Kis Szent Teréz utikalauza a hétköznapi életre

Semmit sem félek a végső küzdelmektől, sem a szenvedéstől, amit betegségem fog adni, ha még oly nagy lesz is. A jó Isten megsegített, és kezénél fogva vezetett gyenge gyermekkoromtól kezdve, őrá hagyatkozom. Biztos vagyok benne, hogy tovább is meg fog segíteni életem végéig. Lehetséges, hogy a végsőkig kell majd szenvednem, de soha erőim fölött; ebben biztos vagyok.

Egészen kívánságom szerint van, ha körlevelet adnak ki rólam. Nem igen értem, hogy miért vannak nővérek, akik ezt nem kívánják? Oly kedves dolog egymást ismerni, egy kissé megtudni, kikkel is fogunk majd örökké együtt élni.

Jobb szeretek cellámban maradni, mint lemenni a betegterembe, mert itt nem hallanak köhögni és senkit sem zavarok; és azután, ha nagyon gondosan ápolnak, már nem élvezek.

Annyit ismételgették nekem, hogy bátor vagyok, ez pedig oly kevéssé igaz, hogy azt mondtam magamnak: na, de végre is nem szabad megengedni, hogy az emberek úgy hazudjanak! És arra adtam magamat, hogy Isten kegyelmével megszerezzem a bátorságot. Úgy tettem, mint a harcos, akinek vitézségéhez szerencsét kívántak, bár ő jól tudta, hogy csak gyáva féreg. A szerencsekívánatok hallatára végre is elszégyellte magát, és nekilátott, hogy azokat megérdemelje.

Meg vagyok győződve róla, hogy az orvosságok nem tudnak meggyógyítani, de megegyeztem a jó Istennel, engedje meg, hogy ebből a szegény hithirdetők húzzanak hasznot, akiknek sem idejük, sem módjuk nincs magukat ápolni. Arra kérem őt, hogy őket gyógyítsa meg mind az a gond, amelyet rám fordítanak.

Nemrég még nagyon nehezemre esett az, hogy drága orvosságokat kell bevennem, de jelenleg ez már nem okoz nekem semmi nehézséget, sőt ellenkezőleg, mivel azt olvastam, hogy Szent Gertrúd ilyenkor örült, és arra gondolt, hogy minden azoknak javára szolgál, akik vele jót tesznek. Ő a mi Urunk szavára támaszkodott: Amit egynek e legkisebb atyámfiai közül cselekedtetek, nekem cselekedtetek.

Halálom után nem kell koszorúkat elfogadni koporsóm díszítésére, mint ahogyan ez Genovéva anyánál történt; kérje inkább, hogy a pénzért, melyet így kiadtak volna, szegény néger gyermekeket váltsanak ki a rabszolgaságból. Mondja meg, hogy ezzel nekem örömet szereznek. Egy kis Theophanest és egy kis Mária-Teréziát szeretnék.

Tudom, hogy nemsokára meghalok. De mikor? ... Ó, ez még nem jön el! Úgy vagyok, mint a gyermek, akinek mindig süteményt ígérnek; távolról mutogatják neki... azután, mikor már közeledik, hogy megragadja, visszahúzzák kezüket! ... De azért egészen a jó Istenre bíztam magam életre és halálra. Sőt még szívesen meg is gyógyulnék, hogy Cochinchinába mehessek, ha a jó Isten úgy kívánja.

Azt mondják nekem, hogy félni fogok a haláltól; ez könnyen lehetséges. Ha tudnák, mily kevéssé bízom magamban! Sohasem támaszkodom saját gondolataimra; nagyon is jól tudom, mily gyönge vagyok, de most örülni akarok az érzésnek, melyet a jó Isten ad nekem. Lesz még arra elég idő, hogy az ellenkező érzés súlya alatt szenvedjek.

Ugyan miért oly vidám ma? Mert ma reggel két kis szenvedésben volt részem, ó, nagyon érzékeny szenvedésben!...Semmi sem szerez nekem annyi kis örömöt, mint a kis szenvedések ...

Fölmentettek minden hivatal alól; erre azt gondoltam, hogy halálom a legkisebb zavart sem fogja okozni a közösségben. Azt mondtam neki: Szomorkodik, hogy a nővérek előtt most már hasznavehetetlen tagként szerepel? „Ó, dehogy! Ez a legkisebb gondom” ...

Örülni fogok az égben, ha szép verset ír nekem; úgy vélem, hogy a szenteknek örömöt okoz, ha dicséretüket zengjük, mert az ő tiszteletükkel a jó Istent dicsőítjük.