Diós István-Napi kenyerünk, Homiliák a szentekről

Emiliáni Szent Jeromos áldozópap, rendalapító

Szentlecke Iz 58,7–11. Evangélium Mt 19,13–21.

Testvéreim! Emiliáni Szent Jeromos 50 olyan rendet alapított, melynek neve azt jelenti: „mi a szegények szolgái vagyunk”. 1537-ben halt meg, és akkor 51 éves volt. Ez azt jelenti, hogy a fiatalsága a 15. század végén a humanizmusnak, a reneszánsznak, meg Amerika fölfedezésének a bódulatában telt el. Ő maga is úgy gondolta eleinte, hogy „nekem is helyem van a nagyok és az erősek között, tehát katona leszek, hős leszek, híres ember leszek!”

Kapott is egy várat azzal, hogy „védd meg!” És nem tudta megvédeni. Huszonegynéhány évesen várkapitányként fogságba esett. És a fogságában ez az ember elkezdett gondolkodni: „Vajon mit ér a világ, és mit ér mindaz, amire eddig én törekedtem, ha egyetlen elvesztett ütközet meg tud semmisíteni mindent?”

És akkor eszébe jutott, hogy kicsi korában a szülei gyakran elvitték egy Máriakegyhelyre, a Szűzanyához. És kezdett könyörögni Máriához, hogy „Szűzanyám, ha még van valami terve a te Fiadnak velem – én vállalom azt, megteszem”. – És a Szűzanya eljött, leoldotta a bilincseit és kivezette a börtönből. Ő pedig, mert velencei születésű volt, bilincseivel a kezében ment, és Velencében a Szent Márk téren elkezdte mondani az embereknek, hogy „ide nézzetek, csodát tett velem Mária!”

Azután pap lett. És papként észrevette Velencében az árvákat. Az elhagyott gyerekeket. Akiknek a szülei vagy meghaltak, vagy egyszerűen kitették a gyerekeket az utcára, pontosabban a csatornákba. – Maga köré gyűjtötte őket és már nem volt érdekes számára, hogy ki mit gondol; egy dolog volt fontos, az, hogy aki gyöngébb, mint ő, annak ő kenyeret adjon, ruhát adjon, s ezeket a gyerekeket megtanítsa értelmes emberként élni.

Jó tudni, hogy pontosan vele egyidőben – mintegy 100 km-rel odébb – ugyanezt tette Merici Szent Angéla a kislányokkal. Ennek tudható be, hogy a reformáció éveiben és a reformáció vádaskodásai közepette ez a két szent – fölkarolva a nyomorultakat és rászorulókat – meg tudta mutatni, hogy az Egyház mire képes, amikor valóban teszi azt, amit az Úr Krisztus mond. Észak-Itáliát megmentették a reformációtól.

Azután amikor Szent Jeromos 50 éves lett, kitört egy járvány. Nem zavarta őt, hogy már rendfőnök, már nagyon sokan vannak mellette, sok városban ott vannak az intézetei: megy, szedte össze a betegeket – és maga is megbetegedett. És a betegek között odaadta az életét.

Az Egyházra ráhagyta a példát, hogy: „Vedd észre a nyomorultat! És ahogy tudsz, segíts.” Ugyanakkor Jeromos nagy példája annak is, hogy ezt a munkát – amit manapság „szociális gondoskodásnak” szoktak mondani – valamilyen formában intézményessé kell tenni.

Most ebben a szentmisében imádkozzunk azokért a testvéreinkért, akik már valamilyen intézmény kötelékében, szerzetben vagy másként, intézményesen tudnak segíteni a nyomorultakon. Mert eredményesen segíteni csak így lehet. Az igazi, hatásos segítéshez olyan közösségekre van szükség, melyeknek tagjai nem pénzért, nem világi javakért végzik a szociális munkát, hanem a felebaráti szeretet hősies tetteként, Krisztust látva a rászorulóban.

Ugyanakkor vegye oltalmába Szent Jeromos az árváinkat. A mai elhagyott gyermekeket. Imádkozzon értük, hogy találják meg őket olyan felnőtteket, akik őszinte Krisztus-szeretetből törődnek velük. Amen.

Japán vértanúk: Miki Szent Pál és 25 társa

Szentlecke 1Kor 1,18–25. Evangélium Mk 10,35–45.

Testvéreim! Egy ilyen ünnepen, mint a mai, két dolgot csodálhatunk meg: az egyik a vértanúk ereje, amivel tudják vállalni a teljesen jogtalanul kimondott halálos ítéletet, és nem bosszúért lihegve halnak meg, hanem odaadják az életüket Krisztusért, tudván, hogy „én most átlépek a mennyek országába”. Ehhez olyan erő kell, amivel mi emberek a természetünk szerint nem rendelkezünk. A másik, amit megcsodálhatunk, az Egyház katolicitása térben is, időben is.

Mert a vallástörténelem arról tanúskodik, hogy sok vallásalapító volt már itt a Földön, de igazában mindegyik hozzá van kötve a saját kultúrájához, a saját korához. El is felejtik, vagy egy adott kultúrában tovább élnek, de a többi kultúrák számára teljesen idegen maradnak.

Az Úr Krisztus pedig, mert nem csupán egy különleges ember, aki vallást alapított, hanem az Istennek a Fia, aki nincs kultúrához kötve, hanem az Atyától az emberhez jön: japánhoz, eszkimóhoz, magyarhoz, négerhez, mindenkihez.

És ezt abban lehet látni, hogy az evangéliumot minden nép befogadja, egyformán. Ez az egyforma befogadás azzal kezdődik, hogy fölhangzik az evangélium, a kicsinyek fölfigyelnek rá, s örömmel befogadják. Az okosak ellenben, a „bölcsek” meg az erősek elkezdenek védekezni. Ez egészen törvényszerű mindenütt. Ebből következik, hogy amikor a kereszténység megjelenik egy kultúrában vagy egy nép körében, már az első nemzedéknek vértanúi vannak. Akiket az okosak meg a bölcsek meg az erősek – jóllehet a saját népük gyermekeiről, a vérszerinti testvéreikről van szó! – megölnek, azzal a váddal, hogy „ti eláruljátok az ősök hagyományait, eláruljátok a kultúránkat”.

Dehogy árulják el a kultúrájukat! Érdekes módon, mostanában tudatosodik az egész világegyházban, s az Egyház ezt most már tanítja is, hogy a kereszténység, Krisztus egyetlen kultúrához sincs odakötve, és egyetlen igazi kultúrának sem ellensége. De az önvédelemnek ezt a tévedését az okosak, az erősek és a bölcsek minden népben elkövették és elkövetik.

Ez történt Japánban is. A 16. század közepén érkezett Japánba Xavéri Szent Ferenc, 49 az első katolikus misszionárius, és 30 évvel később, a hatalom, őfelsége a császár úgy ítélte, hogy ezeket innen ki kell irtani, mert veszedelmet hoznak az országra. Először kitiltották az összes jezsuitát, majd eltelt 15 év és megölték ezt a 26 keresztényt. Közülük 6 idegen, külföldről jött, 20 azonban már bennszülött, japán. 3 jezsuita volt, a többiek többségében hitoktatók, de van köztük néhány fiatal növendék is. És mindannyian meg tudtak halni Krisztusért.

A hatalom, mint annyiszor, velük szemben is cinikus. A kivégzés módjában is gúnyolódik. Azt mondja: „Igen? Ti keresztények vagytok? Ti hisztek Isten megfeszített Fiában? Akkor kereszten fogtok meghalni ti is!” – és keresztre feszítették őket. Ők pedig el tudták szenvedni a kereszthalált, mind, egytől egyig. Az Úr Krisztusnak ilyen ereje van.

Kérjük meg ezeket a távolkeleti testvéreinket – hiszen mivel az Úr Krisztus mindenkié, az Egyház is mindenkié, és aki keresztény, az testvére az összes többi kereszténynek –, kérjük meg őket, hogy imádkozzanak a világegyházért, hogy valóban jelen tudjon lenni a világban. Imádkozzanak a népekért, hogy el merjék hinni: a katolikus Egyház egyetlen kultúrának sem ellensége. Nekünk pedig, akik katolikusok lehetünk, kérjék az állhatatosság kegyelmét, a szenvedésben is állhatatosnak megmaradó hit ajándékát. Amen.

Szent Ágota szűz, vértanú

Szentlecke 1Kor 1,26–31. Evangélium Mt 25,1–13.

Testvéreim! Az Egyház, végig a történelmén, hallja és éli, hogy menyasszonya a megváltó Krisztusnak. És amikor az ember megkérdezi: „Hol válik ez láthatóvá?” – akkor az Egyház elmondja, hogy ennek az első nagy esete a házasság. Ahol a férj és a feleség kapcsolata – ha hittel élik a házasságot – a menyasszony-Egyház és Krisztus kapcsolatának a képe odaadásával, szeretetével, szolgálatával, az elajándékozott életekkel.

A másik nagy esete a szerzetesség, meg a lelkipásztorkodó papság. A szerzetességben az Egyház menyasszony-volta annyiban látható, amennyiben a szerzetes testestől-lelkestől csak az Úré. – A lelkipásztorkodó papságban pedig az Úr Krisztus gondoskodó szeretete mutatkozik meg az önzetlenül, szolgálatban, számlák nélkül elajándékozott életekben.

A szerzetesség kezdetét jelentik az ősegyházban a szüzek, főleg a vértanú szüzek. Közöttük az egyik nagy a ma ünnepelt szent, Ágota. 48 Szicíliában él, Cataniában. Mintegy 14 és 18 év között lehet az életkora, s keresztény. Az Egyház akkor mindössze 220 éves. És ez a lány fölfogja azt a kegyelmet: „Én Krisztus menyasszonya lehetek”. Egyszer csak elmegy a püspökhöz, és kéri, hogy „Püspök úr, adja rám a szüzek fátyolát. Ami annak a jele, hogy Krisztus menyasszonya lehetek – és akarom!” És hányszor, de hányszor megtörténik, hogy aki az Úr Krisztus jegyese lesz és fölfogja ezt a kegyelmet, arra szemet vet a világ!

Ágotának a neve azt mondja, hogy a „jóságos”. Nyilván föltűnt a környezetének, hogy ez a fiatal lány más, mint a többi. Nem táncolni jár, nem kacérkodik, meg nem abból csinál sportot, hogy hány férfit csábított már el – ez a lány valami titkot őriz. Mindenki megérezte ezt. A város hatalmas embere is, és elhatározta, hogy megszerzi őt. Kiderült azonban, hogy ezt a lányt nem lehet elcsábítani. Egy darabig ez a férfi nem is érti, hogyan lehetséges az, hogy van olyan nő, aki meg se rezdül a szép ruhák, ékszerek, pénz... a legkülönbözőbb kínálatokra. Azután egyszer csak megsúgják neki, hogy ez azért van, mert Ágota keresztény. És mivel éppen akkor folyik a Decius-féle keresztényüldözés, ez a férfi él a hatalom lehetőségével: akit nem tudott megvásárolni, azt most megpróbálja tönkretenni.

Érdekes, hogy megtehette ezt. A Római Birodalomban, amely pedig „jogállam” volt, ismételten megtörténhetett az, hogy egy hatalmasság a bíróságon keresztül nyilvánosházba küldte azokat a nőket, akiket nem tudott megkaparintani. Abban a meggyőződésben tette ezt, hogy ott majd megváltoztatják a lány gondolkodását.

Ágotával is ez történt. És kiderült, hogy Ágotát nem lehet átnevelni. Belőle nem lesz utcalány. Akkor az a férfi, aki nem kapta meg őt sem így, sem úgy, bosszút állt rajta. Följelentette mint keresztényt. Ágotát perbe fogták, és nem egyszerűen kivégezték, hanem a börtönben halálra gyötörték.

Tudjuk róla, hogy amikor a kínzói úgy hagyták ott, hogy már nem volt emberi formája véres, agyonkínzott test csupán –, s másnap reggel jöttek, hogy eltakarítsák a holttestet, ott találták Ágotát makkegészségesen, épen, fiatalon, szebben, mint előtte. S amikor megkérdezték, hogy mit műveltél, te boszorkány?! – ő csak annyit mondott, hogy én nem csináltam semmit, de Szent Péter eljött és meggyógyított. Akkor újrakezdték a kínzást, míg csak meg nem ölték.

Honnan volt ezeknek a vértanú szüzeknek ereje egyedül, a maguk gyönge, női mivoltában szembeszállni bírákkal, bíróságokkal, hóhérokkal, kegyetlen férfiakkal?! Onnan, hogy élték a természetfölötti menyasszonyságot: „Ha én Krisztus menyasszonya vagyok, akkor az Úrnak van hozzá hatalma, hogy részesítsen engem az Ő megváltó szenvedésében. És én éppen a kínzások közepette, a halálomban élhetem meg azt, hogy maradéktalanul odaadom az életemet – nem a hóhéroknak, Őneki! Akinek a hűségemet őrzöm.”

Segítsen nekünk ez a vértanú szűz Ágota – akár házasságban, akár azon kívül élünk –, segítsen nekünk megélni azt, amit az Egyház és Krisztus kapcsolatában a mi feladatunk megélni és megmutatni a világnak. Megmutatni, hogy az Úr Krisztus él, szeret bennünket, lehet Őt viszontszeretni; és amikor valaki ezt teszi, akkor nem álmodozik, nem illúziók áldozata, hanem már éli az örök életet. Amen.

Szent Balázs püspök, vértanú

Szentlecke Róm 8,31–39. Evangélium Jn 16,20–23.33.

Testvéreim! Az a győzelem, amit az Úr Krisztus aratott a halál és az értelmetlen szenvedés meg a bűn fölött, az Ő Egyházában a szentségek és a szentelmények által árad a hívő emberek felé. A baj csak az – baj?!, vagy inkább a hitnek a nehézsége? –, hogy a győztes Krisztus jele a feszület: a kereszt és a megfeszített Krisztus. Ezért nem könnyű hinni, nem mindig könnyű hinni. S főként nagy próbái a hitnek a betegségek és szenvedések. Az Úr Krisztus azért adta nekünk a szentségeket és szentelményeket, hogy ahhoz a győzelemhez segítsenek minket, mely a hit erejének jutalma.

A szentségek – hét szent jel – az embernek az élet fontos fordulópontjain és a leglényegesebb kérdések megoldásához adják a megszentelő kegyelem segítségét. A keresztség először adja a megszentelő kegyelmet, a többi szentség visszaadja, illetve úgy módosítja, ahogyan éppen a következő életállapothoz (házasság, papság) kell.

A szentelmények az élet apró mozzanataihoz hozzák a segítő kegyelmet. Szinte nem is lehet összeszámlálni, hogy az Egyház hányfajta szentelményt ismer és használ, kezdve a szenteltvízen, folytatva a lakás megáldásával, a szentképekkel, érmékkel ... és a mai Balázsáldással.

A Balázs-áldás mint szentelmény az egészségünkkel kapcsolatos témakörökre vonatkozik: hozza és fölkínálja az ember számára a mindenható Isten és a megváltó Krisztus segítségét a betegségekhez és más küzdelmeinkhez.

Ez az áldás Szent Balázshoz kötődik, aki orvos volt, majd Szebaszte püspökévé választották. A hagyomány megőrizte róla, hogy – miközben amennyire lehetett, próbált kitérni üldözői elől, hiszen a keresztényüldözések idején élt 45 – végig az életén mindig, mindenkin segített. Mégpedig az áldásával tudott segíteni.

Mert hívő ember volt, aki tudta, hogy az Úr Krisztusnak mindenek fölött hatalma van. Ő, „a betegség ismerője”, 46 aki átélte a lélek szenvedéseit is – megkísértettséget és teljes elhagyatottságot 47 –, kereszthalálával és föltámadásával valóban legyőzte mindazt, ami az ember számára a betegségben és szenvedésben értelmetlen, céltalan, kilátástalan. Nem szüntette meg véglegesen ebben a földi életben a betegséget, nem vette el a szenvedést. Hanem ezek elfogadását annak a szeretetnek a jelévé emelte – a keresztáldozatával –, amely szeretet mindenre képes, mindenen győzedelmeskedik Istenért, a felebarátért, önmagáért.

Amennyiben egy embernek üdvösségére válik, Isten bármiben segít. Ezt bizonyítja a számtalan csodálatos gyógyulás, melyek a Balázs-áldáshoz és más szentelményekhez kötődnek. Ha pedig az ember úgy érzi, hogy most nem jön az a gyógyulás, amit annyira kívánt és kért, akkor a szentelménnyel jön az erő, elviselni azt a próbatételt, ami éppen következik; vállalni a lélek javaiért az áldozatot, ami Krisztus szenvedésének kiegészítése.

A Balázs-áldást fogadni azt jelenti: hívő ember vagyok, aki tudom, hogy az egészségem is a Teremtő Istentől való. És kérem a segítséget. Tudván, hogy van orvostudomány, vannak nagy orvosi eredmények, Istennek legyen ezekért is hála. De mindenekfölött tudom, hogy az egész orvostudomány nem tudja megtenni azt, amit a megfeszített Krisztustól kapott áldás tesz az életemmel. Mert Ő tudja adni az erőt is, mindenhez; a kórokozók legyőzéséhez is, a betegség viseléséhez is.

És egy igazán hívő, katolikus lélekre ez nagyon jellemző: ismeri a szentelményeket, szereti ezeket és él velük, ezért egész élete, minden apró mozzanatával együtt, az Úr Krisztus színe előtt és az Ő áldásával folyik. Így fogadjuk majd a szentmise végén a Balázs-áldást. Amen.

Gyertyaszentelő Boldogasszony

Szentlecke Mal 3,1–4. Evangélium Lk 2,22–40.

Testvéreim! Az Evangéliumban hallottuk, hogy a Szűzanya meg Szent József a Törvény szerint fölviszik a hathetes kicsi Jézust, és bemutatják az Úrnak. És ezzel beteljesedett, amit az Úr Malakiás próféta által mondott: eljött templomába az uralkodó, az Úr. A Szűzanya ölében tartja a világ Világosságát.

Ezért szentel ma az Egyház gyertyát. Mindazok, akik az oltárról átveszik a lángot, megvallják: velem is megtörténik az, ami az agg Simeonnal, meg Annával, a prófétaasszonnyal történt. Amint ők magukhoz vehették Jézust, a világ Világosságát, úgy fogadjuk és vesszük át mi is a hit fényét a gyertya lángjával. A hitben pedig Krisztus világosságát.

De ebben az évben, amikor a kétezredik évre, a megváltás nagy jubileumára készülünk, próbáljuk meg a megváltás misztériumait, a ma ünnepelt misztériumot is, kicsit jobban szívünkbe fogadni és elmélyülni benne.

Amikor a Megváltót a különféle neveken megszólítjuk, a nevekkel a hitünket is megvalljuk: Ő Jézus, a Krisztus, az Isten Fia, a mi Urunk.

Az öreg Simeon Jézusnak és Krisztusnak nevezte azt a pici gyermeket, aki mindössze hat hetes. Simeon látja, hogy a szülei hozzák és bemutatják az Úrnak, úgy, ahogyan meg van írva a törvényben. Simeon és Anna az üdvtörténetnek azt az eseményét éli meg, ami hatalmas jel, ugyanakkor olyan találkozás, ami azóta igazában minden hívő lélekben megtörténik.

Erről az öreg Simeonról – nem ismervén se apját, se anyját, senki hozzátartozóját mindössze annyit tudunk, hogy egy öreg ember, aki ígéretet kapott a Szentlélektől, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja a Szabadítót, a Jézust. Valószínűleg végigélte a Krisztus születése előtti századot, amely században szörnyű dolgok történtek Izrael számára. Kétszer is meg kellett élniük azt, hogy minden emberi próbálkozás hiábavaló, a Messiás nem jön, ez a nép nem tud megszabadulni. Az első ilyen tapasztalat a makkabeusi háborúkat követte, amikor fölcsillant a remény, hogy talán végre megszabadulnak. És akkor jött a 63. év Krisztus előtt, és a görögök karmai közül a rómaiak karjaiba esnek. Ez teljes összeomlás volt számukra: „Istenem, hát hol vagy? Hol az ígéreted?” – Ezek a kérdések mint nagyon fájdalmas imádságok Simeonban is megfogalmazódtak, aki ebben az időben bizonyára már meglett ember.

Azután eltelik majdnem harminc esztendő, és egyszer csak egy Heródes nevű ember megkaparintja Judeát. Akkor írják a 36. évet Krisztus születése előtt. Egy pillanatra fölvillanhatott, hogy talán most, most valami megváltozik! – Igen ám, csakhogy Heródes azzal kezdte az uralkodását, hogy kiirtotta a főtanácsot és diktatúrát vezetett be Jeruzsálemben. Az öregedő Simeonban így a kérdés egyre inkább panasszá vált, olyan zsoltáros panasszá: Uram Istenem, miért engedted, hogy a szőlőd, amit Te ültettél, és Te ígérted, hogy megóvod és termővé teszed, miért engeded, hogy ezt a szőlőt vadállatok legeljék és tiporják?

És ebben az állapotában egyszer csak kapja a választ (a Szentírás kifejezetten mondja, hogy választ kapott az öreg Simeon): „Te addig nem fogsz meghalni, amíg meg nem látod az Isten küldötte Szabadítót, a Jézust, aki Krisztus lesz. Nem azért, mert emberek teszik azzá, hanem az Isten Fölkentje lesz, és hozza a szabadulást, amit te annyira vársz.”

Milyen lehetett az a reggel Simeon számára, amikor a lelkében hallotta a szót: „Most menj föl a templomba!” – Fölmegy. De a templomban egyelőre semmi rendkívülit nem lát. Egyszer csak azonban megint hallja a szót: „Ott jön! Ott hozzák azt, akire vártál, akiről ígéretet kaptatok ...” – És ráismer. S miután bemutatták az Úrnak ezt a kisdedet, a kicsi Jézust, az öreg Simeon megkéri Józsefet: „Add oda Őt nekem egy kicsit!” – és amikor ölbeveszi, fölfakad ajkán a hálaének: „Uram, most elbocsáthatod a te szolgádat, mert én láttam! És a történeti részletek engem már nem érdekelnek, mert csak napjaim vannak hátra, de boldog vagyok, hogy láttam Őt, és ezzel az én életem teljes.”

De ebben a pillanatban megjelenik mellettük az öreg Anna. És ebben a négyesben, Mária, József, Simeon és Anna, valamint a szabadító Jézus színe előtt elhangzik az utolsó előtti jövendölés. Az utolsót Keresztelő János fogja mondani. Ez az utolsó előtti jövendölés Máriának szól: „Mária! Ez a gyermek jel lesz! E gyermek előtt ketté fog válni az emberiség! Neked pedig kard fogja átjárni a szívedet.” – E szavak ellenére ez a négy ember boldog. Mégis boldog. Hiszen ott van közöttük Jézus, a Krisztus, a Szabadító.

És hogy ma az Egyház gyertyát szentel és gyertyás körmenetet tart, annak az az oka, hogy jelezni akarjuk a világ számára, hogy ugyanaz a Fényesség, amit Simeon meg Anna meglátott, a hitben a miénk. És e Fényesség befogadásánál nem számít az életkor. Egy valami számít: befogadom-e? Engedem-e, hogy Krisztusnak, a szabadító Krisztusnak a fényessége megvilágítson engem először belül – a szívemet és az értelmemet –, azután megvilágítsa a külső világomat – azt a pici részét a nagyvilágnak, ahol én élek?

Mert hány, de hány lélekben élnek ma is olyan Simeon-féle kérdések! „Uram Istenem, hát ezért éltem?” Egy szétesett házasság, egy hirtelen halál esetén, vagy egészen megöregedvén és egyedül maradva, esetleg minimál-nyugdíjon tengődve hány lélekben fogalmazódik meg Simeon kérdése: „Uram Istenem, hát ezt ígérted?”

És Krisztus fényessége mindent megvilágít, minden gyötrő kérdésre igazában megadja a választ. De erre a fényre vigyázni kell! Mert az Egyház nem fáklyát ad a kézbe, hanem gyertyát. Ezzel bátorít, és jelzi: „Figyelj csak, milyen gyönge ez a kicsi láng! Ha nem vigyázol rá, könnyen elalszik. A hitedre ugyanígy vigyázz, mert az is törékeny! Ha azonban óvod, vigyázol rá, ha hitedet az imádság és a szentségi élet úgy öleli át, amint a gyertyalángot körülveszi a tenyered, meg fogod látni Isten csodáit.”

Merjünk örülni annak, hogy hiszünk. Aki hisz, az valójában nem tudja elképzelni, micsoda kínokat él át az az ember, aki a hitetlenség sötétségében jár. Esetleg harsányan hirdeti közben, hogy ő a fölvilágosult ember. De a nagy kérdések, az élet alapigazságaira vonatkozó kérdések már halottak számára, meg vannak ölve a szívében. Egyszer, az élet egy pillanatában úgy látta, ezekre a kérdésekre nincs válasz, Isten tehát nincs, jobb ha nem is foglalkozom vele. – A baj csak az, hogy ezekkel a kérdésekkel az ember nem „foglalkozik”, hanem ezek a kérdések az élet egészét áthatják, és nem lehet kiiktatni, elfojtani őket a teljes ember sérülése nélkül.

Éppen ezért most ezt a szentmisét ajánljuk föl azért, hogy hálásak tudjunk lenni a hitért. S ahogyan az öreg Simeon vette magához a kicsi Jézust, aki most jelen van itt az oltáron, úgy vesszük mi a már föltámadott Krisztust, és fölajánljuk, bemutatjuk a templomban. Úgy mutatjuk be, ahogyan az Egyház tudja Őt bemutatni a világért áldozatul. Amen.

Testvéreim! Bosco Szent János áldozópap az ifjúság nevelésének az egyik legnagyobb szentje. A 19. században élt. Amikor 1888-ban 73 éves korában meghal, maga mögött hagy egy intézményt, amit nem önmagáról nevezett el, s azt sem engedte meg, hogy később róla nevezzék el, hanem – mint Szent Angéla, aki alapítását Szent Orsolyáról nevezte orsolyitáknak – Bosco Szent János a maga közösségét Szalézi Szent Ferenc oltalma alá helyezte.

Mert Szent Ferenchez hasonlóan ő is úgy érezte és úgy látta, hogy a lelkipásztornak először is szeretettel kell közelednie az emberek felé. S nem azzal kell kezdenie, hogy a fejükre olvassa a bűneiket – „már megint mit csináltál!” –, hanem arra kell biztatni őket, hogy „bándd meg a bűneidet, azután... csinálj amit akarsz, csak bűnt ne kövess el... és örülj az életednek, amit, ha szépen éled, az örök boldogságban fogsz folytatni. Mert szeret az Isten!” – Mint Szalézi Szent Ferencnek, János számára is ez volt a lelkipásztorkodás alapelve.

Bosco Szent Jánosban az Egyház ismét megcsodálja azt, ami minden szentre jellemző, hogy nagyon élesen meg tudják különböztetni a jót és a rosszat. Adott esetben – mint Bosco János is – különbséget tudnak tenni az engedetlenség és a nagyobb jónak a szolgálata között. Mert azt elvileg mindenki tudja, hogy engedelmesnek lenni jó, engedetlennek lenni rossz. De annak fölismeréséhez, hogy „én ugyan most nem azt teszem, amit általában a szokás rendje szerint tenni kellene, még csak nem is azt, amit általában tőlem az elöljáróm elvárhatna; hanem elindulok egy másik úton; nem lázadásból, hanem mert megláttam egy problémát, bajt, és a lelkiismeretem diktálja, hogy az életemet kell odaadni azért, hogy ez a baj egy kicsit enyhüljön...” – ennek fölismeréséhez rendkívüli kegyelem, alázat és odaadás szükséges.

Bosco Szent János ennek nagy esete. Nagyon szegény gyermekkor és ifjúság után – melynek során megjárt sok iskolát, nem gimnáziumot, nem a gazdagabbak intézményeit, hanem mesterségeket tanult, egyiket a másik után – otthonról hozta magával a Gondviselésre hagyatkozó szegénység ismeretét és szeretetét.

Azután amikor pappá szentelik, megnyílik előtte a lehetőség, hogy kórházlelkész legyen. És ha ott marad, akkor nyilván a betegápolásnak a szentjeként ünnepeljük ma. De nem maradt ott. Mert egyszer csak észrevette, hogy Torinóban, a már akkor iparosodó városban a fiatal fiúkkal nem törődik senki. Első „élménye” egy kamaszgyerek volt, aki betévedt a sekrestyébe, és a sekrestyés kidobta azzal, hogy „te még azt se tudod, hogy itt köszönni kell!? talán lopni jöttél?!” – János pedig, a fiatal pap visszahívja ezt a gyereket. Észrevette, hogy ez a gyermek nem gonosz, nem azért jött most ide, hogy pimaszkodjon a sekrestyéssel, hanem ezt a gyereket senki nem tanította meg sem keresztvetésre, sem köszönteni, sem viselkedni. És átvillanhatott a lelkén az, hogy hát... igen... e gondozatlan, neveletlen kamasz számára a dolgok egyenes folytatás az – hiszen ő is élni akar! embernek született! –, hogy mivel senki sem tanította meg szépen élni, néhány éven belül a börtönben lesz. Mert először duhajkodni kezd, azután gonoszkodni kezd, azután be fog törni, esetleg gyilkolni fog. Vagy... forradalmárt nevelnek belőle az Egyház ellenségei.

És akkor – az akkori, hagyományos papi pályáktól eltérő módon, tehát engedetlenül – elindul és maga köré gyűjti ezeket a gazdátlan, apátlan-anyátlan, neveletlen gyerekeket.

János nem pedagógiai programot, nem tanügyi reformot hajt végre. Hanem szereti azokat az elesett, gazdátlan kis életeket, akik egyszer csak elkezdenek özönleni köréje. Egyik gyermek hozta a másikat, kettesével, ötösével, tizesével jöttek nap mint nap. Ő pedig kezdte tanítani őket – élni tanítani őket.

Múlt szombaton este itt, a templomunkban egy öreg, 85 éves szalézi atya ajkáról hangzott el, hogy az egész Don Boscó-i pedagógia kulcsmondata: „Bármit csinálhatsz, csak bűnt ne kövess el! És örülj az életnek!” Ez a szaléziekre mind a mai napig jellemző. Amikor az ember egy-egy szalézi intézetbe bepillanthat, mindig kiderül, hogy ezen alapelv szerint nevelik a fiatalokat. És ők ezt megérzik, akkor is, ha egy esztergapad mellé állítják oda őket – most pedig esztergálunk, mert úgy tűnik, a te életed azzal fog eltelni, hogy esztergályos leszel –, s akkor is, ha bármi másra nevelik őket. Ezek a gyermekek engedik, hogy odaállítsák őket a munkaeszköz mellé és tanítsák őket dolgozni, mert rájöttek arra: „engem itt szeretnek”. S ezek a gyerekek tudnak imádkozni, tudnak nagyon vidáman játszani is. Nem gonoszkodnak egymás között, hanem megtanulják egymást is szeretni.

De ehhez kellett egy szent, aki odaadta az életét ezekért a gyerekekért meg ezért az intézményért. Miközben a kortársaitól újra meg újra azt kellett hallania: „Te nem vagy normális, gonosz vagy...” – az ellenségeitől azt kellett hallania: „Te világidegen vagy, ellensége vagy a többieknek...” Bosco Szent János pedig tudta, hogy nem így van. Tudta a lelkiismeretében: „Én szeretem az Urat, és próbálom tenni azt, amit Ő éntőlem elvár, a többiekért. A kicsinyekért, a gazdátlanokért.”

Hálát adunk az Úrnak az ő szentjeiért. És kérjük Bosco Szent Jánostól a közbenjárást és segítséget, hogy tudjunk szeretni úgy, mint ő. Észrevenni a bajokat, s azután szeretettel segíteni; hogy aki felé segítő kezet nyújtottunk, az érezze meg, hogy jó az Isten! Jó bűn nélkül élni, Istenhez tartozni, hogy örülni lehessen az életnek. Amen.

Testvéreim! Aquinói Szent Tamás nem nagy, hanem hatalmas a szentek között! A kortársak úgy nevezték el őt: az angyali doktor, akiről az volt az élményük, hogy angyalian ártatlan. Úgy él ebben a világban, mint aki... egyszerűen nem érzékeli, hogy mifajta világban él.

De amikor megszólal! Amikor megszólal, az Isten igazságáról beszél, és amikor tanít, akkor kiderül, hogy jobban ismeri a tanítványok összes problémáját, mint azok maguk. Mert azok csak kényelmetlenül érzik magukat, mondanak valamit – „ezt én nem tudom elfogadni, de meg se tudom indokolni” –, amikor azonban Tamás tanított, ő megmondta, hogy ezt az igazságot azért nem tudod elfogadni, mert kötve tart ez, meg ez, meg ez a tévedés. De nézzük csak meg, mit mond az a tévedés?! És Tamás kielemezte és eloldotta azt a köteléket, ami azt a lelket fogva tartotta.

Alapvető fölismerése az volt Szent Tamásnak, hogy van Isten! És ez neki valószínűleg egész pici korában, talán már három éves korában kivilágosodott. Ebből fakadt az, hogy amikor meghallotta a hívó szót – „Tamás! Te ugyan grófi sarj vagy és tiéd lehetne egy fél dunántúlnyi terület Itáliában, te csak engem keress!” –, a döntés már kész volt a szívében: én követem ezt a hívó szót és elmegyek kolduló szerzetesnek. Domonkosnak.

Akkor írták az 1240-es éveket. Nálunk éppen a tatárok pusztítanak el mindent, Tamás pedig a családjával harcol azért, hogy elhagyhasson mindent, és követhesse a megfeszített Krisztust. Akkor 16–17 éves. És nem tudta, hogy nem lesz 50 éves, mikor meghal. 49 évesen halt meg.

De amit alkotott, azt szemlélve csak ámulni és bámulni lehet, nemcsak a mennyiségen – hogyan lehetett ennyit írni ennyi idő alatt?! –, hanem azokon az alázatos és vaslogikával egymásból következő gondolatfűzéseken is, melyek valami mérhetetlen türelemre és alázatra vallanak.

És ami egyszer csak szinte megsemmisítően megdöbbentő annak, aki teológiával foglalkozik: Tamás a Summa Theologiae-t – ami a mai tipográfiával is három vaskos kötet – a kezdőknek szóló alapvető tankönyvnek adta. Mondván: „Fiaim, hogy Isten van-e, s hogy mindaz, amit a hitben hallasz, igaz-e, utána lehet járni! A Summa, amit én nektek tanítok, ennyi. Utánajárunk, igaz-e, amit az Egyház tanít? – De ez csak a kezdet. Mert ha mindez igaz, akkor nekem bűnbánatot kell tartanom, és el kell indulnom a saját állapotomban az üdvösségem útján. Ez a folytatás. A vége pedig az, hogy odaérkezel a megfeszített Krisztus keresztjéhez. És kéred Őt, hogy a vérével mosdasson meg, azután etessen és itasson a tulajdon testével és vérével. – Ez a vége itt a földön ennek az útnak.”

És Tamás ezt járta. Ezt az utat járta. És életének a vége felé, amikor már majdnem mindennel készen van, fölmerül benne a kísértés – ember volt ő is, kísértések érték őt is!, és az ördög mondja neki –, hogy „Tamás, te itt összeírtál hetet és havat, és mindez egyszerűen nem tetszik az Úrnak! Nem igaz, amit írtál! Nem igaz, amit tanítottál!” – És akkor Tamás odamenekül a feszülethez, és a szívében ott jajgat a kérdés: „Uram! Valóban? De hiszen én azt írtam és azt tanítottam, amit Tőled hallottam!” – És akkor a feszületről hallja a szót: „Tamás! helyesen írtál rólam! Az igazság az, amit pici korodban megláttál: Isten van! Minden, ami e tényből következik és te leírtad – igaz.”

 Mennyi baj forrása, ha egy lélek nem ismeri föl ezt az alapvető igazságot: Isten van! És nem engedi, hogy az a természetes, józan ész, ami a lelkünkkel adva van, folytassa tovább a maga természetes logikájával a követketztetést: ha pedig van Isten, akkor ki ez az Isten?! Mit vár, mit kér tőlem?! Mit adhatok neki oda?!

Szalézi Szent Ferenc azt mondta, hogy a kegyelem olyan, mint a méhecske a virágban: bármilyen állapotban él valaki, ha jót akar, és engedi és akarja, a kegyelem termékennyé teszi az életét; és hazavezeti a mennyországba. Szent Tamás ugyanezt mondja: ha ezt az alapvető igazságot fölismered, elfogadod, hogy az Isten van! és engeded, hogy minden, ami ebből következik, valóra váljon, bármilyen állapotban élsz – légy egy kis cseléd, egyetemi tanár, légy a világ tudósa, mindegy! –, a magad állapotában oda fogsz érkezni a megfeszített Krisztushoz.

Azonban akinek az életéből ez az alapfölismerés – Isten van! – hiányzik, annak szétesik az élete. Ezt követően pedig lehet igazságkeresés címén, jelentéktelen kérdésekről késhegyre menő vitákat folytatni. Míg ha ez az alapfölismerés megvan, minden, ami az emberrel történik, egységes egésszé áll össze, és a végén kikerekedik belőle a szent élet.

Imádkozzon értünk Szent Tamás, hogy Isten igazsága jelen tudjon lenni bennünk, személy szerint, mindegyikünkben. Legyen bennünk alázatos becsületesség a gondolkodáshoz. Becsületesség: meghallani a lelkiismeretünk szavát, és megtenni, amit mond. Amen.

Testvéreim! Merici Szent Angéla 1540-ben, közel 70 évesen halt meg. Ez azt jelenti, amikor ő olyan 15–18–20 éves, akkor fedezik föl Amerikát. Meg akkor fedezik föl a könyvnyomtatást. Ezektől a világ egy kicsit meg is szédült. Indul a reneszánsz a maga humanizmusával, s meghirdetik: Na most! Most végre jön a földön a Paradicsom! – Azután jöttek a háborúk, meg jöttek a nyomorúságok, meg egész más jött, mint amiket az emberek vártak.

Angéla Észak-Itáliában él, s egyszer csak észreveszi, hogy rengeteg baj forrása az, hogy a családokban a feleségek és az édesanyák műveletlenek. A világi dolgokban még csak-csak eligazodnak, hiszen nagyanyáról unokára, anyósról menyre, anyáról lányra átszáll a háztartásnak a tudománya meg a gyereknevelés legalapvetőbb ábécéje; de az édesanyák zöme nem tud írni meg olvasni. Talán eljárnak templomba, ámbár ez sem biztos. De hogy a hitnek a dolgaiban a gyerekeiket tanítani tudják, arra az édesanyák képtelenek. S mert a legalapvetőbb műveltséget sem kapják meg, a férjeik számára sem tudnak igazában társ lenni.

Angéla az a szent, aki ezt fölismerte, és a megoldást is megtalálta. Rendelkezett annyi szervezőképességgel, amellyel – amikor kiderült, hogy ezt bizony mások is látják, csak vagy a segítés módját nem találják, vagy a módot ugyan tudnák, de a keretet, amiben a dolog igazán megoldható lenne, nem képesek megvalósítani – Angéla tudott cselekedni! Nem úgy, hogy nagy mozgalmat indított nagy tervekkel. Hanem kristályosodási pont lett: maga köré tudta gyűjteni azt a 12–15–20, azután már több száz hasonló gondolkodású leányt, özvegyasszonyt, akikkel megalapította az első leánynevelő társaságot.

Ilyet az Egyház addig nem ismert. Azt ismerték, hogy kolostorok befogadnak kislányokat, kolostori iskolákban egy darabig nevelik őket. Ezt igen. De hogy klauzúra nélkül élő szerzetesnők kifejezetten iskola-fönntartásra vállalkozzanak – ez teljesen újdonság volt.

És Angéla, amikor az egészet indítja, még nem is tudja, hogy ez lesz majd a reformációnak az egyik ellenszere: idejében összegyűjteni a gyerekeket, a leányokat is, és megtanítani őket az élet és a hit legalapvetőbb elemeire. Olyan műveltséggel látni el őket, hogy különbséget tudjanak tenni – felnőttként, feleségként és édesanyaként – az igaz és a hazug, a jó és a rossz között; ami a kulcsa annak, hogy a családot, a rájuk bízottakat a jóra tudják irányítani. És mennyire szüksége van erre az Egyháznak ma is!

Kérjük meg Szent Angélát, oltalmazza az orsolyita apácákat, akikről az ember – amikor épp hall róluk vagy találkozik velük, például bemutatkozik egy nővér: én orsolyita vagyok – először Szent Orsolyára asszociál, s úgy gondolja, nyilván Orsolya alapította őket. Nem! Orsolya vértanú lett valamikor a 3. században. De Angéla, amikor látta, hogy társaságot, rendet kell alapítania, akkor ezt a közösséget az ő oltalmára bízta.

Mert amikor alapít, akkor írják az 1534–35-ös éveket, s Angéla érzi, hogy amit ők csinálni akarnak, az életveszéllyel jár. Őket ugyanis nem fogja óvni egy kolostor a maga falaival és klauzúrájával. Ők a világban fognak élni. Kitéve mindenfajta veszedelemnek.

És az orsolyiták megmaradtak. Nálunk is. Hány száz, de hány száz – még ma is élő nagymama, édesanya nevelődött náluk, Sopronban is, itt Budapesten is, Kassán is!

Imádkozzon Angéla az orsolyitákért, meg értünk is, hogy amikor magunk körül bajt látunk, akkor – amennyire az Úr tőlünk elvárja – legyen bennünk bátorság fölismerni a baj okát, és segíteni; illetve legyen bennünk bátorság és alázat csatlakozni ahhoz, akinek megvannak a képességei, hogy ne csak lássa a bajt, hanem segíteni, sőt esetleg szervezni is tudjon. Amen.

Testvéreim! A megtestesült Igének a maga isteni bölcsességében úgy tetszett, hogy embereket választ maga mellé munkatársul, apostolokká teszi őket, rájuk bízza a szentségeket meg az Evangéliumot, és nemzedékről nemzedékre rajtuk keresztül hangzik az Evangélium, s jutnak el az emberek a kegyelem forrásához.

Misztérium ez! Hogy miként lehetséges az, hogy az első nemzedékektől kezdve tud az Úr meghívni fiatalokat, az öregeknek pedig van bátorsága nevelni ezeket a fiatalokat, majd a szenteléssel átadni nekik a küldetést.

Ennek első esete Szent Pál és ez a két mai szent, Timóteus meg Titusz. – Pál, aki járja az akkori világot, hirdeti az Evangéliumot, nyilván magától az Úr Krisztustól kapta a parancsot, hogy „bízd rá fiatalokra is mindazt, amit Én neked átadtam! Mert az Egyház az időben sokáig fog élni.”

Timóteus zsidó családból jön, Titusz már a pogányok közül való. És nem a vérség kötelékei alapján, nem családi örökség alapján, hanem a kegyelem rendjében képesek hinni és odaadni az életüket az Evangéliumért.

Ez az, ami a papnevelésben állandósult. Tegnapelőtt, tegnap és ma az ország összes szemináriumainak a tanárai vannak itt a Központi Papnevelő Intézetben. Az előző szentmisén ők koncelebráltak. Továbbképzőre jöttek, de ők azok az öregek, akik adják tovább a papságot, a papsághoz szükséges tudást, és próbálják nevelni azokat a fiatalokat, akik ma és közülünk merték meghallani a hívó szót és elindultak az Úr Krisztus lábanyomában.

Imádkozzunk értük! Hogy az öregek merjék bátran átadni azt, amit ők maguk is kaptak, a fiatalok pedig tudják befogadni azt, amit nem ők találnak ki, nem is egyszerűen az öregektől kapják, hanem – éljen a szívükben ott a hit, hogy amit a papnevelőktől kapnak, azt – az Úr Krisztustól kapják. És nem azért, hogy vele nagy karriert csinálhassanak! Hanem azért, hogy szolgálni tudjanak, és oda tudják adni az életüket a testvérekért. A testvérekben az Úr Krisztusnak. A papnevelésnek az egyik csodája az, hogy az öregek, akiknek van már tapasztalata arról, mit jelent odaadni az életet, merik ezt tanítani fiataloknak.

Imádkozzunk értük! És adjunk hálát az Úr Krisztusnak azért, hogy ma is hív embereket, azután fölszenteli és elküldi őket: „Menj és hirdesd a testvéreidnek, hogy közel van hozzátok a mennyek országa!” Amen.

Testvéreim! Ananiásban – aki hírből már tudta, hogy micsoda vad ember ez a Saul! –, amikor hallja az Úrtól, hogy „menj és keresd ezt az embert”, megszólalt a jogos önvédelem: „Uram, belemenjek az oroszlán szájába?!... Jelentkezzem nála, hogy keresztény vagyok, hogy kapásból megkötözzön, aztán vigyen Jeruzsálembe?!”

És akkor Ananiás hallja az Úr Jézus szavát: „Menj csak! Én majd megmutatom ennek a vadembernek, hogy Értem, akit üldözni jött, és a Nevemért, amit annyira meg fog szeretni, mennyit kell majd szenvednie. És vállalni fogja!”

Később, amikor Saul már apostolként járta az akkori világ országútjait, tényleg volt módja megtapasztalni, mi mindent lehet elszenvedni Jézusért! – De ő maga elmondja, hogy neki a legnagyobb kínt nem az okozta, hogy két napig kinn hányódik a tengeren, nem is az, hogy megbotozták, megkövezték. Az ő legnagyobb kínja az, hogy a testvérei, akik éppen úgy Ábrahám ivadékai, mint ő, a testvérei nem hallják meg az Evangéliumot. Amiről ő maga tudja, és újra meg újra el is mondta, hogy „amit én tanítok, nem én találtam ki! Nem is emberektől kaptam! Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kaptam! Ő tárta föl előttem azt az ember számára elmondhatatlanul csodálatos tervet, hogy Jézusban, a megfeszített és föltámadott Krisztusban foglal össze az Isten mindent! Az eget, a földet, zsidót, görögöt, pogányt, mindent! Mert Benne adja a megváltásnak a vérét, és aki ezt a vért elfogadja és hajlandó együttműködni a kegyelemmel, bárki emberfia legyen az, tagja lesz az egy Egyháznak. Tagja lesz Krisztusnak.”

És élete végén az öreg Pál ezért ad hálát az Úrnak, hogy „én tudtam együttműködni a kegyelemmel. És én tudom, amim van – kaptam. És kegyelemből vagyok az, ami vagyok. De ez a kegyelem nem volt bennem hiábavaló.”

Ezen a mai ünnepen fohászkodjunk az Úrhoz azért, hogy a kegyelmet – ami mindenkinek szól – befogadjuk és együttműködjünk vele. Hiszen az Egyház tanítja, hogy az üdvösség nem az Istenen múlik, hanem rajtunk, embereken. Az Egyház azt is meri tanítani, hogy mindenki, válogatás nélkül, személyre szólóan megkapja a számára elégséges kegyelmet. Amit ha befogad és együttműködik vele, eljut az üdvösségre, bármilyen állapotban is éljen az ember, amint ezt tegnap hallottuk Szalézi Szent Ferenctől.

De a kegyelemmel együtt kell működni! És a kárhozatnak az oka nem a kárhoztató Isten, hanem a kegyelemnek az elutasítása: „Nekem pedig nem kell!” Ettől vész el az ember. Aki pedig befogadja a kegyelmet, ahogyan Szent Jánostól hallottuk karácsony táján, az Isten gyermekévé válik.

Érdemes lenne egy kicsit visszatekinteni mindegyikünknek a saját életünkbe: vajon fölismertem-e már azt a pillanatot, ami számomra, személy szerint olyan volt, mint Saul számára az a damaszkuszi úti megtérés?! Mert hogy a kegyelemmel együttműködik-e az ember, ez egy kritikus pillanatban mindenki számára föltétetik mint eldöntendő igenvagy nem. És attól fogva ez a döntés hat. Ez az, amit a megtérésnek szoktunk nevezni.

És amikor a szentek a mennyországban egymás között beszélgetnek, az egyik nagy téma valószínűleg ez. Elmondják egymásnak: „tudod, az én életemnek ez a bizonyos pálfordulós pillanata először ekkor volt... – esetleg másodszor is volt... harmadszor is volt...” – Amint nekünk is, mindegyikünknek van.

Adjunk hálát az Úrnak azért, hogy Szent Pálban, aki ugyancsak az élete végén mondja magáról, hogy „én az első vagyok a bűnösök között, akit az Úr azért állított elétek, hogy legyetek bátrak és merjetek hinni. Hiszen ha engem meg tudott fordítani és apostolává tudott tenni, akkor veletek, veled is – aki közel sem vagy olyan rossz, mint én voltam – meg tudja ezt tenni! Merd elhinni, hogy a kegyelem belőled is szentet tud formálni! Merjük ezt elhinni! Amen.

Testvéreim! Szalézi Szent Ferenc a jó pásztor mintája a 17. század elején. Amikor 1622-ben meghalt, mindössze 55 éves volt. Húsz évig volt püspök, mégpedig Genf püspöke. Azé a Genfé, amelyiket úgy ismerünk, hogy a „kálvinista Róma”. Nem is tehette be a lábát a székvárosába. De olyan pásztor volt, akire hallgattak a juhok. Mert a szavában meg a lényében fölismerték Krisztust. Ferenc pedig mindazokban, akikkel találkozott – akár lanyha, alvó katolikusok voltak, akár kálvinisták, akár ateisták voltak – meglátta az embert, akinek a szíve a jóra van teremtve. És tudta, hogy ha jósággal közelítenek egy emberhez, lehet, hogy először tiltakozik, lehet hogy goromba lesz... – mégis a jóság kulcs az emberi szívhez. És ő jó volt.

Szalézi Szent Ferencre két dolog nagyon jellemző. Az egyik, hogy fölismerte: az ember, akit megtanítottak írni és olvasni, nagyon szívesen él ezzel a képességével. És ha írott formában adnak át neki anyagot, az írni-olvasni tudó ember megérti a szót, ha megérzi a jóságot, amelyik az igazságot adta a kezébe, és befogadja a szívébe. Így lett ő a katolikus sajtó védőszentje. Ma is az. És a katolikus lapok meg a katolikus újságírók ma külön is ünneplik őt.

A másik nagy jellemzője, hogy egy olyan korban, amikor az Egyházon kívül a protestantizmus, az Egyházon belül a janzenizmus azt hirdette, hogy az üdvösség és a kereszténység csak a választottaké, mindkét táborral egyszerre szembe mert szállni. A protestánsok azt mondták, hogy Isten eleve eldöntötte, ki üdvözül, ki nem, s akire nem vonatkozik az Ő üdvös döntése, az hiába igyekszik, úgyis elvész. A másik oldalon, a katolikus részről pedig a janzenisták tanították, hogy az átlagember ne is kísérletezzen azzal, hogy elindul a tökéletesség felé, mert az életszentség csak a választottaké. Miként az Evangéliumban is írva van, sokan vannak a meghívottak, de nagyon kevesen vannak a választottak. Természetesen én, aki ezt hirdetem, a választottak közé tartozom, de önök..., talán ketten-hárman önök közül..., de a nagy többség... ki van zárva.

Ferencet ezek a tételek fölháborították: Micsoda beszéd ez?! Az üdvösség, amit az Isten Jézus Krisztusban küldött és lehetővé tett – katolikus! És senki nincs olyan állapotban, hogy ha akarja, el ne indulhatna az üdvösségnek az útján, meg ne tanulhatna jámbor módon élni – azaz jó emberként élni! –, és el ne érhetné állapotának a tökéletességét.

Ez akkor hallatlan újdonság volt. És amikor Ferencet megkérdezték, hogy „Én, – mondjuk – egy egyetemi tanár is elindulhatok erre?”, ő visszakérdezett: „Miért, te még nem indultál el? Hát persze, hogy elindulhatsz!” – S amikor egy kis cselédlány kérdezte ezt, Ferenc neki ugyanígy válaszolt. „S ha a munkaadóm, az asszonyom protestáns, akkor is?” – erre Ferenc azt mondta a kis cselédnek: „Sőt! Még inkább.”

Volt egy nagy példája. A méhecskék. Azt mondta, tudjátok, a kegyelem az olyan az emberszívekben, mint a méhecskék a virágokban. A méhecske, ha leszáll egy virág kelyhébe, nem szennyezi be, nem rombolja szét, hanem nektárt gyűjt és termékennyé teszi azt a virágot! Azután elszáll.

 A kegyelem ilyen: ha az emberszív befogadja, nem rombolja szét az ember alapvető állapotát. Nem kíván lehetetlent és nem iktat ki semmít, ami az élettel jár, hanem megszentel és termékennyé tesz minden életállapotot. Egyedül a bűn az, amit nem visel el. De hiszen egy állapotot jól élni, éppen azt jelenti, hogy az állapotot fenyegető bűnöket próbáljuk kerülni, ha nem sikerült, megbánjuk és küszködünk a legyőzésükért.

Ez ott, akkor, az 1610-es, 20-as években látszólag teljesen újszerűen hangzott! Pedig az Úr Krisztus pontosan ezt hozta. És a pásztoroknak, a püspököknek, az Egyházban tanítóknak óriási felelőssége, hogy ezt mondják el!

Kérjük meg Szent Ferencet, hogy akik katolikus sajtóval foglalkoznak, érezzék meg ugyanezt a felelősséget. Más dolog ugyanis foglalkozásként, aránylag jó fizetésért írni katolikus dolgokról – és egészen más dolog átadni a megélt evangéliumot.

És ezen a méhecske-példán gondolkozzunk el egy kicsit. Engedjük a szívünket egy kicsit örülni annak, hogy bármilyen állapotban élünk, a kegyelem jön, megszentel és termékennyé tesz, ha a szívünk befogadja. Amen.

Testvéreim! Szent Vince ugyanannak az üldözésnek lett az áldozata 304-ben, mint a tegnap ünnepelt kis Ágnes. Az utolsó üldözés ez, mellyel a pogány Róma megpróbálta kiírtani a kereszténységet. És nem tudta. Nem tudta, mert hiába volt az üldözés, a sok korábbi is, a keresztények vére magvetésnek bizonyult. A keresztények nem kipusztultak, hanem az akkor ismert világban napkelettől napnyugatig elterjedt az Egyház.

Ezzel együtt az üldözés nem gyerekjáték..., nagyon kemény dolog, és kíséri az Egyházat, végig a történelmén.

Az Úr Jézus Egyháza ismertetőjegyéül adta a szeretetet, amikor azt mondta: „arról ismerje meg mindenki, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” Ezért az Egyház olyan közösség, melyben az emberek úgy tudják szeretni egymást, ahogyan mások nem. Amikor üldözés támad, az üldözőnek az egyik nagy célja éppen az, hogy szétzilálja ezt a közösséget, kiragadja belőle egyenként az embereket, azt gondolván, hogy „egyenként azt csinálok velük, amit akarok”. Hiszen az ember gyönge. Csábítható is, és megijeszthető, főleg ha egyedül van. A közösségből kiragadott ember, amikor azt éli át, hogy magamra maradtam... – azzal is megkísérthető, hogy: „Hát látod?... hát volt értelme ennek az egész ügynek? Pontosan az hagyott téged cserben, akiben te annyira bíztál. Egy elöljáród, egy testvéred, egy fölöttesed!”

Az üldöző csak azt nem tudja, hogy a keresztény közösséget nem az emberi összetartás hozza össze, és főként nem az tartja meg, hanem az egyetlen Krisztus iránti közös szeretet. Ez a Krisztus pedig – ahogyan ígérte – a tisztaszívű emberekben ott él! Ezért tudnak olyan erős közösséget alkotni. De ha egy keresztényt kiragadtak a közösségből – ahogyan Szent Pál mondta –, azért még Krisztustól nem lehetett elragadni. Mert Ő, aki a közösség összetartó elve és erőforrása volt, Ő a kiragadott egy szál embernek a szívében is ott van!

Emellett az Egyház valamit örökölt az Ószövetségből: az Ószövetség népe úgy élt, hogy „a mi harcainkat az Isten harcolja”. Ő harcol értünk és helyettünk. Az Egyház ezt megörökölte, ezért minden egyes Krisztus-hívőben, amikor üldözést szenved, Krisztus az, akit üldöznek, Krisztus az, aki szembeszáll az üldözővel. Ő, aki azt mondta: „Én legyőztem a világot”.

És az üldözöttek – főleg a vértanúk – onnan merítik az erőt, hogy ők nem a hóhérral konfrontálódnak, meg nem a fizikai kínokkal küszködnek, hanem látják, hogy Krisztus itt és most, bennem ezt a harcot is győzelemmel fejezi be. Föltéve, hogy én feltétlen hittel és szeretettel ragaszkodom Hozzá.

A ma ünnepelt szent, Vince ennek a példája. Mégpedig aránylag fiatalon lett példává, hasonlóan a megkövezett Szent Istvánhoz, a diákonushoz, és a tűzzel megégetett diákonus Lőrinchez.

A bírája úgy gondolta, hogy ezt a fiatalembert például állítja a többiek elé: előbb-utóbb megtagadja majd a hitét, s a többiek látni fogják, mit ér ez az egész kereszténység... Az öreget, a püspököt, akinek ez a diákonusa, egy kardcsapással elintézzük, azzal nincs értelme foglalkozni. Ezt azonban! Hiszen fiatal, tehát meg lehet fogni azzal, hogy előtted az egész élet, csak nem veszíted el!? – És mikor kiderült, hogy Vince nem csábítható, nem lehet különféle ígéretekkel eltántorítani a hitétől, akkor – mint Lőrinc esetében is – a bíró azt mondta: „Hát jó, ha a szép szó nem hat, akkor ízekre fogunk széttépni. Azután majd meglátod, mit ér az egész hited?!” – És rettenetesen meggyötörték.

Vince pedig – a hagyomány őrzi róla – a legkegyetlenebb kínzások közepette is tanított: „Énvelem csinálhattok, amit akartok, de azt a Krisztust, aki bennem most szenved, nem tudjátok elérni. Ő a föltámadásával eleve legyőzött mindent és mindenkit.” – És ki tudott tartani mindvégig.

Harcai azonban nemcsak a vértanúknak vannak – mindenkinek vannak! Mindegyikünknek. Házasságban élőknek is, házasságon kívülieknek is. Fohászkodnunk kell olykor a végső állhatatosságnak a kegyelméért, hogy a csábításoknak is, az ijesztegetéseknek is ellen tudjunk állni! És főleg, mint mondani szoktuk, a sötét óráinkban, a kemény harcok idején juttassa eszünkbe Szent Vince: „Ez az az óra, amikor szorongatásban vagy, de a harcot, ha ragaszkodsz Őhozzá, az Úr Krisztus győzelemmel fejezi be tebenned is; akár a hűségért, akár a becsületességért másokkal, akár a puszta hitedért önmagaddal kell megharcolnod.”

Az Úr azt ígérte, „a győztesnek adok enni az Élet fájáról. Győzni harc nélkül – nem lehet! Segítsen nekünk Szent Vince hinni, szeretni az Urat, engedni, hogy az Úr megharcolja mivelünk és mibennünk a harcainkat, és részt adjon a győzelmében. Amen.