Kempis Tamás - Krisztus követése

Míg e világban élünk, megpróbáltatás és kísértés nélkül nem lehetünk.

Ezért van megírva Jób könyvében: „Csupa kísértés az ember élete a földön.”

Azért úgy volna rendjén, hogy mindnyájan figyeljünk a ránk leselkedő kísértésekre, és virrasztva imádkozzunk; alkalmat ne adjunk az ördögnek arra, hogy túljárjon az eszünkön, mert az ördög sohasem alszik, hanem körüljár, keresve, kit nyelhetne el.

Senki sem olyan tökéletes és szent, hogy némelykor kísértésbe ne esnék, lehetetlen azoktól teljesen megszabadulnunk.

Amikor a jószándékú embert sanyargatják, amikor kísértések veszik körül, vagy gonosz gondolatok fojtogatják, akkor jobban ráeszmél arra, mily nagy szüksége van Istenre: belátja, hogy nélküle semmi jót nem tehet.

Akkor szomorkodik is, jajveszékel, imádkozik, hogy szabaduljon a rá nehezedő sok nyomorúságból.

Akkor megcsömörlik a földi élettől; és kívánja halálát: hogy feloszolhasson és Krisztussal lehessen.

Akkor azt is igazán belátja, hogy teljes biztonság és tökéletes béke nincs e világon.

Javunkra válik az, hogy olykor nehézségekbe és nem-szeretem dolgokba ütközünk: mert ezek gyakran magához térítik az embert; ráeszméltetnek arra, hogy számkivetésben élünk: s reménységünket nem helyezhetjük evilági dolgokba.

Javunkra válik az, hogy némelykor ellenünk fordulnak, hogy rosszul és ferdén vélekednek még jó tetteinkről és szándékainkról is.

Mindez sokszor alázatosságra segít: és megvédelmez a hiú dicsekvéstől.

Mert olyankor szorgalmasabban keressük belső bíránkat, Istent, amikor ott kinn semmibe vesznek az emberek: és semmi hitelünk sincs előttük.

Azért az embernek annyira Istenre kellene építenie egész életét, hogy ne szoruljon sok emberi vigasztalásra.

Ha kemény férfihoz illően igyekeznénk megállni helyünket a harcban, bizony a mennybéli Isten segítségét megtapasztalnánk.

Mert ő kész megsegíteni azokat, akik vállalják a harcot és kegyelmében bizakodnak: azért ad alkalmat a küzdelemre, hogy diadalmaskodjunk.

Ha a megszentelődés útján való előrehaladást csak külső gyakorlatoktól várjuk, egy-kettőre végére jutunk istenes igyekezetünknek.

Vágjuk a gyökérbe a fejszét, hogy önmagunk keresésétől megszabadulva belső békét élvezzünk.

Ha évről évre csak egy-egy vétkünket kiirtanánk, hamar tökéletes ember válnék belőlünk.

Csakhogy sokszor épp ellenkezőleg azt kell észrevennünk, hogy megtérésünk kezdetén jobbak és tisztábbak voltunk, mint szerzetesi életünk későbbi éveiben.

Úgy volna rendjén, hogy buzgóságunk gyarapodjék, és a jóban napról napra előbbre lépjünk, de most nagy dolognak tartják, ha valaki első buzgóságának egy részét meg tudja tartani.

Ha az elején egy kicsit erőszakot vennénk önmagunkon: akkor később könnyen és jókedvvel mindent megtehetnénk.

Nehéz kivetni magunkból, ami belénk avult: de még nehezebb saját akaratunkkal szembeszegülni.

De ha nem győzöl az apró-cseprő küzdelmekben, hogyan győzöl majd a nehezebb próbák idején?

Fordulj szembe a kezdet kezdetén hajlamaiddal; és vetkőzd le rossz szokásaidat, hogy lassanként nagyobb gondot ne okozzanak.

Ó, ha megfontolnád, magadnak mekkora békét, másoknak mily örömet szereznél azzal, ha jóba foglalnád magad: hiszem, többet törődnél a jóban való haladásoddal.

Nagy belső békében élhetnénk, ha nem avatkoznánk folyton mások szavába, cselekedeteibe, amelyekhez nincs semmi közünk.

Ugyan miképpen élhetne sokáig békességben, aki más dolgaiba beleártja magát, aki azt lesi, mikor nyílik alkalom külső dolgokkal való foglalkozásra, belsőleg alig vagy nagyritkán szedi össze magát?

Boldogok azok, akik csak az egy szükségesre figyelnek, mert nagy belső békességet élveznek.

Miért volt némely szent olyan tökéletes és az elmélkedésben olyan járatos?

Mert azon igyekeztek, hogy a földi vágyaktól teljesen elszakadjanak, és így szívük minden rezdülésével Istenhez ragaszkodhattak, nagy belső szabadsággal Isten dolgaira irányíthatták figyelmüket.

Minket nagyon lekötnek indulataink, sokat törődünk azzal, ami mulandó.

Ritka eset, hogy egyetlen hibánkat is tökéletesen leküzdenénk, s a mindennapos előrehaladásért nem törjük magunkat: ezért maradunk hidegek és lanyhák.

Ha magunkat teljesen megtagadnánk, szívünket pedig semmi sem kötné gúzsba, akkor volna érzékünk Isten dolgai iránt, akkor valamit megtapasztalnánk a mennyei szemlélődés öröméből.

Egyetlen igen nagy akadályozónk, hogy képtelenek vagyunk megszabadulni szenvedélyeinktől, érzéki vágyainktól: és nem igyekszünk a szentek nyomába lépni a tökéletességre vezető úton.

Amikor pedig valami csekély nehézségbe ütközünk, igen hamar hanyatt vetjük magunkat és emberi vigasztalásokat keresünk.

Virrasszunk hát és imádkozzunk, hogy az idő hiába ne múljék.

Ha szabad és illendő is beszélni, olyasmit beszélj, ami épít.

A rossz szokásnak és lelki haladásunk elhanyagolásának nagy része van abban, hogy szánkra nem vigyázunk.

Viszont nagy segítség a lélek haladásában az isteni dolgokról való lelki beszélgetés: legfőképpen akkor, ha lélekben, gondolkodásban hasonlók találkoznak egymással Isten színe előtt.