Kis Szent Teréz utikalauza a hétköznapi életre

„Kérem, adja ide feszületemet, hogy tökéletes bánatot indítsak és megcsókolhassam, s így a szenvedő lelkek javára megnyerhessem a teljes búcsút. Már nem adhatok nekik mást, csak ezt!”

Fájdalmunkat fejeztük ki neki állapotának rosszabbodása fölött:

„A betegek körül vígnak kell lenni! Nem szabad siránkozni, mint akiknek nincs reményük ... Még oda juttatnának, hogy sajnálnám elhagyni ezt az életet.”

– Ó, az nem volna könnyű dolog, sokat kellene fáradnunk!

Erre kissé huncutkásan azt mondta:

„Az igaz!... Azért mondtam, hogy megijesszem!” ...

Különféle dolgokra nézve tanácsot kértem tőle. Erre azt válaszolta:

„Ami számunkra a jó Isten felvilágosító és segítő kegyelmét maga után vonja a lelkek vezetésére és vigasztalására, az, ha nem panaszoljuk el személyes bajainkat másoknak, hogy megkönnyebbüljünk; egyébként így nem is szerzünk magunknak igazi megkönnyebbülést, az ember inkább felizgatja magát, mintsem hogy lecsillapodnék.”

Azt mondtam neki: Ha majd az égben lesz, a mai nap szenvedései csekélységnek fognak látszani. Azt válaszolta:

„Ó, már itt a földön is úgy találom, hogy nagyon is csekély dolog”...

Szép rózsát ajánlottak fel neki, melyet a keresztkertben szedtek. Nagy áhítattal és szeretettel szedte róla feszülete fölött a szirmokat, mindegyiket kezébe véve, hogy azzal Jézus sebeit törülgesse.
„A kis Teréz, mondotta, késő szeptemberben tavaszi rózsát hint Jézusnak.

Hintem neked a tavaszi rózsa szirmait,
S szárítni szeretném bánatod könnyeit!”

S minthogy a szirmok ágyáról a betegterem padlójára hullottak, figyelmeztetett:
„Szedjék fel gondosan ezeket a szirmokat, kis nővéreim, később majd jók lesznek, hogy másoknak vele örömöt szerezzenek, ne veszítsenek el közülük egyet se...”⁶⁶

⁶⁶ Az egyik rózsaszirom 1910. szeptemberében egy agg embert, Aubry Ferdinándot, aki a Szegények kis Testvéreinek kórházában volt elhelyezve, a nyelvráktól szabadított meg.

Ibolyákat hoztak neki.

„Ó, az ibolyaillat!...”

Azután jellel felém intett, hogy megtudja, élvezheti-e az önmegtagadás kára nélkül.

Megjegyeztem neki, hogy az idő alatt, míg nála voltam, kevesebbet szenvedett. 
„Ó, épp annyit!... Sokat, sokat szenvedtem! de a Szent Szűznek panaszoltam el...”

„Félek, hogy féltem a haláltól! De attól nem félek, ami a halál után következik, és nem bánkódom életem miatt, ó nem! ... Csak bizonyos aggodalommal mondtam magamban: Mi is az a titokzatos szétválása a léleknek és a testnek? ... Most éreztem ezt először, de azonnal átadtam magamat a jó Istennek.”

„Ha tudná, mily nyugodt vagyok a gondolatnál, hogy nemsokára az égbe megyek. Boldog vagyok nagyon, de nem mondhatom, hogy élénk örömöt vagy ujjongó jókedvet éreznék, nem!”

– Mégis jobban szeret meghalni, mint élni?

„Ó, kis anyácskám, ismétlem magának, nem. Nem szeretem jobban az egyiket, mint a másikat. Amit a jó Isten jobban szeret és nekem választ, ezt szeretem legjobban!”

„Ó, én tudom, mit jelent szenvedni!”

Fogadalomtétele évfordulójának megünneplésére mezei virágokból kötött csokrot hoztak neki; mi több, napközben kis vörösbegy repült be a betegterembe, és az ágyán ugrándozott. Ezek a kis körülmények édesen hatottak kedélyére, és ő megadta nekünk ennek okát:

„A jó Isten figyelme, mellyel velem szemben viseltetik, hat meg ennyire; külsőleg elhalmoz szeretetének jeleivel, és bensőmben mégis mindig a megpróbáltatás közepette érzem magam... de egyúttal teljes békében is!”

„Ó igen, vágyódom a mennyországba. Szakítsd el az édes találkozás vásznát, Istenem!”⁶⁴

64 Keresztes Szent János, A szeretet eleven lángja, 1. versszak.