Dolhai Lajos - Csúcs és forrás

Az apostol tanítását az Eucharisztia titkával kapcsolatban az első korintusi levélből ismerhetjük meg, mely teológiai szempontból is igen jelentős. Leírásából látjuk, hogy az ősegyházban áldozati cselekményként fogták fel Jézus utolsó vacsorájának, kereszthalálának és feltámadásának megjelenítését, és hitték Jézus jelenlétét az átváltoztatott kenyérben és borban. Az apostol a korintusi közösség konkrét problémáira válaszolva tanít, tanúskodik az ősegyház eucharisztikus hitéről, és liturgikus gyakorlatáról. Pál apostol tanítását tartalmi szempontból négy részre oszthatjuk.

Pál apostol leírja az Eucharisztia alapítását (lKor 11,23-25), arra hivatkozva, hogy ő mindezt az egészen az utolsó vacsoráig visszamenő hagyományból tudja (11,23). Szent Pál apostol az eucharisztikus lakomával kapcsolatban, az alapítás elbeszélése előtti részben, a pogány bálványoknak áldozott hús fogyasztásáról szóló tanítás összefüggésében is beszél az Eucharisztiáról (lKor 10,14-22). így indirekt módon tanítja a szentmise áldozat jellegét.

Az Eucharisztia alapításának elbeszélését megelőző perikópából (lKor 10,14-22) külön kiemelendő még a 16-17. versek is, melyekben utalás van az Eucharisztia egy sajátos céljára: a leírás hangsúlyozza, hogy a „kenyértörés" közösséget (communiö) teremt a keresztre feszített és feltámadt Úrral, és általa a keresztény testvérekkel. Jézus azért jött, hogy bennünk éljen és önmagához hasonlóvá tegyen minket: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet -mondja -, az bennem marad és én őbenne" (Jn 6,56). Az apostol különösen is hangsúlyozza, hogy az Eucharisztia, „az egy kenyérből" és „egy kehelyből" való részesedés jelzi és megvalósítja Krisztusban hívők egységét. Részesedve testéből és véréből a keresztények személyesen egyesülnek Krisztussal. Ugyanabból a kenyérből, Krisztus testéből részesedve a keresztények egymással is mélyebben és bensőségesebben forrnak egybe.

Pál apostol hangsúlyozza, hogy az Eucharisztiát megkülönböztetett tisztelettel kell ünnepelni és magunkhoz venni (lKor 11,27-29). Ezért figyelmeztet a szentség méltó vételére, mert látja, hogy vannak olyanok, akik méltatlanul veszik magukhoz az Úr testét és vérét. Az Eucharisztia vételénél legalapvetőbb feltétel: „megkülönböztetni az Úr testét". Ennek a pali kifejezésnek az elsődleges értelme az, hogy vannak olyanok, akik az agapén nem tesznek különbséget a közönséges étel és az Eucharisztia között, vagyis nincs meg bennük az Eucharisztia vételéhez szükséges  hit.  Az  Egyház  értelmezése  szerint, a „vizsgálja meg magát mindenki" szavakkal az apostol figyelmeztet, hogy alapos lelkiismeretvizsgálat által döntsük el, hogy méltók vagyunk-e (a kegyelem állapotában vagyunk-e) odajárulni az eucharisztikus lakomához. Nyilvánvaló, hogy az apostol még nem. egészen erre gondol. Mindenesetre számol azzal az eshetőséggel, hogy lehetnek olyanok, akik nem megfelelő hittel és lelkülettel, hanem méltatlanul „eszik e kenyeret és isszák a kelyhet" (11,29).

Az evangéliumokból tudjuk, hogy az Eucharisztia alapítása a zsidóknál ünnepelt húsvéti kultikus jellegű vacsora (Széder-este) keretében történt. Az utolsó vacsora számunkra legfontosabb része az Eucharisztia alapítása, de a keresztényeket is érde­kelheti, hogy Jézus nyilvános működése idején hogyan történt a zsidók húsvéti vacsorája. Az ószö­vetségi Szentírásból és az evangélisták leírásából nem lehet pontosan tudni a zsidó húsvéti vacsora menetét. Ennek a sajátos ünnepi vacsorának leírását a Haggadában, zsidók késő ókori szertartáskönyvé­ben olvashatjuk, amely tartalmazza a húsvéti (pészah), azaz a kovásztalan kenyér ünnepén tartott Széder-este rendjét.

A Széder-est legelején, közvetlenül azt követően, hogy a borra, az első kehelyre elmondják az áldást (kiddust), felmutatták és elfogyasztották az előételt. Az előételek között szerepeitek a macesz (sanyarú­ság kenyere) keserű füvek, saláták, amelyek a rab­szolgaság szimbólumai. A következő rész a legis­mertebb, melyben a családfő a legfiatalabb fiú kérdésére válaszolva (Miben különbözik ez az éjszaka az összes többi éjszakánál?), elbeszéli a hús­vét történetét (Kiv 12,26kk) és megmagyarázza az ünnep értelmét. Azután a Hallel-zsoltárok első részének (Zsolt 113-114.) éneklése közben a máso­dik kehely tartalmát fogyasztották el a jelenlévők. A második kehely után kezdődik a legfőbb rész, az igazi pászkaliturgia: a kovásztalan kenyér, a keserű saláta és a pászkabárány elfogyasztása. Az apa ekkor magyarázza meg - utalva Izrael sorsára az Egyiptomból történt kiszabaduláskor -, miért kü­lönböznek a pászka ételek az egyébként szokáso­saktól. Az étkezést a harmadik kehely feletti áldás, és kehely körbeadása zárta le (vö. az áldás kelyhe). A befejező részben - a Hallel-zsoltárok második részének (115-118.) eléneklése után - a negyedik kelyhet ürítették ki.

Az evangéliumi elbeszélésekből kitűnik, hogy az Eucharisztia alapítása a húsvéti vacsora harma­dik-negyedik részéhez, a főétkezéshez kapcsolódik. A leírások alapján látjuk Jézus alapvetően fontos tetteit; jézus a kenyeret:

A tettek után fontosak a befejező szavak is: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre". Az Eucha­risztia megünneplésekor az Egyház megismétli Jézus jellegzetes cselekedeteit. Az Egyház Eucha-risztiája - a lényeget illetően - megfelel annak a liturgiának, ami kétezer évvel ezelőtt a Coenakulumban, az utolsó vacsora termében történt. Jézus tettei megmutatják számunkra, hogy mit kell ten­nünk, hogy hűségesen teljesítsük Jézus kérését.

Az áldozat, a húsvéti vacsora és az Istennel kötött szövetség - az Eucharisztia ószövetségi háttere. Eucharisztiával, vagyis Istennek bemutatott hálaál­dozattal már az ószövetségben is találkozunk. A kenyérszaporítás nagy csodáját maga Jézus hozza kapcsolatba annak ószövetségi előképével, a pusz­tai mannával, az égi kenyérrel (Jn 6,32). A kafarnau-mi beszédében utal arra is, hogy O, Mózeshez hasonlóan táplálni akarja tanítványait az élet kenyerével. Saját magát úgy tekinti, mint aki több Mózesnél: új kenyeret ad, amely az örök életet táp­lálja (Jn 6,35). Az egyházatyák gyakran hasonlítot­ták össze az Eucharisztiát ószövetségi előképeivel. Szent Ambrus szerint „Nagy és tiszteletre méltó dolog volt az, hogy a zsidók számára manna hullt az égből. De értsd meg, mi több: az égi manna, vagy Krisztus teste? Bizonnyal, annak a Krisztusnak a teste, aki az égnek alkotója!". A legfontosabb elő­képek:

Már Szent Ambrus kijelenti, hogy „ennek a szent­ségnek előképe Ábrahám idejében nyilvánult ki, amikor Melkizedek bemutatta áldozatát" (De sacramentis V,l). Melkizedek a magasságbeli Isten papja és Sálem királya volt, ami annyit jelent, mint a béke királya, neve szerint pedig az igazságosság királya. Melkizedek kiment Ábrahám elé, kenyeret és bort hozott, hogy a magasságbéli Istennek fel­ajánlja (vö. 18. v.).

„Nem találom kedvemet bennetek - mondja a Seregek Ura, nem fogadom el szívesen kezetekből az ételáldozatot. De napkeltétől napnyugatéig nagy az én nevem a népek között. Jó illatú áldozatot mutatnak be mindenütt, tiszta ételáldozatot a nevem­nek. Mert nagy az én nevem a népek közt - mondja a Seregek Ura" (Mai 1,10-11). A keresztények kezdet­től fogva meg voltak győződve arról, hogy Malakiás jövendölése a szentmiseMdozatban teljesedik be. Ez az áldozat nem lehet sem a pogányok, sem a diaszpórá­ban élő zsidók áldozata. A zsidók csak a jeruzsálemi templomban mutattak be áldozatot az Istennek. Az áldozat, amelyről a próféta jövendöl viszont egyete­mes és az egész világon fogják bemutatni. A szent­mise valóban szent és tiszta áldozat, mert szent a bemutató személye és tiszta az áldozati adomány maga is: Jézus Krisztus.

Krisztus vérének nagy előképei az Ószövetség­ben a húsvéti bárány vére (vö. Kiv 12,7.13), a szövet­ség vére, mellyel Mózes meghintette a népet (vö. Kiv 24,8), és a bűnöktől való tisztulás vére, mellyel a főpap a nagy engesztelés napján belépett a szen­tek szentjébe (vö. Lev 16,1-9). Ahogyan az ószövet­ség megkötésénél is ott volt a vér, ugyanúgy az „új és örök szövetség" megkötéséhez is hozzátartozik a vér. Minden szentmise arra emlékeztet bennünket, hogy ez a vér „sokakért" kiontatott a bűnök bocsá­natára.

A Húsvéti pászkaünnep a legfontosabb előkép, sőt több mint „előkép", hiszen az utolsó vacsora, az Eucharisztia alapítása a zsidók húsvéti pászka vacsorája keretében történt.

A II. Vatikáni Zsinat megfogalmazása szerint az Eucharisztia megünneplése „az egész keresztény élet forrása és csúcspontja" (LG 11), a „keresztény közösség alapja és szegletköve" (PO 6), „az egyház életének forrása" (UR 15), „minden evangélium­szolgálat forrása és csúcsa" (PO 5), és „a keresztény közösség egész életének középpontja és csúcsa" (ChD 30).

Általa „él és növekszik állandóan az egyház" (LG 26), és „benne van az Egyház egész kegyelmi gazdagsága" (PO 5). „Ez az első és nélkülözhetetlen forrás, amelyből a hívek az igazi krisztusi szellemet merítik" (SC 14). A zsinati dokumentumok 8 külön­böző helyen is hangsúlyozzák ezt a gondolatot, amelyre a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus kongresszus jelszava („Minden forrásom belőled fakad"; Zsolt 87,7) is emlékeztet bennünket.

A „liturgia csúcs és forrás" - szinte már teológiai közhelyszerűen ismételjük a II. Vatikáni Zsinat liturgiáról szóló konstitúciójának megállapítását, amely fontos alapelv lett a zsinat utáni liturgikus teológiában és szentségtanban. Ismételten találkozunk vele a zsinati dokumentumokban, de az első és legfontosabb a Liturgikus konstitúció 10. pontja, amely kijelenti, hogy „a liturgia az a csúcspont, mely felé az Egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az a is, amelyből minden ereje fakad".

lati atyák vitatkoztak azon, hogy minden :us tevékenységre vonatkozik-e ez a megál­lapítás, vagy pedig kizárólagosan az Eucharisztiát illeti. A bekezdés utolsó mondata pontosítja a defi­níciót: „a liturgiából, elsősorban az Eucharisztiából mint forrásból fakad számunkra a kegyelem; s álta­la valósul meg Krisztusban a leghatásosabb módon az emberek megszentelése és Isten dicsőítése". A liturgia tehát elsősorban az Eucharisztia liturgiáját jelenti, amellyel kapcsolatban a konstitúció 2. pontja kijelenti: „A liturgia által - legfőképpen az Eucha­risztia isteni áldozatában - megvalósul a megváltás műve". így érthető, hogy a keleti egyházakban a liturgia elsősorban az Eucharisztia megünneplését, vagyis a szentmisét jelenti.

Szent II. János Pál pápa az Egyház az Eucha­risztiából él kezdetű enciklikájában is megfogal­mazta a zsinat tanítását, különösen is hangsúlyozva annak egyháztani vonatkozását. Többek között azt írja: „A Krisztus testével és vérével való közösség­ből meríti az Egyház a küldetésének teljesítéséhez szükséges lelki erőt. így válik az Eucharisztia az evangelizáció forrásává és csúcspontjává, hiszen annak célja az emberek közössége Krisztussal, s benne az Atyával és a Szentlélekkel.

Már az Apostolok Cselekedeteiből látjuk, hogy az Egyház a kezdetektől fogva úgy jelenik meg a világ­ban, mint eucharisztikus közösség (ApCsel 2,42). A keresztény ember már a keresztségben Krisztus Testének és az újszövetségi Isten népének tagja lesz, de a Krisztushoz és az ő Egyházához való tartozá­sát a szentmise közösségében éli meg.

Az eucharisztikus egyházszemlélet szerint kevés, ha csak azt mondjuk, hogy az Eucharisztia az egyházi élet középpontjában áll. Axiómaként is állíthatjuk: „Az Egyház huzza létre az Eucharisztiát, az Eucharisztia pedig az Egyházat". Ahol az Eucha­risztiát ünneplik, ott létre jön az Egyház, mint a Krisztusban hívők helyi közössége. Az Egyház pedig az Eucharisztiából fakadó lelki, kegyelmi közösség. XVI. Benedek pápa meglátása szerint „az Eucha risztiával maga az Egyház jön létre". /Jézus azzal valósított meg valami újat tanítványai előtt, hogy egybegyűjtötte és közösséggé formálta őket" (A názáreti jézus, 2. köt., 109). Az Eucharisztia, utolsó vacsorára való szakramentális emlékezés nemcsak a közösségben megy végbe, hanem Krisztus akaratából köz ősség alkotó ereje van. Amint a hívők természetfeletti szinten az Eucharisztiával táplálkozva élnek és növekednek, ugyanúgy az Egyház is „állandóan ebből a kenyérből él és általa növekszik" (LG 26).

A II. Vatikáni Zsinaton nemcsak az egyházról szóló zsinati határozat, hanem a liturgikus konsti­túció is hangsúlyozta az Eucharisztia és az Egyház különleges kapcsolatát. A konstitúció meghatározá­sa szerint a szentségek, főként az Eucharisztia azon túl, hogy az embereket megszentelik, Istennek megadják a tisztelet, valamint a tanítást is szolgál­ják, egyszersmind építik Krisztus testet (SC 59). Az Egyház az Eucharisztia révén jön létre, él és növek­szik folyamatosan. így az Eucharisztia konstitutív valóság az Egyház számára: „Egyetlen keresztény közösség sem fog kiépülni, hacsak nem teszi meg alapjának és szegletkövének a szent Eucharisztiát" - tanítja a zsinat (PO 6).

Amikor az Egyház megünnepli az Eucharisztiát, mindig önmagát valósítja meg, legmélyebb lénye­gét fejezi ki a mindig jelenlévő, keresztre feszített és megdicsőült Krisztussal való egységét és közössé­gét. A szentmise az Egyház legtökéletesebb megva­lósulása. Az Eucharisztiában minden együtt van, ami az Egyházat Egyházzá teszi: az Egyház feje, Jézus Krisztus, a hierarchikus struktúra és Isten országa eljövetelének várása. „Az Egyház a legkivá­lóbb módon akkor lesz láthatóvá, amikor Isten szent népe teljesen és tevékenyen részt vesz a közös liturgiában, mindenekelőtt az Eucharisztia ünnep­lésében, az egységes imádságban az egyetlen oltár körül, melynél a közösség élén ott áll a papságától és segédkezőitől körülvett püspök" (SC 41).

A keresztségét, a bérmálást és az Eucharisztiát a keresztény beavatás szentségeinek nevezzük. A hit mellett erre a három szentségre is szükségünk van ahhoz, hogy kereszténnyé váljunk és az Egyház teljes jogú tagjai legyünk.

Az ősegyházban a három beavató szentséget egy­szerre szolgáltatták ki a felnőtt kateku méneknek, és a keresztény beavatás csúcspontja az Eucharisztiában való részvétel volt. Tudták, hogy a kegyelmi életben a keresztség csak kezdet, amely a Krisztusban való élet teljességének megszerzésére irányul, az Eucha­risztia pedig a keresztem/ beavatás tdje^ege. Pszeudo-Dionüsziosz Areopagita megfogalmazása szerint a „teljességnek a teljessége". A keresztény beavatás folyamatának a megkoronázása.

Ezt a szemléletmódot láthatjuk a gyermekkeresz-telés jelenleg érvényben lévő szertartáskönyvének bevezetőjében is. Az összefüggés teológiája röviden a következő: Akik megkeresztelkednek a víz és a Szentlélek által, új teremtménnyé lesznek: minden bűnük bocsánatát elnyerve a fogadott fiúság állapo­tába kerülnek és az Egyház tagjai lesznek. Akik pedig elnyerik a Szentlélek ajándékait a bérmálás-ban, azok tökéletesebben hasonulnak Krisztushoz, megkapják a Szentlélek ajándékait, hogy a világban tanúságot tudjanak tenni Krisztusról. Végül az Eucharisztia lakomájában részesülnek, amely jele és eszköze az Egyház egységének.

Történeti okokból adódóan később nyugaton a három szentség kiszolgáltatása elvált egymástól, de a teológia ennek ellenére is mindig rámutatott a közöttük lévő lényegi összefüggésekre

A kereszténységbe való beavatás három szentsé­ge tehát úgy kapcsolódik össze egymással, hogy teljes nagykorúságra vezeti a Krisztusban hívőket, akiknek küldetésük van az Egyházban és a világ­ban. „A keresztségben új életre született híveket a bérmálás szentsége megerősíti, az Eucharisztiában pedig az örök élet kenyerét kapják. így, a keresztény beavatás szentségein át a hívők egyre többet kap­nak az isteni élet gazdagságából és előrehaladnak a szeretet tökéletessége felé". Az Eucharisztia teszi teljessé a keresztény beavatást és lesz középpontja és célja az egész szentségi életnek.

Az Eucharisztia úgy is megjelenik számunkra mint mennyei eledel, amely táplálja a hívőkben a kegyelmi életet, felemeli őket a Krisztussal való bensőséges és személyes életközösségre, hiszen maga Jézus megígérte: Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad és én meg őbenne".

A szentségi üdvrend elnevezés önmagában is utal arra, hogy a szentségek nem egymástól független, önálló kegyelmi eszközök (KEK 1076). Egyházunk legújabb katekizmusa (1992) kijelenti, hogy „a szent­ségek szerves egészet alkotnak, nmeh/bcn minden szent­ségnek megvan a saját helye. Ebben a szerves egészben az  Eukarisztia kiemelkedő hellyel  rendelkezik, mint a szentségek szentsége" (KEK 1211).

Az Eucharisztia a szentségi élet középpontja, sőt a „legfőbb szentség", mert a többi szentség csak közvetíti Isten kegyelmét, az Oltáriszentség pedig magát a kegyelmek szerzőjét és forrását, Jézus Krisztust tartalmazza. Krisztus értünk (a szentmi­sében). Krisztus bennünk (a szentáldozásban) és Krisztus közöttünk (a szentségházban).

Aquinói Szent Tamás klasszikus megfogalmazá­sa szerint az Eucharisztia a „leghatalmasabb és leg­nemesebb szentség" (potissimum el nobilissimum Sac-ramentum), „minden csodák csodája", és „minden más szentség erre, mint végső célra rendeltetett". Ezt a meglátást továbbgondolva, a II. Vatikáni Zsi­nat kijelenti: „az összes szentség, mint minden más egyházi szolgálat és az apostoli tevékenység is, a szent Eucharisztiához tartozik és reá irányul. Az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java, tudniillik maga Krisztus, a mi húsvéti Bárányunk és élő kenyerünk" (PO 5).

Ezek tekintetbe vételével nem meglepő, hogy már a középkorban a legkiválóbb értelemben vett szentség (sanctissimum sacmmentum) és a legméltóságosabb Oltáriszentség néven emlegették az Eucha­risztiát, és gyakran énekelték a gregorián antifónát: „Adoremus in aeternum sanctissimum sacramentum". Egy középkori püspök, Celle-i Péter úgy látja, hogy az Eucharisztia az Egyház „szive", vagyis nélkülöz­hetetlen fontos az Egyház életében. Az igaz, hogy az Egyház hozza létre az Eucharisztiát, de arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az Eucharisztia ünneplése által pedig megjelenik előttünk az Egyház, a Krisztusban hívők helyi közössége. XIII. Leó pápa „Mime caritatis" körlevele szerint „aki meg­fontolja az Eucharisztiából kiáradó jótéteményeket, meg fogja érteni, hogy bizony az a legfőbb és legki­emelkedőbb, amely magába foglalja az Összes töb­bit: belőle árad ugyanis az élet az emberekbe, amely valóságos élet" (DH 3359).

Joggal mondhatjuk tehát Szent II. János Pál pápa szavaival élve, hogy „az Egyház legdrágább kincse, amit csak magáénak mondhat történelmi zarándokútján".

Ha az Eucharisztia lényegét meg akarjuk érteni, akkor érdemes a régi elnevezéseinek magyarázatá­ból is kiindulni. Az elnevezések nagy száma azt jelzi, hogy milyen gazdag tartalmú misztériumról van szó, és csak a különböző szempontok együttes figyelembe vételével lehet kifejteni az Eucharisztia teológiáját.

A középkor óta leginkább Oltáriszentségnek ne­veztük. Ez a megnevezés arra emlékeztet bennün­ket, hogy a megdicsőült Krisztus maradandóan jelen van az oltáron, illetve a tabernákulumban az eucharisztikus színek alatt.

Az Oltári szentséggel leginkább a szentmisén találkozunk. A szentmise elnevezés latin eredetű szó (missa), és arra utal, hogy az Eucharisztia liturgiájá­nak megünneplése a hívek elküldésével, a keresz­tény küldetésükre való biztatással zárul. A miséző pap elbocsátása is erre figyelmeztet „A szentmise véget menjetek, küldetésetek van" (Ife, missa est!).

A legősibb elnevezés a kenyértörés, amivel ismé­telten találkozunk az Apostolok cselekedeteinek a könyvében (2,42.46; 20,7). Régebben gyakrabban mondtuk szent miseáldozatnak is az Eucharisztia megünneplését, arra gondolva, hogy a szentmisében jelenvalóvá válik Krisztus megváltó áldozata. Manapság ezt ritkábban történik, mert a teológiá­ban és a liturgikus lelkiségben is inkább a szentmi­se lakoma jellegét hangsúlyozzuk, sajnos az áldozat jelleg rovására,

AII. Vatikáni Zsinat óta egyházunk az Eucharisz­tia elnevezést használja leginkább, mert az utolsó vacsorán is az Eucharisztia alapítása egy hálaadó imádsághoz kapcsolódik, A katolikus Egyház leg­újabb katekizmusa is már következetesen ezt az elnevezést használja. Az „eucharisztia" a görög nyelvből származik és ünnepélyes hálaadást jelent. Ezt az elnevezést a magyar katolikus hívek még nem szokták meg. Azért szerencsés ez a kifejezés, mert az Oltáriszentségnek nemcsak egyik vagy másik szempontjára utal. Ez a görög szó arra emlé­keztet bennünket, hogy az Eucharisztia megünnep­lésekor hálát adunk Istennek azért, hogy Jézus és az ő megváltó áldozata jelenvalóvá lesz a szentmise közösségében, és ezért hálát adunk. Jézus húsvéti misztériuma, amelyhez hozzátartozik az Oltári­szentség is jelen van az Egyházban és ezáltal is folytatja a feltámadt és megdicsőült Krisztus az ő megváltói tevékenységét.

A protestáns egyházakban az Úrvacsora elneve­zés lett az általános, amely főként a szentség alapítá­sára, az utolsó vacsorára emlékeztet bennünket.

Mária és az Eucharisztia viszonyáról nemigen szok­tunk írni és beszélni. Éppen ezért szokatlan és meglepő számunkra, hogy Szent II. János Pál pápa Máriát az Eucharisztiáról szóló enciklikájában (Az Egyház az Eucharisztiából él) „eucharisztikus asszonynak" nevezi, és azt állítja, hogy „Mária elve­zethet bennünket ehhez a legszentebb szentséghez, mert mély kapcsolatban áll vele". A Szentatya szerint „amikor az Egyház példaképkén tekint Máriára, meghívást kap arra, hogy kövesse őt e szentséges misztériummal való kapcsolatában is" (53. p.).

Az enciklika újszerűnek tűnő meglátása szerint „Mária a megtestesülés misztériumában elővételezte az Egyház eucharisztikus hitét" (55. p.), s a dokumentum ezt az állítást háromféle módon meg is magyarázza. Mélységes analógia van megtestesülés és Jézus eucharisztikus jelenlétének megvalósulása között. Ahogyan a Fiú a Szentlélek erejéből lett emberré Mária méhében, ugyanúgy a Szentlélek teremtő ereje által lesz a kenyér és bor a szentmisében Krisz­tus teste és vére (vö. epiklézis). Egyébként a szent­mise egyik könyörgése is emlékeztet bennünket erre a párhuzamra: „Urunk, Istenünk, add, hogy oltárodra helyezett ajándékaidat szentelje meg az a Szentlélek, aki. isteni erejével Mária méhét megál­dotta" (vö. Szűz Mária miséi). Azután nagyon találó az a párhuzam is, ami Máriának az angyal igenje és a szentáldozás előtt mondott „Ámen" között van. Ahogyan Mária hittel igen-t mondott Gábor angyal szavaira, ugyanúgy az Ámenünkkel mi is igen-t mondunk az Egyház hitére, amely az Isten igéje alapján állítja, hogy az Eucharisztiában jelen van köztünk Jézus.

Mária élete segít bennünket az Eucharísztia áldozat jellegének megértésében is (56. p.). Hittel valljuk, hogy a szentmisében jelenvalóvá válik Krisztus megváltó áldozata, hogy önmagunkat, áldozatainkat hozzá­kapcsoljuk Krisztus áldozatához, amely a mennyei Atya által elfogadott és kedves áldozat. A szentmise áldozat jellege megkívánja tőlünk az áldozatos lel­kületet. Az enciklika szerint tanulságos számunk­ra, hogy Mária egész Krisztus mellett eltöltött életé­vel magáévá tette az Eucharísztia áldozat-jellegét. Mária „az elővételezett Eucharísztia" állapotában élt" (56. p.): áldozatos lelkülete megmutatkozott már Jézus gyermekkorában, nyilvános.működése idején, és az ő áldozata a Fiával való együttszenvedésben, a kereszt alatt teljesedett be. Maria anyasága és az ő Fiának áldozata szinte elválaszthatatlanok egymás­tól, hiszen a Fiú áldozatával az anya is áldozatot hozott.

Mária hálaadó énekének, a Magnificatnák is van eucharisztikus vonatkozása. Az enciklika szerint nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy „az Eucha­rísztia, mint Mária éneke, elsősorban dicséret és hálaadás" (58. p.). A szentmisének állandó része a megemléke­ző hálaadás (anamnézis). Minden szentmisében megemlékezünk az embert teremtő és üdvözíteni akaró Isten nagy tetteiről, s különösképpen arról, hogy Jézus Krisztusban megváltott minket. A ide­vonatkozó fejezet utolsó mondata szerint „azért kaptuk az Eucharisztiát, hogy Máriáéhoz hasonlóan a mi egész életünk is Magnificat-tá váljon!" (58. p.)

A nemzetközi eucharisztikus kongresszusok egy közel 150 éves hagyományra visszatekintő egyházi ünnepségsorozatok, amelyeknek középpontjában az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztus áll. A nem­zetközi eucharisztikus kongresszusok célja pedig az, hogy a világ számos országából összegyűlt ke­resztények közösségében, s főként a rendező részegy­ház híveiben tudatosítsa, hogy az Egyház életének és küldetésének forrása és csúcspontja az Eucharisztia.

Tanulságos és érdekes lehet számunkra a nemzet­közi eucharisztikus kongresszusok története. Az eucharisztikus kongresszusokat egy francia fiatal lánynak, Emilie Tamisier-nek köszönhetjük, aki papok (főként Szent Pierre-Julien) segítségével elő­ször nemzeti eucharisztikus kongresszust kezdemé­nyezett. Végül 1881-ben - XIII. Leó pápa jóváhagyá­sával - Lille-ben rendezték meg az első nemzetközi eucharisztikus kongresszust.

Az első kongresszusok főként Jézus Krisztusnak az Oltáriszentségben való valóságos jelenlétéről akartak tanúságot tenni, s ennek megfelelően az Eucharisztia tiszteletében különösen az ünnepélyes szentségimádások és nagy körmenetek voltak a legfontosabbak. A kongresszusok célját meghatáro­zó első Szabályzat is ezt hangsúlyozta: „arra töreked­jünk, hogy az emberek mindinkább megismerjék, megsze­ressék és szolgálják Urunkat, jézus Krisztust a legszentebb Oltáriszentségben... és országa mindinkább elterjedjen a világban".

A régebbi eucharisztikus kongresszusok főként a szentségim adást és az ünnepélyes körmenetek fontosságát hangsúlyozták. Az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció mostani dokumentuma ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy az Eucharisz­tia megünneplése legyen a kongresszusok „megnyilvánu­lásának és áhítatgyakorlatainak közép-pontja és csúcspont­ja". „Minden kezdeményezés és a különböző ájtatossági formák erre irányuljanak"! Szépek és látványosak lehetnek a gyertyás vagy gyertya nélküli szentsé­ges körmenetek, a különböző rekordokat megdöntő szentségimádások, de mindezeknél fontosabb, hogy a helyi egyház a világ más részeiből érkező katoli­kusokkal együtt ünnepelje az Eucharisztiát, amely a keresztény élet csúcsa és forrása.

Ez a dokumentum azt kéri, hogy három féle módon készüljünk az Eucharisztiának erre a nagy ünnepére:

1) Prédikációkat, katekéziseket, előadásokat és konferenciákat kell tartani az Eucharisztiáról; 

2)  Törekedni kell arra, hogy a felkészülés évei­ben a hívek buzgóbban és tevékenyebben vegyenek részt az Eucharisztia megünneplésében;

3)  Arról sem szabad megfeledkezni, hogy az Eucharisztia a diakónia, a hitből fakadó szeretet­szolgálat forrása. Az Eucharisztia ünneplése folyta­tódik a testvéri szolgálatban. Aranyszájú Szent János, az „Eucharisztia doktora" így figyelmeztet: „Amíg a templomot ékesíted, ne feledkezz meg ínséget szen­vedő testvéredről" (Horn. 50,3-4).

Az Oltáriszentség, mint szentség elsősorban szent­misét, az Eucharisztia megünneplését jelenti, amelyhez hozzátartozik a szentáldozás. A szentál­dozás révén erősödik a Krisztussal való hitbeli egységünk és életközösségünk. Napjainkban az eucharisztikus lelkiség másik fontos jele és eszkö­ze a szentségimádás. Jézus szentségi, de valóságos jelenlétéből következik, hogy az Eucharisztiában jelenlévő Krisztusnak kijár a tiszteletnek az a for­mája, amit imádásnak szoktunk mondani, hiszen Őbenne, aki az Oltáriszentségben nekünk ajándé­kozza magát, egyben az Isten Fiával találkozunk. Már Szent Ágoston, egyházunk nagy tanítója is azt írja, hogy „senki sem eszi ezt a testet anélkül, hogy előbb ne imádná; és bűnt követnénk el, ha nem imád­nánk".

Kétségtelen tény, hogy az első keresztény évez­redben nem volt szokásban az Oltáriszentség imá­dása szentmisén kívül. Az Eucharisztiát csak azért őrizték, hogy azt el tudják vinni a betegeknek is. Csak a 13. századtól vált általánossá a gondolat, hogy az Oltáriszentséget, illetve a szentségi Jézust imádni kell. Főként a reformációt követően erősödött meg a szentségimádás szokása. Ahogyan az ószövetségi vallásosságban fontos volt az a megy-győződés, hogy a szövetség Istenével a jeruzsálemi templomban lehet találkozni, úgy a katolikus lelki­ség egyre jobban elmélyítette azt a gondolatot, hogy a feltámadt Jézus jelenléte az Egyházban, kiváltkép­pen az eucharisztikus színek alatt való jelenlétben mutatkozik meg.

A II. Vatikáni Zsinat után kezdett háttérbe szo­rulni a szentségimádás, mert egyesek túlzottan azt hangsúlyozták, hogy a szentmise és a szentáldozás fontosabb, mint a megmaradó Eucharisztia és annak imádása, hiszen Jézus azt mondta: „vegyétek és egyétek". Nyilvánvaló, hogy ez a szemléletmód nem helyes. A szentáldozás és a szentségimádás nem egymás mellett állnak, főleg nem egymással szemben, hanem elválaszthatatlanul összetartoz­nak. XVI. Benedek pápa szerint „A szentáldozás csak akkor éri el a maga mélységét, hogyha az imádás kíséri és övezi".

A szentséglátogatásoknál és szentségimádásnál lényeges, hogy egységben maradjanak a szentmi­sével, amely keresztény életünk forrása és csúcsa. „A szentmisén kívüli szentségimádás folytatja és elmélyíti azt, ami a liturgikus ünneplésben történt

-  erre emlékeztet bennünket XVI. Benedek pápa is,

-  „ugyanis csak az imádásban érlelődhet az igaz és mély összeszedettség. És éppen az Úrral való sze­mélyes találkozás e tettében érlelődik a szociális küldetés is, melyet az Eucharisztia magában foglal, és le akarja bontani a falakat nemcsak köztünk és az Ur között, hanem és elsősorban azokat a falakat, amelyek a többiektől választanak el minket" (A sze­retet szentsége, 66).

A súlyos beteg, idős, az életük végéhez közeledő katolikus keresztényeknek a pap egyszerre három szentséget szokott kiszolgáltatni: a bűnbocsánat szentsége, a betegek kenete és az Oltáriszentség. Eletünk végén a betegek kenetéhez (utolsó kenet) kapcsolódó szentáldozást - az ősegyházig visszame­nő hagyomány alapján - szent Útravalónak nevez­zük. A katolikus katekizmus szerint „az Atya felé tarló átmenet pillanatában Krisztus testének és vérének vétele sajátos jelentést és fontosságot kap. Az áldozásban befogadott szent test és vér az örök élet vetése és a föltámadás záloga" (KEK 1524). Annak idején még Luther Márton is azt mondta, hogy életünk végén az utolsó .szentáldozás „olyan gázló, híd, hajó és hordágy, amelyen, és amelyen keresztül ebből a világból az örök életbe megyünk át" (Vö. Krisztus valóságos szent testének sacramentumáról, 22. p.).

A latin elnevezés (viaticum) profán értelemben az utazáshoz szükséges ételt és italt jelentette. Pogány környezetben az az étel vagy pénz (obulus) volt, amit Kháronnak, az alvilág révészének kellett fizetni, hogy az elhunytakat ladikjával átvigye az alvilág folyóján. Ezt a görögök halottjaik nyelve alá helyezték (más források szerint szemeikre). Az első keresztények is úgy tekintették a halált, mint egy nagy utazást (migratio ad Dominum); amelynek során a mennyei eledel segíti a hívő embert. Hasonlóképpen, mint ahogyan a gondviselő Isten segítette Illés prófétát az ő angyala által, hogy eljus­son Hóreb hegyéig (lKir 19,5-8). Ez a mennyei Atya utolsó segítsége, amely segít bennünket abban, hogy mint „tékozló fiúk" visszataláljunk az atya házba.

A keresztény ember, amikor ebből az életből távozik, Krisztus testének és vérének szent Utrava-lójában részesül, amely a feltámadás záloga Jézus szavai szerint: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon" (Jn 6,54). Az Eucharisztíát az örök élet zálogának mondhatjuk, mert nemcsak biztosra ígéri, de szentségileg máris jelenbe hozza, „most-tá" teszi a feltámadást és a mennyei örök boldogsá­got. Az Eucharisztia az eljövendő dicsőség vacso­rájának, „a Bárány menyegzői lakomájának" (Jel 19,9) elővételezése. Erre emlékeztet bennünket a miséző pap a latin rítusú szentmisében, amikor az áldozásra hív.

Már az ősegyházban kialakult az a szokás, hogy a haldoklók a bűnbánattartás és a szentolajjal való megkenés után részesültek a szent Útravalóban A Niceai Zsinat (325) elrendelte a haldoklóknak a viaticum kiszolgáltatását: „a püspök mindenkinek, bárki is halálveszéiyben van, és kéri, hogy részesít­sék az áldozás kegyelmében, ki kell szolgáltassa az Eucharisztiát" (DH 129). A középkortól kezdődően a szent Útravaló gondolata fokozatosan elhalvá­nyult. Fontosabb tartották az „utolsó kenetet" mint a szent Útravalót. Nagy áldás lenne számunkra, ha megértenénk, hogy milyen szép és üdvös dolog az, ha bűneinktől megtisztulva, a betegek kenetével hitben megerősödve, és a szentségi Jézussal a szí­vünkben fejeznénk be földi életünket.