Dolhai Lajos - Csúcs és forrás

Az Eucharisztikus ima (kánon) a szentmise csúcspontja, amely a prefációval kezdődik és a nagy doxológiával végződik. Legfontosabb része az Utolsó vacsora emlékezete, az alapítási szavak elmondása, vagyis az átváltoztatás (konszekráció). Ezt megelőzi az epiklézis, a Lélek-hívó imádság, hiszen nemcsak az Isten igéje, hanem a Szentlélek ereje által lesz jelenvalóvá közöttünk a megdicsőült Krisztus. Az átváltoztatás utáni megemlékező imádságban (anamnézis) sorra vesszük Jézus Krisztus életének és megváltó művének legfontosabb eseményeit: szenvedését és feltámadását, valamint visszatérését az Atyához és a második eljövetelét. Ehhez kapcsolódik az igazi felajánlás a szentmisében, amikor hálás szívvel felajánljuk a mennyei Atyának az „élő és szent áldozatot”. Ezek után következik az áldozási-epiklézis, amikor azokra hívjuk le Isten Szentlelkét, akik Krisztus testében és vérében részesülnek, és végül a szentmise közösségében - a szentek közbenjárását kérve - imádkozunk az Egyház élő és elhunyt tagjaiért.

A II. Vatikáni Zsinat előtt ezt a részt a római liturgiában „kánon”-nak neveztük. Az Eucharisztikus ima elnevezés még kifejezőbb. Amint Jézus Krisztus maga is hálaadó imádság közben alapította meg az utolsó vacsorán az Oltáriszentséget, úgy most is ez a rész tulajdonképpen egy összefüggő, nagy hálaadó imádság, amelybe csak később iktattak be közbenjáró imádságokat. Aranyszájú Szent János szerint Krisztus „hálát adott mielőtt a tanítványoknak adta a testét; azért, hogy mi is hálát adjunk” (Homilia Máté evangéliumáról, 82,30). Erre utal már Jusztinosz is, amikor azt állítja, hogy a szentmisén „nem közönséges étel és ital” az, amit magunkhoz veszünk, hanem „az Ő hálaadó imájával megáldott táplálék” (1 Apologia, 66,2). Már az ősegyházban is többféle Eucharisztikus ima létezett, de már a Hippói zsinat (393) döntése szerint csak olyan eucharisztikus imákat lehet mondani, amelyeket a püspökök egy csoportja jóváhagyott (21. kánon). A jelenlegi Római Misekönyvben hét fajta eucharisztikus ima van, melyek közül főként az első négyet szoktuk imádkozni.

„Ennek az imádságnak az az értelme, hogy az egész közösség csatlakozzék Krisztushoz Isten csodás tetteinek magasztalásában és az áldozat felajánlásában. Az Eucharisztikus ima megkívánja, hogy mindenki tisztelettel és csendben hallgassa figyelemmel” – figyelmeztetnek a Római Misekönyv általános rendelkezései (78, p.). A kánont a középkortól – a prefáció és a Sanctus kivételével – csöndben kellett végezni, latin nyelven. így a hívek nem hallották és általában nem értették az Egyház ősi imádságait. A II. Vatikáni Zsinatot követő liturgikus reform óta anyanyelven és hangosan imádkozzuk az Eucharisztikus imát, mert a liturgiának „jelentős szerepe van a hívők tanításában is” (SC 33). „A misekönyvben található különféle eucharisztikus imák az Egyháznak az élő hagyományából valók, és kimeríthetetlen teológiai és spirituális gazdagság jellemzi őket” (A szeretet szentsége, 48).

Megszokott dolog számunkra, hogy a miséző pap felajánláskor a kehelybe nemcsak bort, hanem egy kis vizet is önt.

A víznek a borhoz való vegyítése egészen az őskereszténységbe visszanyúló szokás. Az első ke­resztény századok írói (Jusztinosz, Cyprianus), továbbá már a karthágói (397) és trullói (698) zsina­tok is említik ezt a hagyományt. Nemcsak a katoli­kus, hanem az ortodox egyházakban is megvan ez a szokás. A II. Vatikáni Zsinat után megújult katoli­kus liturgia is megtartotta ezt a rítust, mert szimbo­likus jelentőséget tulajdonít ennek a liturgikus cse­lekménynek, aminek az értelmére a miséző pap imádsága utal: „A bor és a víz titka által részesedjünk annak istenségében, aki kegyesen részese lett embersé­günknek”.

Ennek az imádságnak kétféle értelmezésével is találkozhatunk. Az egyik, az un. „karácsonyi” jellegű értelmezés. Eszerint, a Keleti Egyházra inkább jel­lemző értelmezés szerint, ez az imádság a „csodála­tos csere” ill. „a megistenülés” (theoszisz) gondolatá­ra emlékeztet bennünket.  A Fiú  megtestesülése által lehetővé válik számunkra, hogy részesedjünk az isteni természetben. Ahogyan a víz egyesül a borral, úgy válik lehetővé számunkra, hogy a kegye­lem által az isteni élet részesei lehessünk.

A másik, a húsvéti misztériumra utaló értelmezés, amellyel már az egyházatyáknál is találkozunk. Szent Ágoston szerint a bor és a víz a Jézus oldalá­ból kifolyó vérre és vízre emlékeztet bennünket (Jn 19,34). A vér és viz pedig jelképezi a keresztségét és az Eucharisztiát, a két legfontosabb szentséget, amelyek az új élet, a kegyelmi élet szempontjából nélkülözhe­tetlenek számunkra. Ezek a szentségek az Egyházat is éltetik. Nemcsak az egyes ember, hanem az Egy­ház számára is alapvetően fontosak. Ágoston szerint az Egyház Krisztus kereszthalálából született: „Krisztus azért halt meg, hogy az Egyház megszü­lessék. Krisztus oldalát halála után átszúrták, hogy onnét jöjjenek létre a szentségek, melyekkel Egyhá­zát élteti”.

A húsvéti jellegű értelmezés mellett szól az tény is, hogy a szentmisében Krisztus megváltó áldozata válik jelenvalóvá. A bor és víz ebben az összefüg­gésben arra emlékeztet bennünket, hogy a megváltó Jézus vére kiontatott a bűnök bocsánatára A kenyér és a bor külön választásának az értelme a szentmi­sén éppen az, hogy a kenyér és a bor (a test és a vér) így jobban emlékeztet bennünket Krisztus áldozati halálára, és a szentmise áldozat jellegére.

A liturgia Isten dicsőségét és az ember üdvösségét szolgálja. Ezzel együtt, ezt a kettős célt nem kizárva tanít és nevel is minket. A liturgiában nemcsak az Isten szava, hanem a szentmise imádságai is taníta­nak bennünket. Az imádságok közül kiemelkedik három könyörgés: a kollekta (az első könyörgés), az áldozati adományok fölötti könyörgés (oratio super oblata) és az áldozás utáni könyörgés (postcommunio). Mindhárom könyörgésnek sajátos funkciója van az Eucharisztia megünneplésében. Éppen ezért a taní­tásukat csak a liturgiában betöltött jellegzetes sze­repük figyelembe vételével lehet összefoglalni.

A szentmise első könyörgésének latin elnevezé­se (collecta) már önmagában is utal e könyörgés sajá­tosságára (vö. RMÁR 54). A legvalószínűbb magya­rázat szerint azért kapta az imádság ezt a nevet, mert ezen könyörgésben a miséző pap mintegy összefog­lalja a hívő közösség imádságait, s a pap azt a nép nevében az Úr elé terjeszti. A „könyörögjünk” felszó­lítás utáni csend és a végén az „Ámen” akklamáció által csalatkozik és azonosul a közösség a könyör­géssel. A könyörgés értelme és szerepe tehát az,
hogy mindannyian, vagyis a pap és a hívek együtt állunk az Isten színe elé, és a miséző pap nevünk­ben és helyettünk Jézus Krisztus által a Szentlélekben az Atyához terjeszti kéréseinket (vö. RMÁR 32). Ez a könyörgés utal a napi liturgia sajátos misz­tériumára. Éppen ezért az Eucharisztia teológiája szempontjából nincs különösebb jelentősége.

Míg a kollekták Isten kegyelméért könyörögnek az ünnepre való összefüggésben, de minden Eucha­risztikus vonatkozás nélkül, addig a felajánlási könyörgés lényege szerint az Eucharisztiára irányul (RMÁR 77). Egy-két kivételtől eltekintve nem talá­lunk benne utalást a napi liturgiára. Ez az imádság az áldozati adományok előkészítéséhez és felajánlá­sához kapcsolódik. Sajátos funkciójából következik, hogy a felajánlás céljáról, az eucharisztikus áldozat lényegéről tanítja az eucharisztikus közösség tagja­it. Többféle szerepe is van ennek az imádságnak. Egyrészt lezárja az áldozati adományok előkészíté­sét, másrészt szoros kapcsolatban van az eucharisz­tikus imádsággal, amit közvetlenül bevezet. Tartal­milag számunkra azért is fontos, mert sok esetben elővételezi az áldozás utáni könyörgések témáit, hiszen már a felajánló könyörgésben is imádkozunk azért, hogy majd gazdagon részesüljünk a szentál­dozat gyümölcseiben.

Az áldozás utáni könyörgés nemcsak hálaima a szentmisén elnyert kegyelmekért, hanem kérő imádság, amelyben azt kérjük, hogy az Úr az Eucharisztia megünneplését   fordítsa lelkünk  javára.

Egyrészt azt kérjük, hogy a szentség ereje vezes­sen minket földi életünkben, másrészt, hogy egy­kor az örökkévalóságban élvezhessük annak tel­jességét, amit most a szent színek alatt zálogként kaptunk. A Római Misekönyv általános rendelke­zései (RMÁR 89) egyértelműen megfogalmazzák az utolsó oráció rendeltetetését: „Az áldozás utáni könyörgésben a pap az ünnepelt misztérium gyü­mölcseiért esedezik”. Azért imádkozunk, hogy az Eucharisztia, ez a „szentség”, a „mennyei eledel”, a „szent lakoma” és a „szent áldozat” váljék testünk és lelkünk javára.

A fenomenológiai meghatározás szerint a protestáns egyházak az „ige egyházai”, a Katolikus Egyház pedig a „szentségek egyháza”. A II. Vatikáni Zsinat óta már nem érvényes ez a sokat emlegetett szembeállítás. A teológia és az Egyház liturgiája azt tanítja, hogy a feltámadt és megdicsőült Krisztus az Egyházban az igehirdetés és a szentségek által folytatja megváltó és üdvözítő tevékenységét.

A zsinat után fokozatosan megváltozott a szemléletmódunk. Egyre jobban hangsúlyozzuk, hogy Isten igéje nemcsak tanít bennünket, hanem az olvasott vagy hirdetett ige Isten kegyelmi működésének egyik formája. Nemcsak a szentségek, hanem az Isten szavának a hatékonyságáról is lehet és kell is beszélnünk. Az Isten szava eleven, áthatol a lelkeken és élesebb minden kétélű kardnál (Zsid 4,12). Az ember bensejéig hatol és ott elhatározásokat fakaszt. Ahol hívő lélekkel fogadják „meg tudja menteni a lelkeket (Jak 1,21-23). Az emmauszi tanítványok története (Lk 24,13-32) is jól szemlélteti az igeliturgia és az Eucharisztia közti  összefüggést.  Ezek a  tanítványok először nem ismerik fel a feltámadt Urat. Már az is sokat jelentett számukra, hogy Jézus szólt hozzájuk, és kifejtette, amire róla szólt az írásokban (Lk 24,27), de csak „a kenyér törésben” ismerték fel, hogy Jézus az, akivel találkoztak.

A megdicsőült Krisztus a liturgiában az ige és az Eucharisztia által egyformán erősíteni és táplálni akarja övéit: „a szent liturgiában egyaránt veszi és nyújtja híveinek az élet kenyerét mind Isten igéjének, mind az Úr testének asztaláról” (DV 21). Már az egyházatyák írásaiban is találkozunk a „két asztal elvével”. Szent Paulinus (f431) tanúsága szerint az ő korában még elterjedt szokás volt a két részre osztott tabernákulum. Egyikben az Eucharisztiát, másikban a Bibliát őrizték. Ezzel akarták jelezni, hogy Krisztus igéje által is jelen van az ő Egyházában. A „két asztal” kifejezés Kempis Tamástól származik (vö. Krisztus követése, IV,ll,224-26). AII. Vatikáni Zsinat óhaja az volt, hogy „Isten igéjének asztala a hívők számára minél gazdagabban legyen megterítve” (SC 51). Ez a magyarázata annak, hogy a vasárnapi szentmiséken három szentírási szakaszt is meghallgatunk.

A legutolsó egyetemes zsinat azt is hangsúlyozza, hogy a szentmisének ugyan két része van, de mégis oszthatatlan egész: a részek „olyan szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hogy egyetlen istentiszteleti cselekményt” (SC 56) alkotnak. Benső, lényegi kapcsolat van Isten igéje és az Eucharisztia között. „Ezért állandóan szem előtt kell tartani,  hogy

Istennek az Egyház által a liturgiában olvasott és hirdetett Igéje a vele egytermészetű céljához, az Eucharisztiához vezet” (XVI. Benedek, A szeretet szentsége, 44) Az igeliturgia megvilágítja az Eucharisztiát, hozzásegít a szentmisén ünnepelt misztérium mélységeinek megismeréséhez és megértéséhez.

A II. Vatikáni Zsinat liturgikus reformja óta a szentmise első részét az Ige liturgiájának, a másodikat az Eucharisztia liturgiájának nevezzük. A szentmisének ez a felosztása, illetve az igeliturgia nem a legutolsó egyetemes zsinatnak köszönhető, hanem őskeresztény – a liturgia lényegéhez tartozó – istentiszteleti forma.

Az ige liturgiája nemcsak a szentmise előkészítő szakasza, hanem az ünneplés konstitutív része, hiszen a zsinat tanítása szerint Jézus Krisztus „jelen van igéjében, mert Ő maga beszél, amikor az Egyházban a Szentírást olvassák” (SC 7). Az evangélium felolvasása nem egyszerűen „tanító” része a szentmisének, hanem maga is misztérium. Krisztus megjelenése, s éppen ezért az Ő eucharisztikus megjelenésének előképe. Az evangéliumot állva hallgatjuk, mert hittel valljuk, hogy az evangélium szavai által maga Jézus az, aki szól hozzánk és napjainkban is hirdeti az örömhírt. Szent Ágoston szerint „úgy hallgatjuk az evangéliumot, mintha az Ur jelen lenne” (Tract, in Joh. ev., 30,1). A pap Krisztus nevében és tekintélyével hirdeti az evangéliumot, az ő ígéretében bízva: „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10, 16).

A megdicsőült Krisztus a liturgiában az ige és az Eucharisztia által egyaránt erősíteni és táplálni akarja övéit: „a szent liturgiában egyaránt veszi és nyújtja híveinek az élet kenyerét mind Isten igéjének, mint az Úr testének asztaláról” (DV 21). Már az egyházatyák írásaiban is találkozunk a „két asztal elvével”. Szent Jeromos így fogalmazott: „Az Úr teste valóban étel és az ő vére valóban ital; az az igazán jó – amely a jelen életben adatik meg nekünk – , hogy táplálkozhatunk az ő testével, és ihatjuk az ő vérét, nemcsak az Eucharisztiában, hanem a Szentírás olvasása által is; valóban igazi étel és igazi ital Isten szava, melyet az írások ismeretéből merítünk”. A II. Vatikáni Zsinat óhaja az volt, hogy „Isten igéjének asztala a hívők számára minél gazdagabban legyen megterítve” (SC 51).

A legutolsó egyetemes zsinat azt is hangsúlyozza, hogy a szentmisének ugyan két része van, de mégis oszthatatlan egész: a részek „olyan szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hogy egyetlen istentiszteleti cselekményt (unum actum cultus) alkotnak” (SC 56). Benső, lényegi kapcsolat van Isten igéje és az Eucharisztia között. „Ezért állandóan szem előtt kell tartani, hogy Istennek az Egyház által a liturgiában olvasott és hirdetett Igéje a vele egytermészetű céljához, az Eucharisztiához vezet” (A szeretet szentsége, 44). Az igeliturgia megvilágítja az Eucha-risztiát, hozzásegít a szentmisén ünnepelt misztérium mélységeinek megismeréséhez és megértéséhez. Az ige asztala előkészíti az Eucharisztia asztalát; felébreszti a vágyat, növeli a Krisztus iránti „éhségünket”. A Luthertől származtatható „kétfókuszú” istentisztelet nem azonos a katolikus szentmisével. A szentmise a liturgikus cselekmény egységét hangsúlyozza, mert a szentmisének csak egy középpontja van: az Eucharisztia. A protestáns egyházi közösségek úrvacsorás istentisztelete pedig szétválasztja az igeliturgiát és az Úrvacsorát.

A szentmise a bevezető résszel kezdődik, és az elbocsátással végződik. Ezek között helyezkedik el a két fő rész: az igeliturgia (amely az ambónál történik) és az Eucharisztia (áldozat) liturgiája. Ez a két rész olyan szorosan kapcsolódik egymáshoz, hogy egyetlen istentiszteleti cselekményt alkot (SC 56). Ugyanis benső, lényegi kapcsolat van Isten igéje és az Eucharisztia között: Isten Igéjét hallgatjuk a szentmise első részében, az Eucharisztiában pedig a testté lett Ige önmagát adja nekünk lelki eledelül.

A bevezető szertartások (bevezető ének, keresztvetés, köszöntés) utáni első, imádságos részben Istenhez szólunk: megbánjuk bűneinket (bűnbánati ima, Uram irgalmazz), vágyakozva Istenhez emeljük a lelkünket és a bűnbánatban megtisztulva dicsőítjük az Istent (Glória). Azoknak a szertartásoknak, amelyek az igeliturgiát megelőzik, bevezető, ráhangoló és előkészítő jellegük van. Ezt a részt a szentmise első könyörgése zárja le, amelyben a miséző pap a nép nevében az Úr elé terjeszt kéréseinket.

Az igeliturgia előkészít az Eucharisztia méltó megünneplésére. Ez a szentmise tanító része, amelyben az Isten szól hozzánk, mi pedig nyitott szívvel és készséges lélekkel hallgatjuk. Az evangéliumot állva hallgatjuk, mert hittel valljuk, hogy az evangélium szavai által maga Jézus az, aki szól hozzánk és napjainkban is hirdeti az örömhírt. A hitvallást úgy is tekinthetjük, mint a hívő nép válaszát az elhangzott tanításra. A szentmisén való részvétel már önmagában is hitvallás. A Hiszekegy elmondása azonban keresztény hitünk legfőbb igazságaira, hitünk tartalmára emlékeztet bennünket. Az igeliturgia befejező része a hívek könyörgése, amit egyetemes könyörgéseknek is nevezünk, mivel ebben az imádságban nemcsak önmagunkért és a jelenlévőkért, hanem az Egyházért, sőt még az egész világért is imádkozunk.

Az Eucharisztia liturgiája az adományok előkészítésétől (felajánlás) az áldozás utáni könyörgésig tart. Három főbb részre osztható: az adományok előkészítése, az eucharisztikus ima (kánon) és az áldozás. A szentmisének ez a második fő része a középkori szárnyas-oltárokhoz hasonlítható. A központi rész, a főrész, a leglényegesebb elem az Eucharisztikus ima, amelynek köszönhetjük, hogy minden szentmisében a feltámadt és megdicsőült Krisztussal és az ő áldozatával találkozhatunk. Az Eucharisztikus ima a szentmise leghosszabb imádsága, ami a prefációtól egészen a Miatyánkig tart.

Az adományok előkészítésekor (amit régebben felajánlásnak neveztünk) az oltárhoz visszük a kenyeret és a bort, „mint a föld termését és az emberi munka gyümölcsét”, hogy ezekből legyen számunkra „az élet kenyere” és „a lélek itala”. Adunk, illetve felajánlunk valamit az Istennek. Nemcsak a kenyeret és a bort, hanem önmagunkat és egész életünket. A felajánlási könyörgés arra emlékeztet bennünket, hogy mindez miért történik. Ez a szentmise második hivatalos könyörgése.

A szentáldozásban nyilvánvalóvá lesz számunkra, hogy a szentmise „áldozati lakoma”, és „boldogok azok, akiket meghív lakomájára Jézus, az Isten Báránya”. Az áldozás latin neve communio, ami egységet, egyesülést jelent. A szentáldozás egyesít minket Krisztussal, és Pál apostol tanítása szerint általa igazi lelki közösség jön létre azok között, „akik az egy kenyérben és egy kehelyben részesedtek” (1Kor 10,17). Vannak olyan imádságok, amelyek felkészítenek bennünket az Eucharisztia méltó vételére (Miatyánk, békerítus, Isten Báránya, Uram, nem vagyok méltó), az áldozás utáni könyörgésben pedig hálát adunk a szentmiseáldozat gyümölcseiért. Végül a miséző pap áldással útra indít minket - „menjetek békével” -, hogy keresztény hivatásunkat és küldetésünket teljesítsük a világban.

A II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint (SC 7) a feltámadt és megdicsőült Krisztus ötféle módon is jelen van a szentmise közösségében. Krisztus jelen van az imádkozok közösségében, hiszen megígérte: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20). Jelen van igéje által, hiszen az evangélium által Ő az, aki szól hozzánk. Jelen van a miséző pap személyében, aki Krisztust teszi jelenvalóvá a hívek közösségében. Jelen van a szentségek kiszolgáltatásakor az Ő megváltó kegyelmével. A legfontosabb nyilvánvalóan az, hogy az Úr Jézus jelen van közöttünk az Oltáriszentségben a kenyér és a bor színében.

Mindegyik fontos, mindegyik valóságos és hatékony jelenlét. Mégis, az eucharisztikus jelenlét magasabb rendű, mivel Krisztus nemcsak lelki módon, hanem testileg (megdicsőült testben) is jelen van. Szent VI. Pál pápa megfogalmazása szerint „Ezt a jelenlétet pedig «valóságosnak» mondjuk, de nem kizárásos alapon, mintha a többi jelenlét nem volna valóságos, hanem kitüntetően, mivel szubsztancia-lis;  tagadhatatlanul benne jelenvalóvá válik  az egész és csorbítatlan Krisztus, aki Isten és ember” (DH 4412).

Sajnálatos módon az elmúlt évszázadokban túlhangsúlyoztuk az Eucharisztiában való reális jelenlétet más jelenléti módozatok rovására. Keveset beszéltünk például arról, hogy Krisztus a szentmise liturgiájában jelen van igéje által is. „Másként, de ugyanígy valósan, jelen van igehirdető Egyháza számára, mivel a hirdetett evangélium Isten igéje, és az Egyház csakis Krisztus, Isten megtestesült Igéje nevében, az ő tekintélyével, támogatásával hirdeti az evangéliumot” (Mysterium fidei, 37). A liturgiában ugyanis Isten szól az ő népéhez, és Krisztus napjainkban is hirdeti az örömhírt. Az Isten igéje tehát nem csupán a kinyilatkoztatott igazságok tárháza, hanem Isten kegyelmi működésének is az egyik formája.

A szentségekről pedig csak úgy beszéltünk, mint a kegyelem eszközeiről, pedig a szentségekben is a megdicsőült Krisztussal találkozunk látható, szakramentális formában. Nagy Szent Leó pápa szerint „mindaz, ami látható volt a mi Urunkban, átment az ő szentségeibe” (Sermo 74,2). Az Egyházban a szentségek által mi is Jézussal kerülünk kapcsolatba. Az imádságban és Isten igéjének hallgatásában is Krisztussal találkozhatunk, de érzékelhető, látható formában csak a szentségek által. Ezért mondja Szent Ambrus: „Színről színre megmutatkoztál nekem Krisztusom, téged a szentségeidben feltalállak” (Apológia 12,58).

A II. Vatikáni Zsinat egyik gyümölcse a liturgikus teológia. Korábban a liturgikusok többnyire csak a liturgikus cselekmények történetének és a liturgia végzésének szabályaival (rubrikák) foglalkoztak. A zsinat ismételten hangsúlyozza, hogy a liturgia a szent hagyomány lényeges eleme (DV 8) és hűségesen tanítja az Egyház hitét. Parsch Pius, a német liturgikus mozgalom vezéralakjának megfogalmazása szerint „a liturgia élő katekizmus, megélt dogma, megimádkozott erkölcs, Jézussal együtt átélt élet”. Sőt H. Vorgrimlerrel együtt azt is állíthatjuk, hogy „az Egyház Eucharisztia értelmezése legmélyebben és legátfogóbban a liturgiában áll előttünk” (Vorgrimler, H., Teológia dei sacramenti, 201). Y. Congar szerint ennek a tanításnak a sajátossága a következő: „a liturgia nem annak a magisztériumnak a hangja, amely definiál, tanít, újrafogalmaz, elítél, cáfol, hanem annak az Egyháznak a szava, amely szeret és imádkozik, amely nemcsak a hitét akarja tanítani, hanem azt megénekli és gyakorolja a liturgiában, s mindezt nekünk akarja ajándékozni” (Congar, Y., La tradizione le tradizioni, 2. köt. 354).

Legutóbb a XI. Püspöki Szinódus (2005) is foglalkozott az eucharisztikus hit és ünneplés benső kapcsolatával, kiemelte „az imádság törvénye” és „a hit törvénye” (lex orandi, lex credendi) közötti összefüggést, és kiemelte a liturgikus cselekmény elsőbbségét. Hangsúlyozta, hogy „az Eucharisztiát mint a hit hitelesen ünnepelt misztériumát annak világos tudatában kell megélni, hogy a hívő megértés (intel-lectus fidei) alapjában mindig kapcsolatban van az Egyház liturgikus cselekményével” (A szeretet szentsége, 34).

Tehát, a szentmisén is megismerhetjük hitünk igazságait. Már az egyházatyák is, bár másféle megfogalmazásban, de mindig hangsúlyozták, hogy a liturgiának, a liturgikus imádságoknak teológiai jelentősége van. Nemcsak a liturgikus teológiában és a szentségtanban, hanem más összefüggésekben is egyre többet hivatkozik a teológia az Egyház imádságaira. A teológia művelése konkrétan is igazolja, hogy a „az imádság törvénye, a hit törvénye” teológiai alapelv általánosan ismert és elfogadott lett az Egyházban.

L. Beauduin belga bencés szerzetes, a 20. század eleji liturgikus mozgalom egyik vezéralakja szerint ez a princípium konkrétabban így is megfogalmazható: „Mondjátok meg nekem, hogyan imádkozott Ágoston Hippóban, Ambrus Milánóban, Izidor Sevillában, Gergely Nüsszában, Khrü-zosztomosz Konstantinápolyban, és én összefoglalom nektek az ő egyházuk egész krédóját”. Ez azt jelenti, hogy a liturgia a saját szavaival tanít, amikor például a szentmise kánonjában vagy könyörgéseiben összegzi azt a mély értelmű tanítást, melyet a liturgiát legjobban értő egyházatyák hagyományoztak ránk.

A liturgia szimbólumainak és a liturgikus imádságoknak a megértése is szükséges tehát ahhoz, hogy méltóképpen ünnepeljük az Eucharisztiát és bőven részesüljünk a szentmise kegyelmeiben. A liturgikus jelek és imádságok nem öncélúak, hanem olyan eszközök, amelyek az Eucharisztia misztériumának teljesebb megértésére akarnak vezetni. Nyilvánvaló, hogy ez a cél könnyebben megvalósulhat, amióta a nép nyelvén, a nemzeti nyelveken ünnepeljük az Eucharisztiát.

Az elmúlt évtizedek teológiájában az átlényegülés dogmájának érthetőbbé tételére, illetve helyettesítésére új kifejezések és elgondolások születtek. Ennek oka egyrészt az, hogy a mai ember számára nehezen érthetők a régi, Arisztotelésztől származó filozófiai fogalmak, másrészt pedig az, hogy a természettudományos gondolkodásban nem ugyanaz a kenyér lényege és járulékai, mint a filozófiai gondolkodásban.

Az átlényegülés dogmájának értelmezésében - a II. Vatikáni Zsinatot követő időszakban - eléggé sokan, kezdték használni a transzfinalizáció (célváltozás) és transzszignifikáció (jelentésváltozás) kifejezést. Szerintük az átváltozás nem azt jelenti, hogy a kenyér és a bor új lényeget kap. A lét rendjében a kenyérrel nem történik változás. Ellenben a kenyér és a bor új jelentést és új célt kap. A célváltozás azt jelenti, hogy a konszekráció előtt a kenyérnek és bornak az volt a rendeltetése, hogy testünket táplálják, az átváltoztatás után pedig új célra, lelkünk táplálására és keresztáldozat ünneplésére szolgál. Ugyanezt a meglátást ielentésváltozásnak is  lehet mondani,  ha  arra akarunk utalni, hogy az új cél következtében a létezőnek új jelentése lesz a teremtett világban. A kenyér és a bor az konszekráció előtt testi táplálék, utána viszont lelki táplálék jelenlétét jelzi.

Az elmélet kiindulópontja az a meglátás, mely szerint, ha megváltozik valamely dolognak a célja vagy jelentése, akkor az a dolog alapjában, lényegében változik meg. Például a piros, fehér és zöld szövet mássá lesz, ha ruhát vagy nemzeti zászlót csináltak belőle. Ugyanazok a kövek mássá lettek, ha házat vagy hidat építettek belőle. Hasonló módon Jézus akarata a kenyeret és a bort olyasvalamivé teszi, amely lényegesen más, és több, mint a kenyér és a bor. Az adományok nem szűnnek meg kenyér és bor lenni, de más célt és jelentés kapnak. És ezt az'új célt és jelentést nem mi, hanem Jézus akarja.

VI. Pál pápa „Mysterium fidei" (1965) kezdetű körlevelében figyelmeztette a teológusokat, hogy a valóságos jelenlét misztériumának kifejtésében nem lehet helyettesíteni az átlényegülés (transsubstantiatio) szakkifejezést, legfeljebb, kiegészítésképpen lehet beszélni cél-, illetve jelentésváltozásról. „Miután megtörtént az átlényegülés, a kenyér és a bor színei kétségkívül új jelentést öltenek magukra és új célt, de azért öltenek magukra új jelentést és új célt, mivel új valóságot (realitatem) tartalmaznak, amelyet joggal mondunk ontológiainak. A mondott színek alatt ugyanis nem rejtőzik már az, ami előbb volt, hanem másvalami, éspedig nemcsak az egyház hitének megítélése szerint, hanem tényszerűen" (DH 4413).

Az átlényegülés fogalmát már a 12. századi teológusok használták. Tanítóhivatali megnyilatkozásban először a IV. Lateráni Zsinaton jelenik meg (1215). A Trentói Zsinat a reformátorokkal szemben mondta ki a transzszubsztanciáció dogmáját, vagyis azt, hogy a kenyér és bor lényege Krisztus Testének és Vérének lényegévé változik (DH 1642, vö. még a 2. kánon: 1651). Az Oltáriszentségről szóló 2. kánon (DH 1652) azt is megjegyzi, hogy a látható, „külső színek” (species) változatlanul megmaradnak.

A magyarázatban az arisztotelészi metafizika és logika két sajátos fogalmának, a szubsztanciának és az akcidens-nek alkalmazásáról van szó. A substantia az, ami a dolgot azzá teszi, ami: olyan létezőt jelöl, amelyet magánvaló (ens in se), illetve önmaga általi lét illet meg (embernek lenni). A járulék olyan létezőt jelöl, amelynek sajátja a másban való (ens in alio), a máshoz tartozó lét, legtöbbször létezőnek valamely tulajdonsága (pl. műveltség). Az akcidensek a valóság empirikusan érzékelhető dimenzióját jelölik, a szubsztancia a szellemi értelem által szemlélt metafizikai lényeget. Az átlényegülés azt jelenti, hogy a lényeg megváltozik, az akcidensek azonban nem. Figyelemre méltó, hogy a dogma nem az akcidens kifejezést használja, hanem speciesről beszél, de ez tartalmilag ugyanazt akarja jelenteni, mint az akcidens fogalma.

Az Egyház tanítása mindig hangsúlyozta, hogy a szentmisében valóságos átváltozás történik. Valami új jelenik meg, ami azelőtt nem volt. Ezért nem lehet úgy érteni az Eucharisztiát, hogy Krisztus teste még hozzájárul a kenyérhez (vö. lutheri elgondolás), mintha a kenyér és Krisztus teste két egyforma jellegű valóság lenne, két „lényeg” módjára ugyanúgy egymás mellett állhatna. A szentmisében valami átváltozás történik, ami világunk dolgait magasabb rendbe veszi föl, lényegükben éri és változtatja meg, ha ez nem is mérhető. Amikor anyagi dolgokat táplálékul veszünk föl testünkbe, illetve amikor általában az anyag egy élő szervezet részévé válik, akkor megmarad ugyanannak, és mégis - mint valami újnak a része - maga is átalakul. Hasonló megy végbe a kenyér és bor átváltoztatásakor. Isten igéje és a Szentlélek a kenyeret és a bort, mintegy kiemeli sarkaiból megszokott létüket, bele egy új rendbe; még ha pusztán fizikailag ugyanazok is maradnak, mélyükben megváltoznak. Az átlényegülés tana nem bizonyítja racionálisan a valóságos jelenlétet. Csak annyit tisztáz, hogy nem ellentmondás az, amit az Egyház a Szentírás alapján az átlényegülésről tanít.

A dogmát értelmező teológusok mindig fontosnak tartották megjegyezni: Nem maga a transzszubsztanciáció szó hittétel, hanem az, amit jelez. A Trentói Zsinat nem azt mondta ki hittételként, hogy Jézus eucharisztikus jelenlétét az arisztotelészi substan-tia-accidens fogalompár alapján kell hinnünk. Egyszerűen csak arról van szó, hogy abban az időben - a reformátorok (főként Luther) tanításával szemben - a transzszubsztancióval jelzett folyamatot találta legalkalmasabbnak (aptissime) annak érzékeltetésére, hogy hogyan válik jelenvalóvá Jézus az Eucharisztiában. A zsinat nem filozófiai tételt hirdetett ki. Csak annyit mondott: a konszekráció erejében az, ami a kenyeret kenyérré, a bort borrá tette, az átváltozik azzá, ami Jézus testét Jézus testévé, Jézus vérét Jézus vérévé teszi.

A megdicsőült Krisztus folytatja megszentelő tevékenységét az Egyházban a Szentlélek által. Ezért hívjuk segítségül a liturgiában ismételten a Szentlelket. Ezzel kapcsolatban szakkifejezés lett az epiklézis. A görög eredetű szó magyarul lehívást jelent; egyházi szóhasználata szerint pedig az olyan imádságot jelenti, amelyben a Szentlelket hívjuk le: a szentmisében az áldozati adományokra és az áldozatban részesülőkre, a többi szentségben pedig azért, hogy a szentség kegyelmi hatása megvalósuljon. A szó elsődleges használata szerint elsősorban az Eucharisztiával kapcsolatos epiklézist jelöli, de nyilvánvaló, hogy nemcsak a szentmisében, hanem a többi szentség liturgiájában is jelen van a Lélekhívó imádság.

Az epiklézisnek, főként a konszekrációs epiklézisnek konkrét bibliai gyökerei is vannak, mégpedig az angyali üdvözlet jelenetében. Ahogyan Krisztus valóságos teste férfiúi nemzés nélkül a Szentlélek által teremtődött, ugyanúgy a Szentlélek által jön létre a kenyér és bor szubsztanciájából Krisztus teste és vére. A Római misekönyvben is vannak olyan könyörgések, amelyekben ott van ez a párhuzam. Például az adventi időben így imádkozunk: „Urunk, Istenünk, add, hogy oltárodra helyezett ajándékainkat szentelje meg az a Szentlélek, aki isteni erejével Mária méhét megáldotta”. Ez az analógia is segít bennünket a valóságos jelenlét megértésében. Hittel valljuk, hogy a megtestesülés és a megváltás misztériuma az Eucharisztiában folytatódik, mégpedig a Szentlélek szentségi működése által.

Az egyházatyák írásaiban és az első ránk marad liturgikus szövegekben egyre gyakrabban megjelenik az epiklézis gondolata. Ennek első és legtökéletesebb példája a Traditio Apostolicaban található meg. A római liturgia hagyományát megőrző második századi szöveg a következő: „Kérünk, küldd el Szentlelkedet a szent egyház felajánlott adományára, adj egységet mindazoknak, akik részesülnek benne. Engedd, hogy elteljenek a Szentlélekkel és megerősödjenek az igazság hitében, hogy dicsérjünk és dicsőítsünk téged fiad, Jézus Krisztus által, aki által tiéd a tisztelet és a dicsőség, Atya és Fiú, a Szentlélekkel együtt most és mindörökké.” (4. fej.) Az epiklézis mindkét formája: a konszekrációs és áldozási epiklézis is már jelen van ebben a Lélekhívó imádságban. Világosan kitűnik ez a megfogalmazásból, hiszen a Szentlelket először a „szent egyház felajánlott adományára” kéri, majd pedig azok számára, akik „részesülnek benne”.

A katolikus Egyház mindig ragaszkodott ahhoz: Krisztus valóban jelen van a kenyér és a bor színében a szentmise-áldozatban. Még a hívő emberi értelem számára is nehéz annak megértése, hogy a feltámadt és megdicsőült Krisztus hogyan válik jelenvalóvá az Oltáriszentségben.

A teológiában, sőt még a hitoktatásban is évszázadokon keresztül a középkori eredetű latin megfogalmazást, a transzszubsztanciáció (= az átlényegülés) kifejezést használtuk a misztérium magyarázatára. Mert hittel valljuk, hogy az átváltoztatás következtében a kenyér és a bor lényege megszűnik, ugyanakkor a látható „színek”, tehát a kenyér és a bor külső anyaga és tulajdonságai (íz, nagyság) változatlanok maradnak. Ez ma is igaz, de sajnos csak kevesek számára érthető.

Újabban főként a liturgiából kiindulva igyekszünk érthetővé tenni a valóságos jelenlét misztériumát. Sokat segíthet például a megértésben a bibliai anamnézis (a megemlékezés) fogalma. A liturgia tulajdonképpen egy sajátos, hatékony megemlékezés. Olyan megemlékezés, amelyben az, amiről megemlékezünk a Szentlélek erejében jelenvalóvá válik, hogy abban részesedhessünk.

Arra a kérdésre, hogy mikor és hogyan válik jelenvalóvá Jézus a kenyér és bor színében, a hagyományos teológia azt válaszolta: a konszekrációkor, amikor az átváltoztatás szavainak elmondására a kenyér Krisztus testévé, a bor Krisztus vérévé lesz. Egyházunk legújabb egyetemes katekizmusa (1992) ezt a tanítást kissé kiegészíti és a következő választ adja: A hatékony, teremtő ige (az Oltári szentséget alapító jézusi szavak) és a Szentlélek erejében (epiklézis) változik át a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé (vö. KEK 1373). Krisztus jelenléte szavának és Szentleikének ereje által valósul meg. Ezért tartotta az Egyház mindig kiemelten fontosnak az Isten szavának, Jézus eucharisztiát alapító szavainak hűséges megismétlését a szentmisében; és ennek meggyőződésnek köszönhető az átváltoztatás előtt Lélekhívó imádság, az epiklézis. Sajnálatos módon a Szentlélek szerepének hangsúlyozása a valóságos jelenlét megvalósulásában a hitoktatásban és az igehirdetésben még nagyon hiányzik. Manapság azt is hangsúlyozzuk, hogy a szentmisében nemcsak az átváltoztatás szavai a fontosak, hanem az egész, eucharisztikus imádság (prefációtól a Miatyánkig) a valóságos jelenlét megvalósulása szempontjából. Nyilvánvaló, hogy a legfontosabb a konszekráció, az alapítási (szerzési) igék elmondása, azután az epiklézis a Lélekhívó imádság, de ezeket nem szabad önmagában tekinteni, a szentmise egészéből kiemelni.