Kis Szent Teréz utikalauza a hétköznapi életre

Szent Szívről nevezett Mária nővér így szólt hozzá: Halálának gondolata mélyen lever engem; ha magamra hallgatnék, nem is beszélnék többé senkivel. Erre azt válaszolta:

„Ez nem felelne meg az evangélium törvényeinek. Bármily körülmények között is mindenkinek mindenévé kell lennünk.”

„Mikor imént a Szent Szívről nevezett Mária nővér visszajött a társalgóból, ahol főtisztelendő házi lelkészünkkel beszélt, nagy kedvem lett volna megkérdezni, mit mondott rólam látogatása után. Azt gondoltam magamban, ez talán jót tesz nekem, és meg fog vigasztalni. De aztán gondolkoztam rajta és így szóltam magamhoz: nem, ez kíváncsiság lenne, nem teszek semmit azért, hogy megtudjam, mit mondott. Minthogy a jó Isten nem engedi meg, hogy ő magától elmondja azt nekem, ez annak a jele, hogy nem is akarja, hogy tudjam. És kerültem, hogy a beszélgetést erre a tárgyra tereljem, nehogy a Szent Szívről nevezett Mária nővér mintegy kénytelen legyen azt elmondani; nem lettem volna boldog így”...

Kértem magyarázza meg, melyik az az út, melyet halála után meg akar a lelkekkel ismertetni.

„Anyám, a lelki gyermekség útja ez, a bizalom és a teljes odaadás ösvénye. Meg akarom velük ismertetni azokat az apró eszközöket, melyek oly tökéletesen beváltak nálam; meg akarom nekik mondani, hogy csak egy dolgunk van itt lent a földön: apró áldozataink virágait hinteni Jézus lábai elé, hogy kedveskedéseinkkel megnyerjük Őt; én is így hódítottam meg Őt, és ezért fogad majd olyan szeretettel engem.”

„A nagy szentek a jó Isten dicsőségére dolgoztak, de én, mint kicsi kis lélek, csak azért dolgozom, hogy örömöt szerezzek neki, és boldogan viselném el a legnagyobb szenvedéseket, ha ezzel Őt mosolyra deríthetném, hacsak egyetlen egyszer is.”

Felolvastam neki francia nyelven Szent Mihály arkangyal zsolozsmáját és a haldoklók imádságait. Mikor a gonosz lelkekről történt említés, gyermekded mozdulatot tett, mintha megfenyegetné őket és mosolyogva felkiáltott:

„Ó, ó!”…

Oly hangon, mely ki akarta fejezni, hogy: nem félek tőlük.

Halálának előestéje. Már reggeltől kezdve úgy látszott, mintha a halállal vívódnék. Fájdalmas hörgés vett erőt rajta, és nem tudott lélegzethez jutni. Délben azt mondta a perjelnő anyának:

„Anyám, ez a halálküzdelem? Hogy is fogjak hozzá a meghaláshoz? Sohasem fogok tudni meghalni!” ...

„A földi levegő hiányát érzem! Mikor ad nekem a jó Isten égi levegőt szívni! ...”

Újoncnői közül az egyik pár pillanatra eljött a betegterembe. Mikor őt ily nagy szenvedések közt oly nyugodtnak és erős lelkűnek látta, azt mondta neki: Ön a szelídség és türelem angyala!

„Ó nem, én nem vagyok angyal... Az angyalok nem képesek szenvedni; ők nem oly boldogok, mint én!”

Ezen utolsó napok egyikén, mikor rendkívül sokat szenvedett, szorongatásában azt mondta nekem:

Ó, anyám, mi az, sok szép szót leírni a szenvedésről! Semmi, semmi! Benne kell lenni, hogy megtudjuk, mit jelentenek ezek a lelkendezések.”

„Ezeknek a szavaknak fájdalmas emlékét megőriztem lelkemben, mikor a mai napon, szeptember 25-én, úgy látszott, hogy visszaemlékezik rá, amit nekem akkor mondott, és egészen sajátságos kifejezéssel rám tekintve ezeket mondotta:

„Most jól érzem, hogy az, amit mondtam és írtam, minden pontjában igaz ... Igaz, hogy Istenért sokat akartam szenvedni, és igaz, hogy még most is akarok.”

Elmondtam neki, amit az üdülés idején azoknak felelősségéről mondottak, akik a lelkek gondozásával vannak megbízva és sokáig éltek. Ő azt válaszolta:

A kicsinyek ítélete nagyon enyhe lesz...⁶⁸ Mi pedig még a legfelelősségteljesebb állásokban is kicsinyek maradhatunk, ha még oly soká is élünk.

Ha 80 éves koromban halnék is meg, ha több zárdában töltöttem volna életemet felelősségteljes hivatalokban, mégis, ezt tudom, oly kicsi maradtam volna, amilyen ma vagyok.
Pedig meg van írva, hogy a végén Isten felkel megszabadítani⁶⁹ a földön minden szelídet és alázatos szívűt. Nem azt mondja: ítélni, hanem megszabadítani.

68 Bölcs 6,7.
69 Zsolt 75,9.

Fátyolünnepének mai évfordulóján kieszközöltem, hogy szentmisét mondassanak érte. Megköszönte nekem; de mikor láttam, hogy mennyire szenved, szomorúan mondtam neki: Ah, a szentmise nem hozott a maga számára megkönnyebbülést! Erre azt válaszolta:

„Tehát megkönnyebbülésemre mondatta a szentmisét?”

– Az ön javára ...

„Az én javam, bizonyára az, hogy szenvedjek ...”

Azt mondtam neki: Szegény kicsikém! mennyit szenved, és látszólag a szentek is elhagyják. Maga hívja őket, és ők nem jönnek el magáért. Ó, azért mégis nagyon szeretem őket! De látni akarják, hogy mennyire viszem bizalmammal...