Kis Szent Teréz utikalauza a hétköznapi életre

Mécsest tettem a szent Szűz képéhez, hogy megszűnjék vért köpni.

„Tehát nem örül annak, hogy meghalok! Ah, hogy én örülhessek, arra szükséges lett volna, hogy tovább is vért köpjek! De mára vége!”

„9-én tisztán láttam, a távolból, a világító tornyot, mely nekem az égi kikötőt jelezte, de most semmit sem látok többé, szemem mintegy be van kötve. Amit nekem közeli halálomról mondanak, már nem képes lelkembe belehatolni. Bizonyára nem akarja a jó Isten, hogy rá gondoljak, mint azt betegségem előtt tettem. Akkor szükségem volt erre a gondolatra, és nagyban segített, ezt jól éreztem. De mára ennek épp az ellenkezője igaz; azt akarja, hogy rá hagyatkozzam, mint egészen kis gyermek, aki nem nyugtalankodik afölött, hogy mit csinálnak vele.”

„Pillanatról pillanatra sokat lehet elviselni.”

„Gyakran észrevettem, hogy ha valami bajunk van, ez minket jókká és elnézőkké tesz mások iránt, mert a szenvedés közelebb visz Istenhez.”

Szép részletet olvastam a Gondolatokban „Krisztus követéséhez”: A mi Urunk az Olajfák-hegyén a Szentháromság minden örömét élvezte, és haláltusája mégsem volt kevésbé kínos. Ez ugyan titok, de megvallom önnek, hogy valamit megértek belőle abból, amit magam tapasztalok.”

Észre lehet venni, hogy ma meg van elégedve, mert vért köpött, és már látja az isteni Tolvajt.

„Ó, még ha nem is látnám, akkor is meg volnék elégedve; annyira szeretem őt, hogy mindig meg vagyok elégedve azzal, amit tesz. Nem szeretném őt kevésbé, ha nem is jönne el értem, sőt ellenkezőleg. Ha úgy látszik, hogy megcsal, mindenféle kedves dolgot mondok neki, úgy hogy már nem is tudja, mit tegyen velem.”
 

„Nagyon sokszor kérem a Boldogságos Szüzet, mondja meg a jó Istennek, ne legyen rám tekintettel. Ő jól végzi el megbízásaimat! ... Már egyáltalán nem értek semmit betegségemből, íme ismét jobban vagyok! De azért a jó Istenre hagyom magam, és boldog vagyok. Mi lenne belőlem, ha azt a reményt táplálnám magamban, hogy nemsokára meghalok! Mennyi csalódás érne! De nem csalódom, mert mindenbe belenyugszom, amit a jó Isten tesz, nincs más vágyam, mint csak az Ő akarata.”

Második évfordulója van annak, hogy ön felajánlotta magát az irgalmas Szeretetnek.

„Mily boldog vagyok ma!”

– Lelki megpróbáltatása tehát elmúlt?

„Nem, de mintha felfüggesztették volna; a rút kígyók nem sziszegnek már fülem körül...”

„Sok kis áldozatot hozok ...”

A kertben sétált rám támaszkodva. Visszatértében megállt, és kis fehér tyúkot szemlélgetett, amint kicsinyeit védő szárnyai alá vette. Ekkor a szeme megtelt könnyekkel.

– Ön sír? – kérdeztem.

Ő pedig azt felelte:
„Ebben a pillanatban nem tudok Önnek válaszolni, mert nagyon meg vagyok hatva.”

Később mennyei arckifejezéssel magyarázta nekem:
„Sírtam, mert azt gondoltam, hogy a jó Isten ezt a hasonlatot használta az Evangéliumban, hogy higgyünk az ő gyengéd szeretetében. Egész életemen át nem tett velem egyebet, mint azt, teljesen betakart szárnyaival. Az imént nem bírtam visszatartani magamat, szívem túláradt a hálától és szeretettől.”

„Ó, a jó Isten helyesen teszi, hogy elrejtőzik tekintetem elől, hogy csak ritkán és mintegy a rácson át mutatja meg nekem irgalmasságának hatásait ...”

„Azt hiszem, hogy halálomat illetőleg türelemmel kell lennem, mint életem egyéb nagy eseményeinél. Lássa, én fiatalon léptem a Kármelbe, és miután már minden el volt határozva, mégis három hónapig kellett még várnom; beöltözésemnél ugyanígy volt; fogadalomtételemnél szintén. Bizony halálomnál is csak így lesz, hamar fog jönni, de még várnom kell.”

„Ha egyszer reggel halva találnának, ne szomorkodjanak; hiszen csak apuka, a jó Isten jött volna, és vitt volna el magával. Kétségkívül nagy kegyelem a szentségeket felvenni, de ha a jó Isten nem engedi meg, így is jó ... Minden kegyelem.”