Faustyna Kowalska naplója

415   Szombat. A vecsernye alatt láttam az Úr Jézust fényes öltözetben. Úgy ragyogott, min a nap. Így szólt hozzám: „Örüljön a szíved!” Nagy öröm töltött el, és tökéletesen átjárt Isten jelenléte. Kimondhatatlan kincs ez a lélek számára.

414   Nagypéntek. Délután három órakor, amint a kápolnába léptem, a következő szavakat hallottam: „Azt kívánom, hogy ezt a képet nyilvánosan (173) tiszteljék.” – Láttam a haldokló Jézust nagy fájdalmak közt a kereszten. Szívéből ugyanolyan két sugár tört elő, mint a képen.

Nagycsütörtök, 4.18.

413   Reggel e szavakat hallottam: „Mától fogva egészen a feltámadásig nem fogod jelenlétemet érezhető módon észlelni, de nagy vágyakozással telik meg a lelked.” – Ebben a pillanatban nagy sóvárgás öntötte el a lelkemet. Éreztem az elválást szeretett Jézusomtól; ahogy pedig közeledett az Áldozás pillanata, a kehelyben és minden Ostyában az Úr Jézus szenvedő arcát láttam. Ettől kezdve még nagyobb vágyat éreztem a szívemben.

411   (171) 1935.3.21. A szentmise alatt gyakran látom az Urat lelkemben, érzem az Ő jelenlétét, amely teljesen átjár. Érzem isteni pillantását, sokat beszélek Vele egyetlen szó nélkül, tudom, mi után vágyódik Isteni Szíve, s mindig teljesítem azt, ami legjobban tetszik Neki. Az őrülésig szeretem, s érzem, hogy Isten is szeret engem. Azokban a pillanatokban, mikor Istennel bensőmben találkozom, oly boldognak érzem magam, hogy ezt nem tudom elmondani. Rövid pillanatok ezek, mert a lélek nem bírná hosszabban elviselni őket, el kellene válnia a testtől. Bár ezek a pillanatok igen rövidek, de az erejük, melyből részesül a lélek, nagyon sokáig megmarad. A legkisebb erőfeszítés nélkül is érzem azt a mély áhítatot, mely ilyenkor eltölt, s ez nem csökken, ha emberekkel beszélek, s nem zavar a munkámban. Állandóan érzem az Ő jelenlétét magamban, s érzem, hogy lelkem bármely erőfeszítése nélkül Istennel olyan bensőségesen egyesültem, mint egy vízcsepp a feneketlen óceánnal.

Ezen csütörtökön az imádság vége felé kaptam meg ezt a kegyelmet, s rendkívül sokáig tartott – az   egész szentmise alatt. Azt hittem, meghalok az örömtől. Az ilyen pillanatokban jobban megismerem Istent és tulajdonságait, de saját magamat, az én nyomorúságomat is, és csodálom Isten nagy leereszkedését ilyen szánalmas lényhez, mint amilyen én vagyok. A szentmise után is Istenbe merülve éreztem magam, s tudatában voltam szívem mélyébe vetett minden pillantásának.

410   Ó, felfoghatatlan, örök Szeretet! Kérem Tőled azt a kegyelmet, hogy értelmemet világosítsd meg égi világosságoddal. Add, hogy felismerjem minden dolog igazi értékét, s eszerint becsüljem őket. Lelkem legnagyobb öröme az igazság megismerése.

409   Mikor egyik nővérrel valamelyik templomban szentmisét hallgattam, megéreztem Isten nagyságát és fenségét. Éreztem, hogy Isten betölti a templomot. Fensége hatalmába kerített; bár megrémített, mégis örömmel és békével töltött el; felismertem, hogy az Ő akaratának semmi sem tud ellenállni. Ó, ha minden lélek [tudná], ki lakik templomainkban, nem lenne annyi megbántás, és nem hiányozna annyira a tiszteletadás ezeken a szent helyeken.

(170)          Nagyböjt

408   Ha imádságom alatt elmélyedek az Úr kínszenvedésében, gyakran látom így az Úr Jézust: az ostorozás után a hóhérok fogták, s letépték az ostorozás alatt sebeibe ragadt ruháját, azután felszakadt sebeire rávetettek egy piszkos, szakadt, piros köpönyeget, mely csak némely helyen ért le a térdéig. Ráparancsoltak, üljön le egy darab gerendára. Ezalatt töviskoronát fontak, amelyet szent fejére tettek, s kezébe nádat adtak. Kinevették míg hajladoztak előtte, mint király előtt. Arcába köpködtek, mások náddarabokat vettek kezükbe, s azzal ütötték a fejét. Megint mások ökölcsapásokkal okoztak Neki fájdalmat. Egyesek eltakarták arcát, s öklükkel verték. Jézus mindezt türelmesen viselte. Ki érti meg Őt – az Ő fájdalmát? Jézus szemeit a földre sütötte, átéreztem, mi megy végbe legédesebb Szívében. Gondolja végig minden lélek, mennyit szenvedett ezalatt Jézus. Az emberek egymással versenyezve gyalázták az Urat. Elgondolkodtam azon, hogyan lehet egy emberben ennyi gonoszság; a bűn okozta ezt, így találkozott a Szeretet és a bűn.

402   Midőn elbúcsúztam szüleimtől, és áldásukat kértem, éreztem Isten kegyelmének erejét, ami elöntötte lelkemet. Apám, anyám, keresztanyám könnyek között áldottak meg, s azt kívánták, hogy a lehető legnagyobb mértékben legyek hű Isten kegyelméhez. Arra kértek, hogy soha ne felejtsem el, milyen sok kegyelmet kaptam Istentől a szerzetesi hivatással. Kérték imáimat. (169) Bár mindenki sírt, én nem ejtettem egyetlen könnyet sem. Igyekeztem bátran viselkedni, s ahogy tudtam, mindenkit vigasztaltam. Figyelmüket ráirányítottam az égre, mondván, hogy ott nem lesz többé elválás. Stanislaw elkísért az autóhoz. Mondtam neki, mennyire szereti Isten a tiszta lelkeket, s biztosítottam, hogy Isten meg van vele elégedve. Midőn Isten gondoskodó jóságáról beszéltem, s arról, hogy gondol ránk, elkezdett sírni, mint egy kisgyermek. Nem csodálkoztam, mert ő tiszta lélek, így hát könnyen felismeri Istent.

403   Midőn helyet foglaltam az autóban, én is szabad folyást engedtem érzelmeimnek. Sírtam az örömtől én is, mint egy gyermek, s hálaimába merültem, amiért Isten oly sok kegyelemmel árasztotta el a családomat.

401   Ezek az otthoni napok nagy társaság közepette teltek el, mert mindenki látni akart, s váltani velem pár szót. Gyakran 25 személyt is megszámoltam. Kíváncsiak voltak a szentekről szóló történeteimre. Elképzeltem, hogy a házunk valóságos Isten háza, mert minden este itt csak Istenről beszélünk. Ha kimerültem a beszédtől, s már magányra vágytam, este kiszöktem a kertbe, hogy egyedül csak Istennel beszéljek. Sajnos nem sikerült ott maradnom, mert rögtön utánam jött az egyik fivérem vagy nővérem, s behívtak a házba. Újra beszélnem kellett, s eltűrnöm a sok figyelő (168) tekintetet. Végül megkértem fivéreimet, énekeljenek valamit, mivel szép hangjuk volt, ráadásul egyikük hegedült, a másik pedig mandolinon játszott, így egy kis ideig átadhattam magam a belső imának, anélkül, hogy elhagytam volna a társaságot. Sok önlegyőzést jelentett nekem a gyermekek csókolgatása. Az ismerősök elhozták gyermekeiket, s kérték, legalább egy kis időre vegyem fel, s csókoljam meg őket. Nagy kegynek tartották ezt, nekem pedig alkalmat adtak az erények gyakorlására, mivel némely gyermek nagyon piszkos volt, de hogy önmegtagadást gyakoroljak, s ne mutassak undort, az ilyen gyermeket kétszer is megcsókoltam. Egy ismerős gyermekének valami szembaja volt, szemei egészen gennyesek voltak. Az anyja így szólt hozzám: „Nővér, vedd fel a karodba egy pillanatra!” –Természetem undorodott, de nem törődve semmivel karomba vettem, s kétszer megcsókoltam gennyes szemeit. Gyógyulást kértem részére Istentől. Elég sok alkalmam adódott az erények gyakorlására. Mindenkinek meghallgattam panaszait. Hamarosan feltűnt, hogy azért nincs örömteli szív, mert nincs olyan lélek, aki őszintén szeretné Istent. Nem csodálkoztam hát a sok panaszon. Nagyon aggasztott, hogy két nővéremet nem láthattam. Megéreztem, mily nagy veszélyben van a lelkük. Fájdalmasan elszorult a szívem, ha rájuk gondoltam. Midőn egyszer egészen közel éreztem magam Istenhez, bensőségesen kértem az Úr kegyelmét részükre. Az Úr azt válaszolta: „Nemcsak a szükséges kegyelmeket adom meg nekik, de különlegeseket is.” – Megértettem, hogy az Úr közelebb vonja őket magához. Kimondhatatlanul örülök a családunkban uralkodó nagy szeretetnek.