Diós István-Napi kenyerünk, Homiliák a szentekről

Testvéreim! Aquinói Szent Tamás nem nagy, hanem hatalmas a szentek között! A kortársak úgy nevezték el őt: az angyali doktor, akiről az volt az élményük, hogy angyalian ártatlan. Úgy él ebben a világban, mint aki... egyszerűen nem érzékeli, hogy mifajta világban él.

De amikor megszólal! Amikor megszólal, az Isten igazságáról beszél, és amikor tanít, akkor kiderül, hogy jobban ismeri a tanítványok összes problémáját, mint azok maguk. Mert azok csak kényelmetlenül érzik magukat, mondanak valamit – „ezt én nem tudom elfogadni, de meg se tudom indokolni” –, amikor azonban Tamás tanított, ő megmondta, hogy ezt az igazságot azért nem tudod elfogadni, mert kötve tart ez, meg ez, meg ez a tévedés. De nézzük csak meg, mit mond az a tévedés?! És Tamás kielemezte és eloldotta azt a köteléket, ami azt a lelket fogva tartotta.

Alapvető fölismerése az volt Szent Tamásnak, hogy van Isten! És ez neki valószínűleg egész pici korában, talán már három éves korában kivilágosodott. Ebből fakadt az, hogy amikor meghallotta a hívó szót – „Tamás! Te ugyan grófi sarj vagy és tiéd lehetne egy fél dunántúlnyi terület Itáliában, te csak engem keress!” –, a döntés már kész volt a szívében: én követem ezt a hívó szót és elmegyek kolduló szerzetesnek. Domonkosnak.

Akkor írták az 1240-es éveket. Nálunk éppen a tatárok pusztítanak el mindent, Tamás pedig a családjával harcol azért, hogy elhagyhasson mindent, és követhesse a megfeszített Krisztust. Akkor 16–17 éves. És nem tudta, hogy nem lesz 50 éves, mikor meghal. 49 évesen halt meg.

De amit alkotott, azt szemlélve csak ámulni és bámulni lehet, nemcsak a mennyiségen – hogyan lehetett ennyit írni ennyi idő alatt?! –, hanem azokon az alázatos és vaslogikával egymásból következő gondolatfűzéseken is, melyek valami mérhetetlen türelemre és alázatra vallanak.

És ami egyszer csak szinte megsemmisítően megdöbbentő annak, aki teológiával foglalkozik: Tamás a Summa Theologiae-t – ami a mai tipográfiával is három vaskos kötet – a kezdőknek szóló alapvető tankönyvnek adta. Mondván: „Fiaim, hogy Isten van-e, s hogy mindaz, amit a hitben hallasz, igaz-e, utána lehet járni! A Summa, amit én nektek tanítok, ennyi. Utánajárunk, igaz-e, amit az Egyház tanít? – De ez csak a kezdet. Mert ha mindez igaz, akkor nekem bűnbánatot kell tartanom, és el kell indulnom a saját állapotomban az üdvösségem útján. Ez a folytatás. A vége pedig az, hogy odaérkezel a megfeszített Krisztus keresztjéhez. És kéred Őt, hogy a vérével mosdasson meg, azután etessen és itasson a tulajdon testével és vérével. – Ez a vége itt a földön ennek az útnak.”

És Tamás ezt járta. Ezt az utat járta. És életének a vége felé, amikor már majdnem mindennel készen van, fölmerül benne a kísértés – ember volt ő is, kísértések érték őt is!, és az ördög mondja neki –, hogy „Tamás, te itt összeírtál hetet és havat, és mindez egyszerűen nem tetszik az Úrnak! Nem igaz, amit írtál! Nem igaz, amit tanítottál!” – És akkor Tamás odamenekül a feszülethez, és a szívében ott jajgat a kérdés: „Uram! Valóban? De hiszen én azt írtam és azt tanítottam, amit Tőled hallottam!” – És akkor a feszületről hallja a szót: „Tamás! helyesen írtál rólam! Az igazság az, amit pici korodban megláttál: Isten van! Minden, ami e tényből következik és te leírtad – igaz.”

 Mennyi baj forrása, ha egy lélek nem ismeri föl ezt az alapvető igazságot: Isten van! És nem engedi, hogy az a természetes, józan ész, ami a lelkünkkel adva van, folytassa tovább a maga természetes logikájával a követketztetést: ha pedig van Isten, akkor ki ez az Isten?! Mit vár, mit kér tőlem?! Mit adhatok neki oda?!

Szalézi Szent Ferenc azt mondta, hogy a kegyelem olyan, mint a méhecske a virágban: bármilyen állapotban él valaki, ha jót akar, és engedi és akarja, a kegyelem termékennyé teszi az életét; és hazavezeti a mennyországba. Szent Tamás ugyanezt mondja: ha ezt az alapvető igazságot fölismered, elfogadod, hogy az Isten van! és engeded, hogy minden, ami ebből következik, valóra váljon, bármilyen állapotban élsz – légy egy kis cseléd, egyetemi tanár, légy a világ tudósa, mindegy! –, a magad állapotában oda fogsz érkezni a megfeszített Krisztushoz.

Azonban akinek az életéből ez az alapfölismerés – Isten van! – hiányzik, annak szétesik az élete. Ezt követően pedig lehet igazságkeresés címén, jelentéktelen kérdésekről késhegyre menő vitákat folytatni. Míg ha ez az alapfölismerés megvan, minden, ami az emberrel történik, egységes egésszé áll össze, és a végén kikerekedik belőle a szent élet.

Imádkozzon értünk Szent Tamás, hogy Isten igazsága jelen tudjon lenni bennünk, személy szerint, mindegyikünkben. Legyen bennünk alázatos becsületesség a gondolkodáshoz. Becsületesség: meghallani a lelkiismeretünk szavát, és megtenni, amit mond. Amen.

Testvéreim! Merici Szent Angéla 1540-ben, közel 70 évesen halt meg. Ez azt jelenti, amikor ő olyan 15–18–20 éves, akkor fedezik föl Amerikát. Meg akkor fedezik föl a könyvnyomtatást. Ezektől a világ egy kicsit meg is szédült. Indul a reneszánsz a maga humanizmusával, s meghirdetik: Na most! Most végre jön a földön a Paradicsom! – Azután jöttek a háborúk, meg jöttek a nyomorúságok, meg egész más jött, mint amiket az emberek vártak.

Angéla Észak-Itáliában él, s egyszer csak észreveszi, hogy rengeteg baj forrása az, hogy a családokban a feleségek és az édesanyák műveletlenek. A világi dolgokban még csak-csak eligazodnak, hiszen nagyanyáról unokára, anyósról menyre, anyáról lányra átszáll a háztartásnak a tudománya meg a gyereknevelés legalapvetőbb ábécéje; de az édesanyák zöme nem tud írni meg olvasni. Talán eljárnak templomba, ámbár ez sem biztos. De hogy a hitnek a dolgaiban a gyerekeiket tanítani tudják, arra az édesanyák képtelenek. S mert a legalapvetőbb műveltséget sem kapják meg, a férjeik számára sem tudnak igazában társ lenni.

Angéla az a szent, aki ezt fölismerte, és a megoldást is megtalálta. Rendelkezett annyi szervezőképességgel, amellyel – amikor kiderült, hogy ezt bizony mások is látják, csak vagy a segítés módját nem találják, vagy a módot ugyan tudnák, de a keretet, amiben a dolog igazán megoldható lenne, nem képesek megvalósítani – Angéla tudott cselekedni! Nem úgy, hogy nagy mozgalmat indított nagy tervekkel. Hanem kristályosodási pont lett: maga köré tudta gyűjteni azt a 12–15–20, azután már több száz hasonló gondolkodású leányt, özvegyasszonyt, akikkel megalapította az első leánynevelő társaságot.

Ilyet az Egyház addig nem ismert. Azt ismerték, hogy kolostorok befogadnak kislányokat, kolostori iskolákban egy darabig nevelik őket. Ezt igen. De hogy klauzúra nélkül élő szerzetesnők kifejezetten iskola-fönntartásra vállalkozzanak – ez teljesen újdonság volt.

És Angéla, amikor az egészet indítja, még nem is tudja, hogy ez lesz majd a reformációnak az egyik ellenszere: idejében összegyűjteni a gyerekeket, a leányokat is, és megtanítani őket az élet és a hit legalapvetőbb elemeire. Olyan műveltséggel látni el őket, hogy különbséget tudjanak tenni – felnőttként, feleségként és édesanyaként – az igaz és a hazug, a jó és a rossz között; ami a kulcsa annak, hogy a családot, a rájuk bízottakat a jóra tudják irányítani. És mennyire szüksége van erre az Egyháznak ma is!

Kérjük meg Szent Angélát, oltalmazza az orsolyita apácákat, akikről az ember – amikor épp hall róluk vagy találkozik velük, például bemutatkozik egy nővér: én orsolyita vagyok – először Szent Orsolyára asszociál, s úgy gondolja, nyilván Orsolya alapította őket. Nem! Orsolya vértanú lett valamikor a 3. században. De Angéla, amikor látta, hogy társaságot, rendet kell alapítania, akkor ezt a közösséget az ő oltalmára bízta.

Mert amikor alapít, akkor írják az 1534–35-ös éveket, s Angéla érzi, hogy amit ők csinálni akarnak, az életveszéllyel jár. Őket ugyanis nem fogja óvni egy kolostor a maga falaival és klauzúrájával. Ők a világban fognak élni. Kitéve mindenfajta veszedelemnek.

És az orsolyiták megmaradtak. Nálunk is. Hány száz, de hány száz – még ma is élő nagymama, édesanya nevelődött náluk, Sopronban is, itt Budapesten is, Kassán is!

Imádkozzon Angéla az orsolyitákért, meg értünk is, hogy amikor magunk körül bajt látunk, akkor – amennyire az Úr tőlünk elvárja – legyen bennünk bátorság fölismerni a baj okát, és segíteni; illetve legyen bennünk bátorság és alázat csatlakozni ahhoz, akinek megvannak a képességei, hogy ne csak lássa a bajt, hanem segíteni, sőt esetleg szervezni is tudjon. Amen.

Testvéreim! A megtestesült Igének a maga isteni bölcsességében úgy tetszett, hogy embereket választ maga mellé munkatársul, apostolokká teszi őket, rájuk bízza a szentségeket meg az Evangéliumot, és nemzedékről nemzedékre rajtuk keresztül hangzik az Evangélium, s jutnak el az emberek a kegyelem forrásához.

Misztérium ez! Hogy miként lehetséges az, hogy az első nemzedékektől kezdve tud az Úr meghívni fiatalokat, az öregeknek pedig van bátorsága nevelni ezeket a fiatalokat, majd a szenteléssel átadni nekik a küldetést.

Ennek első esete Szent Pál és ez a két mai szent, Timóteus meg Titusz. – Pál, aki járja az akkori világot, hirdeti az Evangéliumot, nyilván magától az Úr Krisztustól kapta a parancsot, hogy „bízd rá fiatalokra is mindazt, amit Én neked átadtam! Mert az Egyház az időben sokáig fog élni.”

Timóteus zsidó családból jön, Titusz már a pogányok közül való. És nem a vérség kötelékei alapján, nem családi örökség alapján, hanem a kegyelem rendjében képesek hinni és odaadni az életüket az Evangéliumért.

Ez az, ami a papnevelésben állandósult. Tegnapelőtt, tegnap és ma az ország összes szemináriumainak a tanárai vannak itt a Központi Papnevelő Intézetben. Az előző szentmisén ők koncelebráltak. Továbbképzőre jöttek, de ők azok az öregek, akik adják tovább a papságot, a papsághoz szükséges tudást, és próbálják nevelni azokat a fiatalokat, akik ma és közülünk merték meghallani a hívó szót és elindultak az Úr Krisztus lábanyomában.

Imádkozzunk értük! Hogy az öregek merjék bátran átadni azt, amit ők maguk is kaptak, a fiatalok pedig tudják befogadni azt, amit nem ők találnak ki, nem is egyszerűen az öregektől kapják, hanem – éljen a szívükben ott a hit, hogy amit a papnevelőktől kapnak, azt – az Úr Krisztustól kapják. És nem azért, hogy vele nagy karriert csinálhassanak! Hanem azért, hogy szolgálni tudjanak, és oda tudják adni az életüket a testvérekért. A testvérekben az Úr Krisztusnak. A papnevelésnek az egyik csodája az, hogy az öregek, akiknek van már tapasztalata arról, mit jelent odaadni az életet, merik ezt tanítani fiataloknak.

Imádkozzunk értük! És adjunk hálát az Úr Krisztusnak azért, hogy ma is hív embereket, azután fölszenteli és elküldi őket: „Menj és hirdesd a testvéreidnek, hogy közel van hozzátok a mennyek országa!” Amen.

Testvéreim! Ananiásban – aki hírből már tudta, hogy micsoda vad ember ez a Saul! –, amikor hallja az Úrtól, hogy „menj és keresd ezt az embert”, megszólalt a jogos önvédelem: „Uram, belemenjek az oroszlán szájába?!... Jelentkezzem nála, hogy keresztény vagyok, hogy kapásból megkötözzön, aztán vigyen Jeruzsálembe?!”

És akkor Ananiás hallja az Úr Jézus szavát: „Menj csak! Én majd megmutatom ennek a vadembernek, hogy Értem, akit üldözni jött, és a Nevemért, amit annyira meg fog szeretni, mennyit kell majd szenvednie. És vállalni fogja!”

Később, amikor Saul már apostolként járta az akkori világ országútjait, tényleg volt módja megtapasztalni, mi mindent lehet elszenvedni Jézusért! – De ő maga elmondja, hogy neki a legnagyobb kínt nem az okozta, hogy két napig kinn hányódik a tengeren, nem is az, hogy megbotozták, megkövezték. Az ő legnagyobb kínja az, hogy a testvérei, akik éppen úgy Ábrahám ivadékai, mint ő, a testvérei nem hallják meg az Evangéliumot. Amiről ő maga tudja, és újra meg újra el is mondta, hogy „amit én tanítok, nem én találtam ki! Nem is emberektől kaptam! Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kaptam! Ő tárta föl előttem azt az ember számára elmondhatatlanul csodálatos tervet, hogy Jézusban, a megfeszített és föltámadott Krisztusban foglal össze az Isten mindent! Az eget, a földet, zsidót, görögöt, pogányt, mindent! Mert Benne adja a megváltásnak a vérét, és aki ezt a vért elfogadja és hajlandó együttműködni a kegyelemmel, bárki emberfia legyen az, tagja lesz az egy Egyháznak. Tagja lesz Krisztusnak.”

És élete végén az öreg Pál ezért ad hálát az Úrnak, hogy „én tudtam együttműködni a kegyelemmel. És én tudom, amim van – kaptam. És kegyelemből vagyok az, ami vagyok. De ez a kegyelem nem volt bennem hiábavaló.”

Ezen a mai ünnepen fohászkodjunk az Úrhoz azért, hogy a kegyelmet – ami mindenkinek szól – befogadjuk és együttműködjünk vele. Hiszen az Egyház tanítja, hogy az üdvösség nem az Istenen múlik, hanem rajtunk, embereken. Az Egyház azt is meri tanítani, hogy mindenki, válogatás nélkül, személyre szólóan megkapja a számára elégséges kegyelmet. Amit ha befogad és együttműködik vele, eljut az üdvösségre, bármilyen állapotban is éljen az ember, amint ezt tegnap hallottuk Szalézi Szent Ferenctől.

De a kegyelemmel együtt kell működni! És a kárhozatnak az oka nem a kárhoztató Isten, hanem a kegyelemnek az elutasítása: „Nekem pedig nem kell!” Ettől vész el az ember. Aki pedig befogadja a kegyelmet, ahogyan Szent Jánostól hallottuk karácsony táján, az Isten gyermekévé válik.

Érdemes lenne egy kicsit visszatekinteni mindegyikünknek a saját életünkbe: vajon fölismertem-e már azt a pillanatot, ami számomra, személy szerint olyan volt, mint Saul számára az a damaszkuszi úti megtérés?! Mert hogy a kegyelemmel együttműködik-e az ember, ez egy kritikus pillanatban mindenki számára föltétetik mint eldöntendő igenvagy nem. És attól fogva ez a döntés hat. Ez az, amit a megtérésnek szoktunk nevezni.

És amikor a szentek a mennyországban egymás között beszélgetnek, az egyik nagy téma valószínűleg ez. Elmondják egymásnak: „tudod, az én életemnek ez a bizonyos pálfordulós pillanata először ekkor volt... – esetleg másodszor is volt... harmadszor is volt...” – Amint nekünk is, mindegyikünknek van.

Adjunk hálát az Úrnak azért, hogy Szent Pálban, aki ugyancsak az élete végén mondja magáról, hogy „én az első vagyok a bűnösök között, akit az Úr azért állított elétek, hogy legyetek bátrak és merjetek hinni. Hiszen ha engem meg tudott fordítani és apostolává tudott tenni, akkor veletek, veled is – aki közel sem vagy olyan rossz, mint én voltam – meg tudja ezt tenni! Merd elhinni, hogy a kegyelem belőled is szentet tud formálni! Merjük ezt elhinni! Amen.

Testvéreim! Szalézi Szent Ferenc a jó pásztor mintája a 17. század elején. Amikor 1622-ben meghalt, mindössze 55 éves volt. Húsz évig volt püspök, mégpedig Genf püspöke. Azé a Genfé, amelyiket úgy ismerünk, hogy a „kálvinista Róma”. Nem is tehette be a lábát a székvárosába. De olyan pásztor volt, akire hallgattak a juhok. Mert a szavában meg a lényében fölismerték Krisztust. Ferenc pedig mindazokban, akikkel találkozott – akár lanyha, alvó katolikusok voltak, akár kálvinisták, akár ateisták voltak – meglátta az embert, akinek a szíve a jóra van teremtve. És tudta, hogy ha jósággal közelítenek egy emberhez, lehet, hogy először tiltakozik, lehet hogy goromba lesz... – mégis a jóság kulcs az emberi szívhez. És ő jó volt.

Szalézi Szent Ferencre két dolog nagyon jellemző. Az egyik, hogy fölismerte: az ember, akit megtanítottak írni és olvasni, nagyon szívesen él ezzel a képességével. És ha írott formában adnak át neki anyagot, az írni-olvasni tudó ember megérti a szót, ha megérzi a jóságot, amelyik az igazságot adta a kezébe, és befogadja a szívébe. Így lett ő a katolikus sajtó védőszentje. Ma is az. És a katolikus lapok meg a katolikus újságírók ma külön is ünneplik őt.

A másik nagy jellemzője, hogy egy olyan korban, amikor az Egyházon kívül a protestantizmus, az Egyházon belül a janzenizmus azt hirdette, hogy az üdvösség és a kereszténység csak a választottaké, mindkét táborral egyszerre szembe mert szállni. A protestánsok azt mondták, hogy Isten eleve eldöntötte, ki üdvözül, ki nem, s akire nem vonatkozik az Ő üdvös döntése, az hiába igyekszik, úgyis elvész. A másik oldalon, a katolikus részről pedig a janzenisták tanították, hogy az átlagember ne is kísérletezzen azzal, hogy elindul a tökéletesség felé, mert az életszentség csak a választottaké. Miként az Evangéliumban is írva van, sokan vannak a meghívottak, de nagyon kevesen vannak a választottak. Természetesen én, aki ezt hirdetem, a választottak közé tartozom, de önök..., talán ketten-hárman önök közül..., de a nagy többség... ki van zárva.

Ferencet ezek a tételek fölháborították: Micsoda beszéd ez?! Az üdvösség, amit az Isten Jézus Krisztusban küldött és lehetővé tett – katolikus! És senki nincs olyan állapotban, hogy ha akarja, el ne indulhatna az üdvösségnek az útján, meg ne tanulhatna jámbor módon élni – azaz jó emberként élni! –, és el ne érhetné állapotának a tökéletességét.

Ez akkor hallatlan újdonság volt. És amikor Ferencet megkérdezték, hogy „Én, – mondjuk – egy egyetemi tanár is elindulhatok erre?”, ő visszakérdezett: „Miért, te még nem indultál el? Hát persze, hogy elindulhatsz!” – S amikor egy kis cselédlány kérdezte ezt, Ferenc neki ugyanígy válaszolt. „S ha a munkaadóm, az asszonyom protestáns, akkor is?” – erre Ferenc azt mondta a kis cselédnek: „Sőt! Még inkább.”

Volt egy nagy példája. A méhecskék. Azt mondta, tudjátok, a kegyelem az olyan az emberszívekben, mint a méhecskék a virágokban. A méhecske, ha leszáll egy virág kelyhébe, nem szennyezi be, nem rombolja szét, hanem nektárt gyűjt és termékennyé teszi azt a virágot! Azután elszáll.

 A kegyelem ilyen: ha az emberszív befogadja, nem rombolja szét az ember alapvető állapotát. Nem kíván lehetetlent és nem iktat ki semmít, ami az élettel jár, hanem megszentel és termékennyé tesz minden életállapotot. Egyedül a bűn az, amit nem visel el. De hiszen egy állapotot jól élni, éppen azt jelenti, hogy az állapotot fenyegető bűnöket próbáljuk kerülni, ha nem sikerült, megbánjuk és küszködünk a legyőzésükért.

Ez ott, akkor, az 1610-es, 20-as években látszólag teljesen újszerűen hangzott! Pedig az Úr Krisztus pontosan ezt hozta. És a pásztoroknak, a püspököknek, az Egyházban tanítóknak óriási felelőssége, hogy ezt mondják el!

Kérjük meg Szent Ferencet, hogy akik katolikus sajtóval foglalkoznak, érezzék meg ugyanezt a felelősséget. Más dolog ugyanis foglalkozásként, aránylag jó fizetésért írni katolikus dolgokról – és egészen más dolog átadni a megélt evangéliumot.

És ezen a méhecske-példán gondolkozzunk el egy kicsit. Engedjük a szívünket egy kicsit örülni annak, hogy bármilyen állapotban élünk, a kegyelem jön, megszentel és termékennyé tesz, ha a szívünk befogadja. Amen.

Testvéreim! Szent Vince ugyanannak az üldözésnek lett az áldozata 304-ben, mint a tegnap ünnepelt kis Ágnes. Az utolsó üldözés ez, mellyel a pogány Róma megpróbálta kiírtani a kereszténységet. És nem tudta. Nem tudta, mert hiába volt az üldözés, a sok korábbi is, a keresztények vére magvetésnek bizonyult. A keresztények nem kipusztultak, hanem az akkor ismert világban napkelettől napnyugatig elterjedt az Egyház.

Ezzel együtt az üldözés nem gyerekjáték..., nagyon kemény dolog, és kíséri az Egyházat, végig a történelmén.

Az Úr Jézus Egyháza ismertetőjegyéül adta a szeretetet, amikor azt mondta: „arról ismerje meg mindenki, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” Ezért az Egyház olyan közösség, melyben az emberek úgy tudják szeretni egymást, ahogyan mások nem. Amikor üldözés támad, az üldözőnek az egyik nagy célja éppen az, hogy szétzilálja ezt a közösséget, kiragadja belőle egyenként az embereket, azt gondolván, hogy „egyenként azt csinálok velük, amit akarok”. Hiszen az ember gyönge. Csábítható is, és megijeszthető, főleg ha egyedül van. A közösségből kiragadott ember, amikor azt éli át, hogy magamra maradtam... – azzal is megkísérthető, hogy: „Hát látod?... hát volt értelme ennek az egész ügynek? Pontosan az hagyott téged cserben, akiben te annyira bíztál. Egy elöljáród, egy testvéred, egy fölöttesed!”

Az üldöző csak azt nem tudja, hogy a keresztény közösséget nem az emberi összetartás hozza össze, és főként nem az tartja meg, hanem az egyetlen Krisztus iránti közös szeretet. Ez a Krisztus pedig – ahogyan ígérte – a tisztaszívű emberekben ott él! Ezért tudnak olyan erős közösséget alkotni. De ha egy keresztényt kiragadtak a közösségből – ahogyan Szent Pál mondta –, azért még Krisztustól nem lehetett elragadni. Mert Ő, aki a közösség összetartó elve és erőforrása volt, Ő a kiragadott egy szál embernek a szívében is ott van!

Emellett az Egyház valamit örökölt az Ószövetségből: az Ószövetség népe úgy élt, hogy „a mi harcainkat az Isten harcolja”. Ő harcol értünk és helyettünk. Az Egyház ezt megörökölte, ezért minden egyes Krisztus-hívőben, amikor üldözést szenved, Krisztus az, akit üldöznek, Krisztus az, aki szembeszáll az üldözővel. Ő, aki azt mondta: „Én legyőztem a világot”.

És az üldözöttek – főleg a vértanúk – onnan merítik az erőt, hogy ők nem a hóhérral konfrontálódnak, meg nem a fizikai kínokkal küszködnek, hanem látják, hogy Krisztus itt és most, bennem ezt a harcot is győzelemmel fejezi be. Föltéve, hogy én feltétlen hittel és szeretettel ragaszkodom Hozzá.

A ma ünnepelt szent, Vince ennek a példája. Mégpedig aránylag fiatalon lett példává, hasonlóan a megkövezett Szent Istvánhoz, a diákonushoz, és a tűzzel megégetett diákonus Lőrinchez.

A bírája úgy gondolta, hogy ezt a fiatalembert például állítja a többiek elé: előbb-utóbb megtagadja majd a hitét, s a többiek látni fogják, mit ér ez az egész kereszténység... Az öreget, a püspököt, akinek ez a diákonusa, egy kardcsapással elintézzük, azzal nincs értelme foglalkozni. Ezt azonban! Hiszen fiatal, tehát meg lehet fogni azzal, hogy előtted az egész élet, csak nem veszíted el!? – És mikor kiderült, hogy Vince nem csábítható, nem lehet különféle ígéretekkel eltántorítani a hitétől, akkor – mint Lőrinc esetében is – a bíró azt mondta: „Hát jó, ha a szép szó nem hat, akkor ízekre fogunk széttépni. Azután majd meglátod, mit ér az egész hited?!” – És rettenetesen meggyötörték.

Vince pedig – a hagyomány őrzi róla – a legkegyetlenebb kínzások közepette is tanított: „Énvelem csinálhattok, amit akartok, de azt a Krisztust, aki bennem most szenved, nem tudjátok elérni. Ő a föltámadásával eleve legyőzött mindent és mindenkit.” – És ki tudott tartani mindvégig.

Harcai azonban nemcsak a vértanúknak vannak – mindenkinek vannak! Mindegyikünknek. Házasságban élőknek is, házasságon kívülieknek is. Fohászkodnunk kell olykor a végső állhatatosságnak a kegyelméért, hogy a csábításoknak is, az ijesztegetéseknek is ellen tudjunk állni! És főleg, mint mondani szoktuk, a sötét óráinkban, a kemény harcok idején juttassa eszünkbe Szent Vince: „Ez az az óra, amikor szorongatásban vagy, de a harcot, ha ragaszkodsz Őhozzá, az Úr Krisztus győzelemmel fejezi be tebenned is; akár a hűségért, akár a becsületességért másokkal, akár a puszta hitedért önmagaddal kell megharcolnod.”

Az Úr azt ígérte, „a győztesnek adok enni az Élet fájáról. Győzni harc nélkül – nem lehet! Segítsen nekünk Szent Vince hinni, szeretni az Urat, engedni, hogy az Úr megharcolja mivelünk és mibennünk a harcainkat, és részt adjon a győzelmében. Amen.

Testvéreim! Szent Ágnes körülbelül 12 éves lehetett, amikor az utolsó keresztényüldözésben, 304-ben vagy 305-ben megölték, mert Krisztust szerette. És Róma, a keresztény Róma, őrzi emlékét, mélységes tisztelettel hajolt meg és hajlik meg ez előtt a kislány előtt, aki az öregeket megszégyenítő bölcsességről és erőről tett tanúságot.

Benne láthatóvá válik, hogy az ártatlan élet az igazi öregség. Az Egyház nem úgy siratja őt, hogy „Istenem, íme egy félbetört élet, ... még ki sem virágzott, már letörték ezt a szép bimbót, ... alig élt ...” – Nem! Ágnes teljes életet élt. Mert odatalált Krisztushoz. Pedig körülötte Róma még a pogány világbirodalom fővárosa: gazdag, fényes, műveltnek hiszi magát ... Ez a kislány pedig – a katakombákban – hallja az élet evangéliumát. És mire nyiladozik az értelme, addigra fölfogja a lényegét, Krisztus szeretetének földöntúli erejét. Az Úr Krisztusnak pedig úgy tetszett, hogy ezt a gyönge gyermeklányt kiválassza magának, és ragyogó jelül odaállítsa mindenki elé.

Rómában szokás volt, hogy ha egy nő valamilyen bűnt követett el és elítélték, főleg, ha halálra ítélték, de a kivégző osztagból egy katona azt mondta: „én elfogadnám feleségnek!” – odaadták neki. Nem ölték meg, odaadták neki.

Ágnest a hóhérának ajánlották föl, mondván, vidd magaddal, s azután, majd ha nagyobb lesz, vedd feleségül. És amikor Ágnes ezt hallja, akkor hangzanak el az ajkáról ezek a szavak, melyeket a szentmiséjében is hallunk: „Én Krisztust szeretem, kinek menyasszonya lettem. Az ő Anyja szűz, Atyja nem ismer asszonyt. Szívemnek minden szava neki énekel, kinek szolgálnak az angyalok, szépségét csodálja a Nap és a Hold, és hűségemet egyedül Neki őrzöm!” – Nem leszek a feleséged. Ölj meg. – És amikor e szavakat mondja, 12 éves! Mindössze 12 éves!

Benne láthatóvá válik, hogy az ördög meg a világ először csábít, azután amikor látja, hogy egy lélek nem hajlik a csábításra, akkor megpróbál megfélemlíteni.

A hagyomány elmondja erről a kislányról, hogy a kínzások során, hogy megtörjék a lelkét, szétroncsolták a testét. – És ez a kis Ágnes úgy ment a vesztőhelyre – miközben a testén már alig van ép hely –, mint aki menyegzőre megy. Mert ő élte azt, amit mondott, és nemcsak ajkain hordozta: „Én Krisztus menyasszonya lettem! Nem tudom miért kaptam ezt az ajándékot – de kaptam. És a szívemnek az egész hűségét csak Krisztusnak őrzöm. Akkor is, ha megölnek érte. És boldogan halok meg azért, akit szerethettem... Akit szerethetek!”

 Ezért fohászkodik ma az Egyház az élő Ágneshez, a mennyország Ágneséhez, hogy segítsen nekünk hűségesnek lenni! Járjon közbe értünk a többi vértanú szűzzel együtt, hiszen Ágnes ismerte Cecília történetét, ismerte Ágotáét, Lúciáét, akik kicsivel előtte éltek, s akkor már mind vértanúk voltak. Ágnes tudta, hogy ez az út, az ő útjuk az égbe vezet, és mert ezen az úton járni.

Vegye oltalmába főleg azokat a kislányokat, akiket az Úr ma is kiválaszt magának. S akiket esetleg ma is megölnek – így vagy úgy, lelkileg vagy ténylegesen –, mert az a kicsi lélek nem hajlandó hűtlenné válni Krisztushoz. Az Úrnak hatalmas dicsősége ezek a fiatal szüzek, szent vértanúk, akik bátorítanak, de oltalmazzák is azokat, akik mernek tőlük oltalmat kérni. Amen.

Testvéreim! Fábián vértanú és pápa volt, Sebestyén vértanú és katona volt. Fábián pápa 250-ben halt meg az Úr Krisztusért. Abban az üldözésben, amelyik Egyiptomban Pált arra indította, hogy remete legyen. Amikor pápa lett, 236-ban, úgy tűnt, az Egyháznak végre egy csöndes, békésebb időszaka lesz. De Fábián tudta, hogy elődei, az előtte élt pápák mind vértanúk lettek. Tudta: „Ha én elfogadom a választást és elfogadom a Péter hivatalát, alighanem az életembe kerül.” – És vállalta.

Sebestyén, amikor katona lett, szintén tudta: „Nekem igazában nem volna szabad kereszténynek lennem.” Mert mint korábban nálunk, Magyarországon, akkor is voltak állások, hivatalok, amik nem tűrték, hogy valaki vallásos legyen, s főleg hogy katolikus vallású legyen. – Ezt Sebestyén is tudta: „nekem nem volna szabad katolikus kereszténynek lennem”. És megmaradt kereszténynek.

Mind a ketten könyörögve kérték az erőt: „Istenem, ha ebben az állapotban – pápaként, illetve katonaként – kéred, hogy szeresselek, én megpróbállak Téged ebben a hivatalban szeretni. Végzem a szolgálatot, amíg lehet.”

Sebestyénről tudjuk, hogy katonaként – sőt, testőrtiszt volt! – nagyon sokat segített a börtönben lévő keresztényeken, támogatta a testvéreit a hitben. Arra ítélték, hogy a tulajdon katonatársai – miután céltáblául kikötötték – nyilazzák halálra.

Ez a két szent példát ad, hogy fölismerjük mi is: „az Urat én ebben az állapotban szerethetem!” És ha egy lélek hajlandó szeretni az Urat, akkor hallja a parancsot: „Ennek vagy annak, a testvérednek tedd meg azt, amire szüksége van! Szolgálj neki!” S rendszerint az életünk ebben telik el. Ebben a szeretetből fakadó szolgálatban öregszünk meg, aminek nagy tanúságtevő ereje van. De hányszor érinti meg az embert a kísértés: „Menekülj innen, menekülj ebből a szolgálatból! Hiszen tönkremész benne!” – Az istenszerető lélek azonban tudja, hogy nem szabad! Nem szabad elfutni! Itt kell maradni, mert csak így tudom megmutatni azt, hogy: „Jézusom! Tényleg szeretlek Téged!” S akkor a végén hangzik a szó: „És most kövess engem!”

Emiatt könyörög az Egyház azért, hogy „Istenünk! Add meg nekünk a kegyelmet, hogy meglássuk, mit kell tenni! És add az erőt, hogy a meglátottakat képesek legyünk végrehajtani. Akit Te arra hívsz, hogy remete legyen, az merjen elmenni remetének. Akit Te arra hívsz, hogy a családban áldozza föl magát a szeretetért, az merjen jó feleség, jó férj, jó édesapa, jó édesanya lenni!” És így tovább... Mert a szentek az életük végén mind boldogan követik az Urat, és egy örökkévalóságon át hirdetik a mennyországban, hogy „én tettem, amit az Úr tőlem kért, szerethettem abban az állapotban, amit Tőle kaptam ajándékba. És hogy végig tudtam vinni az életemet, ez csak Neki köszönhető, akitől az élet maga és az élethez szükséges erő is származik.”

Merjük kérni újra: Jézusom! Add meg a lelkünknek a látást, hogy minden áldott nap – ma is – meglássuk, amit tennünk lehet és tennünk kell. S add hozzá az erőt, hogy végre is tudjuk hajtani a jót, amiben megmutathatjuk, hogy tényleg szeretünk Téged! Amen.

Testvéreim! A mi Szent Margitunk, Árpádházi Szent Margit mindössze 29 évesen költözött át ebből a világból a mennyországba. 1240 és 1270 között élt. Abban a században, amely a szentek seregét adta az Egyháznak: Assisiban élt Szent Klára, Prágában Szent Ágnes, fönn Északon Árpádházi Boldog Jolán és Szent Kinga, Margit édes nővérei, s élt Szent Tamás és Bonaventura.

Margit domonkos apáca volt, aki amikor gyermekként eszmélt, kolostorban találta magát, és amikor talán először megkérdezte: miért vagyok én itt? – akkor a dajkája, Olümpiádisz asszony, aki maga is vele együtt költözött be a kolostorba, elkezdett neki mesélni. Kezdte elmondani az elmúlt 5, 6, 10 év történetét. És ez a kislány Veszprémben, ott a kolostor kis szobácskájában egyre tágabbra nyíló szemekkel hallgatja: „Margitka, te királylány vagy, édesanyád a királyné asszony, s tudod, amikor te még meg sem születtél, tatárok jártak Magyarországon – és pusztult minden. Apád is, anyád is menekült. S menekülés közben fogadalmat tettek, hogy ha a mindenható Isten, az Úr Krisztus és a Szűzanya megmentik az országot és ők visszatérhetnek, akkor, ha kislányuk születik, odaadják az Úrnak apácaként. És tudod, Margitka, te vagy ez a kislány!”

Margit hallgatja, hallja és fölfogja, hogy őt a szülei az országért fölajánlották az Úrnak, apácának. És mire 7–8 éves, ez a kislány – nem a papával, mamával, nem is a dajkájával – az Úr Krisztussal kerül olyan kapcsolatba, hogy megismétli a fölajánlást, maga is fölajánlja önmagát a megfeszített Krisztusnak: „Uram, Krisztusom, ha engeded és akarod, én apáca leszek, minden fönntartás nélkül neked adom magam, amint a szüleim megígérték.” S amennyiben rendelkezhetett önmaga fölött, elkezdte élni a szenvedő Krisztusnak mindvégig teljesen odaadott életét. Ajándékul pedig megkapta az Úrtól a fölismerést, hogy „amit a megfeszített Krisztusnak akarsz tenni, tedd meg a melletted lévő felebarátodnak, a nővértársaidnak!”

Vele együtt ugyanis ott, a Boldogasszony szigetén, a mai Margit-szigeten kb. 70 apáca élt még a kolostorban, életkorban is meglehetősen sokfélék, kicsinyektől öregekig. Aki kicsit is ismeri az életet, az tudja, hogy mennyi baj, probléma adódik egy ekkora közösségben. Margit tehát szolgálta az öregeket, kicsinyeket, betegeket, kit hogyan kellett és lehetett. Főleg olyan dolgokban volt nagyon tevékeny, amelyektől a többiek iszonyodtak, vagy méltóságon alulinak tartották. Boldogan mosott, takarított, ápolta a legsúlyosabb betegeket...

Nyolc éves korától tíz éven át nagyon keményen meg kellett küzdenie azért, hogy a fogadalmát megtarthassa és ott maradhasson a kolostorban. Mert amire nyolc éves lett – akkor Urunk születése után már az 1250-es évet írták –, addigra a királyi pár úgy gondolta, mégiscsak okosabb lenne férjhez adni ezt a lányt. Körülnéztek, és kinézték neki férjül ez egyik szomszéd fejedelmet.

Amint ezt Margit meghallotta, minden erejével tiltakozni kezdett. Valószínűleg az első pillanatban megérezte, hogy ez most maga a kereszt lesz: azokkal kell szembefordulnia, akiket itt a Földön a leginkább tisztel és szeret, ugyanakkor a fogadalmukat sem árulhatja el! És a saját odaadását sem vonhatja vissza, kerül, amibe kerül.

Amikor a halála után a szenttéavatás érdekében elkezdték gyűjteni az életének adatait, a nővérek – azok, akik túlélték őt – elmondták, hogy ők maguk is szembefordultak Margittal. Eleinte ők is úgy érezték, hogy sokkal jobb lenne, ha ez a királylány férjhez menne, eltűnne innen, és a király nem neheztelne miatta a kolostorra. Sok kellemetlenségtől megmenekülnének. De Margit kitartott: imádkozott, harcolt és vezekelt, amíg 18 évesen letehette örök fogadalmát.

Közben egyre inkább meglátta azt is, hogy ennek az országnak, mely túlélte a tatárjárást, óriási baja a széthúzás, a megoszlás. Ezért élete hátralévő idejét – nem is tudta, milyen kicsi ez az idő, mindössze kilenc év! – a hazájáért ajánlotta föl, a magyar népért imádkozott és vezekelt mindvégig: „Istenem, Krisztusom, add meg az enyéimnek, add meg a népemnek az egyetértést és az egységet!”

Szent Margitnak néhány szava ránk maradt. A kortársak, a nővértársak vallomásaiból tudjuk, hogy amennyire tudta, titkolta vezekléseit, a rejtekben hozta meg áldozatait, amint az Úr kérte. De hát a virrasztását nem tudta elrejteni, mert csak észlelték, hogy nincs az ágyában. Meg egyik-másik nővértársa néha látta, ahogyan vezekel. S egyszer csak az egykori dajkája azt mondta neki: „Leányom, oktalanság, amit csinálsz! Időnek előtte megölöd magad!” Erre Margit: „Anyám, aki tudja, hogy hosszú életű lesz, az csak halogassa és halassza mindig holnapra azokat a dolgokat, amik nehezére esnek. De én nem tudom, hogy engem az én Uram mikor szólít magához. Nekem addig kell cselekednem, amíg időm van!”

Micsoda bölcsesség ez! Pedig Margit is észlelte, hogy fizikailag tönkremegy. A szeretete azonban egyre erősödött a harcban, melyet azért szenvedett végig, hogy Krisztus menyasszonyaként a magyarság anyja lehessen.

És Margitnak a feszület, a megfeszített Krisztus megszólalt. Beszélt a jelenlétével, a képével, a ténnyel, hogy meghalt értünk. Margitot ez ragadta meg: Krisztus meghalt értünk, értem! És mi úgy viselkedünk, mintha nem történt volna semmi! Éppen ezért ő próbált mindent úgy tenni, mint az, aki tudja, hogy Krisztus meghalt értünk, és szíve minden erejével válaszolni akar az Ő szeretetére.

Margit példája mutatja, hogy az emberi élet legalapvetőbb kérdése nem a gazdagság, az egészség vagy a hatalom, hanem az, hogy megtalálja-e a formát és a kereteket, ahogyan és ahol odaadhatja az életét másokért. Ha ez megvan, minden egyéb mellékes, mert boldog, kerek, emberi életet lehet élni az áldozatban, családban is, családon kívül is, szerzetben is, papként is. Ennek egyik nagy példája a mi Margitunk, Árpádházi Szent Margit.

Azután el kellett telnie 700 esztendőnek, míg végre a magyar Egyház, mi magyarok, kértük a szenttéavatását, ami 1943 novemberében megtörtént. És azért legalább nekünk, akik itt a szentmisén együtt vagyunk, és hálát adunk szent Margitért, a szívünkben kellene hordoznunk, hogy Margitban – akinek a neve azt jelenti, hogy gyöngy, igazgyöngy – kincsünk van, akihez lehetne imádkozni, lehetne őt kérnünk, hogy szóljon az Úr Krisztusnál az érdekünkben, a magyarság érdekében, hogy tudjunk egyetértők lenni.

Azok pedig, akiket Krisztus megszólít és a szerzetesi életben az Ő követésére hív, merjék meghallani a szót; illetve mindegyikünk merje meghallani a lelkiismeretében az Úr Krisztus szeretetének a szavát, hogy „én meghaltam érted, s te mit teszel értem?”

Segítsen nekünk Szent Margit sok jót tenni, jeleként annak, hogy a megváltó Krisztus szeretetéről mi tudunk, becsüljük ezt a szeretetet és próbáljuk viszonozni. Amen.

Testvéreim! Tegnapelőtt, 15-én ünnepeltük Remete Szent Pált, védőszentjét annak a pálos rendnek, melynek templomát a magunkénak valljuk. Amikor a pálosok építették ezt a templomot, a főoltár képévé a czestochowai Szűzanya képét választották, s melléje állították balról Remete Szent Pált, jobbról a mai ünnepelt szentet, Remete Szent Antalt, mert ez a két szent kortárs volt, mindketten remeték voltak, s életük végén volt egy nevezetes találkozásuk is. Pál volt az idősebb. Amikor Antal megszületett, ő már fölismerte, hogy neki a világból menekülnie kell, s már remeteként élt.

Azok az évtizedek, melyekben Antal felnőtt, az Egyház számára csöndes, békés időszakot jelentettek. Egyiptomban már templomokat emeltek – ma azt mondanánk, plébániák voltak.

Antal kicsi korától rendszeresen járt templomba. 18–20 éves, amikor árván maradván a húgával, egy hatalmas és jól menő gazdaságnak az ura lett. Ám az egyik vasárnapon hallotta az evangéliumot, amit az imént olvastunk (Mt 19,16–26). Ismételten megesik, hogy a kegyelem egy lélekhez úgy érkezik meg, hogy egy nagyon sokszor hallott szöveg vagy szövegrész egyszer csak a szíve mélyéig hatol: „Ez most nekem szólt! Sokszor hallottam, de most megértettem. S mert úgy érzem, nekem szól, most megteszem!”

Antallal is ez történt. Hallja az evangéliumi részletet, és meghallja benne az Úr szavát: „Ha tökéletes akarsz lenni, akkor add el amid van, aztán gyere utánam”. – Hetek leforgása alatt megtette a hallottakat. Sok mindent odaadott a szomszédoknak, jószágait eladta, valamit visszatartott a húgának a jövője érdekében, s a többit szétosztotta a szegények között.

Egyszer csak rájött, hogy így nem szabad ott maradnia a faluban, mert az emberek nem értik. A falu fele – a jobbik fele – talán gyanít valamit az igazságról, hogy Antal nem meghibbant, hanem megtalálta a „kincset”, amelyik soha nem pusztul el. A falu másik fele viszont kezdte úgy nézni, hogy „mit élősködik ez itt? Fiatal, életerős ember, miért nem dolgozik?!” – Antal ezt megérezte, és elment. Elment remetének.

Akkor a remeték nem voltak papok. Távol mindentől és mindenkitől, csak a vasárnapi szentmisére mentek közösségbe, de voltak remeték, akik akkor sem. A csöndes magányban olyan istenközelségbe kerültek, ahová az ember el nem juthat, ha az Úr nem hívja és nem kapja meg azt a sajátos kegyelmet, ami a remetéké.

Antal közel 80 évet töltött remeteségben. Az emberek tudtak róla, és egyszer csak elkezdték segítségül hívni olyan kérdésekben, amiket nem lehetett megoldani a világ törvényei szerint. Antal pedig az Úr Krisztus isteni bölcsességével segített.

Azután élete végén, 95–98 éves korában találkozott a másik nagy remetével, Pállal.

Ők is megélték azt, amit az istenszerető lelkek mindig megélnek, amikor találkoznak egymással: „Te is megtaláltad a kincset, amit én. Mondd el nekem, te mit kaptál a mennyek országából?!” – Mert ilyenkor mindig kiderül, hogy a mennyek országa végtelenül gazdag. És az az igazgyöngy – amit az ember mindig megtalál, ha mer eltávolodni a dolgaitól –, jóllehet egy és ugyanaz, mégis annyiféle örömöt, gazdagságot, kincset rejt magában, ahányan megtalálják, mert a végtelen Isten ismeretét és szeretetét adja az embernek.

Remetéi az Egyháznak mindig voltak. Jó tudnunk, hogy nálunk, Magyarországon a pálosok remeterendnek indultak a 13. században. 300 év elmúltával a remeteségből városlakó rend lett. De a búcsújáró helyek mindegyikének is megvolt a maga remetéje. Amiből az következett, hogy az év folyamán bármikor, ha valaki egy búcsújáró helyre elment, be tudott jutni a szentélybe, mert a remete ott volt és segített. II. József volt az, aki ezeket a remetéket is kiirtotta.

Adja meg az Úr a mi szívünknek is azt a hallást, amely a nekünk szóló isteni szót meg tudja hallani. Szent Antal remete imádkozzon értünk, hogy amikor meghalljuk ezt a szót, kapjuk meg az erőt is, hogy meg tudjuk tenni, amit az Úr éppen nekünk mondott. Mert Ő tudja, hogy mikor mire van szükségünk, mikor mit kell megtennünk azért, hogy ami az emberek számára lehetetlen, azt a mindenható Istentől mint üdvösséget megkaphassuk. Amen.

Testvéreim! Nekünk, akik ide, az Egyetemi templomba járunk, az a két szent remete, akit a mai és a holnaputáni szentmisében ünnepelünk, közelebb áll a szívünkhöz, mint másoknak. Ez a templom ugyanis a pálosoké volt, akik Remete Szent Pál fiainak vallják magukat.

Alapítójuk, Boldog Özséb a tatárjárás utáni években hasonló fölismerésre jutott, mint ezer esztendővel korábban a ma ünnepelt Szent Pál, akinek aránylag fiatalon megadatott a fölismerés, hogy a hitem, a megváltó Krisztushoz tartozásom és az az üdvösség, amit a megfeszített Krisztus jelent, többet ér, mint bármi a földön.

Pál körülbelül 20 éves, amikor írják a Kr. u. 250–260-as éveket. Nagyon fiatalon nagyon gazdag ember. Hatalmas vagyont örökölt. Van egy nővére, akiről nem tudjuk, hogy keresztény volt-e – Pál igen. És egyszer csak a nővére megsúgja neki, hogy: „Te, vigyázz, mert a férjem, a sógorod szemet vetett a vagyonodra, és arra készül, hogy följelent mint keresztényt. És az tudod, mivel jár?!” – Pál tudta.

Ő tudta, hogy ha őt mint keresztényt följelentik, ha szerencséje van, akkor a gazdagságára való tekintettel csak a vagyonától fosztják meg és száműzik. Ha kisebb szerencséje van, akkor börtönbe vetik, és elkezdik kínozni, hogy megtagadja Krisztust. S úgy látszik, ő ismerte annyira önmagát, hogy nem mert a vértanúság küzdelmébe belebocsátkozni. Nem azért, mert gyáva volt, hanem azért, mert az Úr Krisztus tőle valami mást várt; mint ezt a későbbi élete igazolta. Éppen ezért egy éjszaka fogta magát, és egy pici kis élelembatyuval eltűnt. Mondván: „Én nem kezdek pereskedni a sógorommal. Nem küldök bérgyilkost a házába, hogy előbb öljem meg őt, mint ő engem.” – Elment. Kiment a pusztába, s eltűnt az emberek szeme elől. Néhány napig keresték: hol van? hova lett? mit csinál? – azután elfelejtették.

Ő pedig talált egy barlangot, és ott élt körülbelül 70 esztendőt. Magányban. Ma mi nehezen tudjuk elképzelni, hogy mit lehet csinálni 70 évig egy ilyen barlangban!

A szentek tudják. A szentek tudják, hogy aki egy ilyen lépést megtesz az Isten kedvéért, annak áldozatát Isten – aki erre meghívta őt – elfogadja. És olyan kapcsolat kezd kialakulni egy ilyen teljes magányban élő lélek és az élő Isten között, amiről nekünk igazában nincsenek fogalmaink.

Vajon mit csinál egy remete egész nap?! – Imádkozik. S nagyon sokszor nem veszi észre az időt. Esetleg két napon keresztül. Három napon keresztül.

Amikor a tatárjárás utáni éveket írták itt nálunk, egy esztergomi kanonok valami hasonló fölismerésre jutott, mondván: „Úristen! Ha itt a földön meg tud történni az, hogy egyik napról a másikra elpusztul minden – mert a tatárok elől igazában nem volt hova menekülni –, akkor ez a világ nem éri meg, hogy kockára tegye az ember az üdvösségét a világgal való foglalatosságokért.”

Ez pedig megint meghívás kérdése. Mert a többi 22–23 kanonok, Özséb társai, amint a tatárok elvonultak, visszatelepedett Esztergomba, és elkezdték újjáépíteni azt, ami elpusztult. Özséb azonban fogta magát és elment. Kiment a Pilisbe remetének. S kiderült, hogy az Úr hívta őt. És nemcsak őt, hanem sokakat. Belőlük lett a pálos rend.

A mai világban is vannak emberek, akikhez az Úr így szól: „Te próbálj meg magányban élni. Remeteként.” – Ma elő tud állni az a nagyon furcsa helyzet, hogy egy 50 lakásos háztömbben valaki remeteként él. Egyedül, csöndben, imádságban. Előfordul.

Az Úr Krisztus pedig azokat, akik egy ilyen drámai helyzetben – amikor választani kell a világ dolgai és a hit, a világ embereivel való verekedés és az üdvösség, a harc és az alázatos elmenekülés között – mernek az üdvösség, az Úr Krisztus mellett dönteni, azokat Ő, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, elfogadja. Az ilyen döntésekre ma ugyanúgy válaszol, mint Szent Pál és Özséb idején.

Ajánljuk a mai ünnepen Remete Szent Pál oltalmába a magányosan élő embereket. Azokat, akik úgy döntöttek, hogy én egyedül maradok, mert a hitem és az üdvösségem érdekében, úgy tűnik, ezt kell tennem. Isten ezt várja tőlem! Segítse Szent Pál az ilyen lelkeket, hogy ki tudjanak tartani, mert ma ez nehezebb, mint máskor bármikor. S ahogyan a remeték többsége lámpatartóra helyezett mécsesként egyszer csak világítani kezdett másoknak, segítse Szent Pál azokat, akik ma kapják hivatásként, hogy a magányukban, a remeteségükben világítsanak másoknak, segítsen, hogy valóban Istennél, valóban Vele legyenek. Mi pedig merjük meglátni a fényüket, és merjük tisztelni őket. Amen.

Testvéreim! A ma ünnepelt szent, Hilarius, Poitiers-nek volt a püspöke, Galliában. 367-ben halt meg, 52–54 évesen. Ez azt jelenti, hogy amikor ő meghalt, akkor már élt Szent Jeromos, Szent Márton, Szent Ambrus. Szent Ágoston ekkor 14–15 éves volt.

Amikor Hilarius megszületett, a kereszténység már szabad volt. Kicsi korában már csak elbeszélésekben hallja az öregektől, hogy mi minden történt a keresztényekkel, de ő még nem keresztény. Felnőtt férfi már, családos ember, amikor megérinti a kegyelem és megkeresztelkedik. Azután gazdálkodott, állatokkal, földdel vesződött, piacon forgolódott, de a téli estéken nem kocsmába ment, nem verekedett a többiekkel, hanem olvasott, ami akkor nem tartozott a megszokott dolgok közé.

Olvasott. Mégpedig a Szentírást olvasta, és kezdett összeállni a fejében és a szívében az is, amit az öregektől kicsi korában hallott, s az is, amit maga körül látott –, s egyszer csak rájött: „Amiről én olvasok és akikről én hallottam (a keresztények), itt élnek a szomszédban, körülöttem!”

Fölkereste a város püspökét, és megkeresztelkedett. Majd pedig kezdte a mindennapos dolgait az Úr Krisztustól olvasott és Róla hallott tanítás szerint elrendezni. Amikor meghalt a püspök, a hívőknek az volt a közös véleménye, hogy a környéken egy valaki alkalmas arra, hogy átvegye a püspökséget: Hilarius, aki nem pap, sem diákonus, csak egy világi keresztény – egyelőre. Püspökké szentelték, s hogy milyen lehetett mint püspök, azt például Szent Mártonon lehet látni, akit ő szentelt diákonussá. Márton mellette és tőle tanulta meg, mit jelent pásztornak lenni. Hilariusban láthatta, mit jelent felelősnek lenni egy város hívő népéért.

Ugyanakkor Hilarius megtapasztalta azt is, hogy jóllehet az Egyházat kívülről már nem üldözik, bajok továbbra is érik: az Egyházon belül eretnekségek támadhatnak, melyek nagyobb bajokat okoznak, mint amikor a hatóság üldözte az Egyházat.

Annak ellenére, hogy Hilarius nem végzett egyetemet, nem tanult külön teológiát, megkapta a kegyelmet, hogy az eretnekekkel szemben meg tudja védeni a Szentháromságtant is, meg a krisztológiát is. A kereszténység számára ugyanis a Szentháromságról és a Krisztusról szóló tanítás két olyan pillér, melyeket ha valaki aláás – akár csak az egyiket is –, összedől minden, amiről azt gondolta, hogy az a kereszténység. Ha viszont ez a két pillér megvan, erre már rá tud épülni minden. Hilarius nagy abban, hogy fölismerte ennek a két alapvető igazságnak a fontosságát.

És ezek után mi történt? – Száműzték. Azért, mert nem volt hajlandó az akkor divatos szólamok meg a divatos ariánus áramlat előtt meghajolni. Elkergették, jó messzire, Kis-Ázsiába, de őrizte a hitet a Szentháromságban, meg az Úr Krisztusban, mégpedig Krisztusban mint az Isten megtestesült Fiában.

Most, ebben a Nagy Jubileumi Évben (2000-ben), amelynek a központi misztériuma épp Jézus Krisztus, Isten megtestesült Fia, jó hálát adnunk azért, hogy az Egyház meg tudta őrizni ezt az igazságot, meg tudott tanítani minket is arra, hogy az Isten Szentháromság, a megváltó Krisztus pedig az Isten megtestesült Fia, Istenember. Ezért valóság számunkra a megváltás. Mert ha Krisztus nem az Isten megtestesült Fia, akkor mi nem vagyunk megváltva. De Ő Isten megtestesült Fia! – És ahogyan Szent János mondja: aki hiszi, hogy a Jézus az Isten Fia, az közösségben van Istennel, Krisztussal és a testvérekkel.

Adjunk hálát, hogy mi ebben a közösségben élhetünk, és kérjük meg Szent Hilariust, segítse a püspökeinket munkájukban, mellyel őrzik azokat a pilléreket, melyekre az Egyház fölépült és meg tud maradni. Amen.