Dr. Benyik György - Igézők

Jn 9,1–41 A vakon született kérdései

Ez a perikópa csupa kérdésekből áll. Kérdez Jézus, kérdez a vak, kérdeznek a farizeusok, és tulajdonképpen kérdez a tömeg. Két kérdéscsoportot különböztethetünk meg a történetben. Az egyik kérdéscsoport a betegségre és annak büntetőjellegére vonatkozik. A másik a gyógyulásra és annak jelentőségére kérdez. Az evangélista a szemtanú, és egyben a történeten elmélkedő János pedig összefüggéseket fedez fel.

Az első kérdés: Ki vétkezett? A zsidó elképzelés szerint a rossz csakis valamilyen bűn következménye lehet. A kérdés: Ki követte el a bűnt? Mi egy kicsit másképp gondolkodunk, de bennünket is izgat, honnan van a rossz a világban. Erre még senkinek sem sikerült kielégítő választ adnia. Korábban a bűnt jelölték meg a rossz okának, ma mindent, csak a bűnt nem tartják a rossz okának. Pedig gyakorta rejtőzik a betegségek mögött is emberi mulasztás vagy gonoszság is.

A másik kérdés a szombaton történt gyógyulásra vonatkozik. Az Isten és annak Fia úgy tűnik, nem alkalmazkodik a vallási szokásainkhoz. A farizeusok ebből azt a következtetést vonják le, nem tehet igazán jót az, aki nem követi a hagyományokat, és nem az elképzeléseink szerint gondolkodik. Ezt az érvelést oktalannak tartjuk, annak ellenére, hogy szerkezetében az ilyen típusú érvelés ma is létezik. Aki nem a megszokott tudományos elképzelések szerint fedez fel valami újat, azt sarlatánnak nevezzük. Aki nem az uralkodó kritikai csoport véleménye szerint bírál, az elavult. Aki vallásos nézeteket fogad el a rossz magyarázatára, akkor is, ha nincs jobb magyarázat, az haladásellenes gondolkodású.

De a vak, aki most lát, a tapasztalatából indult ki. Ha eddig őt senki sem tudta meggyógyítani, akkor Jézus nagyobb az eddigi gyógyítóknál. A vak férfi szülei is így gondolják, de még vívódnak. Van egy gyógyult fiuk, és egy felettük hatalmat gyakorló hatóság, ellentétes véleménnyel.

A hivatal, a teljesítmény vagy az Isten ad hatalmat? A farizeusok érzik, jogos a kérdés, de féltik a tekintélyüket. A vallási vezetők tekintélye félelemre épül, Jézusé pedig a rendkívüli segítőkészségre. Hihet-e az ember a szemének? Mitől lesz egy bizonyíték lehengerlő? Van-e abszolút bizonyítéka a hitnek? Miért nem hisznek a farizeusok?

A hitnek nincs kényszerítő bizonyítéka, mert a hit szabad döntés. A logikai kényszer nem eredményezi az automatikus döntést. A hit döntése pedig várat magára, míg egy felismerés meg nem történik. A hit helyes emberi magatartás, és jó nekem. De a hitbeli döntésnek következményei is vannak. Addig, amíg csak a negatív következményeket látjuk, nem döntünk, nem mondjuk ki, hogy hiszek. A farizeusok elveszítenék hivatalukat, ha kimondanák: hiszek.

A kétség ma is él bennünk. A hit ellen dönt mindenki, akinek gyökeresen át kellene szerveznie az életét, nem az érvek gyengesége miatt, hanem a döntés következménye miatt. Addig pedig csak kérdezünk, kérdezünk, problémákat vetünk fel, hogy ne kelljen döntéssel válaszolnunk.

A vakon született imája

Krisztus! Világ Világossága! Amikor ma találkoztam veled, először nem tudtam, ki vagy. Csak egyet tudtam, hogy vak voltam, és most látok. Kezdetben annak örültem, hogy megnyitottad szememet. Miközben azonban perbe fogtak, rájöttem, hogy egy egészen más látás részese lettem általad: megtanítottál igazán látni, egy belső látásmódra segítettél, mely által a mélységeket is ki tudom fürkészni. Köszönöm, hogy a beléd vetett bizalom és a küldetés útjára vezettél.

Krisztus! Nyisd meg minden nap szememet, hogy meglássam, ha valaki gondokkal küzd. Erősítsd lelki látásomat, hogy hitemben tovább fejlődhessek, és így előre haladjak a te utadon. Tedd boldoggá azokat, akik nem látnak, és nem is hisznek. Amen.

Jn 4,5–42 A félreértés

Ez a félreértés, sőt inkább félreértés-sorozat Jákob kútjánál történik. A találkozás Jézus és egy kétes hírű asszony között megbotránkoztatta Jézus tanítványait. Az asszonyt, akinek öt férje volt, nem tekintették vallásosnak. Ha mégis kételkednénk csélcsap természetében, János diszkréten tájékoztat bennünket arról, hogy akivel most él, az sem a férje. Az ilyen asszonnyal való beszélgetés sokkolta a tanítványokat. Nem véletlenül hagyták ki ezt a történetet a szinoptikus evangéliumok szerzői a Jézussal kapcsolatos történetek sorából. Úgy gondolták, Jézus ugyan a bűnösök barátja, de azért jobb egy ilyen történetről hallgatni, nehogy rossz színben tűnjön fel a Mester.

János azonban kellő részletességgel és különösebb félelem nélkül rögzítette a történetet, mert talán mélyebbre látott. Nem csupán Jézus és egy bűnös nő párbeszédét rögzítette, hanem felfedezett valami tanulságosat ebben a félreértés-sorozatban. Joggal feltételezhetjük, hogy ez a beszélgetés modellértékű. Mondhatjuk, így tanított Jézus.

Először szóba állt azzal, akivel mások nem álltak szóba: nővel, bűnössel, szamariaival. Az Isten ugyanis nem rasszista, nem antifeminista, és nem képmutató. Sőt a beszélgetésből kiderül, hogy türelmes pedagógus.

Vizet kér, pontosabban „élő vizet”, amely jelentett forrásvizet, és olyan vizet, amely életet ad, vagyis lelki táplálékul is szolgál. De az asszony nem kifejezetten világi teológus, nem érti a szavak teológiai jelentését.

A beszélgetés végén Jézus kénytelen a kétes szituáció feloldásaként elküldeni a férjéért. Amikor kiderül, hogy Jézus pontosan tudatában van a nő erkölcsi és szociális helyzetével, akkor nevezi a nő prófétának, mert a beszélgetés egész tartalmát nem fogta fel.

Vajon az olvasó felfogta-e? Sőt tovább kérdezek, vajon Jézus mai hallgatója, vagy igehirdetésének mai hallgatója felfogta-e, miről szeretné őt meggyőzni Jézus? Elszoktunk attól, hogy Jézus nem gondolkodik házas és elvált kategóriákban. Elszoktunk, hogy Jézus nemcsak a templomba járókkal, hanem a magukat bűnösnek  tartókkal is szóba akar állni. Sőt azok miatt jött, hogy örömhírt hozzon. Az Isten nem a bűnösök ellensége, hanem a megváltója akar lenni.

Néha olyan érzésem támad, hogy a hívők szeretnék rabul ejteni az Istent. Talán szívesen imádkoznak így: „Uram, csak azzal a bűnössel szóba ne állj! Inkább hallgass ránk, a te híveidre!”

Nehezen választjuk szét a bűnt és a bűnös embert. Nehezen tudjuk tiszta szívből elutasítani a bűnt, és lelkesen támogatni a bűnös ember gyógyulását. Pedig ez lenne a küldetésünk, ha Jézus követségébe akarunk járni. Különben mi, a követek rossz hírét keltjük Urunknak. Az emberek továbbra is azt gondolják, az Isten kedvét leli a bűnösök sanyargatásában. Pedig erről János másként írt. Ő szemtanú volt és bátor, aki a bűnös nő botladozó beszélgetésében is felfedezte azt, amit Mestere: ez a nő és minden bűnös a megbocsátó Isten után vágyik. Őket nem gyógyítja a mi elítélésünk sem.

A szamariai asszony imája

Uram! Életre szóló találkozás volt ez a mai. Szinte el sem hiszem, hogy szóba álltál velem, hogy bűnös voltom ellenére fontos vagyok neked. Ki gondolta volna, hogy te tőlem kérsz valamit. Tőlem, esendőtől, tőlem, kitaszítottól. Nem hittem, hogy bármi értékeset is adni tudok neked.

Én is kértem tőled, de te sokkal többet kínáltál föl. Mint mindig, most is túlszárnyaltad minden elképzelésemet.

Köszönöm, hogy nem nézed bűneimet, hanem csak egyszerű hitemet, csak a vágyat, hogy oltsam szomjamat. Köszönöm, hogy te is szomjazol, hogy rám szomjazol. Hálát adok neked, hogy ebben is egy lettél velem.

Jézus Krisztus ezentúl te légy életem forrása. Te légy az élő víz, mellyel minden nap olthatom az igazság utáni szomjamat, és te légy a kút, ahol megpihenhetek, ahol életem új lendületet vehet. Ezáltal adj küldetést azokhoz, akikhez már nekem kell elvinnem örömhíredet. Nem akarok máshonnan meríteni, csak belőled! Amen.

Mt 17,1–9 Jézus színeváltozása

Ahány ember, annyiféleképpen látja Jézust. A róla szóló könyvek ugyanakkor igen sokat elárulnak a nézőről is. Léo Taxil (1854–1907) francia újságíró, a régi francia ateista hagyományok, a nagy felvilágosítók örököse, ateista művében, A szórakoztató Bibliában kikacagja a természetfölötti jelenségeket, csodákat, és természetesen semmit sem tud kezdeni Jézus istenségével. De a látnokok és a fantaszták semmit sem tudnak kezdeni Jézus emberségével. Mára még nehezebbé vált ennek a kérdésnek a tárgyalása, hiszen a tudomány és a filozófia minden kifejezése evilági vonatkozású, keveset árul el a másik világról.

Ennek ellenére a szellemekről, sőt az ufókról szóló tudósítások ma is biztos sikerre számítanak. Jézus színeváltozásának történetét is ezen szélsőségek közé szokta illeszteni a mai olvasó, habár ebben a történetben egészen másról van szó.

A történet forrásaiként Pétert, Jánost és Jakabot jelölhetjük meg. Ők azok, akik ezt átélték. Vajon látomásuk volt, vagy Ernest Renan szerint, amikor mentek fel a hegyre, napszúrást kaptak, és álmodták a színeváltozást?

A történetben szereplő messiási szövegek idézetei és a képzett teológusokra jellemző szavak alapján ez a történet legalább két fejlődési fázison ment keresztül. Az első volt az élmény, melyet sokáig nem tudtak, nem mertek elmesélni. Nem volt ugyanis élő ember, aki épelméjűtől származó történetnek tartotta volna ezt az eseményt Jézus feltámadása előtt. Feltámadása után viszont már volt mihez viszonyítani Jézus személyét.

A korai egyházban állandó feladatnak számított Jézus személyének meghatározása az ószövetségi Szentírásból ismert nagy tanítóhoz, Mózeshez és a tekintélyes prófétához, Illéshez viszonyítva. Ez az egyház önértelmezését tekintve is fontos kérdés volt. A történetet ekkor írhatták le ilyen vonatkozásban. Jézus a színeváltozás történetben egyenrangúvá válik a kinyilatkoztatás két ószövetségi képviselőjével, Mózessel és Illéssel, a kereszténység pedig a zsinagógából ismert vallással.

Ma ez a probléma többé nem izgat minket. Akkor mit kezdjünk ezzel a történettel? Jézus személyével, tanításával sokan megismerkednek, de mást és mást jelent számukra. Elhelyezik Jézus személyét Buddha és Mohamed között, esetleg egy sorba állítják őt néhány látnokkal és szektavezérrel. Jézus személye nem hasonlítható az egyéb csináltvallások képviselőivel, nem állítható egy sorba a Katolikus Egyház szentjeivel. Istennel való viszonya sajátos. Ő Istennek az a küldötte, akinek Isten-kapcsolatát az Atya és Fiú relációval – mint két személynek a legszorosabb relációjával – jellemezzük.

Sokunknak van Jézus-képe, de nem egészen világos, hogy milyen. A hívőknek, hitük érlelődésének bizonyos fázisaiban Jézus személyének újabb és újabb vonásai világosodnak meg. Talán egy alkalommal elérkezünk mi is hitünk Tábor hegyére, ahol átéljük azt a szemléletben történt változást, melyet átéltek Jézus közvetlen tanítványai húsvét előtt. Attól kezdve semmi sem lesz már ugyanaz. Sem parancs, sem erény, sem bűn, sem világ, sem az életünk. Ahogyan ez az élmény megváltoztatta az apostolok életét, úgy a miénket is meg fogja, ha már eddig nem következett be.

A nagyböjti készületnek tulajdonképpeni célja, hogy felismerjük Jézust, aki Isten legfontosabb küldötte és tanúja számunkra is.

Péter imája a színeváltozás hegyén

Uram, sokszor sokféleképpen megmutattad már magadat nekem, de ma valami különleges élménnyel ajándékoztál meg. Minden érzékszervemmel megtapasztaltalak téged, s azt mondtam: „Jó itt lenni.”

Köszönöm, hogy felvittél titokzatos jelenléted hegyére. Köszönöm, hogy beléphettem misztériumod teljességébe. Úgy voltál ma jelen számomra, hogy kizárhattam a világ zaját. Tökéletesen jelen voltál számomra, és én is jelen tudtam lenni számodra.

Jöjj, Uram, mindennap, hogy meghalljam hangodat! Jöjj, hogy keressem arcodat! Jöjj, hogy ízleljem és lássam: jó vagy!

Adj bátorságot, hogy akkor is kövesselek, ha felhő takar el. Ajándékozz meg bizalmaddal, hogy minden nap meghalljam: „Ne félj!” Segíts, hogy figyelmem napról napra rád irányulhasson, mert tudom, hogy csak ezáltal leszek embertársaim számára is jelen, csak így tudom az ő szavukat is meghallani. Amen.

Mt 4,1–11 Kísértések

Az evangélium talán legmerészebb története Jézus megkísértéséről szól. Mindenképpen történeti ténynek kell tekinteni ezt a beszámolót. Ilyen történetet biztosan nem találtak volna ki az apostolok, akik Jézusért lelkesedtek, és a keresztény atyák sem engedték volna meg, hogy a mesék világából ilyen történet bekerüljön a kánoni evangéliumba. A fő kérdés: mi a történetben szereplő kísértések lényege?

Ha jól megfigyeljük a kétségtelenül színes irodalmi formában, mitikus köntösben előadott jeleneteket, akkor a konfliktus gyökere Jézus messiási elképzelései és a hagyományos, a népies messiási elképzelések között feszülő ellentétekben keresendő.

Keresztelő János is ítélő, büntető Messiásról beszélt a zsidóknak (Mt 3,7 kk.), Jézus lelkében azonban a Szentlélek hatására más döntések érlelődtek meg a messiási küldetése lényegéről. Ő a vigasztaló és szabadító Messiás képet fogadta el (Iz 7,14), és a másokért szenvedő Messiás szerepet fogja vállalni küldetése során (Iz 53,78). Ezek az elképzelések azonban nem szerepeltek a népies és egyben a köztudatban oly erősen élő messiási elképzelések között. Jézus benső konfliktusának a lényege, a Szentlélek vezetésével jól ismerte-e fel a messiási küldetését, vagy talán társuljon a hatalomhoz, és a félelmetes, közbeavatkozó, látványos képével hangolja bűnbánatra és megtérésre a követőit?

Úgy tűnik, ebben a történetben tényleg Jézus és a sátán összecsapásáról van szó. A sátánt ez a történet személynek tünteti fel, és a Biblia más helyein is így beszél róla, noha nyilvánvalóan Istennek alárendelt személy. A modern teológiában azonban sokan gondolják úgy, hogy mivel a sátán személyét mitikus köntösben mutatja be a Biblia, és ennek nyomán a középkori irodalom is, ezért manapság sokan nem veszik elég komolyan, sőt a színes történetekből ötletet merítve, kitűnő lehetőséget látnak a horror filmekben való szerepeltetésére. Ennek a következménye, hogy a figyelem a kísértésekről a színes történetre terelődik.

Jézus megkísértésének a történetét viszont azért közlik az evangéliumok, mert az Egyházat mindig veszélyezteti a hatalom, a hírnév és az anyagi javak bősége. Aki hatalmat ígért az embereknek, bármilyen aljas megfontolásból tette, rövidtávon sok követőre talált. Ám sok vezető döbbent rá arra a keserű igazságra, hogy azok az emberek, akik egyéni hatalomvágy, vagy hírnév miatt, pusztán a pénz reményében követték, azok hamar elpártolnak alkalmi vezetőjüktől. Viszont azok az emberek alkottak igazán nagyot az emberiség számára, akik túl tudták magukat tenni az imént felsorolt kísértéseken. Jézus mondása ma is igaz: „Nem szolgálhatunk egyszerre az Istennek és a mammonnak, vagyis a pénznek” (Mt 6,24).

A nagyböjt elején érdemes szembesülni lelkünk belső indulataival. Valójában mi mozgatja cselekedeteinket, a pénzszerzés, a hatalomszerzés vagy a hírnév? Ez a három cél – Jézus megkísértése történetének tanúsága szerint – nem messiási. Jézus mind a három célt kategorikusan megtagadta. De ne feledjük, még a legbensőbb tanítványi körében is csak halála és feltámadása után vált világossá ennek a történetnek a mondandója, azaz hogy pénzzel, hatalommal és hírnévvel senkit sem lehet megváltani. A tanítványok ekkor már más eszközökkel próbálták megvalósítani Isten országát.

A megkísértett imája

Atyám, eljött az óra, mikor meglátogat a gyengeség, mikor számon kéri erőmet. Vigasztalansággal hálóz be: könyörgök, siess segítségemre, hogy egy percre se gyengüljek. Ne menj el tőlem, Istenem, ne távozz el tőlem! Vedd el tőlem szabad akaratomat, hogyha szól a szám, rólad szóljon, ha hall a fülem, téged halljon csak meg, ha nézek, téged lássalak meg mindenhol. Ha járok, te járj velem, ha érzek, csak szereteted érezzem még jobban. Nélküled semmi vagyok, nélküled sehol sem élhetek, nélküled a Seolban érzem magam. Egész bensőmből tied vagyok. Veled akarok lenni, téged akarlak szolgálni, azt akarom, hogy minden gondolatomban te légy jelen, hiszen az élet benned van! Hogy számból te szólj a szorongattatás idején: Távozz tőlem sátán! Amen.

Mt 5,38–48 Szeressétek ellenségeiteket!

Az ellenséggyártásban igen gazdag az Ószövetség: Kain és Ábel, Sára és Hágár, Ézsau és Jákob mind ellenségek, és mindegyik közé ékelődik a gyűlölet indulata, mely megváltoztatja a viselkedésüket, és elpárologtatja jóindulatukat. Josephus Flavius az emberszerető ellentétének tartja az ellenséget, ezzel azt akarja hangsúlyozni, hogy az ellenség mindig embertelen.

Ez a mentalitás a választott nép és a szomszédos népek közötti állandó ellentétből fakad, ugyanis vallási okok miatt sohasem békülhettek össze. Azt a szót, amelyet eredetileg a katonai ellenfélre használtak, kiterjesztették minden más idegen népből való személyes ismerősre.

Ennek fényében különösen hangzik a sumér bölcsesség, amely azt hirdeti: „Ne tégy rosszat ellenségeddel!” Sőt még azt is hozzáteszi: „Ha rosszat teszel barátoddal, vajon mit cselekszel ellenségeddel?” Úgy tűnik, ez az irodalom nem gyártott ellenséget, hanem meg akarta szüntetni az ellenkezést. Miért?

Amikor Jézus a legnehezebben megtartható keresztény parancsot adja („Szeressétek ellenségeiteket!”), akkor nem a gerinctelen megalkuvást akarja elősegíteni, hanem isteni bölcsességével tudja, a gonosz hatalmat nem az ellene küzdők fogják tönkretenni, hanem önmaga. Ezért feleslegesnek tartja, hogy küzdjünk ellene, mert a küzdelem hevében ő maga is ellenséggé változik. Sőt mint azt igen gyakran látjuk, kiütköznek rajta gyűlölt ellenségének rossz tulajdonságai. Ha megsemmisítik az ellenséget, az „még holtában sem lesz barát” (Szophoklész), vagyis a gyűlölet a győztesben tovább munkál.

Ezt a jelenséget fedezte fel Shakespeare, amikor ezt tanácsolta: „Ajánlom, ellenségednek se fűtsd olyan forróra a kemencét, hogy magad is megégj!”, a felfűtött gyűlölet miatt ugyanis az ember önmagát öli meg. Persze manapság igen csak megfontolandó Deák Ferenc szava is, aki egy felbolydult Magyarország politikusaként kijelentette: „Jobban tudom szeretni ezt a hazát, mint gyűlölni ellenségeimet.” Csak sajnálni tudom, hogy Deáknak oly kevés politikai utóda született. Talán a leghitelesebb utóda Indiában támadt Gandhi személyében, aki ezt mondta és gyakorolta: „Az ellenfelet inkább türelemmel és szeretettel kell megnyernünk.” Móricz Zsigmond pedig felismerte: „Csak addig ellenség az ellenség, amíg köztünk van a víz.”

Magyarországon sok tűzpatak húzódik sok ellenséggel, így aztán kétfelől is pusztulunk, és a gyűlölködők között a nevető harmadik, talán egy idegen lesz, aki hasznot húz.

Persze a gonoszsággal, sőt annak fejedelmével nem alkudhatunk meg soha. Ezért oly ellentmondásos az evangélium Jézusa, aki meghökkentően engedékeny a személyes ellenségeivel szemben, és ezt tanácsolja minden követőjének is, de örökös harcot hirdet a gonoszsággal szemben. Így érthető az a kijelentése: „Nem békét jöttem hozni, hanem kardot” (Mt 10,34b). Harcolni tehát a gonoszság és a bűn ellen kell, mert az nemcsak ellenségeinkben, hanem bennünk is megtalálható. Ennek felismerése a gyógyulás kezdete.

Az ellenségét szerető ember imája

Jézus Krisztus! Te azt kéred tőlem, szeressem ellenségemet. Könnyű szeretni azokat, akik engem szeretnek. De te azt tanítod, hogy a szeretet több, mint érzés. Te szétosztod magad a világnak. Szétosztod magadat jóknak és gonoszaknak egyaránt, a kereszten gyilkosaidért könyörögsz. Ha az én Uram ennyire szeret engem, örömmel vállalom a napi keresztet, mert ha a rosszra jóval felelek, ellenségemben legyőzöm a gonoszt. Jézusom, mindenekelőtt segíts legyőznöm saját megrögzött rossz szokásaimat, kihúzni saját szememből a gerendát.

Úr Jézus, te azt kéred, legyünk tökéletesek. Ha ennyire bízol bennem Uram, köszönöm, hogy nyomodban járhatok, köszönöm, hogy nap mint nap tanítasz az alázatra! Amen.

Mt 5,17–37 A Törvény, Mózes és Jézus

Ez a szakasz azzal a mondattal kezdődik az evangéliumban, hogy „ne gondoljátok…”, mert valószínűleg akiknek szólt, azok másként vélekedtek. Például azt hitték, hogy Jézus megszüntetni jött Mózes törvényét. Azt gondolták, amikor átlépte a rituális szokásjogot, prófétai módon érvénytelenítette az egész törvényt. Azt gondolták, a szív vallásosság, az előírások megszűnését, a konkrét jogi kötelezettségek hatályon kívül helyezését jelenti. Azt gondolták a Palesztinában élő zsidó-keresztények, hogy nem kötelezi őket tovább a szombat, a tisztasági törvények. A követők azt nézték, mint minden újítás esetében, hogy az új helyzet miben könnyíti meg az életüket. Ezzel szemben Jézus nem megszüntetésről, hanem „beteljesítés”-ről beszélt. Nem akarta megsérteni az eddigi szabályozásokat, amit a törvény védett, abból egy „jottányi”-t sem akart elveszíteni, hanem mind meg akarta őrizni.

A törvényekkel kapcsolatban azóta is hasonló folyamat játszódik le. Mindenki, akit korlátoznak, rossznak tartja őket. Victor Hugo francia író szerint: „Örök terhet cipelni ez az emberi törvény!” Az is megtörténik, hogy különbséget tesznek a törvény betűje és szelleme között, mint Jézus tette. Azóta sokan rájöttek, a törvény alkotójának akarata részben eltér a törvény alkalmazójának akaratától. A modern társadalmakban még csak nem is ismerik egymást a két csoport tagjai. Legtöbbször kineveznek egy harmadik személyt, egy hivatalos értelmezőt, aki védelmezi a törvényt, esetenként azonban csak bonyolítja a törvényadó szándékát. Harc alakult ki a törvényhozók és –alkalmazók, valamint a törvény által korlátozottak között. Ezt a harcot a mindenkori politikai és jogi értelmiség folytatja csodálatos jelszavakkal és nehezen felfedezhető érdekből.

Emerson amerikai gondolkodó a tömegek viselkedésével foglalkozva megállapította, az emberek azt hiszik, „ha a közkeletű kódexet elvetik, elvetnek minden kódexet, és törvénytörők…” Mivel a törvények sohasem tudják teljesen igazságosan szabályozni a viszonyokat, mindig jogosan bírálhatók. A francia forradalom óta politikai szinten is egyre többen szembeállítják a törtvényt és a szabadságot. A keresztények véleményét Szent Pál úgy fogalmazta meg, hogy „a szabadságra Krisztus vezet el bennünket”. Meglepően Pálnak a törvénykritikája sokkal élesebb, mint Jézusé és Máté evangélistáé. Az apostoli levelekben úgy tűnik, Jézus Mózes esküdt ellensége volt. Sőt az avatatlan, szabadságra vágyó olvasó azt gondolja, Mózes a sötét vallási elnyomás szószólója volt, Jézus pedig a felvilágosult gondolkodó. Ezért történik meg, hogy gyakran szélsőséges vallási pártok Jézus nevében szabadosságot hirdetnek.

Mi a Törvény funkciója, miért lehetetlen törvények nélkül élni, miért támadta Jézus mégis a törvényeket? Mózes zseniális törvényalkotó volt, amit még a nemhívők és nemzsidók is elismernek. Én még azt is mondom, zsenialitása Isten befolyása alatt állt. De őt követték a törvényalkalmazók. Szükséges volt tehát egy új törvényalkotóra. Jézus volt, aki a Sínai-hegyi törvény fölé helyezte a hegyi beszéd boldogságmondásait; az embert a Törvénynél nagyobb és hatékonyabb eszközzel akarta irányítani, a hívő megtérés segítségével. Amit a Törvény megkezdett, azt Krisztus szerette volna befejezni. Az volt az elképzelése, hogy követőit a megtérés és lelkiismeret-vizsgálat által érzelmileg, akaratilag úgy formálja, hogy képesek legyenek a Törvény mögé nézni. Fedezzék fel, mi az Isten akarata, alkossák meg azt a törvényt, amit minden helyzetben követnek. Emerson erről beszél, amikor így folytatja előző eszmefuttatását: „Ám megvannak magammal szemben a tulajdon kemény követeléseim.”

A felnőtt ember, az etikai lénynek tekinthető személyiségnek megvannak ezek a magánelvei, ha ismeri, ha nem, a törvényt. Talán igaza volt Teilhard de Chardinnek, aki azt mondta, hogy a „föld ifjú”, és az emberiség még „kamaszkorát” éli. Az emberek többsége ugyanis kettős mércével mér: a törvény betűjére hivatkozik, ha saját érdeke sérül, és a törvény szellemiségére hivatkozik, ha saját érdekét akarja megmagyarázni. A kamasz gyermek is így gondolkodik: neki mindent szabad, másoknak pedig be kell tartani a törvényességet. Nem megszüntetnünk kell a törvényt, hanem egyre inkább tökéletesíteni, ez nem ellentétes a saját érdekeinkkel sem. Műszakilag minél több lehetőségünk lesz belenyúlni más életébe, annál jobban veszélyezteti életünket az, aki nem tiszteli a törvényt, nem fél az Istentől, nem retten az embertől.

A megújult „régiek” imája

Jézusunk köszönjük, hogy megmutattad, mit vársz tőlünk. Te többet kívánsz tőlünk, mint elődeinktől. Kemények a szavaid, de csak hálát adhatunk nagy bizalmadért, mert parancsaid értünk, és nem ellenünk szólnak. Előtted kedvesebb a megbocsátás az oltárra helyezett áldozatnál, az igaz szó az esküvésnél. Segíts csírájában elfojtani a rosszat, segíts nem elnézőnek lennünk magunkkal szemben. Kemény a szavad, de hiszem, hogy jobb nekem bármely tagomat elveszteni, saját akaratomról egészen lemondani, ha az akadályoz az örök élet felé! Amen.

Mt 5,13–16 „Ti vagytok a föld sója”

A sót már az ókorban élelmiszerek tartósítására használták. Homérosz isteninek nevezi a sót, melyet az áldozatoknál használtak. Sőt a nagy görög filozófus, Platón is említi a sót. Egy római szerint sót tettek a csecsemők ajkára, hogy megóvja őket a veszedelemtől. Ez a mozzanat szerepelt a régebbi keresztelési szertartásban. A szír mítoszok szerint az emberek az istenektől tanulták el a só használatát. A litván mítoszokból megtudjuk, hogy a démonok undorodnak a sótól. Paracelsus, a híres középkori alkimista és orvos, a sót a megmaradás minőségének tartotta. Az idősebb Plinius véleménye szerint az ellenmérget is meg kell sózni, hogy jobban hasson.

Palesztina bővelkedett sókészletekben, ezért viszonylag sok helységnévben szerepel a só neve. A Holt-tenger déli partján (ezen a területen éltek később az esszénusok) sóhalmok sorakoztak, innen nyerték a konyhasót. A sóhoz egyrészt pozitív, másrészt negatív jelentéstartalom kapcsolódik. A sós pusztaság (Szof 2,9) átkozottnak számított, és ha egy várost véglegesen el akartak pusztítani, akkor a földjét beszórták sóval (Bír 9,45). Aki látta, hogy a Holt-tengerben nincsenek élőlények, és azt, hogy a partján nem sarjadnak növények, annak ezt nem kellett magyarázni. A só az élet és a termékenység ellentéteként jelenik meg (Ez 47,8–12).

Másrészt a sót ízesítésre, tartósításra használták. Az áldozat bemutatásánál megsózták az ételt, sőt még az Úrnak szentelt illatszer is tartalmazott sót. Nem valószínű, hogy az áldozati húst akarták volna az Isten számára élvezhetővé tenni, inkább meg akarták óvni a bomlástól. A hűtőszekrény feltalálása előtt Magyarországon is mindenütt a sót használták a hús tartósítására. A legtöbb országban a sóval való kereskedés királyi, állami monopólium volt.

Hasonló a jelentése Izrael és Dávid között kötött sószövetségnek is (2Krón 13,5), melynek jelentése „örökké tart”, vagyis nem romlik meg sohasem. Másutt is használták az ókori Keleten a sót szövetségkötés alkalmából. Ilyenkor jelképes értelme a békére és a hűségre utalt. Palesztinában is meghintették sóval az újszülött gyermeket, illetve sós vízzel mosták le, hogy megtisztítsák (Ez 16,4). Európában a vendéget kenyérrel és sóval fogadták.

Jézusnak a sóról mondott példázata mögött felfedezhetjük a sónak mind a gyakorlati, mind a jelképes jelentését. A „só ízét veszti” kifejezés számunkra meglehetősen furcsa. Abban az időben, Palesztinában bányászott kősót használtak. Ha víz vagy párás levegő érte, kiolvadt belőle a só, és megmaradt a szennyező, ízetlen hasznavehetetlen anyag.

E hétköznapi tapasztalatból született szimbolikus jelentés utal az emberi személyiség eredendően értékes, romlatlan voltára és arra is, hogy szinte észrevétlenül megváltozik, elveszíti romlatlanságát, és beteggé válik, vagy esetleg még veszélyessé is. A „ti vagytok a föld sója” kifejezés a keresztény emberekre vonatkozik, akiknek az a feladatuk, hogy egyrészt a világot mindenki számára élvezhetővé tegyék, másrészt magukban őrizzék, a világban pedig tartósítsák a romhatatlanságot. Ha megromlik a só, semmire sem alkalmas. Vagyis Jézus még a bűnös embernél is veszélyesebbnek tartotta a megromlott keresztényt, amely nemcsak használhatatlan, hanem veszélyes is, mert tartósítás helyett mérgezhet. Ebből következik a sorsa is, amit meg is jövendöl: „eltapossák az emberek”. Úgy tűnik, Jézus számított arra, hogy az evangélista, a lelkipásztor vagy az egyes keresztény ember megromlik, ízetlenné válik. Ettől az állapottól a jövendő sorsunk bemutatásával kíván megóvni mindanynyiunkat.

A föld sóinak imája

Mal 3,1–4 Előhírnök

Nézzétek, elküldöm hírnökömet, hogy elkészítse előttem az utat. Hamarosan belép szentélyébe az Úr, akit kerestek, és a szövetség angyala, aki után vágyakoztok. Lám, már jön is! – mondja a Seregek Ura. De ki fogja tudni elviselni jövetele napját? És ki maradhat állva, amikor megjelenik? Mert olyan, mint az olvasztók tüze és a ványolók lúgja. Leül, mint az ezüstolvasztó és -tisztító mester. Megtisztítja Lévi fiait, megfinomítja őket, mint az aranyat és az ezüstöt, hogy méltóképpen mutassák be az áldozatot az Úrnak. Júda és Jeruzsálem áldozata tetszeni fog akkor az Úrnak, éppúgy, mint a régmúlt időkben, mint az első években.

Malakiás Kr. e. V. századi héber próféta, akit a zsidó hagyomány az utolsó prófétának tekint. Aggeus és Zakariás prófétai szolgálatának a folytatója. Utánuk mintegy 80 évvel szolgált. Szokás nevezni kultusz prófétának is, mivel működésének idején a Jeruzsálemi Templom építését már befejezték, a régi istentiszteletet helyreállították, ám a vallásos buzgóság fokozatosan elhalt. A messiási kor beköszöntését váró nép megfáradt, elfásult, meglanyhult a hitbeli buzgóság. Isten azzal a feladattal bízta meg a lévitákat, hogy tanítsák az igazságra a népet, és járjanak elöl jó példával. A papok azonban nemcsak, hogy nem mutattak rá a bűnökre, hanem inkább ők voltak azok, akik félrevezették a népet. Malakiás próféta emlékeztette az embereket, hogy Isten mit vár el tőlük, és hirdette az Úr napjának közeledtét. Őt követően közel 400 évig nem volt hallható Isten hangja próféta szájából.

A Malakiás által idézett szöveg első mondatát Máté evangéliuma (11,3.10) Keresztelő Jánosra vonatkoztatja. Nemcsak az ószövetségi korszak állandó konfliktusa, hanem a keresztény egyházban is, az isteni hírnök érkezése nem feltétlenül jelenti, hogy a küldöttet el is fogadják, és meg is hallgatják. Amikor Keresztelő János tragikus történetét összegezték Máté evangéliumában, úgy gondolták, rá leginkább Malakiás jövendölése illik.

Az ünnepen arra emlékezünk, hogy Szűz Mária negyven nappal a szülés után bemutatta gyermekét, Jézust a Jeruzsálemi Templomban. A jelenlévő idős Simeon a nemzetek világosságának nevezte Jézust. Innen ered a gyertyaszentelés szokása. Az ünnep kapcsán a gyertya Jézus egyik legrégebbi jelképévé vált. Az ünnep egyben Szűz Mária megtisztulásának ünnepe is, mert a zsidó törvények szerint Mária bemutatta az előírásoknak megfelelően gyermekét a Templomban és a tisztulási áldozatot is. Az idézett prófétai szöveget kétszeres alkalmazott értelemben olvassuk. A Jeruzsálemi Templom Jézus templomi bemutatása által megtisztult, valamint Jézus anyja elvégezte a tisztulási szertartást. Az előhírnök után a Templomba megérkezett az a „próféta”, Jézus, Isten fia, aki majd az árusok kiűzésével és saját áldozatával fogja megtisztítani a Templomot.

A nyugati liturgia ezt emelte ki a X. századtól. Azért Jézus bemutatásának ünnepe ez, mert ezen a napon szentelték Istennek Jézust. 1960-tól a nyugati liturgia ismét, ezzel összhangban, Jézus bemutatását emeli ki a két ünnep közül. Azt a teológiai mondanivalót emeli ki a Katolikus Egyház, hogy Krisztus és Mária megszentelődése ez a nap, illetve mindazoké, akik életodaadásukban vállalkoznak Isten országának szeretetére, azaz Krisztus követésére. Ebben az értelemben az ünnep egy köszönetnyilvánítás Istennek a megszentelt hívatások ajándékáért. A keleti liturgiában Hypapanie, vagyis találkozás az ünnep neve, mert Isten Fia először találkozott papságával ezen a napon. Amióta december 25-ére került Jézus születésének ünnepe, azóta február 2-án tartják a gyertyaszentelés ünnepét. A pápák közül Boldog II. János Pál pápa ünnepelte meg először 1997-ben.

Mt 5,1–12a Boldogok…

Legtöbben gondtalan, problémák nélkül élő embert tartják boldognak, vagyis azt, aki semmiben sem szenved hiányt. Ha ezt végiggondoljuk, akkor kevés embert vagy szinte senkit sem nevezhetünk boldognak, vagy ha igen, akkor egyedül az Istent tekinthetjük maradéktalanul boldognak. Talán ez az oka, hogy a görög mitológiában az isteneket boldognak ábrázolták. Ezzel szemben az Újszövetség csak kétszer nevezi boldognak az Istent (1Tim 1,11, illetve 6,15).

A zsidó és a keresztény vallás tanítása szerint a boldogság forrása az Istennel való rendezett kapcsolat, mely nem az ember erőfeszítésének az eredménye. A boldogságot az Istentől kapjuk ajándékba. Ez az ajándék az Ószövetség legtöbb leírása szerint földies: a gazdagság, az egészség, a bőséges gyermekáldás, valamint a társadalmi elismerés, vagyis földi ajándékok teszik boldoggá az embert, aki ha engedelmeskedik Istennek, hűsége jutalmaként kapja mindezt Istentől. A Zsoltárok könyvében találkozunk azzal a gondolattal, hogy – függetlenül a földi következményektől – az Istennel való közösség önmagában boldogítja az embert (Zsolt 1,1).

A boldogság legnagyobb próbája a szenvedés. Jób könyve egyértelműen elénk tárja, hogy a szenvedő ember nem képes boldog lenni. Az Újszövetségben a boldogság elválaszthatatlan Jézus személyétől (Lk 6,20). Csakhogy Jézus azonosítja magát az Úr szenvedő szolgájával, aki miközben beteljesíti fájdalmas küldetését, örömhírt hirdet a szomorkodóknak: az igazság miatt bántalmazottak Isten oltalma alá kerülnek, a szegényeket Isten oltalmazza.

A boldogságmondások abszurdumnak tűnnek ezen ismeretek nélkül. Senki sem tudja elképzelni, hogy a szegény boldog, hogy a szomorkodónak nem hiányzik valami, vagy hogy akit üldöznek, annak ez jólesik.

Ezt a boldogság-fogalmat Krisztus-központú gondolkodással érthetjük meg. De ha nem világos számunkra, hogy miben nyilvánul meg Isten királyi uralma, akkor sohasem fogjuk megérteni, miért boldog a szegény ferences szerzetes, miért ad hálát a szenvedésért a fogolykiváltó rend tagja, és miért boldog az, aki böjtöl, vagy az, akit az igazságért üldöznek.

Talán keveset gondolunk arra, hogy egész életünket a boldogság-elképzelésünkre építjük. Azt tesszük, és azt szerezzük meg, amiről úgy gondoljuk, hogy majd boldoggá tesz bennünket. Életünk folyamán többször változtatjuk véleményünket a boldogságról. Előfordul azonban, hogy a boldogság-elképzelésünk bizonyos szinten megreked. Léteznek infantilis boldogok, lerészegedett „boldogok”, a kábítószer mámorába menekült „boldogok”. De ezekről a boldogságokról hamarosan kiderül, nem tartósak, nem egészségesek, vagy nem igazán emberi boldogságok.

Talán érdemes egyszer végiggondolnunk, hogy a mostani boldogságunk meddig tarthat. S ha ez a boldogság határtalan és elvehetetlen, akkor talán megtaláltuk az igazit. De addig, amíg ezt valami fenyegeti, addig bátran állíthatjuk, hogy a boldogságról alkotott elképzelésünk még tökéletesítésre szorul.

Ima a nyolc boldogság lelkületéért

Drága Jézusom! Olyan végtelen a szereteted, a gondoskodásod. Boldognak mondasz bennünket gyönyörű szavaiddal, ha követjük útjaidat. Arra tanítasz, hogy ne harcoljunk, lázadjunk, hogy tudjunk lemondani, utolsók, nélkülözők lenni. Szíveden viseled gondjainkat, hajunk szála sem görbül akaratod nélkül. Megjutalmazod az irgalmat, tiszta szívet, a békességben élőket. Taníts minket, hogy lelkünk kristálytisztává válhasson, segíts képmásoddá formálódnunk. Vállalni akarom a nevedért akár a halált is, mert jobb nekem veled együtt meghalnom, mint nélküled élnem. Te boldognak nevezel, örömre és ujjongásra tanítasz, ezzel a hálás lelkülettel akarlak téged szolgálni mindenek előtt. Amen.

Mt 4,12–23 „Gyertek, kövessetek!”

Számos meghívási jelenetet olvashatunk az újszövetségi Szentírásban. Egy visszautasított meghívási jelenetet is, például arról a gazdag ifjúról, aki nem akarta Jézust követni, mert „sok vagyona volt”. Az a két szó, melyet a héber és a görög nyelvben a követésre használnak, többféle emberi magatartást fejez ki. A szolga követi urát, a legyőzött ellenségét, a hadsereg vezérét. Mindig valamilyen közösséghez való tartozásnak, illetve a tiszteletnek a jele a követés. Izrael is követi Istenét a kivonuláskor, tűzoszlopban, angyal vezetésével, vagy a szövetségláda által jelzett úton. A Jelenések könyve ezt a követést a vőlegény és a menyasszony között lévő kapcsolattal írja le. Ez a vezetés a Biblia további tanításában prófétai vezetéssé alakult, illetve a Sínai-hegyi kinyilatkoztatás után a törvény határozta meg az Isten követésének szabályait.

Az Újszövetség evangéliumaiban a követés legtöbbször valóságos fizikai követést is jelent, vagyis Jézus, a korabeli rabbik szokása szerint, tanítványaival életközösséget létesített. A tanítványok Jézussal együtt élve memorizálták szavait, és utánozták cselekedeteit, azaz életstílusát. Jézus elvárta tanítványaitól, hogy kiszakadjanak korábbi környezetükből. Jézus világossá teszi tanítványai előtt, hogy követőinek ugyanazt a sorsot kell vállalniuk, amit ő vállalt. Jézus követésre szólít fel. „Aki nincs velem, az ellenem van, aki nem gyűjt velem, az szétszór” (Mt 12,30) – mondta. Ezt a kijelentést Jézus nem ellenségeire, hanem tanítványaira vonatkoztatja. Különben az evangéliumban ezzel ellentétes választ is találunk („Aki nincs ellenünk, az velünk van” – Mk 9,40), amely azokra vonatkozik, akik ugyan nem Jézus tanítványai, de nem tekintik ellenségnek sem őt, sem tanítványait. Nehéz megállapítani, hogy ki az, aki valóban Jézushoz tartozik, hogy a kívülállók közül kik a Mester ellenségei, kik a toleránsak, és kik azok, akiket esetleg a tágabb baráti köréhez sorolhatunk.

Az apostoli levelekben mást jelent Jézus követése: a hívek feladata követni a feltámadt Krisztust. Az üdvözültek a Jelenések könyve szerint a Bárányt követik, és oda jutnak, ahol ő van.

A modern társadalom az önálló személyiségeket dicsőíti. Az egyéniség éppen abban nyilvánul meg, hogy senkit nem utánoz, hanem van bátorsága szembefordulni minden tekintéllyel. Sokan azzal vádolják a Katolikus Egyházat, hogy csak olyan híveket tud elviselni, akik követik főpásztorukat, plébánosukat és a Tanítóhivatal utasításait. Emiatt nem tekintik megfelelő nevelő intézménynek az Egyházat, mert nem egyéniségeket, hanem csak „értéktelen szolgai utánzókat” nevel. Akik ezeket a vádakat hangoztatják, megfeledkeznek arról, hogy az Egyház mindig Krisztus követésére szólít fel, az emberek követésére pedig csak annyiban, amennyiben azok valóban az isteni Mester nyomdokában szegődtek.

A modern társadalom is kénytelen hirdetések és propaganda útján a követendő személyeket bemutatni, mert különben irányíthatatlan lesz az emberi közösség. A kérdés csupán az, hogy ezek a sokszor látszatszabadságot ígérgető kampány-messiások, hoznak-e akkora áldozatot a céljaikért, és hogy azok olyan értékesek-e, mint Jézus céljai voltak. Ha mindkét kérdésre pozitív választ tudunk adni, kövessük őket, ha nem, legyünk egyéniségek, akik képesek vagyunk Krisztus követésére akkor is, ha a társadalmi hírharsonák másra szólítanak fel bennünket.

Jakab és János imája

Urunk! Oly nehéz megszabadulni hétköznapi életünk minden kötöttségétől, a haláltól, a bárkától vagy éppen szüleinktől, hogy nyomodba szegődjünk. Oly nehéz hallgatni rád, amikor így szólsz: „Kövessetek engem…!” Tudjuk: hívásodra késedelem és aggodalmaskodás nélkül kell válaszolnunk. Tudjuk azt is, hogy szabadon hagysz a döntésben, hiszen nem akarod ránk erőltetni magad. Tudjuk, hogy mindehhez be kell járnunk életünk árnyoldalait, szembe kell néznünk gyöngeségeinkkel, hitetlenségeinkkel, félelmeinkkel.

De most hozzád fordulunk, aki elkötelezed magad mellettünk, és gyenge hitünk segítségére sietsz: előtted állunk, hogy újra megfogd kezünket, és vezess azon az úton, amelyen járnunk kell. Urunk, követni akarunk téged. Legyél fényünk az úton. Amen.

Iz 49,3.5–6 „Szolgám vagy, Izrael”

S így szólt hozzám: „A szolgám vagy, Izrael, benned fogok megdicsőülni!” De én azt gondoltam: „Hiába fáradtam, haszontalanul tékozoltam erőmet.” Ám igaz ügyem az Úr előtt van, és jutalmam Istenemnél. Becses vagyok az Úr szemében, és Istenem az erőm. És most ezt mondja az Úr, aki már anyám méhétől fogva szolgájává tett, hogy visszavezessem hozzá Jákobot, és Izraelt köréje gyűjtsem: „Kevés az, hogy szolgám légy, s fölemeld Jákob törzseit, és visszatérítsd Izrael maradékát. Nézd, a nemzetek világosságává tettelek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig.”

Deutero-Izajás könyvében egy prófétai meghívást, elbeszélést olvashatunk. A „szolga” kifejezés a prófétai szövegekben mindig a leghűségesebb Jahve követő csoport valamely tagjára vonatkozik. Itt a különlegesség, hogy a „szolga” szó az „Izrael” szóhoz kapcsolódik, amely a valláshoz hű csoportot, talán Izajás tanítványi körét jelzi. A prófétai meghívásokhoz tartozik a tiltakozás a meghívott részéről. Itt a tiltakozásnak funkciója van: a „belefáradtság” hangsúlyozása, amely a vallási misszió sikertelenségére utal. Erre az elbizonytalanodásra való válasz a „Becses vagyok az Úr szemében” (49,5b) kijelentés. A próféta vagy annak követői most nem a társadalom, hanem az Isten szemével tekintenek saját tevékenységükre, és azonnal felismerik annak szükségességét és értékét is.

A szakasz párbeszédekre épül. A szolga és Jahve párbeszéde nem mindig különíthető el pontosan, de a 6.vers Jahve biztatásának tekinthető, aki Izrael misszióját a világ misszió keretébe állítja be, amellyel Izrael vallási bezárkózása ellen foglal állást.

A fenti Izajás szöveg nagy hatást gyakorolt az újszövetségi szerzőkre. Úgy tűnik Pál ez alapján biztatja a Filippiben élő híveket: „Az életet tápláló tanításhoz ragaszkodjatok” (Fil 2,16). Lukács pedig Simeon szájába (Lk 2,32) adja ezt a próféciát „világosságul a pogányoknak… és dicsőségül népednek Izraelnek”, ezzel Deutero-Izajás szövegét Jézusra alkalmazza. Az ApCsel 1,8 versében arról olvasunk, hogy pünkösd után az ősegyház tagjai magukra értelmezték a fenti szöveget, és feladatuknak tekintették, hogy a pogányok között tanúságot tegyenek Jézusról:

„Tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig.” Pál piszidiai Antióchiában mondott beszédének is lényeges gondolata (ApCsel 13,47) a „pogányok világosságává teszlek”. Pál személyes meghívásának kulcsmondata lesz ez és a pogány keresztény missziót alátámasztó bibliai érv. A Jel 7,4-ben pedig a választott nép törzseiből sorolja fel szám szerint a megjelölt igazakat.

Alexendriai Kürillosz (412–444) meg volt győződve arról, hogy ebben a próféta az egyházról és annak missziójáról beszélt. Órigenész (184?–254) a prófétai meghívás belső kényszeréről elmélkedik hosszan. Az ókeresztény szövegmagyarázók kedvenc témája az „anyaméhtől való kiválasztás” gondolata. Ennek kapcsán arról elmélkednek, hogy az egész teremtés Isten alkotása, akit mindenki más hűségesen szolgál, tehát az embernek is szolgálnia kell Teremtőjét. Órigenész a „népek világossága” kifejezést magyarázva felhívja a figyelmet, hogy a Jánosevangélium már a kezdetén az Isten által küldött igazi világossággal foglalkozik, amely Jézus Krisztus, aki világosság az egyes embernek és a népeknek is. Ambrus (339–397), bár Jézust a zsidók közül született Megváltónak tartja, megváltásáról azt vallja, hogy föld végső határáig terjed, vagyis minden népre vonatkozik.

Az eredményes vallási misszió soha nem lehet puszta propaganda, hanem elkötelezett emberek tanúságtételére kell, hogy épüljön. Amint Deutero-Izajásnak szembe kellett néznie azzal az ellentmondással, hogy a választott nép nem minden tagját érdekli az üdvösség és Isten parancsa, úgy a keresztény igehirdetőnek is szembe kell néznie azzal az ellentmondással, hogy nem minden megkeresztelt keresztény tekinti feladatának sem a tanúságtételt, sem pedig az elkötelezett evangéliumi életet. Európában a vallási ismeretek, benne a keresztény tanok ismeretének háttérbe szorulásával sokkal erőteljesebben csökken azok száma, akik hajlandóak tanúságot tenni a hitükről. A felületes hitismeret, a még nem megélt hit, a nem elfogadott hit puszta ismeretanyag, vallástudományi információ. A megélt kereszténység hasonló a prófétai meghíváshoz, nem szűkkeblű, hanem természetesen motivált a tanúságtételre. Ahogy a tanúságtevők Izraelben kisebbségben voltak, úgy a keresztény tanúságtevők, a meggyőződéses keresztények a keresztény egyházban is kisebbségben vannak.

Karácsony utáni 2. vasárnap

Jn 1,1–18 Jézus-himnusz

Kinek a fejében született meg a János-evangélium elején a Prológus néven szereplő himnusz? A kézenfekvő válasz lenne, hogy János evangélista fejében, aki az evangéliumot írta. Túl azon, hogy János kezünkben tartott evangéliumának a szerzői kérdése igen bonyolult probléma, ez a látszólag egyszerű válasz azért is nehezen elfogadható, mert miért kezdte volna az evangélista művét egy ilyen nehezen érthető himnusszal? Ha mégis ezt tette, akkor a könyv többi részét miért nem írta himnikus formában? Egyáltalán milyen műfajnak tekintsük ezt a tizennyolc verset? A kérdés nemcsak erre a szövegre vonatkozik, hanem az Újszövetség egyéb himnuszaira az evangéliumokban és az apostoli levelekben (például a Szeretethimnusz az 1Kor 13). Jézusról himnuszt találhatunk még a zsidó levélben (5,5–10), a filippi levélben (2,6–11) és a kolosszei levélben (1,15–20). Az utóbbiak jelzik, az őskeresztény himnuszköltészet közösségi és liturgikus eredetű. Azt a célt szolgálja, hogy a közösség a liturgia keretében Jézusról adott szempontból emlékezzék meg. Gondolatai távolabbról bekapcsolódnak a hellenista zsinagógaköltészet vonalába, amely mindig Isten műveit dicsőítette a világban és a történelemben.

Ezek alapján tehát könnyen elképzelhetőnek tarthatjuk, hogy János a saját közösségében található keresztény himnuszt használt fel arra, hogy evangéliuma elejére helyezze, azért, hogy a drámai prológusnak része legyen. Költői ritmikus lüktetése és a közösségben már ismertsége alkalmas volt arra, hogy ne a szinoptikus evangéliumok modorában adja elő Jézus földi születését, ne angyalokkal és más mennyei hírnökökkel figyelmeztessen a földi történet isteni üzenetére, hanem mindjárt az evangélium elején Jézus Krisztus isteni eredetének történetét adja elő.

Minden himnusz – és közöttük kiemelkedő helyen János prológusa – az őskeresztény egyház teológiai csúcsteljesítménye, amely Jézusról és az Isten műveiről felismert gondolatokat, esztétikailag csiszolt formában adja elő, és alkalmas arra, hogy a közösségben a liturgiát díszítő hitvallássá váljon. Ez volt a „térdeplő teológia” kezdete az ősegyházban: a teológiai eszmefuttatás Isten-dicsőítésbe torkollt, a himnusz kifejezően fogalmazza meg az ősegyház Istenről való beszédének és Jézus Krisztus értelmezésének esztétikai kereteit. Az ősegyház hívője nem saját gondolataival akarta meglepni a közösséget, hanem hite kifejezésének legszebb formáit tette közkinccsé a közösség számára. Nem logikai rendbe szedett bölcselkedő beszédet fogalmazott meg, melyet a hellenizmus korában minden piacon lehetett hallani, hanem olyat, amely az egyén és a közösség lelkét Istenhez emeli. Nem csupán az észhez, hanem a szívhez is szóltak ezek a szövegek. Az a belső kényszer hozta őket létre, amely rokon a próféták történelem filozófiájával, ugyanis a történelemből csak azokat az eseményeket emeli ki, amelyekben megmutatkozik az Isten.

Az Újszövetségben Isten népének azok a kiemelt szószólói, akik Jézus művét hozzá tudják kapcsolni ehhez a világ teremtésétől kezdődő kinyilatkoztatási folyamathoz. Vagyis az a közösség, amely elkülönült szociológiai társadalmi értelemben a zsinagóga által összegyűlt vallási csoporttól, versenyre kelt vele, és annak Isten dicsőítő művét akarta folytatni. János – aki lelkileg mélyebben kötődik a zsidósághoz, mint Máté vagy más szinoptikus, beleszámítva a hellenista írót, Lukácsot is – az ószövetségi írások lelkét alkotó himnikus zsoltárokkal kel versenyre Jézus művének megfogalmazásában.

Isten bölcsességének művét fogalmazza meg, a megfeszített Krisztust, aki „a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság” (1Kor 1,23). János művében, evangéliumában nem botrány, hanem az isteni dráma része. Ennek a drámának bevezetése, foglalata és összegzése, nyitánya az említett prológus, mely bennünket az élet és történelmünk sajátos szemléletére oktat. Az egyházat építő, Istent dicsőítő ősegyház tagjai e himnusszal iratkoztak be az egyház építőinek és a hit hőseinek iskolájába.

A tanúságot tevő Keresztelő János imája