Dolhai Lajos - Csúcs és forrás

A megdicsőült Krisztus folytatja megszentelő tevékenységét az Egyházban a Szentlélek által. Ezért hívjuk segítségül a liturgiában ismételten a Szentlelket. Ezzel kapcsolatban szakkifejezés lett az epiklézis. A görög eredetű szó magyarul lehívást jelent; egyházi szóhasználata szerint pedig az olyan imádságot jelenti, amelyben a Szentlelket hívjuk le: a szentmisében az áldozati adományokra és az áldozatban részesülőkre, a többi szentségben pedig azért, hogy a szentség kegyelmi hatása megvalósuljon. A szó elsődleges használata szerint elsősorban az Eucharisztiával kapcsolatos epiklézist jelöli, de nyilvánvaló, hogy nemcsak a szentmisében, hanem a többi szentség liturgiájában is jelen van a Lélekhívó imádság.

Az epiklézisnek, főként a konszekrációs epiklézisnek konkrét bibliai gyökerei is vannak, mégpedig az angyali üdvözlet jelenetében. Ahogyan Krisztus valóságos teste férfiúi nemzés nélkül a Szentlélek által teremtődött, ugyanúgy a Szentlélek által jön létre a kenyér és bor szubsztanciájából Krisztus teste és vére. A Római misekönyvben is vannak olyan könyörgések, amelyekben ott van ez a párhuzam. Például az adventi időben így imádkozunk: „Urunk, Istenünk, add, hogy oltárodra helyezett ajándékainkat szentelje meg az a Szentlélek, aki isteni erejével Mária méhét megáldotta”. Ez az analógia is segít bennünket a valóságos jelenlét megértésében. Hittel valljuk, hogy a megtestesülés és a megváltás misztériuma az Eucharisztiában folytatódik, mégpedig a Szentlélek szentségi működése által.

Az egyházatyák írásaiban és az első ránk marad liturgikus szövegekben egyre gyakrabban megjelenik az epiklézis gondolata. Ennek első és legtökéletesebb példája a Traditio Apostolicaban található meg. A római liturgia hagyományát megőrző második századi szöveg a következő: „Kérünk, küldd el Szentlelkedet a szent egyház felajánlott adományára, adj egységet mindazoknak, akik részesülnek benne. Engedd, hogy elteljenek a Szentlélekkel és megerősödjenek az igazság hitében, hogy dicsérjünk és dicsőítsünk téged fiad, Jézus Krisztus által, aki által tiéd a tisztelet és a dicsőség, Atya és Fiú, a Szentlélekkel együtt most és mindörökké.” (4. fej.) Az epiklézis mindkét formája: a konszekrációs és áldozási epiklézis is már jelen van ebben a Lélekhívó imádságban. Világosan kitűnik ez a megfogalmazásból, hiszen a Szentlelket először a „szent egyház felajánlott adományára” kéri, majd pedig azok számára, akik „részesülnek benne”.

A katolikus Egyház mindig ragaszkodott ahhoz: Krisztus valóban jelen van a kenyér és a bor színében a szentmise-áldozatban. Még a hívő emberi értelem számára is nehéz annak megértése, hogy a feltámadt és megdicsőült Krisztus hogyan válik jelenvalóvá az Oltáriszentségben.

A teológiában, sőt még a hitoktatásban is évszázadokon keresztül a középkori eredetű latin megfogalmazást, a transzszubsztanciáció (= az átlényegülés) kifejezést használtuk a misztérium magyarázatára. Mert hittel valljuk, hogy az átváltoztatás következtében a kenyér és a bor lényege megszűnik, ugyanakkor a látható „színek”, tehát a kenyér és a bor külső anyaga és tulajdonságai (íz, nagyság) változatlanok maradnak. Ez ma is igaz, de sajnos csak kevesek számára érthető.

Újabban főként a liturgiából kiindulva igyekszünk érthetővé tenni a valóságos jelenlét misztériumát. Sokat segíthet például a megértésben a bibliai anamnézis (a megemlékezés) fogalma. A liturgia tulajdonképpen egy sajátos, hatékony megemlékezés. Olyan megemlékezés, amelyben az, amiről megemlékezünk a Szentlélek erejében jelenvalóvá válik, hogy abban részesedhessünk.

Arra a kérdésre, hogy mikor és hogyan válik jelenvalóvá Jézus a kenyér és bor színében, a hagyományos teológia azt válaszolta: a konszekrációkor, amikor az átváltoztatás szavainak elmondására a kenyér Krisztus testévé, a bor Krisztus vérévé lesz. Egyházunk legújabb egyetemes katekizmusa (1992) ezt a tanítást kissé kiegészíti és a következő választ adja: A hatékony, teremtő ige (az Oltári szentséget alapító jézusi szavak) és a Szentlélek erejében (epiklézis) változik át a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé (vö. KEK 1373). Krisztus jelenléte szavának és Szentleikének ereje által valósul meg. Ezért tartotta az Egyház mindig kiemelten fontosnak az Isten szavának, Jézus eucharisztiát alapító szavainak hűséges megismétlését a szentmisében; és ennek meggyőződésnek köszönhető az átváltoztatás előtt Lélekhívó imádság, az epiklézis. Sajnálatos módon a Szentlélek szerepének hangsúlyozása a valóságos jelenlét megvalósulásában a hitoktatásban és az igehirdetésben még nagyon hiányzik. Manapság azt is hangsúlyozzuk, hogy a szentmisében nemcsak az átváltoztatás szavai a fontosak, hanem az egész, eucharisztikus imádság (prefációtól a Miatyánkig) a valóságos jelenlét megvalósulása szempontjából. Nyilvánvaló, hogy a legfontosabb a konszekráció, az alapítási (szerzési) igék elmondása, azután az epiklézis a Lélekhívó imádság, de ezeket nem szabad önmagában tekinteni, a szentmise egészéből kiemelni.

A szentmise áldozat jellegét Jézus egyszeri, a Golgotán végbement áldozatával való viszonya által érthetjük meg. A szentmise áldozat, de semmiképpen sem Jézus egyszeri áldozatának megismétlése. „Krisztus egyszer áldozta fel önmagát” (Zsid 9,28), „testének föláldozásával egyszer s mindenkorra megszentelt minket” (Zsid 10,10). Jézus megváltó áldozatát nem lehet és nem is kell megismételni.

Tehát a szentmise nem önálló áldozat, hanem relatív áldozat, mert lényege, ereje, hatása a keresztáldozatból ered. A mise és a keresztáldozat közötti kapcsolat nem egymásutániság, nem egymás mellettiség, hanem az egymásban levés. Krisztus áldozata és a szentmise nem két külön .áldozat, hanem egy áldozat {una hostia). A keresztáldozat benne van az Eucharisztiában, mint egyszeri és osztatlan áldozat. Ebből az egy áldozatból fakad számunkra minden kegyelem.

A Trentói Zsinat és a II. Vatikáni Zsinat szakkifejezésével élve így fogalmazhatunk: a szentmise Jézus egyszeri áldozatának, vagyis halálának és feltámadásának „megjelenítése”, jelenvalóvá tétele. A félreértések elkerülése végett hangsúlyoznunk kell, hogy a szentmise tehát nem új áldozat, nem a keresztáldozat ismétlése, hanem újra jelenvalóvá tétel (repraesentatio). „Az Eucharisztia tehát áldozat, mert jelenvalóvá teszi a kereszt áldozatát, mert annak az emlékezete, s mert annak gyümölcseit osztja szét.” (KEK 1366) A katekizmus megfogalmazásában szereplő három dőlt betűs szó világosan jelzi a szentmiseáldozat értelmét, célját és szerepét.

A Trentói Zsinat megfogalmazta a két áldozat közti azonosságot és különbözőséget (DH 1743). Azonos a golgotai és a szentmiseáldozat között, hogy mindkettőben azonos az áldozat fő bemutatója; Krisztus; azonos az áldozat „tárgya”: Jézus Krisztus, aki önmagát adta és adja áldozatul értünk; és azonos az áldozati cselekmény, hiszen a szentmise áldozat nem új áldozat, hanem a golgotai áldozat jelenvalóvá tétele. Nyilvánvaló, hogy lényeges különbségek is vannak a kétféle áldozat között. A golgotai áldozat célja a mi megváltásunk, a szentmise célja pedig az, hogy általa részesüljünk a megváltás kegyelmeiben, a golgotán végbement áldozat vérontással való áldozat (cruente) volt, a szentmise pedig vérontás nélküli (incruente) áldozat. Az eucharisztikus ünneplés alanya mindig az Egyház: a miséző pap és a hívek a külső jelek segítségével együtt ünneplik Krisztus áldozatát. Krisztus szándéka szerint a papnak különleges szerepe van a szentmisében, hiszen Krisztus személyét teszi jelenvalóvá (in persona Christí) az ünneplők közösségében. A Zsid 9,14 szerint Krisztus az örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul. Az Egyházat is ez a Lélek képesíti arra, hogy belekapcsolódjék Krisztus áldozatába.

Isten elfogadta Jézusnak az egész emberiség nevében bemutatott, végtelen értékű áldozatát. Ebből az egy áldozatból fakad számunkra minden kegyelem. Az Egyház áldozatbemutatása, benne az egyének áldozatbemutatása nem önálló, Jézustól független áldozatbemutatás, hanem minden esetben a megváltó Jézus áldozatának megünneplése.

Az Eucharisztia Krisztus testének és vérének az áldozata, amely által Krisztus keresztáldozata jelen valóvá válik számunkra. A szentmise nem új áldozat, nem ismételi meg a keresztáldozatot és nem ad hozzá semmi lényegeset Krisztus tökéletes áldozatához. Találóan fogalmazza meg ezt az igazságot a szentmise egyik könyörgése: „Istenünk, te a sokféle ószövetségi áldozat helyébe egyetlen tökéletes áldozatul Fiad kereszthalálát rendelted. Kérünk, fogadd el híveid áldozati adományát, mint egykor elfogadtad Ábel áldozatát, hogy amit Fölséged dicsőítésére felajánlunk, az egész világ üdvösségére váljék” (évközi idő, 6. vasárnap).

Már Szent Ágoston is tárgyalta ezt a kérdéskört. Ő is  hangsúlyozza,  hogy Jézus  egyszer halt  meg értünk: Ő, az Igaz a bűnösökért, az Úr a szolgákért. Nagyon jól tudjuk, hogy ez csak egyszer (seme/) történt meg. Mindazonáltal a szentség időről időre „mindannyiszor” (quotidescumque) megújítja (reno-vat) ezt az eseményt, ami a történelemben csak egyszeri történés. Nem úgy teszi, hogy ismét megtörténté teszi (non faciendd), hanem úgy, hogy megünnepli (sed celebrandő). Szent Ágoston két igét használ a különbség megvilágítására: megújítani és ünnepelni. A szentmise megünnepelve (nem megismételve!) újítja meg a keresztáldozat valóságát és megünnepli megújítva azt (nem csak megemlékezve róla!). Ugyanis Krisztus áldozata és az Eucharisztia áldozata egy és ugyanaz az áldozat.

A kereszt egyedüli áldozata és a szentmise közti kapcsolat meghatározása a reformáció óta sokat vitatott kérdés, hiszen az egyik legvitatottabb pont volt a protestánsok és a katolikusok között. Luther azt hangsúlyozta, hogy Krisztus kereszthalálával tökéletes áldozatot mutatott be az Atyának az egész világ bűneiért, ezért ezen felül nincs szükség újabb áldozatokra, mintha Krisztus áldozata nem lenne tökéletes és elegendő a bűnökért. Szerinte a szentmise áldozat jellegének tanitása kisebbítené a keresztáldozat értékét.

A reformátorok vádjára válaszolva a Trentói Zsinat hangsúlyozta, hogy a keresztáldozat és az Eucharisztia áldozata egy és ugyanaz az áldozat. Az Eucharisztia áldozat jellege nem leértékeli, hanem  örök érvényűvé  teszi  a keresztáldozatot.

A szentmise megjeleníti a kereszt áldozatát, hogy ahhoz hozzá kapcsoljuk a mi áldozatainkat, és erőt, szent kegyelmet merítsünk Krisztus megváltó áldozatából.

Az EUCHARISZTIA ÁLDOZAT JELLEGE
HOGYAN TÜKRÖZŐDIK JÉZUS ALAPÍTÓ SZAVAIBAN, GESZTUSAIBAN?

Az utolsó vacsorán Jézus nem egyszerű búcsúvacsorát tartott a zsidók szokásos húsvéti vacsorája keretében, hanem testét és vérét áldozatul adta, és így lett az Eucharisztia áldozati lakoma. Ezt az apostolok csak Húsvét után értették meg, amikor már a feltámadás fényében látták és értelmezték Jézus szenvedését. Az egész vacsora cselekménnyel Jézus a tanítványok kezébe adja magát, az önmagát ajándékozás és önmagát kiszolgáltatás kettős értelmében. A kenyér megtörése és kiosztása, majd a kehely átnyújtása már önmagában is a megvalósítandó áldozati önátadás jele. Ugyanezt az áldozati magatartást fejezik ki, s elővéteíezve valósítják meg a kenyérhez és a borhoz fűzött jézusi szavak, melyet testének odaadásáról és vérének kiontásáról szólnak.

Az Eucharisztia alapítását az evangélisták és Pál apostol úgy őrizték meg számunkra, hogy az ott elhangzott szavaknak – az ószövetségi áldozatteológia fényében – az áldozatra való utalása egyértelmű. Mindegyik   leírás   hangsúlyozza, hogy az Eucharisztia alapítása „a kínszenvedése előtti éjszakán” történt. Jézus az utolsó vacsorán mondott szavaival áldozati történésként jövendöli meg saját halálát és annak üdvösségszerző erejét („a szövetség vére sokakért kiontatik”). Az igaz, hogy Jézus szavai között az áldozat szó nem jelenik meg, de jelen van a korabeli zsidó liturgia áldozati nyelvezete, amely segítette az ősegyházat abban, hogy Jézus halálát és az Eucharisztiát mint áldozatot értse.

Amikor Jézus azt mondja, hogy „ez az én testem, mely értetik adatik”, az „adatik” szó utal az áldozatra szánt és leölésre átadott áldozati bárányra, és arra, hogy Jézus úgy adja áldozatul testét üdvösségünkért, ahogyan az ószövetségben áldozatul adták a bárányt. A „kiontatik” megfogalmazás pedig az áldozati állatból kicsorgott vérre utal, és arra, hogy Jézus úgy ontja értünk vérét, ahogyan kiontatott egykoron a bárány vére engesztelésül.

A „szövetség vére” kifejezés nyilvánvaló utalás a mózesi szövetségkötéskor bemutatott áldozatra (Kiv 24,8; Zsid 9,18-22). A Sinai hegynél Mózes a régi szövetséget is áldozati vérrel pecsételte meg. Érthető tehát, hogy az újszövetség megkötésénél is jelen van a vér. Az átváltoztatás szavaiban az „értetek” megfogalmazás hangsúlyozza, hogy Krisztus érettünk és helyettünk szenvedett és halt meg: „Egy meghalt mindenkiért” (2Kor 5,14). A kifejezés Izajás próféta szenvedőszolgájára is emlékeztet, aki életét adja engesztelő áldozatul sokakért (íz 53,10).

Még a test és a vér elkülönítése is figyelemre méltó, hiszen a bibliai antropológia szerint a test és a vér külön-külön is az egész embert jelenti. A kenyér és a bor, a két „szín” jelképezi a test és vér különválasztását. Az igaz, hogy az átváltoztatott kenyérben és borban is a „teljes” Krisztus van jelen, de szétválasztva a két áldozati jelkép jobban utal az Eucharisztia áldozati jellegére.

A mai ember számára már kevésbé érthető a szentmise áldozat jellege, de a szentmise imádságai, főként a felajánlási és áldozás utáni könyörgések gyakran utalnak az Eucharisztia megünneplésének erre a dimenziójára. Még az egyházi népénekek is hűségesen tanítják az Egyház hitét (Vö. Hozsanna, 220.: Áldozattal járul hozzád, ó nagy Isten, hív néped).

A vallástörténet szerint az áldozatbemutatás mindig hozzátartozott a vallásokhoz. Sohasem volt vallás Istenre irányuló megfelelő kultusz, látható és folytonosan bemutatható áldozat nélkül. Az áldozatbemutatás, illetve a kultikus lakoma Isten (illetve istenség) tiszteletének egyik módja. Az ember hódoiatának jeléül bizonyos tárgyakat kivon a köznapi használatból és Istennek felajánlja. A célja pedig az, hogy az Istennel és a közösséggel való lelki egységet kinyilvánítsa.

A választott nép liturgikus életében különböző (ételáldozat, égőáldozat, engesztelőáldozat) áldozatokkal találkozunk. Jézus beteljesíti az ószövetségi áldozatokat (vö. V. húsvéti prefáció: „Ő az oltár, az áldozati bárány és a főpap”). Beteljesíti, vagyis nem egyszerűen feleslegessé teszi az ószövetségi áldozatokat. A kereszténység azt hirdeti, hogy az első nagypéntek és húsvét óta nincs szükség ilyen-olyan rituális áldozatokra. Elegendő, ha Krisztus áldozatához hozzákapcsoljuk a mi áldozatainkat. A hit fényében nézve az Eucharisztia az áldozat iránti egyetemes emberi igény megnyilvánulásaira adott sajátos isteni válasznak is tekinthető (vö. Zsidókhoz írt levél 8-10. fejezet, ahol az ószövetségi áldozatok tökéletlenségéről és az Újszövetség tökéletes áldozatáról olvashatunk).

Az egyházatyák legszívesebben „lelki áldozatnak” (logiké thüszia) nevezték. Ennek az áldozatnak a lényege már nem valaminek vagy valakinek az erőszakos feláldozása, hanem az ajándékozó szeretet. Krisztus egyszerre az ajándékozó és az ajándék: őáltala, ővele és őbenne ünnepeljük az Eucharisztiát. Radikális változásnak kell tekintenünk azt, hogy itt az Isten ajándékoz nekünk valamit, és nem mi adunk neki valamit; mi csak befogadjuk Isten ajándékát. Nem az ember engeszteli ki az Istent, felajánlva neki valami áldozatot, hanem az Isten engesztelte ki magával az embert: „Mert Isten volt az, aki Krisztusban kiengesztelte magával a világot” (2Kor 5,19). „Őt adta oda az Isten véres engesztelő áldozatul a hit által, hogy kimutassa igazságosságát” (Róm 3,25).

Az Eucharisztia megünneplésekor ez az áldozat válik jelenvalóvá számukra szakramentális módon.

„Üdvözítőnk az utolsó vacsora alkalmával azon az éjszakán, amelyen elárultatott, megalapította testének és vérének eucharisztikus áldozatát, hogy így a keresztáldozat a századokon át az ő eljöveteléig jelenlévő valóság legyen” (SC 47).

Ahogyan Jézus utolsó vacsorája, úgy a keresztények által ünnepelt Eucharisztia is eszkatológikus jel: a „mi eljövendő dicsőségünk és örök boldogságunk záloga” (DH 1638), hiszen a szentáldozásban azzal a Krisztussal találkozunk, akivel majd az üdvösség állapotában végérvényesen együtt leszünk. A feltámadt Krisztus rejtetten, csak a hit számára felfoghatóan jelen van az Eucharisztiában, és ebben az állandó szakramentális, sőt áldozati jelenlétében elővételezi végső, dicsőséges eljövetelét. Ez a magyarázata annak, hogy az őskeresztény liturgiához hozzátartozott az örvendező hálaadás (Ef 5,20) és a „maranatha” felkiáltás (1Kor 16,22; Jel 22,20). Ezt a hitet vallja meg jelenleg is az Egyház az átváltoztatást követő akklamációban: „Halálodat hirdetjük Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.”

Már az evangéliumokban is látjuk, hogy Jézus az örök életet eszkatológikus lakomához hasonlítja (Mt 8,11; 22,1-14), és az utolsó vacsorán azt mondta, hogy akkor majd ismét együtt fog étkezni övéivel (Mk 14,22-25). Ez a hasonlat az üdvözültek Istennel és Krisztussal való tökéletes közösségét jelképezi. Lukács 14,15-ben az étkezésnél az egyik vendég erre az eszkatológikus lakomára utal: „Boldog, aki asztalhoz ülhet az Isten országában.”

A Jelenések könyvében két helyen és két összefüggésben is találkozunk a lakoma szóval, illetve az örök élet eszkatológikus lakomájával, amelyre mindannyian meghívást kaptunk Jézus Krisztus által. A római katolikus szentmise alapján mindnyájan jól ismerjük a Jel 19,9 felkiáltását: „Boldogok a Bárány menyegzős lakomájára hivatalosak.” Kétségtelen tény, hogy ez a mondat elsősorban a végső idők messiási lakomájának a képe, az örömlakomának, melyet az Ószövetségből és az evangéliumokból jól ismerünk. Erre utal a szövegösszefüggés is. Máté evangéliumában is a messiási lakoma úgy jelenik meg, mint menyegzős lakoma (22,2). A Jelenések könyve szerint ebben mindnyájan részesedhetünk: „Nézd, az ajtóban állok és zörgetek. Aki meghallja szavamat és kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek és vele étkezem, ő meg velem.” (Jel 3,20)

A szentmise, mint lakoma és benne a szentáldozás áldozati és szövetségi igent mondás Istennek, mert egyesülünk Jézus áldozatával, az ő igenjével, amely kedves volt a mennyei Atya előtt. Ugyanakkor jelzi, hogy az Atya elfogadott és elfogad minket Krisztus által. Egyre inkább birtokba vesz bennünket, segít, hogy egyre inkább krisztusi életet éljünk. Az Eucharisztia az örök élet zálogának is mondható, hiszen az Eucharisztiában „zálogot” kapunk az Úrtól: ha nem vonjuk vissza, önátadásunkat végleg elfogadja Krisztusban, akinek az áldozatát végérvényesen és mindörökre elfogadta az Atya.

„A szentmise egyszerre és elválaszthatatlanul a keresztáldozatot megörökítő áldozati emlékezés és az Úr testével és vérével való közösség szent lakomája” – tanítja a katekizmus (KEK 1382). Minden szentmisében a miséző pap is emlékeztet bennünket az Eucharisztia ünneplésének lakoma jellegére: „Boldogok, akiket meghív lakomájára (ad cenam Agni) Jézus, az Isten báránya.”

Jézus a zsidók húsvéti vacsoráját új tartalommal töltötte meg, és azt akarta, hogy ez a lakoma jelen legyen egyházában az idők végezetéig. Valószínű, hogy az apostolok is – a fokozott messiásvárás légkörében – az utolsó vacsorát úgy értelmezték, mint messiási lakomát, illetve annak elővételezését. A messiási korra vonatkozó elképzelések közismert eleme volt ugyanis, hogy amikor a Messiás uralma elkezdődik, ünnepi lakomára hívja meg az igazakat. Jézus nyilvános működése idején gyakran részt vett lakomákon (Mk 2,17) és beszédeiben többször is használta a lakomát az Istennel való közösség megvilágítására. Azt is megtudjuk tőle, hogy mindnyájan meghívást kaptunk az örök élet menyegzős lakomájára (Mt 22,1-10).

Az utolsó vacsora is egy sajátos lakoma, ahol Jézus „egyétek”, „igyátok” szavakkal nyújtja testét és vérét az apostoloknak. Pál nemcsak az utolsó vacsora résztvevőiről mondja, hanem annak korint-husi ünneplőiről is, hogy az Úr asztaláról részesednek (IKor 11,20). Az új húsvéti lakoma, az eucharisztia ünneplése: az Úr testével és vérével való közösség szent lakomája. A szentmise legrégebbi elnevezési is erre utalnak: „az Úr vacsorája” (IKor 11,20), „az Úr asztala” (IKor 10,21). Az Eucharisztia szentségének köszönhetően titokzatos módon, az utolsó vacsorán megtörtént valóság kortársaivá válhatunk.

Az apostolok megértették Jézus kívánságát, és az Ő emlékezetére a kezdetekből fogva rendszeresen megünnepelték az Eucharisztiát. Minden vasárnap hitből fakadó örömmel emlékeztek az Úr feltámadására. Az ősegyházban az Eucharisztia elsősorban úgy jelenik meg, mint hálaadás ünnepi lakomában keretében, ahol a Krisztusban hívők magukhoz veszik Krisztus testét és vérét. A magánházaknál az Úr napjának előestéjén megünnepelt Eucharisztiához kapcsolódó agapé is erősítette a szentmise lakoma jellegét.

A középkortól kezdődően háttérbe szorult a szentmise lakoma jellege. A II. Vatikáni Zsinat után megújított liturgia jobban kiemeli, hogy a szentmise lakoma (a szembemiséző oltár mint asztal). Amint a természetes élet növekedéséhez és fenntartásához szükség van táplálékra, hasonlóan a kegyelmi  életnek  is  szüksége  van  az  Eucharisztiára, a „mennyei” eledelre”, az „élet kenyerére”. Ezért hangsúlyozzuk, hogy a szentáldozás is hozzátartozik az Eucharisztia méltó megünnepléséhez. Nehezen érthető jelenség az, ha valaki elmegy egy lakomára, és nem hajlandó étkezni. Azt kell mondanunk, hogy az Eucharisztia szentségi jeléhez, a jel teljességéhez hozzátartozik az Eucharisztiában résztvevők mindegyikének áldozása (evés, ill. ivás). Minden szentmisén szentáldozáshoz kell járulnunk, hacsak valami igazán súlyos ok (halálos bűn) nem akadályoz meg bennünket ebben.

A Szentírás alapján az Egyház fokozatosan értette meg az Eucharisztia titkát, melynek eredményeként azt kell mondanunk, hogy a szentmise (az Eucharisztia) hálás megemlékezés (anamnézisz) egy lakoma convivium) keretében, amelynek „gyümölcse” a valóságos jelenlét praesentia reális), és a keresztáldozat (sacrificium) jelenvalóvá válása. De arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a szentmise az Egyház ünnepe. Az ünneplés által a Krisztusban hívők közössége igen-t mond Krisztus áldozatára, és Krisztus áldozatához kapcsolva saját áldozatát felajánlja önmagát a mennyei Atyának.

Az Eucharisztia misztériumának gazdagságát az is mutatja, hogy a szentség teológiáját csak több szempont együttes figyelembevételével lehet kifejteni, és egyiket sem szabad kiemelni a többi rovására. Ezek elválaszthatatlanul összetartoznak. Ezt az egybetartozást a Katolikus Egyház Katekizmusa is kiemeli: „A szentmise egyszerre és elválaszthatatlanul a keresztáldozatot megörökítő áldozati megemlékezés és az Úr testével és vérével való közösség szent lakomája. Az eucharisztikus áldozat ünneplése teljesen a Krisztussal történő bensőséges egyesülésre irányul a szentáldozás által. Áldozni annyit jelent, mint magát Krisztust fogadni, aki önmagát áldozta értünk” (KEK 1382).

Az Eucharisztiáról a katolikus teológiában a dogmatörténeti fejlődés eredményeként főként három vonatkozásban szoktunk beszélni. Az Eucharisztia: lakoma, melyen az eucharisztikus Krisztust vesszük magunkhoz. Az Eucharisztia: áldozat: Krisztus golgotai áldozatának jelenvalóvá válása, és az Eucharisztia: Krisztus jelenléte a kenyér és a bor színében.

A szentmise, a szentáldozás és az Oltáriszentség tehát három találó magyar kifejezés arra, amit az Eucharisztia jelent, mert az Eucharisztiának három vonatkozása van. Az áldozat: maga a szentmise; a részesedés: a szentáldozás, melyben Krisztus a táplálékunkká válik, hiszen amikor ő megtörte annak idején a kenyeret, azt mondta: „vegyétek és egyétek”; és végül jelenlét, hiszen az átlényegülés által a kenyér és a bor színében jelenvalóvá válik a megdicsőült Krisztus. A három szempont egzisztenciális jelentőségét három mondatban is összefoglalhatjuk: Krisztus értünk (a szentmisében), Krisztus bennünk (a szentáldozásban) és Krisztus közöttünk (a szentségházban).

Mind a három vonatkozás fontos. A három közül mégis - időrendi és fontossági szempontból is - első helyen van a szentmise, az Eucharisztia megünneplése. Jézus is erre figyelmeztet bennünket: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” A megújult szentségtan hangsúlyozza, hogy az Eucharisztiában nem szabad egyedül Jézus Krisztus jelenlétét látni, hanem teljesebb valóságában úgy kell tekintenünk, mint életáldozatának és az „élet kenyerének” a szentségét. Éppen ezért az Eucharisztia ünneplése nem merülhet ki a jelenlét imádásában, hanem a jézusi életáldozatnak és lakomának formálni és alakítani kell a résztvevőket, hogy Krisztushoz hasonlóan „jó illatú áldozatként” másokért oda tudják adni életüket (Ef 5,2). Az Eucharisztia olyan misztérium, amelyet élnünk kell.

Minden szentmisében a miséző pap az átváltoztatás és úrfelmutatás után így szól hozzánk: „íme hitünk szent titka". Az Eucharisztiát a „hit titkának" nevezzük, ugyanis egyedül a hit által érthetjük meg Jézus szentségi jelenlétét, hiszen a" rest érzéket a merész hit szárnyai pótolják" (Aquinói Tamás). A ministránsok csöngetése is figyelmeztet bennünket, hogy „az Úr nem ment el, itt maradt. Őbelőle táplálkozunk. Oh, különös, szent, nagy titok!" (Babits M., Eucharisztia). Istennek legyen hála, az Oltáriszentség nem egy érthetetlen és félelmetes titok, hanem olyan, mint a rózsafüzér imádság: egyszerre örvendetes, fájdalmas és dicsőséges titok.

Örvendetes számunkra az, hogy az Úr nem ment el teljesen, itt maradt közöttünk. Babits Mihály költői szavai szerint ez „különös, szent, nagy titok". Örülünk annak, hogy Jézus az Oltáriszentséget azért alapította, hogy a kenyér és bor színében velünk maradjon, és templomainkban bármikor találkozhassunk vele, s így könnyebben megtapasztalhassuk az Ő létét és jelenlétét. Annak is örülhetünk, hogy a kenyér és bor színében lelki táplálékot ad tanítványainak, hogy Ő bennünk, mi pedig Ő benne élhessünk.

Fájdalmas titoknak is mondhatjuk az Eucharisztiát, mert minden szentmise Krisztus szenvedésére és megváltó áldozatára emlékeztet bennünket, hiszen átváltoztatáskor halljuk Jézus szavait: „ez az én testem, mely értetek adatik, ezt az én vérem, mely értetek kiontatik". Katolikus hitünk szerint a szentmise áldozat. Jézus úgy adja áldozatul testét üdvösségünkért, ahogyan az ószövetségben áldozatul adták a bárányt. Jézus úgy ontja értünk vérét, ahogyan kiontatott egykoron a bárány vére engesztelésül. Hittel valljuk, hogy minden szentmisében jelenvalóvá válik Krisztus golgotai áldozata, amely tökéletes és a mennyei Atya előtt kedves és elfogadott áldozat, mégpedig azért, hogy mi mindnyájan Krisztus áldozatához kapcsoljuk a saját áldozatunkat, és azután elégséges kegyelmet merítsünk életünk áldozatainak vállalásához.

A szentmise dicsőséges titoknak is mondható, hiszen az Oltáriszentség az örök élet záloga. A szentáldozásban már most azzal a Krisztussal találkozunk, akivel majd a mennyországban, az üdvösség állapotában végérvényesen együtt, leszünk. Éppen ezért a keresztény ember, élete végén, amikor ebből az életből távozik, úgy veszi magához az Oltáriszentséget, mint szent Útravalót, hiszen maga az Úr Jézus mondotta: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon (Jn 6,54).

Mindezt, ezeket a szempontokat olyan szépen összefoglalja a zsolozsma Aquinói Szent Tamástól származó antifónája: „Ó szentséges lakoma, Krisztust vesszük rajta, felidézzük szenvedésének emlékét, bensőnket kegyelem tölti el, és a jövendő dicsőség záloga nekünk adatik." (Úrnap, vesperás antifóna).

Kálvin (†1564) tagadta a szentmise áldozat jellegét és az Eucharisztiában a valóságos, szomatikus-szubsztanciális jelenlétet. Azt hirdette, hogy a katolikus szentmise és a protestáns értelemben vett úrvacsora lényegesen különböznek, sőt kiengesztelhetetlen ellentmondásban állnak, mivel a pápai mise engesztelő áldozat (Instüutio, IV,18,l-20). Tévesen úgy gondolta, hogy ennek az a célja, hogy Isten haragját lecsillapítsa, az ő igazságának eleget tegyen, és ezáltal a bűnöket elmossa és eltörölje” (uo., IV,18,13). Áldozatnak csak azért lehet mondani, mert az Krisztus áldozatának „emlékezete, képe és bizonysága” (uo., IV,18,10). Kálvin azt még elfogadja, hogy az Úrvacsora „hálaáldozat” (sacrificiuni laudis): „Az úrvacsora Isten adománya, amelyet hálaadással kellene befogadni. Az áldozat a misében ezzel szemben állítólag árat fizet Istennek, amit ő aztán elégtételként fogad el” (uo., IV,18,7). Ezen félreértés miatt olvashatjuk a Heidelbergi Kátéban, a reformátusok egyik legfontosabb hitvallási iratában, hogy a „mise nem más, mint megtagadása Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának és szenvedésének, és kárhozatos bálványimádás” (válasz a 80. kérdésre).

A reformátorok, így Kálvin is elsősorban az Eucharisztia lakoma-jellegét hangsúlyozták: szerintük az Eucharisztia egyedül és kizárólag szent lakoma, az Úr vacsorája. Kálvin szerint Krisztus „asztalt adott nekünk, amelyről együnk, nem pedig oltárt, hogy azon áldozatot mutassunk be” (uo., IV,18,12). Zwingli és Kálvin a két szín alatti áldozás gyakorlatában és a szentmise áldozat jelleg tagadásának kérdésében egyetértettek Luther tanaival, de a valóságos jelenlétet illetően nem fogadták el Luther tanítását. Ez vezetett az Úrvacsora-vitához és a reformáció három ágának végleges elválásához.

Azt mondhatjuk, hogy Kálvin tanítása középúton halad Luther és Zwingli között. Nem vallja a valóságos testi jelenlétet még lutheri értelemben sem. Magyarázata Zwingli felfogásához áll közelebb. Csak a megdicsőült Krisztus virtuális jelenlétét tudja elfogadni. Kálvin szerint a hívek csak lelkileg egyesülnek Jézussal az úrvacsorában (lelki jelenlét). Szerinte a kenyér és a bor nem változik Krisztus testévé és vérévé, hanem csak arról van szó, hogy miközben magunkhoz vesszük a kenyeret és bort, lelkünk a Szentlélek által, „felemeltetik a mennybe” és a hit által a megdicsőült Krisztussal egyesülünk bűneink bocsánatára és az örök életre (spirituális értelmezés). Krisztus nem száll le a mennyből, hanem a Szentlélek által minket emel fel magához.

Ő „szünteti meg” a távolságot a menny és a föld között. Az Eucharisztia létrehozza a közösséget Krisztus mennyben lévő testével, de lehetetlen, hogy ez a test jelen legyen a földön. Így érthető, hogy a református liturgikus könyv az úrvacsorázást a „szent jegyek kiosztásának” nevezi.

Luther (†1546) nem fogadja el a transzszubsztanciáció tanát, de vallja a valóságos jelenlétet az ő sajátos értelmezése szerint, ami azt jelenti, hogy tanításában nem találjuk meg a jelenlét megvalósulását jelző egyértelmű kifejezést. Nem beszél átváltoztatásról és átlényegülésről, hanem csak arról, hogy a kenyérrel együtt (companatio) jelen van Krisztus, hiszen a megdicsőült Krisztus számára ez nem jelent nehézséget, hiszen ő mindenütt jelen tud lenni (ubíquitás tan). A kenyér és a bor, az elemek megmaradnak elemeknek, de velük együtt testileg vesszük az Úr testét és vérét, a méltatlanok pedig ítéletre veszik az Úrvacsorát (1Kor 11,27). A kenyér és a bor, valamint Krisztus teste egy időben, párhuzamosan vannak jelen. Az evangélikus dogmatika megfogalmazása szerint megmarad a két szubsztancia (consubstantiatio): a természetes kenyér és bor egyfelől (panis naturalis et vinum) és Krisztus valóságos teste és vére (verum naturale corpus Christi). Jézus Krisztus jelen van a kenyér és bor „elemeiben, azokkal és azok alatt” (in, cum, sub) de csak a vétel pillanatában.

Az Ágostai hitvallás (1530) és az Ágostai hitvallás apológiája (1531) is megvallja az Eucharisztiában a krisztusi jelenlétet, de kompanációs értelemben: „Azt valljuk, hogy meggyőződésünk szerint jelen van Krisztus teste és vére, és valóban kiosztásra kerül a látható elemekkel: a kenyérrel és a borral, azoknak, akik a szentséget magukhoz veszik” (X. fejezet). A jelenlét megvalósulásával kapcsolatban a későbbi hitvallási iratok sem fogadják el az átlényegülés (transsubstantiatio) tanát; olyan emberi okoskodásnak tartják, amelynek nincs bibliai alapja, az csak a „szofisták szőrszálhasogatása”.

Luther a valóságos jelenlétet a liturgikus cselekmény és vétel idejére korlátozta. Szerinte a „vegyétek és egyétek” parancsból következik, hogy az Eucharisztiának nem az a rendeltetése, hogy körmenetekben vagy a tabernákulumban imádjuk (Nagy káté, V.). A reális jelenlét csak addig tart, amíg a liturgikus szent cselekmény folyik. Úgy véli, hogy Krisztus a szent jegyek kiosztásakor jelen van, de a kiosztás után már nincs jelen. Ezért a megmaradt színeket az úrvacsora ünneplése után nem őrzik meg, hanem egyszerűen megsemmisítik vagy a legközelebbi ünneplés alkalmával ismét felhasználják. A jelenlét nem tőlünk független valóság, hanem olyan ajándék, ami csak a hívőknek adatik meg: „Krisztus jelen van a hívő úrvacsorázónak, annak, aki elfogadja és hisz, illetve hittel veszi magához”.

Luther szerint Isten szava alapján ebben nem kételkedhetünk, mert „amit Krisztus szája szól és mond, az úgy van: Ő nem hazudik, és nem csal” (Nagy Káté, 710,14). Szent Ágostonra hivatkozva az ige szerepét hangsúlyozza a jelenlét megvalósulásában: „Az igének kell az elemet szentséggé tennie, máskülönben csak elem marad. Ez ugyanis nem fejedelem vagy császár szava, és rendelése, hanem a mennyei Felségé, akinek lábához kell borulnia minden teremtménynek és igenelnie, hogy úgy van, ahogyan Ő mondja, és el kell fogadnia teljes tisztelettel, félelemmel és alázattal” (Nagy Káté, 709,11).