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen. Jn 10, 1-10

Mottó: Az őr ajtót nyit neki

Az őr

Az akol, a juh és a pásztor jelképét, szerepét értjük. Az akol a közösség, ahova meghívást kaptunk. Nem barangolva, szinte véletlenül betévednek a biztonságot nyújtó közösségbe, hanem egyenként szólítja őket. De mégsem vakon bíznak benne, hanem szava és az őr kettős biztonsága teremti meg a bizalmat, hogy habozás nélkül kövessék. A juhok tudják, hogy javukat akarja. Ő vezeti őket dús legelőkre, hisz az akol „csak” éjjeli szállás, a pihenés helye, nem a táplálék forrása. De a nyájat nem egyedül a pásztor megnyugtató szava vezérli. Ahogy a pásztor a juhok őre, az „őr” a pásztoré. Az őr a végső biztosíték, hogy kockázat nélkül ki-és be járhatunk. Ez az őr a szentségek, és az azt közvetítő Lélek- Ez az őr a végső garancia.

Az igazság az úton hever

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három órai járásra) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben? Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mit történt ott ezekben a napokban? Ő megkérdezte: Miért, mi történt? Azok azt felelték: A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik az állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok mondták, őt magát azonban, nem látták. Jézus erre így szólt: Ó, ti oktalanok, késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe? Aztán Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az Írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahova tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták, és kérték: Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap. Betért hát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: Ugye, lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az Írásokat? Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak! Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.  Lk 24, 13-35

Mottó: Miért, mi történt?

A puszta tény

A két emmauszi tanítványhoz intézett kérdés csalóka. A média és a tudomány is ezt kérdezi. A történtek legrészletesebb elbeszélése sem adna azonban választ a mögöttes, a valós kérdésre: Veletek mi történt? Mi történik? Mit jelent mindez?

A két tanítvány válaszul adott elbeszélése arra szorítkozik, amit mi is ténynek nevezünk, és kevésbé vitatott: „Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék.”

Az már kommentár, a puszta tények értékelése, amikor az üres sírt az asszonyok elbeszéléseként mutatják be, és mindjárt kétellyel fűszerezik az elbeszélést. Az asszonyok narratíváját azonban részben több tanítvány is megerősíti, akik szemügyre veszik a sírt, akik meggyőződnek arról, hogy az valóban üres. Ez is tény. A magyarázat, amit az angyalok adnak nekik, azonban nem vezet hitre, hanem további kétségre ad okot. Jézus felvilágosíthatná őket azzal, hogy megmutatja nekik sebeit, amint azt Tamás esetében tette. Ehelyett az írásokat hívja tanúként. A feltámadás ténye, mint pusztafizikai tény izgalmas, de nem köthető az ígérethez, a nép ezer éves várakozásához. Az írás – és annak szakavatott, ihletett kommentárja – gyújtja meg a szeretet lángját. Immár a szív is lát. Kell azonban még valami, hogy a hallgató ne csak lásson, hanem értsen és higgyen is. Ez a kenyértörés, az áldozat felidézése. S ha belegondolunk, az emmauszi kettő átélte az első „szentmisét”, az írással, a kommentárral – a prédikációval – és a kenyértöréssel. A történelem üdvtörténetté lett.

Látott, és hitt

Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett, és így szólt hozzájuk: Békesség nektek!  Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot. A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: Láttuk az Urat. De ő így szólt: Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem! Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok, Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett, és köszöntötte őket: Békesség nektek! Tamásnak pedig ezt mondta: Nyújtsd ki az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet, és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő! Tamás így válaszolt: Én Uram, én Istenem! Jézus ezt mondta neki: Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek! Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.  Jn 20, 19-31

Ki lát, és ki nem?

Mottó: Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek! – mondja Jézus a tanítványoknak. Persze, intelme mindenek előtt Tamásnak szól, akinek empirikus tapasztalatra volt szüksége, hogy higgyen. Kézzel fogható bizonyítékot akart. S persze egyenrangúságot a többiekkel, nehogy később azt mondják, ő amolyan féltanú… Egye valakire azonban nagyon illik a leírás. Jánosra, aki a jel alapján hitt, mielőtt az Urat láthatta volna. Kontrasztul szolgál Mária Magdolna, aki látta az Urat, de nem ismerte fel. S mi, kései utódok? Mi arra támaszkodunk, hogy 12 megbízható tanú vallja, hogy látták az Urat. Boldogok, akik hisznek a tanúknak!

Ki ér elsőnek célba?

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!  Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt, és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból. Jn 20, 1-9

A jel

Mottó: aki először ért a sírhoz A versenyszellem arra ösztökél, hogy aki első, az éljen is helyezésével. Már vagy öt évszázada erre épül a gazdasági és társadalmi rend. János számára evidens volt, hogy előre engedi azt, akit Jézus maga jelölt ki vezetőnek, akire építi az új közösséget. János nem kovácsolt magának előnyt abból, hogy gyorsabb. Most, hogy az öregek vannak többségben, – akik közismerten lassabbak– lehet, hogy ismét megnő azok becsülete, akik több élményt, több tapasztalatot, több tudást, és ezzel talán bölcsességet halmoztak fel. A jelenet tanúsága azonban nem az elsőbbség kérdésének „helyes” olvasata. A hangsúly azon van, hogy vajon csak a láthatót észleljük, ebben az esetben a gyolcsokat, vagy megértjük ennek, a jeleknek, üzenetét, jelentését. A hit ugyanis a látásból fakad, A értő látásból. „Látta mindezt, és hitt.”

Krisztus szenvedése

Közben Jézust a helytartó elé állították. A helytartó megkérdezte tőle: „Te vagy a zsidók királya?” „Te mondod” – felelte Jézus. A főpapok és vének vádjaira azonban nem felelt semmit. Erre Pilátus így szólt hozzá: „Nem hallod, mi mindennel vádolnak?” De ő egyetlen vádjukra sem felelt. Ezen a helytartó igen meglepődött. Az ünnep napján a helytartó szabadon szokott bocsátani egy rabot, a nép kívánsága szerint. Volt akkor egy hírhedt rabjuk, Barabásnak hívták. Pilátus kérdést intézett hozzájuk: „Mit akartok, melyiket bocsássam el a kettő közül, Barabást vagy Jézust, akit Krisztusnak mondanak?” Tudta ugyanis, hogy csak irigységből adták kezére. Míg ott ült ítélőszékében, a felesége üzenetet küldött neki: „Ne legyen közöd annak az embernek a dolgához! Az éjjel álmomban sokat szenvedtem miatta.” A főpapok és a vének felbujtották a népet, hogy Barabást kérje ki, Jézusnak pedig kívánja halálát. A helytartó tehát föltette a kérdést: „Mit akartok, melyiket bocsássam el a kettő közül?” „Barabást!” – kiáltották. Pilátus tovább kérdezte: „Hát Jézussal, akit Krisztusnak mondanak, mit tegyek?” Mind azt kiabálták: „Keresztre vele!” „De hát mi rosszat tett?” – kérdezte. Annál inkább ordították: „Keresztre vele!” Pilátus látta, hogy nem megy semmire, sőt a zajongás még fokozódik is. Vizet hozatott, s a nép szeme láttára megmosta kezét: „Ennek az igaz embernek vére ontásában én ártatlan vagyok – mondta. – Ti lássátok!” Erre az egész tömeg zúgta: „Vére rajtunk és fiainkon!” Akkor szabadon bocsátotta Barabást, Jézust pedig megostoroztatta, és átadta nekik, hogy feszítsék keresztre. A helytartó katonái bevitték Jézust a helytartóságra, s odagyűjtötték köré az egész helyőrséget. Megfosztották ruhájától, bíborszínű köntöst adtak rá. Tövisből koszorút fontak, fejére tették, jobb kezébe pedig nádszálat adtak. Aztán térdet hajtottak előtte, és így gúnyolták: „Üdvözlégy, zsidók királya!” Közben leköpdösték, fogták a nádat, s verték a fejét. Miután így csúfot űztek belőle, levették róla a palástot, s ráadták saját ruháját. Aztán elvezették, hogy keresztre feszítsék.

Amint kifelé vonultak, találkoztak egy Simon nevű cirénei emberrel. Ezt kényszerítették, hogy vigye a keresztet. Fölértek arra a helyre, amelynek Golgota, vagyis Koponyák helye volt a neve. Itt epével kevert bort adtak neki inni, de amikor megízlelte, nem akarta meginni. Aztán keresztre feszítették, és sorsot vetve megosztoztak ruháján, majd leheveredtek, és őrizték.⁷Feje fölé táblát tettek, amelyre elítélése okát írták: „Ez Jézus, a zsidók királya.” Vele együtt két gonosztevőt is keresztre feszítettek, az egyiket jobbról, a másikat balról. Az arra menők káromolták, s fejüket csóválva mondogatták: „Te, aki lebontod és harmadnapra fölépíted a templomot, szabadítsd meg magad! Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!” Ugyanígy gúnyolódtak az írástudókkal és a vénekkel együtt a főpapok is: „Másokat megmentett, de magát nem tudja megmenteni. Ha Izrael királya, szálljon le a keresztről, s akkor hiszünk neki. Az Istenben bízott. Mentse hát meg, ha akarja. Hisz azt mondta: Isten Fia vagyok.” Ilyen módon gyalázták a vele együtt megfeszített gonosztevők is.

A hatodik órától a kilencedik óráig sötétség borult az egész földre. Kilenc óra tájban Jézus felkiáltott, hangosan mondva: „Éli, Éli, lamma szabaktani?” Vagyis: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Ezt hallva az ott állók közül néhányan megjegyezték: „Illést hívja.” Egyikük rögtön odaszaladt, fogott egy ecetbe mártott szivacsot, rátűzte egy nádszálra, és inni adott neki. A többiek meg így beszéltek: „Hadd, lássuk, eljön-e Illés, hogy megszabadítsa!” Most Jézus még egyszer hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét.

Erre a templom függönye kettéhasadt, felülről egészen az aljáig, a föld megrendült, sziklák repedtek meg, sírok nyíltak meg, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. Feltámadása után előjöttek a sírokból, bementek a szent városba, és többeknek megjelentek. A százados és a többiek is, akik Jézust őrizték, a földrengés és a történtek láttára igen megijedtek: „Ez valóban Isten Fia volt” – mondták. Mt 27,11-54

Mottó: Keresztre vele!”

Bibliodráma

1990 nyarán lelkigyakorlatot vezettem felvidéki fiataloknak, egy rendtársammal közösen. Mindkettőnk számára premier volt ez, azaz először vezettünk másokat. Viszont végeztünk magunk, idősebb jezsuiták vezetésével lelkigyakorlatot és ennek tapasztalataiból rögtönöztünk. Műfajként a bibliodrámát választottuk, szövegként, útmutatóként Szent Ignác lelkigyakorlatos könyvét, illetve annak nyolcnapos sűrített változatát használtuk. A bibliodráma módszere, hogy nem a szöveget elemezzük, hanem eljátsszuk. de nem rendezői utasításokat követve, hanem spontánul, beleélve magunkat a történet egyik vagy másik személyébe. A „játékot” még izgalmasabbá tette, ha szerepet cseréltünk. Már négy napja elmélkedtünk ezzel a módszerrel, Krisztus életének főbb mozzanatait átélve, amikor elérkeztünk a passióhoz Urunk kínszenvedéséhez. Kiderült, hogy nem az apostolok, nem Pilátus, és nem is Jézus lett a nagy szerep, a meglepetés, hanem a tömeg. Megdöbbentem, hogy milyen hitelesen vállalták az egykori tömeg szerepét, milyen hitelesen kiáltozták: “Keresztre vele”!

A módszerhez hozzá tartozik, hogy utólag megosztjuk egymással a tapasztalatunkat, hogyan éltük át a történetet, és mit is tanultunk belőle. És rá lehet kérdezni, d nem szabad bírálni, amit, és amiről társaink beszámolnak. Rákérdeztem hát, milyen érzésvolt Jézust halálra ítélni? Szörnyű volt, vallották. Volt köztük egyetlenegy, aki hallgatott, nem követelte Jézus keresztre feszítését, mint a többiek. Megkérdeztem hát, miért hallgatott. „Nem tudtam őt elítélni, még játékból sem” – válaszolta. Mire a többiek: „De hét ez volt a megbízásunk, a játékszabály!”. „Bizony, de ez volt a zsidók problémája is azon a pénteken. És ma is az a problémád: lelkiismereted szerint cselekszel, vagy a közvéleményhez igazodsz. A te választásod. Jézust, vagy Barabást választod?

Abban az időben: Lázár testvérei megüzenték Jézusnak: „Uram, nézd, beteg, akit szeretsz!” Amikor Jézus meghallotta ezt, így szólt: „Ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségére fog szolgálni, hogy az Isten Fia megdicsőüljön.” Jézus szerette őket: Mártát, Máriát és Lázárt. Amikor tehát meghallotta, hogy Lázár beteg, két napig ott időzött még, ahol volt, aztán így szólt a tanítványokhoz: „Menjünk el ismét Júdeába!”  Amikor Jézus megérkezett, Lázár már négy napja a sírban feküdt. Amint Márta meghallotta, hogy Jézus jön, eléje sietett, míg Mária otthon maradt. Márta így szólt Jézushoz: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem! De tudom, hogy most is, bármit kérsz Istentől, megadja neked.” Jézus ezt felelte neki: Testvéred fel fog támadni! Erre Márta így szólt: Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon. Jézus folytatta: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is hal, élni fog. Mindaz, aki él és hisz énbennem, az nem hal meg örökre. Hiszed ezt?” Márta ezt válaszolta neki: Igen, Uram! Hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön! Jézus a lelke mélyéig megrendült és megindult. Megkérdezte: Hova temettétek? Azok így szóltak: „Jöjj, Uram, és lásd!”  Ekkor Jézus könnyekre fakadt: Erre a zsidók megjegyezték: „Nézzétek, mennyire szerette őt!”  Némelyek azonban így szóltak: „Ő, aki visszaadja a vak látását, nem akadályozhatta volna meg, hogy meghaljon?”  Jézus pedig, még mindig mélyen megrendülve a sírhoz ment, amely egy nagy kővel elzárt barlang volt. Jézus így szólt: „Vegyétek el a követ!” Márta, az elhunyt testvére megjegyezte: „Uram, már szaga van, hiszen negyednapos.” Jézus ezt válaszolta neki. „Mondtam már neked, hogy ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét!” Elvették tehát a követ. Jézus az égre emelte szemét, s így szólt: „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. „Én ugyan tudom, hogy mindenkor meghallgatsz, csak a körülálló nép miatt mondom, hogy higgyék: te küldtél engem!”  E szavak után Jézus hangos szóval kiáltotta: „Lázár, jöjj ki!” A halott azonnal kijött, kezén és lábán a rátekert leplekkel, arcán pedig a kendővel, amelyet fejére csavartak. Jézus megparancsolta: „Oldjátok föl, hogy járni tudjon!” A zsidók közül, akik Máriához jöttek, sokan hittek Jézusban, miután látták, amit cselekedett. Jn 11,1-45

Együttérzés

Mottó: „Nem akadályozhatta volna meg, hogy meghaljon?” – A tömegben mindig van néhány hálátlan okoskodó. Lázár szomszédjai is átlagemberek voltak. Volt, aki azt látta, hogy mennyire szerette Jézus a barátját. Volt, aki empátia és együttérzés helyett méltatlankodott. Azt mondják, az esetek többségében az optimisták és a pesszimisták fele-fele arányban vannak jelen minden tömegben. Kérdés, ki a hangosabb. Kik a szavahihetők? A vélemények, amikor Jézusról van szó, nemcsak a népben, de meg egy baráti testvérpárban is megoszlanak.

Márta és Mária egyaránt szerették Jézust. Ki-ki a maga temperamentuma szerint. Márta eléje sietett, Mária otthon várta be őt. Amikor hittanos fiatalokat leszavaztatok, ki hogy tenne, ott is fele-fele arányban oszlanak meg a maradók és az eléje sietők. De az igazi választás az a válasz, amit Jézusnak adunk kérdésére: Hiszed ezt? Ha erre egyenes igennel tudunk válaszolni. Akkor is, ha a halottnak már „szaga” van.

Abban az időben: Jézus útközben látott egy vakon született embert. Tanítványai megkérdezték tőle: Mester, ki vétkezett, ez vagy szülei, hogy vakon született?” Jézus ezt felelte: „Sem ez nem vétkezett, sem a szülei. Mindez azért van, hogy megnyilvánuljanak rajta Isten tettei. Amíg nappal van, nekünk annak tetteit kell cselekednünk, aki engem küldött. Eljön ugyanis az éjszaka, amikor senki sem cselekedhet. Amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak.” E szavak után a földre köpött, sarat csinált a nyállal, a sarat a vak szemeire kente, és így szólt: „Menj, mosakodj meg a Silóé tavában.” Silóé annyit jelent, mint Küldött. Ő elment, megmosdott, és amikor visszatért, már látott. A szomszédok, és akik azelőtt koldusként ismerték, így szóltak: „Nem ez az, aki itt ült és koldult?” Egyesek azt mondták, hogy: „Ez az!” Mások pedig: „Nem, csak hasonlít rá.” Ő azonban kijelentette:” Én vagyok az!” Erre az embert, aki nemrég még vak volt, odavitték a farizeusokhoz. Aznap ugyanis, amikor Jézus sarat csinált és megnyitotta a vak szemét, szombat volt. Ezért a farizeusok is megkérdezték tőle, hogyan kezdett látni. Ezt válaszolta: „Sarat tett a szememre, megmosdottam, és most látok.” A farizeusok közül egyesek megjegyezték: „Nem Istentől való az az ember, hiszen nem tartja meg a szombatot.” Mások azonban így szóltak: „Bűnös ember hogyan tudna ilyen csodákat tenni?” És szakadás támadt köztük. Azután újból faggatni kezdték a vakot: „Te mit gondolsz arról, aki megnyitotta szemeidet?” Ő azt felelte: „Hogy próféta!” A zsidók ezt felelték neki: „Te oktatsz minket, aki mindenestül bűnben születtél?” És kitaszították őt. Jézus meghallotta, hogy kitaszították. Amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: „Hiszel-e az Emberfiában?” Ő így válaszolt: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Jézus ezt felelte: „Látod őt, aki veled beszél: ő az!” Mire az ember így szólt: „Hiszek, Uram!” És leborult előtte. Azután Jézus ezt mondta: „Ítélkezni jöttem a világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, megvakuljanak.” Meghallotta ezt néhány körülötte álló farizeus, és megkérdezte: „Csak nem vagyunk mi is vakok?” Jézus így felelt: „Ha vakok volnátok, bűnötök nem volna. De ti azt mondjátok, hogy láttok, ezért megmarad bűnötök.” Jn 9,1-41

Csak nem vagyunk mi is vakok?

Mottó: Csak nem vagyunk mi is vakok?” – Lám, nem is olyan egyszerű apostolnak lenni, vagy akár csak tanítványnak! Nem mindig azok az igehirdetés bajnokai, akiknek adottságai a közvélemény szerint leginkább adottak. A múlt héten színre lépő szamáriai asszony látszólag semmiképp sem volt alkalmas a feladatra. Diszkvalifikálta eleve, hogy nő, és ráadásul egy szekta híve volt. És botrányhős. Mégis, egész közössége az ő hatására tért meg. A vak koldus sem rendelkezett társadalmi tőkével, hogy higgyenek neki. Az őt faggató farizeusok azonban a közmegegyezés szerint szakemberek voltak a kérdésben. Mondhatnám, hogy túl okosak voltak, hogy higgyenek. Jézus ezek után valami különöset tesz. Nem is kísérli meg okoskodó ellenfeleinek meggyőzését. Ő a vak hitére kíváncsi. S a vak látja, amit a tudósok nem. De a hithez még egy lépés kell. Megérteni, hogy nem a sár és a víz gyógyították meg, hanem a találkozás azzal, aki megérintette őt. A szó teljes értelmében. Megérintette szemét és megérintette szívét. Ő ma is az, aki velünk beszél.

Abban az időben: Jézus Szamaria egyik városába, Szikárba érkezett, közel ahhoz a földhöz, amelyet Jákob adott fiának, Józsefnek. Ott volt Jákob kútja. Mivel Jézus útközben elfáradt, leült a kútnál. Az idő dél felé járt. Közben odajött egy szamariai asszony, hogy vizet merítsen. Jézus megkérte: Adj innom! Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. Az asszony elcsodálkozott: Hogyan kérhetsz te, zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól inni? A zsidók ugyanis nem érintkeztek a szamaritánusokkal. Jézus így felelt: Ha ismernéd Isten ajándékát, és tudnád, hogy ki mondja neked: Adj innom!, inkább te kérnéd őt, és ő élő vizet adna neked. Az asszony ezt felelte: Uram, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vennéd az élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki nekünk ezt a kutat adta, amelyből ő maga is ivott, meg a fiai és az állatai? Jézus erre megjegyezte: Mindaz, aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, nem szomjazik meg soha többé. Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne. Erre az asszony megjegyezte: Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne legyek szomjas, és ne kelljen ide járnom vizet meríteni. Látom, hogy próféta vagy! Atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálem az a hely, ahol imádni kell őt. Jézus ezt felelte: Hidd el nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor az Atyát nem itt és nem is Jeruzsálemben fogjátok imádni. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi pedig azt, akit ismerünk, hiszen az üdvösség a zsidóktól ered. De eljön az óra, sőt, már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat vár. Isten ugyanis Lélek, azért akik őt imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk. Az asszony így szólt: Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek. Ha majd eljön, ő tudtunkra ad mindent. Erre Jézus kijelentette: Én vagyok az, aki veled beszélek. Abból a városból a szamaritánusok közül sokan hittek benne. Mikor kijöttek hozzá a szamaritánusok, megkérték őt, hogy maradjon nálunk. Ott is maradt két napig. Ezután így szóltak az asszonyhoz: Most már nem a te szavadnak hiszünk. Hallottuk őt mi magunk is, és tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője. Jn 4,5-15. 19b-26. 39a 40-4242

Adj innom

Mottó: Ott volt Jákob kútja – Szent Ignác a lelkigyakorlatban minden elmélkedést kettős ún. előgyakorlattal kezdi. Az első – könyvében a 46. pont – a kegyelem kérése: „Kérjek kegyelmet Istentől, a mi Urunktól, hogy minden szándékom, cselekedtem és tevékenységem, tisztán az isteni Felség szolgálatára és dicsőítésére irányuljon.”  Ebben az alkalmi lelkigyakorlatban Jézus elvezeti az asszonyt pont erre: banális – ámbár fontos, életbe vágó – tevékenysége, a vízhozás átalakul apostoli igehirdetéssé: egész közösségét elvezeti a hitre. És ebben a „színhely kialakítása”, ahogy Szent Ignác az első előgyakorlatot nevezi, kulcs lesz. A kút, akkoriban eleve a találkozás helye, heurisztikus kulcs, értelmező jelkép lesz, mely az örök forrássá alakul át, nem valamely csodás tett, hanem pusztán az újraértelmezés során. A kút, amely két eltérő hagyomány és értelmezés okán az elidegenedés, az elszakadás jelképe volt, más-más értelmezésé, most mintegy bevezető, nyitány lesz az egyetemesség és egység irányába. Összeköt. Nemcsak két múltat, vélt ellenségeket, hanem embert és Istent is. És a Lélek lép a víz helyébe. Nemcsak szomjunkat oltja, hanem a lelkünkét is. Örökre.