Katekizmus 365

683 "Nem mondhatja senki: »Úr Jézus«, csak a Szentlélekben" (1Kor 12,3). "Isten elküldte Fiának Lelkét a szívünkbe, aki azt kiáltja: »Abba, Atya!«"(Gal 4,6). Ez a hívő megismerés csak a Szentlélekben lehetséges. Hogy valaki közösségben lehessen Krisztussal, annak első föltétele, hogy megérintse a Szentlélek. Ő megelőz minket és fölébreszti bennünk a hitet. Keresztségünk, a hit első szentsége által az életet, melynek forrása az Atyában van és a Fiúban kínáltatik föl, bensőségesen és személyesen a Szentlélek közli az Egyházban:

A keresztség "adja nekünk az új születés kegyelmét az Atya Istenben, Fia által a Szentlélekben. Azokat ugyanis, akik Isten Lelkét hordozzák, Ő odavezeti az Igéhez, azaz a Fiúhoz; a Fiú pedig bemutatja őket az Atyának, és az Atya romolhatatlanná teszi őket. A lélek nélkül tehát lehetetlen látni az Isten Fiát, és a Fiú nélkül senki sem közeledhet az Atyához, mert az Atya ismerete a Fiú, és Isten Fiának megismerése a Szentlélek által történik. [1]

684 A Szentlélek az első a maga kegyelmével hitünk ébresztésében és abban az új életben, amely nem más, mint megismerni az egyedüli Atyát, és akit Ő küldött, Jézus Krisztust. [2] De Ő az utolsó a Szentháromság személyeinek kinyilatkoztatásában. Nazianzi Szent Gergely, a "Teológus" ezt a kibontakozást az isteni "közös leereszkedés" pedagógiája által magyarázza:

Az Ószövetség az Atyát nyíltan hirdette, a Fiút homályosabban. Az Újszövetség világosan megmutatja nekünk a Fiút, és a Szentlélek istenségét bizonyos értelemben homályosan. Most pedig maga a Lélek velünk van és nyíltabban mutatja meg magát. Ugyanis nem volt biztonságos nyíltan hirdetni a Fiút akkor, amikor az Atya istenségét még nem vallották: sem a Szentlelket -hogy úgy mondjam- súlyosabb teherként ránk helyezni, amikor a Fiú istenségét még nem ismertük: (...) tanácsosabb volt az, hogy fokozatosan (...), hallgatagon fölfelé haladva és "világosságból világosságba" jutva ragyogjon ránk a Szentháromság világossága. [3]

685 A Szentlélekben hinni ezért annak megvallását jelenti, hogy a Szentlélek egy a Szentháromság személyei közül, az Atyával és a Fiúval egylényegű, "akit éppúgy imádunk és dicsőítünk, mint az Atyát és a Fiút". [4] Ezért a Szentlélek isteni misztériumáról a Szentháromság teológiájában volt szó. Most tehát a Szentlélekről csak az isteni "üdvrendben" beszélünk.

686 A Szentlélek üdvösségünk tervének kezdetétől a beteljesedésig együtt munkálkodik az Atyával és a Fiúval. De mint Személynek kinyilatkoztatása és ajándékozása, fölismerése és elfogadása csak a Fiú megváltó megtestesülésével elkezdődött "végső időkben" történik. Ezek után a Krisztusban, az új teremtés "Elsőszülöttjében" és Fejében beteljesült isteni terv a kiárasztott Szentlélek által testet -Egyházat, szentek közösségét, bűnök bocsánatát, test föltámadását, örök életet- ölthet az emberi nemben.

8. Cikkely

"HISZEK A SZENTLÉLEKBEN"

687 "Isten dolgait senki nem ismeri, csak Isten Lelke" (1Kor 2,11). Most pedig a Lélek, aki kinyilatkoztatja Őt, megismerteti velünk Krisztust, az Ő Élő Igéjét, de önmagát nem tárja föl. "Aki szólt a próféták által", [5] hallatja velünk az Atya Szavát. De Őt nem halljuk. Őt csak abban a folyamatban ismerjük meg, amellyel az Igét kinyilatkoztatja nekünk, és fölkészít minket, hogy hittel befogadjuk. Az Igazság Lelke, aki "föltárja" nekünk Krisztust, nem beszél önmagáról. [6] Ez a sajátosan isteni rejtőzködés magyarázza, hogy "a világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri", miközben azok, akik Krisztusban hisznek, megismerik Őt, mert velük marad (Jn 14,17).

688 Az Egyház, az apostolok továbbadott hitében élő közösség a hely, ahol megismerjük a Szentlelket:

• az Írásokban, melyeket a Ő sugalmazott;
• a Hagyományban, melynek az egyházatyák mindig aktuális tanúi;
• az egyházi Tanítóhivatalban, melyet a Szentlélek segít;
• a szentségi liturgiában, annak szavai és szimbólumai által, melyekben a Szentlélek közösségbe visz Krisztussal;
• az imádságban, melyben közbenjár érettünk;
• a karizmákban és szolgálatokban, melyek által az Egyház épül:
• az apostoli és hittérítő élet jeleiben;
• a szentek tanúságtételében, melyben Ő maga teszi nyilvánvalóvá az életszentséget és folytatja az üdvösség művét.

I. A Fiú és a Szentlélek összefüggő küldetése

689 Az, akit az Atya a szívünkbe elküldött, Fiának Lelke, [7] valóban Isten. Ő, az Atyával és a Fiúval egylényegű, elválaszthatatlan tőlük mind a Szentháromság belső életében, mind az Ő világnak szóló szeretet-ajándékában. De az Egyház hite, mely imádja az elevenítő, egylényegű és elválaszthatatlan Szentháromságot, vallja a személyek megkülönböztetését is. Amikor az Atya Igéjét küldi, a Lelkét is mindig küldi: összekapcsolt küldés ez, melyben a Fiú és a Szentlélek különbözőek ugyan, de elválaszthatatlanok. Krisztus az, aki megjelenik, Ő a láthatatlan Isten látható Képmása, de a Szentlélek az, aki kinyilatkoztatja Őt.

690 Jézus "Krisztus", "fölkent", mert az Ő kenete a Lélek, és mindaz, ami a Megtestesülés óta történt, ebből a teljességből következett. [8] Miután pedig Krisztus megdicsőült [9] az Atyánál, a maga részéről küldheti a Lelket azoknak, akik hisznek benne: Ő maga közli velük dicsőségét, [10] azaz a Szentlelket, aki megdicsőíti Őt. [11] Az összefüggő küldetés ezek után kiterjed azokra, akiket az Atya Fiának Testében gyermekeivé fogadott: a fogadott fiúság Lelkének küldetése lesz, hogy Krisztussal összekösse és Őbenne éltesse őket.

A kenet (...) jelentése az, hogy ne gondoljunk semmiféle távolállást a Fiú és a Szentlélek között; mert miként a test bőre és az olaj kenete között sem az értelem, sem az érzékek semmiféle köztes dolgot nem ismernek, így elválaszthatatlan a Fiú kapcsolata a Szentlélekkel, annyira, hogy annak, aki Krisztust hittel meg akarja érinteni, előbb a kenettel kell kapcsolatba kerülnie: nincs ugyanis olyan tag, amit ne borítana a Szentlélek. Ezért a Fiú uralmának megvallása azokban születik meg, akik a Szentlélekben fogadják be Őt, akikkel -amikor a hit által közelednek- mindenfelől szembesiet a Szentlélek. [12]

"ONNAN JÖN EL ÍTÉLNI ÉLŐKET ÉS HOLTAKAT"

I. Ismét el fog jönni dicsőségében

KRISZTUS MÁR URALKODIK AZ EGYHÁZ ÁLTAL ...

668 "Krisztus meghalt és életre támadt, hogy a holtaknak és élőknek egyaránt Ura legyen" (Róm 14,9). Mennybemenetele azt jelenti, hogy embersége részesedik Isten hatalmában és tekintélyében. Jézus Krisztus az Úr: övé minden hatalom a mennyben és a földön. Ő "fölötte áll minden fejedelemségnek, hatalomnak, erősségnek és uralomnak", mert az Atya "mindent az ő lábai alá vetett" (Ef 1,20-22). Krisztus a mindenség és a történelem ura . [605] Benne az ember történelme és az egész teremtés is megtalálja "újraösszefoglalását", [606] transzcendens csúcspontját.

669 Mint Úr Krisztus feje is az Egyháznak, mely az ő Teste. [607] A mennybe fölemelkedett és megdicsőült Krisztus, mivel küldetését így teljesíti be teljesen, Egyházában itt marad a földön. A megváltás a forrása annak a tekintélynek, amelyet Krisztus az Egyház fölött a Szentlélek erejével gyakorol. [608] "Krisztus Országa a misztériumban már jelen van" [609] az Egyházban, mely "az Ország csírája és kezdete a földön". [610]

670 A mennybemenetel óta Isten tervének megvalósulása elkezdődött. Már az "utolsó órában" vagyunk (1Jn 2,18). [611] "Elérkezett tehát már hozzánk az idők vége, és e világ megújítása visszavonhatatlanul elkezdődött, és a jelen világban bizonyos módon elővételeztetik: az Egyház ugyanis már a földön igaz, jóllehet tökéletlen szentséggel ékeskedik." [612] Krisztus Országa jelenlétét azon csodálatos jelekkel már mutatja, [613] melyek kísérik az Egyház által történő hirdetését. [614]

... AMÍG ALÁVETTETIK NEKI MINDEN

671 Krisztus országa azonban, mely az Egyházban már jelen van, még nem teljesedett be "hatalommal és nagy dicsőséggel" (Lk 21,27) [615] a Király eljövetelével a földre (nehezen kivehető a mondat értelme így!). Az Országot a gonosz hatalmak még támadják, [616] jóllehet gyökerében Krisztus húsvétja már legyőzte őket. Amíg minden alá nem vettetik neki, [617] "amíg nem lesz új ég és új föld, melyekben igazságosság lakik, addig a zarándok Egyház szentségeiben és intézményeiben, melyek ehhez a történelmi időhöz tartoznak, ennek a világnak alakját hordozza, mely elmúlik, és maga is ott él a teremtett dolgok között, melyek mindmáig sóhajtoznak és vajúdnak, és várják Isten fiainak megnyilvánulását". [618] Ezért imádkoznak a keresztények, főképpen a szentmisében, [619] sürgetvén Krisztus visszatérését, [620] mondván: "Jöjj el, Urunk!" (Jel 22,20). [621]

672 Krisztus mennybemenetele előtt megmondta, hogy még nem jött el az Izrael által várt messiási ország dicsőséges megalapításának ideje, [622] melynek az összes emberek számára meg kell hoznia a próféták szerint [623] az igazságosság, a szeretet és a béke végső rendjét. A mostani idő az Úr szerint a Lélek és a tanúságtétel ideje, [624] de olyan idő is, melyet a közelgő "szorongatás" [625] és az Egyházat nem kímélő [626] gonosztól való próbatétel határoz meg, [627] és bevezeti az utolsó napok harcát. [628] A várakozás és a virrasztás ideje. [629]

KRISZTUS DICSŐSÉGES ELJÖVETELE, IZRAEL REMÉNYE

673 A mennybemenetel óta Krisztus dicsőséges eljövetele a küszöbön áll, [630] de "nem ránk tartozik ismerni az időket és a pillanatokat, melyeket az Atya a maga hatalmában elhatározott" (ApCsel 1,7). [631] Ez az eszkatologikus esemény bármely pillanatban beteljesedhet, [632] jóllehet mind az eseményt, mind az azt megelőző végső megpróbáltatást valami "késlelteti". [633]

674 A Messiás dicsőséges eljövetele a történelem bármely pillanatában attól függ, [634] hogy elismeri-e Őt "egész Izrael", [635] melynek egy része megátalkodott [636] a "hitetlenségben" (Róm 11,20) Jézussal kapcsolatban. Szent Péter mondja pünkösd után a jeruzsálemi zsidóknak: "Tartsatok tehát bűnbánatot és térjetek meg, hogy eltöröltessenek bűneitek, hogy eljöjjön az Úr színe előtt a megbékélés ideje, és Isten elküldje Őt, aki számotokra Krisztussá rendeltetett, Jézust, akit az égnek kellett befogadnia egészen a nagy megújulás napjáig, amit Isten megmondott szent prófétái ajka által" (ApCsel 3,19--21). És Pál visszhangozza: "Ha már elvetésük megbékélése a világnak, mi más lesz a fölvételük, mint élet a halálból" (Róm 11,15). A zsidók összességének belépése [637] a messiási üdvösségbe az összes pogányok után [638] valósítja meg Isten népe számára "Krisztus teljességét" (Ef 4,13), amelyben "Isten lesz minden mindenben" (1Kor 15,28).

AZ EGYHÁZ UTOLSÓ PRÓBATÉTELE

675 Krisztus eljövetele előtt az Egyháznak át kell mennie egy utolsó próbatételen, mely sokak hitét meg fogja ingatni. [639] Az üldözés, mely kíséri az Egyház földi zarándokútját, [640] fölfedi a "gonoszság misztériumát" egy vallási megtévesztés formájában, mely az embereknek problémáik látszólagos megoldását kínálja föl cserében azért, hogy elpártolnak az igazságtól. A legnagyobb vallási megtévesztés az Antikrisztusé, azaz egy ál-messianizmusé, amelyben az ember önmagát dicsőíti Isten és az Ő testben eljött Messiása helyett. [641]

676 Ez az antikrisztusi megtévesztés a világban mindannyiszor föltűnik, amikor a messiási reménységet a történelemben akarják beteljesíteni, ami csak a történelmen túl, az eszkatologikus ítélet által teljesedhet be; az Egyház az eljövendő ország ezen meghamisítását "millenarizmusnak" nevezett enyhébb formájában is, [642] és főként a "belsőleg romlott" szekularizált messianizmus politikai formájában elutasította. [643]

677 Az Egyház az Ország dicsőségébe csak ezen utolsó Húsvéton át léphet be, melyben követi Urát halálában és föltámadásában. [644] Az Ország tehát nem az Egyház történelmi diadala által fog beteljesedni [645] állandóan növekvő fejlődés útján, hanem Istennek a gonosz utolsó támadása fölötti győzelme által, [646] melynek következtében Menyasszonya alá fog szállni a mennyből. [647] Istennek a gonosz fölforgatása fölötti győzelme az Utolsó Ítélet formáját fogja ölteni [648] e mulandó világ végső, kozmikus összeomlása után. [649]

II. "Ítélni élőket és holtakat"

678 Jézus a próféták [650] és Keresztelő János [651] után prédikációjában meghirdette az utolsó nap ítéletét. Akkor napvilágra kerül majd minden egyes ember élete [652] és a szívek titkai. [653] Akkor elítéltetik a bűnös hitetlenség, mely semmibe vette az Istentől fölajánlott kegyelmet. [654] A felebarátok iránti magatartás fogja megmutatni a kegyelem és az isteni szeretet elfogadását vagy elutasítását. [655] Az utolsó napon Jézus fogja mondani: "Amikor egynek a legkisebb testvéreim közül megtettétek, nekem tettétek meg" (Mt 25,40).

679 Krisztus az örök élet Ura. Az emberek cselekedetei és szíve fölötti végső ítélet teljes joga Őt illeti mint a világ Megváltóját. E jogot keresztje által "szerezte meg". Az Atya is "minden ítéletet átadott a Fiúnak" (Jn 5,22). [656] A Fiú azonban nem azért jött, hogy ítéljen, hanem hogy üdvözítsen, [657] s hogy ajándékozza az életet, mely Őbenne van. [658] A kegyelem visszautasítása által ebben az életben mindenki már elítéli önmagát, [659] cselekedetei szerint kapja meg jutalmát [660] és örökre elkárhoztathatja magát a szeretet Lelkének visszautasításával . [661]

Összefoglalás

680 Az Úr Krisztus már uralkodik az Egyház által, de ez a világ még nincs teljesen alávetve neki. Krisztus országa nem fog győzni a gonosz hatalmainak utolsó támadása nélkül.

681 Az ítélet napján, a világ végén Krisztus el fog jönni dicsőségben, hogy beteljesítse a jó végső győzelmét a rossz fölött, melyek mint búza és konkoly a történelem folyamán együtt nőttek föl.

682 A dicsőséges Krisztus, amikor az idők végén eljön ítélni eleveneket és holtakat, nyilvánvalóvá fogja tenni a szívek titkos gondolatát és meg fog fizetni minden egyes embernek cselekedetei szerint és aszerint, ahogyan elfogadták vagy elvetették a kegyelmet.

"JÉZUS FÖLMENT A MENNYBE,
OTT ÜL A MINDENHATÓ ATYAISTEN JOBBJÁN"

659 "Az Úr Jézus, miután ezeket mondta, fölvétetett a mennybe és leült az Isten jobbján" (Mk 16,19). Krisztus teste föltámadásának pillanatától megdicsőült, amint azt az új és természetfölötti tulajdonságai mutatják, melyekkel attól kezdve állandóan rendelkezik. [588] De negyven napon át, amikor tanítványaival bensőségesen együtt evett és ivott [589] és az Országról tanította őket, [590] dicsősége még a megszokott emberség körvonalai alatt elfátyolozott marad. [591] Jézus utolsó megjelenését az zárja le, hogy embersége visszavonhatatlanul belép az isteni dicsőségbe, melyet a felhő [592] és az ég [593] - ahol ettől kezdve Isten jobbján ül- jelez. [594] Végül teljesen kivételes és egyedülálló módon Pálnak -"mint egy elvetéltnek" (1Kor 15,8)- egy utolsó jelenésben megmutatkozik, mellyel apostollá teszi őt. [595]

660 A Föltámadott dicsőségének ez időben elfátyolozott jellege átragyog Mária Magdolnához intézett titokzatos szavain: "Még nem (...) mentem föl az Atyához; de menj az én testvéreimhez, és mondd nekik: Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez" (Jn 20,17). Ez a föltámadott Krisztus és az Atya jobbjára fölmagasztalt Krisztus dicsősége közötti különbségre utal. A mennybemenetel egyszerre történeti és transzcendens eseménye az átmenetet jelenti az egyikből a másikba.

661 Ez az utolsó lépés szoros egységben marad az elsővel, azaz a mennyből való alászállással, ami a megtestesülésben valósult meg. Csak az "térhet vissza az Atyához", aki az "Atyától jött ki": Krisztus. [596] "Senki sem ment föl az égbe, csak aki alászállott az égből, az Emberfia" (Jn 3,13). [597] Az emberség saját természetes erőire hagyva nem képes bemenni az "atyai házba", [598] Isten életébe és boldogságába. Egyedül Krisztus nyithatta meg az embernek az utat: "hogy nekünk, az Ő tagjainak megadja a reményt, hogy mi is eljuthatunk oda, ahová Ő elsőként előrement". [599]

662 "Én pedig, majd ha magasba emelnek a földről, mindeneket magamhoz fogok vonzani" (Jn 12,32). A kereszten való fölmagasztalás a mennybemenetel fölmagasztalását jelzi és jövendöli. Az ennek a kezdete. Jézus Krisztus, az új és örök szövetség egyetlen Papja "nem emberi kézzel épített szentélybe lépett be (...), hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt közbenjárjon értünk" (Zsid 9,24). Krisztus a mennyben szüntelenül gyakorolja a maga papságát: "hiszen örökké él, hogy közbenjárjon" azokért, "akik általa járulnak Istenhez" (Zsid 7,25). Mint "az eljövendő javak főpapja" (Zsid 9,11), középpontja és főcelebránsa annak a liturgiának, amely az Atyát az égben dicsőíti. [600]

663 Ettől kezdve Krisztus az Atya jobbján ül: "Az Atya jobbján kifejezéssel azt az isteni tiszteletet és dicsőséget jelezzük, amelyben Isten Fia mint az Atyával egylényegű Isten az idő kezdete előtt volt, és ahol az idők végén, megtestesülvén, testi módon is helyet foglal, mert teste ugyanabba a dicsőségbe került." [601]

664 Az Atya jobbjára ülés a Messiás országának kezdetét jelenti, Dániel próféta az Emberfiára vonatkozó látomásának beteljesedését: "és hatalom, tisztelet és ország adatott neki; és minden nép, törzs és nyelv neki szolgált: hatalma örök hatalom, mely nem vétetik el, és országa nem fog megsemmisülni." (Dán 7,14). Ettől az időponttól kezdve az apostolok tanúi lettek annak az "országnak, melynek nem lesz vége". [602]

Összefoglalás

665 Krisztus mennybemenetele Jézus emberségének végleges bemenetelét jelenti Isten mennyei országába, ahonnan ismét el fog jönni, [603] de a közbülső idő elrejti Őt az emberek szeme elől. [604]

666 Jézus Krisztus az Egyház feje, előttünk ment be az Atya dicsőséges országába, hogy mi, az Ő testének tagjai abban a reményben éljünk, hogy egykor örökre együtt leszünk Vele.

667 Jézus Krisztus egyszer s mindenkorra belépett a mennyei szentélybe, és szüntelenül közbenjár értünk mint közvetítő, aki állandóan árasztja ránk a Szentlelket.

A FÖLTÁMADÁS MINT TRANSZCENDENS ESEMÉNY

647 "Ó, valóban boldog éj" -ujjong a húsvéti vigília Exsultetje-, "egyedül te voltál méltó, tudni az órát, melyben Krisztus a halottak közül életre támadt!" [573] Valóban, a föltámadás eseményének senki nem volt szemtanúja, és egyetlen evangélista sem írja le. Senki nem tudta megmondani, hogy fizikailag hogyan történt. A föltámadás legbenső lényege, a másik életbe való átmenet még kevésbé volt érzékekkel fölfogható. A föltámadásról mint történeti eseményről az üres sír jele és apostoloknak a föltámadott Krisztussal való találkozásainak valósága által meg lehet bizonyosodni, ugyanakkor amennyiben fölülmúlja a történelmet, a hit misztériumának szívében marad. Ezért a föltámadott Krisztus nem a világnak mutatja meg magát, [574] hanem tanítványainak, "azoknak, akik vele együtt jöttek föl Galileából Jeruzsálembe, akik most tanúi a nép előtt" (ApCsel 13,31).

II. A föltámadás -- a Szentháromság műve

648 Krisztus föltámadása a hit tárgya, amennyiben Isten transzcendens beavatkozása a teremtésben és a történelemben. A föltámadásban a három isteni személy együtt tevékenykedik, és kinyilvánítják sajátosságaikat. A föltámadás ugyanis az Atya hatalmával történik, aki "föltámasztotta" (ApCsel 2,24) Krisztust, az Ő Fiát, és így az Ő emberségét -testével együtt- tökéletesen bevezette a Szentháromságba. Jézus véglegesen "Isten Fiának bizonyul erőben a megszentelés Lelke által a halálból való föltámadásával" (Róm 1,4). Szent Pál hangsúlyozza Isten hatalmának megnyilvánulását [575] a Szentlélek tevékenykedése által, aki életre keltette Jézus halott emberségét és meghívta Őt az Úr dicsőséges állapotára.

649 A Fiú azonban saját föltámadását isteni hatalmának erejével hajtja végre. Jézus jövendöli, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, meg kell halnia, és ezután föl kell támadnia (az ige aktív értelmében [576] ). Egyébként ő maga kifejezetten mondja: "Leteszem az életemet, hogy újra fölvegyem. (...) Hatalmam van a letételére, és hatalmam van az újrafölvételére" (Jn 10,17-18). Mi hisszük, hogy Jézus meghalt és föltámadott (1Tesz 4,14).

650 Az egyházatyák a föltámadást Krisztus isteni személyéből kiindulva szemlélik, mely egyesülve maradt a halál által egymástól elválasztott lelkével és testével: "Az isteni természet egysége miatt, mely az embernek mindkét, egymástól különvált részében egyformán jelen van, ezek a részek ismét találkoznak és egyesülnek. És így, miként az összekapcsolt részek különválásából a halál, úgy a különváltak egyesüléséből a föltámadás következik." [577]

III. A föltámadás értelme és üdvösségtörténeti jelentősége

651 "Ha Krisztus nem támadt volna föl, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk és hiábavaló a ti hitetek is" (1Kor 15,15). A föltámadás mindenekelőtt megerősítése mindannak, amit Krisztus tett és tanított. Az összes igazság, még az emberi szellem számára legfölfoghatatlanabb is, igazolást nyer, ha Krisztus a föltámadásában isteni tekintélyének megadta azt a végső bizonyságát, amit megígért.

652 Krisztus föltámadása az Ószövetség [578] és maga Jézus földi életében [579] adott ígéreteinek beteljesedése. "Az Írások szerint" [580] kifejezés arra utal, hogy Krisztus föltámadása beteljesítette ezeket a jövendöléseket.

653 Föltámadása megerősíti Jézus istenségének igazságát. Ő maga mondta: "Amikor majd magasba emelitek az Emberfiát, akkor megtudjátok, hogy Én Vagyok" (Jn 8,28). A Megfeszített föltámadása bizonyítja, hogy ő valóban az "Én Vagyok", az Isten Fia, maga Isten. Szent Pál magyarázhatta a zsidóknak: "És mi azt az ígéretet evangelizáljuk nektek, amit az atyák Ígéretként kaptak, mert ezt teljesítette be Isten az ő fiaiknak, amikor nekünk föltámasztotta Jézust", ahogy a 2. zsoltárban írva van: Az én Fiam vagy te; én ma nemzettelek téged" (ApCsel 13,32-33) [581] . Krisztus föltámadása szorosan kapcsolódik Isten Fia megtestesülésének misztériumához. Isten örök terve szerint ennek beteljesedése.

654 A húsvéti misztériumnak két összetevője van: Krisztus a halálával megszabadít bennünket a bűntől, föltámadásával pedig megnyitja utunkat az új életre. Az egyik elsősorban a megigazulás, mely visszahelyez bennünket Isten kegyelmébe, [582] "hogy miként Krisztus (...) föltámadott a halálból, úgy mi is az új életben élhessünk" (Róm 6,4). Ez az új élet a bűn fölötti győzelem és a kegyelemben való új részesedés. [583] A másik összetevő a fogadott fiúság megvalósulása, mert az emberek Krisztus testvéreivé válnak, ahogyan maga Jézus nevezi tanítványait a föltámadása után: "Menjetek, és vigyétek hírül testvéreimnek" (Mt 28,10). [584] Testvérek nem a természet alapján, hanem a kegyelem ajándékaként, mert ez a fogadott fiúság valós részesedést jelent az egyetlen Fiú életében, ami teljességgel az Ő föltámadásában nyilvánult meg.

655 Végül Krisztus föltámadása -- és maga a föltámadott Krisztus -- a mi eljövendő föltámadásunk elve és forrása: "Krisztus föltámadott a halálból, elsőként a halottak közül (...); amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre is kel" (1Kor 15,20--22). E beteljesedés várása közben a föltámadott Krisztus hívei szívében él. A keresztények Benne ízlelik "az eljövendő világ (...) erőit" (Zsid 6,5), és életüket Krisztus elragadja az isteni élet kebelére, [585] hogy "akik élnek, már ne önmaguknak éljenek, hanem Neki, aki értük meghalt és föltámadott" (2Kor 5,15).

Összefoglalás

656 A föltámadásba vetett hit tárgya egy esemény, melyet történeti tanúságtétellel erősítenek meg a tanítványok, akik valóságosan találkoztak a Föltámadottal, ugyanakkor titokzatosan transzcendens, mert Krisztus emberségének bemenetele Isten dicsőségébe.

657 Az üres sír és a lehelyezett gyolcsok önmagukban jelzik, hogy Krisztus teste Isten hatalma által kilépett a halál és a romlás kötelékeiből. Ezek készítették elő a tanítványokat a Föltámadottal való találkozásra.

658 Krisztus, "az elsőszülött a halottak közül" (Kol 1,18) a saját föltámadásunk elve már most lelkünk megigazulása, [586] később testünk életrekeltése által. [587]

HARMADNAPON FÖLTÁMADOTT A HALÁLBÓL

638 "Mi azt evangelizáljuk nektek, amit az atyák Ígéretként kaptak, mert ezt teljesítette be Isten az ő fiaiknak, amikor nekünk föltámasztotta Jézust" (ApCsel 13,32-33). Jézus föltámadása a Krisztusba vetett hitünk legnagyobb igazsága, melyet az első keresztény közösség mint központi igazságot hitt és vitt át az életbe, a hagyomány alapvető igazságként adta tovább, az Újszövetség írásos dokumentumai megerősítették és úgy hirdették, mint ami a kereszttel együtt a húsvéti misztérium lényeges része:

"Krisztus föltámadt halottaiból, legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott." [542]

I. Történelmi és transzcendens esemény

639 Krisztus föltámadásának misztériuma valóságos esemény, melynek az Újszövetség tanúsága szerint történetileg bizonyított megnyilvánulásai voltak. Már Szent Pál 56 körül ezt írhatta a korintusiaknak: "Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt a bűneinkért az Írások szerint, eltemették és harmadnap föltámadt ismét az Írások szerint; megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek" (1Kor 15,3-4). Az Apostol itt a föltámadás élő hagyományáról beszél, melyet Damaszkusz kapui előtt átélt megtérése után tanult meg. [543]

AZ ÜRES SÍR

640 "Miért keresitek az élőt a halottak között? Nincs itt, föltámadott" (Lk 24,5-6). A húsvéti események között az első elem, amit megtalálnak, az üres sír. Önmagában még nem jelent közvetlen bizonyítékot, mert azt, hogy Jézus holtteste nincs a sírban, másképp is lehetett magyarázni. [544] Ennek ellenére az üres sír mindenki számára lényeges jel volt. Megtalálása a tanítványok részéről az első lépést jelentette a föltámadás tényének fölismeréséhez. Így voltak elsősorban a szent asszonyok, [545] majd Péter. [546] "A tanítvány, akit Jézus szeretett" (Jn 20,2), állítja, hogy amikor bement a sírba és fölfedezte a "lehelyezett gyolcsokat" (Jn 20,6), látott és hitt. [547] Ez föltételezi, hogy az üres sír láttán megbizonyosodott arról, [548] hogy Jézus testének távolléte nem lehet emberi mű, és Jézus nem egyszerűen visszatért a földi életbe, mint Lázár. [549]

A FÖLTÁMADOTT MEGJELENÉSEI

641 Mária Magdolna és a szent asszonyok, akik jöttek, hogy elvégezzék Jézus testének megkenését, [550] melyet a készületi nap miatt sietve temettek el, [551] voltak az elsők, akik találkoztak a Föltámadottal. [552] Így Krisztus föltámadásának első hírnökei az apostolok számára az asszonyok voltak. [553] Az apostoloknak Jézus ezután jelent meg, először Péternek, majd a tizenkettőnek. [554] Péter tehát, aki arra hivatott, hogy erősítse meg testvérei hitét, [555] előttük látja a Föltámadottat, és az ő tanúságára támaszkodva kiáltja a közösség: "Valóban föltámadott az Úr, és megjelent Simonnak" (Lk 24,34).

642 Mindaz, ami ezekben a húsvéti napokban történt, az apostolokat -és egész különösen Pétert- a húsvét reggelén kezdődött új korszak építésének szolgálatába állítja. Mint a Föltámadott tanúi Egyházának alapkövei maradnak. Az első hívő közösség hite azoknak a konkrét embereknek a tanúságára épül, akiket a keresztények ismertek, és akik közül a legtöbb még közöttük élt. "Krisztus föltámadásának e tanúi" [556] elsősorban Péter és a Tizenkettő, de nemcsak ők: Pál világosan beszél több mint ötszáz személyről, akiknek Jézus egyszerre jelent meg; megjelent még Jakabnak és a többi apostolnak is. [557]

643 E tanúságtételek láttán lehetetlen Krisztus föltámadását a fizikai renden kívül értelmezni és nem elismerni mint történeti tényt. A tényekből következik, hogy a tanítványok hite Mesterük -általa előre megmondott [558] - szenvedése és kereszthalála radikális próbatételének vettetett alá. A szenvedés által kiváltott megrendülés oly nagy volt, hogy a tanítványok (legalábbis közülük néhányan) nem azonnal hittek a föltámadás hírének. Az evangéliumok messze nem egy misztikus elragadtatástól lelkes közösségről beszélnek; megtört ("szomorú": Lk 24,17) és megfélelmített [559] tanítványokat állítanak elénk. Ezért nem hittek a sírtól visszatérő szent asszonyoknak, és szavukat "képzelgésnek tartották" (Lk 24,11). [560] Amikor Jézus húsvét estéjén megmutatta magát a Tizenegynek, "szemükre vetette hitetlenségüket és szívük keménységét, mert nem hittek azoknak, akik látták őt föltámadottan" (Mk 16,14).

644 A tanítványok még a föltámadott Jézus valósága láttán is kételkedtek; [561] annyira lehetetlennek tűnt nekik a dolog: azt gondolták, hogy kísértetet látnak, [562] "álmélkodtak, de örömükben még mindig nem mertek hinni" (Lk 24,41). Tamás a kételkedésnek ugyanezt a próbáját élte át, [563] s még a Máté által elbeszélt utolsó, galileai megjelenéskor is "egyesek (...) kételkedtek" (28,17). Ezért a hipotézis, mely szerint a föltámadás az apostolok hitének (vagy hiszékenységének) "eredménye" lett volna, minden alapot nélkülöz. Épp ellenkezőleg, hitük a föltámadásban -az isteni kegyelem hatása alatt- a föltámadott Jézus valóságának közvetlen megtapasztalásából született.

KRISZTUS FÖLTÁMADOTT EMBERI TERMÉSZETÉNEK ÁLLAPOTA

645 A föltámadott Jézus közvetlen kapcsolatokba lép tanítványaival a tapintás által [564] és azáltal, hogy eledelükből eszik. [565] Így hívja őket arra, hogy ismerjék meg: nem kísértet, [566] s főleg arról bizonyosodjanak meg, hogy az a föltámadott test, amellyel megjelenik nekik, azonos azzal, amelyet megkínoztak és megfeszítettek, mert hordozza szenvedése nyomait. [567] Ez az igazi és valóságos test ugyanakkor a megdicsőült test új tulajdonságait birtokolja: többé nem térben és időben van, hanem szabadon tud megjelenni ott és akkor, ahol és amikor akar, [568] mert emberségét már nem lehet a földön visszatartani, és csak az Atya isteni felségterületéhez tartozik. [569] Ezért a föltámadott Jézus megjelenésének módját is teljesen szabadon választja meg: kertész alakjában, [570] vagy "más alakban" (Mk 16,12), mint amit tanítványai megszoktak, épp azért, hogy ébressze hitüket. [571]

646 Krisztus föltámadása nem a földi életbe való visszatérés volt, mint azon föltámasztások esetében, melyeket Ő húsvét előtt végzett: Jairus kislányáé, a naimi ifjúé és Lázáré. E tények csodás események voltak, de a személyek, akikkel a csoda történt, a "megszokott" földi életet nyerték vissza Jézus hatalma által. A maguk idejében újból meg fognak halni. Krisztus föltámadása lényegében különbözik ettől. Föltámadott testében a halál állapotából átmegy egy időn és téren túli, másik életbe. Jézus testét a föltámadásban a Szentlélek eltölti hatalommal; dicsőségének állapotában az isteni életben részesedik, úgy, hogy Szent Pál elmondhatta Krisztusról: Ő a mennyei ember. [572]

"JÉZUS KRISZTUS ALÁSZÁLLT A POKLOKRA,
HARMADNAPON FÖLTÁMADT A HALOTTAK KÖZÜL"

631 "Jézus leszállt a föld alsó részeibe, aki alászállt, ugyanaz föl is emelkedett" (Ef 4,9-10). Az Apostoli hitvallás egy ágazatban vallja Krisztus alászállását a poklokra és föltámadását a halottak közül a harmadik napon, mert húsvétjában a halál mélységéből fakasztotta az életet.

"Krisztus, a Te Fiad,
aki visszatérvén az alvilágból
szelíd fénnyel ragyogott föl az emberi nemnek,
és él és uralkodik mindörökkön örökké. Amen."
[527]

1. §

KRISZTUS ALÁSZÁLLT A POKLOKRA

632 Az Újszövetségben gyakran előforduló állítás, mely szerint Jézus "föltámadott a halálból" (1Kor 15,20), [528] föltételezi, hogy föltámadása előtt a holtak honában időzött. [529] Az apostoli prédikáció Jézus pokolraszállásának ezt az elsődleges jelentést adta: Jézus, mint minden ember, megismerte a halált, és a lelke leszállt hozzájuk, a holtak honába. De mint Üdvözítő szállt le oda, hirdetvén a jó hírt az ott fogva tartott lelkeknek. [530]

633 A halottak honát, ahova a meghalt Krisztus alászállt, az Írás alvilágnak, seolnak vagy hádésznak [531] nevezi, mert akik ott vannak, meg vannak fosztva Isten látásától. [532] A Megváltóra várva ebben az állapotban voltak az összes megholtak, gonoszok és igazak egyaránt, [533] ami nem azt jelenti, hogy azonos volt a sorsuk, miként Jézus az "Ábrahám kebelére" fogadott szegény Lázárról szóló példabeszédben megmutatta. [534] "Az igazak lelkét, akik Ábrahám kebelén vártak az Üdvözítőt , a pokolraszálló Úr Krisztus kiszabadította". [535] Jézus nem azért szállt alá a poklokra, hogy a kárhozottakat szabadítsa ki, [536] nem is azért, hogy a poklot, a kárhozat helyét megszüntesse, [537] hanem hogy az igazakat szabadítsa ki, akik őelőtte éltek. [538]

634 "A halottaknak is hirdették az evangéliumot (...)" (1Pt 4,6). A pokolraszállás az üdvösség evangéliuma hirdetésének megvalósulása a beteljesedésig. Ez Jézus messiási küldetésének utolsó szakasza, mely az időben sűrített, ugyanakkor mérhetetlen jelentőségű, mert a megváltás művét kiterjeszti minden hely, minden idő összes emberére, mindnyájan ugyanis, akik üdvözültek, a megváltásnak lettek részesei.

635 Krisztus tehát alászállt a halál mélységébe, [539] hogy "a megholtak" hallják "Isten Fiának szavát, és akik meghallották", éljenek (Jn 5,25). Jézus, "az élet Szerzője" [540] "a halál által" lerombolta azt, "akié a halál birodalma volt, tudniillik az ördögöt, és" kiszabadította "azokat, akiket a haláltól való félelem egész életükre rabszolgákká tett" (Zsid 2,14-15). Ezek után a föltámadott Krisztusnál vannak "a halál és az alvilág kulcsai" (Jel 1,18), és "Jézus nevében" meghajol "minden térd, az égieké, a földieké és az alvilágiaké" (Fil 2,10).

"Ma nagy csönd van a földön; mélységes hallgatás és néma csönd; nagy csönd, mert a Király alszik; a föld megremegett és elnyugodott, mert Isten testben elaludt, és a régóta alvókat fölébresztette (...). Bizony, először az ősszülőt megy keresni mint elveszett bárányt. Azokat akarja megkeresni, akik teljes sötétségben és a halál árnyékában ülnek; a teljesen fogoly Ádámhoz és vele együtt a fogoly Évához jön Isten és az ő fiuk, hogy eloldja őket a fájdalmaktól (...): Én a te Istened, aki miattad lettem a fiad (...). Serkenj föl, aki alszol: mert nem azért alkottalak téged, hogy az alvilág foglya légy. Ébredj föl a halálból; én vagyok a halottak Élete." [541]

Összefoglalás

636 A hitvallás a "Jézus alászállt a poklokra" kifejezéssel vallja, hogy Jézus valóban meghalt, és halála által számunkra legyőzte a halált és az Ördögöt, "aki birtokolta a halál birodalmát" (Zsid 2,14).

637 A meghalt Krisztus isteni személyével egyesült Lelkével szállt alá a holtak honába. Az Őelőtte élt igazaknak megnyitotta a mennyország kapuját.

2. §

JÉZUS KRISZTUST ELTEMETTÉK

624 Ő "Isten kegyelméből mindnyájunkért" megízlelte "a halált" (Zsid 2,9). Isten a maga üdvözítő tervével úgy rendelkezett, hogy Fia ne csupán meghaljon "bűneinkért" (1Kor 15,3), hanem "megízlelje a halált" is, azaz ismerje meg a halál állapotát, lelke és teste szétválásának állapotát a kereszten kilehelt utolsó lehelete és a föltámadása pillanata közti időben. A megholt Krisztusnak ez az állapota a sír és a pokolraszállás misztériuma. A Szent Szombat misztériuma, amikor a sírba tett [513] Krisztus kinyilvánítja Isten nagy szombati nyugalmát [514] az emberek üdvösségének bevégzése után, [515] ami az egész világot megbékélteti. [516]

A TESTE SZERINT A SÍRBAN NYUGVÓ KRISZTUS

625 Krisztus sírban nyugvása valós kapcsolatot létesített Krisztus húsvét előtti, szenvedni képes állapota és a Föltámadott jelenlegi, dicsőséges állapota között. Az "Élő" azonos személye elmondhatja: "Halott voltam, és íme, élek mindörökké" (Jel 1,18).

"Ez Istennek (a Fiú) halálára és halálból való föltámadására vonatkozó rendelkezésének misztériuma, tudniillik, hogy a halállal a lélek elvált a testtől, és nem szabott gátat a természet szükségszerű folyamatának; a föltámadás által azonban ismét mindent egyesített, annyira, hogy a föltámadás lett a kettő, tudniillik a halál és az élet határa: hogy aki elrendelte, hogy a halál megossza a természetet, Ő maga legyen a szétváltak egyesülésének principiuma." [517]

626 Mivel az "Élet Szerzője", akit megöltek, [518] ugyanaz, mint az "Élő, aki föltámadott", [519] Isten Fia személyének szükségszerűen folyamatosan föl kellett vennie lelkét és testét, melyek a halál által szétváltak egymástól:

"Jóllehet tehát Krisztus mint ember meghalt, és az Ő szent lelke elvált szeplőtelen testétől, az istenség azonban egyiktől sem, azaz sem a lélektől, sem a testtől semmiképpen nem vált el: ezért személye sem vált ketté. Ugyanis a test is, a lélek is kezdettől fogva egyaránt az Ige személyében létezett; s ezért, jóllehet a halálban szétváltak, mindkettő az Igének egy személyét, melyben fönnáll, mindig birtokolta." [520]

"NEM ENGEDED, HOGY A TE SZENTED ROMLÁST LÁSSON"

627 Krisztus halála valóságos halál volt, amennyiben földi, emberi létének véget vetett. De az egység miatt, melyet a Fiú személye testével megőrzött, holtteste nem olyan porhüvely, mint a többi, mert "lehetetlen volt, hogy a halál fogva tartsa Őt" (ApCsel 2,24), és ezért "az isteni erő Krisztus testét megőrizte a bomlástól". [521] Krisztusról egyszerre lehetett mondani: "kivágatott az élők földjéről" (Iz 53,8); és: "Az én testem reménységben nyugszik el, mert nem hagyod lelkemet az alvilágban, sem Szentedet romlást látni nem engeded" (ApCsel 2,26-27). [522] Krisztus "harmadnapon" (1Kor 15,4; Lk 24,46) [523] való föltámadása volt ennek a jele, azért is, mert úgy hitték, hogy a romlás a negyedik napon mutatkozik meg. [524]

"ELTEMETKEZVE KRISZTUSSAL..."

628 A keresztség, melynek eredeti és teljes jele az alámerítés, hatékonyan jelzi a keresztény sírba szállását, hogy a bűnnek meghaljon Krisztussal, és új életre támadjon: "A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztust az Atyaisten dicsősége föltámasztotta a halálból, úgy mi is új életet éljünk" (Róm 6,4). [525]

Összefoglalás

629 Krisztus minden emberért megízlelte a halált. [526] Isten Fia valóban emberré lett, Ő, aki meghalt és eltemették.

630 Krisztus sírban nyugvásának idején isteni személye folyamatosan fölvette mind lelkét, mind testét, bár a halál által ezek különváltak egymástól. Emiatt a megholt Krisztus teste "nem látott romlást" (ApCsel 13,37).

JÉZUS SAJÁT ENGEDELMESSÉGÉT ÁLLÍTJA A MI ENGEDETLENSÉGÜNK HELYÉBE

615 "Ahogy egy embernek engedetlensége miatt bűnössé váltak sokan, úgy válnak egynek engedelmessége miatt sokan igazzá" (Róm 5,19). Jézus halálig tartó engedelmessége által beteljesítette a szenvedő Szolga helyettesítő szerepét, aki engesztelésül adja oda életét, hordozva sokak bűnét, akiket gonoszságaikat hordozva megigazulttá tesz. [495] Jézus helyrehozta vétkeinket, és elégtételt adott az Atyának bűneinkért. [496]

A KERESZTEN - JÉZUS BEVÉGZI ÁLDOZATÁT

616 Ez a mindvégig való szeretet [497] Krisztus áldozatának megváltó, helyrehozó, engesztelő és elégtételt adó értékét ad. Ő életének föláldozásban mindnyájunkat ismert és szeretett. [498] "Krisztus szeretete sürget minket, hiszen arra a meggyőződésre jutottunk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt" (2Kor 5,14). Egyetlen ember sem volt képes, még ha a legnagyobb szent lett volna is, minden ember bűnét magára vállalni és áldozatul fölajánlani önmagát mindenkiért. A Fiú isteni személyének -aki felülmúl s ugyanakkor magába is foglal minden emberi személyt, és Krisztust az egész emberiség fejévé teszi- Krisztusban léte tette lehetővé, hogy áldozata mindenkiért megváltó áldozat legyen.

617 "Szentséges szenvedése által a keresztfán kiérdemelte számunkra a megigazulást"-tanítja a Trienti Zsinat, [499] kiemelve Krisztus mint az örök élet Szerzője [500] áldozatának egyedülálló jellegét. És az Egyház a keresztet tisztelve így énekel: "Üdvözlégy, kereszt, egyetlen remény!" [501]

RÉSZESEDÉSÜNK KRISZTUS ÁLDOZATÁBAN

618 A kereszt Krisztusnak, az Isten és az ember közötti egyedüli közvetítőnek az egyetlen áldozata. [502] Mivel azonban megtestesült isteni személyében "valamiképpen minden emberrel egyesült", [503] "mindenkinek fölkínálja a lehetőséget, hogy Istennél ismert módon (...) társuljon ehhez a húsvéti misztériumhoz". [504] Hívja Apostolait, hogy vegyék föl keresztjüket és kövessék Őt, [505] mert Ő szenvedett értünk, példát hagyván nekünk, hogy kövessük nyomdokait. [506] Ő ugyanis megváltó áldozatához azokat is társítani akarja, akik annak első kedvezményezettjei. [507] Ez valósul meg legfelső fokon az Ő Anyjának személyében, aki mindenkinél bensőségesebben társult megváltó szenvedésének misztériumához. [508]

"A paradicsomnak ez az egyetlen és igazi lépcsője, a kereszten kívül nincs semmi, amin föl lehetne menni az égbe." [509]

Összefoglalás

619 "Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint" (1Kor 15,3).

620 Üdvösségünk Isten irántunk való szeretetének kezdeményezéséből fakad, "mert Ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelésül a mi bűneinkért" (1Jn 4,10). "Isten volt az, aki Krisztusban kiengesztelte önmagával a világot" (2Kor 5,19).

621 Jézus szabadon áldozta föl magát üdvösségünkért. Ezt az odaadást jelezte előre és valósította meg, amikor az utolsó vacsorát ülte: "Ez az én testem, mely értetek adatik" (Lk 22,19).

622 Krisztus megváltása ebben áll: "eljött (...), hogy életét adja megváltásul sokakért" (Mt 20,28), azaz "övéit (...) mindvégig szerette" (Jn 13,1), hogy meg legyenek váltva az atyáktól áthagyományozott hiábavaló életmódjuktól. [510]

623 Jézus Atyja iránti szeretetből fakadó teljes, "mégpedig a kereszthalálig" (Fil 2,8) tartó engedelmességével teljesíti be kiengesztelő küldetését, [511] a szenvedő Szolgáét, aki igazzá tesz sokakat, és gonoszságaikat Ő hordozza. [512

III. Krisztus a bűneinkért ajánlotta fel önmagát az atyának

KRISZTUS EGÉSZ ÉLETE ÁLDOZATI AJÁNDÉK AZ ATYÁNAK

606 Isten Fia, aki nem azért szállt alá a mennyből, hogy a maga akaratát teljesítse, hanem annak akaratát, aki küldte, [462] "így nyilatkozik, amikor a világba lép: (...) Íme, eljövök, (...) hogy megtegyem, Isten, a te akaratodat; (...) mely akaratban megszentelődünk Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra" (Zsid 10,5-10). A Fiú megtestesülésének első pillanatától magáévá teszi megváltói küldetésének isteni tervét: "Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki küldött, s elvégezzem művét" (Jn 4,34). Jézus áldozata "az egész világ bűneiért" (1Jn 2,2) az Atyával való szeretetközösségének kifejezése: "Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az életemet" (Jn 10,17). A világnak meg kell ismernie, "hogy szeretem az Atyát, és ahogyan az Atya parancsolta nekem, úgy cselekszem" (Jn 14,31).

607 Ez a vágy -hogy az Atya megváltó szeretetének tervét magáévá tegye- áthatja Jézus egész életét, [463] mert megtestesülésének miértje az Ő megváltó szenvedése: "Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától! De hiszen éppen ezért jöttem ebbe az órába!" (Jn 12,27). "Ne ürítsem ki a kelyhet, amelyet az Atya nekem adott?" (Jn 19,18). És még a kereszten is, mielőtt minden "beteljesedett" (Jn 19,30) volna, így szól: "Szomjazom!" (Jn 19,28).

"A BÁRÁNY, AKI ELVESZI A VILÁG BŰNÉT"

608 Keresztelő János, miután elfogadta, hogy a bűnösök között kiszolgáltassa neki a keresztséget, [464] Jézusban meglátta és megmutatta Isten bárányát, aki elveszi a világ bűnét. [465] Így nyilvánítja ki, hogy Jézus egyszerre a szenvedő Szolga, aki némán engedi, hogy leölésre vigyék [466] és sokak bűnét hordozza, [467] és a Húsvéti Bárány, Izrael megváltásának szimbóluma az első húsvétkor. [468] Krisztus egész élete a küldetését fejezi ki: szolgálni és életét adni váltságul sokakért. [469]

JÉZUS SZABADON TESZI MAGÁÉVÁ AZ ATYA MEGVÁLTÓ SZERETETÉT

609 Jézus emberi szívében az Atya emberek iránti szeretetét magáévá téve "mindvégig szerette őket" (Jn 13,1), mert "nagyobb szeretete senkinek sincs annál, aki életét adja barátaiért" (Jn 15,13). Így embersége a szenvedésben és a halálban szabad és tökéletes eszközévé vált annak az isteni szeretetnek, mely az emberek üdvösségét akarja. [470] Valóban, szenvedését és halálát szabadon fogadta el az Atya és az emberek iránti szeretetből, akiket az Atya üdvözíteni akar: "Senki sem veszi el (...) (az életemet) tőlem, hanem én magamtól teszem le" (Jn 10,18). Ezért Isten Fiának szabadsága akkor a legnagyobb, amikor a halál felé megy. [471]

AZ UTOLSÓ VACSORÁN JÉZUS ELŐVÉTELEZTE ÉLETÉNEK SZABAD FELÁLDOZÁSÁT

610 Jézus önmaga szabad föláldozását a lehető legjobban kifejezte a tizenkét apostollal elköltött vacsorán, [472] "azon az éjszakán, amelyen elárultatott" (1Kor 11,23). Szenvedése előestéjén, amikor még szabad volt, ezt az apostolaival elköltött utolsó vacsorát az Atyának [473] az emberek megváltásáért fölajánlott szabad önfeláldozása emlékünnepévé tette: "Ez az én testem, mely értetek adatik" (Lk 22,19). "Ez az én vérem, az Új Szövetségé, mely értetek kiontatik a bűnök bocsánatára" (Mt 26,28).

611 Az Eucharisztia, amelyet Jézus ebben az órában alapít, áldozatának "emlékezetévé" lesz. [474] Jézus az Apostolokat belefoglalja önfeláldozásába, és kéri tőlük, hogy folytassák azt. [475] Ezáltal apostolait az Újszövetség papjaivá teszi: "Értük szentelem magam, hogy ők is megszenteltek legyenek az igazságban" (Jn 17,19). [476]

HALÁLKÜZDELEM A GETSZEMÁNI KERTBEN

612 Jézus az Új Szövetség kelyhét, melyet a vacsorán önmagát fölajánlva elővételezett, [477] az Atya kezéből elfogadja halálküzdelmében, a Getszemáni kertben, [478] "engedelmes lett mindhalálig" (Fil 2,8). [479] Jézus imádkozik: "Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely..." (Mt 26,39). Így fejezi ki a borzadást, amit a halál emberi természete számára jelent. Valójában az Ő emberi természete, miként a miénk is, örök életre van rendelve; ezenkívül a miénktől eltérően az övé tökéletesen mentes a bűntől, [480] ami halált okoz; [481] de főként ezt az emberi természetet "az élet Vezérének", [482] az "Élőnek" [483] isteni személye vette magára. Emberi akaratával elfogadván, hogy legyen meg az Atya akarata, [484] elfogadja halálát, mint megváltó halált, hogy "bűneinket Ő maga" fölvigye "testében a fára" (1Pt 2,24).

KRISZTUS HALÁLA EGYETLEN ÉS VÉGSŐ ÁLDOZAT

613 Krisztus halála egyszerre húsvéti áldozat, mely megvalósítja az emberek végleges megváltását [485] a Bárány által, aki elveszi a világ bűnét, [486] és az Új Szövetség áldozata, [487] mely az embert, [488] kiengesztelve Ővele a bűnök bocsánatára sokakért kiontott vér által, [489] újra közösségbe hozza Istennel.

614 Krisztusnak ez az áldozata egyetlen, és az összes áldozatot beteljesíti és felülmúlja. [490] Ez az áldozat elsősorban magának az Atyaistennek az ajándéka: az Atya odaadja a Fiát, hogy megbékéltessen minket Önmagával. [491] Ugyanakkor Isten emberré lett Fiának áldozata, aki szabadon és szeretetből [492] fölajánlja életét [493] Atyjának a Szentlélek által, [494] hogy a mi engedetlenségünket helyrehozza.

A MEGFESZÍTETT JÉZUS HALT MEG

I. Jézus pere

A ZSIDÓ HATÓSÁGOK MEGOSZTOTTSÁGA JÉZUSSAL KAPCSOLATBAN

595 Jeruzsálem vallási vezetői között nemcsak a farizeus Nikodémus [421] és a gazdag tanácstag, Arimateai József volt, akik titokban Jézus tanítványai voltak, [422] hanem már korán nézeteltérés alakult ki Jézus körül, [423] annyira, hogy közvetlenül a szenvedés előtt Szent János elmondhatta: "a fejedelmek közül sokan hittek benne", bár még nagyon tökéletlen hittel (Jn 12,42). Egyáltalán nem meglepő, hogy közvetlenül pünkösd után "a papok közül is sokan engedelmeskedtek a hitnek" (ApCsel 6,7), és egyesek "a farizeusok közül lettek hívővé" (ApCsel 15,5), úgyhogy Szent Jakab mondhatta Szent Pálnak: "Látod, testvér, hány ezren vannak a zsidók között, akik hittek, és buzgón megtartják a Törvényt" (ApCsel 21,20).

596 Jeruzsálem vallási vezetői a Jézussal szemben alkalmazandó eljárás tekintetében nem voltak egy véleményen. [424] A farizeusok kiközösítéssel fenyegették meg azokat, akik Jézust követnék. [425] Azoknak, akik attól féltek: "valamennyien hinni fognak benne, és jönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk a helyet és a népet!" (Jn 11,48), a főpap Kaifás prófétálva mondta: "jobb nektek, ha egy ember hal meg a népért, és nem vész el az egész nemzet!" (Jn 1,50). A főtanács, miután Jézust halálra ítélte [426] mint istenkáromlót, mivel nem volt joga a kivégzéshez, [427] Jézust átadta a rómaiaknak, és politikai lázadással vádolta, [428] ami a "zendülés" (Lk 23,19) miatt vádolt Barabbáshoz tette Őt hasonlóvá. A főpapok is politikai fenyegetésekkel kényszerítik Pilátust, hogy Jézust halálra ítélje. [429]

A ZSIDÓK JÉZUS HALÁLÁÉRT KOLLEKTÍVEN NEM FELELŐSEK

597 Figyelembe véve Jézus perének történeti összetettségét, ami az evangéliumi elbeszélésekből kiviláglik, továbbá bármekkora a per résztvevőinek (Júdás, a főtanács, Pilátus) személyes bűne, amit egyedül Isten ismer, a jeruzsálemi zsidók egyetemességét nem lehet felelőssé tenni - a fölbujtott sokaság kiabálása, [430] illetve a pünkösd utáni megtérésre buzdító beszédekben elhangzó, mindenkinek szóló szemrehányások ellenére sem. [431] Amikor Jézus a kereszten megbocsátott [432] - és az Ő nyomában Péter is -, a magyarázatot a jeruzsálemi zsidók és vezetőik "tudatlanságában" [433] jelölte meg. Még kevésbé szabad a nép "az ő vére mirajtunk és gyermekeinken" (Mt 27,25) kiáltásából -- ami egy jóváhagyási formula [434] - kiindulva a felelősséget térben és időben más zsidókra kiterjeszteni:

Az Egyház a II. Vatikáni Zsinaton ugyanígy nyilatkozott: "Mindaz, ami az Ő szenvedésében történt, sem az akkor élő zsidóknak, sem a mai zsidóknak nem számítható be megkülönböztetés nélkül. (...) a zsidókat (...) nem szabad Istentől elvetettnek vagy átkozottnak tekinteni, mintha ez következne a Szentírásból." [435]

KRISZTUS SZENVEDÉSÉNEK AZ ÖSSZES BŰNÖSÖK SZERZŐI VOLTAK

598 Az Egyház hitének Tanítóhivatalában és szentjeinek tanúságában soha sem feledkezett meg erről az igazságról: "minden büntetésnek, amit (Krisztus) elviselt, szerzői és szolgái a bűnösök voltak". [436] Tekintettel arra, hogy bűneink magát Krisztust érik, [437] az Egyház nem vonakodik a legsúlyosabb felelősséget Jézus kínszenvedéséért a keresztényekre róni, amit ők nagyon gyakran egyedül a zsidókra hárítottak:

"Ez a bűn mindazokat terheli, akik a bűnökbe gyakrabban beleesnek. Ugyanis mivel bűneink hajtották az Úr Krisztust a kereszthalálba, kétségtelenül akik bűnökben és víciumokban fetrengenek, amennyiben rajtuk áll, önmagukban újra megfeszítik Isten Fiát, és csúfot űznek belőle. Ez a vétség a mi esetünkben súlyosabb, mint a zsidók esetében volt, hiszen, ahogy az Apostol mondja, ők, ha fölismerték volna, soha nem feszítették volna keresztre a dicsőség Urát (1Kor 2,8); mi pedig valljuk, hogy ismerjük Őt, és mégis tettekkel megtagadva szinte erőszakos kezet emelünk." [438]

"Nem is a démonok feszítették keresztre Őt, hanem te feszítetted meg, velük együtt, és újra mindig megfeszíted, amikor örömödet leled a víciumokban és a bűnökben." [439]

II. Krisztus megváltó halála az üdvösség isteni tervében

"JÉZUST ISTEN HATÁROZOTT TERVE SZERINT ÁRULTÁK EL"

599 Jézus erőszakos halála nem szerencsétlen körülmények összjátékának gyümölcse volt. Isten tervének misztériumához tartozik, ahogy ezt Szent Péter már első, pünkösdi beszédében a jeruzsálemi zsidóknak elmagyarázta: Ezt az embert "Isten elhatározott terve és előretudása szerint" (ApCsel 2,23) árulták el. Ez a bibliai kifejezésmód nem azt jelenti, hogy azok, akik Jézust "elárulták", [440] egy Isten által előre megírt jelenet passzív végrehajtói lettek volna.

600 Az idő minden pillanata a maga aktualitásában jelen van Istennél. Ő tehát a maga "eleve elrendelésének" örök tervét meghatározza úgy, hogy belefoglalja minden egyes ember szabad válaszát az Ő kegyelmére: "Mert valóban összefogott ebben a városban Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izrael népével [441] a Te fölkent szent szolgád, Jézus ellen, hogy végrehajtsák azt, amit hatalmad és akaratod előre elhatározott" (ApCsel 4,27--28). Isten az ő vakságukból eredő cselekedeteket megengedte, [442] hogy a maga üdvözítő tervét megvalósítsa. [443]

"MEGHALT BŰNEINKÉRT AZ ÍRÁSOK SZERINT"

601 Ezt az "Igaz Szolga" [444] megölésére irányuló isteni tervet az Írás előre hirdette mint az egyetemes megváltás misztériumát, azaz az embereket a bűn rabszolgaságából kiszabadító megváltásét. [445] Szent Pál egy hitvallásban, amelyről azt mondja, hogy úgy "kapta", [446] megvallja, hogy "Krisztus meghalt a bűneinkért az Írások szerint" (1Kor 15,3). [447] Krisztus megváltó halála egész különlegesen teljesíti be a szenvedő Szolgáról szóló jövendölést. [448] Maga Jézus életének és halálának értelmét a szenvedő Szolga fényében mutatta meg. [449] Föltámadása után az Írásoknak ezt az értelmezését adta az emmauszi tanítványoknak, [450] majd maguknak az Apostoloknak. [451]

"ISTEN ÉRTÜNK BŰNNÉ TETTE ŐT"

602 Következésképpen Szent Péter az isteni tervbe vetett apostoli hitet így fejezheti ki: "Tudjátok, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki az atyáitoktól rátok hagyományozott értéktelen életmódból, hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak a drága vére árán. Ő előre, már a világ teremtése előtt kiválasztatott, de csak az utolsó időkben jelent meg miattatok" (1Pt 1,18--20). Az emberek áteredő bűnt követő bűneinek büntetése a halál. [452] Amikor tulajdon Fiát szolga alakjában [453] , tudniillik az elesett és a bűn miatt halálra szánt emberség formájában [454] küldte el, Isten "Őt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazságossága legyünk Őbenne" (2 Kor 5,21).

603 Jézus nem ismerte az elvetettséget, mintha Ő maga vétkezett volna. [455] De a megváltó szeretetben, mely Őt mindig egyesítette az Atyával, [456] Istentől való bűnös eltévelyedettségünkben úgy magára vett bennünket, hogy a nevünkben elmondhatta a kereszten: "Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" (Mk 15,34). [457] Mivel ennyire hozzánk, bűnösökhöz kötötte Őt, Isten "saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta" (Róm 8,32), hogy "Fia halála által kibéküljünk ... Istennel" (Róm 5,10).

ISTEN A KEZDEMÉNYEZŐ AZ EGYETEMES, MEGVÁLTÓ SZERETETBEN

604 Isten azáltal, hogy a bűneinkért odaadja a Fiát, kinyilvánítja, hogy az Ő ránk vonatkozó terve a jóakaró szeretet terve, mely minden érdemünket megelőzi: "Ebben áll a szeretet, nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem hogy Ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelésül a bűneinkért" (1Jn 4,10). [458] "Isten azonban azzal ajánlja irántunk való szeretetét, hogy amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk" (Róm 5,8).

605 Ez a szeretet nem ismer kivételt. Jézus erre az elveszett bárány példázatának záradékában emlékeztetett: "Ugyanígy mennyei Atyátok sem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsinyek közül" (Mt 18,14). Állítja, hogy "életét adja, váltságul sokakért" (Mt 20,28). Ez az utóbbi kijelentés nem leszűkítő értelmű: az emberiség egészét állítja szembe a Megváltó egyetlen személyével, aki odaadja magát, hogy megmentse azt. [459] Az Egyház az Apostolok nyomán [460] tanítja, hogy Krisztus kivétel nélkül minden emberért halt meg: "Nincs, nem volt és nem lesz olyan ember, akiért (Krisztus) ne szenvedett volna". [461]

II. Jézus és a Templom

583 Jézus, miként előtte a próféták, a jeruzsálemi Templom iránt mélységes tiszteletet tanúsított. Itt mutatta be József és Mária a születése után negyven nappal. [375] Tizenkét évesen úgy határozott, hogy a Templomban marad, hogy szüleit emlékeztesse, hogy neki Atyja dolgaiban kell lennie. [376] Rejtett élete során évről évre legalább a húsvéti ünnepre fölment a Templomba; [377] nyilvános működésének szinte ritmusát adta a zsidók nagy ünnepeinek jeruzsálemi zarándoklata. [378]

584 Jézus úgy megy föl a Templomba, mint az Istennel való találkozás kiváltságos helyére. Számára a Templom Atyjának lakása, az imádság háza, és méltatlankodik amiatt, hogy külső előcsarnokát piaccá tették. [379] Amikor a kereskedőket kiűzi a Templomból, Atyja iránti féltő szeretetből teszi: "Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!" Tanítványai emlékeztek az Írás szavára: "Emészt a házadért való buzgóság" (Zsolt 69,10; Jn 2,16--17). Föltámadása után az apostolok tiszteletteljes magatartást tanúsítottak a Templom iránt. [380]

585 Jézus azonban szenvedésének küszöbén megjövendölte ennek a csodálatos építménynek a romlását, melyből nem fognak követ kövön hagyni. [381] Ezt mint a végső időnek jelét jövendöli, melyek az Ő húsvétjával kezdődnek meg. [382] De ezt a próféciát eltorzítva hamis tanúk idézni tudták a kihallgatáson a főpap előtt, [383] majd gúnyolódva a keresztre szegezett Jézus fejére olvasták. [384]

586 Jézus egyáltalán nem volt ellenséges a Templommal szemben, [385] ahol tanításának lényeges részeit mondta el; [386] le akarta róni a templomadót Péterrel együtt, [387] akit az imént tett leendő Egyháza alapjává. [388] Sőt azonosította magát a Templommal, amikor úgy mutatta be magát, mint Isten végső emberek között lakását. [389] Ezért testi megölése [390] a Templom lerombolását jövendöli, ami ki fogja nyilvánítani az üdvösség története új korszakának kezdetét: "Eljön az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogjátok imádni az Atyát" (Jn 4,21). [391]

III. Jézus és Izrael hite az egy, szabadító Istenben

587 Ha a Törvény és a jeruzsálemi Templom a Jézusnak való "ellentmondás" [392] alkalma lehetett Izrael vallási hatóságai számára, bűnöket megváltó feladata, ami a kifejezetten isteni tevékenység, valóságos botránykő lett számukra. [393]

588 Jézus botrány volt a farizeusoknak amiatt, hogy a vámosokkal és a bűnösökkel [394] éppoly családiasan étkezett, mint velük. [395] Azoknak, "akik magukat igaznak tartották és másokat megvetettek" (Lk 18,9), [396] mondta Jézus: "Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket a bűnbánatra" (Lk 5,32). Még tovább ment, amikor a farizeusok füle hallatára kijelentette, hogy mivel a bűn egyetemes, [397] azok, akik úgy gondolják, hogy nem szorulnak gyógyulásra, magukat vakítják meg. [398]

589 Mindenekelőtt azonban Jézus azzal keltett megütközést, hogy a bűnösök iránti irgalmas magatartását Isten bűnösök iránti magatartásával azonosította. [399] Egészen odáig ment, hogy egy asztalhoz ülve a bűnösökkel [400] arra utalt, hogy bebocsátja őket a messiási lakomára. [401] De főként amikor bűnöket bocsátott meg, állította Jézus dilemma elé Izrael vallási hatóságait. Nemde jogosan mondták fölháborodásukban: "Ki bocsáthatja meg a bűnöket, ha nem egyedül az Isten" (Mk 2,7)? Jézus, amikor bűnöket bocsát meg, vagy káromkodik, mert ember létére egyenlővé teszi magát Istennel, [402] vagy igazat mond, és akkor személye jelenvalóvá teszi és kinyilatkoztatja Isten Nevét. [403]

590 Egyedül Jézus személyének isteni mivolta igazolhatja ezt a feltétlen követelményt: "Aki nincs velem, ellenem van" (Mt 12,30); ugyanígy, amikor azt mondja, hogy "nagyobb, mint Jónás, (...) nagyobb, mint Salamon" (Mt 12,41--42), vagy nagyobb a Templomnál; [404] amikor magára vonatkoztatja, hogy Dávid urának nevezi a Messiást; [405] amikor azt mondja: "Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok" (Jn 8,58); és: "Én és az Atya egy vagyunk" (Jn 10,30).

591 Jézus azt kérte Jeruzsálem vallási hatóságaitól, hogy higgyenek benne Atyja művei miatt, melyeket Ő vitt végbe. [406] De a hit aktusának ehhez át kellett mennie egy titokzatos önmagának-meghaláson "a felülről való új születésre" [407] az isteni kegyelem vonzásának hatására. [408] A megtérésnek ez az igénye -- melynek hátterében ott voltak az oly csodálatosan beteljesedett ígéretek [409] -- érthetővé teszi a főtanács tragikus tévedését, mely úgy gondolta, hogy Jézus, mint istenkáromló, halált érdemel. [410] Így tagjai egyszerre cselekedtek tudatlanságból [411] és a hitetlenség [412] vakságából. [413]

Összefoglalás

592 Jézus nem eltörölte, hanem beteljesítette a sinai Törvényt, [414] oly tökéletesen, [415] hogy kinyilatkoztatja végső értelmét, [416] és az ellene elkövetett törvényszegéseket megváltja. [417]

593 Jézus tisztelte a Templomot, a zsidók zarándokünnepein fölment a Templomba, és buzgó szeretettel szerette mint Isten emberek között lakásának helyét. A Templom az Ő misztériumának előképe. Megjövendöli lerombolását, de úgy, mint saját megölésének képét és az üdvtörténet új korszakának kezdetét, amikor az Ő teste lesz a végső Templom.

594 Jézus olyan tetteket művelt, mint például a bűnök megbocsátása, melyek Őt mint üdvözítő Istent nyilvánították ki. [418] Egyes zsidók, akik nem ismerték el benne az emberré lett Istent, [419] embernek tekintették, aki Istenné tette magát, [420] s mint istenkáromlót elítélték.

2. §

JÉZUS KRISZTUS "SZENVEDETT PONCIUS PILÁTUS ALATT, MEGFESZÍTETTÉK, MEGHALT ÉS ELTEMETTÉK"

571 Krisztus keresztjének és föltámadásának húsvéti misztériuma a központjában áll annak az örömhírnek, melyet az apostoloknak, és utánuk az Egyháznak hirdetnie kell a világban. Isten üdvözítő terve Fiának, Jézus Krisztusnak megváltó halálában "egyszer s mindenkorra" (Zsid 9,26) beteljesedett.

572 Az Egyház hű marad az "összes Írások" azon értelmezéséhez, melyet maga Jézus mind húsvétja előtt, mind húsvétja után adott: [336] "Vajon nem ezeket kellett-e elszenvednie a Krisztusnak és bemennie dicsőségébe?" (Lk 24,26). Jézus szenvedése történeti formát öltött azáltal, hogy elvetették "a vének, a főpapok és az írástudók" (Mk 8,31), akik kiszolgáltatták "Őt a pogányoknak, hogy kigúnyolják, megostorozzák és keresztre feszítsék" (Mt 20,19).

573 A hit tehát törekedhet arra, hogy Jézus halálának körülményeit, melyeket az evangéliumok hűségesen továbbadtak [337] és más történeti források megvilágítanak, vizsgálja, hogy jobban megértse a megváltás értelmét.

1. §

JÉZUS ÉS IZRAEL

574 Jézus nyilvános működésének kezdetétől fogva a farizeusok és a Heródes-pártiak megegyeztek a papokkal és írástudókkal, hogy elveszítik őt. [338] Egyes cselekedetei miatt (ördögűzések; [339] a bűnök megbocsátása; [340] szombati gyógyítások; [341] a törvényes tisztaság parancsainak saját értelmezése; [342] barátkozás a vámosokkal és nyilvános bűnösökkel [343] ) Jézust néhány rosszindulatú ember ördögi megszállottsággal gyanúsította. [344] Káromkodással [345] és hamis prófétasággal [346] vádolták, tudniillik olyan bűntényekkel, melyeket a Törvény megkövezéses halállal büntetett. [347]

575 Jézus egyes cselekedetei és szavai tehát az "ellentmondás jelévé" [348] váltak a jeruzsálemi vallási hatóságok számára -melyeket Szent János evangéliuma gyakran "zsidóknak" nevez [349] -, sokkal inkább, mint Isten egyszerű népe számára. [350] Igaz, hogy Jézus kapcsolata a farizeusokkal nemcsak polémia volt. Így például farizeusok voltak azok, akik figyelmeztették a rá leselkedő veszélyre. [351] Jézus néhányat megdicsér közülük, mint például a Mk 12,34-ben szereplő írástudót, és ismételten vendég volt farizeusoknál. [352] Jézus megerősít tanításokat, melyeket Isten népének ezen vallási elitje képviselt: a halottak föltámadását, [353] jámborsági formákat (alamizsna, imádság és böjt), [354] a szokást, hogy Istenhez mint Atyához fordulnak, valamint Isten és a felebarát szeretete parancsának központi jellegét. [355]

576 Sok izraelita szemében tűnt úgy, hogy Jézus szembeszáll a választott nép lényeges intézményeivel:

• a Törvény iránti engedelmességgel; Törvényen értve minden írásos parancsolatot és a farizeusok szerint a szájhagyományban élő értelmezést;
• a jeruzsálemi Templom mint szent hely és Isten különleges lakóhelye központi szerepével;
• az egyetlen Istenbe vetett hittel, akinek dicsőségében egyetlen ember sem osztozhat.

I. Jézus és a Törvény

577 Jézus a hegyi beszédet ünnepélyes figyelmeztetéssel kezdte, melyben Istentől a Sinai-hegyen az első Szövetség megkötésekor adott Törvényt az Újszövetség kegyelmének fényében mutatta be:

"Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a Törvényt vagy a Prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni. Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a Törvényből, hanem minden beteljesedik. Aki tehát csak egyet is eltöröl e legkisebb parancsok közül és úgy tanítja az embereket, azt igen kicsinek fogják hívni a mennyek országában. Aki viszont megtartja és tanítja őket, az nagy lesz a mennyek országában" (Mt 5,17-19).

578 Jézus, Izrael Messiása, aki a legnagyobb a mennyek országában, saját szavai szerint kötelességének tekintette, hogy beteljesítse a Törvényt hiánytalanul, a legkisebb előírásokig. De Ő az egyetlen, aki azt tökéletesen meg tudta tenni. [356] A zsidók saját bevallásuk szerint soha nem tudták tökéletesen, a legkisebb parancs megszegése nélkül megtartani a Törvényt. [357] Ezért Izrael fiai minden évben az engesztelés napján bocsánatot kérnek Istentől törvényszegéseikért. A Törvény ugyanis egyetlen egészet alkot, és amint Szent Jakab emlékeztet: "Aki minden törvényt megtart, egy ellen azonban vét, az mindegyik ellen vét" (Jak 2,10). [358]

579 A Törvény teljes -nem csupán betű, hanem szelleme szerinti- megtartásának elvét nagyrabcsülték a farizeusok. Erre tanítván Izraelt, sok Jézus korabeli zsidót szélsőséges vallásos buzgóságra vezettek. [359] Ez, amennyiben nem oldódott föl kázusok képmutató boncolgatásában, [360] a népet szükségszerűen elkészítette Isten azon hallatlan beavatkozására, ami a törvény tökéletes teljesítése volt az összes bűnös helyett az egyetlen Igaz részéről. [361]

580 A Törvény tökéletes beteljesítését senki más nem tudta megtenni, csak az isteni Törvényhozó, aki a Törvény alatt a Fiú személyében született. [362] Jézusban a Törvény már nem kőtáblákra írtan jelenik meg, hanem a Szolga "bensejében" és "szívében" (Jer 31,33), aki, mivel "igazságban hirdet ítéletet" (Iz 42,3), "a nép szövetsége" (Iz 42,6) lett. Jézus beteljesíti a Törvényt egészen odáig, hogy magára veszi "a Törvény átkát", [363] melyet azok vontak magukra, "akik nem maradtak meg mindabban, amik írva vannak, hogy megtegyék", [364] mivel Krisztus halála "azoknak a törvényszegéseknek megváltására történt, melyeket az első szövetségben követtek el" (Zsid 9,15).

581 A zsidók és szellemi vezetőik számára Jézus rabbinak [365] számított. Ő maga gyakran érvelt a rabbinikus törvényértelmezés formájában. [366] Ugyanakkor Jézusnak akaratlanul össze kellett ütköznie a törvénytudókkal, mert magyarázatát nem úgy adta elő, mint egy közülük; hanem "úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint írástudóik" (Mt 7,28--29). Őbenne Istennek ugyanaz az igéje, amely a Sinai-hegyen fölhangzott az írott Törvény Mózesnek ajándékozásakor, újra hallatja magát a boldogságok hegyén. [367] Ez az Ige nem eltörli, hanem beteljesíti a Törvényt, isteni módon adván végső értelmezését: "Hallottátok, hogy mondatott a régieknek (...). Én pedig mondom nektek" (Mt 5,33-34). Ő ugyanezzel az isteni tekintéllyel kárhoztatja a farizeusok egyes "emberi hagyományait", [368] melyek érvénytelenítik Isten Igéjét. [369]

582 Ezen túlmenően: az étkezésekkel kapcsolatos tisztasági törvényt, mely a zsidók életében igen nagy szerepet játszott, Jézus beteljesítette, amikor a maga isteni értelmezésével kinyilatkoztatta e törvény "pedagógiai" értelmét: [370] "Ami kívülről kerül az emberbe, nem tudja tisztátalanná tenni, (...) -ezzel tisztának nyilvánított minden ételt. De mondta: ami kimegy az emberből, az szennyezi be az embert; mert belülről, az ember szívéből származnak a gonosz gondolatok" (Mk 7,18-21). Amikor Jézus isteni tekintéllyel adta a törvény végső értelmezését, szemben találta magát egyes törvénytudókkal, akik nem fogadták el az Ő törvénymagyarázatát, noha ennek igazságát isteni jelek bizonyították. [371] Ez különösen érvényes a szombat kérdésére: Jézus gyakran rabbinista érveléssel [372] mutat rá arra, hogy a szombati nyugalmat nem zavarja meg Isten [373] vagy a felebarát szolgálata, [374] amit az Ő gyógyításai jelentenek.