Faustyna Kowalska naplója

443   Egyszer a következő szavakat hallottam: „Azt kívánom, hogy lelked legmélyén is élj akaratom szerint.” Elgondolkodtam ezeken a különösen szívemhez szóló szavakon. E napon szerzetesi közösségünkben[1] gyónás volt. Gyónásomkor mindjárt bűneim megvallása után ugyanazt mondta a pap is, amit előzőleg az Úr mondott nekem.
 

444   Ez a pap azt mondta, hogy Isten akaratának teljesítésében három fokozat van: az első abban áll, hogy a lélek mindazt megteszi, amit a külső szabályok és parancsok előírnak; a második fokozat az, amikor a lélek figyel a benső sugallatokra, és követi azokat; a harmadik fokozat pedig, amikor átadja magát Isten akaratának, s meghagyja Istennek a szabadságot, hogy tetszése szerint cselekedjék vele, és készséges eszközzé válik az Ő kezében. Ez a pap azt is mondta, hogy én Isten akaratának teljesítésében a második fokozaton állok. Még nem értem el a harmadikat, (185) de igyekeznem kellene eszerint teljesíteni Isten akaratát. Ezek a szavak átjárták lelkemet, s egészen világosan látom, hogy Isten ennek a papnak gyakran enged bepillantást a lelkem mélységébe. Ezen nem csodálkozom, inkább hálás vagyok Istennek, hogy ilyen választott papjai vannak.

442   Egy nap, midőn gyóntatóm[1] éppen misézett, a felajánlástól kezdve láttam a kis Jézust az oltáron, amint máskor is. Röviddel az átváltoztatás előtt azonban eltűnt a pap, s csak a kis Jézus maradt, aki átváltoztatáskor a kelyhet és az ostyát kis kezeibe vette, mindkettőt felemelve az égre nézett. Azután újra megláttam a gyóntatómat. Megkérdeztem a kis Jézust, hol volt a pap ez idő alatt, míg nem láttam. Azt válaszolta : „Az én szívemben.” De nem értettem meg többet Jézus szavaiból.

441   Egyszer, amikor a képet az Úrnapi körmenetben felállították az oltárra,[1] s a pap a Legméltóságosabb Oltáriszentséget kitette az oltárra, és a kórus pedig elkezdett énekelni, a kép sugarai áthatoltak a Szent Ostyán, s szétterjedtek az egész világra. Én pedig ezeket a szavakat hallottam: „Általad fognak az irgalom sugarai – (184) úgy, ahogy ezen az Ostyán át – kiáradni az egész világra.” – E szavak hallatán mélységes öröm töltötte el a lelkemet.

436–437   1935.6.29. Midőn lelki vezetőmmel[1] az Úr által kívánt dolgokról beszéltem, azt gondoltam, hogy majd azt mondja, tényleg nem vagyok képes ilyen dolgokra, s hogy az Úr Jézus semmilyen művének keresztülvitelére nem fog felhasználni ilyen nyomorult lelket, mint én. De azt hallottam, hogy Isten leggyakrabban éppen ilyen lelkeket választ szándékai kivitelezéséhez. Ezt a papot mégiscsak Isten Lelke vezeti, átlátta lelkem legtitkosabb, legelrejtettebb dolgait is, melyek Isten és köztem voltak, s melyekről még soha nem beszéltem vele, mert magam sem értettem egészen őket, s az Úr még kifejezetten nem parancsolta meg, hogy beszéljek róluk. A titok a következő: Isten egy rendi közösséget kíván, amely irgalmát hirdesse az egész világnak, s könyörögje is ki azt a világ részére. Mikor a pap megkérdezte, nem volt-e valamilyen sugallatom erre vonatkozólag, azt feleltem, semmilyen egyértelmű utasítást nem kaptam, ám abban a pillanatban sajátságos fény járta át a lelkem, s megértettem, hogy az Úr szól hozzám ez által a pap által. Hiába mentegettem magam, hogy nem kaptam egyértelmű utasítást, ugyanis a beszélgetés végén a küszöbön megpillantottam az Úr Jézust olyan alakban, ahogyan a képen le van festve, és így szólt hozzám: „Kívánom, hogy legyen ilyen szerzetes közösség.”[2] Ez csak egy pillanatig tartott. (182) Nem közöltem ezt rögtön, hanem siettem haza. Állandóan ismételgettem az Úrnak: „Nem vagyok képes megvalósítani szándékaidat, ó, Istenem.” Különös, hogy Jézus nem figyelt a szavaimra, hanem világos felismerést adott, milyen kedves számára ez a mű. Egyáltalán nem számolt gyengeségemmel. Rámutatott, mily sok nehézséget kell legyőznöm. Én, Isten szegény teremtménye, nem tudtam mást mondani erre, csak ezt: „Ó, Istenem, nem vagyok rá képes!”
 

[1] M. Sopoćkóval. Sopoćko atya megjegyzi visszaemlékezéseiben, hogy nem lévén módja Fausztina nővér hosszas beszámolóit végighallgatni a gyóntatószékben, azt tanácsolta neki, hogy írja le azokat Naplójába. Azokat az ügyeket, melyeket szóban kellett megbeszélniük, Fausztina nővér Sopoćko atya szobájában mondta el neki.

[2] Az Úr Jézusnak ez a kívánsága fokozatosan érlelődött meg Fausztina nővér gondolataiban, és egy bizonyos fejlődésen ment át – egy szigorúan zárt szemlélődő rendtől kiindulva (melyet kezdetben alapítani akart, és amely számára a szabályzat lényegét is összeállította) egészen egy, az apostoli rendeket és világiakat is magába foglaló mozgalomig (Ld. Napló 1155-1158).

Az új rend alapításának gondolatát Fausztina nővér életében lelki életének fényében kell vizsgálnunk. Ha elemezzük Fausztina nővér ebben az időben átélt lelki élményeit, megállapíthatjuk, hogy azok teljesen megegyeznek Keresztes Szent Jánosnak A lélek sötét éjszakája c. művében leírtakkal. E tapasztalatai által Isten a misztika csúcsaira emelte fel őt. Benne adott példát az új rend feladatainak és lelkiségének tökéletes megvalósítására.

Fausztina nővér halála után az új rend eszményét sokan sokféleképpen értelmezték és váltották életre.

Egyesek – ennek az új rendnek a II. Vatikáni Zsinat megújulási törekvéseivel mély összefüggést mutató feladatait és lelkiségét – saját régi szerkezetükbe ötvözve kívánják valóra váltani. Ezek közé tartozik mindenekelőtt az Irgalmasság Anyja Kongregáció, mely saját lelki örökségeként ápolva Fausztina nővér küldetését, korábbi feladatai közé felvette Isten Irgalmasságának hirdetését és ennek az irgalomnak kiesdését a világ számára. A rendben eredetileg is meglévő „irgalmasság” lelkületét elmélyítette a Naplóban foglalt új ájtatossági formákkal és teológiai tanítással.

Mások – új közösségeket alapítanak a lelkiség megvalósítása céljából. Az első ilyen közösség az Irgalmas Jézus Nővéreinek Kongregációja volt. Első tagjai (J. Osinka és I. Naborowska) a II. világháború idején Vilniusban tettek magánfogadalmat M. Sopoćko atya kezébe. Lengyelországba érkezve Myslibórzban telepedtek le. 1947. aug. 25-én kezdődött meg a Rend közös élete. M. Sopoćko és L. Nowak S.J. egy világi intézetet is alapítottak Az Isteni Irgalmasság Intézete néven. Ezen kívül mind Lengyelországban, mind határain túl több közösség is céljául tűzte ki az új rend feladatainak megvalósítását. Az Isteni Irgalmasság tisztelőinek hatalmas mozgalma a világi hívők körében is terjed, akik csoportokban vagy egyénileg tevékenykednek szerte a világon.

II. János Pál pápa Dives in misericordia kezdetű enciklikájában az egész kortárs Egyház elé állította feladatként mindazt, amit az Úr Jézus az „új rendtől” kívánt.

[Kiegészítés az új rend alapításához: „1938. szeptemberében Sopoćko atya meglátogatta a szanatóriumban haldokló Fausztina nővért, és kifejezte neki véleményét, hogy a kolostor alapítására vonatkozó kinyilatkoztatás, s valószínüleg a többi is csak a képzelet játéka volt, hiszen ha meghal, nem tudja megvalósítani.

Fausztina nővér megígérte neki, hogy megkérdezi erről Jézus véleményét. Másnap reggel mise közben Sopoćko atyának ez a gondolata támadt: amint a képet nem tudta maga megfesteni, csak adatokat tudott közölni hozzá, úgy ezt a kongregációt sem tudja maga megalapítani, hanem csak jellegét megadni.

Amikor Sopoćko atya másnap ismét meglátogatta Fausztina nővért, s megkérdezte tőle, kapott-e választ az Úr Jézustól, ő ezt mondta: ‘Nem, semmit. Az Úr Jézus a mise alatt megmagyarázott Önnek mindent.’

Miután Sopoćko atya eltávozott tőle, eszébe jutott, hogy át akart adni neki néhány írást az Isteni Irgalmasságról. Ezért visszatért Fausztina nővérhez. Mikor ajtaját kinyitotta, látta, hogy a nővér elragadtatásban imádkozott, az ágy fölött lebegve, kitágult pupillával egy pontra tekintve.

Nem akarta megzavarni őt imájában, s távozásra gondolt, amikor a nővér hirtelen magához tért. Az atya átadta neki az írást. A nővér ezzel búcsúzott el tőle: ‘Viszontlátásra a mennyben!”' (Ld. Isten Irgalmának hírnöke, Isten Szolgálója, Fausztina Nővér. Bački Vinogradi, é.n. 104. o. – a szerk.)

435   Este, amint átmentem a kerten, a következő szavakat hallottam: „Nővértársaiddal együtt irgalomért fogsz könyörögni magad és a világ részére.” Megértettem, hogy nem maradok ebben a Kongregációban, ahol most vagyok.[1] Világosan látom, hogy Istennek más az akarata velem, mégis állandóan vonakodom Isten előtt, hogy nem vagyok képes e mű teljesítésére. – Jézusom! Te tudod legjobban, mi vagyok én. – S elkezdtem felsorolni gyengeségeimet az Úrnak, s ezek mögé bújtam, hogy elismerje kifogásaimat, s lássa be, hogy tényleg képtelen vagyok a (181) kívánságait teljesíteni. Erre e szavakat hallom: „Ne félj, én magam egészítem majd ki mindazt, ami belőled hiányzik.” E szavak mélyen behatoltak a lelkembe, s még jobban felismertem nyomorúságomat. Éreztem, hogy Isten szava eleven és mélyreható. Megértettem, hogy Isten tökéletesebb életmódot kíván tőlem, én pedig folyton tehetségtelen voltommal mentegetőztem.
 

[1] Fausztina nővér úgy gondolta, hogy ki kell lépnie a Rendből, és egy új Kongregációt kell alapítania, melynek az lesz a feladata, hogy Isten irgalmasságát hirdesse, és ezt az irgalmasságot kiesdje a világ számára