Dolhai Lajos - Csúcs és forrás

Már az Apostolok Cselekedeteiből látjuk, hogy az Egyház a kezdetektől fogva úgy jelenik meg a világ­ban, mint eucharisztikus közösség (ApCsel 2,42). A keresztény ember már a keresztségben Krisztus Testének és az újszövetségi Isten népének tagja lesz, de a Krisztushoz és az ő Egyházához való tartozá­sát a szentmise közösségében éli meg.

Az eucharisztikus egyházszemlélet szerint kevés, ha csak azt mondjuk, hogy az Eucharisztia az egyházi élet középpontjában áll. Axiómaként is állíthatjuk: „Az Egyház hozza létre az Eucharisztiát, az Eucharisztia pedig az Egyházat". Ahol az Eucha­risztiát ünneplik, ott létrejön az Egyház, mint a Krisztusban hívők helyi közössége. Az Egyház pedig az Eucharisztiából fakadó lelki, kegyelmi közösség. XVI. Benedek pápa meglátása szerint „az Eucharisztiával maga az Egyház jön létre". Jézus azzal valósított meg valami újat tanítványai előtt, hogy egybegyűjtötte és közösséggé formálta őket" (A názáreti Jézus, 2. köt., 109). Az Eucharisztia, az Utolsó Vacsorára való szakramentális emlékezés nemcsak a közösségben megy végbe, hanem Krisztus akaratából közösség alkotó ereje van. Amint a hívők természetfeletti szinten az Eucharisztiával táplálkozva élnek és növekednek, ugyanúgy az Egyház is „állandóan ebből a kenyérből él és általa növekszik" (LG 26).

A II. Vatikáni Zsinaton nemcsak az Egyházról szóló zsinati határozat, hanem a liturgikus konsti­túció is hangsúlyozta az Eucharisztia és az Egyház különleges kapcsolatát. A konstitúció meghatározá­sa szerint a szentségek, főként az Eucharisztia azon túl, hogy az embereket megszentelik, Istennek megadják a tisztelet, valamint a tanítást is szolgál­ják, egyszersmind építik Krisztus testét (SC 59). Az Egyház az Eucharisztia révén jön létre, él és növek­szik folyamatosan. így az Eucharisztia konstitutív valóság az Egyház számára: „Egyetlen keresztény közösség sem fog kiépülni, hacsak nem teszi meg alapjának és szegletkövének a szent Eucharisztiát" - tanítja a zsinat (PO 6).

Amikor az Egyház megünnepli az Eucharisztiát, mindig önmagát valósítja meg, legmélyebb lénye­gét fejezi ki a mindig jelenlévő, keresztre feszített és megdicsőült Krisztussal való egységét és közössé­gét. A szentmise az Egyház legtökéletesebb megva­lósulása. Az Eucharisztiában minden együtt van, ami az Egyházat Egyházzá teszi: az Egyház feje, Jézus Krisztus, a hierarchikus struktúra és Isten országa eljövetelének várása. „Az Egyház a legkivá­lóbb módon akkor lesz láthatóvá, amikor Isten szent népe teljesen és tevékenyen részt vesz a közös liturgiában, mindenekelőtt az Eucharisztia ünnep­lésében, az egységes imádságban az egyetlen oltár körül, melynél a közösség élén ott áll a papságától és segédkezőitől körülvett püspök" (SC 41).

A keresztséget, a bérmálást és az Eucharisztiát a keresztény beavatás szentségeinek nevezzük. A hit mellett erre a három szentségre is szükségünk van ahhoz, hogy kereszténnyé váljunk és az Egyház teljes jogú tagjai legyünk.

Az ősegyházban a három beavató szentséget egy­szerre szolgáltatták ki a felnőtt katekuméneknek, és a keresztény beavatás csúcspontja az Eucharisztiában való részvétel volt. Tudták, hogy a kegyelmi életben a keresztség csak kezdet, amely a Krisztusban való élet teljességének megszerzésére irányul, az Eucharisztia pedig a keresztény beavatás lényege. Pszeudo-Dionüsziosz Areopagita megfogalmazása szerint a „teljességnek a teljessége”. A keresztény beavatás folyamatának a megkoronázása.

Ezt a szemléletmódot láthatjuk a gyermekkeresztelés jelenleg érvényben lévő szertartáskönyvének bevezetőjében is. Az összefüggés teológiája röviden a következő: Akik megkeresztelkednek a víz és a Szentlélek által, új teremtménnyé lesznek: minden bűnük bocsánatát elnyerve a fogadott fiúság állapo­tába kerülnek és az Egyház tagjai lesznek. Akik pedig elnyerik a Szentlélek ajándékait a bérmálásban, azok tökéletesebben hasonulnak Krisztushoz, megkapják a Szentlélek ajándékait, hogy a világban tanúságot tudjanak tenni Krisztusról. Végül az Eucharisztia lakomájában részesülnek, amely jele és eszköze az Egyház egységének.

Történeti okokból adódóan később nyugaton a három szentség kiszolgáltatása elvált egymástól, de a teológia ennek ellenére is mindig rámutatott a közöttük lévő lényegi összefüggésekre.

A kereszténységbe való beavatás három szentsé­ge tehát úgy kapcsolódik össze egymással, hogy teljes nagykorúságra vezeti a Krisztusban hívőket, akiknek küldetésük van az Egyházban és a világ­ban. „A keresztségben új életre született híveket a bérmálás szentsége megerősíti, az Eucharisztiában pedig az örök élet kenyerét kapják. így, a keresztény beavatás szentségein át a hívők egyre többet kap­nak az isteni élet gazdagságából és előrehaladnak a szeretet tökéletessége felé”. Az Eucharisztia teszi teljessé a keresztény beavatást és lesz középpontja és célja az egész szentségi életnek.

Az Eucharisztia úgy is megjelenik számunkra mint mennyei eledel, amely táplálja a hívőkben a kegyelmi életet, felemeli őket a Krisztussal való bensőséges és személyes életközösségre, hiszen maga Jézus megígérte: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad és én meg őbenne”.

A szentségi üdvrend elnevezés önmagában is utal arra, hogy a szentségek nem egymástól független, önálló kegyelmi eszközök (KEK 1076). Egyházunk legújabb katekizmusa (1992) kijelenti, hogy „a szent­ségek szerves egészet alkotnak, amelyben minden szent­ségnek megvan a saját helye. Ebben a szerves egészben az  Eukarisztia kiemelkedő hellyel  rendelkezik, mint a szentségek szentsége" (KEK 1211).

Az Eucharisztia a szentségi élet középpontja, sőt a „legfőbb szentség", mert a többi szentség csak közvetíti Isten kegyelmét, az Oltáriszentség pedig magát a kegyelmek szerzőjét és forrását, Jézus Krisztust tartalmazza. Krisztus értünk (a szentmi­sében). Krisztus bennünk (a szentáldozásban) és Krisztus közöttünk (a szentségházban).

Aquinói Szent Tamás klasszikus megfogalmazá­sa szerint az Eucharisztia a „leghatalmasabb és leg­nemesebb szentség" (potissimum el nobilissimum Sac-ramentum), „minden csodák csodája", és „minden más szentség erre, mint végső célra rendeltetett". Ezt a meglátást továbbgondolva, a II. Vatikáni Zsi­nat kijelenti: „az összes szentség, mint minden más egyházi szolgálat és az apostoli tevékenység is, a szent Eucharisztiához tartozik és reá irányul. Az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java, tudniillik maga Krisztus, a mi húsvéti Bárányunk és élő kenyerünk" (PO 5).

Ezek tekintetbe vételével nem meglepő, hogy már a középkorban a legkiválóbb értelemben vett szentség (sanctissimum sacmmentum) és a legméltóságosabb Oltáriszentség néven emlegették az Eucha­risztiát, és gyakran énekelték a gregorián antifónát: „Adoremus in aeternum sanctissimum sacramentum". Egy középkori püspök, Celle-i Péter úgy látja, hogy az Eucharisztia az Egyház „szíve", vagyis nélkülöz­hetetlen fontos az Egyház életében. Az igaz, hogy az Egyház hozza létre az Eucharisztiát, de arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az Eucharisztia ünneplése által pedig megjelenik előttünk az Egyház, a Krisztusban hívők helyi közössége. XIII. Leó pápa „Mime caritatis" körlevele szerint „aki meg­fontolja az Eucharisztiából kiáradó jótéteményeket, meg fogja érteni, hogy bizony az a legfőbb és legki­emelkedőbb, amely magába foglalja az Összes töb­bit: belőle árad ugyanis az élet az emberekbe, amely valóságos élet" (DH 3359).

Joggal mondhatjuk tehát Szent II. János Pál pápa szavaival élve, hogy „az Egyház legdrágább kincse, amit csak magáénak mondhat történelmi zarándokútján".

Ha az Eucharisztia lényegét meg akarjuk érteni, akkor érdemes a régi elnevezéseinek magyarázatá­ból is kiindulni. Az elnevezések nagy száma azt jelzi, hogy milyen gazdag tartalmú misztériumról van szó, és csak a különböző szempontok együttes figyelembe vételével lehet kifejteni az Eucharisztia teológiáját.

A középkor óta leginkább Oltáriszentségnek ne­vezzük. Ez a megnevezés arra emlékeztet bennün­ket, hogy a megdicsőült Krisztus maradandóan jelen van az oltáron, illetve a tabernákulumban az eucharisztikus színek alatt.

Az Oltáriszentséggel leginkább a szentmisén találkozunk. A szentmise elnevezés latin eredetű szó (missa), és arra utal, hogy az Eucharisztia liturgiájá­nak megünneplése a hívek elküldésével, a keresz­tény küldetésükre való biztatással zárul. A miséző pap elbocsátása is erre figyelmeztet „A szentmise véget ért, menjetek, küldetésetek van!" (Ite, missa est!)

A legősibb elnevezés a kenyértörés, amivel ismé­telten találkozunk az Apostolok cselekedeteinek könyvében (2,42.46; 20,7). Régebben gyakrabban mondtuk szentmiseáldozatnak is az Eucharisztia megünneplését, arra gondolva, hogy a szentmisében jelenvalóvá válik Krisztus megváltó áldozata. Manapság ez ritkábban történik, mert a teológiá­ban és a liturgikus lelkiségben is inkább a szentmi­se lakoma jellegét hangsúlyozzuk, sajnos az áldozat jelleg rovására.

A II. Vatikáni Zsinat óta egyházunk az Eucharisz­tia elnevezést használja leginkább, mert az utolsó vacsorán is az Eucharisztia alapítása egy hálaadó imádsághoz kapcsolódik, A katolikus Egyház leg­újabb katekizmusa is már következetesen ezt az elnevezést használja. Az „eucharisztia" a görög nyelvből származik és ünnepélyes hálaadást jelent. Ezt az elnevezést a magyar katolikus hívek még nem szokták meg. Azért szerencsés ez a kifejezés, mert az Oltáriszentségnek nemcsak egyik vagy másik szempontjára utal. Ez a görög szó arra emlé­keztet bennünket, hogy az Eucharisztia megünnep­lésekor hálát adunk Istennek azért, hogy Jézus és az ő megváltó áldozata jelenvalóvá lesz a szentmise közösségében. Jézus húsvéti misztériuma, amelyhez hozzátartozik az Oltári­szentség is, jelen van az Egyházban és ezáltal is folytatja a feltámadt és megdicsőült Krisztus az ő megváltói tevékenységét.

A protestáns egyházakban az Úrvacsora elneve­zés lett az általános, amely főként a szentség alapítá­sára, az utolsó vacsorára emlékeztet bennünket.

Mária és az Eucharisztia viszonyáról nemigen szok­tunk írni és beszélni. Éppen ezért szokatlan és meglepő számunkra, hogy Szent II. János Pál pápa Máriát az Eucharisztiáról szóló enciklikájában (Az Egyház az Eucharisztiából él) „eucharisztikus asszonynak" nevezi, és azt állítja, hogy „Mária elve­zethet bennünket ehhez a legszentebb szentséghez, mert mély kapcsolatban áll vele". A Szentatya szerint „amikor az Egyház példaképkén tekint Máriára, meghívást kap arra, hogy kövesse őt e szentséges misztériummal való kapcsolatában is" (53. p.).

Az enciklika újszerűnek tűnő meglátása szerint „Mária a megtestesülés misztériumában elővételezte az Egyház eucharisztikus hitét" (55. p.), s a dokumentum ezt az állítást háromféle módon meg is magyarázza. Mélységes analógia van megtestesülés és Jézus eucharisztikus jelenlétének megvalósulása között. Ahogyan a Fiú a Szentlélek erejéből lett emberré Mária méhében, ugyanúgy a Szentlélek teremtő ereje által lesz a kenyér és bor a szentmisében Krisz­tus teste és vére (vö. epiklézis). Egyébként a szent­mise egyik könyörgése is emlékeztet bennünket erre a párhuzamra: „Urunk, Istenünk, add, hogy oltárodra helyezett ajándékaidat szentelje meg az a Szentlélek, aki. isteni erejével Mária méhét megál­dotta" (vö. Szűz Mária miséi). Azután nagyon találó az a párhuzam is, ami Máriának az angyal igenje és a szentáldozás előtt mondott „Ámen" között van. Ahogyan Mária hittel igen-t mondott Gábor angyal szavaira, ugyanúgy az Ámenünkkel mi is igen-t mondunk az Egyház hitére, amely az Isten igéje alapján állítja, hogy az Eucharisztiában jelen van köztünk Jézus.

Mária élete segít bennünket az Eucharísztia áldozat jellegének megértésében is (56. p.). Hittel valljuk, hogy a szentmisében jelenvalóvá válik Krisztus megváltó áldozata, hogy önmagunkat, áldozatainkat hozzá­kapcsoljuk Krisztus áldozatához, amely a mennyei Atya által elfogadott és kedves áldozat. A szentmise áldozat jellege megkívánja tőlünk az áldozatos lel­kületet. Az enciklika szerint tanulságos számunk­ra, hogy Mária egész Krisztus mellett eltöltött életé­vel magáévá tette az Eucharísztia áldozat-jellegét. Mária „az elővételezett Eucharísztia" állapotában élt" (56. p.): áldozatos lelkülete megmutatkozott már Jézus gyermekkorában, nyilvános.működése idején, és az ő áldozata a Fiával való együttszenvedésben, a kereszt alatt teljesedett be. Maria anyasága és az ő Fiának áldozata szinte elválaszthatatlanok egymás­tól, hiszen a Fiú áldozatával az anya is áldozatot hozott.

Mária hálaadó énekének, a Magnificatnák is van eucharisztikus vonatkozása. Az enciklika szerint nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy „az Eucha­rísztia, mint Mária éneke, elsősorban dicséret és hálaadás" (58. p.). A szentmisének állandó része a megemléke­ző hálaadás (anamnézis). Minden szentmisében megemlékezünk az embert teremtő és üdvözíteni akaró Isten nagy tetteiről, s különösképpen arról, hogy Jézus Krisztusban megváltott minket. A ide­vonatkozó fejezet utolsó mondata szerint „azért kaptuk az Eucharisztiát, hogy Máriáéhoz hasonlóan a mi egész életünk is Magnificat-tá váljon!" (58. p.)

A nemzetközi eucharisztikus kongresszusok egy közel 150 éves hagyományra visszatekintő egyházi ünnepségsorozatok, amelyeknek középpontjában az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztus áll. A nem­zetközi eucharisztikus kongresszusok célja pedig az, hogy a világ számos országából összegyűlt ke­resztények közösségében, s főként a rendező részegy­ház híveiben tudatosítsa, hogy az Egyház életének és küldetésének forrása és csúcspontja az Eucharisztia.

Tanulságos és érdekes lehet számunkra a nemzet­közi eucharisztikus kongresszusok története. Az eucharisztikus kongresszusokat egy francia fiatal lánynak, Emilie Tamisier-nek köszönhetjük, aki papok (főként Szent Pierre-Julien) segítségével elő­ször nemzeti eucharisztikus kongresszust kezdemé­nyezett. Végül 1881-ben - XIII. Leó pápa jóváhagyá­sával - Lille-ben rendezték meg az első nemzetközi eucharisztikus kongresszust.

Az első kongresszusok főként Jézus Krisztusnak az Oltáriszentségben való valóságos jelenlétéről akartak tanúságot tenni, s ennek megfelelően az Eucharisztia tiszteletében különösen az ünnepélyes szentségimádások és nagy körmenetek voltak a legfontosabbak. A kongresszusok célját meghatáro­zó első Szabályzat is ezt hangsúlyozta: „arra töreked­jünk, hogy az emberek mindinkább megismerjék, megsze­ressék és szolgálják Urunkat, jézus Krisztust a legszentebb Oltáriszentségben... és országa mindinkább elterjedjen a világban".

A régebbi eucharisztikus kongresszusok főként a szentségim adást és az ünnepélyes körmenetek fontosságát hangsúlyozták. Az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció mostani dokumentuma ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy az Eucharisz­tia megünneplése legyen a kongresszusok „megnyilvánu­lásának és áhítatgyakorlatainak közép-pontja és csúcspont­ja". „Minden kezdeményezés és a különböző ájtatossági formák erre irányuljanak"! Szépek és látványosak lehetnek a gyertyás vagy gyertya nélküli szentsé­ges körmenetek, a különböző rekordokat megdöntő szentségimádások, de mindezeknél fontosabb, hogy a helyi egyház a világ más részeiből érkező katoli­kusokkal együtt ünnepelje az Eucharisztiát, amely a keresztény élet csúcsa és forrása.

Ez a dokumentum azt kéri, hogy három féle módon készüljünk az Eucharisztiának erre a nagy ünnepére:

1) Prédikációkat, katekéziseket, előadásokat és konferenciákat kell tartani az Eucharisztiáról; 

2)  Törekedni kell arra, hogy a felkészülés évei­ben a hívek buzgóbban és tevékenyebben vegyenek részt az Eucharisztia megünneplésében;

3)  Arról sem szabad megfeledkezni, hogy az Eucharisztia a diakónia, a hitből fakadó szeretet­szolgálat forrása. Az Eucharisztia ünneplése folyta­tódik a testvéri szolgálatban. Aranyszájú Szent János, az „Eucharisztia doktora" így figyelmeztet: „Amíg a templomot ékesíted, ne feledkezz meg ínséget szen­vedő testvéredről" (Horn. 50,3-4).

Az Oltáriszentség, mint szentség elsősorban szent­misét, az Eucharisztia megünneplését jelenti, amelyhez hozzátartozik a szentáldozás. A szentál­dozás révén erősödik a Krisztussal való hitbeli egységünk és életközösségünk. Napjainkban az eucharisztikus lelkiség másik fontos jele és eszkö­ze a szentségimádás. Jézus szentségi, de valóságos jelenlétéből következik, hogy az Eucharisztiában jelenlévő Krisztusnak kijár a tiszteletnek az a for­mája, amit imádásnak szoktunk mondani, hiszen Őbenne, aki az Oltáriszentségben nekünk ajándé­kozza magát, egyben az Isten Fiával találkozunk. Már Szent Ágoston, egyházunk nagy tanítója is azt írja, hogy „senki sem eszi ezt a testet anélkül, hogy előbb ne imádná; és bűnt követnénk el, ha nem imád­nánk".

Kétségtelen tény, hogy az első keresztény évez­redben nem volt szokásban az Oltáriszentség imá­dása szentmisén kívül. Az Eucharisztiát csak azért őrizték, hogy azt el tudják vinni a betegeknek is. Csak a 13. századtól vált általánossá a gondolat, hogy az Oltáriszentséget, illetve a szentségi Jézust imádni kell. Főként a reformációt követően erősödött meg a szentségimádás szokása. Ahogyan az ószövetségi vallásosságban fontos volt az a megy-győződés, hogy a szövetség Istenével a jeruzsálemi templomban lehet találkozni, úgy a katolikus lelki­ség egyre jobban elmélyítette azt a gondolatot, hogy a feltámadt Jézus jelenléte az Egyházban, kiváltkép­pen az eucharisztikus színek alatt való jelenlétben mutatkozik meg.

A II. Vatikáni Zsinat után kezdett háttérbe szo­rulni a szentségimádás, mert egyesek túlzottan azt hangsúlyozták, hogy a szentmise és a szentáldozás fontosabb, mint a megmaradó Eucharisztia és annak imádása, hiszen Jézus azt mondta: „vegyétek és egyétek". Nyilvánvaló, hogy ez a szemléletmód nem helyes. A szentáldozás és a szentségimádás nem egymás mellett állnak, főleg nem egymással szemben, hanem elválaszthatatlanul összetartoz­nak. XVI. Benedek pápa szerint „A szentáldozás csak akkor éri el a maga mélységét, hogyha az imádás kíséri és övezi".

A szentséglátogatásoknál és szentségimádásnál lényeges, hogy egységben maradjanak a szentmi­sével, amely keresztény életünk forrása és csúcsa. „A szentmisén kívüli szentségimádás folytatja és elmélyíti azt, ami a liturgikus ünneplésben történt

-  erre emlékeztet bennünket XVI. Benedek pápa is,

-  „ugyanis csak az imádásban érlelődhet az igaz és mély összeszedettség. És éppen az Úrral való sze­mélyes találkozás e tettében érlelődik a szociális küldetés is, melyet az Eucharisztia magában foglal, és le akarja bontani a falakat nemcsak köztünk és az Ur között, hanem és elsősorban azokat a falakat, amelyek a többiektől választanak el minket" (A sze­retet szentsége, 66).

A súlyos beteg, idős, az életük végéhez közeledő katolikus keresztényeknek a pap egyszerre három szentséget szokott kiszolgáltatni: a bűnbocsánat szentsége, a betegek kenete és az Oltáriszentség. Eletünk végén a betegek kenetéhez (utolsó kenet) kapcsolódó szentáldozást - az ősegyházig visszame­nő hagyomány alapján - szent Útravalónak nevez­zük. A katolikus katekizmus szerint „az Atya felé tarló átmenet pillanatában Krisztus testének és vérének vétele sajátos jelentést és fontosságot kap. Az áldozásban befogadott szent test és vér az örök élet vetése és a föltámadás záloga" (KEK 1524). Annak idején még Luther Márton is azt mondta, hogy életünk végén az utolsó .szentáldozás „olyan gázló, híd, hajó és hordágy, amelyen, és amelyen keresztül ebből a világból az örök életbe megyünk át" (Vö. Krisztus valóságos szent testének sacramentumáról, 22. p.).

A latin elnevezés (viaticum) profán értelemben az utazáshoz szükséges ételt és italt jelentette. Pogány környezetben az az étel vagy pénz (obulus) volt, amit Kháronnak, az alvilág révészének kellett fizetni, hogy az elhunytakat ladikjával átvigye az alvilág folyóján. Ezt a görögök halottjaik nyelve alá helyezték (más források szerint szemeikre). Az első keresztények is úgy tekintették a halált, mint egy nagy utazást (migratio ad Dominum); amelynek során a mennyei eledel segíti a hívő embert. Hasonlóképpen, mint ahogyan a gondviselő Isten segítette Illés prófétát az ő angyala által, hogy eljus­son Hóreb hegyéig (lKir 19,5-8). Ez a mennyei Atya utolsó segítsége, amely segít bennünket abban, hogy mint „tékozló fiúk" visszataláljunk az atya házba.

A keresztény ember, amikor ebből az életből távozik, Krisztus testének és vérének szent Utrava-lójában részesül, amely a feltámadás záloga Jézus szavai szerint: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon" (Jn 6,54). Az Eucharisztíát az örök élet zálogának mondhatjuk, mert nemcsak biztosra ígéri, de szentségileg máris jelenbe hozza, „most-tá" teszi a feltámadást és a mennyei örök boldogsá­got. Az Eucharisztia az eljövendő dicsőség vacso­rájának, „a Bárány menyegzői lakomájának" (Jel 19,9) elővételezése. Erre emlékeztet bennünket a miséző pap a latin rítusú szentmisében, amikor az áldozásra hív.

Már az ősegyházban kialakult az a szokás, hogy a haldoklók a bűnbánattartás és a szentolajjal való megkenés után részesültek a szent Útravalóban A Niceai Zsinat (325) elrendelte a haldoklóknak a viaticum kiszolgáltatását: „a püspök mindenkinek, bárki is halálveszéiyben van, és kéri, hogy részesít­sék az áldozás kegyelmében, ki kell szolgáltassa az Eucharisztiát" (DH 129). A középkortól kezdődően a szent Útravaló gondolata fokozatosan elhalvá­nyult. Fontosabb tartották az „utolsó kenetet" mint a szent Útravalót. Nagy áldás lenne számunkra, ha megértenénk, hogy milyen szép és üdvös dolog az, ha bűneinktől megtisztulva, a betegek kenetével hitben megerősödve, és a szentségi Jézussal a szí­vünkben fejeznénk be földi életünket.

A II. Vatikáni Zsinat utáni liturgikus reform lehetővé tette, hogy a nyelvre történő áldozás mellett az Oltáriszentséget a hívek kezébe adja az áldoztató pap, amint ez a kereszténység első századaiban szo­kásban volt. Nyilvánvaló, hogy ez csak lehetőség. A hívek teljesen szabadon választhatják meg az áldo­zás egyik vagy másik módját. Fontos, hogy a kézbe áldozásnak is ki kell fejeznie, amiként a nyelvre tör­ténő áldozásnak is, a tiszteletet az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztus iránt.

A katolikus hívek már megszokták és értékelik a kézbeáldozás lehetőségét. Sajnálatos módon elég sokan vannak olyanok, akik valamilyen ok miatt nem ismerik a kézbeáldozás helyes módját. Az ál­doztató papok egészen furcsa kéztartásokkal talál­koznak, de az áldoztatás közben nincs mód és lehe­tőség a méltóságteljes áldozás megtanítására.

A hívő ember a kézbeáldozáskor az Egyház által kapja az Oltáriszentséget. Ezért nem magának kell elvennie a pap kezéből, hanem nyújtania kell a kezét, hogy a szentáldozást a kiosztó pap kezéből kapja a saját kezébe. Az áldozóknak úgy kell ki­nyújtani két kezüket, hogy kezükbői trónust alakítsanak ki, amelynek majd a szentségi Jézust kell fogadnia. A helyes kézbeáldozás módja a következő: a bal kéz legyen a jobb kéz fölött hogy azután az áldozó könnyen tudja megfogni a szentostyát, maid pedig rögtön magához venni.

A kézbe áldozás legrészletesebb és legszebb leírá­sát a jeruzsálemi Szent Cirill müsztagógikus katekézisé-ben (4. század) találjuk meg. Érdemes szó szerint is idézni, mert alkalmas arra, hogy mindnyájunkat megtanítson a méltó és megfelelő tiszteletet megadó szentáldozásra: „Amikor odajárulsz, ne kinyitott te­nyérrel és szétfeszített ujjakkal jöjj, hanem bal tenyered legyen jobb tenyered trónja, így fogadd az eljövendő Királyt, és tenyered hajlatába fogadd Krisztus testét, rá­mondva az Ámen-t.”

Ebből a leírásból is láthatjuk, hogy az első évszá­zadokban a keresztények milyen nagy tisztelettel járultak szentáldozáshoz, annak ellenére, hogy még szó sem volt a nyelvre való áldoztatásról. Ezek a szabályok is arra figyelmeztetnek bennünket, hogy a szentáldozásra az egész embernek, testünknek és lelkünknek is fel kell készülnie. Szükség esetén el kell végeznünk a szentgyónást, és a méltó szentál­dozáshoz hozzátartozik a szentségi böjt is.

Az egyszín, vagy kétszín alatti áldozás tehát nem teológiai probléma, hanem gyakorlati-lelkipásztori jellegű kérdés. A II. Vatikáni Zsinat ismét lehetővé tette a kétszín alatti szent áldozat gyakorlatát. Ez a szentmise lakoma jellegéből is következik: Minden szentmisé­ben Jézus értünk adott testét és értünk kiontott vérét, mint lelki táplálékot vesszük magunkhoz. Jézus a kafarnaumi beszédében ezt mondja: „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek" - majd így folytatja: „A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valósá­gos ital".

Szent Ágoston így tanította az újonnan megkeresztelkedetteket: „Ismerjétek fel a kenyérben azt a testet, mely a kereszten függött és a kehelyben azt a vért, mely az Ő oldalán fakadt... Hogy megoszlás ne legyen köztetek, egyétek egységetek kovászát; s hogy el ne értéktelenedjetek, igyátok az értetek fize­tett árat", jeruzsálemi Szent Cirill müsztagógikus katekézise szintén a kétszín alatti áldozás szokásáról tanúskodik: „Miután részesültél Krisztus testében, járulj vérének kelyhéhez. Ne nyújtsd felé kezedet, hanem hajolj meg, az imádás és tisztelet jeleként mondd: Ámen, és szentelödj meg Krisztus vérének vétele által". Tény, hogy a kétszín alatti áldozás a nyugati egyház gyakorlata is volt egészen a 12. szá­zadig.

Sok tényező játszott közre abban, hogy fokozato­san megszűnt a kétszín alatti áldozás. Az első és talán a legfontosabb az, hogy középkorban, a 13. századtól kezdődően hangsúlyozottabbá vált a Jézus valóságos jelenlétébe vetett hit, és megjelent az a gondolat, hogy a szentségi Jézust imádni kell. A szentség kitétele, imádása és a vele való áldá­sadás és a körmenet kizárólag a Szentostyával tör­tént.

Napjainkban a kétszín alatti áldozás nemcsak megengedett, hanem bizonyos esetekben ajánlott is, „mert a szentáldozás így „teljesebben fejezi ki jel mivoltát". „Ugyanis nyilvánvalóbbá válik az eucha­risztikus lakoma jele és világosabban kifejezésre jut az isteni akarat az új és örök szövetség megkötésére Krisztus vérében, és könnyebben felismerhető az eucharisztikus vacsora és az Atya országának esz­katológikus lakomája közötti kapcsolat".

Tehát, van valami többlete annak, amikor a szent vért is magunkhoz vesszük. „Ahogyan ezt tesszük, sajátos módon lépünk be Isten irgalmas szereteté­nek a misztériumába: az áldozati vérben, ami vá­dolhatna minket, Isten megbocsátásának legna­gyobb jelét kapjuk vissza".

Annak idején Luther Márton azzal vádolta a katoli­kus Egyházat, hogy az egyszín alatti áldozással meg­rövidíti a híveket. Először a Konstanzi Zsinat (1415) az ún. kelyhesekkel szemben (DH 1198-1200), később a Trentói Zsinat a reformátorokkal szemben dogma­ként (DH 1653) kimondta, hogy „a kétszín mindegyi­ke egészen magában foglalja a teljes Krisztust". A zsinat a tételt részletesen ki is fejtette (DH 1640).

Már Aquinói Szent Tamás is foglalkozott a kér­déssel. Azt állítja, hogy a kétszín mindegyikében az egész Krisztus van jelen, azonban eltérő módon. Valóban, a kenyér színében Krisztus teste „a szent­ség erejében", azaz Krisztus szavainak hatalma által van jelen, míg a vér csak „természetes együttletezes erejében" (ex reali concomitantia), vagyis annak a tény­nek következtében, hogy ahol egy élő test található, ott van szükségképpen a vére is. Ugyanígy a bor színében Krisztus vére „a szentség erejében", míg Krisztus teste csak közvetve van jelen, a „természe­tes együttes jelenlét" elve alapján.

Figyelemreméltómáraz is, hogy az Eucharisztia megígérésével kapcsolatban Jézus nemcsak különválasztva beszélt Testéről és Véréről, mint ételről és italról, hanem teljes személyi valóságát is étel­nek és italnak nevezte: „Aki engem eszik, én álta­lam él". Pál apostol a korintusiakhoz írt leveléből vagylagos formából beszél az Úr testének és véré­nek vételéről: „aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Űr teste és vére ellen vét". A megfogalmazásban, hogy - eszi vagy issza - azt látta meg az Egyház, hogy lehetséges az egy­szín alatt áldozás is.

A teológiai magyarázat szerint akkor értjük meg igazán ezt a hitigazságot, ha gondolunk arra, hogy az Eucharisztiában a megdicsőüli Krisztus van jelen, aki többé nem hal meg. és oszthatatlan: azért ahol a teste van, ott van a vére és lelke is, és a szeiuéh/es egységnél (unió hypostatics) fogva, ahol embersége van, ott van istensége, sőt személye is. Ezért mindegyik szín alatt jelen van az egész Krisztus. A részekre osztott jelenlét ellent­mondana Krisztus Teste megdicsőült állapotának. Tehát, az Egyház nem rövidíti meg a híveket, ami­kor egyszín alatt nyújtja az Oltáriszentséget.

Az egyszín, vagy kétszín alatti áldozás tehát nem teológiai probléma, hanem gyakorlati lelkipásztori jellegű kérdés. A II. Vatikáni Zsinat ismét lehetővé tette a kétszín alatti szentáldozás gyakorla­tát, és konkrétan is meghatározza, hogy mikor és milyen körülmények között lehet a híveket kétszín alatt áldoztatni.

A szentségi böjt szokása, ill. törvénye figyelmeztet bennünket, hogy a szentáldozásra az egész embernek, lelkünknek és testünknek is föl kel! készülnie. Szükség esetén el kell végeznünk a szentgyónást, és a méltó szentáldozáshuz hozzátartozik a szentségi böjt is.

A szentáldozás előtt egy órás böjtöt tartunk, ami azt jelenti, hogy semmit nem eszünk, és a vízen kívül mást nem iszunk. A betegek még ez alól is felmentést kapnak. Az Egyházi Törvénykönyvben (919. k. l.§) van megfogalmazva ez a törvény, amely jelenleg nagyon enyhe, mert csak egy órára szorít­kozik a régi gyakorlattal szemben, mely éjféltől voit kötelező és szigorúsága miatt sok nehézséget jelen­tett a megtartása.

Már az ősegyházban is megvolt a szentségi böjt, de nem a kezdetektől, hiszen a korinthusiakhoz ír levélből tudjuk, hogy az első keresztények az Eucharisztia megünneplését az utolsó vacsora mintájára este és többnyire szeretet-lakomával (agapé) kap­csolták Össze. A szentségi böjt elterjedéséhez nagy­mértékben hozzájárult az a tény is, hogy a szent­mise megünneplése a második század elejétől áttevődött reggelre. A Hüppolitosznak tulajdonított ősegyház írat, a Traditio apostolica - amelyből sok mindent megtudunk az ókereszténykor egyházfe­gyelméről -, még egyértelműbben fogalmaz: „min­den hívő, mielőtt meg ételt érintene, siessen magához venni az eucharisztiát" (36. p.). Szent Ágoston a szent­ségi böjtöt az egyik levelében már mint az egész egyházban elterjedt szokást említi 400 körül egy Januariusz nevű karthágói papnak, aki néhány litur­gikus jellegű kérdést tesz neki.

A szentírás szerint az embert teremtő és üdvözí­teni akaró Isten gondosan előkészítette a megváltó eljövetelét. „Isten, ki a Boldogságos Szűz testét és lelkét, hogy Fiad méltó lakóhelye legyen a Szentlélek által feléke­sítetted..." - imádkozzuk az Egyház egyik könyör-gésében. Azt is mindnyájan el tudjuk képzelni, hogy a bibliai Mária és Márta mennyit fáradozott a „méltó fogadás" érdekében, amikor az Urat házukba fogadták.

Az Egyház tőlünk is elvárja, hogy a szentáldo­zást gondos előkészület előzze meg. Nyilvánvaló, hogy iontosabb a lelki előkészület, de a szentségi böjt, mint a testi előkészület egy sajátos formája szintén hitünk és az Eucharisztia iránti tiszteletünk kifejeződése. De mindezek ellenére tudatában vagyunk annak, hogy nem vagyunk méltók a szen­táldozásra. Azért részesedünk az Eucharisztia szentségében, hogy megszentelődjünk, nem pedig azért, mert már szentek vagyunk.