28297 ima található a honlapon, összesen 37959 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Dr. Tempfli Imre Katáng barát

    Dr. Tempfli Imre Katáng barát
    Változó frissítés

    Életem új – utolsó – szakaszához érkeztem, vallomást szeretnék tenni arról, hogy változatlanul nem akarok mást, mint mások lelki tápláléka és orvossága lenni! Életem eddig is „pro-existentia“ – „másokért való élet” volt, és ezután is az lesz! Képiesen „katáng”: egyfajta útmutató, egyszerű, nem hivalkodó, mégis egyedien szép, szemet gyönyörködtető lét, és akinek szüksége van rám, az az út mentén megtalál!

     

    „Katáng” Mindig is tetszett utánozhatatlan színű kék virága. Mit tudtam én még akkor arról, hogy gyökere, szára és virága számtalan betegségre orvosság. Az lepett meg már gyermekkoromtól fogva, hogy nem ágyásokban, nem a megtrágyázott anyaföldben, hanem egyszerűen az út szélén virít. Ott, ahol más növény fanyalogva csak vegetál, ő ott bontja ki pompás szirmait. Sőt, az az igazi otthona! Ott érzi jól magát! Ott van az ő helye! Ezért is nevezik németül „Wegwarte“-nak, szószerinti fordításban „útmenti őr“-nek, „útvigyázó“-nak...

    Egyrészt egyszerű, de mégis szép, tiszta, boldog gyermekkorom előtt tisztelgek! Ez illetve áldott családom, jó barátaim, nagyrabecsült tanítóim és tanáraim, kedves osztálytársaim, ismerőseim és falusfeleim, illetve híveim és tanítványaim formáltak azzá, aki ma vagyok! Köszönet nekik!

    Imre atya StuttgartbólMás vagy, mint a többi...

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Okt
    04
    Imre atya Stuttgartból Más vagy, mint a többi...

    Prokrusztésznek, a görög mitológia híres óriásának volt egy nagy vendégfogadója, amelyben a háza előtt elhaladó utasoknak éjjeli szállást kínált. „A szállás ingyenes – mondta, ha termeted belepasszol az ágyamba.” Az utasok nagy többsége ráállt az alkura. Nagy meglepetés érte őket, amikor az ágy kisebb vagy nagyobb volt, mint a termetük. Ha nagyobbak voltak az ágynál, Prokrusztész kímélet nélkül levágta a lábaikat. Ha viszont kisebbek, egy súlyos vasüllő segítségével az ágy méretére feszítette ki őket. Prokrusztész a végén minden utazót vagy megcsonkított vagy nyomorékká tett. Az utasok jajkiáltása és szenvedése egyáltalán nem zavarta, számára egyedül az volt a fontos, hogy az ő ágya legyen mindenki mércéje. Mikor Pállász Áthéné, a bölcsesség istennője ezt felrótta neki, Prokrusztész azt válaszolta: „De legalább mind egyformák!”

    Nem vagyunk egyformák!

    Te is más vagy, mint a többi! Hála Istennek! Örvendj neki!

    Mi mást tehetnél, hogy ne így legyen?

    Talán föltennél egy maszkot?

    Vagy befestenéd magad?

    Esetleg álruhát öltenél?

    Megtehetnéd, bőrödből azonban úgy sem tudnál kibújni!

    Te maszkkal, befestve vagy álruhában is TE MAGAD lennél!

    Természeteddel és jellemeddel, talentumaiddal és hibáiddal,

    szavaiddal és tetteiddel, sajátos élettörténeteddel és sorsoddal,

    gyökereiddel vagy gyökértelenségeddel, félelmeiddel vagy álmaiddal...

    Te mindig saját magad vagy!

    És mert más vagy, mint a többi, azért vagy szép,

    azért vagy páratlan,

    azért vagy egyedi

    és azért vagy megismételhetetlen!

    Ilyen, mint Te nem volt, nincs és nem is lesz - soha!

    MÁSSÁGODAT TEHÁT NE SZÉGYELLD!

    Viseld méltósággal!

    Légy rá büszke!

    Viszont vigyázz: NE IS TEDD NORMÁVÁ!

    Te nem vagy a Norma! Te nem vagy a Mérce!

    Ezért engedd, hogy más - MÁS legyen, mint Te!

    Ne akarj mindenkit olyanná tenni, mint Te vagy!

    Ne kényszeríts bele másokat elvárásaid Prokrusztész-ágyába!

    Ne szólj meg mást, csak mert nem azt szajkózza, amit Te!

    Ne nézd le őt, mert másképp merészel gondolkodni, mint Te!

    Ne vesd meg őt, mert másképp akar cselekedni, mint Te!

    Ne ítéld meg őt, mert nem Téged követ!

    Ne vitasd el tőle azt a jogot, amit magadnak nagylelkűen megadsz, nevezetesen, hogy MÁS legyen, mint Te, mint a többi!

    Nem Te vagy a Mérce!

    A MÉRCE: A TEREMTŐ ISTEN!

    Ő, Aki olyan sokszínűnek teremtette a virágokat,

    Ő, Aki olyan különböző formájúnak teremtette a fákat,

    Ő, Aki olyan sokfélének teremtette az állatokat,

    Ő, Aki annyi és annyiféle embert teremtett – az Ő képére és ezerarcú hasonlatosságára!

    Isten a Mérce, aki minden embert szeret,

    és olyannak szereti, amilyennek megteremtette és megálmodta őket!

    Mert mindegyik emberből az Ő sokszínű szép arca ragyog vissza!

    Belőled is!

    Másokból is!

    Fedezd fel és tiszteld magadban s másokban Isten sokszínű szép arcát, hogy gazdagodj, hisz azért teremtett MÁSNAK és MÁSNAK bennünket!

    2020-10-04.

    Imre atya

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Imre atya StuttgartbólBékében és méltósággal...

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Szep
    21
    Imre atya Stuttgartból Békében és méltósággal...

    Az utolsó év már nagyon nehéz volt – neki is, nekünk is! Nem csak a nagy távolság miatt, amelyet legyőzni soha, csak elviselhetővé volt képes tenni a gyakori hazalátogatás... Sokkal inkább az volt a szinte kibírhatatlan lelki és fizikai megterhelés, hogy látnunk kellett összeesni azt, aki számunkra valamikor maga volt az élet, az erő, a védelem, az oltalom, a gondoskodás és a szeretet. Talán még ezt is el tudtuk volna fogadni, hisz minden ember sorsa az elmúlás, de nemcsak a teste mondta fel lassan a szolgálatot, nem is csupán az energiája fogyott el, hanem a lelki ereje is. Ez okozta a legnagyobb megrendülést számomra! Isten megadta nekem azt, hogy halála előtt röviddel egy teljes hónapot tölthettünk együtt. Minden nap, reggeltől estig. Egyrészt ajándék volt nekem, aki 18 évesen elhagytam a szülői házat, s utána – bár fáj ez a szó – csak “vendég” voltam otthon (noha soha nem éreztem magam annak!), másrészt azonban visszaadhattam neki egy részét annak a sok törődésnek, aggódásnak és szeretetnek, amiben egész életem során részeltetett. Végül törődhettem lelkével is, amely olyan sebzetté vált, mint minden nagybeteg lelke...

    "Vége azoknak az időknek, amikor az ember békében és méltósággal halhat meg." Ezek a keserű szavak Elisabeth Kübler-Ross (1926-2004) pszihiáter és lélekgyógyász "Interjúk haldokló emberekkel" című könyvéből származnak, amely 1969-ben jelent meg az Egyesült Államokban. „Minden másképp lenne, a világ békésebb lenne, ha az emberek végül abbahagynák saját halandóságuk tudatának elfojtását és nem félnének a haláltól” - írta többek között benne. Könyve röviddel a megjelenése után világsiker lett. Abban az időben pszichiáterként dolgozott a Chicagói Egyetem Kórházában. Eredetileg azonban svájci volt, 1926-ban született Zürichben. Orvosi tanulmányait javarészben éjszakai – nagybetegek és haldoklók mellett töltött – önkéntes ügyelettel finanszírozta. Tudta hát, miről beszél! Hálás voltam neki, mert a betegség és elmúlás elfogadásának öt fázisát, amelyről könyvében írt, ez alatt az idő alatt egy életre lelkembe véshettem.

    Most nem akarom újra összefoglalni és taglalni ezeket a fázisokat, nagyszerűen megtette azt helyettem - Elisabeth Kübler-Ross nyomán – a Lelki Titkaink nevű hírlevél a „A haldoklás fázisai. A halál fázisai egy klinikai pszichológus gyakorlatából” című írásával (vö. http://www.lelkititkaink.hu/halal_fazisai.html). Viszont szeretném ezt kiegészíteni a magam személyes tapasztalataival két okból is: az egyik, mert meg vagyok győződve arról, hogy a halál kérdésére egyedül a keresztény hit tud elfogadható és megnyugtató választ adni. A másik pedig, hogy a vallásos hozzátartozók tudják: hogyan segíthetnek legjobban nagybeteg és haldokló hozzátartozóikon, hisz ezen a nehéz életszakaszon elsősorban nekik kell elkísérniük őket!

    1. Elutasítás

    "Amikor a beteg megtudja, hogy gyógyíthatatlan a betegsége, akkor egyszerűen nem hiszi el. ’Ez nem lehet igaz!’ – mondja. Azonnal az jut az eszébe, hogy biztosan elcserélték a leleteit, vagy tévedtek a vizsgálatnál. A beteg ilyenkor még ereje teljében van, tudja, hogy kicsit beteg, hiszen ezért fordult orvoshoz, de annyira nincs rosszul, hogy a halálra, vagy halálos betegségre gondoljon. Még nem tudja, hogy életének talán éppen az utolsó aktív időszakát éli.

    Ez a hárítás időszaka, hiszen még nem készült fel arra, hogy szembe nézzen a betegségével. Nem szabad őt durván szembesítenünk a tényekkel. Tudnunk kell, hogy amikor a tényeket elutasítja, akkor védekezik. Azért bújik a betegség súlyosságának tagadása mögé, hogy erőt gyűjthessen. Pillanatnyilag nem bír el több információt a betegségről, a várható történésekről.

    Ebben az időszakban akkor segítünk neki a legtöbbet, ha a lehetőségeket figyelembe véve bátorítjuk őt az aktivitásában, de finoman figyelmeztetjük, ha irreális terveket sző. A realitások figyelembe vétele lassan, fokozatosan segíti a beteget a tények felismerésében."

    Noha a nagybetegek és haldoklók legtöbb idejüket szorosabb családtagjaikkal és hozzátartozóikkal töltik, nagyon fontos ebben a szakaszban a rokonság, a tágabb közösség illetve az egyházközség tagjainak a rendszeres látogatása. Ugyanis az ilyenkor lezajló párbeszéd során a látogatók – hitük, jellemük, vérmérsékletük sajátossága és különbözősége szerint – segítenek a betegnek a betegség tényének feldolgozásában! Ráébreszthetik, hogy a betegség is az élethez tartozik. Annak is van pozitív hozadéka! Felnyithatják szemét arra, hogy nem csak ő van ilyen helyzetben, hanem rajta kívül annyian mások is. Ugyanakkor megtudhatja tőlük a beteg azt is, hogy ezek hasonló körülmények között mit tesznek.

    Az is nagyon lényeges, hogy a hozzátartozók és a látogatók mindig az igazság talaján maradjanak: ne szépítsék a helyzetet, ne becsüljék alá, ne kicsinyeljék le a betegséget, hanem inkább a reményt élesszék a betegben! Hivatkozzanak a benne szunnyadó belső erőforrásokra, különösen a hit erejére! Nem egy beteg gyógyult már meg azért, mert hite, belső energiái őt ebben segítették.

    A beteget lassan rá kell vezetni a közös imádság fontosságára és szépségére is! Bizonyos napszakaszokban együtt kell imádkozni vele! Egyfelől a közös ima idején nem marad egyedül kínzó gondolataival és tépelődéseivel, másfelől pedig erőt merít belőle!

    Fiatalember volt. Onnan, tőlünk. Noha otthonról nem ismertük egymást, de a közös otthon, nyelv, nyelvezett és vallásosság hamar „testvérekké” tett bennünket. Mivel nagyon messze lakott, az első találkozás után azt ajánlottam neki, hogy ha szükségét érzi, azonnal elmegyek hozzá, de ha nem, akkor találkozzunk minden este az ima szárnyain és fohászkodjunk a meggyógyulásáért. Ráállt. Minden este közösen elmondtunk egy tized rózsafüzért, vagy olyan imát, ami neki tetszett. Azután pedig sokáig beszélgettünk. Minden beszélgetésünk alkalmával erősítettem benne a reményt! Optimista élettörténeteket meséltem neki, hihetetlennek tűnő gyógyulásokról számoltam be, majd beszéltem a hit erejéről, az ember belső ismeretlen energiáiról, valamint kitűzendő életcélokról, amelyek életben tarthatnak bennünket! Három hónapon keresztül! Minden este! És a harmadik hónap után, az első kivizsgálás alkalmával az orvos tágra nyílt szemmel azt közölte vele, hogy a daganatot nem találja! Hogy hova lett, nem tudja megmagyarázni! De nincs! – Ő azonban tudta: az ima, az optimizmus, a remény és egy ember közelsége! Ezeknél nincs jobb gyógyszer!

    2. Düh

    "Ha a beteg állapota kismértékben romlani kezd, vagy annyi ismerete gyűlt már össze a betegségével kapcsolatban, hogy saját magában belátja: semmi értelme a tények tagadásának.

    Amikor szembesül azzal, hogy az állapota súlyos, rendszerint megváltozik a viselkedése: dühössé, vádaskodóvá válik. Százszor felteszi a kérdést, amire senki sem tud válaszolni: ’Miért pont velem történik mindez?’

    Gyakori reakció mások vádolása: nem fedezték fel időben a betegségét, pedig ő volt szűrővizsgálaton… félre kezelték… lázad mindenki ellen, mert keresi az okot, hogy miért történik ez? Valakire haragudnia kell, s ez a harag és düh a tehetetlenség érzéséből fakad, nem feltétlenül a megvádoltak hibáiból (bár sajnos néha ez is előfordulhat).

    Ez az időszak nagyon nehéz a betegnek és a környezetének egyaránt.

    Nem kellemes dolog együtt lenni egy dühös és agresszív emberrel. Néha nehéz együtt érezni azzal, aki vádaskodik, és kritizál. Ha azonban megértjük, hogy mit üzen a viselkedésével, hatékonyan segíthetünk neki. Azt üzeni: ne hagyj magamra az érzéseimmel, mert nem tudok egyedül megbirkózni velük. Figyelj rám, foglalkozz velem, érezd a kétségbe esésem.

    Ebből adódóan úgy tudunk a segítségére lenni, ha hagyjuk, hogy felszínre törjön a dühe, a keserűsége, és nem haragszunk rá, hanem elfogadjuk őt. Így hozzásegíthetjük, hogy ő is elfogadhassa a saját érzéseit, állapotát."

    Ez a szakasz hosszú időt és sok türelmet igényel. Mivel a látogatók egy jó része elmarad, még több teher és felelősség hárul a hozzátartozókra. Fontos az, hogy a lelki vezetés ne maradjon el! Mivel a beteg újra és újra ugyanazon kérdések körül forog, a hozzátartozóknak újabb és újabb észérvekkel kell ezeket megválaszolni. Forrásként ott van a Szentírás. Különösen az evangéliumi történetek alkalmasak arra, hogy a beteget elgondolkoztassák, és ezekből merítve csendes és magányos pillanataikban vigasztalást és megnyugvást találjon.

    A másik módszer: imakönyvekből vagy a világhálóról keressünk minden hétre egy-egy olyan imádságot, amely a beteg lelkivilágát a legjobban kifejezi és belső békéjét visszaadhatja.

    Végül kulcsfontosságú a lelkipásztor bevonása! Mivel ő Istentől különleges kegyelmet kapott a betegek lelkének meggyógyítására, meg aztán sok tapasztalata is van, tudja, hogy hogyan kell ebben a fázisban a beteg lelkét vezetni, megvigasztalni és megnyugtatni. Ha nem is sikerül mindig elsőre...

    Idősebb asszonyhoz mentem, már sokadszor, aki vallásos, imádságos, jámbor nő volt. Épp ebben a fázisban. Odaültem az ágyához, meggyóntattam, megáldoztattam, majd elbeszélgettünk. Elmondta, hogy nagyon sokat szenved. Tulajdonképpen nem is érti, hogy Isten miért épp őt büntette meg ezzel a betegséggel, őt, akit az élet is oly sokszor kezelt mostohán, nem is beszélve arról, hogy a templomnak mennyi jót tett. Elmondtam neki, ami ilyenkor a szívemből szokott jönni, majd mikor kifogytam az érvekből és rajta is láttam, hogy most már ismét nagyon szenved, azt mondtam neki: imádkozzunk közösen. Beleegyezett. Sorba vettem a kedvenc Mária-imádságaimat. És mikor az „Emlékezzél meg ó, kegyes Szűz Anya Mária...” első sorában oda értem, „...hogy soha sem lehetett hallani, hogy Te valakit magára hagytál volna...”, kezével elhárítóan intett, majd szemét hosszan lehunyva azt mondta nekem: „Ne mondja, Tisztelendő Úr! Ezt most ne mondja!” Nem vettem tőle zokon, hisz sejtettem, mi dúlhat lelkében, hanem felálltam, megsímogattam és magára hagytam... Másnap újra meglátogattam, s akkor már ezzel az imával sem volt baja: lelke háborgása akkorra elmúlt...

    3. Alkudozás

    "A teljes tagadás és a külvilág vádolása után a beteg figyelme fokozatosan önmagára terelődik. Az előző szakaszban azt kérdezte, miért éppen neki kell meghalnia, mikor mások jobban rászolgáltak erre. Most már úgy hiszi, hogy bizonyára oka van annak, hogy éppen neki kell meghalnia. Feltámad a bűntudat, elkezdi az okokat a saját életében keresni. Ez néha racionális érvekben nyilvánul meg, ’belátja’, hogy nem kellett volna annyit cigarettázni, annyi alkoholt inni, egészségesebben kellett volna táplálkozni, többet kellett volna mozogni…

    A beteg felajánlásokat tesz, alkudozni kezd. ’Mától nem cigizek, nem iszom alkoholt, több zöldséget eszem, kocogni kezdek…’

    Ezek a felajánlások azt üzenik: megváltozok, megjavulok, hátha így elkerülöm a ’bűneimért a büntetést’.

    Megváltozik a magatartása is. Az agresszív, dühös, követelőző beteg most készségessé, együttműködővé válik.

    Kérései vannak, fohászai vannak: gondoskodást kér, fájdalommentességet, s a sorstól egy utolsó lehetőséget a túlélésre.

    A beteg ebben az időszakban erős késztetést érez arra, hogy végiggondolja az egész életét, múltját, s fontos, hogy erről beszélhessen is. Szüksége van arra, hogy elmondhassa vélt vagy valós bűneit.

    Tudnunk kell, hogy a sok-sok beszéddel és a történetek ismétlésével az egyre növekvő szorongását szeretné csökkenteni a beteg. Akkor nyújtunk neki értékes segítséget, ha ebben az időszakban figyelmesen meghallgatjuk, és rámutatunk életének jó cselekedeteire, felemlegetjük a jó tulajdonságait, emberi értékeit."

    A vallásos betegre, akihez a lelkipásztor rendszeresen eljár, ez a bűntudat-szindróma nem jellemző. Hisz minden egyes alkalommal meggyón, áldozik, elbeszélget a papjával, azaz bűneitől és bűntudatától megszabadul.

    Ami alapvetően fontos viszont: a betegnek a közösségbe való visszakapcsolása, hisz a betegsége éppen ebből a közösségből szakította ki őt.

    Ismét nagy szerepet kapnak a látogatók. Ezek a beszélgetések alkalmával felidézik a közös múltat, helyre teszik úgymond az emlékeket, és a beteggel együtt, aki ismét jobban reménykedik a gyógyulásban, új terveket szőnek. Sokat kell ilyenkor beszélni a közösségnek illetve az egyházközségnek a tevékenységéről, a terveiről, a tagjairól, hogy a beteg ne érezze magát kirekesztettnek, ellenkezőleg tapasztalja meg azt, hogy ismét számítanak rá, megvan az őt megillető helye, visszavárják.

    Ő volt a Barátság Klub szíve-lelke. Amikor először elmaradt, felhívtam, de azzal szerelte le ijedelmemet, hogy most már nagyon nehezen tud járni. Viszont nem adja fel, fog ő még jönni templomba, meglátom! De nem ő jött, hanem hozzá jöttek egymás után a betegségek. Őt azonban nem tudták letörni. Elmaradtak ugyan az évente szokásos „fiú-napok”, amelyre bennünket, legjobb barátait hívott meg, de arról gondoskodott, hogy a tagjai ne széledjenek szét: rendszeresen telefonált nekik. Nekem is. Ilyenkor be kellett számolnom az egyházközség dolgairól, annak eredményeiről, sikereiről, gondjairól és tagjairól. Mindenkit ismert! Minden rokonát számon tartott. Mindgyiknek írt név- illetve születésnapjára! Se nekik, se másnak soha nem panaszkodott. Rendszeres látogatásaim vége felé éreztem azonban, hogy ő is tudja: itt az idő, ám akkor sem adta fel, még akkor is tele volt tervekkel. Különösen szülőfaluja templomának és papjának a sorsa foglalkoztatta. Amikor már csakugyan érezte, hogy napjai meg vannak számlálva, megírta azt a kis gyászlapot, amelyre felvéste mindazt, amit magáról fontosnak tartott. Nem akarta, hogy szeretett feleségének ez fölösleges gondot jelentsen. Majd kivitette magát a temetőbe, és kinézte a sírját. Egy fa alatt akart nyugodni, amelynek árnyékában egy padocska volt, hogy ha majd felesége kijön hozzá, akkor ne szomorkodjon az ő elvesztésén, hanem hallgassa a madarak csodálatos csicsergését...

    4. Depresszió

    "Amikor a beteg szembesül azzal, hogy nincs tovább, nem lát több lehetőséget maga előtt, nem maradt remény a gyógyulására - végtelen szomorúságot érez. Szomorúsága a befelé fordulástól a súlyos depresszióig fokozódhat.

    Minden nappal egyre fogynak a lehetőségei. Mindennapos, megszokott tevékenységeit egyre kevésbé képes ellátni. Szaporodnak a panaszai, és eleinte hiába bízott a javulásban, inkább súlyosbodik az állapota. Egyre jobban rászorul a környezetében élők gondoskodására.

    A depresszió másik oka a halállal való szembenézés nehézségei. A beteg küszködik a félelmeivel, eszébe jutnak a rémtörténetek, amelyek egyesek fájdalmas, gyötrelmes haláláról szólnak.

    A halál felé vezető utat mindenki egyedül, magányosan teszi meg, bármennyien is vannak körülötte.

    Ebben az időszakban a beteget fárasztják a távolabbi ismerősök látogatásai. Csökken az igénye a beszélgetésekre, nagyokat hallgat. Egyre többet van a félálom állapotában. Már csak közeli hozzátartozóinak csendes jelenlétét igényli. Gondolatait egyre jobban leköti a „titok”, amelyet a halál rejteget."

    A betegségnek és haldoklásnak ez a szakasza azért távolról sem kell ennyire terméketlennek és befelé fordulónak lennie, mint az első látásra olyan kényszerűnek tűnik. Való igaz, hogy a sok látogatás inkább zavarja a betegeket, semmint segítené a befelé-figyelés útján. A lelki vezetés és személyes beszélgetések alatt azonban arra kell törekedni, hogy a beteg ne essen az önsajnálat édes mézének gödrébe.

    Fel kell nyitni a szemét arra, hogy vannak olyanok, talán a rokonok vagy az ismerősök körében is, akik sokkal többet szenvednek, mint ő! Vagy nem szenvednek olyan intenzíven, de nincs olyan nagy lelkierejük és hitük a betegség hordozására, mint neki!

    Mint ahogyan arra is, hogy még most, ebben a helyzetben is van egy nagy ajándék a kezében, amit bőkezűen osztogathat, és ez a másokért felajánlott – közös – imádság. Ajánlja fel szenvedését, vagy imádkozzon azokért, akik szerencsétlenebbek, boldogtalanabbak, mint ő. Ezzel nem csak, hogy elterelődik a figyelme önmagáról, de nem is ézi magát olyan értéktelennek és magatehetetlennek, mint azt állapota első látásra sugallná!

    50-es éveinek elején járt. Az azelőtt izmos, jókötésű testét a rák pár hónap alatt elfogyasztotta. Mikor először meglátogattam, már csak árnyéka volt önmagának. A második látogatásom alkalmával már lelke állapotáról is beszéltünk. Eleinte döcögve, hisz nem csak korban álltunk közel egymáshoz, de rokoni szálak is kötöttek össze. Kezdtük a gyermekévek felelevenítésével, majd folytattuk a ministrálási évek élményeivel, végül szót ejtettünk a szentségek – gyónás, áldozás, szentkenet – erejéről és hatásairól is. Nem volt nehéz, hisz vallásos volt, még ha az élet egy időre messze is sodorta a templomtól. A harmadik látogatásnál már óvatosan megmondtam neki, amit kezelőorvosától tudtam: nem sok ideje van hátra, rendezze tehát a földi dolgait. Ő is sejtette, hisz neki is mondták már a sorok között, de hogy ilyen hamar jelentkezik a vég, arra nem számított. Depresszióba esett. Fal felé fordult, és nem akart senkivel sem beszélni. Utolsó előtti találkozásunkkor hoztam fel neki a közös és másokért végzett ima lehetőségét. Rábólintott. Mindjárt találtunk is olyanokat, akikről megállapíthattuk: sokkal szerencsétlenebb körülmények között vannak, mint ő. Aznap és az utolsó találkozás egy-egy órája alatt csak másokért imádkoztunk. Megnyugodva és megbékélve távozott...

    5. Belenyugvás

    "A beteg egyre többet gondol közeledő halálára. Alig eszik, keveset beszél, távolodik az élettől. Nem érdeklik a hétköznapi élet eseményei, lekötik a saját érzései. Állandóan fáradtnak, gyengének érzi magát. Napközben is sokat szendereg. Legfőképpen nyugalomra vágyik.

    Fontos, hogy ne mi találjuk ki, mivel segíthetnénk a betegünkön, hanem az ő igényeit, kívánságait teljesítsük. Általában több nyugalmat, kevesebb gondoskodást kíván a beteg, de gyakran előforduló jelenség, hogy amikor a hozzátartozó azt hiszi, hogy a beteg elaludt, és csendesen távozni készül, akkor ő megmozdul, utána nyúl, kéri, hogy maradjon még.

    Ebben az időszakban a szavak helyett a metakommunikációé a fő szerep: csendesen legyünk jelen, simogassuk, fogjuk a kezét, törölgessük meg a homlokát. A legtöbb ember ebben az időszakban már megbékélt a halál gondolatával, felkészülten várja azt. Még egyszer újra éli életének szakaszait, gyakran vannak víziói, amikor halott rokonait véli látni és hallani. Ez már a közeli halál egyik jele.

    Ne feledjük el, hogy a súlyos beteg is képes szeretni, és érzi, ha szeretik. A beteg szinte mindent elveszít: uralmát a teste felett, ambícióit, függetlenségét, személyiségét, jövőképét, sokszor a méltóságát is. A haldokló viselkedése a halálhoz vezető úton nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan életében viselkedett.

    A súlyos betegnek félelmei vannak: fél, hogy mi lesz vele a halála után, félti a családtagjait, aggódik a barátai miatt. Fél, hogy elviselhetetlen fájdalmai lesznek, retteg a kiszolgáltatottságtól, a szellemi zavartságtól.

    A haldoklónak szüksége van arra a bizonyosságra, hogy nem hagyják magára. Bár a halál olyan élmény, amit mindenki egyedül él meg, a legteljesebb lelki magányban, mégis szüksége van arra, hogy érezze egy másik ember jelenlétét, hogy valaki elérhető legyen, aki meghallgatja, akinek foghatja a kezét."

    Ez már nem a gyakori látogatók ideje. Ezek már csak zavarnák a beteget illetve a haldoklót. Ha be is mennek hozzá, maradjanak szótlanok vagy beszéljenek halkan és keveset. A betegnek ilyenkor – különösen a vallásos betegnek – Istenre és a túlvilágra kell összpontosítania. Mi is erre irányítsuk rá a figyelmüket. Beszélgessünk velük gyakran a „végső” dolgokról. Annál is inkább, mert a legtöbben tartanak a haláltól és a bizonytalan „jövőtől”, és sokszor számunkra túl önzően csak magukra gondolnak. Ez azonban csak a nagy félelem lecsapódása.

    Engedjük őket a szentségekhez járulni. Gyakran hívassuk hozzájuk a papot! A lelkipásztor képes feloldani a félelmet és a nagybeteg figyelmét Isten Országára irányítani. Ezek a beszélgetések, de még inkább a szentségek ereje, segítenek a betegnek abban, hogy a beteg békében és méltósággal múljék ki ebből a világból...

    Nem tudtam, hogy ő is beteg. Pénteken csengett a telefon, és a felesége hívott, aki szintén nagybetegen feküdt a kórházban. Emberi számítás szerint neki kellett volna mennie, mondta, de most a férje kért papot, mert érzi, hogy nincs neki sok hátra. A 176 kilométer alatt, szokásom szerint, a rózsafüzért morzsolgattam, hogy még idejében odaérjek, és a beteglátogatásomnak legyen lelki gyümölcse. Mikor bevezettek hozzá, a kórházi ágyon ült, megborotváltan, rendezetten, látszólag kicsattanó egészségnek örvendve. „– Béla, maga engem lóvá tett! Hát semmi baja!” ”– Tisztelendő úr, - válaszolta komolyan, maga csak végezze a dolgát, én az élettel leszámoltam, a halállal megbékéltem és hamarosan menni fogok. Most csak azért hívtam magát, hogy méltón állhassak majd az Isten színe elé. Arra kérem hát: gyóntasson és áldoztasson meg, majd adja fel a szentkenetet!” - És a Béla a következő kedden meghalt...

    ***

    A halál nagy titok! Az élet legnagyobb kihívása, illetve kérdése: Van-e értelme a sok szenvedésnek? Mi lesz a sorsom a halál után? Mi lesz az enyéimmel, akiket itt hagyok?

    Változatlanul meg vagyok győződve, hogy az egyedüli megnyugtató választ ezekre a kérdésekre nem a lélekgyógyászok, hanem Jézus Krisztus adja meg! Az a Jézus Krisztus, akinek mi tanítványai és követői vagyunk! Aki nekünk a halál titkának a fátylát – feltámadásával föllebbentette! Az a Jézus Krisztus, aki nekünk az életről és a halálról szóló tanításában („Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is hal, élni fog.” Jn 11,25) egy értékes kincset hagyott ránk. Egy kincset, amelyet anyám, aki békében és méltósággal halhatott meg, - illetve én is, aki őt ezen a szakaszon elkísérhettem, már ismerünk.

    Használjuk bátran ezt a kincset nagybeteg, haldokló hozzátartozóink – és a saját magunk javára!

    Imre atya

    2020-09-21.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Imre atya Ha ember lennék...

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Szep
    12
    Imre atya  Ha ember lennék...

    A napokban egy faluba tévedtem. Tanyának is mondhatnám. Az egyik háznál egy hatalmas nagy csonka fatörzsre lettem figyelmes... Valamikor testes, szép, gyönyörű fa lehetett. Olyannyira becsben tarthatták, hogy amikor későbben a kerítést építették, nem vágták ki, hanem inkább törzse körül kikerülték! Nemrég azonban lombja lehullhatott, ágai közül több elszáradt, valamikori gyönyörű koronája sérült, beteg, alaktalan, csúnya lett, ezért törzsét valakik embermagasságban lefűrészelték – és otthagyták. De csodák csodája, a lefűrészelt törzs felső szélén új hajtások jelentkeztek! Fiatal, erőtől duzzadó, mélyzöld, egészséges új ágacskák!

    „ - Ki vagy, te szegény?” – kérdeztem tőle szánakozva.
    Erre tágra nyitotta addig csukva tartott szemét, és boldogan, hogy beszélhet valakivel, ezt válaszolta:
    „ - Régi fatuskó vagyok. Hogy hány éves, évgyűrűimen megszámlálhatod. Pár esztendeje sorsomra hagytak, feladtak, kerítést vonva körém kirekesztettek, és elfeledtek, pedig még nem voltam egészen halott. Száraznak és élettelennek látszottam, mert belső féreg foga rágott bennem és nem tudtam fejlődni. Jó ideje már senki sem nézett rám, mert nem voltam elég vonzó és elég szép...”

    „ - És... – kérdeztem tovább érdeklődve - mi történt veled, hogy újra kisarjadtál?”
    „ - Valaki erre járt – válaszolta szelíd mosollyal. Egy pillanatra rám tekintett – és megszeretett! Még így is (s itt az egyik kis ágacskájával végigsimogatott száraznak tűnő öreg törzsén) fontosnak, páratlannak, egyedinek, kivételesnek és szépnek talált engem. Képzeld, megállt előttem! Sőt időt szánt rám! És tetszettem neki!
    Abban a pillanatban éreztem, hogy testemen újra átiramlik az élet!
    Minden rostomba visszatért az öröm és a boldogság!
    Gyökereimből új életenergia nyargalt fel egészen a törzsem pereméig, ahonnan – láss csodát! – új ágacskáim nőttek!”

    Egy pillanatig mind a ketten hallgattunk... Ő az örömtől, én a csodálkozástól!

    Majd így fejezte be a történetét:
    „ – Ha ember lennék, akkor az öregeket és a gyengéket, a magányosokat és a betegeket, az elhagyottakat, a látszólag halottakat és a kizártakat is nagyon szeretném! Gyakran keresném fel őket, és nagy, meleg szeretettel tekintenék rájuk!
    Tudom, hogy akkor ismét életre kelnének!
    Tudom, hogy akkor újból visszatérne beléjük az öröm és a boldogság!
    Tudom, hogy akkor újra élet költözne beléjük!
    Tudom, hogy akkor újfent teljes értékű embernek éreznék magukat...”

    Ismét hallgattunk... Éreztem a hangján: valóban sajnálja, hogy nem lehet ember!
    Aztán hosszan rám nézett, és mielőtt becsukta volna nagy, szelíd szemeit, búcsúzóul még ezt mondta:
    „ – Köszönöm, hogy megálltál előttem! Tégy így másokkal is! Hadd érezzék magukat teljes értékű embernek!”


    Imre atya
    2020-09-12-én, Szűz Mária neve napján.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Imre atya StuttgartbólGyőztes játszma

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Aug
    18
    Imre atya Stuttgartból Győztes játszma

    Isten áldása, hogy az új élethelyzetben több időm van, mint máskor! Igyekszem is minden pillanatát kihasználni. Talán nem látványos akciókkal és rendezvényekkel, mint régebben, hanem kíváncsi befelénézéssel és ilyen életbevágó kérdésekkel, mint: Ki vagyok? Mit érek még? Merre és hogyan tovább?

    Első felismerésem ez: Ezentúl már nem kifelé, hanem csak befelé akarok növekedni! Ezekben a napokban Naszrudin hodzsával, az iszlám irodalom egyik legendás alakjával mondogatom: „Míg fiatal voltam, az egész világot meg akartam változtatni. Később, mikor idősebb lettem, legalább a családomat. Most, öreg korban már azzal is megelégednék, ha magamat meg tudnám változtatni!”

    Vagy egy másik kedvenc írómat, az ír Oscar Wild-ot (1854-1900) is gyakran idézgetem: „Ne vágyj nagy dolgok után! Ne hajszold lelketlenül a pénzt, a karriert, az elismerést, a hírnevet! Ezek ma vannak, holnap egy csapásra elmúlnak... Ha tudnád, hogy milyen belső értékek rejlenek benned, akkor soha nem vágynál ezek után a külső dolgok után...”

    Wilde szavai legutóbb akkor jutottak eszembe, amikor vasárnap új otthonom főterének egyik sarkán, közvetlenül a gyönyörű nagytemplom mellett, ahova épp tartottam, emberfürtöt pillantottam meg. Egy asztalt álltak körül, amely mellett épp két – minden jel szerint közismert és tehetséges – férfi sakkozott ...

    Időm volt még, hát kiváncsian megálltam az asztal mellett, és hirtelen a körülállók lelkesedése rám is rám ragadt: az volt az érzésem, hogy egy csata kellős közepébe csöppentem. Azonnal felmértem a szemben álló felek helyzetét, pártot ütöttem, azaz rögtön az egyikük mellett tettem le a voksomat, és örvendtem, ha az illető jó lépésekkel lepett meg, de bosszankodtam, amikor – legalább is látszólag – súlyos hibákat követett el...

    A játszma végén a győztes (egyébként nem az, akinek szorítottam!) széles mosollyal előbb hetykén körbenézett, majd – miután a közönség felé kissé meghajolva, kezét mellére téve megköszönte a tapsot – a még mindig gondolataiba mélyedő vesztes társának nyújtotta a kezét.

    Miután a játékosok – más és más irányba – kissé eltávolodtak rajongóikkal, hogy megbeszéljék a játszma részleteit, odaléptem az asztalon hagyott sakktáblához, majd a még mindig ledöntött fehér királytól azt kérdeztem: „Mit érzel most ebben a pillanatban?”

    Csodálkoztam, hogy egyáltalán szóbaáll velem, s még jobban azon, hogy hangja egyáltalán nem cseng letörtnek, sőt szavaiban egy jó adag optimizmus is bujkál: – „Fáj ugyan a vereség, – mondta, de mégis boldog vagyok.”

    „Miért?” – kérdeztem kissé hitetlenkedve.

    „Mert a mindennapi játszmák során megtanulok a vereségekkel bánni! Az pedig nem csak keserű kihívás, de nagy öröm is számomra.” – válaszolta nagy léleknyugalommal.

    „Hogyan lehet az?” – kérdeztem most már komolyan érdeklődve.

    „Először is – válaszolt belelkesedve, hogy érdekel a dolog – minden vereség után önmagamba nézek. Tüzetesen utánajárok annak, hogy hol hibáztam?

    Azután megtanulom és eszembe vésem, hogy ami ma nem sikerült, azt holnap hogyan csinálhatnám jobban? Amit ma elrontottam, azt holnap miképpen kellene különbül tennem! Ha kell, új stratégiát választok.”

    „Ennyi lenne az egész?” – kérdeztem kissé csalódottan.

    „Nem! – válaszolta türelmesen. Hallgass végig, kérlek! A legfontosabbat ugyanis utoljára hagytam. Ez pedig így hangzik: soha ne add fel! Holnap ismét itt leszek!”

    Válasza ámulatba ejtett, s rádöbbentem, hogy egy nagyon bölcs „királlyal” beszélgethettem.

    Azóta minden nap eszembe jut a csata a sakktáblán.

    Nagyon gyakran gondolok a győztesre – és a vesztesre...

    Megvallom, ez utóbbira többször is...

    Ugyanis tőle tanultam meg egy életre, hogy az életet nap, mint nap egy csatához, illetve egy játszmához lehet hasonlítani!

    Ennek a játszmának azonban nem biztos, hogy minden nap én leszek a győztese!

    De ha néha – vagy akár gyakran! – le is terít egy betegség, egy sikertelenség, egy vesztesség, egy vereség, egy meg-nem-értés, egy kudarc, egy munkahelyi vagy családi nehézség, akkor is a végén győztesen kerülhetek ki belőlük, ha, - ha az elveszített csatákkal tudok bánni!

    Először is önmagamba kell néznem, hogy a játszma során hol követtem el egy esetleges hibát? Ugyanis az, aki reflektál, aki keresi, felismeri, elismeri és beismeri, hogy hol hibázott; az, aki a sikertelenségért soha nem a körülményeket vagy másokat okol, hanem először önmagába néz, az – és csakis az halad előre!

    Azután meg kell tanulnom, hogy semmi sem lehetetlen, semmi sem sorsszerű! Ami ma nem sikerült, az holnap lehet, hogy valóra válik, ha ismét megpróbálom! Amit ma elrontottam, az holnap beteljesülhet, ha újfent nekifeszülök!

    Végül soha nem szabad feladnom! Tudni illik nem az veszít, akit legyőztek, aki a földre került, akit az életkörülmények vagy mások padlóra küldtek!

    Nem!

    Csak az veszít, aki feladja!

    Aki igazán boldog akar lenni, aki belül akar növekedni, az ösztönösen tudja, hogy a vereségek is az emberi élethez tartoznak!

    És az élet azokat teszi győztessé, akik soha nem adják fel!

    Nordheim, 2020-08-18.

    Imre atya

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Imre atya Stuttgartból„Katáng”

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Aug
    09
    Imre atya Stuttgartból „Katáng”

    Mindig is tetszett utánozhatatlan színű kék virága. Mit tudtam én még akkor arról, hogy gyökere, szára és virága számtalan betegségre orvosság. Az lepett meg már gyermekkoromtól fogva, hogy nem ágyásokban, nem a megtrágyázott anyaföldben, hanem egyszerűen az út szélén virít. Ott, ahol más növény fanyalogva csak vegetál, ő ott bontja ki pompás szirmait. Sőt, az az igazi otthona! Ott érzi jól magát! Ott van az ő helye! Ezért is nevezik németül „Wegwarte“-nak, szószerinti fordításban „útmenti őr“-nek, „útvigyázó“-nak... A kék(mezei)-katáng ó-török eredetű szavunk jelentése ködbe vész ugyan, de szerintem az is valami hasonlót kellett, hogy jelentsen...

    Most, amikor új oldalam nevéül választom őt, teszem ezt több okból is.

    Egyrészt egyszerű, de mégis szép, tiszta, boldog gyermekkorom előtt tisztelgek! Ez illetve áldott családom, jó barátaim, nagyrabecsült tanítóim és tanáraim, kedves osztálytársaim, ismerőseim és falusfeleim, illetve híveim és tanítványaim formáltak azzá, aki ma vagyok! Köszönet nekik!

    Másrészt mivel életem új – utolsó – szakaszához érkeztem, vallomást szeretnék tenni arról, hogy változatlanul nem akarok mást, mint mások lelki tápláléka és orvossága lenni! Életem eddig is „pro-existentia“ – „másokért való élet” volt, és ezután is az lesz! Képiesen „katáng”: egyfajta útmutató, egyszerű, nem hivalkodó, mégis egyedien szép, szemet gyönyörködtető lét, és akinek szüksége van rám, az az út mentén megtalál!

    Végül az egyik hozzá fűződő legenda miatt is választottam a kék katángot új oldalam nevéül. Ugyanis egy középkori legenda úgy tudja, hogy virágjaiban egy gyönyörű elvarázsolt várkisasszony szemei tükröződnek vissza, aki minden nap az út mentén várt a Szentföldön harcoló lovag-kedvese visszatérésére...

    Az élettől már mindent megkaptam, amit lehetett. A jókért hálát adok, a kevésbé jókat beépítem életembe, mert tudom, csak így leszek önmagammá, akinek Isten megálmodott. Ami jót tettem, azt az Ő dicsőségére és embertársaim javára tettem! Ami rossz volt életemben, az emberi korlátaimnak köszönhető – és elnézést kérek érte mindenkitől. Már csak egy feladatom van: éberen és őrködve várni „Kedvesemre”, Krisztusra, hogy visszatérjen értem...

    És addig is egyszerűen virítani az út mentén szerény, dísztelen, cicomátlan, de az eget visszatükröző szirmaimmal – mint a katáng!

    Nordheim, 2020-08-09.

    Imre atya

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Imre atya StuttgartbólKépzeletbeli riport a Fickóval....

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Júl
    30
    Imre atya Stuttgartból Képzeletbeli riport a Fickóval....

    Sokáig nem tudtam, hogy a „fickó” szó nem csak a hetyke, suhanc, beképzelt, izgága fiatalembert jelenti, mint odahaza, nálunk, hanem a keresztény irodalomban, különösképpen a hágiográfiában (szentek élete) magát a gonoszt, a bukott angyalt, a tisztátalan lelket, az ördögöt, a sátánt. Teológiai tanulmányaim során az arsi plébános, Vianney Szent János (1786-1859) életrajzában például azt olvastam, hogy hosszú éveken keresztül zaklatta őt a gonosz lélek, különösen olyankor, ha másnap a szentgyónásban „egy nagy hal” akadt a hálójába. Néri Szent Fülöp (1515-1595) életében is sokszor szerepel a tisztátalan lélek, hogy hivatásától – az istenes élettől és az utcára került fiatalok felkarolásától – eltántorítsa őt. Aki a róla szóló „Legyetek jók, ha tudtok” című filmet látta, az talán még emlékszik egy-két ezzel kapcsolatos jelenetre. Érdekes módon mindkét szent „fickónak” nevezte a gonosz lelket. Ma legtöbb ember, még a hívők közül is sokan vannak, a képzelet világába utalják „a fickót”. Nem veszik észre, hogy egy ködösítési akció hiszékeny áldozatai. „A sátán legnagyobb sikere századunkban ugyanis az, hogy elhitette az emberekkel, hogy ő nem létezik.” – mondta találóan Szent VI. Pál pápa (1963-1978).
    A szentek nem engedték magukat becsapni. Először is tudták azt, hogy „a fickót” – mint a többi angyalt – Isten teremtette jónak, de ő önmagától rosszá lett. Bukása abban állt, hogy nem akarta Istent és az Ő tervét szolgálni. Fellázadt Isten ellen! Ma is arra törekszik minden fortélyával, hogy társakat keressen az Isten elleni lázadásban. Minden kísértése arra irányul, hogy az ember megtagadja az Istennek való engedelmességet és minden dologban magát tegye meg istenné, mércévé.
    A szentek másodszor azt is tudták, hogy „a fickónak” - noha jó hadvezér módjára kikémleli, hol van lelki várkastélyunk falának leggyengébb pontja, hol a legkönnyebb bejutnia, és ha megtalálta, addig ostromolja, míg meggyengül a fal, és akkor szabadon pusztíthat: öli a hitet és az erkölcsöt – nincs fölöttünk hatalma, csak akkor, ha mi magunk engedjük be őt az életünkbe!
    Végül a szentek azt is tudták, hogy a „fickótól” tanulni is lehet. Egyrészt serénységet. És mert ő szünet nélkül támad, nekünk is résen kell lennünk, hogy mindig a jó mellett döntsünk.
    Másrészt helyes istentismeretet is tanulhatunk tőle. Ugyanis mert angyal, még ha bukott is, mindannyiunknál jobban ismeri Istent! Tudja, hogy milyen az Isten és mit várhatunk el tőle. De nem elég ismerni Istent, mint ő, hanem kedvét is kell keresnünk minden cselekedetünkben!
    A napokban, mikor lelkem a kisebb nagyobb szenvedések miatt háborgott, egy képzeletbeli riportot készítettem „a fickóval”.
    KB: - Mivel sikerült eddig a legtöbb lelket a pokolba juttatnod?
    Fickó: – A félelemmel. Ó, igen! A félelem nagy úr! Vele operálni mindig kiváló stratégia, régimódi ugyan, de minden időben beválik.
    KB: - De mitől félnek az emberek? Kínzástól? Háborútól? Éhínségtől?
    Fickó: - Nem, nem, nem! Azoktól is, de a legtöbbet maga a félelem tesz beteggé!
    KB: – Tehát nem maga a betegség juttatja őket romlásba?
    Fickó: – Nem! Vannak ugyan betegek, de boldogtalanságuknak nem az legfőbb oka.
    KB: – És nem is a halál miatt vesznek el?
    Fickó: – Nem! Van ugyan, aki miatta kétségbe esik, de nem miatta lesz az enyém.
    KB: - ... Akkor igazán nem értem ... Miért vész el a legtöbb emberi lélek?
    Fickó: - A félelem miatt! Mivel senki nem tanította meg őket arra, hogy az élet és a halál ikertestvérek, tehát egymáshoz tartoznak, félelmükben azt gondolják, hogy csak egy életük van, és ezt foggal-körömmel megpróbálják megtartani, még annak árán is, hogy elveszítik legszentebb érzelmeiket. Képzeld el, legújabban is, tudod, ezzel a koronavírus járvánnyal kapcsolatban, nem ölelik meg egymást, nem köszönnek egymásnak, szinte teljesen megszakítják az egymásközti kapcsolatot. Mindezek ellenére paradox és érthetetlen módon mégis boldognak hiszik magukat, mert úgymond a betegséget megúszták...
    Teljesen megfeledkeznek arról is, hogy Isten nekik csodálatos és szabad értelmet adott! Kikapcsolták! Nem veszik észre, hogy a sajtó egyik nap egy dolgot mond nekik, másnap szemrebbenés nélkül az ellenkezőjét állítja, ők félelmükben mégis mindent elhisznek!
    Sőt szabadságukat is feladják! Bezárkóznak, nem látogatják rokonaikat és barátaikat. Helyzetük gyűjtőtáborhoz hasonlít azzal a különbséggel, hogy ebben a foglyok, ők maguk, nem kényszerből, hanem önkéntesen raboskodnak! Rémületükben mindent korlátozást elfogadnak, csak hogy egy nappal is meghosszabbítsák életüket.
    Félelmükben elfelejtik, hogy Ő, csak Ő, és csakis Ő az, aki életet ad, és azt, amikor úgy látja jónak, elveszi. Így történt ez mindig, így történt ez most is, és könnyű elhitetnem velük, hogy nem lehet másképp – mert csak egy életük van. De pszt!, egy szót sem nekik erről, jó?
    KB: - Nem hallgathatok, mert szánom őket! Ha pár jótanácsot kellene nekik adnod, te most mit mondanál nekik?
    Fickó (miután egy pillanatig gondolkodott): - Az emberek mindennapi gondjának nagy része abból adódik, hogy félnek attól, ami történni fog. Az aggódás szinte minden energiájukat felemészti. Vajon mit hoz a holnap? Minden rendben lesz-e az úton? Nem szenvedünk-e majd balesetet? Nem szűnik-e meg a munkahelyem? Mi lesz az orvosi vizsgálatom eredménye? Vajon milyen sors vár gyermekeimre? Vajon nem kapom-e el én is a járványt? Ilyen és ezekhez hasonló kérdések motoszkálnak állandóan a fejükben. És ezek mind aláássák és gyengítik hitüket. Ha én lennék az ő helyükben, akkor jobban bíznék Istenben. Hisz ha Neki – amint mondta – a virágokra, a növényekre, az állatokra, a madarakra olyan nagy gondja van, akkor mennyivel inkább gondja van a teremtés koronájára, az emberre? Nem véletlenül szerepel a Szentírásban 365-ször, hogy „Ne félj!” Isten minden napra kimondta nekik egyszer! De az emberek nem olvassák a Szentírást, és ez az én szerencsém, mert így nem ismerik az Istent!
    Másodszor az evangéliumok legfelületesebb elolvasása után is mindenki rájöhet arra, hogy Jézus úton-útfélen megmutatta szeretetét az emberek iránt. Ezért is tűntek fel körülötte rendre olyan emberek, akiknek összetört az életük, akiket mások már rég leírtak. Nála azonban feléledtek, tőle új életerővel mentek el. Jézus számára senki sem volt nemkívánatos. Mindenkit részeltetett magából. A betegeket meggyógyította, a bajban lévőket megsegítette, a halottakat feltámasztotta. Ha én az embereknek lennék, már csak azért sem félnék fölöslegesen, mert Jézus mennybemenetele alkalmával azt ígérte meg tanítványainak, hogy egészen a világ végéig velük marad, minden körülmények között. Számomra szerencse, hogy nagyon sokan elfelejtették Jézust!
    Végül harmadszor már csak azért sem félnék, ha ember lennék, mert tudom, hogy semmi, ami az embert éri, nem negatív. A szenvedések, ez a járvány is, mind lehetőségek arra, hogy az ember bensejében növekedjék. Ez földi életének a célja. Az ember nem növekedik bensejében, ha egy virágos kertben ül, tálcán hozzák neki az ételt és italt. De az ember nő bensejében, ha beteg, ha nehézségek érik, ha szenved, ha nagy vesztességet kell elviselnie. Az ember növekszik bensőleg, ha a szenvedést elfogadja és ajándékként felfogni. A szenvedés ugyanis csak egyet szolgál, hogy az ember egyre érettebb legyen és túlnőjjön önös, szűkkeblű énjén.
    Én tehát nem félnék, hanem végezném tovább a munkámat, jobban, lelkiismeretesebben és tudatosabban, mint eddig. Tanulnék ebből az egészből! Kiszemelgetném azokat a pozitívumokat, amelyeket közben felszínre hozott, és beleépíteném tanulság gyanánt az életembe.
    Még szerencse, hogy az emberek nem ismerik önmagukat sem!
    KB: - Jól értem, akkor nem is kellene annyira félnünk, mint ahogyan azt te a szegény emberekkel elhitetni igyekszel?
    Fickó (zavartan): - Jaj, miket beszélsz! Rávettél! Magam ellen szóltam... Távozz tőlem gyorsan, az interjúnak vége!
    Miután „a fickó” elillant, még egyszer minden szavát átgondoltam, (természetesen a járvánnyal kapcsolatos előírásokat továbbra is megtartom, ha ésszerűek!) a félelmet magamból kigyomláltam, majd elővettem Sík Sándor verseskötetét, hogy felüssem egyik versénél. Elolvastam és a végére érve bensőm háborgása lecsendesedett... Olvasd csak el Te is!

    Sík Sándor: Ne félj!
    Ember, ne félj a rossztól!
    Arkangyal áll a poszton,
    Van, aki hallja hangod:
    Szabadíts a gonosztól.
    Ne félj a fájdalomtól:
    Nem kontár kése koncol,
    Próbált sebész az Isten;
    Megifjodol, ha boncol.
    A bűnt se féld: a pázsit
    Gyomot is hajt, ha ázik.
    Ravasz művész az Isten:
    A rossz is jót csírázik.
    Még magadat se féljed:
    Isten kezén a mérleg.
    Ha még oly semmi volnál:
    Majd megnagyít a Lélek.
    Ha napba, holdba lőnek,
    Örülj a szép erőnek:
    Minden javára munkál
    Az Istent szeretőnek.
    A kék magasba nézz föl,
    Ne kérdd, hogy meddig érsz föl.
    Egyet pillant az Isten,
    És egész lesz a részből.
    A halál is csak ennyi:
    - Ne félj elébe menni -
    Édesapád az Isten,
    Röpül eléd, ölelni.

    Imre atya
    2020-08-30.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Imre atya StuttgartbólIsten áldjon benneteket!

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Júl
    19
    Imre atya Stuttgartból Isten áldjon benneteket!

    Isten áldjon benneteket!

    Noha az alábbi gondolatokat jó pár évvel ezelőtt írtam, de szebbeket – veletek és a köztetek eltöltött 13 esztendővel kapcsolatosan – most sem tudnék írni. Ezért hadd hozzam őket ismét – egyfajta baráti búcsúzásképp.
    „Nem tudom, ki volt közülünk az, aki a másikunknak keresztezte az útját?
    Mint ahogyan azt sem tudom, hogy pontosan, napra, percre mikor is találkoztam veletek – külön-külön először?
    Egyáltalán hogyan is lépett be mindegyikőtök az életembe?
    Végül fogalmam nincs arról sem, hogy Isten mit gondolt, amikor összehozott bennünket?
    Igazán nem tudom!
    Csak azt tudom, hogy életem szegényebb lenne, ha Ti nem lennétek…
    Nem lenne benne annyi hit, annyi remény, annyi szeretet, annyi szép közös emlék, öröm, derű, szín, annyi fény…
    Csak azt tudom, hogy ha nem lennétek, akkor hiányozna belőle egy biztos pont, egy sziget…
    Csak azt tudom, hogy ha nem lennétek, akkor hiányozna belőle az elmúlt 13 év otthonának a melege…
    Nélkületek nem lennék én…
    Ezért elképzelni sem tudnám azt, hogy életemből kihúzzalak Benneteket.
    Hogy emlékezetemből kizárjalak Titeket.
    Vagy szívemből valamelyikőtöket is száműzzelek.
    Ez olyan lenne, mintha életem egyik legszebb, leglényegesebb részét eldobnám magamból.
    Azt az ürességet semmi sem lenne képes kitölteni!
    Köszönöm Nektek, hogy vagytok!
    Köszönöm Nektek, hogy léteztek!
    Köszönöm, hogy életem egyik legnagyobb ajándéka lettetek!
    Isten áldjon Benneteket!”

    Lelkipásztori és baráti szeretettel!

     Stuttgart, 2020-07-19.

    Imre atya

    https://youtu.be/4CqisJsFKMw

     

    Kedves híveink!

    Mint ahogyan azt már a május 3.-i stuttgarti szentmisénken is bejelentettem, augusztus 1-jétől Dr. Gebhard Fürst püspök engedélye alapján betegállományba vonulok.

    Mivel a Magyar Katolikus Püspöki Kar az idén nem tudott adni helyembe senkit, a Stuttgarti Magyar Katolikus Egyházközség vezetését Merlás Tibor atya veszi át.  

    Jó szívvel és nyugodt lélekkel távozom, hiszen tudom, hogy egyházközségünk a legjobb kezekben, az Úristen végtelen szeretetében fog tovább fejlődni és virágozni.

    Arra kérünk benneteket, hogy egyrészt önzetlen, jószándékú hozzáállásotokkal legyetek társai Tibor atyának, hogy ezt a nagyszerű feladatot, Krisztus Urunk nagyobb dicsőségére és az egyházközség híveinek lelki javára elláthassa. Másrészt pedig, hogy imádkozzatok mindkettőnkért!

    Lelkipásztori szeretettel,

    Imre atya                                                                  Tibor atya

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Imre atya StuttgartbólSebezhető vagy…

    Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

    Júl
    04
    Imre atya Stuttgartból Sebezhető vagy…
    Egyik nap egy omladozó fal mellett vitt el az utam. Megálltam előtte és megkérdeztem tőle: „Miért álltam meg melletted? Mi a titkod?”
    Gondolkodás nélkül így felelt: „Az, ami benned is értékes!”
     
    Mikor látta, hogy nem értem, így folytatta:
    „Bárhogyan szeretnéd,
    Te sem tudsz mindig minden terhet elviselni, ami naponta nyomaszt.
    Te sem tudsz mindent elcipelni, amit rád raknak.
    Te  sem tudsz minden nyomást kibírni, aminek ki vagy téve.
    Aki komolyan éli az életét, az sebezhetővé válik.
    A sebezhetőség pedig egy csodálatos értékes kincs!”
     
    Megpróbáltam közbeszólni, mert nem akartam elfogadni azt, hogy aki sebezhető, az kincset talált.
     
    A fal azonban szelíden leintett, és folytatta: „Ne rettenj vissza attól, hogy sebezhető vagy. Az az egyik legdrágább titkod.
    Sebezhetőséged ugyanis megértésre és irgalmasságra tanít.
    Aki ugyanis csak egyszer is átérezte, hogy a sebek mennyire tudnak fájni;
    aki megtanulta, mennyi ideig és milyen  gyengéden kell gyógyítgatni sebeit;
    aki sebeit végül is elfogadja,
    az irgalmas és megértőbb lesz másokkal szemben!
    Az tartózkodik attól, hogy embertársait megbántsa, nekik fájdalmat okozzon, rajtuk sebet üssön.”
     
    Mióta a málladozó fal megtanított arra, hogy sebezhetőségem érték, már magam sem szégyellem.
     
    Megértőbb vagyok magammal – és másokkal szemben.
     
    Stuttgart, 2020. július 4.
    Imre atya
    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Imre atya StuttgartbólKoronavírus – Családegyház

    Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jún
    09
    Imre atya Stuttgartból Koronavírus – Családegyház

    Félútról visszanézve ez a koronavírus járvány a világ szinte valamennyi országát  megtépázta. A kormányok az óriási kihívásra először a nagyobb tömegeket megmozgató rendezvények beszüntetésével, az iskolák bezárásával, a kijárási tilalom bevezetésével és az emberek közötti kapcsolatfelvétel teljes vagy részleges megtiltásával reagáltak. Majd igyekeztek az időközben akadozóvá váló élelmiszerellátást megszervezni. Azután az alapvető gyógyszerek és a vírus elterjedését meggátoló védőmaszkok illetve a vírusban megbetegedők megmentéséhez szükséges lélegeztetőgépek beszerzésére helyezték a hangsúlyt. Végül a gazdasági élet megszilárdítása felé fordult a figyelmük, ugyanis a járvány kitörése után pár héttel a pénzügyi piacok is látványosan meginogtak. Ha bizonyos nagy nemzeti bankok nem avatkoznak be olyan határozottan, akkor ma nemcsak a vírus pusztításával és a nagyon sok országba bevezetett kijárási tilalom katasztrofális társadalmi és gazdasági következményeivel, hanem egy világméretű pénzügyi csőddel is szembe kellene néznünk. A gazdaság hirtelen visszaesésének szomorú követkeményei egyes cégek csődbe menése, a rövid munkaidő bevezetése, és a munkahelyek nagy számának a megszűnése volt.

    Minden jel arra vall, hogy igazuk van azoknak, akik azt mondják: a járvány után újra kell szervezni mindent! Hogy ez mikorra valósul meg és milyen áldozatokra kényszeríti még majd az embereket és az országokat, azt még senki sem tudja felmérni!

    1. Az Egyház jelenlegi helyzete – A járvány a Katolikus Egyházat is nagyon nehéz helyzetbe hozta. Főpásztoraik – Európában legalább is – egyrészt követni akarták az állami rendelkezéseket, másrészt azonban tehetetlenül el kellett tűrniük, hogy ezek a rendelkezések az Egyház egyik  legalapvetőbb jogát látszólag kikezdjék: nevezetesen a szabad vallásgyakorlatot. Most így, a vírus lecsengése közeledtével azzal a váddal kell majd szembenézniük, hogy talán túl könnyen mondtak le erről a jogról az ateista, liberális vagy „értéksemleges” államok és kormányok javára.

    Az minden esetre több, mint meggondolkoztató, hogy soha a történelem folyamán, még a nagy egyházüldözések és pestisek idején sem történt meg, hogy a szentmiséket az egyházi hatóságok betiltsák… Mint ahogyan az sem, hogy ínséges időkben, a hívek vigasztaló, útbaigazító, lelki szó nélkül maradtak, mint most ennek a nagy világjárványnak az idején. Hogy milyen torkot szorongató érzés volt ez, azt csak az tudja átérezni, aki látta, hogyan adta a Szent Péter téren Ferenc pápa az urbi et orbi áldást nagyböjtben – egyedül, a képernyők másik végén ülő  embernek, a messzi távolból!

    Amikor a Húsvétot is zárt ajtók mögött kellett ünnepelnünk, mint valamikor az apostoloknak, sokunknak talán egyedül és magányosan, és televízión vagy videón keresztül kellett követnünk a szertartásokat, arra gondoltunk, noha tudtuk, hogy ez nem így van: ez nem is igazi Húsvét!

    Végül csak fokozta lelki fájdalmunkat az, amikor az erfurti katolikus teológiai kar tagjai, majd nyomukban más modern teológusok is a nép nélkül tartott szentmisékkel kapcsolatban “kísértet-misékről”, az Eukarisztiához való ragaszkodással kapcsolatban pedig ún. “retrokatolicizmusról” (maradi, ósdi, a régihez való babonásan ragaszkodó, azt visszasíró) beszéltek.

    Ha nem is osztom Tomás Halik (sz. 1948) prágai pap-szociológusnak a véleményét, aki szerint – bár ő is tudta, hogy kicsit túloz! – a mai embert a templomok „egy halott Isten hűvös és csodálatos sírköveire emlékeztetik”, ez alatt a koronavírus járvány ideje alatt mégis egyértelművé vált számomra, hogy a kereszténység Európa nyugati féltekén társadalomformáló jelentőségéből óriásit veszített; sőt, napjainkban már egyáltalán nem „szisztém-releváns” (értsd: a társadalom zavartalan működéséhez nem szükséges), kisebbségbe szorult – és ezentúl egyre nagyobb kisebbségben lesz!

    Azonban, mert hosszú papi életem tapasztalataiból azt is tudom, hogy minden rosszban van valami jó, meg aztán azt is, „… hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik” (Róm 8,28), ebben a járványban is több jót látok, mint első látásra azt gondolhatnánk! Én most csak négyről szeretnék beszámolni, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a lajstromot mások majd még folytatni fogják!

    1.1. Virtuális szentmisék és istentiszteletek – Az első kézenfekvő pozitívum, amire a koronavírus járvány rányította a figyelmemet: az igehirdetés új módja. Mivel a templomokat zárva kellett tartanunk és a szentmisén illetve más istentiszteleti cselekményeinken közösségben nem vehettünk részt, az igehirdetés a világhálóra tevődött át, virtuálissá lett, és így egy sokkal szélesebb réteg  számára vált hozzáférhetővé. Igy, noha a felmérések szerint a „digitális egyház” elsősorban most is csak a közösségek magját érte el, akadtak azonban szép számmal olyanok is (érdeklődők, a hivatalos Egyházzal kapcsolatot alig tartók, betegek, stb.), akik a világhálón közvetített „virtuális” szentmisék, szentségimádások, közös imák stb. által újra – és új módon teremtettek kapcsolatot a vallással, az Egyházzal illetve egyházközségeikkel.

    Nemcsak a Vatikán fedezte fel a technika adta új lehetőségeket és kapcsolódott bele az akcióba (a pápa szentmiséjét minden nap élőben közvetítették!), de szinte minden egyházmegye és magára valamit is adó és  a megfelelő technikai adottságokkal rendelkező plébánia is felvételről vagy élőben közvetítette szentmiséit.

    Azt lehet mondani, hogy a templomokban bezárásával az Egyház az elmúlt hetekben nagyon kreatív lett, és a lehető legjobban használja ki az új helyzetet az igehirdetésre és az evangelizációra.

    1.2. Virtuális templom – A második észrevételem az volt, hogy noha az állami-, és nyomukban az egyházi hatóságok bezárták a templomokat, a lelkipásztoroknak rövid idő alatt sikerült egy olyan „virtuális templomot” felépíteniük, amelyben nem csak a szentmiséiket ünnepelhették, de egyéb istentiszteletet illetve közösségi ájtatosságot is tarthattak.

    Egyházmegyék szerte és számtalan plébánián minden reggel, délben és este – külön-külön, de egyidőben – a járvány áldozataiért és megfékezéséért imádkoztak. Minden napra ún. liturgikus lapokat állítottak össze és tették fel a honlapra illetve más közösségi oldalakra, hogy belőle a hívek, bárhol is éljenek, együtt és egyszerre imádkozhassanak. A vasárnapokra az igeistentisztelet szövegét is szét- illetve megosztották arra az esetre, ha valaki idő és technikai eszközök hiányában a közvetített szentmiséken nem vehet részt. Elmélkedések, szentségimádási szövegek, keresztutak, imák, könyörgések, litániák, rózsafüzér imádság, stb. mind-mind azt célozták, hogy ebbe a virtuális templomba mindig be lehessen lépni egy-egy ima idejére.

    De ugyancsak ebben a templomban hetente biblikört vagy felnőtt katekézist,   keresztelési- és jegyesoktatást tartottak. Ebben a templomban soha nem szünetelt az ima és a képzés!

    1.3. Virtuális közösség – A harmadik, ami nekem feltűnt, hogy a járvány idején különösen fontossá vált a kapcsolat tartása az egyházközség tagjaival. A kapcsolattartás eszköze pedig a telefon volt. A telefonbeszélgetések összességükben számosabbak voltak és hosszabb ideig tartottak, mint a járvány előtt bármikor, hisz az embereket nem csak a vírusról szóló újabb és újabb információk érdekelték, semmint beszélni akartak aggodalmaikról és félelmeikről, valamint így akarták tartani a kapcsolatot az egyházközségükkel. Úgy is mondhatnánk, hogy a járvány ideje alatt a telefon egy szinte kézzel fogható „virtuális közösséget” épített.

    Sok olyan egyházközségről tudok, ahol ezekben a hetekben – Isten tudja mióta újra – egy imacsoportot hoztak létre, amelynek tagjai telefonon keresztül „találkoztak” rendszeresen egymással, és minden nap imádkoztak a járvány betegeiért illetve a járványban elhunytakért, valamint kicserélték gondolataikat minden egyéb fontos dologról.

    Nem egy egyházközségben szeretet-csoportok (nálunk „őrangyalok”) alakultak, amelynek tagjai rendszeresen felhívták vagy felkeresték az egyházközség idősebb  tagjait, és nem csak a járványról és a koronabetegségről, hanem az egyházközség többi tagjainak a sorsáról is beszámoltak, így kötve össze őket a közösséggel, amelyet az öregek már napok, hetek, hónapok óta hiányoltak.

    1.4. A családegyház – Végül, de nem utolsósorban a koronavírus járvány szerintem egy negyedik pozitívumot is eredményezett, és ez volt a legnagyobb: a családegyház megerősödése.

    családegyház kifejezést a Vatikáni II. Zsinat (1963-1965) használta először, amikor arról szólt, hogy az egyház hitének a családban való megélése rendkívül fontos, és ezeket írta „Ebben a családi egyházban a szülők legyenek gyermekeik első hithirdetői szavukkal és példájukkal” (Lumen Gentium 11). A kifejezés talán feledésbe is merült volna, ha Szent II. János Pál pápa (1978-2005) újra fel nem fedezi és a “Familiaris Consortio” című apostoli írásában meg nem magyarázza. Itt ezeket írta: „A keresztény család mutatja és valósítja meg az egyházi közösséget (értsd: egyházközség kicsiben!), s ezért ’családi egyháznak’ lehet és kell neveznünk” (FC 21). Majd alább így folytatta: „… miként a nagy Egyháznak, úgy a kis családi egyháznak is szünet nélkül és komolyan hallania kell az Evangéliumot. Innen származik a családnak az a kötelezettsége, hogy gondoskodnia kell az állandó hitoktatásról.” (FC 51) XVI. Benedek pápa (2005-2013) pedig ezeket írta a családegyházról: “A család, mint az életnek és a hitnek az első iskolája és, mint családegyház, arra hivatott, hogy a gyermekek és az ifjak számos nemzedékét emberi és keresztényi értékekre nevelje, hogy életük folyamán – Krisztus példájára – harmonikus személyiségekké váljanak.”

    Hogyan kapcsolódnak a fentiek ehhez a Húsvéthoz? Úgy, hogy szerintem ez a Húsvét esély volt arra, hogy a hitet elmélyítsük magunkban és családjainkban! Mintha Isten azt szerette volna mindenkitől, hogy a Húsvétot a családjával töltse el. Ez alatt a „karantén-Húsvét” alatt, ahogyan páran nevezték, óriási lehetőség kínálkozott arra, hogy a család kis „családegyházzá”, „házi templommá” alakuljon, amelyben a hitet megélik és továbbadják.

    Híveim beszámoltak arról, de tudom, másutt is sokan így tettek, hogy kis házi oltárokat (házi szentély, szent sarok, imasarok) állítottak fel. Ezek körül aztán naponta összegyűlt a család, és vagy követte a szentmise-közvetítést, vagy pedig a megadott imákat illetve szertartásokat végezte. És ez a családdal végzett közös ima, mint vallották,  új, eleddig ismeretlen lelki élmény volt számukra. Felejthetetlen volt a képernyőn vagy a monitoron a szentmiséket ünnepelni, ha kellett térdelve, ha kellett állva, közben imádságot mondva, énekelve vagy szent csendben ülve. Nem egy helyen a családfő vette át a pap szerepét, a gyermekek és fiatalok felváltva felolvastak a Szentírásból,  az anyák kezdték az énekeket, majd a végén még sokáig beszélgettek a „családegyházzal” kapcsolatos élményeikről… Az elszigeteltség és a karantén jó alkalom volt arra újból felfedezni a családban a hit gazdagságát és ajándékát. Nem egyszer átérezték azt, amit Ferenc pápa Amoris Laetitia című apostoli levélében írt: “Az Úr a valóságos és konkrét családban lakik, annak minden szenvedésével, küzdelmével, örömével és mindennapos gondjaival együtt.” (315. p.) Érdekes, hogy a beszélgetéseket és a gyermekekkel való játékot is úgy fogták fel, mint a mély, tartalmas, keresztény élet apró jeleit, és sokan megtapasztalták annak a jézusi mondásnak az igazát: “Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20).

    2. A családegyház és a családliturgia – Most hadd szemléltessem a fentieket egy pár beszámolórészleten keresztül, amelyeket a híveink a „korona-Húsvéttal” kapcsolatban írtak.

    Az első beszámolóból az derül ki, hogy a gyermekek mennyire fogékonyak Isten, a hit, a szertartások és a közös ima iránt.

    „Mikor 2020. március 13-án pénteken bejelentették, hogy határozatlan időre az iskolák és nagyobb intézmények bezárnak, és elkezdődtek a korlátozó intézkedések, kislányunk […] (így szólt) : „Anya, ez most nagyon komoly dolog, úgy érzem, nekünk itthon minden nap misét kell rendezni és imádkozni a Jóistenhez, hogy adjon erőt Nekünk és türelmet” (Ibolyka 7 éves mindössze). A családi misén ő vállalta „Imre atya” feladatait, és emlékei alapján a 25-30 perces kis szertartás következő képpen zajlott: Minden este hatkor (nem csak vasárnapoknént) bementünk a gondosan berendezett szobába, […] meggyújtott mindenki a családból egy-egy teamécsest. – Kezdtük a kedvenc nagyböjti énekünkkel […]. Mindenki székén volt egy-egy Szentírás vagy gyerekimakönyv […]. Ibolyka mondott egy szabad imát a családunkért, barátainkért mindig improvizálva, majd felszólított minket is, hogy köszönjük meg az ajándékokat és kérjünk segítséget a Jóistentől. Ezután mindenki felolvasott a székére helyezett könyvből pár bejelölt sort. Majd a végén elmondtunk egy esti imát kéz a kézben. Mielőtt a gyertyákat elfújtuk, csak ültünk szótlanul meghatódva.” (Kocsárdi Ágnes: Családi szentmise Ibolyka vezetésével)

    A második beszámolóból azt lehetett leszűrni, hogy milyen fontos a szülők szerepe a szent cselekmények előkészítésében. Ha beszélgetnek gyermekeikkel a hitigazságokról, ha rányítják szemüket, hogy milyen fontos lelki szempontból is az együtt töltött idő, akkor azok azt egy életre magukkal vihetik.

    Sokat beszélgetek a gyerekeimmel, Noémival és Patriciával. Próbálom elmagyarázni nekik, mekkora érték ez a rendelkezésünkre álló rengeteg szabadidő, mekkora lehetőség rejlik benne. – (Így) Az ünnepi előkészület bensőségesen telt. Azon kaptuk magunkat, ahhoz, hogy a húsvéti vigília mélységét megtapasztalhassuk, csak kettő dolog szükséges: a vágyakozás és mi magunk. Az összezártságban és az egymásra utaltságban valóban szembesülhetünk a velünk élő családtagok keresztjeivel. Nem készülünk sehova, nem magunkat szemléljük percekig a tükörben. Sok minden átértékelődik ilyenkor.“ (Brunne Györgyi Marietta: Magányos Húsvét)

    A harmadik beszámolót olvasva az lett egyértelmű, hogy a közös előkészületek intenzívebbé és bensőségesebbé tették a Húsvétot, mint máskor. És általuk közelebb került a család minden tagja hitünk egyik legnagyobb titkához, a feltámadáshoz.

    “A Nagyhét szertartásait otthonunkban megélni igazi lelki katarzis, élmény volt. Kis családunk követte az atyák által közreadott útmutatót, napokra lebontva, s hol a közvetített szentmisékhez csatlakoztunk, hol, azoknak hiányában, a napi igét felolvasva elmélkedtünk az aznapi eseményeken. Ennyire intenzív, bensőséges húsvéti készületünk talán sosem volt! A házi oltár központi helyén a Feszület, körülötte a gyertyák, virágok, a Biblia és a Hozsanna is kéznél. Egyedülálló lelki élmény volt a Nagypénteken elvégzett Családok keresztútja egy kinti Kálváriahegyen. […] Beszéltünk a Nagyhét napjainak történéseiről, felmerülő kérdéseket válaszoltunk meg, verseket olvastunk, s lépésről lépésre közelebb kerültünk a legnagyobb csodához, a Feltámadáshoz.” (Székely Enikő: Digitális Húsvét)

    A negyedik beszámoló az előkészület pár részletét is leírja. Nekem különösen a közös kenyérsütés és az utolsó vacsora megülése tetszett!

    „Virágvasárnap a nappali asztalunk oltárrá módosult. Imre atya útmutatásait követve éltük meg a szent napokat. Szentmise közvetítéseket néztünk, vagy magunk végeztük el a családi liturgiát. – Az utolsó vacsora estéjére lapos kenyeret sütöttünk, kehelybe bort öntöttünk. Lélekemelő volt, mikor a családfő megtörte a kenyeret és a darabokat a családtagoknak a következő  szavakkal nyújtotta át: “Szeretet az Isten, aki szeretetben marad, Istenben marad és Isten őbenne.” A gyertyák fénye mellett kortyolt mindenki a borból, majd remegő, elcsukló hangon, olykor gombóccal a torkunkban hallgattuk a vérrel verejtékező Jézus történetét. – Másnap délelőtt Csiszér László dalát hallgatva készülnek a böjti étkek. “Ott a Via Dolorosán, a szenvedésnek útján, / ott járt némán, de győztesen a bárány. / Fölvette a keresztet, szeretett Téged s engem. / Ott a Via Dolorosán hordozta a mi bűnünket.” – Nagyszombat kiváltságot tartogatott számunkra, ugyanis szentmisére mehettünk. […] – Húsvétvasárnap minden finomság a reggeliző asztalra került, együtt alkottak a gyerekek gyümölcsből, zöldségből, tojásból virágzó mezőt, tapsifülű nyuszikat, repdeső pillangókat. A szentmisén a lelki áldozás során érztem, hogy Ő él, hisz kézen fogott és szorosan velem van. Gyönyörködve,  talán kissé elérzékenyülve nézzük, hogy az asztalnál már nyolcan ülünk. Az idő mintha szárnyakon járna: udvarlók egészítik ki a családi kört. – Estefelére a legkisebbek reménye oszlik, talán nincs is húsvéti nyúl? Biztos lehet, mert az összes csoki pereputtyát elrejtette kint a kertben! – Ebből már csak a kis vödrös, nagy locsolós, hideg vizes, sikongatós Húsvéthétfő reggel téríthetett magunkhoz.” (Tóth Márti: Kézen fogott)

    Az ötödik beszámolóból az előkészületek újabb részleteit ismerhetjük meg: lábmosás, szent sír készítése, húsvéti gyertya barkácsolása.  A zárómondat pedig, amelyben az anyuka azt írja: „Biztos vagyok benne, hogy ezt a Húsvétot (a gyermekek) nem fogják elfelejteni, és hogy mindannyiunk hite, Isten-kapcsolata csak erősebb lett az együtt megélt Szent Háromnap során.” – akár az egész egyházközségünkre is érvényesnek találom.

    “A karantén idején sikerült egy itthoni menetrendet kialakítani, beleértve a közös, online, vasárnapi magyar misenézést. […] Most végre Jézus állt a középpontban és csak rá figyeltünk a szent három napon. – Nagycsütörtökön pászkát sütöttünk a gyerekekkel. A karantén óta mi is csinálunk kis oltárt az online misékhez. Az esti mise előtt erre került a kereszt mellett a pászka és a bor is. A gyerekeknek nagy élmény volt, amikor a családfő jelképesen megmosta a lábunkat, és megtörte a pászkát. Különösen az elsőáldozásra készülő fiam élvezte, hogy bár még nem volt elsőáldozó, és ki tudja a jelenlegi helyzet miatt ez az ünnep meddig tolódik, de most mégis “áldozhatott” velünk, sőt még a borba is belemárthatta az “ostyáját.” – Nagypénteken szent sírt készítettünk együtt és a délutáni családi séta alkalmával apró mezei százszorszépeket gyűjtöttünk a sír köré. […] Szintén egy karantén miatt felkerült youtube-videó segítségével egy nagyon szép, kifejezetten gyerekeknek szóló keresztutat csinálhattunk végig, majd a saját, családi kis keresztutunkat is elolvastuk együtt. Az esti „csonkamise“ után elhelyeztük a keresztet a szent sírban, majd együtt virrasztottunk és olvastunk a Bibliából. – Szombat reggel húsvéti gyertyát barkácsoltunk. Ez eddig soha eszünkbe sem jutott volna, de mindenkinek annyira tetszett, hogy elhatározzuk, hogy családi hagyománnyá tesszük és vírustól meg karanténtól függetlenül, ezentúl minden évben a februárban megszentelt gyertyából húsvéti gyertyát fogunk készíteni. A gyerekek alig várták az esti, feltámadási misét, amikor meggyújthattuk a gyertyánkat és a négy pici mécsesünket a sötétben. A feltámadási misének így, itthoni körülmények között is különleges hangulata volt. Gyertyáink fényébe nézve, érezhettük a feltámadt Krisztus jelenlétét. – Különösen büszke voltam a gyerekekre, akik mindhárom nap miséjén fegyelmezetten, odafigyeléssel vettek részt, még akkor is, ha most nem a templom padjában, hanem a nappali kanapéján ültünk. Biztos vagyok benne, hogy ezt a Húsvétot nem fogják elfelejteni, és hogy mindannyiunk hite, Isten-kapcsolata csak erősebb lett az együtt megélt Szent Háromnap során.” (Megyeri Andrea: Ha Isten becsuk egy ajtót, valahol máshol kinyit egy ablakot … avagy Húsvét karantén idején)

    ***

    Nem tudom, hogy pontosan mire gondolt Hamburg érseke, Stefan Heße, amikor ezt mondta az egyik vele készített interjúban: „A koronavírus meg fogja változtatja az Egyházat.“ Sokat sejtet viszont, hogy Romano Guardini (+1968) vallásfilozófus egyik mondatát idézte: „Az Egyház a lelkekben ébred fel.”

    Ha ez Egyház a koronavírus után megváltozik, akkor ez szerintem abban fog megmutatkozni, hogy a lelkekben ébred fel erőteljesebben, és ennek következtében a „családegyház” a jövőben majd nagyobb jelentőségre tesz szert!

    Adja ezt nekünk a jó Isten!

    Imre atya

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Imre atya StuttgartbólUrunk mennybemenetelének ünnepére

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    21
    Imre atya Stuttgartból Urunk mennybemenetelének ünnepére

    Urunk mennybemenetele

    Szent Kereszt fölmagasztalásának ünnepén az egyik falu lakói kimennek imádkozni a határban lévő Kálvária-kereszthez. Térdenállva imádkoznak a hatalmas feszület előtt, és egyszerre csak a sebek élénk pirosra áldoznak, buzogni kezd belőlük a vér, megelevenedik az élettelen szobor és Krisztus lelép a keresztről. Mindenki örül, mindenki boldog. Diadalmenetben kísérik be Krisztust a faluba, egyenes a főtérre. Ott megköszönik neki, hogy eljött közéjük, és rábízzák egyetemlegesen a falu irányítását. Megígérik, hogy mindenben parancsok szerint fognak élni, és megtartják törvényeit. Aki ezt megszegné, azt a falu fogja megbüntetni. Véget ér az ünnepség, hazamennek az emberek. Az Úr Jézus pedig végigjár a faluban, és sok mindent lát, sok mindent szóvá tesz. Benéz a kocsmába, és amikor hallja hogyan beszélnek ott, beszól: „Isten nevét hiába ne vedd!” Benéz a kórházba, és amikor látja, hogy anyák kényelmük miatt gyermekéleteket dobnak el, odakiáltja nekik: „Ne ölj!” Benéz a bárba és a tánclokálba, és amikor látja az arcpirító viselkedést, így szól: „Ne paráználkodj!” Elmegy a bíróságra is, amikor hallja a hazugságokat, figyelmeztet: „Hamis tanúságot ne szólj felebarátod ellen!” Pár nap múlva már összesúgnak az emberek. Végül is követeket küldenek hozzá: „Úr Jézus, amióta köztünk vagy, nem érezzük jól magunkat. Menj vissza a határba a keresztfára. Mi pedig megígérjük cserében, hogy minden nagy ünnepen elmegyünk keresztedhez, virágot is viszünk neked, imádkozunk is hozzád, de azt nem engedjük, hogy Te a mi életünkbe beleszólj!”

    Ez Szabó Lőrinc elbeszélése. Azt mondod, mellbevágó? Igazad van!

    1. Bennem azonban egy másik érdekes kérdést is fölvet: Miért kellett Jézus Urunknak közülünk egyáltalán elmennie? Milyen más lenne az életünk, ha nem hagyott volna itt bennünket… A világ egészen másképp nézhetne ki. Képzeljétek csak el: Jézus mindenkinek megmondaná, hogy mit tesz jól és mit rosszul. Például megjelenne a miniszterek kabinet-ülésein, az asztalra csapna, ha kell, szemükbe vágná, hogy mit tesznek rosszul, vagy csak saját maguk érdekeinek a védelmében. Aztán gondoskodna, hogy a világon béke és igazságosság lenne, ha kell egy egész angyalsereggel. Sőt, Egyházának gyeplőjét is kézbe venné most, ebben a kritikus járvány idején, amikor annyian és annyian kifogásolják az állami hatalommal túlzottan együttműködő szolgáinak a magatartásáért… Hát nem jó lenne? Igen is, meg nem is!

    2. Ez ugyanis olyan lenne, mint amikor szüleink eljöttek velünk az első osztályba, hogy találjuk meg az iskolát, ne féljünk az új körülmények között, vagy megszabták, hogy mikor és hol szabad játszani, este mikor jöjjünk haza, kivel találkozzunk és kivel barátkozzunk…

    Talán valóban jó lenne, ha olykor-olykor valaki ebben vagy abban a dologban levenné rólunk a döntés, a felelősség terhét. Viszont a másik percben arra gondolunk: milyen jó, hogy szüleink is szárnyra bocsátottak bennünket, így kezünkbe vehettük életünket.

    Isten is ezt akarta akkor, amikor Jézus Urunkat a mennybe fölvette. Azt szerette volna, ha sorsunkat és életünket a magunk kezébe vesszük. Jézus Urunk mennybemenetelének az ünnepe a mi felnőtté válásunk és felelősségvállalásunk ünnepe. Isten annyira megbízik bennünk, hogy ránk bízza a világ sorsát, és bízik abban, hogy azt az Ő szellemében tudjuk intézni.

    3. Tudatában vagyunk-e annak, hogy ez a megbízatás ma időszerűbb mint máskor? Hányan megszólják az Egyházat: többet kellene tennie a fiatalok érdekében, többet kellene fáradoznia az idősebbekért, jobban utána kellene járnia a távol maradóknak. De forduljon csak valaki hozzájuk segítségért, vagy jótanácsért, máris megkapja a választ: „Ez nem az én feladatom! Ez a pápára, a püspökre, a papra tartozik! Azért fizetjük őket!”

    Sajnos, az égre bámuló tanítványok magatartása minden idők keresztényeire jellemző. A mai olvasmányban megjelenő angyal kérdése azonban hozzájuk is szól: „Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelt tekintettel?” (ApCsel 1,11). Nem hallottátok Jézus szavait? „Legyetek tanúim egészen a föld végső határáig!”

    A megdicsőült és mennybemenő Jézus a mi kezünkbe tette le megkezdett művének, az Egyháznak a sorsát. Ezen túl nekünk kell az Egyházat, az Egyházközséget építenünk. Ez a feladat mindnyájunk közös ügye. Az égre bámuló, megdermedt és mozdulatlan Olajfák-hegyi férfiak viselkedését fel kell, hogy váltsa a nagykorúvá lett, öntudatos, apostoli buzgósággal telített férfiasan tevékenykedő, és bátor keresztények magatartása.

    Ilyen keresztény nőket és férfiakat adjon nekünk minél bővebben a mennybemenő Jézus Szentlelke, akik nem csak imádkoznak Jézus Urunkhoz, nem csak virágot visznek a keresztjéhez, hanem az Ő szellemében élnek – és munkálkodnak! Ezt kívánja Egyházközségünk minden részegyházközségének,

    lelkipásztori szeretettel,

    Imre atya

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Imre atya StuttgartbólKoronavírus – Eukarisztia

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    28
    Imre atya Stuttgartból Koronavírus – Eukarisztia

    Egy az elmúlt napokban végzett felmérés szerint csak minden nyolcadik német katolikus akarja azt, hogy a szentmiséket újra nyilvánosan és közösségben ünnepeljük, úgy, mint a járvány előtt. Ez a szám a német katolikusoknak mindössze 12%-a! A többiek meg vannak elégedve azzal a „virtuális” lehetőséggel, amellyel most vehetnek részt rajtuk.

    Számomra nem volt tehát meglepő, hogy április 15-én a kormány által  kidolgozott intézkedések katalógusában nem szerepelt az istentiszteletek szabad gyakorlatának akár csak részben történő visszaállítása is! Noha az utána következő egyházi sajtóközleményben a Német Püspöki Konferencia elnöke mélységes aggodalmát fejezte ki afölött, hogy az üzletek nyithatnak, a templomok viszont zárva maradnak, szavaiban tiltakozásnak vagy ezirányú kérésnek nyoma sem volt.

    És valóban míg az autókereskedések mindegyike újra megnyithatta kapuit, még ha a „korona-iparban” megengedett 800 m²-nél nagyobb eladási területtel rendelkezik is, az Egyház egyetlen egy templomát sem nyithatja meg a közösségi szentmise számára. A magyarázat egyszerű: az autóipar mögött álló erőteljes lobbizás arra hivatkozott, és joggal, hogy az autókereskedelem fontos a társadalom számára, végső soron sok munkahely függ tőle. Az Egyház nem lobbizott. Mintha nem lett volna mire hivatkoznia! Mintha a nyilvánosan ünnepelt liturgiáknak, imáknak semmiféle lelki, szellemi  értelme és haszna nem lenne a társadalom számára!

    Némi haladást jelentett az ügyben április 17-én az az eszmecsere, amelynek végén a kormány, a szövetségi tartományok miniszterelnökei és a vallási közösségek képviselői megállapodtak abban, hogy le kell fektetni az istentiszteletek korlátozásának fokozatos enyhítését célzó konkrét irányvonalakat. E célból a vallási közösségek vezetői az elkövetkezendő napokban olyan javaslatokat fognak benyújtani, amelyeket az állam majd megvizsgál, hogy összeegyeztethetők-e az egészségvédelem és a járvány terjedésének megakadályozására irányuló fennálló rendszabályokkal vagy sem. A cél az, hangsúlyozták az eszmecsere résztvevői, hogy a kormány április 30-a után a lehető leghamarabb engedélyezze a vallási rendezvények nyilvános megtartását, még ha korlátozott számú résztvevővel is. Így kicsi iróniával azt lehet mondani, hogy a ruhaüzletek, autómosók és iskolák mögött a sor végén kullogva az egyházak is valamikor nyár elején újra valamilyen formában elkezdhetik az istentiszteleteket illetve a szentmiséket.

    1. „Egyes hívők túlbecsülik az Eukarisztiát…” Mi változott ilyen nagyot az utóbbi évtizedek alatt? Hogy kerül az Egyház, idegen szóval élve: „szisztém-releváns” (értsd: a társadalom zavartalan működéséhez elengedhetetlenül szükséges) intézmények tekintetében a sor végére? Hol veszítette el a társadalomban addig oly jelentősnek mondható presztizsét, tekintélyét?

    Vitathatatlan, hogy ebben az egyik nagy önhibája a felelős: a túlságosan is emberi arcának különböző, néha eléggé el nem ítélhető vonásai! Ugyanakkor – s most inkább erre akarok hivatkozni – a rohamos léptekkel haladó elvilágiasodás a hívek és papok soraiban is igen nagy rendet vágott. A német Egyház hit szempontjából már rég nem egységes, erkölcsi szempontból pedig már rég nem mindenki számára osztatlan tekintéllyel rendelkező intézmény! Tanítása elhalványult, már nem olyan pontosan körülírt, ezért még hívei számára sem mindig egyértelmű; az Isten-központú vallásos élet pedig mára nagyon sok esetben az emberi humanizmus szintjére redukálódott.

    Hogy csak egyetlen egy példát említsek a tiszta tanítás hiányával kapcsolatban: míg röviddel ezelőtt ha egy hívőt megkérdeztek, mi a katolikus tanítás lényege, az gondolkodás nélkül azt válaszolta volna: Az Eukarisztiában (Oltáriszentségben) való hit, mely szerint a kenyér és bor színe alatt a feltámadott Jézus Krisztus valóságosan jelen van közöttünk testével és vérével. Sőt, ha a lelőhelyeket nem is tudta volna megmondani, de hitérzékéből, a vérébe és életébe ivódott vallásgyakorlatából valamint  a hagyományból kifolyólag, anélkül, hogy ismerte, szinte szóról-szóra idézte volna a II. Vatikáni Zsinatnak az Eukarisztiával kapcsolatos tanítását: Krisztus vér nélküli keresztáldozatának megújítása, amelyben megvalósul megváltásunk műve, (Sacrosanctum Concilium 2), Jézus Krisztus kereszthalálának győzelme a halál fölött (SC 6), Isten és az ember új szövetségének a megújítása (SC 10), általa él és növekszik az Egyház (Lumen Gentium 26), általa alakulunk át Krisztusba, leszünk Krisztusibbá  (LG 26), benne Krisztus Urunk ereje összekapcsolja a tagokat (LG 26), az Eukarisztia a vándorlás kenyere (Ad Gentes 15), az Eukarisztia erő (Gaudium et Spes  38), az Eukarisztia a keresztény közösség gyökere (Presbyterorum Ordinis 5), az Eukarisztia a hívek közössége Krisztussal és egymással (LG 7), stb.

    Minden jel arra vall, hogy ma ez a hit még a legmagasabb helyeken sem világos többé. Csakis ezzel magyarázható az, hogy az egyik teológus a múlt héten a „Deutschlandfunk”-nak így nyilatkozott: „Néhány hívő reakciójából (hangosan kérték a közösségi szentmisét!) azt olvasom ki, hogy az Eucharisztiát túlbecsülik. Mintha semmi más nem lenne a Katolikus Egyházban, csak az Eukarisztia. Pedig a kereszténység történetében mindig is voltak olyan idők, amikor az emberek nem vehettek részt a szentmisén vagy nem tudtak szentáldozáshoz járulni. De emiatt mégsem omlott össze a hit.” (…) Aztán így fejezte be: „Nem szabad csak az Eucharisztiára meresszük tekintetünket! Természetesen fontos, de a II. Vatikáni Zsinat azt is mondja, hogy az Úr nemcsak az Eucharisztiában, hanem a Szentírásban és a Biblia-olvasásban is jelen van, és Jézus azon szavát is komolyan kell vennünk, mely szerint ahol ketten vagy hárman az Ő nevében összegyűlnek, Ő ott van közöttük. Gyűljünk össze az interneten keresztül… ”

    A nyilatkozattal kapcsolatban csak két apró megjegyzés: a katolikus hit szerint a teológus által felsorolt egyéb lehetőségek egyikében sincs olyan intenzíven jelen Krisztus, mint az Eukarisztiában; és a másik: azt, hogy Krisztus jelen lenne köztünk akkor is, ha az interneten gyűlnénk össze az Ő nevében, az sem a hitletéteményben, sem a II. Vatikáni Zsinat tanításában nem szerepel!

    Egy másik teológus pedig pár nappal ezelőtt ezeket mondta: „Ha az egyházak most nyomást gyakorolnak az államra, hogy az istentiszteleteket ne csak rádión, televízión vagy élő közvetítésen keresztül, hanem minél  hamarabb újra közösségben is meg lehessen megünnepelni, azt kérdezem magamtól, hogy ez valóban elősegíti-e a hit növekedését, vagy inkább egy régi hagyományhoz való görcsös ragaszkodás?  Én minden esetre alig tudom elképzelni, hogy korlátozott számmal, részvételi listával, a biztonságos távolság megtartásával, arcvédő maszkkal, kesztyűkkel, és az áldozás előtti fertőtlenítési rítussal ünnepelt szentmise üdvös és Istennek tetsző lenne!”

    Válaszként legyen szabad itt is annyit megjegyeznem, hogy az Eukarisztia nem valami régi, tartalmatlan hagyományhoz való ragaszkodás, hanem – mint hisszük – a kenyér és bor színe alatt köztünk tovább elő Krisztus! A Katolikus Egyház szíve-lelke! Nem is beszélve aztán arról, hogy – már elnézést, de – a teológus atya semmiképp sem tudhatja, hogy az általa lefestett körülmények között bemutatott szentmise üdvös- illetve tetsző-e Istennek vagy sem? Szerintem mindenképp!

    2. „Adjátok vissza a szentmisénket!” Minden esetre a szentmisével kapcsolatban a hívek viselkedése és gyakorlata az elmúlt Húsvéti Ünnepek alatti szöges ellentétben állt a fenti – és más – egyháziak megnyilatkozásaival.

    Példaként hadd hozzam az Osztrák Rádió által készített statisztikát a szentmisék sugárzott kiértékeléséről. Ausztriában virágvasárnap 370 ezer készülék volt bekapcsolva, a német nyelvterületen ez a szám 1,8 millióra rúgott! A hivatalos információk szerint összesen 1,47 millióan hallgatták/látták a bécsi Szent István-székesegyház öt szentmiséjét/szertartását, amelyet Dr. Christoph Schönborn bíboros celebrált. Az Urbi et Orbi húsvétvasárnapi pápai áldást pedig 470 ezer fő követte. Az Osztrák Rádiótól azt is megtudjuk, hogy ezek a számok az ilyenkor szokásosak kétszeresét jelentik! Összességében a Szent Háromnap vallási TV-kínálata 4,1 millió osztrák hívőt ért el, amely a TV-nézők 55%-a, hangzott el kiértékelőként az egyik adásban. Az istentiszteletek illetve szentmisék sugárzása a privát televízióban is minden eddigi rekordot megdöntött!

    A német statisztikák százalékaránya is ugyanezt támasztja alá! És ezek a statisztikai adatok a két országban működő papok élő- vagy felvett szentmise-közvetítéseit nem is tartalmazzák!

    Míg tehát a progresszív teológusok, akik egyébként a most bemutatott nép nélküli szentmiséket csak „szellem(kísértet)-miséknek” csúfolják, a szentmise és az Eukarisztia utáni vágyat pedig „egy régi szokáshoz való görcsös ragaszkodásnak” igyekeznek feltüntetni, addig a hívő nép az egészséges, az egyházi dogmákban és hagyományokban gyökerező – szentmisével kapcsolatos – tanításhoz hűségesen ragaszkodik, s ezt magatartásával most egyértelműen ki is fejezte!

    De nem csak a nép, hanem a papok döntő többsége is! Ausztriában például egyre növekszik a papok közötti elégedetlenség, egymást érik az egyházmegyékhez befutó – bezárt templomok elleni – írásbeli tiltakozások. Húsvétkor sok pap figyelmen kívül hagyta a püspököknek a bezárt templomokra vonatkozó rendeleteit. Többen kinyitották templomaikat, és nem küldték ki a szertartásokra mégis eljövő híveiket, hanem ellenkezőleg, még örültek is nekik, sőt meg is áldoztatták őket! Hetek óta növekszik a családokat látogató papok száma, akik az Oltáriszentséget házhoz viszik, illetve ott tartanak, kis családi körben szentmiséket! Ugyanez a helyzet Olaszországban és Németországban is… Nem akarok a próféta szerepében tetszelegni, de nyilvánvaló, hogy a “földalatti egyház” gondolata tovább fog dagadni, mindaddig, amíg a püspök atyák engedélyt nem adnak a nyilvános szentmisék bemutatására. Türelmetlennek mutatkoznak – s elsősorban ezért hoztam a fenti hírt! – az osztrák fiatalok is, akik egy maguk által összeállított, azóta slágerré vált YouTube-felvételben követelik a püspököktől: “Kérjük, adjátok vissza nekünk a szentmisénket!”   

    3. „Félek, hogy Istennek ez a társadalomban most bekövetkező halála egyuttal a szellem halála is lesz – minden spirituális élet eltűnése, legalábbis Nyugaton. Úgy, hogy vasárnap reggelente majd csak a szupermarketeket töltjük meg, mert a templomok kiürülnek.” – írja André Comte-Sponville (1952-) francia ateista filozófus.

    Mellbevágó mondat egy ateistától! Elsősorban azoknak szól, akik – talán néha nem is tudják, de – eléggé át nem gondolt kijelentéseikkel, „modern” felfogásukkal a templomok kiürítését siettetik. Ugyanakkor, természetesen nekünk is szól, akik engedjük, sőt távolmaradásunkkal elősegítjük, hogy a templomok kiürüljenek!

    Előző cikkemet ezzel vezettem be: Ha mi, hívők, nem vigyázunk, akkor ez a nem mindennapi, sőt eleddig egyedülálló világjárvány az emberiség életében elmúlik úgy, hogy tanulnánk valamit belőle. Ha úgy ér véget, hogy az élet majd oly módon megy tovább, mintha mi sem történt volna, ha ilyen és ehhez hasonló jelszavakkal bátorítgatjuk magunkat: az élet szép, örvendjünk, gyerekek, hogy túl vagyunk az egészen és épp bőrrel megúsztuk, akkor semmi sem változik jobbra – a következő világjárványig.”

    Mit mond nekem a koronavírus járvány a szentmiséről és az Eukarisztiáról?

    Az elmúlt pár hét alatt nekünp, papoknak is volt időnk ismét felfedezni ezt a „nagy szentséget”. A paptestvéreimmel való beszélgetésekből három fontos gyakorlati, a német egyházi valóságra szabott következtetést vontam le a magunk papi életére vonatkozóan.

    (1) Először is a válság során újra felfedeztük a napi szentmiseáldozatot.  A német plébániák nagy többségén ugyanis hetente csak egy hétköznapi szentmisét szabad bemutatni! Nekem is csak annyit engednek meg a minket befogadó német templomban. Más napokon otthon misézem kis házi oltáromnál. Ez a mindennapi szentmise „újra felfedezése” remélhetőleg ennek a járványnak az egyik pozitív hozadéka lehet. Ha a válság után a sok paptestvér, aki még nem tette meg eddig, minden nap újra szentmisét mutat be, akkor ez nagy lelki haszonnal fog járni egyházközsége és a saját maga számára!

    (2) Másodszor ennek a járványnak az idején nekünk, lelkipásztoroknak új és új megoldást kellett találnunk arra, hogy hogyan juttassuk el az Eukarisztiában jelenlévő Krisztust az Ő népéhez. Voltak közöttünk olyanok, akik falujukat vagy városukat megáldották a templomajtóból az Oltáriszentséggel. Mások – a legtöbb, élőben vagy felvételről – minden vasár- és ünnepnap közvetítették a szentmiséket. Ismét mások a lehető legkülönbözőbb helyeken (parkolók, autós mozi, városi tömbházak teteje, stb.) tartották őket! Ismét mások szentségimádásokat tartottak amelyeket élőben közvetítettek híveiknek. Olyanok is voltak szép számmal, akik titokban több hívőt engedtek be szentmisére, mint az az előírásokban megengedett lett volna, őket – a rendeletekkel ellentétben – megáldoztatták… Még nem lehet megjósolni, hogy a szentmise és az Eucharisztia milyen jelentőséget fog kapni a járvány után, de remélem, hogy még inkább felértékelődik a lelkipásztorok szemében is!

    (3) Végül jót tesz a paptestvéreknek – engem is beleértve – az is, hogy nem kell nap, mint nap az egyházközségi irodákban ücsörögni és hivatalos aktákat tologatni, találkozókra, továbbképzőkre, gyűlésekre valamint különböző bizottságok  üléseire járni, melyek bár kétségtelenül fontosak, de mégis elvonnak az Úrtól. Ezekben a hetekben csak saját lelkünkkel (ima, zsolozsma, elmélkedés, szentségimádás) foglalkozhatunk. Lehet, hogy ez az időszak a gazdasági életben valóban felmérhetetlen károkat fog okozni, mint mondják a gazdasági szakemberek. Számunkra, papok számára azonban lelki szempontból felbecsülhetetlen haszonnal és kegyelemmel jár! És, ha elfogadjuk azt, amire ezek a napok megtanítanak, akkor lehet hogy megváltozott módon léphetünk ki abból a mély válságból is, amelyben a papság ma leledzik…

    Hogy a koronavírus járvány a szentmisével és az Oltáriszentséggel kapcsolatban mit eredményez híveinkben, azt még nem tudom. A velük való beszélgetésekből azonban már felsejlik egy s más tanulság körvonala.

    (1) Először is – mint vallják – megérezték s megtapasztalták, hogy különösen az ilyen nehéz időkben, amikor az emberi értelem csak a dolgok után kullog, a lelkünknek Istenre van szüksége. Ő az egyedüli, akibe bízni lehet! Érezték ezt a betegek; érezték ezt az orvosok (nem egy ateistából hívő lett!), és ápolók; érezték ezt sokan, akik magányosan, egyedül, a járvány által pedig még karanténba is zártan kell, hogy éljenek; érzik ezt azok, akik kétségbeesnek, öngyilkos gondolatokkal foglalkoznak, mert elveszítették egzisztenciájukat, családjukat.

    (2) És ebben a nagy embertpróbáló időkben a hívek elsöprő többsége számára világossá vált, hogy milyen nagy vigasz és kincs az Eucharisztiában köztünk maradt Jézus Krisztus! Ismét beigazolódott tanításának igaza: „Nemcsak kenyérből él az ember…” (vö. Lk 4,4) Míg a hit nélküli világ csak a test szükségleteivel törődik (Manfred Lütz neves pszihológus kissé kisarkított mondatát hoznám bizonyítékul: „Számomra a több csomag WC-papír vagy légzőmaszk vásárlása a könyöklő társadalom legbeszédesebb szimbóluma.”), addig Jézus az élet igazi forráshoz vezet minket: Önmagához! Hisz belőle élünk! És ez most érződött leginkább, amikor nélkülöznünk kellett az Oltáriszentséget. Ez a „böjti idő” világossá tette számunkra, hogy mennyire fontos az Eucharisztia és a szentmise.

    Egyébként híveink még soha nem néztek meg ennyi szentmisét: éhesek voltak rá. Volt olyan, nem is egy, aki előbb megnézte Budapesten a szentmisét, majd utána a csíksomlyóit, végül mienket! Azt is elmondták, hogy tudatosabban készültek fizikailag (asztal, kereszt, gyertya, virág), de lelkileg is (ima- és énekeskönyv, liturgikus mozdulatok). Ígérik mind, hogy a járvány után majd annál nagyobb vággyal fogják keresni a lehetőséget a szentmisére, a szentáldozásra, de a szentségimádásra is!

    Azt hiszem, tovább is folytathatnám. Remélem, hogy az elmúlt heteknek lesz majd még számtalan írásbeli lecsapódása. Hadd fejezzem be egy történettel: 304. február 12-én ítélet született Carthago városában, Africa provincia székhelyén Abatinae negyvenkilenc krisztushívő lakója felett, akik – megszegve Diocletianus császár tilalmát – összegyűltek szentmisét ünnepelni. A peranyaguk szerint az egyik vádlott, Emeritus, mikor megkérdezték, miért szegték meg a császári rendeletet, azt válaszolta: „Sine Dominico non possumus”. Az Úr napja – vagyis a vasárnap – nélkül nem élhetünk.

    Ez most a szemünk előtt is fényesen bebizonyosodik!

    Milyen jó lenne, ha egy életre megtanulnánk – és soha el nem felejtenénk!

    Lelkipásztori szeretettel,

    Imre atya 

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."