Dolhai Lajos - Csúcs és forrás

„A szentmise egyszerre és elválaszthatatlanul a keresztáldozatot megörökítő áldozati emlékezés és az Úr testével és vérével való közösség szent lakomája” – tanítja a katekizmus (KEK 1382). Minden szentmisében a miséző pap is emlékeztet bennünket az Eucharisztia ünneplésének lakoma jellegére: „Boldogok, akiket meghív lakomájára (ad cenam Agni) Jézus, az Isten báránya.”

Jézus a zsidók húsvéti vacsoráját új tartalommal töltötte meg, és azt akarta, hogy ez a lakoma jelen legyen egyházában az idők végezetéig. Valószínű, hogy az apostolok is – a fokozott messiásvárás légkörében – az utolsó vacsorát úgy értelmezték, mint messiási lakomát, illetve annak elővételezését. A messiási korra vonatkozó elképzelések közismert eleme volt ugyanis, hogy amikor a Messiás uralma elkezdődik, ünnepi lakomára hívja meg az igazakat. Jézus nyilvános működése idején gyakran részt vett lakomákon (Mk 2,17) és beszédeiben többször is használta a lakomát az Istennel való közösség megvilágítására. Azt is megtudjuk tőle, hogy mindnyájan meghívást kaptunk az örök élet menyegzős lakomájára (Mt 22,1-10).

Az utolsó vacsora is egy sajátos lakoma, ahol Jézus „egyétek”, „igyátok” szavakkal nyújtja testét és vérét az apostoloknak. Pál nemcsak az utolsó vacsora résztvevőiről mondja, hanem annak korint-husi ünneplőiről is, hogy az Úr asztaláról részesednek (IKor 11,20). Az új húsvéti lakoma, az eucharisztia ünneplése: az Úr testével és vérével való közösség szent lakomája. A szentmise legrégebbi elnevezési is erre utalnak: „az Úr vacsorája” (IKor 11,20), „az Úr asztala” (IKor 10,21). Az Eucharisztia szentségének köszönhetően titokzatos módon, az utolsó vacsorán megtörtént valóság kortársaivá válhatunk.

Az apostolok megértették Jézus kívánságát, és az Ő emlékezetére a kezdetekből fogva rendszeresen megünnepelték az Eucharisztiát. Minden vasárnap hitből fakadó örömmel emlékeztek az Úr feltámadására. Az ősegyházban az Eucharisztia elsősorban úgy jelenik meg, mint hálaadás ünnepi lakomában keretében, ahol a Krisztusban hívők magukhoz veszik Krisztus testét és vérét. A magánházaknál az Úr napjának előestéjén megünnepelt Eucharisztiához kapcsolódó agapé is erősítette a szentmise lakoma jellegét.

A középkortól kezdődően háttérbe szorult a szentmise lakoma jellege. A II. Vatikáni Zsinat után megújított liturgia jobban kiemeli, hogy a szentmise lakoma (a szembemiséző oltár mint asztal). Amint a természetes élet növekedéséhez és fenntartásához szükség van táplálékra, hasonlóan a kegyelmi  életnek  is  szüksége  van  az  Eucharisztiára, a „mennyei” eledelre”, az „élet kenyerére”. Ezért hangsúlyozzuk, hogy a szentáldozás is hozzátartozik az Eucharisztia méltó megünnepléséhez. Nehezen érthető jelenség az, ha valaki elmegy egy lakomára, és nem hajlandó étkezni. Azt kell mondanunk, hogy az Eucharisztia szentségi jeléhez, a jel teljességéhez hozzátartozik az Eucharisztiában résztvevők mindegyikének áldozása (evés, ill. ivás). Minden szentmisén szentáldozáshoz kell járulnunk, hacsak valami igazán súlyos ok (halálos bűn) nem akadályoz meg bennünket ebben.

A Szentírás alapján az Egyház fokozatosan értette meg az Eucharisztia titkát, melynek eredményeként azt kell mondanunk, hogy a szentmise (az Eucharisztia) hálás megemlékezés (anamnézisz) egy lakoma convivium) keretében, amelynek „gyümölcse” a valóságos jelenlét praesentia reális), és a keresztáldozat (sacrificium) jelenvalóvá válása. De arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a szentmise az Egyház ünnepe. Az ünneplés által a Krisztusban hívők közössége igen-t mond Krisztus áldozatára, és Krisztus áldozatához kapcsolva saját áldozatát felajánlja önmagát a mennyei Atyának.

Az Eucharisztia misztériumának gazdagságát az is mutatja, hogy a szentség teológiáját csak több szempont együttes figyelembevételével lehet kifejteni, és egyiket sem szabad kiemelni a többi rovására. Ezek elválaszthatatlanul összetartoznak. Ezt az egybetartozást a Katolikus Egyház Katekizmusa is kiemeli: „A szentmise egyszerre és elválaszthatatlanul a keresztáldozatot megörökítő áldozati megemlékezés és az Úr testével és vérével való közösség szent lakomája. Az eucharisztikus áldozat ünneplése teljesen a Krisztussal történő bensőséges egyesülésre irányul a szentáldozás által. Áldozni annyit jelent, mint magát Krisztust fogadni, aki önmagát áldozta értünk” (KEK 1382).

Az Eucharisztiáról a katolikus teológiában a dogmatörténeti fejlődés eredményeként főként három vonatkozásban szoktunk beszélni. Az Eucharisztia: lakoma, melyen az eucharisztikus Krisztust vesszük magunkhoz. Az Eucharisztia: áldozat: Krisztus golgotai áldozatának jelenvalóvá válása, és az Eucharisztia: Krisztus jelenléte a kenyér és a bor színében.

A szentmise, a szentáldozás és az Oltáriszentség tehát három találó magyar kifejezés arra, amit az Eucharisztia jelent, mert az Eucharisztiának három vonatkozása van. Az áldozat: maga a szentmise; a részesedés: a szentáldozás, melyben Krisztus a táplálékunkká válik, hiszen amikor ő megtörte annak idején a kenyeret, azt mondta: „vegyétek és egyétek”; és végül jelenlét, hiszen az átlényegülés által a kenyér és a bor színében jelenvalóvá válik a megdicsőült Krisztus. A három szempont egzisztenciális jelentőségét három mondatban is összefoglalhatjuk: Krisztus értünk (a szentmisében), Krisztus bennünk (a szentáldozásban) és Krisztus közöttünk (a szentségházban).

Mind a három vonatkozás fontos. A három közül mégis - időrendi és fontossági szempontból is - első helyen van a szentmise, az Eucharisztia megünneplése. Jézus is erre figyelmeztet bennünket: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” A megújult szentségtan hangsúlyozza, hogy az Eucharisztiában nem szabad egyedül Jézus Krisztus jelenlétét látni, hanem teljesebb valóságában úgy kell tekintenünk, mint életáldozatának és az „élet kenyerének” a szentségét. Éppen ezért az Eucharisztia ünneplése nem merülhet ki a jelenlét imádásában, hanem a jézusi életáldozatnak és lakomának formálni és alakítani kell a résztvevőket, hogy Krisztushoz hasonlóan „jó illatú áldozatként” másokért oda tudják adni életüket (Ef 5,2). Az Eucharisztia olyan misztérium, amelyet élnünk kell.

Minden szentmisében a miséző pap az átváltoztatás és úrfelmutatás után így szól hozzánk: „íme hitünk szent titka". Az Eucharisztiát a „hit titkának" nevezzük, ugyanis egyedül a hit által érthetjük meg Jézus szentségi jelenlétét, hiszen a" rest érzéket a merész hit szárnyai pótolják" (Aquinói Tamás). A ministránsok csöngetése is figyelmeztet bennünket, hogy „az Úr nem ment el, itt maradt. Őbelőle táplálkozunk. Oh, különös, szent, nagy titok!" (Babits M., Eucharisztia). Istennek legyen hála, az Oltáriszentség nem egy érthetetlen és félelmetes titok, hanem olyan, mint a rózsafüzér imádság: egyszerre örvendetes, fájdalmas és dicsőséges titok.

Örvendetes számunkra az, hogy az Úr nem ment el teljesen, itt maradt közöttünk. Babits Mihály költői szavai szerint ez „különös, szent, nagy titok". Örülünk annak, hogy Jézus az Oltáriszentséget azért alapította, hogy a kenyér és bor színében velünk maradjon, és templomainkban bármikor találkozhassunk vele, s így könnyebben megtapasztalhassuk az Ő létét és jelenlétét. Annak is örülhetünk, hogy a kenyér és bor színében lelki táplálékot ad tanítványainak, hogy Ő bennünk, mi pedig Ő benne élhessünk.

Fájdalmas titoknak is mondhatjuk az Eucharisztiát, mert minden szentmise Krisztus szenvedésére és megváltó áldozatára emlékeztet bennünket, hiszen átváltoztatáskor halljuk Jézus szavait: „ez az én testem, mely értetek adatik, ezt az én vérem, mely értetek kiontatik". Katolikus hitünk szerint a szentmise áldozat. Jézus úgy adja áldozatul testét üdvösségünkért, ahogyan az ószövetségben áldozatul adták a bárányt. Jézus úgy ontja értünk vérét, ahogyan kiontatott egykoron a bárány vére engesztelésül. Hittel valljuk, hogy minden szentmisében jelenvalóvá válik Krisztus golgotai áldozata, amely tökéletes és a mennyei Atya előtt kedves és elfogadott áldozat, mégpedig azért, hogy mi mindnyájan Krisztus áldozatához kapcsoljuk a saját áldozatunkat, és azután elégséges kegyelmet merítsünk életünk áldozatainak vállalásához.

A szentmise dicsőséges titoknak is mondható, hiszen az Oltáriszentség az örök élet záloga. A szentáldozásban már most azzal a Krisztussal találkozunk, akivel majd a mennyországban, az üdvösség állapotában végérvényesen együtt, leszünk. Éppen ezért a keresztény ember, élete végén, amikor ebből az életből távozik, úgy veszi magához az Oltáriszentséget, mint szent Útravalót, hiszen maga az Úr Jézus mondotta: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon (Jn 6,54).

Mindezt, ezeket a szempontokat olyan szépen összefoglalja a zsolozsma Aquinói Szent Tamástól származó antifónája: „Ó szentséges lakoma, Krisztust vesszük rajta, felidézzük szenvedésének emlékét, bensőnket kegyelem tölti el, és a jövendő dicsőség záloga nekünk adatik." (Úrnap, vesperás antifóna).

Kálvin (†1564) tagadta a szentmise áldozat jellegét és az Eucharisztiában a valóságos, szomatikus-szubsztanciális jelenlétet. Azt hirdette, hogy a katolikus szentmise és a protestáns értelemben vett úrvacsora lényegesen különböznek, sőt kiengesztelhetetlen ellentmondásban állnak, mivel a pápai mise engesztelő áldozat (Instüutio, IV,18,l-20). Tévesen úgy gondolta, hogy ennek az a célja, hogy Isten haragját lecsillapítsa, az ő igazságának eleget tegyen, és ezáltal a bűnöket elmossa és eltörölje” (uo., IV,18,13). Áldozatnak csak azért lehet mondani, mert az Krisztus áldozatának „emlékezete, képe és bizonysága” (uo., IV,18,10). Kálvin azt még elfogadja, hogy az Úrvacsora „hálaáldozat” (sacrificiuni laudis): „Az úrvacsora Isten adománya, amelyet hálaadással kellene befogadni. Az áldozat a misében ezzel szemben állítólag árat fizet Istennek, amit ő aztán elégtételként fogad el” (uo., IV,18,7). Ezen félreértés miatt olvashatjuk a Heidelbergi Kátéban, a reformátusok egyik legfontosabb hitvallási iratában, hogy a „mise nem más, mint megtagadása Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának és szenvedésének, és kárhozatos bálványimádás” (válasz a 80. kérdésre).

A reformátorok, így Kálvin is elsősorban az Eucharisztia lakoma-jellegét hangsúlyozták: szerintük az Eucharisztia egyedül és kizárólag szent lakoma, az Úr vacsorája. Kálvin szerint Krisztus „asztalt adott nekünk, amelyről együnk, nem pedig oltárt, hogy azon áldozatot mutassunk be” (uo., IV,18,12). Zwingli és Kálvin a két szín alatti áldozás gyakorlatában és a szentmise áldozat jelleg tagadásának kérdésében egyetértettek Luther tanaival, de a valóságos jelenlétet illetően nem fogadták el Luther tanítását. Ez vezetett az Úrvacsora-vitához és a reformáció három ágának végleges elválásához.

Azt mondhatjuk, hogy Kálvin tanítása középúton halad Luther és Zwingli között. Nem vallja a valóságos testi jelenlétet még lutheri értelemben sem. Magyarázata Zwingli felfogásához áll közelebb. Csak a megdicsőült Krisztus virtuális jelenlétét tudja elfogadni. Kálvin szerint a hívek csak lelkileg egyesülnek Jézussal az úrvacsorában (lelki jelenlét). Szerinte a kenyér és a bor nem változik Krisztus testévé és vérévé, hanem csak arról van szó, hogy miközben magunkhoz vesszük a kenyeret és bort, lelkünk a Szentlélek által, „felemeltetik a mennybe” és a hit által a megdicsőült Krisztussal egyesülünk bűneink bocsánatára és az örök életre (spirituális értelmezés). Krisztus nem száll le a mennyből, hanem a Szentlélek által minket emel fel magához.

Ő „szünteti meg” a távolságot a menny és a föld között. Az Eucharisztia létrehozza a közösséget Krisztus mennyben lévő testével, de lehetetlen, hogy ez a test jelen legyen a földön. Így érthető, hogy a református liturgikus könyv az úrvacsorázást a „szent jegyek kiosztásának” nevezi.

Luther (†1546) nem fogadja el a transzszubsztanciáció tanát, de vallja a valóságos jelenlétet az ő sajátos értelmezése szerint, ami azt jelenti, hogy tanításában nem találjuk meg a jelenlét megvalósulását jelző egyértelmű kifejezést. Nem beszél átváltoztatásról és átlényegülésről, hanem csak arról, hogy a kenyérrel együtt (companatio) jelen van Krisztus, hiszen a megdicsőült Krisztus számára ez nem jelent nehézséget, hiszen ő mindenütt jelen tud lenni (ubíquitás tan). A kenyér és a bor, az elemek megmaradnak elemeknek, de velük együtt testileg vesszük az Úr testét és vérét, a méltatlanok pedig ítéletre veszik az Úrvacsorát (1Kor 11,27). A kenyér és a bor, valamint Krisztus teste egy időben, párhuzamosan vannak jelen. Az evangélikus dogmatika megfogalmazása szerint megmarad a két szubsztancia (consubstantiatio): a természetes kenyér és bor egyfelől (panis naturalis et vinum) és Krisztus valóságos teste és vére (verum naturale corpus Christi). Jézus Krisztus jelen van a kenyér és bor „elemeiben, azokkal és azok alatt” (in, cum, sub) de csak a vétel pillanatában.

Az Ágostai hitvallás (1530) és az Ágostai hitvallás apológiája (1531) is megvallja az Eucharisztiában a krisztusi jelenlétet, de kompanációs értelemben: „Azt valljuk, hogy meggyőződésünk szerint jelen van Krisztus teste és vére, és valóban kiosztásra kerül a látható elemekkel: a kenyérrel és a borral, azoknak, akik a szentséget magukhoz veszik” (X. fejezet). A jelenlét megvalósulásával kapcsolatban a későbbi hitvallási iratok sem fogadják el az átlényegülés (transsubstantiatio) tanát; olyan emberi okoskodásnak tartják, amelynek nincs bibliai alapja, az csak a „szofisták szőrszálhasogatása”.

Luther a valóságos jelenlétet a liturgikus cselekmény és vétel idejére korlátozta. Szerinte a „vegyétek és egyétek” parancsból következik, hogy az Eucharisztiának nem az a rendeltetése, hogy körmenetekben vagy a tabernákulumban imádjuk (Nagy káté, V.). A reális jelenlét csak addig tart, amíg a liturgikus szent cselekmény folyik. Úgy véli, hogy Krisztus a szent jegyek kiosztásakor jelen van, de a kiosztás után már nincs jelen. Ezért a megmaradt színeket az úrvacsora ünneplése után nem őrzik meg, hanem egyszerűen megsemmisítik vagy a legközelebbi ünneplés alkalmával ismét felhasználják. A jelenlét nem tőlünk független valóság, hanem olyan ajándék, ami csak a hívőknek adatik meg: „Krisztus jelen van a hívő úrvacsorázónak, annak, aki elfogadja és hisz, illetve hittel veszi magához”.

Luther szerint Isten szava alapján ebben nem kételkedhetünk, mert „amit Krisztus szája szól és mond, az úgy van: Ő nem hazudik, és nem csal” (Nagy Káté, 710,14). Szent Ágostonra hivatkozva az ige szerepét hangsúlyozza a jelenlét megvalósulásában: „Az igének kell az elemet szentséggé tennie, máskülönben csak elem marad. Ez ugyanis nem fejedelem vagy császár szava, és rendelése, hanem a mennyei Felségé, akinek lábához kell borulnia minden teremtménynek és igenelnie, hogy úgy van, ahogyan Ő mondja, és el kell fogadnia teljes tisztelettel, félelemmel és alázattal” (Nagy Káté, 709,11).

A Didaché az apostolok halála utáni időszak (a 2. század eleje) legfontosabb műve, amely betekintést ad a korai Egyház liturgikus életébe. Ebből a dokumentumból tudjuk, hogy ebben az időben már általánosan elfogadott volt az „eucharisztia” elnevezés. A mű az egyik legősibb eucharisztikus imát tartalmazza és röviden leírja a vasárnapi Eucharisztia megünneplését (14. fej.), melynek a fő formai és tartalmi elemei a következők:

1.a közösségi ünneplés;

2. a „kenyértörés”;

3. amelyhez kapcsolódik a hálaadás (eucharistia).

4. Ez együtt az a „tiszta áldozat”, amelyet előre jelzett az Ószövetség.

5) Ezt az áldozatbemutatást, amit korábban még próféták és tanítók végeztek, most már a liturgiában a püspökök és a diakónusok végzik. A könyv
hangsúlyozza a bűnbánat fontosságát: bűnbánatot kell tenni, hogy az áldozat tiszta legyen (14,1-2), olyan, amit már Malakiás próféta is megjövendölt
(1,10-11). Az Eucharisztikus imát (anaphora/kánon) is tartalmazó részek (9-10. fejezet) értelmezésére vonatkozóan különböző értelmezésekkel találkozhatunk. Egyesek azt a véleményt képviselik, hogy csak egy egyszerű agapéval kapcsolatos hálaadó imádságot ír le a szerző, és nem egy korabeli kánonról van szó. Mások szerint nyilvánvaló, hogy egy kezdetleges kánonnal van dolgunk, melynek alapját a zsidó liturgikus minta adta.

Az Eucharisztia ünnepléséről az első részletes beszámolót Jusztinosznál (1165) találjuk. Az 1. Apológia 67. fejezetben részletesen leírja a korabeli keresztények vasárnapi eucharisztiáját. A 65. fejezet egy olyan eucharisztiának a menetét írja le, amelyben valaki a beavató szentségekben részesült. Részletesebb magyarázat nélkül megemlíti a jellegzetes mozzanatait: befogadás a testvéri közösségbe, imádság a neofitákért, békecsók, a kenyér és a bor elkészítése, eucharisztikus anaphora Ámennel, a konszekrált kenyér és a bor kiosztása a jelenlevőknek és átadása a diakónusoknak, akik visznek belőle a távollévőknek is. A mű 66. fejezetében egyértelműen tanítja Krisztus valóságos jelenlétét: „Ezeket mi nem úgy vesszük, mint közönséges kenyeret vagy közönséges italt, hanem mint a megtestesült Jézus Krisztus, Megváltónk, az Isten igéje (logosz) által a mi üdvösségünkre felvett testet és vért, az ő hálaadó imájával megáldott táplálékot, és azt tanultuk, hogy a megtestesült Jézusnak teste és vére ez” (66,2).

Liturgikus-teológiai szempontból fontos a Hüp-politosznak tulajdonított Traditio apostolica (215 körül).

Az első olyan óegyházi irat, amely liturgikus szövegeket is tartalmaz. A mű a keresztény beavatás leírása közben lejegyzett számunkra egy korabeli Eucharisztikus imát (kánon), amely a II. Vatikáni Zsinat utáni liturgikus reform keretében, kibővített formában a szentmise második Eucharisztikus imája lett. Ez az első olyan liturgikus szöveg, amely úgy értelmezi Jézusnak az utolsó vacsorán elmondott szavait mint „alapítási igéket”. Megjelenik az epiklézis kétféle formája: először az adományokra hívják le a Szentlelket, majd pedig azokra, akik „részesülnek benne”. Leírása szerint a püspök az, aki elmondja a nagy hálaadó imádságot a kenyér felett, „hogy Krisztus testét megjelenítse”, és ő az, aki áldoztat, a következő szavakkal: „a mennyei kenyér Krisztus Jézusban” A koncelebrálás meglétéről is tanúskodik ez a liturgikus szöveg, amikor kijelenti: a püspök „az összes presbiterekkel együtt kezét az adományokra téve e szavakkal adjon hálát” (4. fejezet).

A Didaché, a legrégebbi ránk maradt egyházi rendtartás 14. fejezete írja le, hogy kezdetben a keresztények hetenként jöttek össze az Eucharisztia megünneplésére: „Az Űrnapján gyűljetek egybe, törjétek meg a kenyeret és adjatok hálát”. Antiochiai Szent Ignác (fll7 körül) azokat nevezi keresztényeknek, akik „már nem a szombatot tartják meg, hanem az Úr napja szerint élnek” (Magnésziaiakhoz 9,1). A Barnabás levél (a II. század) is tanúsítja, hogy ez a nap, az Úr napja nem szombat, hanem a vasárnap, az Úr feltámadásának a napja (15,8-9). Tertullianus, a latin nyelvű teológiai terminológia megteremtője, az Eucharisztia ünneplését mint „vasárnapi lakomát” (Ad uxorem, 2,4.) említi. Jusztinosz azt is megmagyarázza, hogy miért a „Nap napján” tartják az Eucharisztia megünneplését: „ez a nap Krisztus feltámadásának a napja” (1. Apológia, 67,7).

Más korabeli források is tanúskodnak az első keresztények hitéről. A 180 körüli időkből származó ún. Aberkiosz féle sírfeliraton ezt olvashatjuk: „Aberkiosz a nevem, tanítványa a Tiszta Pásztornak, aki táplálja bárányainak nyáját. A hit volt mindig a vezérem, és táplálékot nyújtott nekem mindenütt, mégpedig a Nagy Halat, Amelyet tiszta Szűz fogott ki szüzén a forrásból. És adta barátainak örök táplálékul. Igen jó bora van, keverve szolgálja fel kenyérrel együtt”.

Nagyon valószínű, hogy ez az esti órákban történt az utolsó vacsora hagyománya alapján, és azért is, mert ebben az időben a vasárnap még nem volt munkaszüneti nap. Nagy Konstantin császár 321-ben vezette be a vasárnapi munkaszünetet. Cezáreai Euszebiosz (f339) tanúskodik először arról, hogy a vasárnap olyan pihenőnap, mint a zsidóknak a szombati nap (sabbáth). A 4. századtól kezdték meg a vasárnapot úgy említeni, mint a feltámadás napját; már Tertullianus (1”220k) is ebben az értelmezésben említi a vasárnapot (dies dominícae resurrectionis; vö. Az imádságról 23,2). „A keresztények ezt a napot mindig a hét első napjának tekintették, mert ezen emlékeztek meg a Krisztus által elhozott radikális újdonságról. Ezért a vasárnap az a nap, melyen a keresztény ember megtalálja létének azt az eucharisztikus formáját, mely szerint e hivatásának megfelelően élnie kell” (A szeretet szentsége, 72).

Arra vonatkozóan is vannak adataink, hogy a keresztények már a 2.század végén hétköznapokon is megünnepelték az Eucharisztiát. Tertullianus megemlíti, hogy a vasárnapon kívül, ünneplik még az Eucharisztiát böjti napokon is, amit ő úgy említ, mint „stációs napot” (De oratione, 19); azután éjszaka és hajnalban (Ad uxorem,2,4) is, és a „halottakért évfordulójukon felajánlásokat végzünk”. Kezdetben az Eucharisztiát is az esti órákban tartották, de már az első század végén, a második század elején általánossá vált a reggeli szentmise, amelyhez már nem kapcsolódott az agapé, illetve egy közös étkezés. Erre utal egyértelműen az ifjabb Plinius Traianusz császárhoz írott feljelentő levele 112-ben (Epist. 96) a keresztényekkel kapcsolatban.

Az Apostolok Cselekedeteinek könyve tanúsítja, hogy az első keresztény közösségben kezdettől fogva megünnepelték az Eucharisztiát, amit kenyértörésnek neveztek (2,42). Jézus tanítványai naponként megjelentek a jeruzsálemi templomban, részt vesznek annak liturgiáján, de a „kenyértörést” házaknál végezték (2,46). Már az Apostolok Cselekedeteiből tudjuk, hogy Troászban a keresztények a feltámadás napján, a „hét első napján” gyűltek egybe a kenyértörésre (ApCsel 20,7; IKor 16,1). Úgy tűnik, hogy ez volt az általános gyakorlat. Az utolsó vacsora rítusát annyiban utánozták, hogy a szentmisét kezdetben még egy vacsora keretében tartották (IKor 11,17). Az összejövetel közös étkezéssel, szeretetlakomával kezdődött (vö. Mk 14,22-24; Mt 26,26-28), s ehhez kapcsolódott a szentségi cselekmény a szent test és vér kiosztásával. Pozitív képet kapunk erről az összejövetelről Lk 22,7-38-ban és az ApCsel 2,42-47-ben. Még a 2. század hagyományát rögzítő Traditio apostolica is erről tanúskodik, amelyben külön fejezet van a „közös étkezésről” (26. fej.). A leírás szerint a hívek az összejövetelen „egy-egy darab kenyeret kapnak a püspök kezéből, mielőtt megtörnék a saját kenyerüket. Ez ugyanis áldás és nem eucharisztia, amely (olyan) mint az Úr teste” (uo.). Pál apostol leírása (IKor 11,17-22) azt is megmutatja, hogy ez a gyakorlat visszás helyzetekhez vezetett. A keresztény közösség gazdagabb tagjai külön étkeztek, lenézték a szegényebbeket, s így megosztottság jött létre a korintusi közösségen belül. Ezért az apostol azt követeli, hogy az Eucharisztia ünneplése előtt mindenki otthon étkezzék (21. és 34. v.), és az összejövetel maradjon istentiszteleti cselekmény. Nemcsak a Pál apostol által leírt korintusi egyházban, hanem máshol is voltak nehézségek az agapé-val kapcsolatban.

Lukács evangélista négy kifejezéssel jellemezte a jeruzsálemi ősegyház életét: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a közösségben, a kenyértörésben és az imádságban” (ApCsel 2,42). Az Apostolok Cselekedeteiből látjuk, hogy az ősegyházban az apostoli tanítás, a közösség és az imaélet centrumában álló kenyértörés a legszorosabban összetartozik. Az apostoli tanításban való megmaradás biztosította számukra a hit egységét és a jézusi tanításhoz való hűséget.

Az eucharisztián való részvételnek voltak feltételei. Erről tanúskodnak főként az egyházatyák írásai. A Didaché egyértelműen kijelenti: „Ne egyék és ne igyék az Eucharisztiátokból senki más, csak az, aki meg van keresztelve az Úr nevére. Erről mondta ugyanis az Úr, ne dobjátok a szentet a sertések elé (vö. Mt 7,6)”... „tegyetek bűnvallomást, hogy tiszta legyen áldozatotok” (Didaché, 9,5 és 14). Jusztinosz (f 165) még részletesebben megfogalmazza az eucha-risztián való részvétel feltételeit. Fontosnak tartja a keresztény hit igazságainak az ismeretét és az evangélium szerinti életet is: „Senki kívülálló nem részesedhet belőle, csak aki igaznak fogadja el a tőlünk kapott tanítást, és lemosdott a bűnök bocsánatára az újjászületés fürdőjében, és úgy él, ahogyan azt Krisztus meghagyta” (1. Apológia, 66,1).

János evangéliumában nem található meg az Eucharisztia alapításának története, de egyedül ő közli Jézus beszédét az Élet kenyeréről (Jn 6,22-71), amelyben a megváltó Jézus előre jelzi az Oltáriszentség alapítását.

A beszéd első részében az Úr Jézus önmagáról állítja azt, hogy „Én vagyok az Élet kenyere” (Jn 6,26-6,51), vagyis az ő személye számunkra olyan fontos és nélkülözhetetlen, mint a mindennapi kenyér. A második részben viszont arról a kenyérről van szó, amelyet majd Krisztus fog adni (jövő idő!) a világ életéért (6,51-58). A szövegből egyértelműen kiderül, hogy ez az Oltáriszentség, hiszen Jézus így fogalmaz: „A kenyér pedig, amelyet adok: az én testem a világ életéért” (Jn 6,51).

A kafarnaumi beszéd első részének (6,32-6,51) a végén, a 6,51-ben egy döntő fordulatot látunk: a tanítványok hallgatják Jézust, megértik, hogy az ő személye és tanítása az Élet kenyere, aminek a részesei lehetünk a hit által, de a hallgatóság egy része még ezt sem érti. A második rész az első soroktól kezdődően pedig azt hangsúlyozza, hogy nem elég az, ha csak hallgatjuk Jézust, ha csak az ő tanítása által teremtünk vele kapcsolatot. Az is nélkülözhetetlenül szükséges, hogy az Ő testét és vérét együk és igyuk. Ez a mennyei kenyér tökéletesíti bennünk azt az új életet, melynek a keresztség által részesei lettünk, és „aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog” (Jn 6,58).

Ez azt jelenti, hogy a Krisztus életében való részesedésünkhöz nem elegendő csupán a hit (Jn 1,12), szükségünk van a szentségekre is. A keresztségére, „mert, aki nem születik újjá vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába” (Jn 3,5). Azután az Eucharisztiára is, amely azt az új életet táplálja bennünk (Jn 6,57), melynek részesei lettünk a keresztség által. Jézus önmagát adja nekünk valóságos ételnek, italnak, hogy azt magunkhoz véve örökké éljünk (Jn 6,51-58).

Az evangélista az Eucharisztia megígérésére vonatkozó szavakkal a tanítás fontosságára, és a valóságos jelenlétre is utal, főként a „bizony, bizony” nyomatékosító kifejezéssel, és azzal, hogy többszörösen említi a testet, amit enni kell, és a vért, amit inni kell. A beszéd fogadtatása is azt jelzi, hogy Jézus nemcsak önmagáról állította azt, hogy az „élet kenyere”. A hallgatói közül ugyanis többen botránkoztak Jézus szavain, és ezért nyilvánították „kemény beszédnek”. Véleményüknek hangos kifejezést is adtak. Jézus hallotta ezt, és mégsem javította ki szavait. Akkor se vonta vissza és nem magyarázta  átvitt  értelemben, amikor hallgatói méltatlankodva kezdték őt elhagyni. Sőt újra megismételte: „Bizony, bizony mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia Testét és nem isszátok az ő Vérét, nem lesz élet bennetek.” (Jn 6,53)

Az apostol tanítását az Eucharisztia titkával kapcsolatban az első korintusi levélből ismerhetjük meg, mely teológiai szempontból is igen jelentős. Leírásából látjuk, hogy az ősegyházban áldozati cselekményként fogták fel Jézus utolsó vacsorájának, kereszthalálának és feltámadásának megjelenítését, és hitték Jézus jelenlétét az átváltoztatott kenyérben és borban. Az apostol a korintusi közösség konkrét problémáira válaszolva tanít, tanúskodik az ősegyház eucharisztikus hitéről, és liturgikus gyakorlatáról. Pál apostol tanítását tartalmi szempontból négy részre oszthatjuk.

Pál apostol leírja az Eucharisztia alapítását (lKor 11,23-25), arra hivatkozva, hogy ő mindezt az egészen az utolsó vacsoráig visszamenő hagyományból tudja (11,23). Szent Pál apostol az eucharisztikus lakomával kapcsolatban, az alapítás elbeszélése előtti részben, a pogány bálványoknak áldozott hús fogyasztásáról szóló tanítás összefüggésében is beszél az Eucharisztiáról (lKor 10,14-22). így indirekt módon tanítja a szentmise áldozat jellegét.

Az Eucharisztia alapításának elbeszélését megelőző perikópából (lKor 10,14-22) külön kiemelendők még a 16-17. versek is, melyekben utalás van az Eucharisztia egy sajátos céljára: a leírás hangsúlyozza, hogy a „kenyértörés” közösséget (communiö) teremt a keresztre feszített és feltámadt Úrral, és általa a keresztény testvérekkel. Jézus azért jött, hogy bennünk éljen és önmagához hasonlóvá tegyen minket: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet - mondja -, az bennem marad és én őbenne” (Jn 6,56). Az apostol különösen is hangsúlyozza, hogy az Eucharisztia, „az egy kenyérből” és „egy kehelyből” való részesedés, jelzi és megvalósítja a Krisztusban hívők egységét. Részesedve testéből és véréből a keresztények személyesen egyesülnek Krisztussal. Ugyanabból a kenyérből, Krisztus testéből részesedve a keresztények egymással is mélyebben és bensőségesebben forrnak egybe.

Pál apostol hangsúlyozza, hogy az Eucharisztiát megkülönböztetett tisztelettel kell ünnepelni és magunkhoz venni (lKor 11,27-29). Ezért figyelmeztet a szentség méltó vételére, mert látja, hogy vannak olyanok, akik méltatlanul veszik magukhoz az Úr testét és vérét. Az Eucharisztia vételénél legalapvetőbb feltétel: „megkülönböztetni az Úr testét”. Ennek a páli kifejezésnek az elsődleges értelme az, hogy vannak olyanok, akik az agapén nem tesznek különbséget a közönséges étel és az Eucharisztia között, vagyis nincs meg bennük az Eucharisztia vételéhez szükséges  hit.  Az  Egyház  értelmezése  szerint, a „vizsgálja meg magát mindenki” szavakkal az apostol figyelmeztet, hogy alapos lelkiismeretvizsgálat által döntsük el, hogy méltók vagyunk-e (a kegyelem állapotában vagyunk-e) odajárulni az eucharisztikus lakomához. Nyilvánvaló, hogy az apostol még nem egészen erre gondol. Mindenesetre számol azzal az eshetőséggel, hogy lehetnek olyanok, akik nem megfelelő hittel és lelkülettel, hanem méltatlanul „eszik e kenyeret és isszák a kelyhet” (11,29).

Az evangéliumokból tudjuk, hogy az Eucharisztia alapítása a zsidóknál ünnepelt húsvéti kultikus jellegű vacsora (Széder-este) keretében történt. Az utolsó vacsora számunkra legfontosabb része az Eucharisztia alapítása, de a keresztényeket is érde­kelheti, hogy Jézus nyilvános működése idején hogyan történt a zsidók húsvéti vacsorája. Az ószö­vetségi Szentírásból és az evangélisták leírásából nem lehet pontosan tudni a zsidó húsvéti vacsora menetét. Ennek a sajátos ünnepi vacsorának leírását a Haggadában, zsidók késő ókori szertartáskönyvé­ben olvashatjuk, amely tartalmazza a húsvéti (pészah), azaz a kovásztalan kenyér ünnepén tartott Széder-este rendjét.

A Széder-est legelején, közvetlenül azt követően, hogy a borra, az első kehelyre elmondják az áldást (kiddust), felmutatták és elfogyasztották az előételt. Az előételek között szerepeitek a macesz (sanyarú­ság kenyere) keserű füvek, saláták, amelyek a rab­szolgaság szimbólumai. A következő rész a legis­mertebb, melyben a családfő a legfiatalabb fiú kérdésére válaszolva (Miben különbözik ez az éjszaka az összes többi éjszakánál?), elbeszéli a hús­vét történetét (Kiv 12,26kk) és megmagyarázza az ünnep értelmét. Azután a Hallel-zsoltárok első részének (Zsolt 113-114.) éneklése közben a máso­dik kehely tartalmát fogyasztották el a jelenlévők. A második kehely után kezdődik a legfőbb rész, az igazi pászkaliturgia: a kovásztalan kenyér, a keserű saláta és a pászkabárány elfogyasztása. Az apa ekkor magyarázza meg - utalva Izrael sorsára az Egyiptomból történt kiszabaduláskor -, miért kü­lönböznek a pászka ételek az egyébként szokáso­saktól. Az étkezést a harmadik kehely feletti áldás, és kehely körbeadása zárta le (vö. az áldás kelyhe). A befejező részben - a Hallel-zsoltárok második részének (115-118.) eléneklése után - a negyedik kelyhet ürítették ki.

Az evangéliumi elbeszélésekből kitűnik, hogy az Eucharisztia alapítása a húsvéti vacsora harma­dik-negyedik részéhez, a főétkezéshez kapcsolódik. A leírások alapján látjuk Jézus alapvetően fontos tetteit; jézus a kenyeret:

A tettek után fontosak a befejező szavak is: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre". Az Eucha­risztia megünneplésekor az Egyház megismétli Jézus jellegzetes cselekedeteit. Az Egyház Eucharisztiája - a lényeget illetően - megfelel annak a liturgiának, ami kétezer évvel ezelőtt a Coenakulumban, az utolsó vacsora termében történt. Jézus tettei megmutatják számunkra, hogy mit kell ten­nünk, hogy hűségesen teljesítsük Jézus kérését.

Az áldozat, a húsvéti vacsora és az Istennel kötött szövetség - az Eucharisztia ószövetségi háttere. Eucharisztiával, vagyis Istennek bemutatott hálaál­dozattal már az Ószövetségben is találkozunk. A kenyérszaporítás nagy csodáját maga Jézus hozza kapcsolatba annak ószövetségi előképével, a pusz­tai mannával, az égi kenyérrel (Jn 6,32). A kafarnaumi beszédében utal arra is, hogy Ő, Mózeshez hasonlóan táplálni akarja tanítványait az élet kenyerével. Saját magát úgy tekinti, mint aki több Mózesnél: új kenyeret ad, amely az örök életet táp­lálja (Jn 6,35). Az egyházatyák gyakran hasonlítot­ták össze az Eucharisztiát ószövetségi előképeivel. Szent Ambrus szerint „Nagy és tiszteletre méltó dolog volt az, hogy a zsidók számára manna hullt az égből. De értsd meg, mi több: az égi manna, vagy Krisztus teste? Bizonnyal, annak a Krisztusnak a teste, aki az égnek alkotója!”. A legfontosabb elő­képek:

Már Szent Ambrus kijelenti, hogy „ennek a szent­ségnek előképe Ábrahám idejében nyilvánult ki, amikor Melkizedek bemutatta áldozatát” (De sacramentis V,l). Melkizedek a magasságbeli Isten papja és Sálem királya volt, ami annyit jelent, mint a béke királya, neve szerint pedig az igazságosság királya. Melkizedek kiment Ábrahám elé, kenyeret és bort hozott, hogy a magasságbéli Istennek fel­ajánlja (vö. 18. v.).

„Nem találom kedvemet bennetek - mondja a Seregek Ura, nem fogadom el szívesen kezetekből az ételáldozatot. De napkeltétől napnyugatéig nagy az én nevem a népek között. Jó illatú áldozatot mutatnak be mindenütt, tiszta ételáldozatot a nevem­nek. Mert nagy az én nevem a népek közt – mondja a Seregek Ura” (Mai 1,10-11). A keresztények kezdet­től fogva meg voltak győződve arról, hogy Malakiás jövendölése a szentmiseáldozatban teljesedik be. Ez az áldozat nem lehet sem a pogányok, sem a diaszpórá­ban élő zsidók áldozata. A zsidók csak a jeruzsálemi templomban mutattak be áldozatot az Istennek. Az áldozat, amelyről a próféta jövendöl viszont egyete­mes és az egész világon fogják bemutatni. A szent­mise valóban szent és tiszta áldozat, mert szent a bemutató személye és tiszta az áldozati adomány maga is: Jézus Krisztus.

Krisztus vérének nagy előképei az Ószövetség­ben a húsvéti bárány vére (vö. Kiv 12,7.13), a szövet­ség vére, mellyel Mózes meghintette a népet (vö. Kiv 24,8), és a bűnöktől való tisztulás vére, mellyel a főpap a nagy engesztelés napján belépett a szen­tek szentjébe (vö. Lev 16,1-9). Ahogyan az ószövet­ség megkötésénél is ott volt a vér, ugyanúgy az „új és örök szövetség” megkötéséhez is hozzátartozik a vér. Minden szentmise arra emlékeztet bennünket, hogy ez a vér „sokakért” kiontatott a bűnök bocsá­natára.

A Húsvéti pászkaünnep a legfontosabb előkép, sőt több mint „előkép”, hiszen az utolsó vacsora, az Eucharisztia alapítása a zsidók húsvéti pászka vacsorája keretében történt.