Jan Twardowski: Várjál

Mikor imádkozol – tudj várni
mindennek megvan a maga ideje
a próféták tudták ezt
elvárás nélkül kell kérlelned folyton
beérik a jövőben a meg nem hallgatott
a beteljesületlen meg éppen történik
mindent tud az Úr tudja hogy az éjben
a tevékeny hangya hova igyekszik
a szeretet elhisz a barátság megért
ha várni nem tudsz
ne is imádkozz

Weöres Sándor:

Rongyszőnyeg (részlet)

13

Én is világot hódítani jöttem,
s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel,
vagy ámíthatom és becsaphatom.

Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.

Dsida Jenő: Kánai menyegző
 

Menyegzőnk lesz, kis szerelmem, s derülünk a cigánybandán.
Vendégek közt üldögélünk zöldbefutott, tág verandán.
 

Krisztus ül az asztalfőn. Künt augusztus mély, tiszta éje
csillagot szór s zene-szűntén sír a tücsök lágy zenéje.
 

Krisztus arca szép, sugárzó, szereti a víg poétát:
máskülönben nem tett volna érte ilyen hosszú sétát.
 

Súgva mondja: "Szívetek a vágytól majdhogy szét nem pattan,
menjetek csak, fiacskáim, ne késsetek énmiattam!
 

Majd én mindent elgondozok, vendégséggel baj ne légyen.
A szegénység, bogárkáim, illatos és drága szégyen."
 

Lábujjhegyen, mint ki édes szenvedélynek titkon áldoz,
surranunk el lombfüzéres nászi szobánk ajtajához.
 

Visszanézünk... - Minden asztal csupa friss hal, friss kenyér,
vizeskorsó bort zubogtat, bíborlángút, mint a vér.

Görgey Gábor:

Egy vacsora anatómiája

Ő. Pontosan meg nem nevezhető.
Illetve bárminek nevezhető,
minden név telitalálat,
mert ő van abban is, ami nem ő.
Azaz ami nem ő, az is ő.
Minden tárgy és minden személy
végül ide visszavezethető. Ő

mielőtt. Még nem tudni, mi előtt.
Csak a várakozás, mint egy fontos
sajtókonferencián,
újságírók és tanítványok ajaklesése,
hogy vajjon mi előtt ez a mielőtt

önként, nem elővezetés terhe mellett,
habár a hatalom rítusa szerint
hagyta ezt is lejátszódni. Az elfogatóparancs
évezredes konvencióját. A pribékbujócskát.
Az érdekképviseleti szervek
ideoteológiáját. A segítségére szorulók
szadista bacchanáliáját. De csak azért,
mert hagyta, azaz önként

átadta. Mit? A bűnjelet?
Az ellenséges megbízatás
bizonyítékát? A kémeszközöket?
Vegyszerrel írott jelentéseit?
Kétségtelenül történt valami,
ha egyszer átadta. De mit? Átadta

magát, nem titkosírást,
sem titkos leadót, se fegyvert,
hanem mindent, amije volt:
corpus mystidelicti. Ott, helyben, magát

a szenvedésre: de kínhalálának elemeit
ha valaki formába képes önteni,
ki lehet az? Ki sírás közben
lázasan keres logikát
a történet átláthatatlan káoszában.
Sőt, használható
jótanácsokat osztogat,
míg a beleit ráncigálják.
Mindent megad, ami dukál a szenvedésnek,

szent, mondjuk így, egy név ez is,
annak, aki megnevezhetetlen.
Aki a sejtések vacsoráján,
az alattomos nyitány
pillanatában, amikor
a láthatatlan karmester beint,
a másnapi émelygés előérzetében,
midőn a háziorvos
közölni fogja: rák! - még akkor is szent

és tiszteletreméltó, mint egy
prófétai agg,
holott fiatalemberarcán
meg-megrebben a teleologikus rettegés
előárnyéka, valahányszor
megmunkálható és illeszthető
deszkafát lát
lehetséges szálkáival,
de azután újra fegyelmezett - és tiszteletreméltó

kezébe vette, mint a sebész önmaga szövettani metszetét,
a testéből kihasított kenetet
a tárgylemezen, a világburjánzás
jeleivel, kezébe vette

a kenyeret, e vértelen húst,

megtörte és mintha csontok
ropogtak volna benne, a kenyér
inai, rostjai, erei
szakadtak gyengéd szorításában,
ahogy megtörte,

tanítványainak adta, a tanácstalanul
várakozóknak, kik nagyétvágyúan
neki szerettek volna látni végre
az evésnek, de ma valahogy
minden más, valami lóg a levegőben,
ő is körülményesebb
a kelleténél
és az ünnepélyes, halk szavakba
belekorgó gyomornál
nincs kínosabb, márpedig ő
tanítványainak adta,

majd hálát mondott, nem azért, hogy
ezt is megúszta,
ép bőrrel kievickélt
- ellentétben másokkal, hi-hi - a kataklizmából
irháját ajnározó öröménekkel
a mindent elhárító és mindenható
Nagy Radarernyőért,
nem azért, hanem a csapásért,
mely közeledik, hálát mondott

és így szólt, tagoltan,
pániktalan szavakkal,
eltitkolván a rettegés verejtékszagát,
pedig már hátgerince tövéből
lassan húzódott föl az agy felé
a sivatagi tetovált varázsló gajdolása,
de ő
visszazavarta lukaiba és így szólt:

Vegyétek, amíg venni lehet,
az alkalmat ne szalasszátok el,
ne várjatok, mert a kiürült tálban
összegyűlnek majd az elkésett kezek
és az ürességben összezsúfolódnak
nyüzsögve és csevegve,
mint egy követségi fogadáson,
ezért most vegyétek

és egyetek ebből, kialvatlan konyhalányok
átlényegült dagasztásából
kétségbeesett hajnalon,
a magasságba földerengő pékség
testmelegéből,
oldódjatok és egyetek ebből

mindnyájan, azaz valamennyien,
tehát mindenki, vagyishogy kivétel nélkül,
mármint ti mind,
akik vagytok és lesztek,
nincs megszorítás, numerus clausus,
nincs, nincs, igen: mindnyájan,

mert ez az én, nem tudom pontosan,
idegen anyag tulajdonképpen,
mégis enyém, hát meg kellett szoknom,
nem volt könnyű, de végül sikerült,
persze mostanra sikerült,
hogy meg kell válnom tőle
(ez mindig így van,
ennyit már megtanultam itt)
megválok tőle, mert ez az én

testem (erről most semmi többet,
igen, megszoktam, de a véleményem
azért megvan róla, furcsa szerzet,
például ott a pusztában, amikor…
de ne is beszéljünk róla, elég annyi:
majdnem megcsúfoltál, meg bizony) testem,

mely értetek, csakis értetek,
azaz ükunokáitok végtelen láncolatú
ükunokáiért, mert minden jövendő
kromoszómát is belekalkuláltam
az évezredekbe, övék az eledel, mely értetek

adatik, nem azért, mert így adódik,
nem adagolva és nem is addig, ameddig
a lelki takaród ér s nem adomány-
adogatásként és adósságod
sem lesz belőle, ha elfogadod,
hanem egyszerűen így: adatik. (Csönd.)

A vacsora után elmozdult belek
földtani képe, falvak, városok
összedobált romhalmazai,
világátrendező emésztés
fölött, sötét égbolton
a holdostya úszik lassan át,
a vacsora után

ugyanígy (pontosan ugyanígy?
nem volt láb, mely odébb
lökte az asztalt?
nem mozdultak el a tálak?
a kéz ugyanonnét indult ugyanoda?
a légifolyosó az asztal peremétől,
a kezdettől a célig nem változott?
és ugyanaz a kéz volt?
sejtek, toxinok, meszesedések
folyamatában a relatív perc
évmilliói mit műveltek ott?)
de mondjuk: ugyanígy

kezébe vette
(mint föntebb, ismétlés) kezébe vette

a kelyhet, megannyi múzeumi
darab egyszerű ősét, az is
lehet, hogy fakupát,
hordóillatút, mely
megszívta magát borral örökre
és hordozza, míg szét nem rohad
vagy tűzre nem vetik,
mint test a vérét, a beleivódott
nedvet és illatot
(lám, ha ötvösremekből
egyszerűsítjük, tulajdonképpen
bonyolultabbá tesszük) a kelyhet,

majd ismét, ezek az ismétlődések,
mintha mindig minden ugyanaz volna,
holott soha semmi nem ugyanaz,
de mindig kísért a kísérteties
egyszer-már-láttam
félálom-állapot,
mert valahol valami valamikor
mintha újra meg újra, majd ismét

hálát adott, azt, amit adhatott
a kizöldült belső sivatagból

és, igen: és, világkapocs,
összetartozások édesded és-jei,
gyermekek boldog
ésekkel hadaró egymondatúsága,
ez a minden-mindennel összefügg
grammatimetafizika,
lényeg és időrend madárnyelve: és

így szólt, ahogy ő is várta volna,
ha nem ő, hanem őhozzá szólnak,
kiszomjazottan valami
fontos tartalomra - de most egyedül
hagyatva, a magány hold-tájain így szólt:

Vegyétek, megint ugyanaz a vegyétek,
de azóta mennyi mindent bejártam,
messzire jutottam önmagamra mért
világűrnyi egyhelyben-zarándokutamon,
de ismét csak ennyi, hogy vegyétek

és igyatok ebből, itt most nehéz lesz
jóízűt húznotok a vacsorára,
nem alkalmas a pillanat, tudom,
le kell öblíteni azt a valamit,
mely ezúttal fekete tintahalként
csapkod a gyomrotokban,
ez nem a megtört kenyér,
ez valami régebbi étek ott,
mondom, igyatok ebből

mindnyájan, azaz valamennyien,
tehát mindenki, vagyishogy kivétel nélkül,
mármint ti mind,
akik vagytok és lesztek,
nincs megszorítás, numerus clausus,
nincs, nincs, igen: mindnyájan,

mert ez az én, tulajdonviszonyaimmal
mindig is zavarban voltam,
mert azt, hogy mi az enyém
és mi nem az,
átélni igazán nem tudtam soha,
számomra a teremtés
gazdagságában a legboldogítóbb
a kifosztottság tökélye,
de azért mondom, hogy mert ez az én

vérem kelyhe, lehet lelet ez is,
a mindenség laboratóriumában
kielemzett misztikus arány,
közvetlenül mégis
anyai örökség, kisázsiai
táplálkozáshoz és éghajlati
körülményekhez alkalmazkodó
vörös- és fehértest összetétel,
ez lenne a vérem kelyhe
mely értetek - értitek? - értetek

kiontatik,
a megtöretés, a kiontatás
szavak csak, de akkor
ama pillanatban jaj megmutatja
a test, hogy mi a test,
míly legyőzhetetlen
hatalom a gyengesége,
de majd csak megoldom valahogy
ha kiontatik

a bűnök, persze jó volna tudni, mik ezek,
hiszen a vétkezés árfolyama
koronként változik,
mindig más a főbűn és az egykori
főbűn ma érdem. Csakhogy az erkölcs-
börze jegyzői
nem érdekelnek, az én
mércém, hogy boldogok, akik sírnak,
s nálam nem a törvény
számít, hanem az én egyetemes
részrehajlásom a bűnök

bocsánatára. (Szünet. Mindenki
iszik, aki tud.) Majd:

Ezt cselekedjétek, semmi mást,
no meg csak annyit, amennyi
belőle következik, csak ezt
cselekedjétek

az én emlékezetemre.
(Egyébként nem kell
sem sírkő, sem pantheon.
Ki rám gondol, attól
elég egy kavics
láthatatlan síromon.)

Rónay György:

Verebek

Tizennyolc-húsz fokos hideg
volt idefönt a hegyvidéken.
Már azt hittem, ezen a télen
kipusztulnak a verebek.
Napok óta egyet se láttam.
S mi történt tegnapelőtt? Ebéd
után egy kevés maradék
      volt még a tálban,
csak pár falat, de mégis étek:
eltenni kevés, kidobni vétek.
A cica kényes, nem eszi meg.
„No, majd megeszik a verebek!”
Azzal egy kis tálkára véve
kitettük a balkon közepére
      a hóba.
Nem történt semmi perceken át.
Aztán megrebbent egy bokorág,
      s gyanakodva
      kidugta fejét,
és szétnézett egy kis veréb.
Szemügyre vette a terepet –
(de akkor már új s új verebek,
tíz-tizenöt is lehetett,
tolakodtak a háta megett) –
tollát borzolta, mintha fázna,
      majd hirtelen
      rászállt egyenesen
a balkon alatt a barackfára.
Onnét, kis kémlelés után,
mint csöppnyi gombolyag,
oly puhán huppant le a hóba a balkonon.
A többi veréb az ágakon
      leste, mi lesz.
Nem történt semmi. A kis begyes
ugrott egyet-kettőt, utána
      lecsapott a tálra,
kikapott belőle egy rizsszemet,
      s eszeveszett
iramban visszamenekedett
      a fára;
      onnét lesett
a balkonunkra. A többi veréb
      elébb s elébb
óvakodott, majd egyik a másik
után röppent a barackfáig,
barackfáról balkon peremére,
s onnét orvul, gyanakodva,
      félve a tálig,
s egy rizzsel vissza az ágra.
Ellepték már egészen a fát.
És most kezdődött a haditanács!
      Micsoda lárma!
Húsz? ötven? száz? – a Rózsadomb
valahány verebe ott zsibong
azon az egy fán, ott csivitol,
      s amikor
elérkezik a pillanat,
zúgva megindul a csapat:
surrog-burrog a sok kicsi fürge
      szárny, s a szürke
hadsereg elfoglalja a tálat.
      Nekilátnak,
nyelik szaporán a rizsszemeket.
S a tálon csak úgy kopog és pereg
a sok kicsi csőr: tíz, száz, ezer
békés kis géppuska kelepel,
s mire a nagy csata véget ér,
a tálka alja olyan fehér,
hogy annál szebb a leghevesebb
mosogatás után se lehet.
      A balkonon a hó
      tele van millió
      pirinyó
      szarkalábbal:
a verebek lábnyomával.
Azóta minden ebéd után
nagy veréblakoma van Budán
a balkonunkon: itt zsibong
      a Rózsadomb
minden verebe, s zengi veréb-
nyelven, hogy jólesett az ebéd,
s jöhet bátran a többi veréb
vendégségbe, mert van elég,
      s lehet
mínusz tíz, húsz, harminc: a telet
majd csak kibírjuk, verebek,
verebek, rigók, emberek,
ha van bennünk egy kis szeretet.

Wass Albert:

Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt…
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentom Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
s a víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.

Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.

Bajorerdő, 1948.

Szabédi László: Minek örülök

Mért búslakodnám? Annak örülök,
amit az Isten lenni adott.

Hogy széles mezőkön száz sugár sürög,
s én látom a színt, a fényt, a napot.

Hallom a hangot, mit százezer madaracska
csicsereg boldogan, csókra csalogatva.

Érzem a barna föld részegítő illatát,
s hogy idegeimen az élet csap át.

Karomat kitárom, féktelenül fütyülök,
vidáman vallom: íme, vagyok!

Mért búslakodnám? Annak örülök,
amit az Isten lenni adott.

Annie Johnson Flint: Isten nem ígért

Isten nem ígért mindig-kék eget,
mindig-virágos, víg ösvényeket.
Ború nélkül derűt,
árnyék nélkül fényt,
és fájdalom nélkül
békét nem ígért.
De ígért erőt minden új naphoz,
munkádhoz nyugalmat,
világosságot utadhoz,
bajban is kegyelmet
és segítő kezet,
mindig veled érző
örök szeretetet.

Fordította: Túrmezei Erzsébet

Dsida Jenő: Legyetek őszinték

Gyóni Géza: Csend

Üdvözítőnk édesanyja,
mennyeknek megnyílt kapuja,
tengerjárók szép csillaga,
boldogságos Szűz Mária!

Légy segítség hű népednek,
az elesett bűnösöknek,
ki szülője Istenednek,
anyja lettél Teremtődnek.

Mert angyali köszöntésre
rád szállott az Úr Szent Lelke,
ekkor lett az örök Ige
szűz méhednek szűz gyümölcse.

Azért édes Istenanyja,
légy bűnösök szószólója,
botló lábunk támasztója,
üdvösségünk nyílt kapuja.

Adjunk hálát az Istennek,
Atya, Fiú, Szentléleknek,
három személy felségének,
egymivoltú Istenségnek!