Diós István-Napi kenyerünk, Homiliák a szentekről

Testvéreim! Szent Jeromos a négy nagy nyugati egyházatya közé tartozik, és születése szerint valószínűleg ő az első. 420-ban halt meg. Szülei keresztények voltak, de az akkori kor szokása szerint nem kicsi korában keresztelték meg, hanem 18–20 éves, amikor Rómában – a mai fogalmak szerint mint egyetemista – megkeresztelkedett.

Jeromosnak hallatlan jó érzéke volt a szóhoz. Kezdetben irodalmárnak és rétornak készült, de egyszer csak rájött, hogy mit ér az én szavam? Főleg az örök élet szempontjából mit ér az én egész tudományom, ha nem hallom meg, hogy mit mond az én Uram, Istenem?!

Azután egy ideig remete volt, majd pappá szentelték és Damazusz, a pápa észrevette, hogy ebben a fiatal papban nem közönséges lélek lakik, nem közönséges kegyelmeket fogad be és használ föl. – Maga mellé vette titkárnak. És látván a papok meg a zsolozsmázó szerzetesek helyzetét, látván, hogy hány fajta fordításban használják a Szentírást, megbízta Jeromost: nézd meg ezeket a fordításokat, azután próbálj meg készíteni egy kicsit jobbat.

Jeromosnak ez lett élete főműve. Előbb a zsoltároskönyvet, azután az evangéliumokat, majd a teljes Szentírást lefordította. Amikor Damazusz pápa meghalt, akkor ő a negyvenes éveiben járt. Nagyon komoly esélye volt, hogy őt válasszák meg Damazusz utódául. Nem őt választották, az új pápának pedig nem volt érzéke az irodalmi dolgokhoz, nem érezte annyira fontosnak a fordítást, mint Damazusz, ezért Jeromos jobbnak látta elmenni Rómából.

Betlehembe ment, mert addigra kiérlelődött benne a fölismerés, hogy a Szentírás is a megtestesülés egy formája: amikor leírják az isteni szót, vagy az Írásból fölolvassák Isten igéjét, a láthatatlan és végtelen Isten szólal meg emberi nyelven. Ezért nem mindegy, hogy mi hangzik, amikor fölolvassák a Szentírást.

Betlehemben a Születés barlangja fölé épített bazilika oldalához építette a maga celláját. Ott élt, ott dolgozott 40 éven át.

És ráhagyta az Egyház tudósaira, a Szentírás magyarázóira, fordítóira a példát, hogy milyen komoly, milyen összeszedett lelket kíván az Isten igéje. Még attól is, aki csak olvassa. Hát még attól, aki fordítja!

A kortársak szerint Jeromos nem könnyű természetű ember volt. Sőt olykor kíméletlennek tűnt, mert nála az igen igen, a nem nem volt, ahogy a Szentírásból tanulta. Másoktól is ezt várta el. Mindenesetre szent lett, aki nagyon szerette az Úr Krisztust. Félig vak volt, amikor még mindig úgy érezte, hogy az Úr kedvéért nem teheti le a tollat, és diktálni kezdett. És az Egyház tanítója lett. Mind a mai napig.

Ajánljuk az ő oltalmába mindazokat, akik ma az Egyházban a Szentírás fordításával foglalkoznak, vagy a Szentírást tanítják, hogy úgy közeledjenek Hozzá, ahogy Isten szavához közeledni kell, s amikor átadják, akkor a teljes Szentírást adják át. Ugyanakkor szentek tudjanak lenni, hogy megértsék azt, amivel foglalkoznak, az Írást. Amen.

Testvéreim! Szent Mihály ünnepe azért került erre a napra, mert az egyik nagyon fontos jelenése ezen a napon történt Dél-Itáliában. Egy iszonyatos járvány közepette, amikor úgy tűnt, hogy Itáliának az a fele kipusztul – nincs mentség, nincs hova menekülni, nincs gyógyszer... –, akkor Siponto város püspökének látomása volt, melyben sugallatot kapott, hogy menjenek ki egy meghatározott helyre, és ott Mihály főangyal segíteni fog. A püspök böjtöt hirdetett, zarándoklatot hirdetett és – Szent Mihály valóban megjelent. Adott egy jelet, hogy aki hittel fogadja, az megmenekül.

Így került az ünnep erre a napra. Szent Mihályt az Egyház tulajdon védőszentjének, védőangyalának tekinti. Mihály egy a főangyalok közül. Ha az angyalok rangsorát, a kilenc kart nézzük, akkor Szent Mihály, Szent Gábor és Szent Ráfael mint főangyal a második szinten állnak. 1970-ig külön ünnepük volt, azóta mindhármukat ma ünnepeljük.

Nem mi találtuk ki őket. Nem a gyerekmesék alakjai ők, hanem teremtmények. Mégpedig hatalmas teremtmények. Nagyobbak mint mi. Értelmük és akaratuk van, személyiségek, ezért van nevük és nincsenek az anyaghoz kötve.

És ahogy az Angyali üdvözletben látni lehet, ezek az angyalok szolgálnak. A tanító Egyház mondja, hogy az angyalok éppen ezen a ponton válnak ketté. Mert Isten rengeteg angyalt teremtett a maga teremtő bőségéből és szeretetéből, és föltette nekik a kérdést: „Hajlandók vagytok-e szolgálni a Krisztust, az én megtestesült Fiamat?” S aki erre Lucifer vezérletével lázadva válaszolta: „Azt nem! Hogy én, a tiszta szellem a testben lévőt, sőt a testet, az anyagot szolgáljam?! Nem létezik! Nem szolgálom!”, elkárhozott és lett az üdvrend ellenzője. Atöbbi angyal viszont Szent Mihály vezérletével boldogan vállalta, s végezték és végzik ma is a szolgálatot.

Gábrielben lehet látni, hogy ő nem csak egy postás, aki hoz egy lepecsételt levelet, fogalma sincs, mi van benne, leteszi Mária asztalára... borravalót vár és eltűnik... – Nem! Ő átad egy üzenetet, mégpedig úgy, hogy pontosan érti, miről van szó. Fölhatalmazása volt Istentől, hogy a szűz kérdéseire válaszoljon, azok alapján, amiket látott az üdvösség tervéből. Mert a próbatét úgy történt, hogy ezeknek a szellemi lényeknek az Úr megmutatta a maga teremtő és üdvözítő tervét, és azt az angyalok egy szempillantás alatt átlátták a kezdetektől a végig. – Gábriel szavaiban ez cseng, hogy ő érti a dolgot, látja a dolgot, teljes egészében látja. S amikor azt mondja: „a te Fiad országának nem lesz vége”, ezt ő Isten terveiben látta, hogy a mennyek országának nincs vége. Ezt ő tudja.

Amikor Szent Mihály harcot kezdett Luciferrel, az ördöggel, a sátánnal, Mihály tudja, hogy miért és kiért harcol.

Most mi olyan évtizedeket élünk, amikor az angyalok a tudatunkból mintha egy kicsit kiesnének, pedig angyalok vannak. Hamarosan, október 2-án, az Őrangyalok ünnepén majd azokról az angyalokról fogunk hallani, akik mellettünk vannak, személy szerint, mindegyikünk mellett. A mai ünnepen a nagyobb angyalokat ünnepeljük, akiket meg kell kérlelnünk, hogy ne haragudjanak azért, hogy annyira meg tudunk róluk feledkezni... Ők ne feledkezzenek meg sem az Egyházról, sem a kisebb-nagyobb közösségekről. Sem rólunk, személy szerint.

Mert az Egyház tudja, hogy veszedelmes pillanatokban föl lehet sóhajtani Szent Mihályhoz: „Szent Mihály főangyal, védelmezz minket a küzdelemben! A Sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk. Parancsoljon neki az Isten, te pedig, mennyei seregek vezére, a Sátánt és a többi gonosz szellemet taszítsd vissza a kárhozat helyére. Jöjj és segíts! Főleg a halálunk óráján. Amikor az ördög tudja, hogy most az utolsó lehetősége van arra, hogy ezt a lelket megkaparintsa. – Szent Mihály főangyal akkor... főként akkor segíts! Harcolni a jó halálért. – Addig pedig segíts szolgálni! Azt a Krisztust, akit te meg az összes szent angyalok olyan boldogan tudtok szolgálni. Segíts nekünk! És Szent Mihály, Szent Gábor meg Szent Rafael, imádkozzatok azért, hogy a szolgálatunkat az Úr elfogadja! És megjutalmazza. Amen.

Testvéreim! Szent Vencel cseh király még nem volt harminc éves, amikor 935-ben meghalt. Ekkor mi, magyarok már itt voltunk a Kárpát-medencében, már megtörtént a honfoglalás, de még a kalandozás évtizedeit éltük. A magyarság még nem volt keresztény. A csehek akkor már 60 éve találkoztak a kereszténységgel, legalábbis az uralkodót, Borzsivojt és a feleségét, Ludmillát 873-ban Szent Metód megkeresztelte. Ludmilla szent asszony volt, akinek egymás után két fia, Szpityihnev, majd Vratiszláv vette át az uralkodást. Vratiszláv felesége a lélekben még pogány Drahomira lett, és két fiuk született: Vencel és Boleszláv.

Ludmilla, a nagymama kezdte nevelni Vencelt, s miközben tanítgatta imádkozni, örömmel látta, hogy ez a kisfiú olyan, mint egy nyitott könyv: őszinte, jószándékú, issza a szót és beleragad minden, ami jó. Ugyanakkor látta, hogy a menye, Drahomira a kisebb fiút, Boleszlávot, aki a nagymamára alig hallgatott, vadítja: „Neked harcolnod kell, te vagy a kisebb, neked meg kell harcolnod a jogaidért, mert neked is vannak jogaid...” A nagymama megérezte, hogy a két fiú között baj lesz.

A baj először őt érte, mert a menye föllázította ellene a pogány előkelőket, és megölték Ludmillát, a nagymamát. Amikor 925-ben meghalt az uralkodó, Vratiszláv, a pogány Drahomira úgy érezte: kiskorú még az elsőszülött, most enyém a hatalom! És megpróbálta gyorsan visszafordítani a pogányságba a cseheket. Lebontatta a templomokat, elűzte a papokat, szétkergette a szerzeteseket, amit lehetett, megtett az Egyház ellen.

Igen ám, csak egy-két év múlva Vencel nagykorú lett, és a nép akarata trónra ültette. Vencel pedig mélységesen hívő, jámbor katolikus keresztény lett, akiről följegyezték, hogy el nem mulasztotta a napi szentmisét. Egyszer megesett vele, hogy kora hajnalban – lehet, hogy Ádvent volt –, hóban, fagyban ment a misére, és a szolga, aki kísérte, elkezdett panaszkodni: „Jaj, uram, olyan hideg van, miért nem alszunk még, lefagy a lábam!” Azt mondta neki Vencel: „Lépj a nyomomba, és nem fog fázni a lábad!” És valóban, Vencel lábanyomában megolvadt a hó.

Mint uralkodó királyról följegyezték róla, hogy az Oltáriszentség iránti tiszteletből ő maga vetette, aratta a búzát, hogy abból legyen az ostya lisztje, egy szőlőhegyet pedig a saját kezével munkált meg, hogy abból legyen a bor, ami az oltáron Krisztus vére lesz. Ugyanakkor nagyon érzékelte az emberi nyomorúságot, s ahol csak kellett, segített.

Vencelt mi királynak mondjuk, bár igazában nem szuverén, teljesen önálló uralkodó volt, hanem a német császár egyik hercege, akit a többi herceggel együtt a császár rendszeresen birodalmi gyűlésbe hívott. Följegyezték, hogy a napi szentmisét akkor sem mulasztotta el, amikor birodalmi gyűlésen volt.. Egyszer megtörtént, hogy a szentmise előtt kezdődött az ülés, Vencel pedig elment a misére. A császár haragra gerjedt: Mit képzel ez a herceg?! De amikor a szentmise után Vencel megérkezett, úgy látták, hogy két angyal kíséretében lép be az ülésterembe. A császár nem dorgálta meg, hanem meghajolt előtte. S amikor vége volt ennek a birodalmi gyűlésnek, azt mondta neki: „Vencel! Kérj tőlem bármit, megadom neked.” – Mire Vencel azt mondta: „Szent Vitus és Szent Zsigmond ereklyéit kérem.” – Megkapta, hazatért, és Prágában fölépíttette a ma is álló Szent Vitus székesegyházat.

Tíz év után az öccse, az egyre pogányabb Boleszláv úgy érezte, mindezt nem lehet tovább tűrni, főként azt nem, hogy nem az övé a hatalom. És a mai reggelen, amikor Vencel szentmisére ment, a templom kapujában megölte, mint Káin Ábelt. Amit az Úr mondott – miattam a családokon belül is megoszlások fognak támadni –, az történik De ránk maradt a példa, hogy íme, uralkodói székben is lehet kereszténynek lenni, annak maradni.

Kérjük meg Szent Vencelt, aki ezt a térséget, ezt a közép-európai térséget nagyon jól ismeri, hogy azok, akik ma uralkodói székben ülnek – s mindegy, hogy minek nevezzük őket, de uralkodnak –, el ne felejtsék a felelősségüket! S külön foglaljuk imáinkba a tőlünk délre élő testvéreinket, akik háborús órákat élnek át, épp a hatalomért való esztelen harc miatt. Hogy az igazság mint ilyen, a Krisztus igazsága győzni tudjon. Amen.

Testvéreim! Páli Szent Vincében az Úr adott egy szentet, aki a 17. század első felében, akkor Európa legnagyobb városában, Párizsban odatette, odaélte nemcsak az Egyház, hanem mindenki elé az irgalmas, krisztusi szeretetet.

1581 és 1660 között, 80 évig élt itt a földön. Alig múlt 20 éves, amikor pap lett. Nagyon szegény családból származott, s amikor Párizs külvárosában kapott egy lelkipásztori helyet, természetes lett volna, hogy megpróbál gyökeret verni, azután némi kis jövedelemre szert tenni és segíteni az otthon maradottakat, a családot. – És nem ez történt.

Vincében kicsi korától kezdve, még otthon, a nyomorúságban is, volt érzék a másik ínségének a meglátására. Élt benne valami istenadta segíteni akarás. Papként először az tűnt föl neki, hogy ott a város peremén mennyire magukra hagyatottan élnek az emberek. Se tanítójuk, se orvosuk, tulajdonképpen papjuk sincs, úgy élnek, mint a pogányok... majdnem mint az állatok.

Egyik este, későn ment hazafelé, és rettenetes perlekedést, kiabálást hallott. Közelebb érve kezdte megérteni a sötétben két, kegyetlen gorombasággal vitatkozó nő szavait. Az egyik valami gyereket követelt vissza, a másik pedig rikácsolva ordított, hogy nem adja. Hozzájuk érve látta, hogy az egyik lenn áll az utcán, a másik az emeleti ablakból kiabál. Az utcán lévő asszonyt Vince megpróbálta lecsillapítani, és megkérdezte, mi a baj? Az elmondta neki: „Én, nyomorult, megszültem egy gyereket és nem tudtam róla gondoskodni, ezért kitettem az utcára. Az a gyerek most már három éves, és megtudtam, hogy ennél az asszonynál van, ott fönn az emeleten. És ez az asszony egy „angyalcsináló”, aki elemészti a kicsinyeket, akik hozzá kerültek, de amelyik erősebb, azt fölneveli, és ha lány, akkor prostituált lesz, ha fiú, akkor rabszolga lesz belőle, mert eladja.”

Vincét ez anyira megdöbbentette, hogy ettől kezdve minden erejével a nyomorultak felé fordult és segítette őket.

Vince nem akárki volt, mert mint papra fölfigyelt rá a királyi udvar. Nagyon előkelő emberek keresték mint gyóntatót, vagy hallgatták mint igehirdetőt. És neki megadatott az a kegyelem, hogy a gazdagok szemét is rá tudta nyitni a nyomorultakra. Segítőkész lelkeket meg tudott szervezni, olyannyira, hogy szerzetesrend lett a szegényeket segítő és segíteni akaró lányokból, özvegyekből.

Mint Szent Mártonban és Árpádházi Szent Erzsébetben, Vincében is az önmagával nem törődő, a szegényt nem egyszerűen szociális meggondolásból segítő – hanem a szenvedőben Jézus Krisztust látó – szentet ünnepeljük. Akiről tudunk egy olyan esetet is, ami Kolbe Szent Maximiliánhoz teszi hasonlóvá.

Történt, hogy az udvarnál lévő összeköttetései révén Vince lett a királyi gályáknak a főlelkésze. Ezeken a gályákon sínylődtek a gályarabok. Észrevett a rabok közül valakit, aki kirítt a többiek közül. Vince látta, hogy ez nem gyilkos, nem rabló, gonosztevő, és megkérdezte, hogy került ide? Kiderült, hogy valamelyik haragosa bevádolta, megrágalmazta, elítélték, és itt van teljesen ártatlanul. – Akkor Vince odament a hajóskapitányhoz, és azt mondta neki: cserélj ki engem ővele. – A kapitány nem vitatkozott, neki nem az elítélt személye volt a fontos, hanem csak a gályarabok száma: a rabot elengedte, Vincét pedig odaláncolták a gályapadhoz. – Hetekbe telt, amíg Párizsban nem találván őt, egyszer csak valaki jelezte, hogy a Vince egy gályán van. Nem tréfából... ezt ő halálosan komolyan gondolta.

Ránk hagyta, mindegyikünkre, nemcsak a saját vincés nővéreire – akik Budapesten fönn, a Ménesi úton élnek itt nálunk –, meg nemcsak a lazaristákra, papokra, mindegyikünkre ráhagyta a példát és sürgető kérést: a felebarátodban vedd észre a szenvedő Krisztust; vagy ha a felebarátod nem szenved, vedd észre, hogy benne Krisztust szeretheted, Neki szolgálhatsz. Mert nem igaz vallásosság az, ha valaki fennen hirdeti magáról, hogy én keresztény vagyok, ilyen-olyan-amolyan tökéletes vagyok – de a felebarátomat utálom, a férjemet is, pedig szentségi házasságban élek vele... – vagy ne adj Isten, már el is váltam tőle, mert utáltam.

Szeretni a másik embert, azt a konkrét, melletted lévő másik embert, minden nyomorúságával együtt – legyen az testi betegség, akármilyen hiba, bármi az égadta világon – úgy szeretni, ahogyan van, ez a keresztény, ez a krisztusi szeretet. Ami persze nem könnyű.

Ezért ezen a napon az Egyház fohászkodik, és mi is fohászkodjunk Szent Vincéhez, hogy segítsen nekünk bátornak lenni, észrevenni a másikat, minden nyomorúságával együtt, azután segíteni. S megköszönni az Úr Krisztusnak azt, hogy mellénk is mindig adja azt a felebarátot, aki – ha szükségünk van rá – segít nekünk. Amen.

Testvéreim! Szent Kozma és Damján ikertestvérek voltak és orvosok. A 3. század közepe után éltek a Római Birodalom keleti felében, a mai Kis-Ázsiában. A sírjuk Rómában van.

A környezetük arra figyelt föl, hogy ez a két orvos nem kér pénzt a betegektől, de gyógyítanak. És ez akkor nagyon feltűnő volt. Mert – mint a mai világ is mutatja – úgy tűnik, a gyógyítás tudománya jó üzlet. Még akkor is, ha ezt valaki becsülettel csinálja.

Ők ketten gyógyítottak. És amikor megkérdezték tőlük: „Ti miért nem fogadtok el pénzt? Ennyire maflák vagytok? Hát ennyire nincs érzéketek a realitások iránt?” – Ha egyáltalán erre válaszoltak, azt válaszolták: „Mi nem üzletből csináljuk, amit csinálunk. Hanem mi megtanultuk azt, hogy a Szentlélek a maga szeretete meg a bölcsessége szerint adja az ajándékait, és nekünk a gyógyítás ajándékát adta. Nem föltétlenül csodatételt. De megadta azt a képességet és érzéket, hogy belenézünk a betegnek a szemébe, és meglátjuk, mi a baja, vagy az első próbálkozásra jó a diagnózisunk, és jó gyógyszert tudunk adni.” – Külön híresek lettek arról, hogy rendkívül jó sebészek. Nem gyötrik halálra a beteget, hanem pillanatok alatt megcsinálják a műtéteket, és gyógyulnak a betegek.

Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy tudjuk, ilyenkor a város többi orvosa először is elkezd irigykedni, hogy ezeknek sikerül, nekem meg nem. Mert az emberek körében a hírek mennek: ahhoz el ne menj, mert harmadnapra meghalsz..., ezekhez meg ha elmész, ötödnapra valószínűleg meg is gyógyulsz. – Hát ennek azért akkor is híre ment... Meg főleg annak ment híre, hogy ez a két orvos nem fosztja ki a betegeket.

És nyilván az első üldözésben, ami lecsapott a keresztényekre, a kollégáik adták föl ezt a két orvost. Hogy ezeket el kell tüntetni... rontják az üzletet.

Ők meg nem üzleteltek, hanem az irgalmasság cselekedeteit gyakorolva tették, amit tudtak tenni. És lettek az orvosok, elsősorban a sebészek, de a patikusok és egyáltalán minden egészségügyben dolgozó védőszentjévé. Meg természetesen a betegeké is.

És az Egyházban igen nagy ereje van az ilyenfajta tanúságtételnek, amikor valaki valamilyen mesterségen belül érti a dolgát, jól tudja csinálni a szakmát, és nem fosztja ki a felebarátait érte, hanem ... szolgál.

Ez a két szent nőtlen volt. Nem voltak papok, nem voltak diákonussá szentelve, de nőtlenek voltak. Az Egyház ilyen szenteken tanulta meg, hogy a cölibátus meg a szerzetesnők szűzi állapota nemcsak a konkrét üldözés esetén jelent függetlenséget, ad lehetőséget könnyebben a vértanúságra, hanem a szolgálatban is. Érdektelenebb lehet valaki, ha nem kell közvetlen családtagokról gondoskodnia. Ebből meg a Szentlélek ajándékából adódik a betegápoló szerzetesnőknek meg a betegápoló szerzetes rendeknek az a többlete, amit pénzzel egyszerűen nem lehet produkálni. Most már nálunk is, hála Istennek, újra vannak ilyen betegápoló szerzetek. A kamilliánusok, az irgalmasok meg a női rendek között nem egy.

Kérjük meg ezt a két szent orvost, hogy akik az egészségügyben dolgoznak, tudják szeretni a Szentlelket, aki adja a gyógyítás tudományát, tudják szeretni a beteget, akinek gyógyulásra van szüksége, és merjenek tanúskodni, hogy a beteg gyógyítása nem a legjobb üzlet, hanem az irgalmasság cselekedete. Amen.

Testvéreim! A szentek a mennyországban látják, hogy az alapvető problémák itt a Földön egy fikarcnyit sem változnak. Ez a magyar szentekről is elmondható, azokról, akik itt, ezen a földön lettek szentek. Ők látják, hogy a Kárpát-medencében a bajok ugyanazok maradnak.

Ennek nagy példája Szent Gellért, aki nem magyarnak született, de itt, nálunk teljesedett be az élete. Innen, az Egyetemi templomtól 10–15 perc alatt oda lehetne érni a helyhez, föl a Gellért-hegyre a Szent Gellért-szoborhoz, ahol ő vértanú lett, nem egyedül, hanem 7–8 másik püspököt – majdnem az egész akkori püspöki kart – vele együtt ölték meg.

Az 1046-os évet írták. 8 év telt el Szent István halála óta, és úgy tűnt, túl erős még a pogányság emléke, illetve nagyon sokan, akik talán már kereszténynek születtek, valahonnan kapták az ötletet, hogy minden bajnak oka a kereszténység. Ez a 8 év úgy telt el, hogy igazában nem tudták betölteni a királyi széket: aki bírta, marta, illetve ha valaki éppen ott ült a trónon, akkor mindenki nekiesett: mit keresel te ott, tulajdonképpen?!

És akkor, a püspökök úgy érezték, be kell avatkozniuk. Hányszor, de hányszor adódott ilyen eset a történelemben, amikor az Egyház és a püspökök szót emeltek a közhatalom viselőihez: Vigyázzatok! – Meg is kapta érte az Egyház a vádat, hogy micsoda hataloméhség! – Dehogy hataloméhség ez! Csak amikor azt látja az Egyház, hogy emberek képtelenek megoldani a problémákat, akkor megy és kezdi hirdetni: „Legyetek igazságosak, igazat mondjatok, ne lopjatok, ne öljetek, ne paráználkodjatok! Istenfélelemmel és krisztusi szeretettel gyakoroljátok a közhatalmat!”

Gellérték ezt próbálták megtenni. Azzal a szándékkal indultak el, hogy tárgyalásokat kezdenek Vazul unokáival a trónöröklésről, de nem találkozhattak. A püspököket a Gellért-hegyen ma hajnalban megölték, András, Béla és Levente pedig a nap folyamán érkezett ide, a pesti révhez. Ha találkoznak, valószínűleg elindul a vég nélküli tárgyalás, hogy vajon pogány módon vagy Európához tartozva, katolikus keresztényként kell-e folytatni az ország életét. Nem találkoztak, de András, Béla és Levente – látván a vértanúk holttestét – rájöttek, hogy a pogánysággal be kell fejezni minden kapcsolatot. Mert ha ezekkel a püspökökkel, akik nem hatalmat akartak, hanem jót akartak, így bántak a pogányok, akkor nem tárgyalópartnerek.

A mennyországban Gellért is, meg a társai is pontosan látják, hogy a magyarság megint hasonló helyzetbe került. Ezért lehet őket segítségül hívni, megkérni, hogy imádkozzanak azokért, akik ma a közhatalom birtokában vannak! Akinek hatalom kerül a kezébe, nagy kísértést érezhet arra, hogy – túltéve magát minden erkölcsi törvényen – bebiztosítsa a tulajdon jövőjét. Imádkozzunk értük, hogy el ne felejtsék: közhatalmat birtokolnak, amiért elszámolási kötelezettségük van az Úr Krisztus színe előtt, és mindenkiért felelősek! A legkisebb magzatért is, a hontalanokért is, a hajléktalanokért is, az öregekért is.

Megköszönjük az Úrnak Szent Gellértet, és fohászkodjunk: Szent Gellért és ti, akik vele együtt lettetek vértanúk, könyörögjetek értünk! Amen.

Testvéreim! Ha megnézzük a térképet, az eurázsiai kontinens keleti vége Korea. Utána már csak a tenger meg Japán következik. A kereszténység a 18. század végén kezdte megérinteni Korea népét. Azt a keleti kultúrát, amelyik a saját hagyományai, sőt a saját írott hagyományai szerint több mint háromezer éves. Egy ősi kultúra, de Kelet, ahol a népek, országok úgy gondolkodtak, hogy nekünk nagyon gondosan őrizni kell magunkat, mert jaj nekünk, ha idegenekkel kapcsolatba kerülünk.

Ugye Kína megépítette a maga többezer kilométeres nagy falát, nehogy idegenek be tudjanak jönni vagy tőlük valaki ki tudjon menni. Ugyanezt Korea aránylag egyszerűen meg tudta oldani, mert csak egy pár száz kilométeres szakaszt kellett biztosítani, egyébként tenger veszi körül az országot, és szellemileg szinte légmentesen el lehetett zárni a félszigetet a kontinenstől.

1791-et írtunk mi, európaiak, amikor egy koreai férfi Kínában járva fölfigyelt a kereszténységre, és megkeresztelkedett. A koreai misszió egyedülálló sajátsága, hogy nem idegenből jött papok kezdték hirdetni az evangéliumot, hanem bennszülött, odavaló, egyszerű laikus hívő.

Amikor megismerjük e koreai vértanúk történetét, jobban el tudjuk képzelni, hogyan is terjedt a kereszténység a kezdetek kezdetén a Római Birodalomban. – Ugyanis akkor is, most is családok tértek meg. Az az egy férfi, aki Pekingben megkeresztelkedett és hazament, először a családjában kezdett misszionálni. Pontosabban először a család vette észre, hogy másként viselkedik, mint eddig. A családfő, a legidősebb férfi számon kérte: hogyan lehetséges, hogy te nem végzed a mi háromezer éve szokásos szertartásainkat; mit csinálsz te térden állva? Nálunk ez nem szokás! Akkor ez a fiatalember – nyilván annak, akiben a legjobban megbízott a családon belül – elkezdte mondani, hogy amikor térdelek, imádkozom. Mégpedig az élő Istenhez imádkozom. A föltámadott Krisztushoz imádkozom. – Így kezdte hirdetni az evangéliumot.

1791 után majdnem 30 év telt el, míg az első európai misszionáriusnak sikerül „beszöknie” Koreába. A határ még változatlanul zárva volt, meg is ölték. Száz évvel később, 1836-ban szentelődött föl az első koreai pap, akit név szerint ismerünk, és róla nevezzük el az egész csoportot: Kim Szent András és társai.

Kereszténnyé lenni Koreában 1886-ig életveszélyes volt, annyira, amennyire csak a legvadabb római birodalmi üldözések idején. Akiről megtudták, hogy keresztény, abban a pillanatban államellenes összeesküvőnek, a társadalom fölforgatójának, idegenek csatlósának bélyegezték – amiket mi is hallottunk, nem is egyszer –, és üldözték.

1984-ben, tehát 16 évvel ezelőtt, amikor II. János Pál pápa meglátogatta Dél-Koreát – Észak-Koreába be nem tehette a lábát! –, a fővárosban, Szöulban 103 név szerint és pontos adatokkal ismert vértanút avatott szentté. De hozzátette: „Testvéreim, ti itt Koreában és ti mind szerte a világon, ehhez a 103-hoz még gondoljátok hozzá azt a többi körülbelül ötezer vértanút, akiről a koreai hagyomány tud, meg azokat, akiket egyelőre csak az élő Krisztus ismer. Akik abban a 100 esztendőben életüket adták a hitükért.”

Távol-Keleten ma sem veszélytelen kereszténynek lenni. Koreában talán már nem, de Kínában veszélyes dolog. És mi igazában nem is tudjuk, hogy mi minden történik ott, messze, Keleten. De az Úr nevének a dicsérete már hangzik.

Azt jó tudnunk, hogy a kereszténység terjedése ma is nagyon komolyan a családhoz kötődik. Nálunk úgy, hogy a család megőrzi a katolikus hitet, másutt úgy, hogy egy családtagtól elfogadja az egész család Krisztust.

Kérjük meg ezeket a koreai szent vértanúkat, hogy értünk is imádkozzanak! Mert azt, hogy Távol-Keletért imádkozzanak, hogy Koreát vegyék a gondjaikba, nem kell tőlük kérni. Ez nekik természetszerűen adódik a szeretetben, a mennyországban. De adjunk értük hálát! És néha az imádságainkban szólaljon meg a kérés: Szentlélek Úristen! Napkelettől napnyugatig nyisd meg az emberek szívét, hogy befogadják az evangéliumot! Amen.

Testvéreim! Szent Januáriusz a nápolyiak szentje. Akire ők nagyon régóta, az 5. század óta úgy tekintenek: ő a mi patrónusunk, aki velünk kommunikál. Minden évben kétszer jelet ad nekünk, figyelmeztet, vagy örvendetes jelet ad, hogy veletek vagyok, ne féljetek!

Ez a jel a vércsoda, amiről mi szinte soha nem hallunk. Azért nem, mert a hitetlen ember, amikor hall az Isten dolgairól, nevetni kezd, gúnyolódni kezd, vagy tagadja a csodát, mondván, hogy ilyen nincs. S ha odateszik az orra elé – nézd, lehet hogy szerinted ilyen nincs, de figyelj csak, nézd meg, itt van, történik; és tényleg történik – akkor a hitetlen lélek elmegy és hallgat, mondván, amiről nem beszélek, az nem létezik.

Ez történt és történik Januáriusszal, aki az utolsó keresztényüldözésben lett vértanú. Abban az időben, amikor még nem lehetett sejteni, hogy 15 év múlva mi történik, de már élt, már fiatal ember a Konstantin. Diocletianus, a császár még úgy érezte, hogy neki igazában egy ellensége van, a keresztények, akiket ki kell irtani. És ha 50 évvel korábban úgy gondolták, hogy ki kell irtani a pásztorokat, Diocletianus most úgy gondolta, hogy ha a pásztorok kiirtása nem vezetett eredményre, akkor irtsuk ki a nyájat.

Az Egyház ezt is túlélte. Januáriusz, aki püspök volt, amikor hírét vette, hogy diákonusait meg híveit egy csoportban fogták el, börtönben tartják, és ki fogják őket végezni, úgy érezte, mindegy, hogy ebből mi lesz, nekem ott kell lennem a bárányaim mellett. Ment, és ott a börtönben bátorította őket. Mellettük volt. Aminek az lett a vége, hogy őt is megfogták, vadállatok elé vetették őket, de a hóhérok és a nézők legnagyobb ámulatára – amint ez nemegyszer megtörtént – amikor rájuk eresztették a vadállatokat, azok nem bántották őket. Az oroszlánok meg a párducok mint a macskák odabújtak a lábukhoz, és nem bántották őket.

Ha ebbe egy kicsit belegondolunk, megdöbbenünk, hogy micsoda jeleket kapott az akkori világ is. És nem arra következtettek a jelekből, hogy ki lehet az az Úr, akinek a hívei, íme, a szemünk láttára érintetlenek maradnak, nem! A jelenlévő bíró kiadta a parancsot, hogy tereljék el a vadállatokat, a keresztényeket pedig dobjátok tűzbe. – És nem égtek meg! Erre az volt a következő parancs: fejezzétek le őket.

Januáriusz vérét egy asszony fölfogta, mert a keresztények akkor már tudták, hogy akik a vérüket ontották Krisztusért, azokban olyan erő van és olyan közbenjáró hatalmuk lesz, amikor odaérnek az Úrhoz, hogy velük kapcsolatban kell maradni.

A nápolyiak maradtak is Januáriusszal. Ő pedig esztendőről esztendőre jelét adta és adja annak, hogy ezt a kapcsolatot én is őrzöm veletek.

Abban az üvegedényben, amelyben összeszáradva őrzik a vérét, a mai napon – meg májusban – a vér friss embervérré változik. Annak jeleként, hogy jelen vagyok, veletek vagyok! Ne féljetek!

Erre a 18–19. században az volt a hitetlen világnak a reakciója, hogy ez szemfényvesztés, ilyen nincs. A legkülönbözőbb magyarázatokkal próbálták csalássá minősíteni a vércsodát. Utoljára azt mondták, hogy igen, amikor annyian összegyűlnek a templomban, a páratartalom odáig emelkedik, hogy folyékonnyá válik az üveg tartalma. Igen ám, csak amikor felfedezték a vér összetételét és mikroszkóp alá tették ezt a vért, ami a Januáriuszé, kiderült, hogy igazi, friss embervér. Nem bűvészmutatvány, hanem igaz.

Az Egyház keresi a kapcsolatot a szentekkel. És a szentek visszajeleznek: ne féljetek! Merjünk a szentjeinkhez imádkozni! Amikor érezzük, hogy segítettek, merjük nekik megköszönni! És ma a nápolyi testvéreinkkel együtt hálát adunk az Úrnak Januáriuszért, és kérjük, hogy segítsen nekünk – a világ hitetlenségei közepette meg a világ gonosz elhallgatásai közepette – beszélni az Úr igazságairól, meghallani Krisztus igazságát és élni a szentek életét. Amen.

Testvéreim! Szent Kornél pápa és Ciprián püspök 5 év különbséggel lett vértanú, abban 250 és 260 közé eső évtizedben, amikor Decius és Valerianus voltak a római császárok és nagyon súlyos évtizede volt ez az Egyháznak.

Fábián pápa 15 évig uralkodott, aránylag csöndes időszakban, amikor az Egyházzal nem törődött a hatóság. De 250-től a birodalom hatalma elkezdett az Egyház ellen fordulni. Először megölték Fábián pápát, azután két évenként a pápákat, Fábián után elsőként Kornélt. 258-ban adta ki a császár a rendeletet, hogy nemcsak a pápát, hanem a klérust – püspököket, papokat diákonusokat – is ki kell irtani. Ennek az áldozata lett Ciprián püspök.

Közben az Egyházban fölvetődött két kérdés. Az első: Megmarad-e az Egyház ilyen körülmények között? Mert ha így folytatódik, egyszer csak az a rendelet fog elhangzani, hogy akiről a kereszténység gyanúja fölmerül, ki kell irtani! Írmagja ne maradjon a kereszténységnek. Az első kérdés ez volt, hogy megmarad-e a kereszténység?

A második kérdés: mi legyen azokkal, akik nem mertek meghalni Krisztusért? Mi legyen a hittagadókkal, akik – a kínzásoktól félve vagy azok alatt megtörve – letagadták vagy megtagadták keresztény voltukat? Súlyos volt a kérdés, mert fölvetődött az a válasz is, hogy aki nem vállalja a vértanúságot, az nem méltó arra, hogy keresztény legyen. Azaz Krisztus Egyháza a vértanúké, az összes többi tűnjön el, és inkább meg se keresztelkedjék, mint hogy kitegye magát a hittagadásnak.

Veszedelmes volt a pillanat. Mert utólag nézve, ha ezt az álláspontot teszi magáévá a pápa és a klérus, az Egyház kihal. De jött Kornél pápa, és nyilván sok-sok imádság, sok-sok szenvedés után arra az álláspontra jutott, hogy Krisztus Egyháza nem csak a vértanúké, hanem az emberé. A bűnbánóké is. Azoké is, akik gyöngeségből hittagadók lettek, de megbánták. Kornél pápa ismerte az evangéliumból Pétert, aki megtagadta az Urat, és mennyire megsiratta a tagadását! Ezért úgy rendelkezett, hogy aki félelemből megtagadta a hitét, de bánja, jöjjön vissza, megfelelő elégtétel után visszafogadjuk. És az Egyház megmaradt.

Megmaradt, mert a vértanúk nem a saját emberi erejükből halnak meg, hanem megkapják az erőt onnan felülről, és a vértanúk vére magvetés. A halálnak meg az életnek csodálatos találkozása ez, amit nem lehet a természet rendjéből megérteni.

De nem véletlen, hogy az Úr Krisztus maga a Miatyánkban megtanított minket a kérésre: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy ..., ne vígy minket a kísértésbe!” Azaz: Istenünk, óvj meg minket az olyan szorongató helyzetektől, amikben mi a saját erőnkből nem tudunk helytállni. Főleg akkor, amikor a lét és nem-lét kérdése így vetődik föl: „Keresztény vagy? Akkor megöllek!”

Ez a két vértanú imádkozzon értünk, mai keresztényekért, mai katolikusokért, hogy tudjunk hinni és tudjuk őrizni a hitet, s érezzük meg a felelősséget, hogy nemcsak a vértanúk vére magvetés, hanem a keresztények élete is! Amen.

Testvéreim! A Fájdalmas Boldogasszonyt Hétfájdalmú Szűznek is hívjuk. Képeken néha úgy látható, amint hét kard vagy tőr hatol az ő szeplőtelen szívébe. Hét fájdalmat mondunk, hogy ezzel kifejezzük, hogy az a kehely, amit a Szűzanyának kellett kiinnia az ő szent Fiával, a fájdalom teljességét tartalmazta.

A hagyomány meg is nevezi e fájdalmakat a Szűzanya életének eseményeit sorolva: bemutatták a kicsi Jézust a templomban és hallotta Simeon jövendölését (1); menekülni kellett Egyiptomba (2); a 12 éves Jézust elveszítették (3); majd 20 év múlva a keresztút, ahol a Szűzanya találkozott Jézussal (4); a Golgotán látta, ahogy megfeszítik (5), leveszik a keresztről és odateszik az ölébe (6), végül eltemetik (7). Ezek Mária életének legnehezebb, legfájdalmasabb pillanatai.

Az asszonyok, édesanyák, feleségek – minél idősebbek, annál inkább – érzik a rokonságot a Hétfájdalmú Szűzzel. De mi emberek tudunk farizeusok lenni ezzel a témával kapcsolatban is. A minap hangzott el a rádióban egy érettnek tűnő, öreg ember szájából: „Ahányszor én azt hallom a Szentírásból, hogy Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda... engem mindig elönt a harag. Énnekem ilyen Isten nem kell!” – Ennek logikus folytatása, hogy micsoda fiú Jézus, hogy ilyen fájdalmakat okoz az édesanyjának. Miért nem kímélte meg?

Azonban megváltó Krisztust nem az Atya gyötörte halálra, hanem mi, emberek. A Szűzanya fájdalmát nem a Fia okozta, hanem mi, emberek, akik elbántunk a Megváltóval. Az Atya valóban szereti a világot, hiszen nem semmisítette meg a Földet; sőt megteremtette, előre tudván mindazt, ami történni fog. És éppen a bűn és a gonoszság áradata fölött mutatta meg túláradó irgalmát, és a fájdalomból fakasztotta a boldogságot.

Ezen az ünnepen mi, katolikusok próbáljunk egy kicsit jobban figyelni a Szűzanyára. Imádságainkban is, de főleg a szentmisében kézbe vesszük mi is az ő szent Fiát, és próbálunk annyit mondani – inkább a bánatunkkal, mint a nehezen található szavakkal –: „Ne sírj! Mert mi nem bántani akarjuk a Fiadat! Aki neked is a legdrágább, nekünk is drága. Nézd csak, szentmisét mutatunk be. Először a kenyeret és a bort, azután a konszekráció után magát a te Fiadat próbáljuk úgy kézbe venni – ölbe venni! –, ahogyan te tetted. És megpróbálunk hitet, szeretetet, alázatot, engedelmességet tanulni tőled, Szűzanyánk, te fájdalmas Boldogasszony! Nem fájdalmat akarunk okozni sem a Fiadnak, sem Neked, sem egymásnak – hanem szolgálni akarunk.”

A templomunknak van egy Fájdalmas Szűzanya képe. Amikor ezt a templomot építették a jó pálos atyák, Sasvárról, a Fájdalmas Szűz kegyhelyéről kértek másolatot ide. Azután arra a helyre, ahol a hagyomány szerint a török idők előtt Mária-kápolna állt, mellékoltárra tették a képet. És itt is kegykép lett a képből.

Ez a szentmise most legyen részünkről az alázatnak, a vigasztaló szeretetnek és megbánásnak a bizonysága. Segítsen nekünk a Szűzanya, hogy jók tudjunk lenni, megtegyük Isten parancsait. Jók tudjunk lenni egymással! S tudjunk segíteni a szenvedőkön! Mert a fájdalmat itt a Földön nem lehet elkerülni, de a megváltás nagyobb tapasztalatai közé tartozik a Megváltóval megosztott fájdalom. Amikor az ember fölfedezi, hogy engem most bántottak és nagyon fáj..., vagy megbetegedtem és rettenetesen félek a haláltól – előre tudom, hogy nagyon kínos lesz az, amíg én elérkezem odáig, hogy elsóhajthatom a saját „beteljesedett” szavamat –, de ez nem rossz! Odaadhatom a megfeszített Krisztusnak a halálfélelmemet és szenvedéseimet, mondván, Jézusom, most, amikor annyira félek – vagy valami annyira fáj! –, engedd meg, hogy Veled együtt szenvedjek!

Ez a megváltás misztériuma, hogy erő fakad abból, amikor az Úr Krisztus egy ilyen lelket magához emel, eggyé válik vele és azt mondja: „Köszönöm a fölajánlásodat, és akkor most engedd meg, hogy a megváltó szenvedést benned folytassam. Egész a világ végezetéig.” Segítsen nekünk a Szűzanya jónak lenni és jól szenvedni, amikor kell. Amen.