Diós István-Napi kenyerünk, Homiliák a szentekről

Testvéreim! Szent Ágnes körülbelül 12 éves lehetett, amikor az utolsó keresztényüldözésben, 304-ben vagy 305-ben megölték, mert Krisztust szerette. És Róma, a keresztény Róma, őrzi emlékét, mélységes tisztelettel hajolt meg és hajlik meg ez előtt a kislány előtt, aki az öregeket megszégyenítő bölcsességről és erőről tett tanúságot.

Benne láthatóvá válik, hogy az ártatlan élet az igazi öregség. Az Egyház nem úgy siratja őt, hogy „Istenem, íme egy félbetört élet, ... még ki sem virágzott, már letörték ezt a szép bimbót, ... alig élt ...” – Nem! Ágnes teljes életet élt. Mert odatalált Krisztushoz. Pedig körülötte Róma még a pogány világbirodalom fővárosa: gazdag, fényes, műveltnek hiszi magát ... Ez a kislány pedig – a katakombákban – hallja az élet evangéliumát. És mire nyiladozik az értelme, addigra fölfogja a lényegét, Krisztus szeretetének földöntúli erejét. Az Úr Krisztusnak pedig úgy tetszett, hogy ezt a gyönge gyermeklányt kiválassza magának, és ragyogó jelül odaállítsa mindenki elé.

Rómában szokás volt, hogy ha egy nő valamilyen bűnt követett el és elítélték, főleg, ha halálra ítélték, de a kivégző osztagból egy katona azt mondta: „én elfogadnám feleségnek!” – odaadták neki. Nem ölték meg, odaadták neki.

Ágnest a hóhérának ajánlották föl, mondván, vidd magaddal, s azután, majd ha nagyobb lesz, vedd feleségül. És amikor Ágnes ezt hallja, akkor hangzanak el az ajkáról ezek a szavak, melyeket a szentmiséjében is hallunk: „Én Krisztust szeretem, kinek menyasszonya lettem. Az ő Anyja szűz, Atyja nem ismer asszonyt. Szívemnek minden szava neki énekel, kinek szolgálnak az angyalok, szépségét csodálja a Nap és a Hold, és hűségemet egyedül Neki őrzöm!” – Nem leszek a feleséged. Ölj meg. – És amikor e szavakat mondja, 12 éves! Mindössze 12 éves!

Benne láthatóvá válik, hogy az ördög meg a világ először csábít, azután amikor látja, hogy egy lélek nem hajlik a csábításra, akkor megpróbál megfélemlíteni.

A hagyomány elmondja erről a kislányról, hogy a kínzások során, hogy megtörjék a lelkét, szétroncsolták a testét. – És ez a kis Ágnes úgy ment a vesztőhelyre – miközben a testén már alig van ép hely –, mint aki menyegzőre megy. Mert ő élte azt, amit mondott, és nemcsak ajkain hordozta: „Én Krisztus menyasszonya lettem! Nem tudom miért kaptam ezt az ajándékot – de kaptam. És a szívemnek az egész hűségét csak Krisztusnak őrzöm. Akkor is, ha megölnek érte. És boldogan halok meg azért, akit szerethettem... Akit szerethetek!”

 Ezért fohászkodik ma az Egyház az élő Ágneshez, a mennyország Ágneséhez, hogy segítsen nekünk hűségesnek lenni! Járjon közbe értünk a többi vértanú szűzzel együtt, hiszen Ágnes ismerte Cecília történetét, ismerte Ágotáét, Lúciáét, akik kicsivel előtte éltek, s akkor már mind vértanúk voltak. Ágnes tudta, hogy ez az út, az ő útjuk az égbe vezet, és mert ezen az úton járni.

Vegye oltalmába főleg azokat a kislányokat, akiket az Úr ma is kiválaszt magának. S akiket esetleg ma is megölnek – így vagy úgy, lelkileg vagy ténylegesen –, mert az a kicsi lélek nem hajlandó hűtlenné válni Krisztushoz. Az Úrnak hatalmas dicsősége ezek a fiatal szüzek, szent vértanúk, akik bátorítanak, de oltalmazzák is azokat, akik mernek tőlük oltalmat kérni. Amen.

Testvéreim! Fábián vértanú és pápa volt, Sebestyén vértanú és katona volt. Fábián pápa 250-ben halt meg az Úr Krisztusért. Abban az üldözésben, amelyik Egyiptomban Pált arra indította, hogy remete legyen. Amikor pápa lett, 236-ban, úgy tűnt, az Egyháznak végre egy csöndes, békésebb időszaka lesz. De Fábián tudta, hogy elődei, az előtte élt pápák mind vértanúk lettek. Tudta: „Ha én elfogadom a választást és elfogadom a Péter hivatalát, alighanem az életembe kerül.” – És vállalta.

Sebestyén, amikor katona lett, szintén tudta: „Nekem igazában nem volna szabad kereszténynek lennem.” Mert mint korábban nálunk, Magyarországon, akkor is voltak állások, hivatalok, amik nem tűrték, hogy valaki vallásos legyen, s főleg hogy katolikus vallású legyen. – Ezt Sebestyén is tudta: „nekem nem volna szabad katolikus kereszténynek lennem”. És megmaradt kereszténynek.

Mind a ketten könyörögve kérték az erőt: „Istenem, ha ebben az állapotban – pápaként, illetve katonaként – kéred, hogy szeresselek, én megpróbállak Téged ebben a hivatalban szeretni. Végzem a szolgálatot, amíg lehet.”

Sebestyénről tudjuk, hogy katonaként – sőt, testőrtiszt volt! – nagyon sokat segített a börtönben lévő keresztényeken, támogatta a testvéreit a hitben. Arra ítélték, hogy a tulajdon katonatársai – miután céltáblául kikötötték – nyilazzák halálra.

Ez a két szent példát ad, hogy fölismerjük mi is: „az Urat én ebben az állapotban szerethetem!” És ha egy lélek hajlandó szeretni az Urat, akkor hallja a parancsot: „Ennek vagy annak, a testvérednek tedd meg azt, amire szüksége van! Szolgálj neki!” S rendszerint az életünk ebben telik el. Ebben a szeretetből fakadó szolgálatban öregszünk meg, aminek nagy tanúságtevő ereje van. De hányszor érinti meg az embert a kísértés: „Menekülj innen, menekülj ebből a szolgálatból! Hiszen tönkremész benne!” – Az istenszerető lélek azonban tudja, hogy nem szabad! Nem szabad elfutni! Itt kell maradni, mert csak így tudom megmutatni azt, hogy: „Jézusom! Tényleg szeretlek Téged!” S akkor a végén hangzik a szó: „És most kövess engem!”

Emiatt könyörög az Egyház azért, hogy „Istenünk! Add meg nekünk a kegyelmet, hogy meglássuk, mit kell tenni! És add az erőt, hogy a meglátottakat képesek legyünk végrehajtani. Akit Te arra hívsz, hogy remete legyen, az merjen elmenni remetének. Akit Te arra hívsz, hogy a családban áldozza föl magát a szeretetért, az merjen jó feleség, jó férj, jó édesapa, jó édesanya lenni!” És így tovább... Mert a szentek az életük végén mind boldogan követik az Urat, és egy örökkévalóságon át hirdetik a mennyországban, hogy „én tettem, amit az Úr tőlem kért, szerethettem abban az állapotban, amit Tőle kaptam ajándékba. És hogy végig tudtam vinni az életemet, ez csak Neki köszönhető, akitől az élet maga és az élethez szükséges erő is származik.”

Merjük kérni újra: Jézusom! Add meg a lelkünknek a látást, hogy minden áldott nap – ma is – meglássuk, amit tennünk lehet és tennünk kell. S add hozzá az erőt, hogy végre is tudjuk hajtani a jót, amiben megmutathatjuk, hogy tényleg szeretünk Téged! Amen.

Testvéreim! A mi Szent Margitunk, Árpádházi Szent Margit mindössze 29 évesen költözött át ebből a világból a mennyországba. 1240 és 1270 között élt. Abban a században, amely a szentek seregét adta az Egyháznak: Assisiban élt Szent Klára, Prágában Szent Ágnes, fönn Északon Árpádházi Boldog Jolán és Szent Kinga, Margit édes nővérei, s élt Szent Tamás és Bonaventura.

Margit domonkos apáca volt, aki amikor gyermekként eszmélt, kolostorban találta magát, és amikor talán először megkérdezte: miért vagyok én itt? – akkor a dajkája, Olümpiádisz asszony, aki maga is vele együtt költözött be a kolostorba, elkezdett neki mesélni. Kezdte elmondani az elmúlt 5, 6, 10 év történetét. És ez a kislány Veszprémben, ott a kolostor kis szobácskájában egyre tágabbra nyíló szemekkel hallgatja: „Margitka, te királylány vagy, édesanyád a királyné asszony, s tudod, amikor te még meg sem születtél, tatárok jártak Magyarországon – és pusztult minden. Apád is, anyád is menekült. S menekülés közben fogadalmat tettek, hogy ha a mindenható Isten, az Úr Krisztus és a Szűzanya megmentik az országot és ők visszatérhetnek, akkor, ha kislányuk születik, odaadják az Úrnak apácaként. És tudod, Margitka, te vagy ez a kislány!”

Margit hallgatja, hallja és fölfogja, hogy őt a szülei az országért fölajánlották az Úrnak, apácának. És mire 7–8 éves, ez a kislány – nem a papával, mamával, nem is a dajkájával – az Úr Krisztussal kerül olyan kapcsolatba, hogy megismétli a fölajánlást, maga is fölajánlja önmagát a megfeszített Krisztusnak: „Uram, Krisztusom, ha engeded és akarod, én apáca leszek, minden fönntartás nélkül neked adom magam, amint a szüleim megígérték.” S amennyiben rendelkezhetett önmaga fölött, elkezdte élni a szenvedő Krisztusnak mindvégig teljesen odaadott életét. Ajándékul pedig megkapta az Úrtól a fölismerést, hogy „amit a megfeszített Krisztusnak akarsz tenni, tedd meg a melletted lévő felebarátodnak, a nővértársaidnak!”

Vele együtt ugyanis ott, a Boldogasszony szigetén, a mai Margit-szigeten kb. 70 apáca élt még a kolostorban, életkorban is meglehetősen sokfélék, kicsinyektől öregekig. Aki kicsit is ismeri az életet, az tudja, hogy mennyi baj, probléma adódik egy ekkora közösségben. Margit tehát szolgálta az öregeket, kicsinyeket, betegeket, kit hogyan kellett és lehetett. Főleg olyan dolgokban volt nagyon tevékeny, amelyektől a többiek iszonyodtak, vagy méltóságon alulinak tartották. Boldogan mosott, takarított, ápolta a legsúlyosabb betegeket...

Nyolc éves korától tíz éven át nagyon keményen meg kellett küzdenie azért, hogy a fogadalmát megtarthassa és ott maradhasson a kolostorban. Mert amire nyolc éves lett – akkor Urunk születése után már az 1250-es évet írták –, addigra a királyi pár úgy gondolta, mégiscsak okosabb lenne férjhez adni ezt a lányt. Körülnéztek, és kinézték neki férjül ez egyik szomszéd fejedelmet.

Amint ezt Margit meghallotta, minden erejével tiltakozni kezdett. Valószínűleg az első pillanatban megérezte, hogy ez most maga a kereszt lesz: azokkal kell szembefordulnia, akiket itt a Földön a leginkább tisztel és szeret, ugyanakkor a fogadalmukat sem árulhatja el! És a saját odaadását sem vonhatja vissza, kerül, amibe kerül.

Amikor a halála után a szenttéavatás érdekében elkezdték gyűjteni az életének adatait, a nővérek – azok, akik túlélték őt – elmondták, hogy ők maguk is szembefordultak Margittal. Eleinte ők is úgy érezték, hogy sokkal jobb lenne, ha ez a királylány férjhez menne, eltűnne innen, és a király nem neheztelne miatta a kolostorra. Sok kellemetlenségtől megmenekülnének. De Margit kitartott: imádkozott, harcolt és vezekelt, amíg 18 évesen letehette örök fogadalmát.

Közben egyre inkább meglátta azt is, hogy ennek az országnak, mely túlélte a tatárjárást, óriási baja a széthúzás, a megoszlás. Ezért élete hátralévő idejét – nem is tudta, milyen kicsi ez az idő, mindössze kilenc év! – a hazájáért ajánlotta föl, a magyar népért imádkozott és vezekelt mindvégig: „Istenem, Krisztusom, add meg az enyéimnek, add meg a népemnek az egyetértést és az egységet!”

Szent Margitnak néhány szava ránk maradt. A kortársak, a nővértársak vallomásaiból tudjuk, hogy amennyire tudta, titkolta vezekléseit, a rejtekben hozta meg áldozatait, amint az Úr kérte. De hát a virrasztását nem tudta elrejteni, mert csak észlelték, hogy nincs az ágyában. Meg egyik-másik nővértársa néha látta, ahogyan vezekel. S egyszer csak az egykori dajkája azt mondta neki: „Leányom, oktalanság, amit csinálsz! Időnek előtte megölöd magad!” Erre Margit: „Anyám, aki tudja, hogy hosszú életű lesz, az csak halogassa és halassza mindig holnapra azokat a dolgokat, amik nehezére esnek. De én nem tudom, hogy engem az én Uram mikor szólít magához. Nekem addig kell cselekednem, amíg időm van!”

Micsoda bölcsesség ez! Pedig Margit is észlelte, hogy fizikailag tönkremegy. A szeretete azonban egyre erősödött a harcban, melyet azért szenvedett végig, hogy Krisztus menyasszonyaként a magyarság anyja lehessen.

És Margitnak a feszület, a megfeszített Krisztus megszólalt. Beszélt a jelenlétével, a képével, a ténnyel, hogy meghalt értünk. Margitot ez ragadta meg: Krisztus meghalt értünk, értem! És mi úgy viselkedünk, mintha nem történt volna semmi! Éppen ezért ő próbált mindent úgy tenni, mint az, aki tudja, hogy Krisztus meghalt értünk, és szíve minden erejével válaszolni akar az Ő szeretetére.

Margit példája mutatja, hogy az emberi élet legalapvetőbb kérdése nem a gazdagság, az egészség vagy a hatalom, hanem az, hogy megtalálja-e a formát és a kereteket, ahogyan és ahol odaadhatja az életét másokért. Ha ez megvan, minden egyéb mellékes, mert boldog, kerek, emberi életet lehet élni az áldozatban, családban is, családon kívül is, szerzetben is, papként is. Ennek egyik nagy példája a mi Margitunk, Árpádházi Szent Margit.

Azután el kellett telnie 700 esztendőnek, míg végre a magyar Egyház, mi magyarok, kértük a szenttéavatását, ami 1943 novemberében megtörtént. És azért legalább nekünk, akik itt a szentmisén együtt vagyunk, és hálát adunk szent Margitért, a szívünkben kellene hordoznunk, hogy Margitban – akinek a neve azt jelenti, hogy gyöngy, igazgyöngy – kincsünk van, akihez lehetne imádkozni, lehetne őt kérnünk, hogy szóljon az Úr Krisztusnál az érdekünkben, a magyarság érdekében, hogy tudjunk egyetértők lenni.

Azok pedig, akiket Krisztus megszólít és a szerzetesi életben az Ő követésére hív, merjék meghallani a szót; illetve mindegyikünk merje meghallani a lelkiismeretében az Úr Krisztus szeretetének a szavát, hogy „én meghaltam érted, s te mit teszel értem?”

Segítsen nekünk Szent Margit sok jót tenni, jeleként annak, hogy a megváltó Krisztus szeretetéről mi tudunk, becsüljük ezt a szeretetet és próbáljuk viszonozni. Amen.

Testvéreim! Tegnapelőtt, 15-én ünnepeltük Remete Szent Pált, védőszentjét annak a pálos rendnek, melynek templomát a magunkénak valljuk. Amikor a pálosok építették ezt a templomot, a főoltár képévé a czestochowai Szűzanya képét választották, s melléje állították balról Remete Szent Pált, jobbról a mai ünnepelt szentet, Remete Szent Antalt, mert ez a két szent kortárs volt, mindketten remeték voltak, s életük végén volt egy nevezetes találkozásuk is. Pál volt az idősebb. Amikor Antal megszületett, ő már fölismerte, hogy neki a világból menekülnie kell, s már remeteként élt.

Azok az évtizedek, melyekben Antal felnőtt, az Egyház számára csöndes, békés időszakot jelentettek. Egyiptomban már templomokat emeltek – ma azt mondanánk, plébániák voltak.

Antal kicsi korától rendszeresen járt templomba. 18–20 éves, amikor árván maradván a húgával, egy hatalmas és jól menő gazdaságnak az ura lett. Ám az egyik vasárnapon hallotta az evangéliumot, amit az imént olvastunk (Mt 19,16–26). Ismételten megesik, hogy a kegyelem egy lélekhez úgy érkezik meg, hogy egy nagyon sokszor hallott szöveg vagy szövegrész egyszer csak a szíve mélyéig hatol: „Ez most nekem szólt! Sokszor hallottam, de most megértettem. S mert úgy érzem, nekem szól, most megteszem!”

Antallal is ez történt. Hallja az evangéliumi részletet, és meghallja benne az Úr szavát: „Ha tökéletes akarsz lenni, akkor add el amid van, aztán gyere utánam”. – Hetek leforgása alatt megtette a hallottakat. Sok mindent odaadott a szomszédoknak, jószágait eladta, valamit visszatartott a húgának a jövője érdekében, s a többit szétosztotta a szegények között.

Egyszer csak rájött, hogy így nem szabad ott maradnia a faluban, mert az emberek nem értik. A falu fele – a jobbik fele – talán gyanít valamit az igazságról, hogy Antal nem meghibbant, hanem megtalálta a „kincset”, amelyik soha nem pusztul el. A falu másik fele viszont kezdte úgy nézni, hogy „mit élősködik ez itt? Fiatal, életerős ember, miért nem dolgozik?!” – Antal ezt megérezte, és elment. Elment remetének.

Akkor a remeték nem voltak papok. Távol mindentől és mindenkitől, csak a vasárnapi szentmisére mentek közösségbe, de voltak remeték, akik akkor sem. A csöndes magányban olyan istenközelségbe kerültek, ahová az ember el nem juthat, ha az Úr nem hívja és nem kapja meg azt a sajátos kegyelmet, ami a remetéké.

Antal közel 80 évet töltött remeteségben. Az emberek tudtak róla, és egyszer csak elkezdték segítségül hívni olyan kérdésekben, amiket nem lehetett megoldani a világ törvényei szerint. Antal pedig az Úr Krisztus isteni bölcsességével segített.

Azután élete végén, 95–98 éves korában találkozott a másik nagy remetével, Pállal.

Ők is megélték azt, amit az istenszerető lelkek mindig megélnek, amikor találkoznak egymással: „Te is megtaláltad a kincset, amit én. Mondd el nekem, te mit kaptál a mennyek országából?!” – Mert ilyenkor mindig kiderül, hogy a mennyek országa végtelenül gazdag. És az az igazgyöngy – amit az ember mindig megtalál, ha mer eltávolodni a dolgaitól –, jóllehet egy és ugyanaz, mégis annyiféle örömöt, gazdagságot, kincset rejt magában, ahányan megtalálják, mert a végtelen Isten ismeretét és szeretetét adja az embernek.

Remetéi az Egyháznak mindig voltak. Jó tudnunk, hogy nálunk, Magyarországon a pálosok remeterendnek indultak a 13. században. 300 év elmúltával a remeteségből városlakó rend lett. De a búcsújáró helyek mindegyikének is megvolt a maga remetéje. Amiből az következett, hogy az év folyamán bármikor, ha valaki egy búcsújáró helyre elment, be tudott jutni a szentélybe, mert a remete ott volt és segített. II. József volt az, aki ezeket a remetéket is kiirtotta.

Adja meg az Úr a mi szívünknek is azt a hallást, amely a nekünk szóló isteni szót meg tudja hallani. Szent Antal remete imádkozzon értünk, hogy amikor meghalljuk ezt a szót, kapjuk meg az erőt is, hogy meg tudjuk tenni, amit az Úr éppen nekünk mondott. Mert Ő tudja, hogy mikor mire van szükségünk, mikor mit kell megtennünk azért, hogy ami az emberek számára lehetetlen, azt a mindenható Istentől mint üdvösséget megkaphassuk. Amen.

Testvéreim! Nekünk, akik ide, az Egyetemi templomba járunk, az a két szent remete, akit a mai és a holnaputáni szentmisében ünnepelünk, közelebb áll a szívünkhöz, mint másoknak. Ez a templom ugyanis a pálosoké volt, akik Remete Szent Pál fiainak vallják magukat.

Alapítójuk, Boldog Özséb a tatárjárás utáni években hasonló fölismerésre jutott, mint ezer esztendővel korábban a ma ünnepelt Szent Pál, akinek aránylag fiatalon megadatott a fölismerés, hogy a hitem, a megváltó Krisztushoz tartozásom és az az üdvösség, amit a megfeszített Krisztus jelent, többet ér, mint bármi a földön.

Pál körülbelül 20 éves, amikor írják a Kr. u. 250–260-as éveket. Nagyon fiatalon nagyon gazdag ember. Hatalmas vagyont örökölt. Van egy nővére, akiről nem tudjuk, hogy keresztény volt-e – Pál igen. És egyszer csak a nővére megsúgja neki, hogy: „Te, vigyázz, mert a férjem, a sógorod szemet vetett a vagyonodra, és arra készül, hogy följelent mint keresztényt. És az tudod, mivel jár?!” – Pál tudta.

Ő tudta, hogy ha őt mint keresztényt följelentik, ha szerencséje van, akkor a gazdagságára való tekintettel csak a vagyonától fosztják meg és száműzik. Ha kisebb szerencséje van, akkor börtönbe vetik, és elkezdik kínozni, hogy megtagadja Krisztust. S úgy látszik, ő ismerte annyira önmagát, hogy nem mert a vértanúság küzdelmébe belebocsátkozni. Nem azért, mert gyáva volt, hanem azért, mert az Úr Krisztus tőle valami mást várt; mint ezt a későbbi élete igazolta. Éppen ezért egy éjszaka fogta magát, és egy pici kis élelembatyuval eltűnt. Mondván: „Én nem kezdek pereskedni a sógorommal. Nem küldök bérgyilkost a házába, hogy előbb öljem meg őt, mint ő engem.” – Elment. Kiment a pusztába, s eltűnt az emberek szeme elől. Néhány napig keresték: hol van? hova lett? mit csinál? – azután elfelejtették.

Ő pedig talált egy barlangot, és ott élt körülbelül 70 esztendőt. Magányban. Ma mi nehezen tudjuk elképzelni, hogy mit lehet csinálni 70 évig egy ilyen barlangban!

A szentek tudják. A szentek tudják, hogy aki egy ilyen lépést megtesz az Isten kedvéért, annak áldozatát Isten – aki erre meghívta őt – elfogadja. És olyan kapcsolat kezd kialakulni egy ilyen teljes magányban élő lélek és az élő Isten között, amiről nekünk igazában nincsenek fogalmaink.

Vajon mit csinál egy remete egész nap?! – Imádkozik. S nagyon sokszor nem veszi észre az időt. Esetleg két napon keresztül. Három napon keresztül.

Amikor a tatárjárás utáni éveket írták itt nálunk, egy esztergomi kanonok valami hasonló fölismerésre jutott, mondván: „Úristen! Ha itt a földön meg tud történni az, hogy egyik napról a másikra elpusztul minden – mert a tatárok elől igazában nem volt hova menekülni –, akkor ez a világ nem éri meg, hogy kockára tegye az ember az üdvösségét a világgal való foglalatosságokért.”

Ez pedig megint meghívás kérdése. Mert a többi 22–23 kanonok, Özséb társai, amint a tatárok elvonultak, visszatelepedett Esztergomba, és elkezdték újjáépíteni azt, ami elpusztult. Özséb azonban fogta magát és elment. Kiment a Pilisbe remetének. S kiderült, hogy az Úr hívta őt. És nemcsak őt, hanem sokakat. Belőlük lett a pálos rend.

A mai világban is vannak emberek, akikhez az Úr így szól: „Te próbálj meg magányban élni. Remeteként.” – Ma elő tud állni az a nagyon furcsa helyzet, hogy egy 50 lakásos háztömbben valaki remeteként él. Egyedül, csöndben, imádságban. Előfordul.

Az Úr Krisztus pedig azokat, akik egy ilyen drámai helyzetben – amikor választani kell a világ dolgai és a hit, a világ embereivel való verekedés és az üdvösség, a harc és az alázatos elmenekülés között – mernek az üdvösség, az Úr Krisztus mellett dönteni, azokat Ő, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, elfogadja. Az ilyen döntésekre ma ugyanúgy válaszol, mint Szent Pál és Özséb idején.

Ajánljuk a mai ünnepen Remete Szent Pál oltalmába a magányosan élő embereket. Azokat, akik úgy döntöttek, hogy én egyedül maradok, mert a hitem és az üdvösségem érdekében, úgy tűnik, ezt kell tennem. Isten ezt várja tőlem! Segítse Szent Pál az ilyen lelkeket, hogy ki tudjanak tartani, mert ma ez nehezebb, mint máskor bármikor. S ahogyan a remeték többsége lámpatartóra helyezett mécsesként egyszer csak világítani kezdett másoknak, segítse Szent Pál azokat, akik ma kapják hivatásként, hogy a magányukban, a remeteségükben világítsanak másoknak, segítsen, hogy valóban Istennél, valóban Vele legyenek. Mi pedig merjük meglátni a fényüket, és merjük tisztelni őket. Amen.

Testvéreim! A ma ünnepelt szent, Hilarius, Poitiers-nek volt a püspöke, Galliában. 367-ben halt meg, 52–54 évesen. Ez azt jelenti, hogy amikor ő meghalt, akkor már élt Szent Jeromos, Szent Márton, Szent Ambrus. Szent Ágoston ekkor 14–15 éves volt.

Amikor Hilarius megszületett, a kereszténység már szabad volt. Kicsi korában már csak elbeszélésekben hallja az öregektől, hogy mi minden történt a keresztényekkel, de ő még nem keresztény. Felnőtt férfi már, családos ember, amikor megérinti a kegyelem és megkeresztelkedik. Azután gazdálkodott, állatokkal, földdel vesződött, piacon forgolódott, de a téli estéken nem kocsmába ment, nem verekedett a többiekkel, hanem olvasott, ami akkor nem tartozott a megszokott dolgok közé.

Olvasott. Mégpedig a Szentírást olvasta, és kezdett összeállni a fejében és a szívében az is, amit az öregektől kicsi korában hallott, s az is, amit maga körül látott –, s egyszer csak rájött: „Amiről én olvasok és akikről én hallottam (a keresztények), itt élnek a szomszédban, körülöttem!”

Fölkereste a város püspökét, és megkeresztelkedett. Majd pedig kezdte a mindennapos dolgait az Úr Krisztustól olvasott és Róla hallott tanítás szerint elrendezni. Amikor meghalt a püspök, a hívőknek az volt a közös véleménye, hogy a környéken egy valaki alkalmas arra, hogy átvegye a püspökséget: Hilarius, aki nem pap, sem diákonus, csak egy világi keresztény – egyelőre. Püspökké szentelték, s hogy milyen lehetett mint püspök, azt például Szent Mártonon lehet látni, akit ő szentelt diákonussá. Márton mellette és tőle tanulta meg, mit jelent pásztornak lenni. Hilariusban láthatta, mit jelent felelősnek lenni egy város hívő népéért.

Ugyanakkor Hilarius megtapasztalta azt is, hogy jóllehet az Egyházat kívülről már nem üldözik, bajok továbbra is érik: az Egyházon belül eretnekségek támadhatnak, melyek nagyobb bajokat okoznak, mint amikor a hatóság üldözte az Egyházat.

Annak ellenére, hogy Hilarius nem végzett egyetemet, nem tanult külön teológiát, megkapta a kegyelmet, hogy az eretnekekkel szemben meg tudja védeni a Szentháromságtant is, meg a krisztológiát is. A kereszténység számára ugyanis a Szentháromságról és a Krisztusról szóló tanítás két olyan pillér, melyeket ha valaki aláás – akár csak az egyiket is –, összedől minden, amiről azt gondolta, hogy az a kereszténység. Ha viszont ez a két pillér megvan, erre már rá tud épülni minden. Hilarius nagy abban, hogy fölismerte ennek a két alapvető igazságnak a fontosságát.

És ezek után mi történt? – Száműzték. Azért, mert nem volt hajlandó az akkor divatos szólamok meg a divatos ariánus áramlat előtt meghajolni. Elkergették, jó messzire, Kis-Ázsiába, de őrizte a hitet a Szentháromságban, meg az Úr Krisztusban, mégpedig Krisztusban mint az Isten megtestesült Fiában.

Most, ebben a Nagy Jubileumi Évben (2000-ben), amelynek a központi misztériuma épp Jézus Krisztus, Isten megtestesült Fia, jó hálát adnunk azért, hogy az Egyház meg tudta őrizni ezt az igazságot, meg tudott tanítani minket is arra, hogy az Isten Szentháromság, a megváltó Krisztus pedig az Isten megtestesült Fia, Istenember. Ezért valóság számunkra a megváltás. Mert ha Krisztus nem az Isten megtestesült Fia, akkor mi nem vagyunk megváltva. De Ő Isten megtestesült Fia! – És ahogyan Szent János mondja: aki hiszi, hogy a Jézus az Isten Fia, az közösségben van Istennel, Krisztussal és a testvérekkel.

Adjunk hálát, hogy mi ebben a közösségben élhetünk, és kérjük meg Szent Hilariust, segítse a püspökeinket munkájukban, mellyel őrzik azokat a pilléreket, melyekre az Egyház fölépült és meg tud maradni. Amen.

Testvéreim! A ma ünnepelt szent, Rajmund, domonkos szerzetes, pap, tudós, rendfőnök volt. Amikor meghalt 1275-ben, elmúlt 95 éves. Kortársa és munkatársa a 13. század nagy szentjeinek, pápáinak. Édesapja egy vár ura volt Aragóniában. Első iskolája a barcelonai székesegyházi iskola volt. Itt érezte először, hogy neki papnak kell lennie.

Fiatal papként maga is tanítani kezdett, de hamarosan lemondott állásáról és a bolognai egyetemre ment jogot tanulni. Nagyon komolyan vette a tanulást. Annak érdekében, hogy semmi ne vonja el figyelmét a tanulásról, egy kamalduli kolostorban kért helyet. 6 évet töltött itt. Amikor tanítani kezdett, isteni ajándéknak tekintve tudását – „ingyen kaptátok, ingyen adjátok”–, pénzt nem fogadott el a tanítványaitól. Ezzel nyilván nem kevés ellenséget szerzett magának, de a városi elöljáróság védelmébe vette.

Közben tanártársai közül egyik a másik után csatlakozott Szent Domonkoshoz, akinek épp Bologna lett az egyik központja. Rajmund talán már ekkor belépett volna a domonkos rendbe, ha a barcelonai püspök átutaztában rá nem veszi, hogy térjen vele együtt haza, és legyen az ő munkatársa. Ki is nevezte kanonoknak, s Rajmund nagyszerűen oldotta meg a legbonyolultabb kérdéseket is. 1222-ben, amikor a 40. éve körül járt, mégis lemondott mindenről és domonkos lett.

Ekkor kapta a kérést Nolaszkói Szent Pétertől, hogy szerkessze meg a fogolykiváltó rend, a trinitáriusok reguláját. Rajmund meg is írta a regulát. Nem sokkal később a pápa maga mellé rendelte Rómába, s rábízta a lelkiismereti ügyek pápai hivatalát, sőt megkérte, hogy legyen a gyóntatója.

A pápa mellett, akit minden útjára elkísért, két hatalmas munkán dolgozott: összegyűjtötte a két előző évszázad pápai rendeleteit, s a gyóntatóknak összeállított egy kézikönyvet, hogy a nehezebb esetekben is biztonsággal el tudjanak igazodni.

Közel járt a 60. évéhez, amikor fölmentését kérte, hogy hazatérve egy kolostor csendjében fejezhesse be az életét. A barcelonai kolostor fogadta be. A csendes öregség helyett azonban előbb Tarragona érsekévé akarták választani, amit még vissza tudott utasítani, 1238-ban azonban a rendi káptalan rendfőnökké választotta, ami elől már nem térhetett ki.

Spanyolországban akkoriban igen nagy gondokat jelentett az iszlám. Hatalmas területeken arab uralom volt. Ez egyrészt az arab fennhatóság alatt élő keresztények gondozásának feladatát, másrészt az arabok közötti misszió lehetőségét hozta magával. Rajmund minden erejével, tudásával, lelkipásztori tapasztalatával próbált részt venni e munkában. A hagyomány úgy tudja, hogy a muszlimok közti misszió érdekében kérte Aquinói Szent Tamás segítségét is, aki erre válaszul írta egyik nagy művét, a pogányok elleni summáját.

Amikor Rajmund még spanyol hazájában élt, gyóntatója volt Aragóniai Jakab királynak, aki nagyra becsülte őt, ennek ellenére nem hallgatott rá. Rajmund egy napon megtudta, hogy a király ismét tilalmas viszonyt kezdett az egyik udvarhölggyel. Sürgette a királyt, hogy bocsássa el a hölgyet, de annak esze ágában sem volt ezt megtenni. Erre Rajmund úgy döntött, hogy elhagyja a királyi udvart, mely akkor Mallorca szigetén tartózkodott. A király azonban megparancsolta, hogy senki se merjen a távozásban Rajmundnak segíteni.

A legenda szerint amikor a szent e nehéz helyzetben tengerre akart szállni, éppen útra készen állt egy hajó a kikötőben. A hajós azonban vonakodott őt magával vinni, és fölmutatta a király írásos tiltó parancsát. Rajmund erre Istenbe vetett bizalommal azt mondta útitársainak: „Ha földi király meg akarja akadályozni, hogy elutazzunk, majd az égi Király fog javunkra beavatkozni”. E szavakkal a tengerre terítette a köpenyét, fogta a botját, keresztet vetett, azután bátran rálépett a köpenyre. És az égi Király – aki az erős hit egyik bizonyságaként bátorította Pétert a vízenjárásra – valóban segített: Rajmund hat óra alatt átkelt a hatvan mérföld széles tengeren. Nagy tömeg szeme láttára lépett partra Barcelonában. Vállára vetette köpenyét, és elindult kolostorába – s annak kapuja magától kitárult előtte.

A közel 100 évet megért Szent Rajmund nagy példa és pártfogó mindazok számára, akik szabadon akarják szolgálni és átadni másoknak is az igazságot: megvolt benne az ehhez szükséges kiművelt lélek, de – mint legendája mutatja – a gyermeki hit és egyszerűség is. Nagy példája annak, hogy Isten olyan mértékben jön segítségünkre, amilyen mértékben mi rá merünk hagyatkozni az Ő gondviselésére. Kérjük Pennaforti Szent Rajmund közbenjárását, hogy Isten növelje, erősítse és szilárdítsa bennünk a hitet.

Testvéreim! A ma ünnepelt két szent, Nagy Szent Vazul és Nazianzi Szent Gergely a négy nagy keleti egyházatya közül való. A 4. században, amikor ők éltek, az Egyház még egységes volt, bár mindenki tudta, hogy a Római Birodalom keleti fele más hagyományokat hordoz, mint a nyugati. A négy nagy nyugati egyházatya Szent Ambrus, Szent Jeromos, Szent Ágoston, Nagy Szent Gergely, a négy nagy keleti egyházatya Nisszai Szent Gergely, Aranyszájú Szent János és a két mai szent, Nagy Szent Vazul és Nazianzi Szent Gergely.

Nagy Szent Vazul a keleti egyház számára olyan, mint számunkra Szent Benedek. Neki is volt egy nővére, Szent Makrina, aki a nők számára alakította ki azt a szerzetesi életformát, amit Vazul a férfiaknak.

Vazul (akinek a neve görögül Baszileiosz) Kappadókia fővárosában, Cézáreában született 330 körül előkelő, keresztény családban. Nagyszüleinek még volt része az utolsó keresztényüldözésben, de amikor Vazul megszületett, az Egyház már békében élt. 4 fiú- és 5 leánytestvér között nőtt fel.

A vallásosságot atyai nagyanyjától és legidősebb nővérétől tanulta. Mindkettőt Makrinának hívták.

Vazul 14 éves korától otthon, Cézáreában kezdett tanulni, s azonnal kitűnt társai közül. Konstantinápolyban találkozott Nazianzi Gergellyel és a két leendő szent egymásra talált, először szellemileg, azután lelkileg is.

Kora teljes műveltségével fölszerelve 355-ben Vazul hazatért Cézáreába. Még nem volt megkeresztelve. Iskolát nyitott, ügyvédként is dolgozott, de a szívében egyre erősebb lett a vágy, hogy keresztény, sőt szerzetes legyen. Egy napon elhagyta a nyilvánosságot, megkeresztelkedett. Följegyezte: „Mintha mély álomból ébredtem volna, hogy meglássam az evangélium igazságának csodálatos világosságát.”

 Megszabadult a vagyonától, és útra kelt: bejárta az akkor híres remetetelepeket, és tanulta a szerzetesi életet. Amikor egy év múlva hazatért, megdöbbenve látta, hogy a cézáreai püspök az ariánus eretnekséget vallja. Ezért Vazul nem maradt mellette, hanem a családi birtokon remeteségbe vonult.

Ő sem maradhatott egyedül a magányában (amint Szent Benedek sem). Nazianzi Gergely is meglátogatta, s kis időt nála töltött. Amikor társak szegődtek hozzá, Vazul fölismerte a közösségi, a szerzetesi élet lehetőségét és fontosságát, és elindította azt az életformát, amiből a reguláris, közösségben élő szerzetesség sok más formája kibontakozott. Keleten ő alkotta meg az első regulát, és – ami lényeges változást jelentett – a szerzetesek életében a szellemi munkának, a tanulásnak is fontos helyet biztosított. A keleti szerzeteseket ma is bazilitáknak hívják Vazul görög neve alapján.

A 35. éve körül járt, amikor pappá szentelték, s ez véget vetett visszavonultságának. Ettől kezdve részese a nagy krisztológiai vitáknak, amit az ariánusok tanai váltottak ki. Vitába keveredett a cézáreai püspökkel is, aki fölismerte Vazul nagyságát, és maga mellé vette segédpüspöknek. Majd a 40 éves Vazult püspökké választották.

Ezután következett közel tíz esztendő, melyben Vazul a Jó Pásztor nyomában járva támasza lett a nyomorultaknak, segítője a bajbajutottaknak. Püspöki városában a karitatív intézmények addig soha nem látott rendszerét építette ki. Ugyanakkor őrzője lett az igaz, katolikus tanításnak. Emiatt a császárral nagyon komoly összeütközésekbe került.

A másik szent, akit ma ünnepelünk, Nazianzi Szent Gergely, más családi körülmények közül indult. Apja kezdetben egy szektához tartozott, anyja viszont buzgó keresztény volt. Hosszú ideig gyermektelenek voltak, s mikor végre a kis Gergely megszületett, édesanyja fölajánlotta őt Istennek. Később az apa is megtért, sőt püspök lett Nazianzban.

Gergely nagyon érzékeny, költői lelkületű volt. Tanulmányai végeztével hazatért, s ekkor keresztelkedett meg. Nem véletlen, hogy őt is a négy nagy keleti egyházatya közé sorolták. Ugyanis ő találta meg az antik görög műveltség és a katolikus teológia szintézisének módját. De ő is megszenvedett ezért: bár vonzotta a remetei magány, püspökként kellett szolgálnia előbb szülővárosában, majd Konstantinápolyban. Látnia kellett, mennyi emberi gyarlóság akadályozza az igazság megismerését, a keresztény hit terjedését.

Húsz évvel élte túl a barátját, Vazult, aki után ő volt a niceai hitvallást őrzők támasza és nagy példaképe.

Ebben a szentmisében köszönjük meg Istennek hitünk e két nagy óriását, pillérét. Csodáljuk meg Isten gondoskodó szeretetét, mely a szentek, a mi örök példaképeink közé emelte a szellem óriásait, az egyházatyákat is, és adjunk értük hálát. Adjunk hálát a kegyelemért, mely Ágostont, Jeromost, Vazult, Gergelyt a műveltség csúcsain is megőrizte az igazság befogadásához szükséges alázatban. S mivel azok a problémák, nehézségek, üldözések, melyeket a korai századokban ők megéltek, a tévtanok, melyekkel megharcoltak, végigkísérik az Egyház egész történetét és napjainkban is jelen vannak, kérjük oltalmukat elsősorban a mai teológusok és tanítók számára – de önmagunk számára is. Közbenjárásuk segítsen megtalálni és megőrizni azt az erőt, bátorságot és alázatot, mely az Egyház igaz tanításában való megmaradáshoz mindenkor szükséges. Amen.

Testvéreim! Mi, akik karácsony estéjén, egy héttel ezelőtt elmentünk Betlehembe, és megtaláltuk a Szűzanyát, Szent Józsefet és a jászolban fekvő Kisdedet, ma megint Betlehembe megyünk. Keressük a Szűzanyát és karján a kicsi Jézust. Keressük az Istenanyát és az Isten megtestesült Fiát, hogy amikor időszámításunk szerint egy új év kezdődik, megkérjük őket. Az Édesanyát arra, hogy járjon közbe értünk az Ő szent Fiánál; a kicsi Jézust pedig arra kérjük, áldjon meg minket, és azzal a kegyelemmel és igazsággal, amivel Ő telve van – mert Ő a mi Istenünk –, töltsön be minket is, hogy az előttünk álló esztendőben igazabbak tudjunk lenni és gyarapodni tudjunk a kegyelemben.

Az igazság és a kegyelem az emberi élet fundamentuma. Amikor az ember ezekben megfogyatkozik, vagy teljesen híjával van ezeknek, akkor baj támad. És ahogy a Szentírás elmondja nekünk, a kezdet kezdetén is épp ebből lett a baj. Isten megteremtette a világot, s benne az embert. Földből formálta, lelket lehelt belé, ezért az ember test és lélek, értelmes, szeretni tudó lény lett, és Isten kedvét találta benne. Az Úr elhalmozta mindennel, amit az ember mint teremtmény egyáltalán befogadhatott. Erős volt, szép volt, halhatatlan volt, és megkapta a Földet, hogy uralkodjon rajta! Az ember Isten gyermeke volt. De akkor jött az ördög, és ezt a gyermeket megvadította: „Csak nem fogsz engedelmeskedni?! Nem látod, hogy irigyelnek tőled valamit?! Irigylik tőled a jónak és rossznak a tudását! Ne hagyd magad, lázadj föl!”

És ez a gyermek föllázadt. Úgy fordult szembe teremtő Istenével, mintha ellensége lenne. Megszegte a parancsot – és baj lett. A gyermekből számkivetett menekült lett, az ember, aki a kegyelmek teljességét hordozta, elveszítette a kegyelmet. Ez sok-sok pozitív adat elvesztését jelentette, plusz azt, hogy az Isten nem tudta kedvét lelni a legszebbnek alkotott teremtményében.

Attól kezdve az emberi történelem nem egyéb, mint a hamisságoknak a sorozata, jobb esetben a tévedéseknek a sorozata, legrosszabb esetben a gonoszságoknak a halmaza, emberek egymás közti marakodása. Mert ha egyszer valaki elveszíti az istengyermekség állapotát, a másik emberben már képtelen meglátni a testvért. Akkor a másik emberben csak versenytársat lát, akit minden áron le kell győznie, vagy zsákmányt lát, akivel azt csinál, amit akar. De legjobb esetben is csak a birtoklási vágyának kielégítőjét látja a másikban, és eszerint viszonyul hozzá.

Többször halljuk, főleg Ádvent idején, hogy a bűn miatt az ég bezárult. Elveszítette az ember azt az Isten előtti kedvességet, amivel teremtetett. A megváltás pedig éppen azt jelenti, hogy az ég megnyílik, a második Isteni Személy jön, igazán emberré lesz, és az Atya felé meg tudja mutatni: „Atyám, Te, aki az embert szeretni akarod, nézd, itt vagyok én, a második Ádám, és itt van Édesanyám, a második Éva, bennünk most újra kezdődik minden. Az igazság és a kegyelem.” A Szűzanyában elkezdődik, az Úr Krisztusban pedig, mert Ő örökkévaló Isten, fölragyog itt a földön az igazság és a kegyelem.

Ezért mondja Gábriel a názáreti Szűznek: „Üdvözlégy, te kegyelemmel teljes!” Mária valóban az, kegyelemmel teljes. És amikor mi most megkezdjük az Úr egy újabb esztendejét, fohászkodjunk Máriához: „Szűzanyánk! Te, aki igaz vagy, igaz voltál, mert te vagy az első megváltott ember, s mert anyja lettél a Megváltónak, te minden kegyelemmel teljes vagy. Ha te odafordulsz a te isteni Fiadhoz, földerül az ő arca és azzal fordul feléd: „Édesanyám, kérsz valamit?! Kedves vagy nekem, én téged szeretlek. Amit kérsz, még az országomat is, megadom neked!”

Ezért fohászkodjunk a Szűzanyához: „Te boldogságos Istenanya! Kérd számunkra a kegyelmet, hogy kedvesek tudjunk lenni a Te Fiad előtt!”

És erre a Szűzanya azt mondja nekünk: „Én kérem, de neked ahhoz igaznak kell lenned. Az vagy?” – Egy gyónó ember erre azzal tud válaszolni, hogy Szűzanyám, én tudom, hogy hordozok tévedéseket – tudok tévedni –, tudom, hogy olykor voltam hamis, gyenge, de szántszándékkal nem akarom bántani a te Fiadat! És amennyiben hamis voltam, azt én megbántam, és a te isteni Fiadtól hallottam a szót: Megbocsáttattak a te bűneid. Szűzanyám, én nem vagyok igaz ember, de szeretnék az lenni! Segíts!”

Erre válasz a Szentháromság részéről az esztendő kezdetén az áldás: Menj és gyarapodj az igazságodban. Ehhez már csak annyit kell tudni, hogy az igazságunk – mindegyikünk igazsága – a konkrét állapotunkban teljesedik be: a családban, egy szerzetben, a papságban, a munkában vagy az öregségben, a betegségben, vagy az anyaságban, az anyósságban. Az igazságunk a saját állapotunkban valósul meg.

Az Egyház – mindjárt itt az év kezdetén – nem tudja kifejezni a háláját az Isten felé jobban, mint hogy módot ad nekünk arra, hogy igaz emberekké váljunk. Mert az Egyház a szentjeiben éli meg, hogy amilyen mértékben igaz valaki, olyan mértékben érkezik a kegyelem. És olyan mértékben kedves az ember az Isten előtt.

Hát áldjon meg minket a Szentháromság, az Atya, a Fiú és a Szentlélek. A Szűzanya pedig a maga anyai gondoskodásával vigyázzon ránk, hogy az előttünk álló napokban gyarapodni tudjunk igazságban és kegyelemben, amit az Úr Krisztus teljességéből meríthetünk. Amen.

Testvéreim! A ma ünnepelt Szilveszter pápa római születésű volt, s majdnem huszonkét évig, 314-től 335-ig volt pápa. Elődje, Miltiádész pápa alatt szabadult meg az Egyház az üldözésektől, miután Nagy Konstantin a Milviusi-hídnál legyőzte Maxentiust.

Szilveszter pápaságának egyik legfontosabb teendője volt az egyházi élet megszervezése Rómában. Maga a császár nem kedvelte Rómát, egész uralkodása alatt mindössze háromszor fordult meg benne, akkor is csak rövid időre. A római püspök primátusának érvényesülése szempontjából Szilveszter pápasága annyiban jelentős, hogy a két zsinatra, melyeket a császár hívott össze (314-ben a dél-galliai Arles-ban, 325-ben pedig Niceában), nem személyesen ment el, hanem képviselőt küldött. Indoka az volt, hogy a pápa nem hagyhatja el az Apostolok sírját. S ez így is maradt egészen a középkor végéig: a pápák személyesen nem vettek részt a Rómán kívüli zsinatokon.

Miltiádész pápa kapta a császártól az első nagy adományt, amellyel a Lateráni palotát a pápa rendelkezésére bocsátotta. A nagy római templomok építéséről azonban már Szilveszter tárgyalt a császári építészekkel. Szilveszter alatt készült a Vatikáni-dombon a Szent Péter sírja fölötti bazilika. Szent Pál sírja fölé egy kisebb bazilikát kezdtek építeni az ostiai út mentén. A Laterántól nem messze pedig megkezdték a Szent Kereszt-bazilika építését, amely arra volt hivatva, hogy a jeruzsálemi szent helyek megjelenítője legyen Rómában.

Szilvesztertől írott emlék nem maradt ránk. A legenda azonban megőrzött egy történetet, mely szerint Nagy Konstantin valódi és végleges megtérése Szilveszter pápának köszönhető. Konstantin ugyanis, miután Maxentius fölött győzelmet aratott és meghódította Rómát, a sikertől elkápráztatva még egyszer üldözést kezdett a keresztények ellen. Ezért leprával bűnhődött. Betegségében az egyik éjszaka álmot látott: megjelent neki Szent Péter és Pál apostol, és megmondták, hogy gyógyulást sehol máshol nem remélhet, csak Szilveszter pápánál, aki tud egy csodatévő forrásról, melynek vize mindazokat meggyógyítja, akik megmerülnek benne.

Szilveszter azonban nem volt Rómában, mert az üldözés elől a Soracte­-hegy egyik barlangjában húzódott meg. A császár azonnal követeket küldött hozzá, és kérte, jöjjön vissza Rómába. Szilveszter vissza is tért, s tanítani kezdte a császárt a keresztény hitre, megnyittatta vele a börtönöket, melyekben a keresztény foglyokat őrizték, majd elvezette a keresztelőmedencéhez. Ott a császár visszanyerte egészségét. Hálából azonnal törvényeket bocsátott ki az Egyház javára, és nagy ajándékokkal fejezte ki háláját a gyógyulásért. Az egyik templom építésénél ő maga is kapát ragadott, és tizenkét kosárnyi földet a saját vállán szállított el.

Szilveszter ünnepe számunkra a hálaadás ünnepe az esztendő ajándékaiért is. Segítsen bennünket ez a szent, hogy egész napunk méltó legyen a hálánkhoz. S ha lehet, legyen erőnk még ahhoz is, hogy a világban elszabaduló mértéktelenségekért – ki-ki ahogy tud, egy fohásszal, egy kis önmegtagadással, apró lemondással – engeszteljünk. Amen.

Testvéreim! A ma ünnepelt vértanú, Becket Szent Tamás élete – mint általában a szenteké – megmutatja, hogy mire képes a kegyelem az ember életében. Tamás élete úgy indult, mint Ágostoné: tanult, jómódú ember, akit a világ a legmagasabbra emel. Azután Isten megmutatta neki – mint Pálnak is –, hogy mennyit kell szenvednie az Ő nevéért.

Londonban a mentoni ágostonos kanonokok iskolájában, majd Párizsban tanult. Huszonötéves volt, amikor Theobald püspök házában fiatal, Canterburyben tanult papok társaságába került. Tamásnak tetszett ez a baráti kör, s a püspök is annyira megszerette őt, hogy megtette canterburyi fődiákonussá, 1154-ben pedig – Tamás ekkor harminchat esztendős – az ifjú II. Henrik királytól a kancellári tisztséget kérte Tamás számára.

A király és kancellárja, Tamás között hamarosan komoly barátság alakult: a kancellár teljesen magáénak érzett mindent, ami a királyt érte, a király viszont, szenvedélyes és uralkodó alkata ellenére, egyre inkább figyelt rá, elfogadta tanácsait.

Tamás pompa és luxus közepette élt, ami nem kis nyugtalanságot keltett Theobald püspökben. Nem azért javasolta védencét kancellárnak, hogy az átvegye az udvar léha életét, hanem arra gondolt, hogy fődiákonusa az angliai egyház békéje és nyugalma érdekében tevékenykedik majd a király mellett. Magához kérette tehát Tamást, aki a hívást válasz nélkül hagyta.

És ekkor a Gondviselés lépett közbe, nehogy egészen belevesszen Tamás a könnyelmű életbe.

Amikor ugyanis Theobald püspök meghalt, Henrik úgy határozott, hogy Tamás lesz a canterburyi érsek. Tamás eleinte ellenkezett – a kancellári életet izgalmasnak és érdekesnek találta, szemben az új állással –, de végül úgy döntött, hogy elfogadja a kinevezést: 1162. június 1-jén pappá, a következő napon pedig püspökké szentelték.

Tamás előre megmondta a királynak, hogy ha valóban érsek lesz, Henrik hamarosan el fog fordulni tőle. Ismerte magát annyira, hogy tudja: nem az az alkat ő, aki viaszbábuként képes engedelmeskedni a királynak, amikor az Egyház dolgairól van szó. Csakhogy a kancellár Tamás olyan klé-rus-ellenes volt, hogy Henrik egyszerűen nem hallotta meg ezeket a figyelmeztető szavakat. Annál nagyobb volt a megütközése, amikor Tamás a püspökké szentelése után lemondott kancellári hivataláról.

Henrik ezt személyes sértésnek vette, és úgy tekintette, hogy Tamás fölmondta az iránta való engedelmességet. A következő hónapokban a király és az érsek szívósan küzdött jogainak érvényesítéséért, és viszonyuk egyre inkább elmérgesedett. Segítette ezt Tamás ellenségeinek nem kis tábora is, hiszen a király egykori barátja sok irigyet szerzett magának.

Az egyik súlyos kérdés, ami egyebek mellett végsőkig élezte a konfliktust, azoknak a klerikusoknak az ügye volt, akik komoly vétséget követtek el. Henrik azt követelte, hogy ezek a klerikusok veszítsék el az egyházi védelmet, és kerüljenek állami bíróság elé, mivel ő felelős az ország belső rendjéért és békéjéért. Tamás viszont ebben az igényben az Egyház szabadsága ellen irányuló újabb támadást látott. A királynak sikerült maga mellé állítania néhány püspököt is, Tamás pedig elbizonytalanodott, mit is kellene tennie. Püspöktársai – és a rosszul tájékoztatott pápa is – arról akarták meggyőzni, hogy hajoljon meg a király akarata előtt. Tamás gondolkodni kezdett ezen, de a király olyan megalázó feltételekhez kötötte a békülést, amit az angliai egyház első emberének nem volt szabad vállalnia.

Henrik Clarendonba zsinatot hívott össze, s azt követelte, hogy az érsek és a király kapcsolatának rendezéséből szokásjog szülessen, s azt az érsek írja alá és pecsétjével erősítse meg. Tamásnak látnia kellett, milyen hiábavaló volt minden érvelés, amellyel meg akarták őt győzni, hogy engedjen. Ráadásul a zsinaton megmutatkozott a nyílt ellentét közte és püspökei között, akik egyenként és titokban meghajoltak a király előtt.

Tamás véglegesen megtagadta a király kérésének teljesítését, s nem írta alá az okmányt, amely a Clarendoni Konstitúciók néven vált ismertté a történelemben, mert úgy látta, hogy lényeges területeken nyirbálná meg az Egyház szabadságjogait.

A harc fölmorzsolta Tamás egészségét. Betegen, teljesen magára hagyva, püspökeitől megfosztva hallgatta a király fenyegetőzését, hogy megkínoztatja és börtönbe fogja záratni. Gyóntatója azonban, a mentoni prior, Róbert azt tanácsolta neki, hogy tartson ki, hagyatkozzék Istenre, és engedje, hogy tovább vezessék a megkezdett úton; mert ami történni fog, az nem az ő személyes dolga, hanem Isten ügye, aki övéit soha nem hagyja el.

A következő hat esztendőt Tamás számkivetésben töltötte, vezekelt, tanult, imádkozott. Több hiábavaló kísérlet után 1170 júliusában megtörtént a látszólagos kiengesztelődés az érsek és a király között. Henrik azonban megtagadta tőle a békecsókot, ami nyilvánvalóvá tette, hogy Tamás keresztútjának végső állomásához érkezett, amikor visszatért a száműzetésből Angliába. Gyilkosai Henrik egyik dührohamát használták ki arra, hogy a király szavait – el kell őt távolítani! – parancsnak véve a saját székesegyházában megöljék az érseket.

Tamás elkerülhette volna a vértanúságot, ha életét fontosabbnak tartja a feladatnál, amit Isten bízott rá, s amivel teljesen azonosult. Ez tűnik ki utolsó szavaiból, amelyekkel nem engedte, hogy eltorlaszolják a székesegyház kapuját: „A mi dolgunk az, hogy szenvedjünk, és nem az, hogy harcoljunk. Ellenségünket inkább a szenvedéssel, mint a harccal fogjuk legyőzni. Kész vagyok meghalni Jézus nevéért és az Egyház védelméért.”

Becket Szent Tamás élete és vértanúsága példa arra, hogy Isten kegyelme fölneveli az embert a feladatra, amit rábíz. Adjunk érte hálát Istennek. Adjunk hálát azért, hogy az Egyházban élhetünk, ahol a szentek közösségében a vértanúk példája és ereje támogat minket. És kérjük Szent Tamást, segítsen minket kitartani és megharcolni a magunk kis napi harcait Istenért, a feladatainkban. Amen.

Testvéreim! Amikor röviddel a kicsi Jézus születése után jöttek a pásztorok s keresték az újszülött Krisztust, a Szűzanyának már akkor megremeghetett a szíve: Jaj, Istenem! Mikor pedig jöttek a napkeleti bölcsek, akkor a Szűzanya pontosan tudhatta, hogy ezt a kis Életet, amit rájuk bízott a Mindenható, védeni kell, mert ezek a ki tudja honnan, napkeletről jött bölcsek tudnak valamit, amit a többiek nem tudnak, és amiből baj lehet.

Mert a napkeleti bölcsek elmondták Máriának és Józsefnek, mi járatban vannak és hogyan jutottak ide. Elmondták, hogy bezörgettek Heródeshez, aki nem tudott válaszolni a kérdésükre: „Hol van a zsidók született királya?”, de a tanácsadói tudták: Betlehemben.

Heródesről viszont köztudott volt, hogy fondorlatokkal szerezte meg a hatalmat és gyilkosságok árán tartotta meg. Akiről csak halvány gyanú is fölmerült, hogy szembefordulhat vele, vagy az ellenlábasa lehet, legyen az akár a tulajdon felesége vagy a fiai, órákon belül megölette.

De Heródesnek volt jogérzéke, Tudta, hogy „én ugyan bebiztosíthatom a hatalmamat, megkísérelhetem, hogy uralkodóházat alapítok, de ha egyszer Júdeában a Dávid családból valaki föláll, és azt mondja, Isten nevében én akarok uralkodni Izrael fölött, akkor az én házamnak vége van!” Ezt Heródes tudta.

Ezért amikor hallotta a napkeleti bölcsektől, hogy a zsidók született királyát keresik, megértette: itt valaki megszületett, aki nem fondorlatokkal, nem gyilkosságok árán, hanem öröklés jogán igényt támaszthat a trónra. Ezért öletett meg a környéken minden két év alatti fiúgyermeket, hogy a riválist, a született ellenlábast eltüntesse útjából.

Heródes csak egyet nem tudott: itt nem az ő dinasztiájának ellenlábasáról, hanem az Üdvözítőről van szó, aki fölött a Mindenható Isten féltő szeretete virraszt, és elmenekíti a Gyermeket.

De vajon mit érzett József, amikor hallotta álmában az angyalt? S mit érzett a Szűzanya, amikor József az éjszaka közepén ébresztette: „Mária, gyorsan, készülődj, meneküljünk, menteni kell a Gyermeket!” A Szűzanya szeplőtelen szíve megérezte, hogy az ember így fogadja a Megváltóját: rátámad.

Azóta is hányszor képes az ember arra, hogy amikor a lelkiismeretében megszólal a – bűntől visszatartó „Ne tedd!”, vagy a jóra késztető isteni hang, „Tedd meg!”, vagy a megtérésre szólító „Bánd meg a bűneidet és gyere haza!” – hívás, az ember kezet emel és megfojtja ezt a szót.

Persze Heródes sorsából is kiderült, hogy csak önmagának ártott. Ugyanígy, az isteni szóval szembeforduló ember is önmagának árt, meg a rábízottaknak. De az aprószentek a példái annak, hogy akik ártatlanul esnek áldozatul az Úr Krisztusért, Krisztus tanúivá válnak, s nem vesznek el, hanem ahogy a liturgiában az Egyház boldogan mondja: „Ezek az ártatlan kisdedek ott vannak Krisztus mellett és követik, bárhova megy. Énekelnek, boldogan énekelnek a Báránynak.”

Adjon nekünk az Úr erőt, hogy hallgatni tudjunk a lelkiismeretünk szavára, és az életet, amit bármilyen formában ránk bíz az Isten, megbecsüljük és megóvjuk. Amen.