Kis Szent Teréz utikalauza a hétköznapi életre

Az orvos megdicsérte hősies türelmét. Hogy mondhatja ő, hogy türelmes vagyok! Hiszen ez hazugság! ...Folyton nyögök, sóhajtozom, és szünet nélkül kiáltom: Ó, Istenem, ó Istenem, nem bírom tovább,
irgalmazz!... irgalmazz nekem!

Féljek a gonosz lélektől? Azt hiszem, hogy ne, mert mindent engedelmességből teszek.

Kérem, adja ide feszületemet, hogy tökéletes bánatot indítsak és megcsókolhassam, s így a szenvedő lelkek javára megnyerhessem a teljes búcsút. Már nem adhatok nekik mást, csak ezt!

Fájdalmunkat fejeztük ki neki állapotának rosszabbodása fölött: A betegek körül vígnak kell lenni! Nem szabad siránkozni, mint akiknek nincs reményük ... Még oda juttatnának, hogy sajnálnám elhagyni ezt az életet. – Ó, az nem volna könnyű dolog, sokat kellene fáradnunk! Erre kissé huncutkásan azt mondta: Az igaz!... Azért mondtam, hogy megijesszem! ...

Különféle dolgokra nézve tanácsot kértem tőle. Erre azt válaszolta: Ami számunkra a jó Isten felvilágosító és segítő kegyelmét maga után vonja a lelkek vezetésére és vigasztalására, az, ha nem panaszoljuk el személyes bajainkat másoknak, hogy megkönnyebbüljünk; egyébként így nem is szerzünk magunknak igazi megkönnyebbülést, az ember inkább felizgatja magát, mintsem hogy lecsillapodnék.

Azt mondtam neki: Ha majd az égben lesz, a mai nap szenvedései csekélységnek fognak látszani. Azt válaszolta: Ó, már itt a földön is úgy találom, hogy nagyon is csekély dolog...

Szép rózsát ajánlottak fel neki, melyet a keresztkertben szedtek. Nagy áhítattal és szeretettel szedte róla feszülete fölött a szirmokat, mindegyiket kezébe véve, hogy azzal Jézus sebeit törülgesse. A kis Teréz, mondotta, késő szeptemberben tavaszi rózsát hint Jézusnak. Hintem neked a tavaszi rózsa szirmait, S szárítni szeretném bánatod könnyeit! S minthogy a szirmok ágyáról a betegterem padlójára hullottak, figyelmeztetett: Szedjék fel gondosan ezeket a szirmokat, kis nővéreim, később majd jók lesznek, hogy másoknak vele örömöt szerezzenek, ne veszítsenek el közülük egyet se...

Ibolyákat hoztak neki. Ó, az ibolyaillat!... Azután jellel felém intett, hogy megtudja, élvezheti-e az önmegtagadást kára nélkül.

Megjegyeztem neki, hogy az idő alatt, míg nála voltam, kevesebbet szenvedett. Ó, épp annyit!... Sokat, sokat szenvedtem! de a Szent Szűznek panaszoltam el...

Félek, hogy féltem a haláltól! De attól nem félek, ami a halál után következik, és nem bánkódom életem miatt, ó nem! ... Csak bizonyos aggodalommal mondtam magamban: Mi is az a titokzatos szétválása a léleknek és a testnek? ... Most éreztem ezt először, de azonnal átadtam magamat a jó Istennek.

Ha tudná, mily nyugodt vagyok a gondolatnál, hogy nemsokára az égbe megyek. Boldog vagyok nagyon, de nem mondhatom, hogy élénk örömöt vagy ujjongó jókedvet éreznék, nem! – Mégis jobban szeret meghalni, mint élni? Ó, kis anyácskám, ismétlem magának, nem. Nem szeretem jobban az egyiket, mint a másikat. Amit a jó Isten jobban szeret és nekem választ, ezt szeretem legjobban!

Ó, én tudom, mit jelent szenvedni!