Katolikus napi szent

Szent Miklós püspök az ajándékozó szeretet szentje. Életével megmutatta az Isten országa felé vezető utat. Ezen az úton szeretnénk mi is járni, és hirdetni Isten Országának jelenvalóságát.

MIKLÓS gazdag családba született, és már gyermek korától biztosítva volt számára a vallásos nevelés. Bébi koráról tartja a hagyomány, hogy böjti napokon csak egyszer szopott. Nagyobb korában nem követte társait azok szilaj szórakozásaiban, inkább templomokat látogatott. Amikor szülei elhunytak, gazdag örökségét jóra igyekezett használni.

Egy elszegényedett nemes ember élt akkoriban városában, aki három szép leányát nem tudta kiházasítani vagyon hiányában. Amikor Miklós erről tudomást szerzett, egymás utáni éjszakákon egy-egy zacskó aranyat dobott be titokban hozzájuk. Az elsőt a boldog apa még égi ajándéknak képzelte, de a harmadiknál megleste szentünket. Lábaihoz borulva köszönte meg a jóságot, ez persze nagy zavarba hozta Miklóst, aki szeretett volna ismeretlen maradni.

Törökország területén a lyciai Myrában éppen püspökválasztás volt, amikor Miklós a templomba bement, és a Szentlélek sugallatára ekkor őt választották püspökké. Ekkoriban történt, hogy egy viharba került hajó legénysége a végveszélyben kétségbeesetten fohászkodott Miklós püspök segítségéért. Feltűnt a zürzavarban ekkor egy ismeretlen (mondja a legenda), aki a hajó órában megjavította és beállította a vitorlázatot és kötélzetet. Segítségével a hajó hamarosan partot ért, megmenekültek. Ekkor azonban az idegen nyomtalanul eltűnt. A hálás hajósok a templomba mentek menekülésüket Istennek megköszönni, és ott döbbentek rá, hogy az ismeretlen segítő Miklós püspök volt, akit segítségül hívtak.

Hallotta egyszer Miklós püspök, hogy ki akarnak végezni városában három ártatlan embert, ugyanis a helytartó szemet vetett vagyonukra. Miklós futva hagyta magukra a császár éppen nála levő küldötteit, erőszakkal akadályozta meg a kivégzést. Amikor a küldöttek dolgukat kiválóan elvégezték, és visszatértek a császárhoz, jó munkájukat a császár hálásan megjutalmazta. Az udvari intrika azonban nem nézte jószemmel sikerüket, hamis vádakkal börtönbe juttatták őket, sőt már kivégzésüket is kitűzették. A császári küldöttek ekkor, visszaemlékezve Miklós püspök hősies segítőkészségére, reménytelenségükben szentünkhöz fohászkodtak. A segítség ekkor sem maradt el. Szent Miklós megjelent álmában Konstantin császárnak és ráparancsolt, hogy a három küldöttet még az éjjel bocsássa szabadon. Konstantin személyesen nem ismerte Miklós püspököt, nem is akart az álomnak engedelmeskedni. Mivel nem tudott már tovább aludni, felkelt, és még az éjjel elment a császár az ítéletet hozó bíróhoz. Meglepetésükre a bíró ugyanazt a látomást álmodta. Nekiláttak ezért, gyorsan újravizsgálták az ügyet, és kiderült, hogy a három hivatalnok ártatlan. Hálás szívvel mentek Miklós püspökhöz köszönetet mondani.

Nagyon idősen, halálát közeledni érezve, Miklós egy angyal segítségével tudott a betegség fájdalmai felett uralkodni. Istennek ajánlva lelkét, szép halállal halt meg 350 körül. Myrában temették el, azonban egy török támadás feldúlta sírját. A keresztesek felszabadították Myra városát, ekkor találták meg csontjait. Kegyelettel vitték biztonságos helyre, Itáliába, Bari városába. A 10. századtól terjedt el tisztelete.

Példája: segíts másokon!

Adventi utunkon szilárd alapot keresve akarunk haladni, Ez a szikla alap Jézus, vele akarunk találkozni, amikor születésének ünnepére készülünk. Damaszkuszi szent János a himnusz költészetben, amikor a korábbi nagy teológusok írásait rendszerezte, irodalmi tevékenységében ezt a szikla alapot mutatta fel kortársainak, és rajtuk keresztül nekünk.

JÁNOS keresztény állami hivatalnokcsaládból született Damaszkuszban 650 körül. Filozófusnak tanult, igen eredményesen egy Kozmász nevű szicíliai szerzetestől, akit a család egy kalifa fogságából szabadított ki és fogadott be. Tanulmányai befejeztével valószínüleg apja hivatalát foglalta el. 726-ban a császár rendelete bálványimádásnak minősítette a szentképek tiszteletét. Ezzel 120 évig tartó képrombolási harc kezdődött. János vitairatokat szerkesztett a képek tiszteletének védelmében. Lemondva világi életéről, vagyonáról, előkelő állásáról, a jeruzsálem melletti Szent Szábbász kolostorban szerzetes, majd pap lett. Prédikációival és írásaival ő lett a keleti egyház utolsó nagy egyházdoktora. Sok könyve elsősörban a képrombolók elleni vitairat volt.

Alázatossága példaszerű volt, erre sok próbatételben adta bizonyságát, de az is mutatja, hogy írásaiban magáról, dicsőségéről semmit sem írt. Haláláról sem tudunk semmit, valószínüleg Jeruzsálemben halt meg 749. december 4-én. A képrombolók 754-ben "kiközösítéssel" itélték el, és csak 787-ben a Niceai egyetemes zsinat ismerte el érdemeit. XIII. Leó pápa szentünk tiszteletét az egész Egyházra kiterjesztette.

Példája:
dolgodat szorgalmasan végezd, ne követeljed a magad dicsőségét!

Szent Ferenc, a missziós pap, Istent mutatta fel azokon a területeken, ahova eljutott. Isten hegyére, Isten lakomájához vezette a népeket. Adventi utunkon mi is szeretnénk meglátni azokat, akik körülöttünk éhezik és szomjazzák Isten igéjét.

FERENC 1506-ban született Spanyolországban, Javier (Navarra) várában. Apja a királyi tanács elnöke volt. Ő maga előkelő megjelenésű és büszke magatartású volt, nagy tudományos karrierről álmodott, erre minden adottsága meg is volt.

Párizsban tanult, és csak nehezen tudta megoldani, hogy egy rosszszándékú tanára hatására az erényes életútjáról le ne térjen. Szerencséjére egy másik tanára keze alá került, aki nagyon nagytudású és jámboréletű volt, az ő vezetésével egyetemi tanár lett. Lelki fejlődését szobatársai is segítették, ott ismerkedett meg Loyolai Szent Ignáccal, akivel mély barátságba került, és lelki vezetését elfogadva társai közé lépett. A barátságuk nyomán ő is a jezsuita rend egyik alapítója lett, 1534. augusztus 15-én a montmartre-i Chapelle du Saint kriptájában ő is megfogadta, hogy a Szentföldre zarándokol, majd onnan visszatérve minden erejét és tehetségét a pápa rendelkezésére bocsátja. A zarándokút elején Velencében pappá szentelték 1537-ben, de a török-velencei háború miatt nem mehetett a Szentföldre. Bolognában, majd Rómában volt lelkipásztor, ekkor a szeretetszolgálatban dolgozott eredményesen. A lelkekért mindenre kész volt, tudott mindenkinek mindene lenni. Állandó imája volt: "Lelkeket, lelkeket adj nekem Uram!" Nagy buzgósága és kiváló szervező tehetsége sokat használt az induló rendnek. A portugál király kérésére és Loyolai Szent Ignác döntése alapján hosszú fárasztó és veszélyes utazással Indiába utazott. Missziós tevékenységével óriási eredményeket ért el Indiában, Indonéziában, Japánban. 1541-től tíz éven át dolgozott a misszióban. Tanította a gyermekeket, gyóntatott, kolégiumot szervezett misszionáriusok képzésére. Egész falvakat térített meg, a keresztelésbe sokszor belefájdult már a karja, torka berekedt a sok szertartásba és imatanításba.

Kínába is elindult, mert látta, hogy a japánok teljesen a kínaiak hatása alatt állnak, azonban a csempész aki a kínai határon kellett volna, hogy átvigye, cserben hagyta, egyedül maradt Sancian szigetén, és ott halálos betegségben meghalt 1552 -ben

Teste Goában nyugszik. A missziók védőszentje.

András Betszaidából származott. Kafarnaumban élt és halász volt. Előbb Keresztelő Szent János tanítványa volt, de János irányítását követve Jézushoz szegődött (Jn 1,35-40) és testvérét, Pétert is Jézushoz irányította. Pünkösd után az Alsó-Duna tájékán és Görögországban hirdette Jézus örömhírét. 60-ban Patraszban keresztre feszítették, november 30-án.

András apostol, Jánossal együtt, Keresztelő Szent János tanítványa volt, és a tanúságtételt követő napot Jézus társaságában töltötték. András vitte hírül testvérének, Péternek, hogy megtalálták a Messiást. Az első meghívott apostolok közé tartozik, az apostolok névsorában a harmadik. Betszaidából származott, és testvérével, Péterrel együtt halász volt. Az Úr a háló mellől hívta meg, és attól kezdve kétkedés nélkül hitt Jézusban, és mindenek fölött szerette Őt.

A Szentírás igen szűkszavúan tesz említést Andrásról. Az első századig visszamenő hagyomány szerint Szkitiában hirdette az igét, majd Kisázsiában, a Földközi tenger vidékén, azután Tráciában és Görögországban. Ősi hagyomány szerint az achaiai Petrosban keresztre feszítették. Még a keresztről is prédikált, és tanúságot tett Jézus iránti szeretetéről.

Élete: Meghívása előtt halász volt, Betszaidából származott (Jn 1,44), Kafarnaumban lakott, öccsével Simon Péterrel dolgozott együtt.

Annak idején éppen hallgatta Keresztelő János tanítását a pusztában (Jn 1,35-42), amikor János rámutatott a Prófétára: "Íme az Isten báránya!". Jánossal, a kisebbik Zebedeus fiúval Jézus után lopakodtak, megismerkedtek Vele, aznap nála is maradtak.

A galileai tenger partján ismét találkoztak a Prófétával. Az megszólította őket: "Jöjjetek utánam, és emberek halászaivá teszlek". Partra futtatták a hajót, otthagyták és követték a Mestert.

A tanítványok között tanultak, járták az országot (Mk 1,16-18; Mk 3,17; ApCsel 1,13). Néha visszatértek a hajóhoz, hogy a szorongatott Mestert a parttól távolabb vihessék, vagy átvihessék a túlpartra. Három eseménynél találkozunk vele. Péterrel és Jánossal az idők végének jelei felől kérdezték Jézust (Mk 13,3); ott van az első kenyérszaporításnál (Jn 6,8); és szól azoknak a görögöknek az érdekében, akik Jézussal szerettek volna találkozni (Jn 12,22).

A Mester mennybemenetele után András előbb Palesztinában, azután az Alduna vidékein Scythiában, Epirusban és Thráciában térített (Dél-Oroszországban és a Balkánon), majd Achajába, Patras városába ment téríteni. Elfogták, bálványáldozatra akarták kényszeríteni, ezt azonban nem tette meg. Börtönbe vetették, és bár a nép ki akarta szabadítani, András annyira vágyakozott a vértanúságra, hogy végül is ráhagyták. "X" formájú keresztet készített számára a helytartó, amit András boldog örömmel fogadott. Két napig függött élve a keresztjén, de még ott is Krisztusról prédikált, valószínüleg 70-ben történt ez. Az ilyen keresztet azóta is András keresztnek nevezik.

357-ben testét átvitték Patrasból Konstantinápolyba az Apostolok templomába, de itt is csak 1210-ig maradt. Ekkor Itáliába, Amalfiba vitték. Teste ma is ott nyugszik, fejét azonban 1462-től Rómában, a Szent Péter bazilikában őrzik.

Neki tulajdonítják egyes szerzők az apokrif, nem kánoni 'András (és Máté) cselekedeteit'. Ennek a műnek részletei hivatkozásokban és gnosztikus átdolgozásban maradtak fenn.

kép: Simone Cantarini: Szent András apostol, XVI. sz., Galleria Palatina, Palazzo Pitti, Firenze

Példája: hallgasd a hívást, és kövesd azt még veszély esetén is!

Bibliai szövegek: Róm 10,9-18

Ha száddal vallod, és szíveddel hiszed. Következményeivel együtt vállalom. Mt 4, 18-22 Feltétel nélkül akarom én is Jézus hívását követni.
forrás: Fülöp Ákos és Bárdosy Éva

A Keleti Egyházzal együtt a mai napon emlékezünk meg Szent Katalin halála napjáról. Előkelő származású alexandriai szűz volt és a tudományoknak szentelte magát. Maximus császár alexandriai látogatása idején a bálványáldozatban való részvételt megtagadta, sőt a pogány tudósokat is meggyőzte.

Erre először szépszóval, majd kínzásokkal próbálták hittagadásra bírni, s amikor egy éles és hegyes késekkel kirakott kerékre kötötték, hogy így összevagdossák, a kerék Katalin imájára darabokra tört. Végül is lefejezték, ezért ábrázolják kerékkel és karddal. A hagyomány szerint testét angyalok vitték a Sínai-hegyre, ahol 305-körül temették el. Sírja fölött ma a Szent Katalin kolostor áll. A tizennégy segítőszent egyike.

Egész élete, különösen szenvedéstörténete annyira legendás, hogy belőle a történeti magot kihámozni már lehetetlen. Tisztelete igen elterjedt a nyugati és keleti egyházban egyaránt. Sírja a Sinai hegyen épült Szent Katalin kolostorban van; kerékkel, karddal és könyvvel ábrázolják. Bölcseleti fakultások, diákok, prédikátorok és molnárok védőszentje. Maxentius (311-313) üldözései alatt Katalin a császárnak szemrehányást tett kegyetlenségei miatt. A császár ötven filozófust rendelt ellene, de ezek nem tudták meggyőzni, sőt, maguk is megtértek, ezért megégették őket. A császár Katalint kerékbetörette, és amikor a kerék összetört, lefejezték.

A keresztény ókor szentje, alakja homályba vész, tisztelete mégis sokfelé fennmaradt. A vértanúk és a szentek életpéldája erősít minket, hogy megmaradjunk a Krisztusi úton.

Kelemen a római püspöki székben Szent Péter harmadik utódja volt (92—101). Iréneusz 185 körül azt írja, hogy Kelemen még látta és hallotta az apostolokat. Szent Pál mint munkatársát említi a filippiekhez szóló levélben (4, 3). Híres Szent Kelemennek az a levele, amelyet a viszálykodó korintusi egyháznak írt. Ez a legrégibb bizonyítéka annak, hogy a római püspök Szent Péter tekintélyével intézkedett más egyházak ügyeiben is.

Pápasága alatt a korintusi egyházban zavargások támadtak, azért a béke és egyetértés érdekében dogmatörténetileg nagyon fontos levelet írt.

Passiója szerint, amelyet a 4. században írtak, Traianus császár a Krím-félszigetre Chersonesosba száműzte, ahol sok kereszténnyel együtt márványbányában dolgozott, végül a tengerbe fojtották, 101-ben.

Miután vértanú lett, a legenda szerint a tenger több mérföldre visszahúzódott, hogy a hívek a holttestét kivihessék a szárazra. A hullámok mint márvány mauzóleum vették körül a szent testét. Holttestét Szent Cirill és Metód vitték vissza Rómába.

Példája:
Teremts a környezetedben békét és egyetértést!

A 4. században épült az őróla elnevezett templom. Ez azt bizonyítja, hogy jelentős szentje volt az ókori egyháznak. Ennek a templomnak egyik feíszentelési évfordulóján fogták el a szentélyben Vigilius pápát 545. november 22-én. Cecília az egyházi énekés zene védőszentje.

A Ceciliusok előkelő családjából származott. Szüzességi fogadalmat tett, és jegyesét, Valerianust isteni segítséggel nemcsak megtérítette, hanem hasonló életre vezette. Ugyancsak jegyesének testvérét, Tiburtiust, és az elfogatásukra küldött Maximust is Krisztus szeretetére és hitére vezette.

Miután a három vértanúságot szenvedett, Cecilia a Praetextatus katakombában temettette el őket. Almachius prefektus a szegényeket gyámolító és hitükben megerősítő Ceciliát külön kínzás alá vetette.

Sok gyötrelemnek vetették alá, míg végül kard általi halálra ítélték. A hóhér nem tudta lefejezni, bár háromszor csapott az elítéltre. Cecilia a hagyomány szerint még három napig élt, és I. Orbán pápa megerősítette a szentségekkel halála előtt. 230 körül halt meg Alexander Severus császár idejében, és a Kallixtus katakombában lévő családi sírboltban temették el. I. Pascal pápa 321-ben a Cecilia trasteverei háza fölé emelt templomba vitette át az épen maradt holttestet, amelyet 1599-ben ugyancsak épen találtak meg olyan helyzetben, mintha csak éppen akkor lehelte volna ki lelkét.

Előkelő nemesi családba született, de már igen kis gyermekként megismerkedett a kereszténységgel, tudatosan kerülte a pogány világot. Szüzességet fogadott, vagyis Jézussal jegyezte el magát, ezenkívül keményen sanyargatta a testét. Az egyházban előénekes és előimádkozó volt. Szülei azonban - a hagyományok szerint a lány megkérdezése nélkül - családi érdekből eljegyezték egy pogány fiatalemberrel, Valériánnal.

Csak a nászéjszakán tudta az ifjúnak elmondani nagy titkát és fogadalmát. Valérián nagyon jólelkű volt, kíváncsi lett erre a titokzatos Jegyesre. Még a keresztséget is vállalta. Megkereste az Alexander Severus keresztényüldözése miatt éppen rejtőzködő Orbán pápát, aki nyomban megkeresztelte Valériánt. Boldog öröm szállja meg az ifjút, hiszen most már megvilágosodott előtte a nagy titok. Hazatérve angyal jelenését látta, aki koszorút adott kettejüknek; liliomból és vérvörös rózsából fonva. A koszorú illatát csodálkozva érezte Valériánnak Tibor nevű öccse, aki éppen gratulálni érkezett, de a virágokat nem láthatta; azt ugyanis csak a keresztények láthatják, magyarázták meg neki Cecíliáék. Tibor is megkeresztelkedett.

Megtudta a két ifjú megtérését Róma prefektusa. Egy tisztjével elfogatta őket. A két fiatalember hite azonban olyan csodálatos volt, hogy a tiszt, Maximus is megtért családostól és megkeresztelkedett. Másnap a tiszt is vértanúhalált halt, együtt Valériánnal és Tiborral. A prefektus Cecíliát is elfogatta, de a pogány katonák is megtértek, megkeresztelkedtek a szűz beszéde hatására.

A sok csodás megtérést már megelégelte a prefektus, Cecíliát ki akarta gyorsan végezni. Először egy fürdő forró gőzével végeztette volna ki, de a tűz kialudt. Ezután lefejezésre ítélte, de három csapás sem tudott végezni a lánnyal. Halálosan megsebesítve maradt a vesztőhelyen, még három napig élt. 230. november 22-én hunyt el, testét először a Calistus katakombába temették, majd a 4. században templomot építettek a tiszteletére a Ceciliusz-ház helyén, vagyis ahol korábban Valérián és Cecília háza állt, és oda vitték át koporsóját. 1559-ben felnyitották sírját, és testét teljesen épen találták. Szobrát ekkor készítette el Stefano Maderna. Az élethű szobor ma is ott látható üveg szarkofágban a szent templomában, olyan, mintha csak aludna. A templom alatt pedig látható a család ősi házának maradványa.

Cecíliát a középkortól kezdve az egyházi zene védőszentjeként tisztelik.

Cecília Krisztus szeretetéért áldozta életét. Szeretnénk mi is odaadni életünket Krisztus szolgálatára, arra a tanúságtételre, amely Isten szeretetét megmutatja a világban.

Példája:
Maradj mindig állhatatos hitedben!

1207-ben Sárospatakon született. Szülei II. Endre király és Gertrúd. Wartburg várában nevelkedett. 14 éves korában Wartburg őrgrófjának, Lajosnak lett a felesége. Már húszéves korában megözvegyült. A jó feleség mintaképe volt. El kellett hagynia gyermekeivel együtt otthonát. További éveit Marburgban élte le. Mint ferences harmadrendi szegénységi fogadalmat tett. Egész életét az önfeláldozó felebaráti szeretet jellemezte. Meghalt 1231. november 17-én Marburgban. Már négy évvel halála után szentté avatták. Fejereklyéjét a bécsi Szent Erzsébet-templomban őrzik.

Négyéves korában Wartburg várába került, mert Hermann türingiai tartományi gróf Hermann nevű fiával jegyezték el, ott kellett nevelkednie. Nehezére esett a szeretteitől való elszakadás is, a vár állandóan nyüzsgő vendégzsivaja is idegen volt számára, de még inkább az az ellenszenv esett nehezére, amivel új környezetében a legtöbben fogadták. Hatéves volt, amikor édesanyja meghalt (l. Bánk bán), ettől kezdve szinte csak az ima volt egyetlen vigasztalódása.

Később Hermann gróf és felesége mindent megpróbált, hogy védelmezze és segítse jövendő menyüket, hogy kellemessé tegyék életét. Aztán hirtelen meghalt a kijelölt vőlegény és ez megint csak lehetetlenné tette Erzsébet életét. Az idős gróf ekkor azt javasolta, legyen második fiának, Lajosnak a menyasszonya. Ennek Erzsébet is örült, mert Lajos már korábban is figyelmes volt iránta, kölcsönösen vonzódtak egymás iránt. Az udvar intrikái ellen Lajos nagy határozottsággal vette védelmébe szeretett menyasszonyát, és 1221-ben gyönyörű esküvőn házasságot kötöttek.

Csodálatosan boldog évek következtek, mintaszerű harmóniában éltek. Lajos teljesen partner volt Erzsébet vallásosságában, kölcsönösen segítették egymás életszentségét. Erzsébet igen sokat imádkozott, böjtölt, sőt vezekelt. A házassága lehetővé tette, hogy most már teljes energiával segíthesse a szegényeket, betegeket, nyomorékokat. Menhelyet állított fel, maga is ápolta a nyomorultakat, elesetteket.

1227-ben férje egy keresztes hadjáratra indult, de útközben járványban hirtelen meghalt. Erzsébet a fájdalomtól csaknem eszét vesztette. A gyász fájdalmát a sógorainak üldözése még fokozta, de most már ő sem bírta elviselni ezt a számára oly idegen világot. Az élettörténetét ettől kezdve a legendák fátylán keresztül ismerjük. Tudni kell azonban, hogy életét Erzsébet ettől kezdve tudatosan is alakította. Törekedett a mindent meghaladó önfeláldozás és szolgálat megvalósítására. Ez a helyzete ellentétes a kitaszított özvegynek a mártírsorsával. Pedig az igazság ez. IX. Gergely pápa személyesen rendelte Erzsébet gondoskodójává azt a Marburgi Konrád mestert, aki már Lajos életében is lelki vezetője volt Erzsébetnek.

Konrád mester segítette Erzsébetet az életszentségi hajlamának kibontakozásában. Kérlelhetetlenül szigorú volt. Kegyetlenül büntetett, a természeti hajlandóságokat igyekezett elfojtani. Erzsébet jó tanítvány volt, semmi sem zavarta meg vídámságát. Lelki szárnyalását viszont csak nehezen lehetett féken tartani.

Három piciny gyermekével megpróbált Eisenachba menekülni, de ott nem fogadták be őket. Egy ólban kellett nyomorognia, gyermekeit is elvették tőle, dolgoznia kellett. Mindez a szenvedés azonban csak közelebb vitte őt Isten szeretetéhez.

Férje barátainak a nyomására visszafogadták később Wartburgba. Ő azonban nem érezte ott jól magát, 1228-ban elvonult Marburgba, és ott ferences harmadrendi lett. Sokat imádkozott, alamizsnálkodott, böjtölt. Élete utolsó napjait gyermeki derü sugározta be. Mindenét elajándékozta és társnőit vígasztalta.

1231. november 17-én súlyos betegség után, és boldog belenyugvással halt meg. Halála után négy évvel, 1235. május 26-án IX. Gergely pápa már szentté avatta, édesapja még megélte lánya szentté avatását.

Erzsébet a felebaráti szeretet szentje. Tudta jól használni vagyonát, nem ijedt meg környezete rosszallásától. Arra bíztat példája, hogy vegyük észre a rászorulót, és ne ijedjünk meg a környezetünkben felhangzó ellenvetéstől, hanem Isten erejével járjunk a Krisztusi úton.

Példája: Jóban rosszban légy szentéletű.