Dr. Tempfli Imre Katáng barát

Együttérzés és részvét

Egy fiatalember utazik a személyvonaton. Minden állomáson kinéz az ablakon, elolvassa a helység nevét – és fájdalmasan felsóhajt. Négy-öt állomás után utazótársa aggódva megkérdezi tőle: „Talán fáj valamije? Olyan szomorúan sóhajtozik." Erre a fiatalember így válaszol: "Köszönöm, nincs semmi bajom. Csak – én boldogtalan! – rossz irányba megyek: már rég le kellett volna szállnom. De nem teszem, mert – itt bent olyan kényelmes." „Így soha nem fog célba érni!” – figyelmezteti az utazótárs. A fiatalember azonban már nem figyel rá, a vonat ugyanis lassítani kezd és ő mindenképp ki akarja olvasni a következő helység nevét…

Bizarr – inkább rossz irányba megy, mint kiszállna a kényelmes fülkéből!

Különös – inkább nézi, mint viszi el céljaitól egyre távolabb az élet vonata, csak ne kelljen visszafordulnia!

Fura – inkább megalkuszik a boldogtalanság esélyével, mintsem újrakezdje!

Bármilyen abszurdnak tűnik is, ez egyesek számára talán gyakoribb életforma, mint gondolnád. Bölcsesség kell ugyanis beismerni, hogy életed korrekcióra szorul.

Bátorság kell ahhoz, hogy kiszállj, és szembeszegülj a változás szelével. Szent elszántság kell ahhoz, hogy merj valami újat kezdeni.

Életed során gyakran vagy úton, és mindegyik út életbevágóan fontos a számodra! Ha egyet is nem járnál be, személyiséged helyrehozhatatlanul torzó maradhatna, boldogtalan lennél!

Kezdődött a nevelésed és az oktatásod útjával. Majd folytatódott a hivatáskeresés és a karriered útjával. Most pedig talán már egy jó ideje azon vagy, hogy a személyes boldogságod útját megtaláld. Mindegyik útszakasz sorsdöntő számodra, de talán az utóbbi valamennyinél több felelősséggel jár, hisz ez az az út, amely embertársad – házastársad, partnered, barátod-barátnőd, ismerősöd – szívéhez vezet.

És Te, mert Isten-lehelte szép teremtmény akarsz lenni, nem csak azt szeretnéd, hogy mások szeressenek, hanem azt is, hogy Te is őszintén szeress valakit, valakiket, másokat. Szeretnéd őket boldoggá tenni!

Ha meg akarod érinteni a másik ember lelkét, azt csakis az együttérzés, a másik helyzetébe való beleérzés képességének megszerzésével sikerül!

Ha ki akarod nyitni a másik ember szívét, akkor az kizárólag a részvét kulcsával lehetséges!

Fejleszd ki tehát magadban azt a lelki érzékenységet, amely a körülötted élők rejtett vágyait is kitalálja.

Élesítsd belső látásodat, hogy olvasni tudj a sorok között és megértsd: milyen nyelven beszél a másik ember szíve.

Légy finomlelkű akár annak árán is, hogy néha megsebeznek vagy kihasználnak, mert csak így tudod mások lelkének a rezdüléseit megérteni!

Nincs más út a másik ember szívéhez, mint ez a kettő: az együttérzés és a részvét útja.

Keresd hát szüntelen, és ha egyszer megtaláltad, ne engedd, hogy a kényelem, az érdektelenség és a közöny pora betemesse.

Hisz ez a Te boldogságod egyedüli útja is!

Imre atya

Kereszt és feltámadás

Kérdezz meg tíz embert, melyik életúton járna szívesebben: azon, amely keresztekkel szegélyezett, vagy azon, amelyen nincsenek keresztek? Meglátod, valamennyi azt válaszolja: „A keresz nélkülin!"

De kérdezd meg ugyanezt a tíz embert, szeretne-e olyan életúton járni, amelyen emberileg valamint lelkileg folyton fejlődik, és egyre jobbá, naggyobbá válik? Meglátod, mind azt válaszolja: „Természetesen!"

Most kérdezz meg tíz olyat, akik emberileg, szellemileg és lelkileg is nagy tekintélynek örvendenek, arról, hogy mi tette őket egyénileg értékessé, lelkileg éretté, erkölcsileg jóvá és szellemileg naggyá? A válaszuk így fog hangzani: „Az életem útjait szegélyező keresztek!”

Milyen vakok is vagyunk néha! Nem akarjuk tudomásul venni, hogy az, amit mi „keresztnek” nevezünk, az nem valami értelmetlen tragédia, amely örömeinket és boldogságunkat, álmainkat, vágyainkat és terveinket keresztülhúzza.

Épp ellenkezőleg! Mióta Ő meghalt, de feltámadt, keresztjeink mind megannyi lehetőség arra, hogy növekedjünk. Az ember nem képes bensejében növekedni, ha egy virágos kert közepén ül, s tálcán hozzák neki az ételt és az italt. Viszont bensejében nő, ha beteg, ha nehézségek érik, ha szenved, ha nagy vesztességet kell elviselnie. Mert ha a keresztet elfogadja és megpróbálja ajándékként felfogni, akkor egyre érettebb, tisztább, értékesebb lesz, és túlnő szűkkeblű énjén.

Milyen rövidlátóak vagyunk néha! Nem akarjuk tudomásul venni, hogy az, amit mi „keresztnek” nevezünk, az nem feneketlen gödör, sötét verem, amely elnyel és örökre magába zár bennünket.

Épp ellenkezőleg! Mióta Ő meghalt, de feltámadt, keresztjeink magasba vívő lépcsők, amelyeken fokról fokra Isten felé lépegetünk!

Olyanok, mint a kotta keresztjei: mindig fölfelé emelnek.

Milyen érthetetlenek vagyunk néha! Nem akarjuk tudomásul venni, hogy az, amit mi „keresztnek” nevezünk, az nem lezuhanás isteni magasságokból, nem is összeomlás, vagy megsemmisülés!

Épp ellenkezőleg! Mióta Ő meghalt, de feltámadt, keresztjeink istenibbé válásunk nélkülözhetetlen eszközei! Egyrészt mert a kereszthordozás közben titokzatos, soha nem sejtett belső pozitív erők válnak bennünk szabaddá és emelnek fölfelé. Másrészt a keresztek idején mindig rádöbbenünk arra, hogy teremtmények vagyunk, és kezünket segítségért a Teremtő felé nyújtjuk!

Isten soha nincs közelebb hozzánk, mint akkor, amikor keresztet hordozunk!

Sőt, Fiában Ő is rá van szegezve életünk keresztjeire!

Milyen zavaros elképzeléseink vannak néha! Azt képzeljük, hogy az, amit mi „keresztnek” nevezünk, az szakadék Isten világa és a mienk között.

Épp ellenkezőleg! Mióta Ő meghalt, de feltámadt, keresztjeink nem szakadékok, nem elválasztanak, hanem hídak Isten világa és a mienk között!

Sőt, ha jobban meggondolom, nincs is más égbe átívelő híd, csak egyedül a kereszt!

Mióta Ő meghalt, de feltámadt, keresztjeinken mindig, de mindig már átragyog a Húsvét és a feltámadás, hogy mi növekedjünk és egyre krisztusibbá váljunk!

Ilyen értelemben: Áldott Húsvétot!

Imre atya

Háborúk…

Azt kérdezed, miért dúl köztünk háború?

Mert csak a magunk igazát látjuk és azt szajkózzuk!

Az igazság azonban soha nem csak a mienk! Teljessége nem csupán a mi birtokunk! Embertársaink mindegyikének is ugyanannyi része van benne, mint nekünk!

Isten, amikor az erényekre akarta oktatni az embert, az igazságot egy csodaszép tükörnek formálta. Kerete csupa drágakőből volt, sík üvegfelülete pedig olyannak mutatta azt, aki belenézett, amilyennek Isten megteremtette: egyedinek, megismételhetetlennek, értékesnek, szépnek, egyenlőnek és Istenhez hasonlónak.

„Jól vigyázzatok rá – mondta Isten! Ez az Igazság! Amíg egyben van, addig bennetek és a világban is béke lesz!”

Azonban az emberek mindegyike magának akarta az Igazság Tükrét. Az, a dulakodás hevében felborult – és darabokra tört.

Erre mindegyikük felkapott egy-egy szilánkot, és otthonába futott vele.

Azóta valós vagy vélt igazságunkkal, amelyet tetejében legtöbbször még a birtoklási vágy, az irígység, a bosszú és a másokkal szembeni rosszakarat köde is elhomályosít, egymást egyre megsebezzük.

Azóta abban a kis darab igazságtükrünkben, amiről botorul azt hisszük, hogy az igazság teljessége, csak magunkat látjuk, és nem vesszük észre a másik ember értékeit, érdekeit, jogait, s így boldogságát a "mi igazságunkkal" tönkretesszük.

Azt kérdezed, miért olyan gyakoriak közöttünk a háborúk?

Mert háborúk idején a bennünk lakó rossz magas dombjára mászunk.

A rossz ugyanis egy közönséges, de igen magas domb. Mindegyikünk feláll a magáéra, és onnan leszólja, leócsárolja, hírbe hozza, sértegeti, földbe döngöli és rágalmazza a másikat.

Majd onnan fentről önelégülten úgy látja, hogy embertársának erkölcsi szintje sokkal alacsonyabb, mint az övé.

Onnan fentről balgán azt hiszi, hogy ez mentesíti őt a saját hibáival való szembenézés kötelezettsége alól. Pedig mások – nem egyszer csak vélt – bűnösségével csupán sután takargatja saját helytelen magatartását, illetve törvényesíti saját vétkes cselekedeteit, ahelyett, hogy belenézne az Igazság Tükrébe.

Azt kérdezed végül, hogyan kerülhetnénk el a köztünk dúló háborúkat?

Ha másokkal és magunkkal szemben alázatot és tiszteletet tanulnánk.

Isten születésünkkor mindegyikünknek egy-egy iszákot adott a nyakába. Elől a mellünkön hordott részében kellene gyűjtenünk saját hibáinkat, hogy azok mindig a szemünk előtt legyenek, és ne tartsuk magunkat másoknál jobbnak.

Az iszák hátsó részébe, amely a hátunkon csüng, mások hibáit kellene tennünk, hogy ne azokat tartsuk számon, ne azokról beszéljünk, hanem a magunk életével foglalkozzunk.

De mi rendre megfordítjuk az iszákokat: a mellünkön levőbe gyűjtjük mások hibáit, hogy jól láthassuk és felnagyítva folyton szóvá is tehessük őket. A hátunkon lévőbe pedig a magunk vétkeit tesszük, hogy ne is lássuk őket és ne kelljen szembesülnünk velük.

Ha összeraknánk az Igazság Tükrének apró darabjait, amelyeket önzőn-féltőn csak magunkénak hiszünk, akkor végre egymást olyannak látnánk, amilyennek Isten megteremtett: egyedinek, megismételhetetlennek, értékesnek, szépnek, egyenlőnek, Istenhez hasonlónak, – és mások értékeire, érdekeire és jogaira is tekintettel lennénk. Így nem lenne ok többé a háborúzásra!

Ha alázattal le tudnánk szállni büszkeségünk magas dombjáról, és őszintén beismernénk, hogy a rossz elhintésében nekünk is megvan a magunk része, ha mások botlásait és vétkeit is olyan megértően takargatnánk, mint a magunkét, – akkor nem lennének olyan gyakoriak közöttünk a háborúk!

Ha újra visszacserélnénk Isten nyakunkba akasztott iszákjának két részét, és nem a mások, hanem csak a magunk hibáival foglalkoznánk, hogy állandóan javítsunk magunkon, – akkor elkerülhetnénk magunk között a háborúkat!

Bárcsak így lenne!

Imre atya

Életszilánkok a 2022-es esztendőre

Ajánld múltadat Isten irgalmába s békülj ki vele, nehogy már az állandó róla való rágódásod jelenedet és jövődet is rossz irányba terelje.

Amit mások rólad gondolnak és hátad mögött mondanak, az nem a te bajod. Hagyd rájuk – és Istenre!

Az idő szinte mindent meggyógyít – adj magadnak időt, és bizakodj, mert közben Isten is keresi számodra a gyógyírt.

Ne hasonlítsd össze magad senkivel! Ne ítélj meg senkit! Ne mondd el embertársaid hibáit másoknak! Inkább beszélj róluk Istennel! Fogalmad sincs, mit jelent valaki másnak a bőrében lenni.

Az csak természetes, hogy te sem tudhatsz minden kérdésre válaszolni. Ne aggódj hát! A válaszokat ugyanis Isten eszedbe fogja majd juttatni, a kellő időben.

Isten után egyedül te vagy saját boldogságod kovácsa, senki más. Mit tétlenkedsz hát?

Nevess! Nem neked kell hordoznod és megoldanod a világ valamennyi problémáját. Istennek elég széles a válla! Helyezd őket az Ő vállaira!

Imre atya

Almatolvaj volt-e Ádám?

December 24-én a keresztények Szent Ádámra, az emberi nem ősapjára emlékeznek, hacsak nem feledkeznek meg róla! Ez az emléknap ugyanis már rég eltűnt a római egyház mártirológiumából. Figyelemre méltó azonban, hogy a 2004-es Katolikus naptárban Szent II. János Pál pápa utasítására ünnepét visszaállították!

Vajon miért? Ez a szentéletű, az élet mélységes titkait jobban megértő pápa többet látott volna Ádámban, mint egy közönséges almatolvajt? Vajon szerinte mondhat-e még valamit Ádám példája a mai kor emberének? Esetleg valami olyasmit, amit az már rég nem is akar meghallani?

Először is tudnunk kell, hogy a tiltott gyümölcs evésén és az ember bukásának történetén kívül a Szentírás édeskeveset mond Ádámról. Annyit említ meg róla, hogy a földből vétetett, Isten képmására férfinak és nőnek teremtetett; otthona pedig az a Paradicsom volt, amelyet a Teremtő gondozásra és használatra rábízott. Később társat kapott saját húsából és csontjából, akinek neve Éva, „minden élő ember anyjá”-t jelenti. Ádám és Éva sorsa a Paradicsomból való kiűzetés után – Káin testvérgyilkossága elmúltával – ködbe vész.

Ezt a tiszteletlennek tűnő „érdektelenséget” még a kereszténység előtti időkben is fájdalmas és majdhogy nem vétkes hiánynak fogták fel, ezért ismeretlen lelki írók lassan egy gazdag legendakoszorút fontak Ádám és Éva alakja köré. Az ilyen szövegeket aztán - feltehetően a keresztény időkben és zömében keresztény szerzők – ún. apokrif (=nem elfogadott, nem kanonikus) írásokban gyűjtötték össze, amelyek végül "Mózes apokalipszise" és "Ádám és Éva élete" néven maradtak ránk, de ezeket se a római se az ortodox egyház nem fogadta el. Noha ezek a legendák csak a Paradicsom utáni idő beköszöntésével kezdődnek és nem mondanak semmit Ádám és Éva teremtéséről, megértésükhöz mégis mindig vissza kell nyúlnunk a Teremtés Könyvének magyarázatához, hisz belőle vétettek.

Az első utalás az ember teremtésére a Teremtés Könyvének 2. fejezetében, a 15. versben történik, és okát így magyarázza a szent szerző: "Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze.“ Érdekes a két ige eredeti héber jelentése: „a munka elvégzése és a kert őrzése”. Ugyanis ugyanezt a két igét használja a papi szerző is, amikor a szövetség sátoráról illetve a benne (és későbben a templomban) zajló kultuszról ír, és érti alatta „a templomi szolgálat elvégzését és a hagyomány őrzését”. Hogy ez az egybeesés egyáltalán nem véletlen, mutatja az a tény, hogy a templom felépítésének, berendezésének és díszítésének a leírása sok részletben követi a Teremtés Könyve 2. fejezetének leírását a Paradicsomról. A Paradicsom ugyanis a templom mintájára „teremtetett”, és benne Ádám szolgálata nem csupán a mezőgazdasági munkálatok elvégzéséből állott, hanem egyúttal Isten imádatából, azaz: papi szolgálat volt!

Pontosan ugyanebbe az irányba mutat az emberi nem eredetéről és teremtésének okáról szóló egyházi tanítás is. A régi katekizmus (még sokan emlékszünk rá), amely nyugaton az 1960-as évekig, nálunk, odahaza szinte egészen a kommunizmus bukásáig formálta a hívek vallási tudatát, ezzel a kérdéssel kezdődött: „Miért vagyunk a világon?” Rá pedig a válasz ez volt: "Azért vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, Őt szeressük, és a mennyországba.“ Ez a meghatározás az első emberre, Ádámra, különösen érvényes volt.

A papi szolgálat mellett Ádámnak volt egy második feladata is. Erre a Szentírás már a Paradicsomkert megmunkálására és gondozására való isteni felkérés kapcsán is utal, de ez a magasztos feladat igazából a valamennyi teremtett állatnak való névadásban válik nyilvánvalóvá. A névadás ugyanis királyi, uralkodói jog volt! A Paradicsomban Ádám tehát nem csak pap, de király is volt. Azaz pap-király, de királyi méltóságát – sajnos – a bűnbeeséssel eljátszotta. Ez a kudarc, az ősbűn tette szükségessé azt, hogy Isten Igéje alászálljon a földre és Jézus Krisztus alakjában emberré legyen, hogy még csodálatosabban megújítsa azt az embert, akit valaha csodálatosan megalkotott. Így van ez benne szentmise áldozati imájában is! Ezt ünnepeljük Karácsonykor!

Ezért is van tehát Urunk születését megelőző napon az első ember, Ádámnak az ünnepe, hogy bennünket erre a „második teremtés-re” figyelmeztessen, amely által Ádám és utódai ismét képessé lesznek arra, hogy „megismerjék, szeressék illetve szolgálják Istent, míg majd örökké vele nem élhetnek”, ahogyan ez egyébként a Paradicsom isteni tervében már ősidőktől fogva benne is szerepelt.

A Teremtés Könyvének szófukar 2. fejezetéből azonban még valami kiolvasható. Nevezetesen az, hogy mi eredményezte Ádám kudarcát, mi volt a Paradicsomból való kiűzetésének igazi oka? Ismerjük a történetet: Ádám hagyta magát Évától elcsábítani, akit viszont előzőleg a kígyó szedett rá, és mindketten megkóstolták a "jó és rossz tudása fájának" a gyümölcsét - a jól ismert drámai következményekkel. Ahhoz, hogy ennek a képies beszédnek a mélyére lássunk (elvégre már felnőttek vagyunk, s nem gyerekek!), mindenképp szükséges itt is a szöveg nyelvezetének alaposabb vizsgálata. Így elkerülhetjük a felületes értelmezést, és nem elégszünk meg az okok megértésénél egyszerűen az „ősszüleink engedetlensége” vagy „büszkesége” megokolásokkal.

A „jó és a rossz tudása fájáról” való evéssel kapcsolatban el kell mondanunk azt, hogy a héber és a görög nyelvben – ellentétben a latinnal – külön szó van a „megismerés-re” és a „tudásra” (egyébként így van ez a magyar nyelvben is!). A „ginoszkein” (görög) ige nem csak azt jelenti, hogy valami rajtunk kívülit passzívan észlelünk. Hanem közelebb áll az „egy személyt vagy egy dolgot valamilyennek tudni, találni, érezni”-hez. A "megismerés” igének (=egnó) is két jelentése van. Az egyik a házassági aktus létrejöttét és befejezését jelenti: Ádám „megismerte” Évát, azaz: Éva teherbe esett tőle (Teremtés könyve 4,1). A „megismerés” másik jelentése: a „megítélni”, „meghatározni”.

A bűnbeesés esetében a "tudás fájáról enni" kifejezés nem csak a jó és a rossz „megismerésének” vágyát jelzi, hanem „a jó és a rossz meghatározásának szándékát” is! Amikor Ádám és Éva „a jó és a rossz tudásának a fájáról esznek”, akkor azért teszik, mert ez által ők maguk akarják meghatározni, hogy mi „jó” és mi „rossz”? A tudás fája gyümölcsének leszakítása tehát nem csupán egy – az Isten által féltékenyen őrzött – titkos tudás gyerekes elcsenése, hanem arra a kérdésre az egyértelmű válasz: ki legyen ezentúl az isten? Mi leszünk az isten, vagy Isten lesz az Isten? Ádámék maguk akarnak Isten helyébe lépni! Ilyen értelemben kell olvasni pár verssel alább a következő szakaszt: „A kígyó erre azt mondta az asszonynak: Dehogy is haltok meg! Csak tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen arról esztek, megnyílik szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok (azaz: ti fogjátok meghatározni!) a jót és a rosszat!” (vö. Ter 3,5)

Ádám tehát nem egy közönséges kisstílű almatolvaj. Sokkal inkább a mai modern ember előképe, aki atomokat hasít saját naptűze meggyújtásához, aki Istentől függetlenül akarja meghatározni nemét, és utódait pedig laboratóriumok lombikjaiban akarja tenyészteni, - hacsak nem épp azon gondolkodik, hogyan tegye el őket „az egészséghez való jogra hivatkozva” láb alól, azokkal a teljesítményekre már nem képes és az állami kasszát egyre jobban megterhelő öregekkel együtt, akiknek – álságos megfogalmazása szerint – „jár a kegyes halál, hogy ne szenvedjenek annyit”, így hozva létre „a tökéletes földi paradicsomot”, amelybe – úgymond – „Isten kése is beletörött”.

Beletörött?

Ellenkezőleg!

Isten a tökéletes Paradicsomot a teremtéskor elkezdte, és Fia megtestesülésekor befejezte. Csak arra vár, hogy belépjünk!

Ehhez követnünk kellene Jézus Urunk tanítását, és – Szent II. János Pál pápa bölcs figyelmeztetése szerint – tanulnunk kellene Ádám atyánk hibájából!

Amíg késő nem lesz – ismét!

Imre atya