Dolhai Lajos - Csúcs és forrás

A súlyos beteg, idős, az életük végéhez közeledő katolikus keresztényeknek a pap egyszerre három szentséget szokott kiszolgáltatni: a bűnbocsánat szentségét, a betegek kenetét és az Oltáriszentséget. Életünk végén a betegek kenetéhez (utolsó kenet) kapcsolódó szentáldozást - az ősegyházig visszame­nő hagyomány alapján - szent Útravalónak nevez­zük. A katolikus katekizmus szerint „az Atya felé tartó átmenet pillanatában Krisztus testének és vérének vétele sajátos jelentést és fontosságot kap. Az áldozásban befogadott szent test és vér az örök élet vetése és a föltámadás záloga” (KEK 1524). Annak idején még Luther Márton is azt mondta, hogy életünk végén az utolsó szentáldozás „olyan gázló, híd, hajó és hordágy, amelyen, és amelyen keresztül ebből a világból az örök életbe megyünk át” (Vö. Krisztus valóságos szent testének sacramentumáról, 22. p.).

A latin elnevezés (viaticum) profán értelemben az utazáshoz szükséges ételt és italt jelentette. Pogány környezetben az az étel vagy pénz (obulus) volt, amit Kháronnak, az alvilág révészének kellett fizetni, hogy az elhunytakat ladikjával átvigye az alvilág folyóján. Ezt a görögök halottjaik nyelve alá helyezték (más források szerint szemeikre). Az első keresztények is úgy tekintették a halált, mint egy nagy utazást (migratio ad Dominum); amelynek során a mennyei eledel segíti a hívő embert. Hasonlóképpen, mint ahogyan a gondviselő Isten segítette Illés prófétát az ő angyala által, hogy eljus­son Hóreb hegyéig (lKir 19,5-8). Ez a mennyei Atya utolsó segítsége, amely segít bennünket abban, hogy mint „tékozló fiúk” visszataláljunk az atyai házba.

A keresztény ember, amikor ebből az életből távozik, Krisztus testének és vérének szent Útravalójában részesül, amely a feltámadás záloga Jézus szavai szerint: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon” (Jn 6,54). Az Eucharisztíát az örök élet zálogának mondhatjuk, mert nemcsak biztosra ígéri, de szentségileg máris jelenbe hozza, „most”-tá teszi a feltámadást és a mennyei örök boldogsá­got. Az Eucharisztia az eljövendő dicsőség vacso­rájának, „a Bárány menyegzői lakomájának” (Jel 19,9) elővételezése. Erre emlékeztet bennünket a miséző pap a latin rítusú szentmisében, amikor az áldozásra hív.

Már az ősegyházban kialakult az a szokás, hogy a haldoklók a bűnbánattartás és a szentolajjal való megkenés után részesültek a szent Útravalóban A Niceai Zsinat (325) elrendelte a haldoklóknak a viaticum kiszolgáltatását: „a püspök mindenkinek, bárki is halálveszéiyben van, és kéri, hogy részesít­sék az áldozás kegyelmében, ki kell szolgáltassa az Eucharisztiát” (DH 129). A középkortól kezdődően a szent Útravaló gondolata fokozatosan elhalvá­nyult. Fontosabbnak tartották az „utolsó kenetet” mint a szent Útravalót. Nagy áldás lenne számunkra, ha megértenénk, hogy milyen szép és üdvös dolog az, ha bűneinktől megtisztulva, a betegek kenetével hitben megerősödve, és a szentségi Jézussal a szí­vünkben fejeznénk be földi életünket.

A II. Vatikáni Zsinat utáni liturgikus reform lehetővé tette, hogy a nyelvre történő áldozás mellett az Oltáriszentséget a hívek kezébe adja az áldoztató pap, amint ez a kereszténység első századaiban szo­kásban volt. Nyilvánvaló, hogy ez csak lehetőség. A hívek teljesen szabadon választhatják meg az áldo­zás egyik vagy másik módját. Fontos, hogy a kézbe áldozásnak is ki kell fejeznie, amiként a nyelvre tör­ténő áldozásnak is, a tiszteletet az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztus iránt.

A katolikus hívek már megszokták és értékelik a kézbeáldozás lehetőségét. Sajnálatos módon elég sokan vannak olyanok, akik valamilyen ok miatt nem ismerik a kézbeáldozás helyes módját. Az ál­doztató papok egészen furcsa kéztartásokkal talál­koznak, de az áldoztatás közben nincs mód és lehe­tőség a méltóságteljes áldozás megtanítására.

A hívő ember a kézbeáldozáskor az Egyház által kapja az Oltáriszentséget. Ezért nem magának kell elvennie a pap kezéből, hanem a nyújtania kell a kezét, hogy a szentáldozást a kiosztó pap kezéből kapja a saját kezébe. Az áldozóknak úgy kell ki­nyújtani két kezüket, hogy kezükbői trónust alakítsanak ki, amelynek majd a szentségi Jézust kell fogadnia. A helyes kézbeáldozás módja a következő: a bal kéz legyen a jobb kéz fölött hogy azután az áldozó könnyen tudja megfogni a szentostyát, majd pedig rögtön magához venni.

A kézbe áldozás legrészletesebb és legszebb leírá­sát a jeruzsálemi Szent Cirill müsztagógikus katekézisé-ben (4. század) találjuk meg. Érdemes szó szerint is idézni, mert alkalmas arra, hogy mindnyájunkat megtanítson a méltó és megfelelő tiszteletet megadó szentáldozásra: „Amikor odajárulsz, ne kinyitott te­nyérrel és szétfeszített ujjakkal jöjj, hanem bal tenyered legyen jobb tenyered trónja, így fogadd az eljövendő Királyt, és tenyered hajlatába fogadd Krisztus testét, rá­mondva az Ámen-t”.

Ebből a leírásból is láthatjuk, hogy az első évszá­zadokban a keresztények milyen nagy tisztelettel járultak szentáldozáshoz, annak ellenére, hogy még szó sem volt a nyelvre való áldoztatásról. Ezek a szabályok is arra figyelmeztetnek bennünket, hogy a szentáldozásra az egész embernek, testünknek és lelkünknek is fel kell készülnie. Szükség esetén el kell végeznünk a szentgyónást, és a méltó szentál­dozáshoz hozzátartozik a szentségi böjt is.

Az egyszín, vagy kétszín alatti áldozás tehát nem teológiai probléma, hanem gyakorlati-lelkipásztori jellegű kérdés. A II. Vatikáni Zsinat ismét lehetővé tette a kétszín alatti szent áldozat gyakorlatát. Ez a szentmise lakoma jellegéből is következik: Minden szentmisé­ben Jézus értünk adott testét és értünk kiontott vérét, mint lelki táplálékot vesszük magunkhoz. Jézus a kafarnaumi beszédében ezt mondja: „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek” - majd így folytatja: „A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valósá­gos ital”.

Szent Ágoston így tanította az újonnan megkeresztelkedetteket: „Ismerjétek fel a kenyérben azt a testet, mely a kereszten függött és a kehelyben azt a vért, mely az Ő oldalán fakadt... Hogy megoszlás ne legyen köztetek, egyétek egységetek kovászát; s hogy el ne értéktelenedjetek, igyátok az értetek fize­tett árat”, jeruzsálemi Szent Cirill müsztagógikus katekézise szintén a kétszín alatti áldozás szokásáról tanúskodik: „Miután részesültél Krisztus testében, járulj vérének kelyhéhez. Ne nyújtsd felé kezedet, hanem hajolj meg, az imádás és tisztelet jeleként mondd: Ámen, és szentelödj meg Krisztus vérének vétele által”. Tény, hogy a kétszín alatti áldozás a nyugati egyház gyakorlata is volt egészen a 12. szá­zadig.

Sok tényező játszott közre abban, hogy fokozato­san megszűnt a kétszín alatti áldozás. Az első és talán a legfontosabb az, hogy középkorban, a 13. századtól kezdődően hangsúlyozottabbá vált a Jézus valóságos jelenlétébe vetett hit, és megjelent az a gondolat, hogy a szentségi Jézust imádni kell. A szentség kitétele, imádása és a vele való áldá­sadás és a körmenet kizárólag a Szentostyával tör­tént.

Napjainkban a kétszín alatti áldozás nemcsak megengedett, hanem bizonyos esetekben ajánlott is, „mert a szentáldozás így „teljesebben fejezi ki jel mivoltát”. „Ugyanis nyilvánvalóbbá válik az eucha­risztikus lakoma jele és világosabban kifejezésre jut az isteni akarat az új és örök szövetség megkötésére Krisztus vérében, és könnyebben felismerhető az eucharisztikus vacsora és az Atya országának esz­katológikus lakomája közötti kapcsolat”.

Tehát, van valami többlete annak, amikor a szent vért is magunkhoz vesszük. „Ahogyan ezt tesszük, sajátos módon lépünk be Isten irgalmas szereteté­nek a misztériumába: az áldozati vérben, ami vá­dolhatna minket, Isten megbocsátásának legna­gyobb jelét kapjuk vissza”.

Annak idején Luther Márton azzal vádolta a katoli­kus Egyházat, hogy az egyszín alatti áldozással meg­rövidíti a híveket. Először a Konstanzi Zsinat (1415) az ún. kelyhesekkel szemben (DH 1198-1200), később a Trentói Zsinat a reformátorokkal szemben dogma­ként (DH 1653) kimondta, hogy „a kétszín mindegyi­ke egészen magában foglalja a teljes Krisztust”. A zsinat a tételt részletesen ki is fejtette (DH 1640).

Már Aquinói Szent Tamás is foglalkozott a kér­déssel. Azt állítja, hogy a kétszín mindegyikében az egész Krisztus van jelen, azonban eltérő módon. Valóban, a kenyér színében Krisztus teste „a szent­ség erejében”, azaz Krisztus szavainak hatalma által van jelen, míg a vér csak „természetes együttlétezés erejében” (ex reali concomitantia), vagyis annak a tény­nek következtében, hogy ahol egy élő test található, ott van szükségképpen a vére is. Ugyanígy a bor színében Krisztus vére „a szentség erejében”, míg Krisztus teste csak közvetve van jelen, a „természe­tes együttes jelenlét” elve alapján.

Figyelemreméltó már az is, hogy az Eucharisztia megígérésével kapcsolatban Jézus nemcsak különválasztva beszélt Testéről és Véréről, mint ételről és italról, hanem teljes személyi valóságát is étel­nek és italnak nevezte: „Aki engem eszik, én álta­lam él”. Pál apostol a korintusiakhoz írt leveléből vagylagos formából beszél az Úr testének és véré­nek vételéről: „aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Űr teste és vére ellen vét”. A megfogalmazásban, hogy - eszi vagy issza - azt látta meg az Egyház, hogy lehetséges az egy­szín alatt áldozás is.

A teológiai magyarázat szerint akkor értjük meg igazán ezt a hitigazságot, ha gondolunk arra, hogy az Eucharisztiában a megdicsőüli Krisztus van jelen, aki többé nem hal meg. és oszthatatlan: azért ahol a teste van, ott van a vére és lelke is, és a személyes egységnél (unió hypostatics) fogva, ahol embersége van, ott van istensége, sőt személye is. Ezért mindegyik szín alatt jelen van az egész Krisztus. A részekre osztott jelenlét ellent­mondana Krisztus Teste megdicsőült állapotának. Tehát, az Egyház nem rövidíti meg a híveket, ami­kor egyszín alatt nyújtja az Oltáriszentséget.

Az egyszín, vagy kétszín alatti áldozás tehát nem teológiai probléma, hanem gyakorlati lelkipásztori jellegű kérdés. A II. Vatikáni Zsinat ismét lehetővé tette a kétszín alatti szentáldozás gyakorla­tát, és konkrétan is meghatározza, hogy mikor és milyen körülmények között lehet a híveket kétszín alatt áldoztatni.

A szentségi böjt szokása, illetve törvénye figyelmeztet bennünket, hogy a szentáldozásra az egész embernek, lelkünknek és testünknek is föl kel! készülnie. Szükség esetén el kell végeznünk a szentgyónást, és a méltó szentáldozáshuz hozzátartozik a szentségi böjt is.

A szentáldozás előtt egy órás böjtöt tartunk, ami azt jelenti, hogy semmit nem eszünk, és a vízen kívül mást nem iszunk. A betegek még ez alól is felmentést kapnak. Az Egyházi Törvénykönyvben (919. k. l.§) van megfogalmazva ez a törvény, amely jelenleg nagyon enyhe, mert csak egy órára szorít­kozik a régi gyakorlattal szemben, mely szerint éjféltől voit kötelező és szigorúsága miatt sok nehézséget jelen­tett a megtartása.

Már az ősegyházban is megvolt a szentségi böjt, de nem a kezdetektől, hiszen a korinthusiakhoz ír levélből tudjuk, hogy az első keresztények az Eucharisztia megünneplését az utolsó vacsora mintájára este és többnyire szeretet-lakomával (agapé) kap­csolták össze. A szentségi böjt elterjedéséhez nagy­mértékben hozzájárult az a tény is, hogy a szentmise megünneplése a második század elejétől áttevődött reggelre. A Hüppolitosznak tulajdonított ősegyház irat, a Traditio apostolica - amelyből sok mindent megtudunk az ókereszténykor egyházfe­gyelméről -, még egyértelműbben fogalmaz: „min­den hívő, mielőtt még ételt érintene, siessen magához venni az eucharisztiát” (36. p.). Szent Ágoston a szent­ségi böjtöt az egyik levelében már mint az egész Egyházban elterjedt szokást említi 400 körül egy Januariusz nevű karthágói papnak, aki néhány litur­gikus jellegű kérdést tesz fel neki.

A szentírás szerint az embert teremtő és üdvözí­teni akaró Isten gondosan előkészítette a Megváltó eljövetelét. „Isten, ki a Boldogságos Szűz testét és lelkét, hogy Fiad méltó lakóhelye legyen, a Szentlélek által feléke­sítetted...” - imádkozzuk az Egyház egyik könyörgésében. Azt is mindnyájan el tudjuk képzelni, hogy a bibliai Mária és Márta mennyit fáradozott a „méltó fogadás” érdekében, amikor az Urat házukba fogadták.

Az Egyház tőlünk is elvárja, hogy a szentáldo­zást gondos előkészület előzze meg. Nyilvánvaló, hogy fontosabb a lelki előkészület, de a szentségi böjt, mint a testi előkészület egy sajátos formája szintén hitünk és az Eucharisztia iránti tiszteletünk kifejeződése. De mindezek ellenére tudatában vagyunk annak, hogy nem vagyunk méltók a szen­táldozásra. Azért részesedünk az Eucharisztia szentségében, hogy megszentelődjünk, nem pedig azért, mert már szentek vagyunk.

Az interkommunió latin eredetű kifejezés, és arra utal, hogy a különböző keresztény felekezetek tag­jainak kölcsönös Eucharisztia vétele nem egészen nyilvánvaló, és csak bizonyos feltételek teljesülése esetén lehetséges. Katolikus hívő - szükség esetén - csak olyan egyházban áldozhat, amelyben érvé­nyesen felszentelt papok vannak, ahol tehát a szent­ségek érvényesek, egészen konkrétan megfogalmaz­va csak az ortodoxok egyházakban. A katolikusok pedig nem járulhatnak Úrvacsorához a protestáns egyházi közösségekben, a protestáns közösségek tagjait pedig katolikus részről csak rendkívüli eset­ben szabad megáldoztatni.

A katolikus Egyház három ok miatt nem tartja megen­gedhetőnek az interkommuniót, vagyis az Eucharisztiában való közös részesedést:

1. Még nincs meg az Eucharisztia közös ünnepléséhez szükséges egyetértés a hitben, különösen a valóságos jelenlét és a szentmise áldozat jellegét illetően.

2. Már a zsinati dekrétum is kimondja: a protes­táns egyházi közösségek „nem őrizték meg sértetle­nül - főleg az egyházi rend szentségének híján - az eucharisztikus misztérium eredeti és teljes lénye­gét” (UR 22).

3. Az Eucharisztia az egység szentsége, az Egyház egységének látható kifejezése, ahogyan azt már Szent Pál apostol is tanítja: „Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérben részesülünk” (lKor 10,17). Táplálja és megszilárdítja a Krisztussal való egységet, és ugyan­akkor táplálja és megszilárdítja a keresztények egységét. „Az Eucharisztia kenyerének szakramentuma ábrázolja és meg is valósítja a hívők egységét, akik egy testet alkotnak Krisztusban” (LG 3). „Ha viszont az Eucharisztiát olyan személyek veszik magukhoz, akik között nincs meg a teljes egyházi közösség, az Eucharisztia nem fejezheti ki annak az egységnek teljességét, amelyet természete szerint jelöl, hisz éppen ez az egység az, ami a jelen esetben hiányzik.

A katolikus tanítás szerint az Eucharisztia ugyanis nem eszköz az egység elérésére, hanem a beteljesedett egység jele. Tulajdonképpen az ökumenikus mozga­lom végső célja az, hogy majd egykor együtt ünne­pelhessük az Eucharisztiát. Az Eucharisztia így kihívás az Egyházban, hogy emlékeztessen Krisztus végső kívánságára: „Hogy egyek legyenek!” Az egységre törekvés jelenlegi fázisában a teológiai párbeszéd mellett szükség van az imádságra is: „Urunk, add meg Egyházadnak az egység és béke ajándékát, amelyet a felajánlott áldozati adományok titokzatosan jelképeznek”.

Mostanában a szentáldozás egyre inkább hozzátar­tozik a szentmisén való részvételhez, szinte minden­ki áldozik a szentmisén jelenlévők közül. Sőt az is előfordul, hogy a temetési szentmiséken a nem-kato­likus keresztények és a vallástalan emberek is meg­áldoznak. Az elmúlt évtizedekben a katolikus hivek tudatában eléggé elterjedt az a meggyőződés, hogy szentáldozás előtt nem kell feltétlenül gyónni. Elegendő, ha a szentmise elején, a bűnbánati imád­ság által közösen megbánjuk bűneinket. Pedig nyilvánvaló, a mise elején a közös bűnbánat célja csak az, hogy alkalmassá tegyen bennünket a szent misztériumok ünneplésére, de nincs meg benne a bűnbánat szentségének hatékonysága.

A mi Urunk Jézus Krisztus és az Anyaszentegyház is ajánlja a gyakori szentáldozást, de a megfelelő előkészületre is figyelmeztet bennünket. A katoli­kus egyház katekizmusa egyértelműen megfogal­mazza, hogy milyen feltételei vannak a méltó szen­táldozásnak: „A szentáldozásnak feltétele a teljes közösség a katolikus Egyházzal és a kegyelem állapota, azaz a halá­los bűntől való mentesség tudata. Aki tudja, hogy súlyos bűnt követett el, annak meg kell gyónnia, mielőtt szentáldozáshoz járul. Fontos a lelki Összeszedettség és az imádság, és az Egyház által előírt böjt megtartása is, valamint, a megfelelő ruházat és viselkedés a Krisztus iránti tiszte­let kifejezésére” (291. kérdés).

Konkrétabban megfogalmazva ez azt jelenti, hogy csak az áldozhat, aki katolikus, volt elsőáldozó és a szentáldozás előtti időszakban - legfeljebb egy-két hónapja - elvégezte a szentgyónását, és azóta nem követett el súlyos bűnt. Azok a katolikusok nem áldozhatnak, akik csak élettársi kapcsolatban  élnek vagy elváltak és újra házasodtak polgárilag. Protestáns testvéreink (pl.: evangélikusok, reformá­tusok.) katolikus templomban nem járulhatnak szen­táldozáshoz. Pál apostol tanítása szerint az Eucharisztia az „egység szentsége”. Amíg nem vagyunk egyek a hitben, nem lehetünk egyek a szentmise és szentáldozás közösségében sem.

A szentáldozásra fel kell készülnünk, de a megfelelő előkészület ellenére is tudatában vagyunk annak, hogy nem vagyunk méltók a szentáldozás­ra. Ezért fohászkodunk hittel és reménységgel: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem”. Azért részesedünk az Eucharisztia szentségében, hogy megszentelődjünk, nem azért, mert már szentek vagyunk.

A keresztények imádságaikban kezdettől fogva megemlékeztek az elhunytakról. A római katakombákban ismételten találkozunk imádságot kérő sírfeliratokkal. Az imádságos megemlékezés legtöbbször a szentmisén történt, ahogyan azt az egyházatyák, és a legrégebbi miseimádságok is tanúsítják. Szent Ágoston leírja a Vallomások című művében, hogy anyja, Szent Mónika halála előtt arra kérte, emlékezzenek meg róla, amikor összejönnek az Eucharisztia ünneplésére (IX,11). Szent Efrém végrendeletében meghagyta, hogy temetése után a harmincadik napon emlékezzenek meg róla, mert az élők által bemutatott áldozat segít a halottakon.

Szent Pál tanítása szerint az Egyház Krisztus titokzatos Teste, melyben a test tagjai összetartoznak. Tehát nemcsak a vérségi kötelékek, hanem a keresztségből fakadó testvériségünk is kötelez bennünket az elhunytakért végzett egyéni és közös imádságra. Az apostol szerint, ha Krisztus titokzatos testében „szenved az egyik tag, valamennyi

együtt szenved vele, és ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele” (1 Kor 12,26). Éppen ezért nemcsak novemberben, hanem máskor is imádkozunk elhunyt szeretteinkért, a szenvedő, tisztuló, Isten színelátására vágyakozó lelkekért. Higgyünk abban, hogy ezzel segíthetünk rajtuk. Azokon segíthetünk, aki még a tisztulás állapotában (purgatórium) vannak.

Ez nemcsak számukra fontos, hanem nekünk is javunkra válik. Az Egyház imádkozó közösségében megtapasztaljuk, hogy egyedül Isten az, aki képes bennünket megvigasztalni. A halottainkért felajánlott mise végén, az apostollal együtt mi is elmondhatjuk: „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja az irgalom Atyja, és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságban”.

Egyházunk legújabb katekizmusa részletesen kifejti a gyászmise jelentőségét. „Az Egyház ennek során kifejezi hatékony közösségét az elhunyttal: felajánlva az Atyának a Szentlélekben Krisztus halálának és föltámadásának áldozatát, azt kéri tőle, hogy gyermeke tisztuljon meg bűneitől, azok következményeitől, valamint jusson el a mennyek országa húsvéti teljességére. A hívek közössége, különösen az elhunyt családja az így ünnepelt Eucharisztia révén megtanul közösségben élni azzal, aki »elaludt az Úrban«, miközben részesedik Krisztus testéből, melynek élő tagja, midőn vele, érte imádkozik” (KEK 1689). Ezért ragaszkodjunk az elhunyt szeretteinkért mondatott évfordulós szentmise szokásához.

Nagyon sok vidéki, falusi egyházközségben hétköznapokon csak ritkán, vagy egyáltalán nincs szentmise. Vannak olyan falvak, ahová csak akkor megy ki misézni a pap, ha mondatott szentmise van. Azt is tapasztaljuk, hogy megfogyatkozott a hétköznapi szentmisére járók száma. Ilyenkor még a nyugdíjas, idősebb testvérek is távol' maradnak a templomtól.

Úgy tűnik, hogy ennek jelenségnek az oka nemcsak a paphiány, ill. papjaink túlterheltsége, hanem az is, hogy még öt évtizeddel a II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) után sem látjuk az Eucharisztia, illetve a szentmise megünneplésének kiemelt jelentőségét a helyi egyházközségekben. Egyházunk legutolsó egyetemes zsinatának az egyik dokumentuma nagyon világosan fogalmaz: „A liturgia az a csúcs, amelyre az egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az a forrás is, amelyből fakad minden ereje" (LG 11).

Ez azt jelenti, hogy kis egyházközségeink sem élhetnek szentmise nélkül. Nekik is szükségük van a forrásra, a szentmisén való részvételre. Papjainknak nem azért kell hétköznap misézni, mert a hívek a templomban is meg akarnak emlékezni elhunyt szeretteikről, hanem azért, mert a keresztény hit természetéből következik, hogy mindazok, akik a hit és keresztség által Jézus Krisztushoz kapcsolták az életüket az egyház közösségében is akarják Istent dicsérni, és a megszentelődésükhöz szükséges Oltáriszentséget magukhoz akarják venni.

Gondoljunk arra is, hogy az Egyház, a Krisztusban hívők közössége kezdettől fogva és lényege szerint eucharisztikus közösség. Már az Apostolok cselekedetei könyve is erről tanúskodik, amikor megjegyzi, hogy a tanítványok „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában,és közösségében, a kenyértörésnek  és  az  imádságban  (2,42). Ezért manapság is hangsúlyoznunk kell, hogy az Isten igéjéhez való ragaszkodás, az imádság, a szentmise megünneplése a keresztény élet nélkülözhetetlen eleme. Igaz ugyanis, hogy az egyházi közösség ünnepli az Eucharisztiát, de valójában az Eucharisztia teremti meg azt a közösséget, amely egyáltalán ünnepelhet. A szentmisén való részvétel valósítja meg a hívek közösségét Krisztussal és testvéri közösségüket egymással, ami azt is jelenti, hogy a szentmise formál bennünket egyházzá, igazi egyházi közösséggé.

Az Eucharisztia létrehozására csak felszentelt püspök vagy pap képes (KEK Kompendiuma, 278). Az Egyházi Törvénykönyv pontos megfogalmazása szerint: „Egyedül az érvényesen felszentelt pap az a kiszolgáltató, aki Krisztus személyében képes az Eucharisztia szentségét létrehozni" (900. k. 1. §.). A hagyomány szava is határozott és egyöntetű, a kezdetektől fogva. Már Antióchiai Szent Ignác figyelmezteti a szmirnaiakat:  „Azt tartsátok érvényes Eucharisz-tiának, melyet a püspök, vagy megbízottja végez" (8,1). Jusztinosz tanúsága szerint az Eucharisztiát a közösség elöljárója mutatja be, a diakónusok pedig kiosztják az Eucharisztiát a jelenlévőknek,  akik pedig nem tudtak eljönni, azoknak elviszik (1. Apológia, 65,3-5.). A Niceai Zsinat kijelenti, hogy a diakónusoknak nincs az a hatalmuk, hogy a szentmiseáldozatot bemutassák: „Az isteni asztalon áldozatul bemutatott kenyér és kehely mellett fölfelé kell emelnünk tekintetünket és a hit által az Istennek ezen az asztalon fekvő bárányát megismernünk, aki elveszi a világ bűneit és az áldozópapok által vérontás nélkül feláldoztatik" 18. kánon). A Trentói Zsinat (1545-63) a reformátorokkal szemben volt kénytelen megfogalmazni a katolikus tanítást (DH 1752).

A II. Vatikáni Zsinat, amikor kifejti az általános és a szolgálati papság közötti különbözőséget, kijelenti: „Az, akit a szolgálati papságra, szenteltek fel, szent hatalmával kialakítja és kormányozza a papi népet. Krisztus képviseletében bemutatja az eucharisztikus áldozatot és az egész nép nevében ajánlja fel azt Istennek. A hívek viszont közreműködnek a szentmiseáídozat fölajánlásában, mégpedig királyi papságuk erejében és azt a szentségek felvételével, az imádsággal, hálaadással, szent életük tanúságával, önmegtagadásukkal és tevékeny szeretetükkel gyakorolják" (LG 10).

Az Egyház hagyománya szerint a' felszentelt papok feladata, hogy az Eucharisztia ünneplését «Krisztus személyében* elöljáróként vezessék. „A szentelés erejéből fakadóan ő (a pap) jeleníti meg Jézus Krisztust, az Egyház fejét és a maga sajátos módján magát az Egyházat is". Már az apostolok úgy tekintették magukat, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait (1Kor 5,1). Amikor diakónusokat szenteltek, azokat csak a szegények szolgálatára rendelték maguk mellé (ApCsel 6,1-6). Misézni csak pap misézhet, de az áldoztatás rendes szolgái a szentelésnél fogva a püspök, a pap, a diakónus. Rajtuk kívül avatásánál fogva rendkívüli kiszolgáltató az akolitus, valamint a kellő megbízással rendelkező egyéb világi hívő.

A protestáns egyházi közösségek nem tekintik szentségnek a papi és püspöki tisztséget, de mégis ragaszkodnak ahhoz, hogy felavatott (ordinált) lelkész végezze az úrvacsorás istentiszteletet. Az evangélikus közösség „újszövetségi alapon és a szolgálat jó rendje érdekében megvizsgált, külső és belső elhívással rendelkező testvéreket ordinal (rendel) arra a sajátos feladatra, hogy Isten igéjét hirdessék, és a szentségekkel szolgáljanak".

A latin nyelvű szentmise végén a pap a híveket ezekkel a szavakkal bocsátja el: „Ite missa est”, melynek magyar jelentése a következő: „Menjetek, küldetésetek van!” Sajnálatos módon ritkán gondolunk arra, hogy ennek a felszólításnak komoly üzenete van. A miséző pap arra figyelmeztet bennünket, hogy minden szentmisében küldetést kapunk: a szentmise tovább folytatódik a mindennapi életben, élni és tovább kell adni, amit kaptunk a szentmise közösségében. „Az Eucharisztiának akkor valósul meg a lényege és értelme, ha átalakítja az embereket és világukat a szeretet és szolgálat közösségeivé” (Cebui Eucharisztikus Kongresszus, 18.).

A szentmise elbocsátó szavai Jézus szavaira emlékeztetnek bennünket: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21; 17,18). Az „amint” és „úgy” szavak arra utalnak, hogy bennünk és általunk az a küldetés folytatódik, amit a megtestesült Fiú kapott az Atyától. A küldetés abban áll, hogy szavaink, tetteink és életünk által láthatóvá és megtapasztalhatóvá tesszük annak a Jézus Krisztusnak a személyét és tanítását, akivel találkoztunk a szentmise közösségében.

Az Egyház nem zárkózhat be az utolsó vacsora termébe. Az emmauszi tanítványok történetből (Lk 24,13-35) is jól látható, hogy az eucharisztikus „kenyértörés” tapasztalatából fakad az örömhír továbbadása. Az evangéliumot hirdetni kell minden népnek (Mt 28,19).

Az Eucharisztia régen és napjainkban is az Egyház küldetésének forrása. Már a 2. századi szentségi életről tanúskodó Traditio apostolica is ezt hangsúlyozza: „Amikor pedig a szertartás befejeződött siessen ki-ki jót cselekedni, tetszeni Istennek és helyesen élni. Buzgón ragaszkodva az Egyházhoz tegye ki-ki, amit tanult, és haladjon előre a jámborságban” (21. p.). Szent Ágoston, Egyházunk nagy tanítója pedig így fogalmazott: „Ha tehát Krisztus teste és tagja vagytok, akkor a ti misztériumotok itt van az Úr asztalán [ ] legyetek azzá, amit láttok, és vegyétek, amik vagytok” (Vö. Sermo, 272). Arra figyelmeztet bennünket, hogy legyünk azzá, amit, illetve akit magunkhoz vettünk a szentáldozásban. Hitből fakadó kötelességünk, hogy mindazt megvalósítsuk, életté váltsuk, mindazt, amit láttunk és hallottunk a szentmise közösségében. Ez a keresztény hivatás és küldetés rövid megfogalmazása.

A mai eucharisztikus teológia is egyre inkább hangoztatja a szentmise és a keresztény küldetés kapcsolatát. Ez volt a 2016-os Cebui Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak is az alapgondolata: „Az Eucharisztia az Egyház küldetésének csúcsa és forrása”. Az Eucharisztia megünneplésekor „Krisztusból táplálkozva és magunkhoz véve az üdvösség kelyhét egészen sajátos módon kerülünk párbeszédbe a Szentháromság életével; amikor kilépünk a szentmisére összegyűlt gyülekezetből, arra kapunk küldetést, hogy folytassuk ezt a szent-háromságos párbeszédet az életről és az üdvösségről a szeretetteljes szolgálat formájában a szegények, a kirekesztettek, a távolba szakadtak szolgálatában” (40. p.)

Olyan világban élünk, ahol a csendet az emberek nemigen értékelik. A külső és a belső csend megteremtése egyre nehezebb napjaink zajos és rohanó világában, pedig lenne rá igény. Andrea Bocelli, a világhírű olasz énekes szerint „még a legszebb zenében is ott van egy kis csend, pusztán azért, hogy tanúi lehessünk a csend fontosságának”. A világban élő keresztény ember számára talán a liturgia, illetve a szentmise az egyetlen hely és idő, amikor találkozhat a csenddel, és a csendben Istenével. R. Guardini szerint „ha valaki megkérdezné, hogy hol kezdődik a liturgikus élet, így válaszolnék: a csend megértésénél. Csend nélkül hiányzik a liturgia mélysége és minden hiábavaló [...] a csend az első feltétele minden szent cselekménynek”.

A II. Vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója a hívek tevékeny részvételének módozatairól beszélve kiemeli a csend jelentőségét: „A tevékeny részvétel előmozdítása érdekében gondot kell fordítani a nép akklamációira, feleleteire, zsoltárénekére, anti-fónáira és énekeire, mozdulataira és testtartására. A maga idejében szent csendet is kell tartani” (SC 30).

A Római Misekönyv bevezetőjében olvashatjuk a szentmisében megtartandó szent csendekre vonatkozó utasításokat. A legjelentősebb a következő: „A maga idejében meg kell tartani a szent csendet, mint a szertartás szerves részét. Jellege az alkalomhoz igazodik: a bűnbánatnál és a Könyörgésre való felhívásnál ki-ki magába száll; az olvasmányok, vagy a homília befejeztével röviden elmélkedik az elhangzottakróbaz áldozás után pedig szíve mélyén dicséri és imádja Istent” (45. p.).

Ez a szöveg csak négy olyan alkalmat említ, amikor csendet lehet tartani a szentmise liturgiájában, de nem feledkezhetünk meg az egyéb helyekről sem. A legfontosabb az átváltoztatás csendje az úr-felmutatás alkalmával. J. Ratzinger szerint „ez meghív bennünket, hogy tekintetünket Krisztusra vessük, olyan pillantással, amely egyszerre nézés, köszönet, imádás és a saját átalakulásunkért való kérés” (A liturgia szelleme, 191).

A szentáldozással kapcsolatban csak az áldozás utáni csendet tartjuk fontosnak, pedig a misekönyv szerint itt kétféle csendről is beszélhetünk: áldozás előtti és áldozás utáni csendről. „A pap csendes imával készül elő, hogy Krisztus testét és vérét gyümölcsözően vehesse magához; ugyanezt teszik a hívek, csendben imádkozva” (84. p.). „Az áldoztatás befejezése után a pap és a hívek, ha megfelelőnek látszik, kis ideig csendben imádkoznak” (88. p.).