Kempis Tamás - Krisztus követése

Miben reménykedhetem tehát, vagy mibe vethetem bizalmamat, ha nem egyedül Isten nagy irgalmasságába, a mennyei kegyelem reménységébe?

Mert hiszen még ha kezünk ügyében vannak is derék, istenfélő emberek, jó barátok, vagy szent könyvek, szép olvasmányok, vagy gyönyörű énekek és himnuszok, mindez keveset ér, nemigen ízlik, ha elhagy a kegyelem és saját szegénységemben magamra maradok.

Akkor nincs jobb orvosság, mint a türelem meg az, hogy magam megtagadom és Istenre bízom.

Soha senkit nem találtam, aki olyan vallásos és olyan jámbor lett volna, hogy Isten egyszer-egyszer meg ne vonta volna tőle a kegyelmét, hogy ne érezte volna buzgóságának lankadását.

Egy szent sem ragadtatott olyan magasra, nem részesült akkora megvilágosodásban, hogy előbb-utóbb kísértést ne szenvedett volna.

Mert nem méltó az Isten mélységes titkainak ismeretére, aki Istenért valami zaklattatásban meg nem próbáltatott.

A közeledő vigasztalásnak jele szokott lenni a megelőző kísértés.

Mert mennyei vigasztalását a kísértésben megpróbált embereknek ígérte Isten.

„A győztesnek – mondja – enni adok az élet fájáról.”

Hiszen arra való az isteni vigasztalás, hogy erősebbek legyünk a megpróbáltatások elviselésében.

A kísértés pedig azért követi a vigasztalást, hogy el ne bizakodjunk a jóban.

Az ördög nem alszik, a test nem halott, légy hát kész szüntelen a küzdelemre, mert jobbról, balról soha nem nyugvó ellenség vesz körül.

Amikor tehát Isten lelki vigasztalásban részesít, adj érte hálát, és fogadd el, de Isten ajándékaként fogadd, ne saját érdemed jutalmaként.

Ne fuvalkodj fel, ne örülj szertelenül, hiába ne hivalkodj, inkább tegyen alázatosabbá az ajándék, tetteidben is légy körültekintőbb, tiszteletteljesebb, mert elmúlik majd az az óra, és rádszakad a kísértés.

Amikor pedig elvétetik a vigasztalásod, ne ess rögtön kétségbe, hanem alázatosan és türelmesen várd bizalommal a mennyei látogatást, mert elég hatalmas az Isten ahhoz, hogy megsokszorozva visszaadja neked vigasztalását.

Nem új, nem szokatlan ez azoknak, akik jártasak Isten útjaiban, mert a nagy szentek és a régi próféták életében gyakori volt az efféle változás.

Azért mondta egyikük Isten kegyelmi látogatásának idején: „Így szóltam bőségemben: nem ingok meg soha.”

Mikor pedig eltávozott tőle az a kegyelem, amelyben része volt, hozzáfűzte: „Elfordítottad tőlem arcodat, megrendültem.”

De még így sem esett kétségbe, hanem annál hevesebben fohászkodott Istenhez, mondván: „Hozzád kiáltok, Uram, Istenemhez könyörgök.”

Végül betakarította imádságának gyümölcsét, és tanúságot tett arról, hogy meghallgatásra talált, mondván: „Meghallgatott az Úr és megszánt engem, az Úr lett az én segítőm.”

De miben?

„Örömre váltottad – mondja – panaszomat, és vigadozásba foglaltál engem.”

Ha így történt nagy szentekkel, nekünk gyarlóknak, szegényeknek sem szabad kétségbe esnünk azért, hogy hol buzgóság, hol lelki szárazság a sorsunk.

A Lélek jön, majd visszavonul – akaratának tetszése szerint.

Azért mondja Jób: „Meglátogatod őt virradatkor, és hirtelen próbára veted.”

Nem nehéz akkor kevésbe venni az emberi vigasztalást, amikor Isten vigasztal.

De nagy, igen nagy szó, ha valaki mind emberi, mind isteni vigasztalástól megfosztva is helyt áll, Isten dicsőségéért igyekszik elviselni lelki számkivettetését, semmiben sem keresi önmagát, nem tekint saját érdemére.

Mi van abban, ha jókedvű vagy és áhítatos a kegyelem látogatásának idején?

Ezt az órát mindenki várva várja.

Könnyű lovaglása esik annak, akit Isten kegyelme hordoz.

Csoda-e, ha nem érzi a terhet, akit a Mindenható hord a tenyerén, akit a legnagyobb vezér vezet?

Jólesik nekünk, ha van valami vigasztalásunk, és nehezen vetkőzzük le önmagunkat.

Szent Lőrinc vértanú meg a pap, akinek diakonusa volt, azzal győzte le a világot, hogy semmibe vette mindazt, ami a világban kívánatosnak mutatkozik.

Krisztus szeretetéért még azt is jó szívvel eltűrte, hogy elválasszák tőle Isten főpapját, Sixtust, akit annyira szeretett.

Így a Teremtő iránt tanúsított szeretete nagyobbnak bizonyult az emberek iránt valónál, és az emberi vigasztalás helyett inkább Isten akaratát kereste.

Így tanuld meg te is elhagyni Isten szeretetéért – még oly szükséges és kedves barátodat is, s ne keseredj el, ha barátod elhagy, inkább gondold meg, hogy egyszer mindnyájunknak el kell szakadnunk egymástól.

Sokat és sokáig kell az embernek magával viaskodnia, míg megtanulja egészen legyőzni önmagát, s minden érzését-indulatát Istenre összpontosítani.

Mikor az ember önmagában bízik, könnyen lehajol emberi vigaszért.

De aki igazán szereti Krisztust, és szorgalmasan törekszik a tökéletesedésre, az nem bukik a vigasztalások után, nem keres szívet melegítő élményeket, hanem inkább azon van, hogy Krisztusért kemény próbák közt is megálljon, és nehéz föladatokat is megoldjon.

Mindenkit Jézusért szeress, Jézust pedig önmagáért.

Egyedül Jézus az, akit különös szeretettel kell szeretnünk, őt minden barátunknál jobbnak, hívebbnek ismerjük.

Őérte, őbenne mind barátaid, mind ellenségeid legyenek kedvesek neked.

Imádkozz értük mindnyájukért, hogy őt megismerjék és szeressék.

Sose kívánd, hogy külön figyelemmel dicsérjenek vagy szeressenek, mert ez egyedül Istent illeti, akihez nincs hasonló.

Ne óhajtsd senkinek szívét lefoglalni, téged se foglaljon le másnak szerelme, hanem Jézus legyen benned és minden jóakaratú emberben.

Szíved legyen tiszta és szabad, semmi teremtmény ne hálózza be.

Mindent le kell vetned, és tiszta szívvel kell Istenhez fordulnod, hogy megnyílhass és láthasd, mily édes az Úr.

Bizony el nem jutsz idáig, csak ha kegyelme eléd jő és vonzani kezd, hogy miután egészen kiüresedtél és fölszabadultál, egyedül te magad egyedül ővele egyesülhess.

Mert mikor Isten kegyelme bennünk működik, akkor mindenre van erőnk.

Amikor pedig elhagy, szegények és gyámoltalanok vagyunk, csak ostor alá valók.

De ilyenkor sem kell magunkat elhagynunk, kétségbeesnünk, hanem inkább háborgás nélkül Isten akaratára kell hagyatkoznunk, s mindent, ami nyakunkba szakad, Jézus Krisztus dicsőségére eltűrnünk, mert télre nyár következik, az éjszakára nappal virrad, vihar után fölragyog a nap.

Nagy művészet érteni ahhoz, hogy Jézussal elbeszélgessünk, nagy okosság tudni, hogyan tarthatjuk magunknál Jézust.

Légy alázatos és békesség-kedvelő; akkor veled lesz Jézus.

Légy befelé élő, nyugodalmas ember, akkor nálad marad Jézus.

Egy-kettőre megfutamítod Jézust, és kegyelmét is elveszíted, ha az odakint valókhoz húzol.

Ha pedig őt megfutamítottad, elveszítetted, kihez futsz majd akkor, hol keresel barátot?

Barát nélkül nem lehetsz érdemes ember, s ha Jézus nem lesz mindenkinél kedvesebb barátod, nagyon szomorú és elhagyatott leszel.

Fonákul jársz tehát el, ha valaki másban bízol vagy örvendezel.

Inkább azt kell választanunk, hogy az egész világ forduljon ellenünk, mint hogy Jézust megsértsük.

Így hát mind között, aki kedves neked, Jézus legyen a legkedvesebb.

Amikor Jézus velünk van, minden jól megy, és semmi sem látszik nehéznek.

Amikor pedig Jézus nincs velünk, minden nagyon nehéz.

Mikor Jézus elnémul bennünk, semmit sem ér a külső vigasztalás.

Ha pedig Jézus csak egy szót is szól, nagy vigasztalást szerez.

Ugye Mária Magdolna mindjárt fölserkent arról a helyről, ahol sírt, amikor Márta megszólította: Itt van a mester és hív téged.

Boldog az az óra, amelyben Jézus a könnyek közül a lélek örömére hív.

Milyen sivár és kemény az ember Jézus nélkül.

Milyen oktalan és hiábavaló, ha valamit kívánsz Jézuson kívül!

Nagyobb veszteség az, mint ha az egész világot elvesztenéd.

Mit adhat neked a világ Jézus nélkül?

Jézus nélkül lennünk sanyarú pokol, Jézussal lennünk édes paradicsom.

Ha veled lesz Jézus, semmiféle ellenség nem lehet ártalmadra.

Aki Jézust megleli, drága kincset talált, megtalálta a legeslegfőbb jót.

Aki pedig Jézust elveszti, nagyon sokat veszít, többet, mint az egész világ.

Koldusnál koldusabb, aki Jézus nélkül él: s az a leggazdagabb, aki jóban van Jézussal.

Majd mindennek vesztét láthatod, amit Jézuson kívül emberekre építesz.

Ne bízz a széltől ingatott nádban, ne támaszkodjál reá, mert minden ember akár a fű, elhullik minden dicsősége, mint a mezei virág.

Hamar megcsalatkozol, ha csak az emberek külső viselkedésére figyelsz.

Ha csak másokban keresed vigasztalásodat, hasznodat, többször látsz kárt, mint gyarapodást.

Ha mindenben Jézust keresed, bizonnyal megtalálod Jézust.

Ha pedig magadat keresed, vesztedre magadat találod mindenütt.

Mert az az ember, aki nem keresi Jézust, többet árt magának, mint az egész világ és minden ellensége.

Őt szeresd, őt nyerd meg barátodnak, ha mindenki elhagy, akkor is veled marad, s holtodban veszni nem enged.

Egyszer mindenkitől el kell szakadnod, ha tetszik, ha nem.

Éltedben, holtodban Jézushoz ragaszkodj, az ő hűségére számíts, mert egyedül ő lehet segítségedre akkor, amikor minden elvész.

A te kedvesed olyan természetű, hogy vetélytársat nem tűr maga mellett, egymaga akarja birtokolni szívedet, királyként elfoglalni azt saját trónusa gyanánt.

Ha értenél ahhoz, hogy minden teremtménytől megüresedj, Jézus szívesen laknék veled.

Boldog, aki megérti, mit jelent Jézust szeretni, s önmagunkat megvetni Jézusért.

Mindent, ami kedves, el kell hagynunk a kedvesünkért, mert Jézus azt kívánja, hogy csak őt szeressük minden fölött.

A teremtmény szeretete ingatag és megbízhatatlan, Jézus szeretete hűséges és állandó.

Aki teremtményhez tapad, elesik az esendővel: aki Jézust öleli át, örök támaszt talál.

A jó emberek dicsősége lelkiismeretükben van, nem az emberek ajkán.

Az igazak öröme Istentől ered és Istenben van, az igazságnak örvendenek.

Aki az igaz és örök dicsőségre szomjazik, az nem fut az ideigvaló után.

Aki pedig az ideigvaló dicsőséget keresi, vagy szívből meg nem veti, az a mennyeit bizonyosan nem becsüli eléggé.

Nagy szívbeli nyugalmat élvez, aki nem sokba veszi a dicséretet és a szidalmat.

Könnyen elégedett és csöndes szívű lesz, akinek tiszta a lelkiismerete.

Nem vagy szentebb, ha dicsérnek, sem hitványabb, ha szidnak, ami vagy, az vagy, s nem mondhatnak nagyobbnak, mint amekkora Isten előtt vagy.

Ha arra figyelsz, mi vagy odabent, önmagad előtt, akkor nem gondolsz azzal, mit beszélnek rólad az emberek.

Az ember a külsőt látja, Isten pedig a szívedben olvas.

Az ember a tetteket méri le, Isten pedig a szándékokat.

Aki mindig jót tesz, de ugyanakkor kevésre tartja önmagát, az alázatos lelkű ember.

Aki semmi teremtett lénytől nem vár vigasztalást, az nagy tisztaságról és belső biztonságról tanúskodik.

Aki semmi külső tanúságot nem keres a maga védelmére, arról nyilvánvaló, hogy egészen Istenre bízta magát.

Mert azt mondja Szent Pál: „Nem az a kipróbált ember, aki magát ajánlja, hanem akit Isten ajánl.”

A lelki ember állapota az, hogy bensejében Istennel járjon, és semmi külső vonzalom fogva ne tartsa.

A derék ember dicsősége: a tiszta lelkiismeret.

Legyen tiszta a lelkiismereted, s mindig jókedvű leszel.

A tiszta lelkiismeret sok mindennek elviselésére képessé tesz, és jókedvű a balsorsban is.

A rossz lelkiismeret mindig félénk és nyugtalan.

Nyugodtan alszol, ha szíved nem vádolhat.

Különben ne örvendj, csak amikor helyesen cselekedtél.

Soha sincs igazi örömük, sem belső békességük a gonoszoknak, mert „nincs békéjük az istenteleneknek” – mondja az Úr.

Még ha azt mondják is: békében vagyunk, nem félünk semmi bajtól, ki merne ártalmunkra lenni! – ne higgy nekik!

Mert hirtelen fölkél Isten haragja, és semmivé válnak tetteik, szándékaik pedig elenyésznek.

Helyt állni a megpróbáltatásban nem nehéz annak, aki szeret: mert így helyt állni annyi, mint Krisztus keresztjében dicsekedni.

Tünékeny dicsőség, amit emberek adnak, tőlük fogadunk.

Az evilági dicsőséget mindig szomorúság kíséri.

A te szemedben semmi se legyen nagy, magasztos, kedves vagy kívánatos, csak Isten maga, vagy ami Istenre utal.

Tartsd mind hiábavalónak, ami vigasztalást teremtmény nyújthat neked.

Az Istent szerető lélek fölébe nő mindennek, ami Istennél alábbvaló.

Egyedül Isten az örökkévaló és megmérhetetlen, a mindeneket betöltő, egyedül ő a lélek vigasztalása és szívünk igaz öröme.