Dolhai Lajos - Csúcs és forrás

Nagyon sok vidéki, falusi egyházközségben hétköznapokon csak ritkán, vagy egyáltalán nincs szentmise. Vannak olyan falvak, ahová csak akkor megy ki misézni a pap, ha mondatott szentmise van. Azt is tapasztaljuk, hogy megfogyatkozott a hétköznapi szentmisére járók száma. Ilyenkor még a nyugdíjas, idősebb testvérek is távol maradnak a templomtól.

Úgy tűnik, hogy ennek jelenségnek az oka nemcsak a paphiány, illetve papjaink túlterheltsége, hanem az is, hogy még öt évtizeddel a II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) után sem látjuk az Eucharisztia, illetve a szentmise megünneplésének kiemelt jelentőségét a helyi egyházközségekben. Egyházunk legutolsó egyetemes zsinatának az egyik dokumentuma nagyon világosan fogalmaz: „A liturgia az a csúcs, amelyre az egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az a forrás is, amelyből fakad minden ereje" (LG 11).

Ez azt jelenti, hogy kis egyházközségeink sem élhetnek szentmise nélkül. Nekik is szükségük van a forrásra, a szentmisén való részvételre. Papjainknak nem azért kell hétköznap misézni, mert a hívek a templomban is meg akarnak emlékezni elhunyt szeretteikről, hanem azért, mert a keresztény hit természetéből következik, hogy mindazok, akik a hit és keresztség által Jézus Krisztushoz kapcsolták az életüket az egyház közösségében is akarják Istent dicsérni, és a megszentelődésükhöz szükséges Oltáriszentséget magukhoz akarják venni.

Gondoljunk arra is, hogy az Egyház, a Krisztusban hívők közössége kezdettől fogva és lényege szerint eucharisztikus közösség. Már az Apostolok cselekedetei könyve is erről tanúskodik, amikor megjegyzi, hogy a tanítványok „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában,és közösségében, a kenyértörésnek  és  az  imádságban  (2,42). Ezért manapság is hangsúlyoznunk kell, hogy az Isten igéjéhez való ragaszkodás, az imádság, a szentmise megünneplése a keresztény élet nélkülözhetetlen eleme. Igaz ugyanis, hogy az egyházi közösség ünnepli az Eucharisztiát, de valójában az Eucharisztia teremti meg azt a közösséget, amely egyáltalán ünnepelhet. A szentmisén való részvétel valósítja meg a hívek közösségét Krisztussal és testvéri közösségüket egymással, ami azt is jelenti, hogy a szentmise formál bennünket egyházzá, igazi egyházi közösséggé.

Az Eucharisztia létrehozására csak felszentelt püspök vagy pap képes (KEK Kompendiuma, 278). Az Egyházi Törvénykönyv pontos megfogalmazása szerint: „Egyedül az érvényesen felszentelt pap az a kiszolgáltató, aki Krisztus személyében képes az Eucharisztia szentségét létrehozni" (900. k. 1. §.). A hagyomány szava is határozott és egyöntetű, a kezdetektől fogva. Már Antióchiai Szent Ignác figyelmezteti a szmirnaiakat:  „Azt tartsátok érvényes Eucharisztiának, melyet a püspök, vagy megbízottja végez" (8,1). Jusztinosz tanúsága szerint az Eucharisztiát a közösség elöljárója mutatja be, a diakónusok pedig kiosztják az Eucharisztiát a jelenlévőknek,  akik pedig nem tudtak eljönni, azoknak elviszik (1. Apológia, 65,3-5.). A Niceai Zsinat kijelenti, hogy a diakónusoknak nincs az a hatalmuk, hogy a szentmiseáldozatot bemutassák: „Az isteni asztalon áldozatul bemutatott kenyér és kehely mellett fölfelé kell emelnünk tekintetünket és a hit által az Istennek ezen az asztalon fekvő bárányát megismernünk, aki elveszi a világ bűneit és az áldozópapok által vérontás nélkül feláldoztatik" 18. kánon). A Trentói Zsinat (1545-63) a reformátorokkal szemben volt kénytelen megfogalmazni a katolikus tanítást (DH 1752).

A II. Vatikáni Zsinat, amikor kifejti az általános és a szolgálati papság közötti különbözőséget, kijelenti: „Az, akit a szolgálati papságra szenteltek fel, szent hatalmával kialakítja és kormányozza a papi népet. Krisztus képviseletében bemutatja az eucharisztikus áldozatot és az egész nép nevében ajánlja fel azt Istennek. A hívek viszont közreműködnek a szentmiseáídozat fölajánlásában, mégpedig királyi papságuk erejében és azt a szentségek felvételével, az imádsággal, hálaadással, szent életük tanúságával, önmegtagadásukkal és tevékeny szeretetükkel gyakorolják" (LG 10).

Az Egyház hagyománya szerint a' felszentelt papok feladata, hogy az Eucharisztia ünneplését «Krisztus személyében elöljáróként vezessék. „A szentelés erejéből fakadóan ő (a pap) jeleníti meg Jézus Krisztust, az Egyház fejét és a maga sajátos módján magát az Egyházat is". Már az apostolok úgy tekintették magukat, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait (1Kor 5,1). Amikor diakónusokat szenteltek, azokat csak a szegények szolgálatára rendelték maguk mellé (ApCsel 6,1-6). Misézni csak pap misézhet, de az áldoztatás rendes szolgái a szentelésnél fogva a püspök, a pap, a diakónus. Rajtuk kívül avatásánál fogva rendkívüli kiszolgáltató az akolitus, valamint a kellő megbízással rendelkező egyéb világi hívő.

A protestáns egyházi közösségek nem tekintik szentségnek a papi és püspöki tisztséget, de mégis ragaszkodnak ahhoz, hogy felavatott (ordinált) lelkész végezze az úrvacsorás istentiszteletet. Az evangélikus közösség „újszövetségi alapon és a szolgálat jó rendje érdekében megvizsgált, külső és belső elhívással rendelkező testvéreket ordinal (rendel) arra a sajátos feladatra, hogy Isten igéjét hirdessék, és a szentségekkel szolgáljanak".

A latin nyelvű szentmise végén a pap a híveket ezekkel a szavakkal bocsátja el: „Ite missa est”, melynek magyar jelentése a következő: „Menjetek, küldetésetek van!” Sajnálatos módon ritkán gondolunk arra, hogy ennek a felszólításnak komoly üzenete van. A miséző pap arra figyelmeztet bennünket, hogy minden szentmisében küldetést kapunk: a szentmise tovább folytatódik a mindennapi életben, élni és tovább kell adni, amit kaptunk a szentmise közösségében. „Az Eucharisztiának akkor valósul meg a lényege és értelme, ha az embereket és világukat a szeretet és szolgálat közösségeivé alakítja át” (Cebui Eucharisztikus Kongresszus, 18.).

A szentmise elbocsátó szavai Jézus szavaira emlékeztetnek bennünket: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21; 17,18). Az „amint” és „úgy” szavak arra utalnak, hogy bennünk és általunk az a küldetés folytatódik, amit a megtestesült Fiú kapott az Atyától. A küldetés abban áll, hogy szavaink, tetteink és életünk által láthatóvá és megtapasztalhatóvá tesszük annak a Jézus Krisztusnak a személyét és tanítását, akivel találkoztunk a szentmise közösségében.

Az Egyház nem zárkózhat be az utolsó vacsora termébe. Az emmauszi tanítványok történetből (Lk 24,13-35) is jól látható, hogy az eucharisztikus „kenyértörés” tapasztalatából fakad az örömhír továbbadása. Az evangéliumot hirdetni kell minden népnek (Mt 28,19).

Az Eucharisztia régen és napjainkban is az Egyház küldetésének forrása. Már a 2. századi szentségi életről tanúskodó Traditio apostolica is ezt hangsúlyozza: „Amikor pedig a szertartás befejeződött siessen ki-ki jót cselekedni, tetszeni Istennek és helyesen élni. Buzgón ragaszkodva az Egyházhoz tegye ki-ki, amit tanult, és haladjon előre a jámborságban” (21. p.). Szent Ágoston, Egyházunk nagy tanítója pedig így fogalmazott: „Ha tehát Krisztus teste és tagja vagytok, akkor a ti misztériumotok itt van az Úr asztalán [ ] legyetek azzá, amit láttok, és vegyétek, amik vagytok” (Vö. Sermo, 272). Arra figyelmeztet bennünket, hogy legyünk azzá, amit, illetve akit magunkhoz vettünk a szentáldozásban. Hitből fakadó kötelességünk, hogy mindazt megvalósítsuk, életté váltsuk, mindazt, amit láttunk és hallottunk a szentmise közösségében. Ez a keresztény hivatás és küldetés rövid megfogalmazása.

A mai eucharisztikus teológia is egyre inkább hangoztatja a szentmise és a keresztény küldetés kapcsolatát. Ez volt a 2016-os Cebui Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak is az alapgondolata: „Az Eucharisztia az Egyház küldetésének csúcsa és forrása”. Az Eucharisztia megünneplésekor „Krisztusból táplálkozva és magunkhoz véve az üdvösség kelyhét egészen sajátos módon kerülünk párbeszédbe a Szentháromság életével; amikor kilépünk a szentmisére összegyűlt gyülekezetből, arra kapunk küldetést, hogy folytassuk ezt a szentháromságos párbeszédet az életről és az üdvösségről a szeretetteljes szolgálat formájában a szegények, a kirekesztettek, a távolba szakadtak szolgálatában” (40. p.)

Olyan világban élünk, ahol a csendet az emberek nemigen értékelik. A külső és a belső csend megteremtése egyre nehezebb napjaink zajos és rohanó világában, pedig lenne rá igény. Andrea Bocelli, a világhírű olasz énekes szerint „még a legszebb zenében is ott van egy kis csend, pusztán azért, hogy tanúi lehessünk a csend fontosságának”. A világban élő keresztény ember számára talán a liturgia, illetve a szentmise az egyetlen hely és idő, amikor találkozhat a csenddel, és a csendben Istenével. R. Guardini szerint „ha valaki megkérdezné, hogy hol kezdődik a liturgikus élet, így válaszolnék: a csend megértésénél. Csend nélkül hiányzik a liturgia mélysége és minden hiábavaló [...] a csend az első feltétele minden szent cselekménynek”.

A II. Vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója a hívek tevékeny részvételének módozatairól beszélve kiemeli a csend jelentőségét: „A tevékeny részvétel előmozdítása érdekében gondot kell fordítani a nép akklamációira, feleleteire, zsoltárénekére, anti-fónáira és énekeire, mozdulataira és testtartására. A maga idejében szent csendet is kell tartani” (SC 30).

A Római Misekönyv bevezetőjében olvashatjuk a szentmisében megtartandó szent csendekre vonatkozó utasításokat. A legjelentősebb a következő: „A maga idejében meg kell tartani a szent csendet, mint a szertartás szerves részét. Jellege az alkalomhoz igazodik: a bűnbánatnál és a Könyörgésre való felhívásnál ki-ki magába száll; az olvasmányok, vagy a homília befejeztével röviden elmélkedik az elhangzottakróbaz áldozás után pedig szíve mélyén dicséri és imádja Istent” (45. p.).

Ez a szöveg csak négy olyan alkalmat említ, amikor csendet lehet tartani a szentmise liturgiájában, de nem feledkezhetünk meg az egyéb helyekről sem. A legfontosabb az átváltoztatás csendje az úr-felmutatás alkalmával. J. Ratzinger szerint „ez meghív bennünket, hogy tekintetünket Krisztusra vessük, olyan pillantással, amely egyszerre nézés, köszönet, imádás és a saját átalakulásunkért való kérés” (A liturgia szelleme, 191).

A szentáldozással kapcsolatban csak az áldozás utáni csendet tartjuk fontosnak, pedig a misekönyv szerint itt kétféle csendről is beszélhetünk: áldozás előtti és áldozás utáni csendről. „A pap csendes imával készül elő, hogy Krisztus testét és vérét gyümölcsözően vehesse magához; ugyanezt teszik a hívek, csendben imádkozva” (84. p.). „Az áldoztatás befejezése után a pap és a hívek, ha megfelelőnek látszik, kis ideig csendben imádkoznak” (88. p.).

Ez az Eucharisztikus ima a II. Vatikáni Zsinat utáni liturgikus reform gyümölcse. Tartalmában és stílusában ez áll legközelebb a régi Római kánonhoz. A második Eucharisztikus imához hasonlóan ez a kánon is a „valóban szent vagy Istenünk” felkiáltással kezdődik, mert ezt tapasztaljuk meg leginkább amikor az Eucharisztiát ünnepeljük.

A szentség, illetve a megszentelés gondolatával, három alkalommal is találkozunk az imádságban. Az átváltoztatás előtt a Szent Istentől azt kérjük: „szenteld meg áldozati adományunkat”, utána pedig először azért imádkozunk, hogy „mi, akik az ő testét és vérét magunkhoz vesszük, Szentleikével eltelve egy test és egy lélek legyünk Krisztusban”, majd pedig azt is kérjük, hogy „Ő tegyen minket neked szentelt örök áldozattá”. Első hallásra nem egészen nyilvánvaló, hogy ki ez az „Ő”, de a szövegösszefüggésből kiderül, hogy Isten Szentlelke. A legfontosabb pedig az, hogy már a kánon elején megvalljuk, hogy a szent Isten „a mi Urunk Jézus Krisztus által, a Szentlélek erejével éltet és megszentel mindent”. A feltámadt és megdicsőült Krisztus az Egyházban a Szentlélek által folytatja az ő megváltói művét. Ez a hitvallás, illetve hit az alapja az Eucharisztikus imában található Lélekhívó imádságoknak.

A harmadik eucharisztikus imádság két fő jellemző vonása: a szentmise áldozat jellegének hangsúlyozása, és az egyháztani vonatkozásokra való utalás. Már a kánon bevezető része is utal a szentmise áldozat jellegére. A ünnepélyes hangvételű hálaadó imádság megköszöni Istennek, hogy „népet gyűjt maga köré szüntelen”, hogy „napkelettől napnyugatig tiszta áldozatot mutasson be neked”. Ez a megfogalmazás Malakiás próféta szavait visszhangozza: „De napkeltétől napnyugtáig nagy az én nevem a népek között. Jó illatú áldozatot mutatnak be mindenütt, tiszta ételáldozatot a nevemnek” (Mai 1,11). A keresztények kezdettől fogva meg voltak győződve arról, hogy a próféta jövendölése az Eucharisztia ünneplésében beteljesedett.

Ezt az Eucharisztikus imát ekkleziológiai kánonnak is szokás nevezni, mert kiemelten úgy jelenik meg benne az Egyház, mint Isten újszövetségi népe, akit az Isten „gyűjt maga köré szüntelen”. Az Egyház eucharisztikus közösség, ahol konkrétan megtapasztaljuk, hogy „sokan egy test vagyunk Krisztusban” (Róm 12,5). A Sanctus után azt kérjük az Atyától, hogy „gyűjtsön egybe mindnyájunkat”, hogy tiszta áldozatot mutassunk be neki. Az átváltoztatás utáni epiklézisben azt kérjük, hogy az Eucharisztia megünneplésekor „egy test és egy lélek legyünk Krisztusban”. A szentmisén nem gondolhatunk csak magunkra, mint egyénekre, vagy csak a helyi szentmise közösségére. Az Eucharisztiában – főként a szentek nevének említése által – a teljes, az idő és tér korlátain átívelő egyházzal kerülünk közösségbe. Krisztus áldozatával nemcsak a küzdő egyház tagjai, hanem azok is egyesülnek, akik már a mennyei boldogságot élvezik.

A szentmise második eucharisztikus imáját ismerjük legjobban, mert papjaink ezt imádkozzák legy-gyakrabban. Az átváltoztatás és a Lélekhívó imádság előtti bevezető szavait mindnyájan jól ismerjük (Valóban szent vagy Istenünk, minden szentség forrása). A legrövidebb eucharisztikus imádság, amely tulajdonképpen nem más, mint a Traditio apostolica című liturgikus és egyházfegyelmi írás (215 körül) kánonjának az átdolgozása. A jelenlegi misekönyvben található változat átszerkesztéssel, kisebb változtatásokkal, néhol világosabb szövegezéssel tartalmazza az eredeti szöveget.

Van szervesen hozzátartozó eredeti prefációja is, ami teológiai szempontból is tanulságos számunkra. Tulajdonképpen egy olyan hálaadó imádság, amelyben a nagy krisztológiai és szótérológiai hitigazságokkal találkozunk. Krisztológiai típusú kánonnak is mondjuk, mert ószövetségi utalások nélkül mutatja be számunkra Krisztus megváltói művét. Jézus úgy jelenik meg ebben a kánonban, mint akit az Atya küldött, hogy „Üdvözítőnk és Megváltónk legyen”. A szokatlanul sok krisztológiai cím (pl. „szeretett Fiad”; „a te örök Igéd Ő”) Jézus préegzisztenciájára utal, de az imádság Krisztus valóságos emberségét is bemutatja a megtestesülés által („ezért öltött a Szentlélektől Testet, és született a Szent Szűztől”).

Ebben a régi-új eucharisztikus imában explicit módon is megjelenik az epiklézis, kétféle formában: először az adományokra hívjuk le a Szentlelket (konszekrációs epiklézis: „szenteld meg ezt az adományt, áraszd le rá Szentlelkedet”), majd pedig azokra akik „Krisztus testében és vérében részesülnek” (áldozási epiklézis). Az Isten úgy jelenik meg előttünk, mint „minden szentség forrása”, de figyelemre méltó, hogy a megszentelés alanya itt már nem Krisztus, hanem a Szentlélek. Ő az, aki megszenteli az áldozati adományokat, és bennünket is, hogy Istennek tetsző módon tudjunk élni.

A megemlékezést és a felajánlást ebben a kánonban is követi az élőkről és a holtakról való imádságos megemlékezés. Az élőkért végzett imádságban első helyen említjük az egyetemes Egyház és a helyi Egyház püspökét. „A közösség közbenjár az egyházi rend valamennyi tagjáért, akik érte és vele fölajánlják az eucharisztikus áldozatot” (KEK 1369). A közbenjáró imádságban a Boldogságos Szűz Mária és a szentek közbenjárását kérjük, hogy „részesei lehessünk az örök életnek és dicsőítve magasztaljunk téged, Jézus Krisztus, a te Fiad által”. Szűz Máriát kiemelten említjük, mert „az Eucharisztiában az Egyház Máriával együtt úgy társul Krisztus fölajánlásához és közbenjárásához, mintha a kereszt tövében állna” (KEK 1370). Az imádság vége arra emlékeztet bennünket, hogy nemcsak a megváltásnak, hanem az örök üdvösségünknek is szentháromsá-gos karaktere lesz. Krisztus Urunk az üdvözülés egész folyamatában is közvetítőnk az Atyához, az ő révén van szabad utunk a Szentlélekben az Atyához (Ef 2,18).

Az imádság szavainak és tartalmának elemezése alapján láthatjuk, hogy krisztológiai, szótériológiai, pneumatológiai, sőt még ekkleziológiai szempontból is fontos ez a kánon, amely a korai egyház hitét közvetíti számunkra.

Az átváltoztatás (konszekráció) a szentmise legfontosabb része, amikor a miséző pap a kenyér és a bor fölött megismétli Jézusnak azokat a szavait, amelyekkel az Oltáriszentséget alapította. Nagyon fontosak számunkra ezek a szavak, mert az Egyház az átváltozás, illetve az átlényegülés tényét Krisztus Eucharisztiát alapító szavai alapján állítja.

Abban nincs semmi rendkívüli, hogy Jézus az utolsó vacsorán „fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte”. Ezt teszi a zsidók húsvéti vacsoráján minden családfő. Ami számunkra fontos, hogy Jézus a kezébe vett kenyérről azt mondta: „Ez az én testem, amely értetek adatik”, a borról pedig azt állította: „ez az én vérem, az új és örök szövetségé, mely értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára”.

Jézus szavaiból azt látjuk, hogy az, amit Jézus a kezében tart, amiről azt állítja, hogy ez az ő teste és ez az ő vére, az többé nem kenyér és bor, hanem valóban az ő teste ”és vére. Az idevonatkozó kijelentésekben figyelemre méltó, hogy Jézus nem beszél kenyérről és borról, hanem csak saját testéről és véréről. Jézus nem azt mondta tanítványainak: ez a kenyér az én testem, hanem: ez az én testem, tehát: ez a valami, amit kezemben tartok, az én testem. A biblia eredeti görög szövegében, a nyelv természetének megfelelően az alany és az állítmány között olvasható az „esztin” a „van” létige, ami egybekapcsolja őket. A logika törvénye szerint ennek használata is azt mutatja, hogy a bibliai beszámolók nem jelképre, hanem azonosságra gondoltak, amikor azt állították, hogy ami kenyér volt, az Krisztus teste, ami bor volt, az Krisztus vére.

Már Mopszvesztiai Theodórosz (f466) is ezt a szempontot hangsúlyozta: „Az Úr ugyanis nem azt mondta: Ez az én testem jelképe (symboluma), ez az én vérem jelképe, hanem: Ez az én testem és vérem. Arra tanít minket, hogy ne az előttünk lévő, érzékeinkre kitett dolog természetére figyeljünk: az ugyanis a hálaadás és a fölötte kiejtett szavak által testté és vérré vált” (In Matth. Comm., 26).

Amikor Jézus azt mondja, hogy „ez az én testem, mely értetek adatik”, az „adatik” szó utal az áldozatra szánt és leölésre átadott áldozati bárányra, és arra, hogy Jézus úgy adja áldozatul testét üdvösségünkért, ahogyan az ószövetségben áldozatul adták a bárányt. A „kiontatik” megfogalmazás pedig az áldozati állatból kicsorgott vérre utal, és arra, hogy Jézus úgy ontja értünk vérét, ahogyan kiontatott egykoron a bárány vére engesztelésül.

A „szövetség vére” kifejezés nyilvánvaló utalás a mózesi szövetségkötéskor bemutatott áldozatra (Kiv 24,8; Zsid 9,18-22). A Sinai hegynél Mózes a régi szövetséget is áldozati vérrel pecsételte meg. Érthető tehát, hogy az újszövetség megkötésénél is jelen van a vér. Az is fontos, hogy az átváltoztatás szavaiban az „értetek” formula Jézus önfeláldozásának megváltástani jelentőségét domborítja ki. Arra emlékeztet bennünket, hogy Jézus értünk emberekért, a mi üdvösségünkért vállalta az utolsó vacsora utáni szenvedést és kereszthalált.

Az Eucharisztikus ima (kánon) a szentmise csúcspontja, amely a prefációval kezdődik és a nagy doxológiával végződik. Legfontosabb része az Utolsó vacsora emlékezete, az alapítási szavak elmondása, vagyis az átváltoztatás (konszekráció). Ezt megelőzi az epiklézis, a Lélek-hívó imádság, hiszen nemcsak az Isten igéje, hanem a Szentlélek ereje által lesz jelenvalóvá közöttünk a megdicsőült Krisztus. Az átváltoztatás utáni megemlékező imádságban (anamnézis) sorra vesszük Jé'zus Krisztus életének és megváltó művének legfontosabb eseményeit: szenvedését és feltámadását, valamint visszatérését az Atyához és a második eljövetelét. Ehhez kapcsolódik az igazi felajánlás a szentmisében, amikor hálás szívvel felajánljuk a mennyei Atyának az „élő és szent áldozatot”. Ezek után következik az áldozási-epiklézis, amikor azokra hívjuk le Isten Szentlelkét, akik Krisztus testében és vérében részesülnek, és végül a szentmise közösségében - a szentek közbenjárását kérve - imádkozunk az Egyház élő és elhunyt tagjaiért.

A II. Vatikáni Zsinat előtt ezt a részt a római liturgiában „kánon”-nak neveztük. Az Eucharisztikus ima elnevezés még kifejezőbb. Amint Jézus Krisztus maga is hálaadó imádság közben alapította meg az utolsó vacsorán az Oltáriszentséget, úgy most is ez a rész tulajdonképpen egy összefüggő, nagy hálaadó imádság, amelybe csak később iktattak be közbenjáró imádságokat. Aranyszájú Szent János szerint Krisztus „hálát adott mielőtt a tanítványoknak adta a testét; azért, hogy mi is hálát adjunk” (Homilia Máté evangéliumáról, 82,30). Erre utal már Jusztinosz is, amikor azt állítja, hogy a szentmisén „nem közönséges étel és ital” az, amit magunkhoz veszünk, hanem „az Ő hálaadó imájával megáldott táplálék” (1 Apologia, 66,2). Már az ősegyházban is többféle Eucharisztikus ima létezett, de már a Hippói zsinat (393) döntése szerint csak olyan eucharisztikus imákat lehet mondani, amelyeket a püspökök egy csoportja jóváhagyott (21. kánon). A jelenlegi Római Misekönyvben hét fajta eucharisztikus ima van, melyek közül főként az első négyet szoktuk imádkozni.

„Ennek az imádságnak az az értelme, hogy az egész közösség csatlakozzék Krisztushoz Isten csodás tetteinek magasztalásában és az áldozat felajánlásában. Az Eucharisztikus ima megkívánja, hogy mindenki tisztelettel és csendben hallgassa figyelemmel”- figyelmeztetnek a Római Misekönyv általános rendelkezései (78, p.). A kánont a középkortól - a prefáció és a Sanctus kivételével - csöndben kellett végezni, latin nyelven. így a hívek nem hallották és általában nem értették az Egyház ősi imádságait. A II. Vatikáni Zsinatot követő liturgikus reform óta anyanyelven és hangosan imádkozzuk az Eucharisztikus imát, mert a liturgiának „jelentős szerepe van a hívők tanításában is” (SC 33). „A misekönyvben található különféle eucharisztikus imák az Egyháznak az élő hagyományából valók, és kimeríthetetlen teológiai és spirituális gazdagság jellemzi őket” (A szeretet szentsége, 48).

Megszokott dolog számunkra, hogy a miséző pap felajánláskor a kehelybe nemcsak bort, hanem egy kis vizet is önt.

A víznek a borhoz való vegyítése egészen az őskereszténységbe visszanyúló szokás. Az első ke­resztény századok írói (Jusztinosz, Cyprianus), továbbá már a karthágói (397) és trullói (698) zsina­tok is említik ezt a hagyományt. Nemcsak a katoli­kus, hanem az ortodox egyházakban is megvan ez a szokás. A II. Vatikáni Zsinat után megújult katoli­kus liturgia is megtartotta ezt a rítust, mert szimbo­likus jelentőséget tulajdonít ennek a liturgikus cse­lekménynek, aminek az értelmére a miséző pap imádsága utal: „A bor és a víz titka által részesedjünk annak istenségében, aki kegyesen részese lett embersé­günknek”.

Ennek az imádságnak kétféle értelmezésével is találkozhatunk. Az egyik, az un. „karácsonyi” jellegű értelmezés. Eszerint, a Keleti Egyházra inkább jel­lemző értelmezés szerint, ez az imádság a „csodála­tos csere” ill. „a megistenülés” (theoszisz) gondolatá­ra emlékeztet bennünket.  A Fiú  megtestesülése által lehetővé válik számunkra, hogy részesedjünk az isteni természetben. Ahogyan a víz egyesül a borral, úgy válik lehetővé számunkra, hogy a kegye­lem által az isteni élet részesei lehessünk.

A másik, a húsvéti misztériumra utaló értelmezés, amellyel már az egyházatyáknál is találkozunk. Szent Ágoston szerint a bor és a víz a Jézus oldalá­ból kifolyó vérre és vízre emlékeztet bennünket (Jn 19,34). A vér és viz pedig jelképezi a keresztségét és az Eucharisztiát, a két legfontosabb szentséget, amelyek az új élet, a kegyelmi élet szempontjából nélkülözhe­tetlenek számunkra. Ezek a szentségek az Egyházat is éltetik. Nemcsak az egyes ember, hanem az Egy­ház számára is alapvetően fontosak. Ágoston szerint az Egyház Krisztus kereszthalálából született: „Krisztus azért halt meg, hogy az Egyház megszü­lessék. Krisztus oldalát halála után átszúrták, hogy onnét jöjjenek létre a szentségek, melyekkel Egyhá­zát élteti”.

A húsvéti jellegű értelmezés mellett szól az tény is, hogy a szentmisében Krisztus megváltó áldozata válik jelenvalóvá. A bor és víz ebben az összefüg­gésben arra emlékeztet bennünket, hogy a megváltó Jézus vére kiontatott a bűnök bocsánatára A kenyér és a bor külön választásának az értelme a szentmi­sén éppen az, hogy a kenyér és a bor (a test és a vér) így jobban emlékeztet bennünket Krisztus áldozati halálára, és a szentmise áldozat jellegére.

A liturgia Isten dicsőségét és az ember üdvösségét szolgálja. Ezzel együtt, ezt a kettős célt nem kizárva tanít és nevel is minket. A liturgiában nemcsak az Isten szava, hanem a szentmise imádságai is taníta­nak bennünket. Az imádságok közül kiemelkedik három könyörgés: a kollekta (az első könyörgés), az áldozati adományok fölötti könyörgés (oratio super oblata) és az áldozás utáni könyörgés (postcommunio). Mindhárom könyörgésnek sajátos funkciója van az Eucharisztia megünneplésében. Éppen ezért a taní­tásukat csak a liturgiában betöltött jellegzetes sze­repük figyelembe vételével lehet összefoglalni.

A szentmise első könyörgésének latin elnevezé­se (collecta) már önmagában is utal e könyörgés sajá­tosságára (vö. RMÁR 54). A legvalószínűbb magya­rázat szerint azért kapta az imádság ezt a nevet, mert ezen könyörgésben a miséző pap mintegy összefog­lalja a hívő közösség imádságait, s a pap azt a nép nevében az Úr elé terjeszti. A „könyörögjünk” felszó­lítás utáni csend és a végén az „Ámen” akklamáció által csalatkozik és azonosul a közösség a könyör­géssel. A könyörgés értelme és szerepe tehát az,
hogy mindannyian, vagyis a pap és a hívek együtt állunk az Isten színe elé, és a miséző pap nevünk­ben és helyettünk Jézus Krisztus által a Szentlélekben az Atyához terjeszti kéréseinket (vö. RMÁR 32). Ez a könyörgés utal a napi liturgia sajátos misz­tériumára. Éppen ezért az Eucharisztia teológiája szempontjából nincs különösebb jelentősége.

Míg a kollekták Isten kegyelméért könyörögnek az ünnepre való összefüggésben, de minden Eucha­risztikus vonatkozás nélkül, addig a felajánlási könyörgés lényege szerint az Eucharisztiára irányul (RMÁR 77). Egy-két kivételtől eltekintve nem talá­lunk benne utalást a napi liturgiára. Ez az imádság az áldozati adományok előkészítéséhez és felajánlá­sához kapcsolódik. Sajátos funkciójából következik, hogy a felajánlás céljáról, az eucharisztikus áldozat lényegéről tanítja az eucharisztikus közösség tagja­it. Többféle szerepe is van ennek az imádságnak. Egyrészt lezárja az áldozati adományok előkészíté­sét, másrészt szoros kapcsolatban van az eucharisz­tikus imádsággal, amit közvetlenül bevezet. Tartal­milag számunkra azért is fontos, mert sok esetben elővételezi az áldozás utáni könyörgések témáit, hiszen már a felajánló könyörgésben is imádkozunk azért, hogy majd gazdagon részesüljünk a szentál­dozat gyümölcseiben.

Az áldozás utáni könyörgés nemcsak hálaima a szentmisén elnyert kegyelmekért, hanem kérő imádság, amelyben azt kérjük, hogy az Úr az Eucharisztia megünneplését   fordítsa lelkünk  javára.

Egyrészt azt kérjük, hogy a szentség ereje vezes­sen minket földi életünkben, másrészt, hogy egy­kor az örökkévalóságban élvezhessük annak tel­jességét, amit most a szent színek alatt zálogként kaptunk. A Római Misekönyv általános rendelke­zései (RMÁR 89) egyértelműen megfogalmazzák az utolsó oráció rendeltetetését: „Az áldozás utáni könyörgésben a pap az ünnepelt misztérium gyü­mölcseiért esedezik”. Azért imádkozunk, hogy az Eucharisztia, ez a „szentség”, a „mennyei eledel”, a „szent lakoma” és a „szent áldozat” váljék testünk és lelkünk javára.

A fenomenológiai meghatározás szerint a protestáns egyházak az „ige egyházai”, a Katolikus Egyház pedig a „szentségek egyháza”. A II. Vatikáni Zsinat óta már nem érvényes ez a sokat emlegetett szembeállítás. A teológia és az Egyház liturgiája azt tanítja, hogy a feltámadt és megdicsőült Krisztus az Egyházban az igehirdetés és a szentségek által folytatja megváltó és üdvözítő tevékenységét.

A zsinat után fokozatosan megváltozott a szemléletmódunk. Egyre jobban hangsúlyozzuk, hogy Isten igéje nemcsak tanít bennünket, hanem az olvasott vagy hirdetett ige Isten kegyelmi működésének egyik formája. Nemcsak a szentségek, hanem az Isten szavának a hatékonyságáról is lehet és kell is beszélnünk. Az Isten szava eleven, áthatol a lelkeken és élesebb minden kétélű kardnál (Zsid 4,12). Az ember bensejéig hatol és ott elhatározásokat fakaszt. Ahol hívő lélekkel fogadják „meg tudja menteni a lelkeket (Jak 1,21-23). Az emmauszi tanítványok története (Lk 24,13-32) is jól szemlélteti az igeliturgia és az Eucharisztia közti  összefüggést.  Ezek a  tanítványok először nem ismerik fel a feltámadt Urat. Már az is sokat jelentett számukra, hogy Jézus szólt hozzájuk, és kifejtette, amire róla szólt az írásokban (Lk 24,27), de csak „a kenyér törésben” ismerték fel, hogy Jézus az, akivel találkoztak.

A megdicsőült Krisztus a liturgiában az ige és az Eucharisztia által egyformán erősíteni és táplálni akarja övéit: „a szent liturgiában egyaránt veszi és nyújtja híveinek az élet kenyerét mind Isten igéjének, mind az Úr testének asztaláról” (DV 21). Már az egyházatyák írásaiban is találkozunk a „két asztal elvével”. Szent Paulinus (f431) tanúsága szerint az ő korában még elterjedt szokás volt a két részre osztott tabernákulum. Egyikben az Eucharisztiát, másikban a Bibliát őrizték. Ezzel akarták jelezni, hogy Krisztus igéje által is jelen van az ő Egyházában. A „két asztal” kifejezés Kempis Tamástól származik (vö. Krisztus követése, IV,ll,224-26). AII. Vatikáni Zsinat óhaja az volt, hogy „Isten igéjének asztala a hívők számára minél gazdagabban legyen megterítve” (SC 51). Ez a magyarázata annak, hogy a vasárnapi szentmiséken három szentírási szakaszt is meghallgatunk.

A legutolsó egyetemes zsinat azt is hangsúlyozza, hogy a szentmisének ugyan két része van, de mégis oszthatatlan egész: a részek „olyan szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hogy egyetlen istentiszteleti cselekményt” (SC 56) alkotnak. Benső, lényegi kapcsolat van Isten igéje és az Eucharisztia között. „Ezért állandóan szem előtt kell tartani,  hogy

Istennek az Egyház által a liturgiában olvasott és hirdetett Igéje a vele egytermészetű céljához, az Eucharisztiához vezet” (XVI. Benedek, A szeretet szentsége, 44) Az igeliturgia megvilágítja az Eucharisztiát, hozzásegít a szentmisén ünnepelt misztérium mélységeinek megismeréséhez és megértéséhez.

A II. Vatikáni Zsinat liturgikus reformja óta a szentmise első részét az Ige liturgiájának, a másodikat az Eucharisztia liturgiájának nevezzük. A szentmisének ez a felosztása, illetve az igeliturgia nem a legutolsó egyetemes zsinatnak köszönhető, hanem őskeresztény – a liturgia lényegéhez tartozó – istentiszteleti forma.

Az ige liturgiája nemcsak a szentmise előkészítő szakasza, hanem az ünneplés konstitutív része, hiszen a zsinat tanítása szerint Jézus Krisztus „jelen van igéjében, mert Ő maga beszél, amikor az Egyházban a Szentírást olvassák” (SC 7). Az evangélium felolvasása nem egyszerűen „tanító” része a szentmisének, hanem maga is misztérium. Krisztus megjelenése, s éppen ezért az Ő eucharisztikus megjelenésének előképe. Az evangéliumot állva hallgatjuk, mert hittel valljuk, hogy az evangélium szavai által maga Jézus az, aki szól hozzánk és napjainkban is hirdeti az örömhírt. Szent Ágoston szerint „úgy hallgatjuk az evangéliumot, mintha az Ur jelen lenne” (Tract, in Joh. ev., 30,1). A pap Krisztus nevében és tekintélyével hirdeti az evangéliumot, az ő ígéretében bízva: „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10, 16).

A megdicsőült Krisztus a liturgiában az ige és az Eucharisztia által egyaránt erősíteni és táplálni akarja övéit: „a szent liturgiában egyaránt veszi és nyújtja híveinek az élet kenyerét mind Isten igéjének, mint az Úr testének asztaláról” (DV 21). Már az egyházatyák írásaiban is találkozunk a „két asztal elvével”. Szent Jeromos így fogalmazott: „Az Úr teste valóban étel és az ő vére valóban ital; az az igazán jó – amely a jelen életben adatik meg nekünk – , hogy táplálkozhatunk az ő testével, és ihatjuk az ő vérét, nemcsak az Eucharisztiában, hanem a Szentírás olvasása által is; valóban igazi étel és igazi ital Isten szava, melyet az írások ismeretéből merítünk”. A II. Vatikáni Zsinat óhaja az volt, hogy „Isten igéjének asztala a hívők számára minél gazdagabban legyen megterítve” (SC 51).

A legutolsó egyetemes zsinat azt is hangsúlyozza, hogy a szentmisének ugyan két része van, de mégis oszthatatlan egész: a részek „olyan szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hogy egyetlen istentiszteleti cselekményt (unum actum cultus) alkotnak” (SC 56). Benső, lényegi kapcsolat van Isten igéje és az Eucharisztia között. „Ezért állandóan szem előtt kell tartani, hogy Istennek az Egyház által a liturgiában olvasott és hirdetett Igéje a vele egytermészetű céljához, az Eucharisztiához vezet” (A szeretet szentsége, 44). Az igeliturgia megvilágítja az Eucha-risztiát, hozzásegít a szentmisén ünnepelt misztérium mélységeinek megismeréséhez és megértéséhez. Az ige asztala előkészíti az Eucharisztia asztalát; felébreszti a vágyat, növeli a Krisztus iránti „éhségünket”. A Luthertől származtatható „kétfókuszú” istentisztelet nem azonos a katolikus szentmisével. A szentmise a liturgikus cselekmény egységét hangsúlyozza, mert a szentmisének csak egy középpontja van: az Eucharisztia. A protestáns egyházi közösségek úrvacsorás istentisztelete pedig szétválasztja az igeliturgiát és az Úrvacsorát.