Diós István-Napi kenyerünk. Homiliák a szentekről

Testvéreim! Az az élet, amit a mi föltámadott Urunk mint Jó Pásztor ad nekünk, a szentségeken keresztül érkezik el egy-egy emberhez.

Így a bűnbánat szentségén keresztül is, mellyel a lélek megvallja az Úr Krisztus előtt: „Uram, én vétettem Ellened, és kérem a bocsánatodat!”

E szentséget a gyónási titok pecsétje védi. Ami a gyónásban elhangzik, senkire nem tartozik, csak arra a lélekre, aki gyónt, meg az Úr Krisztusra, akinek a nevében az Egyház papja hallgatja meg a gyónót, és az élete árán is köteles megőrizni a gyónásban hallottakat, a gyónási titkot. Amit a gyónásban hallott, azt soha, senkinek el nem mondhatja, ha az életébe kerül, akkor sem!

Ennek lett a vértanúja Nepomuki Szent János, aki 600 éve, 1393-ban halt meg, ezen a napon. Furcsa módon – jóllehet akkor az 1400-as évekhez közeledik a történelem, s egy halom oklevél, irodalom van már mindenről! – róla nem maradt írott emlék. De Prágában, ahol megölték, a hívek megőrizték emlékét. Tudták és továbbadták, hogy ez a János a gyónási titokért halt meg.

Azután eltelt 300 esztendő, a történészek vitái egymást érték – lehet-e ez, vagy nem lehet ..., semmi írott emléke nincs ..., ugyan kérem... mesebeszéd az egész –, és akkor 1719-ben elindították János szenttéavatási eljárását. Ennek során fölnyitották a sírját, és a nyelve ott 

volt épen a koporsóban. Jeléül annak, hogy ez a János tényleg a gyónási titoknak, a titkot őrző hallgatásnak az áldozata lett.

Páduában volt egyetemista. Mint papságra készülő fiatal ember – és akkor írják az 1370es éveket – nyilván jó párszor elzarándokolt Páduai Szent Antalnak 103 a sírjához. És magába szívta a lelkületet, hogy az üdvösség mindennél fontosabb! És mindaz, amit az egyházjogban az Egyház tanít, s mindaz, amit a teológiában tanít – az üdvösségért van! És ezt semmiért eladni nem szabad! Nyilván hallotta, hogy a pápa még Avignonban van, Svéd Szent Brigittának a sikertelen kísérlete a hazahozatalára ott rezgett még a levegőben, de egyszer csak jön a híre, hogy egy Katalin nevű valakinek Sziénából sikerült! Hazavitte a pápát.

János hazatér Prágába, tele az Egyház megújulásának a reményével, lendületével meg a maga fiatal odaadásával, és egyszer csak jönnek a hírek, hogy ismét szakadás készülődik! Két pápa van! – És ez nagyon rossz hatással volt egész Európára. Az Egyház tekintélye a világi uralkodók előtt megcsappant. A cseh király is – akit úgy hívnak akkor, hogy IV. Vencel egyszerre fékevesztett ember lett. Azt mondják, közben alkoholista is lett, mindenesetre rendkívül szeszélyes, erőszakos, gátlástalan és ellentmondást nem tűrő uralkodást vezetett be. Közben pedig a szomszédban, az érsekségen ez a János először káplán, azután az érseknek a munkatársa, titkára, helynöke, kanonok lett. Prágában híre ment, hogy ezt a Jánost érdemes hallgatni, erre a papra érdemes odafigyelni! Ez nem veszekszik, nem vitatkozik – ez tanít! És egyszer csak a királynő fölkérte, hogy: „Légy a gyóntatóm!”

János addig mindenfajta királyi kísérlet elől kitért, pedig a király maga mellé akarta venni mint főtanácsadót. Azt mondta: „János, én téged érsekké teszlek, pápává nem tudlak tenni, de ami rang van, azt rád fogom ruházni.” – És János kitért. Következetesen. A királynőnek azonban a gyóntatója lett.

A hagyomány tudja, hogy egyszer csak ez a féktelen – és ha tényleg alkoholista volt, akkor az alkohol hatásától is gátlástanná lett – uralkodó elkezdte faggatni János papot. „Mondd meg nekem, mit gyónt a feleségem neked?!” – János persze hallgatott. Annak viszont már van történeti emléke is, hogy egyszer a királyi lakoma egyik étele kozmás lett. A király odaparancsolta a szakácsot, és azt mondta neki: „Te lekozmáltad az én vacsorámat, én pedig megégetlek téged!” – és máglyára küldte a szakácsot. Akkor János pap kihallgatást kért a királytól, és – mint előtte is, utána is a történelem folyamán nem egy nagy püspök egyszerű papként számonkérte a királyt: „Felség, mit tettél!? Öltél! Egy ártatlan embert megöltél!” – Ettől a király végleg megdühödött: „Mit mondasz?! Nem elég, hogy nem vallod meg, mit gyónt neked a feleségem, még szemtelenkedsz is velem!?” – Följegyezték, hogy a kínzókamrában maga a király sajátkezűleg égette a fáklyával János oldalát: „Valld meg, mit gyónt a feleségem!” – azután félholtan beledobatta a Moldva folyóba.

A holttest azonban nem merült el. Csillagok jelezték és vették körül a helyet, ahol a víz tetején úszott a test.

1729-ben avatták őt szentté. Akkor ez a térség, Csehország, Ausztria, de főleg Magyarország éppen a török idők utáni nagy építési korszakban van. És Szent Flórián a hidak egyik oldalán, Nepomuki Szent János a hidak másik oldalán – szinte mindenütt! És az akkoriban épült templomokban valamilyen formában – legtöbbször a keresztet magához ölelve – ez a János pap ott látható. Itt, ebben a templomban is, hátul, jobb oldalon, a legutolsó mellékoltár az övé.

Kérjük meg őt, vegye oltalmába elsősorban a gyóntatókat, hogy mindig észben tartsák, hogy a szentgyónás szentségében micsoda kincsünk van! Tudják őrizni a gyónási titkot! Meg imádkozzon mindazokért, akik az Egyház képviseletében a hatalmasokkal kerülnek szembe, és most mindegy, hogy egyszerű hívőről van-e szó, vagy a római pápáról, teljesen mindegy, de amikor az Egyház képviseletében valaki a hatalmasokkal kerül szembe, oltalmazza és bátorítsa őket a ma ünnepelt Nepomuki Szent János, hogy tudják észben tartani és el ne felejtsék, hogy az üdvösség, amit a szentségeken keresztül kapunk, nem eladó! Senkinek és semmiért nem eladó! Amen.

Boldog Gizella királyné, apáca

Szentlecke Sir 26,1–8.13–14.16–18. Evangélium Mt 7,21–29.

Testvéreim! Ezekben a napokban nagyon meg kellene kérnünk Boldog Gizellát és az összes magyar a szentet – az ő férjét, Szent István királyunkat, a fiukat, Szent Imre herceget, Szent Gellértet és vértanútársait, azután Szent Margitot, Jolánt és mindenkit, aki itt ezen a magyar földön vált szentté, zárva a sort Boldog Apor Vilmos vértanú püspökkel –, nagyon könyörögjenek értünk, hogy a következő napokban valami jó történjék.

Ha azonban Gizella megkérdezné tőlünk: „Miért, mit akartok tulajdonképpen?” – akkor, ha őszinték vagyunk, elkezdjük mondani neki, nekik, hogy mi szeretnénk nyugodtan, békében, biztonságban, problémátlanul, bajok nélkül, katolikus keresztényként élni ebben az országban.

S akkor Gizella is, a többiek is elmosolyodnak és azt mondják: ti a mennyországot szeretnétek élni a Földön. Azt hiszitek, hogy egy parlamenti választás meg tudja teremteni a mennyországot a Földön? Nem. – És mindegyikük elmondja, mennyi baj, mennyi gond, probléma, sikertelenség és szenvedés közepette éltek itt és értek szentekké.

Maga Gizella elmondja, ha kérdezzük, hogy 17–18 éves volt, amikor egy kolostorból ide került hozzánk, egy épp kereszténnyé váló ország királyának feleségeként. Gizella, aki megismerte és megszerette a bencés apácák életét – jóllehet az apátnő megmondta neki, hogy őt csupán nevelésre adták be a szülei, s egyszer majd férjhez kell mennie –, amikor a vőlegény megérkezett, Kelet felől, egy pogány világból, Gizella nyilván nem könnyű szívvel hagyta ott azt a kis mennyországot, ami számára az apácaélet volt. Bár abban is jelen volt minden emberi gyarlóság, Magyarországhoz képest mégiscsak maga a mennyország volt. És Gizella elhagyta azt a mennyországot, és eljött. És Szent István felesége, küzdőtársa, támasza, biztatója lett.

Mert vajon hányszor történhetett meg az, hogy a király, befejezve a napot, azzal a keserűséggel tért haza Gizellához: „Ennek semmi értelme!” – És akkor ő, a szent feleség először meghallgatta, csöndesen végighallgatta, majd biztatni kezdte, és elkezdtek együtt imádkozni. Ez nemcsak akkor történt meg, amikor István csatába ment Koppány ellen, hanem végig, végig azon a közel negyven éven át, amíg István királya volt az országnak, Gizella pedig az ő társa, hitvese volt.

Nem tudjuk egész pontosan, hogy ez a királyi pár 3, 4 vagy 5 gyermekét temette-e el. Hármat vagy négyet csecsemőkorban, a legdrágábbat, Imrét közvetlenül a koronázás előtt. Akkor, amikor a király is, Gizella is azt hihették: mégiscsak volt értelme minden küzdelemnek, minden könnynek, imádságnak, mert Imre átvesz egy országot, amely immár keresztény! És egy vadászatról holtan hozták haza Imrét.

Ezzel Gizella kálváriájának még nincs vége. Mert 1038-ban eltemette a férjét, Szent Istvánt, s hamarosan hallania kellett: meg fogják fosztani királynéi jogaitól. Egyszer csak jött a hír: a pogányok fellázadtak, kiirtották a püspöki kart, Gellértet és a püspöktársait megölték. Gizellának menekülnie kellett, vissza a passaui kolostorba, ahonnan elindult.

Micsoda fájdalmakat vihetett magával a szívében, látván, hogy ő odaadta az életét a családi életben a magyarokért, és amikor azok választanak, nekik megint a pogányság kell. Mert az a Vata-féle lázadás 1046-ban azt fejezte ki: nekünk nem kell a kereszténység.

Ezután eltelt 10 esztendő, Gizella magára vette a bencés apácák ruháját, s fogadalmat tett. A közösség pedig megválasztotta apátnőjének. Elmúlt 70 éves, amikor jöttek a hírek Magyarországból: Endre király újjászervezte a püspökségeket, újraalapította a kolostorokat, Magyarország mégis keresztény lesz. Mire Gizella lehunyta a szemét, megérett benne az isteni bölcsesség: itt a Földön nincs mennyország. Itt küzdelem van, bajok vannak, a türelemnek és a hitnek a nagy iskolája van. De aki állhatatos – őrzi a hitét és ragaszkodik Krisztushoz, dolgozik, cselekszik, amíg lehet, s amikor már nem lehet, akkor türelemmel szenved –, az megtermi a gyümölcsét, elveszi szenvedései jutalmát.

Minden szent, aki innen, e földi létből érkezett a mennyországba, ugyanezt mondja el. És ez hallatlan nagy vigasztalás, hiszen mindegyikünkre érvényes törvény.

De ezek a magyar szentek imádkozzanak értünk, hogy bármi történik most a választásokon, a hitünk megmaradjon. Tudjuk őrizni a türelmet, és tudjuk tenni és elszenvedni azt, amit nekünk kell megtennünk és elszenvednünk – nemcsak magunkért, hanem a testvéreinkért is, a hazánkért is –, hogy egyszer odajuthassunk, közéjük, a magyar szentek és Isten minden szentjei közé. Amen.

Szent Flórián katona, vértanú

Szentlecke 2Tim 2,8–13. Evangélium Mt 10,24–33.

Testvéreim! Szent Flórián innen nem is olyan messze, talán olyan 300 kilométernyire, a Duna mentén, Linztől egy kicsit nyugatra élt és halt meg Krisztusért, 304-ben. Ez az utolsó nagy üldözés ideje volt.

Fiatal korában katona lett. Végigszolgálta a császárt mint katona, de mint keresztény katona. És mint nem sokkal később Márton, ő is megmutatta, hogy katonaként is lehet kereszténynek lenni. De még akkor mutatta ezt meg, amikor ez életveszéllyel járt. Azután kiöregedett a katonaságból, leszerelték, és akkor jön a 304. év, a vértanúságának éve.

Flórián önként jelentkezett a vértanúságra, nyíltan vállalva, hogy keresztény. Ez azért rendkívüli, mert a keresztényüldözések három évszázada alatt nagyon világosan kiderült, hogy a vértanúság óriási kegyelem, amivel nem szabad játszani, nem szabad vakmerően provokálni. Az üldözések idején nem szabad odamenni a bíróhoz azzal, hogy „én keresztény vagyok, vértanú akarok lenni, öljetek meg!” Mert voltak, akik ezt megkísérelték, de amikor a kínzásokra került a sor, hittagadók lettek.

Flóriánról pedig tudjuk, hogy egy alkalommal, amikor keresztények csoportjával találkozott, akiket kivégzésre vezettek – mondható, hogy szabályosan vadásztak a keresztényekre –, Flórián megállította a csoportot vezető katonát és azt mondta: „Fogjatok el engem! Én is keresztény vagyok, a többieket pedig hagyjátok elmenni békében! Nektek csak az a fontos, hogy legalább egy keresztényt oda tudjatok lökni az elé, aki titeket vadászni küldött. Hát itt vagyok én!”

Mert Flórián fölismerte a percet. Mint ahogyan Kolbe Szent Maximilián is, 91 nem is olyan régen, a 20. sz. közepén. Vannak ilyen helyzetek, amikor a kegyelem megérinti a lelket: ha akarod, akkor most odaajándékozhatod az életedet. Önként.

És Flóriánnak megadatott ez a kegyelem. Állta a csúfolást, állta a kínzást, azután a végén követ kötöttek a nyakába és az Enns folyóba taszították, ott fulladt meg; s így lett a tűzvész meg az árvíz ellen oltalmazó szent. Nálunk is – falun is, városon is – hány de hány háznak a homlokzatán ott volt és ott van Szent Flórián szobra. Vagy a tereken. Hogy óvja azt a helyet, annak a népét, Krisztus híveit a tűztől. Vagy Nepomuki Szent János párjaként hidakon is látjuk, hogy óvjon a víztől, az áradástól. Vajon a Tisza mentén, a hatalmas árvizek területein, ott vannak-e még a Flórián-szobrok?

A Szentatya, amikor az Élet Evangéliumát mondta nekünk, azt mondta: az élet óriási ajándék, és az embernek három kötelezettsége van vele kapcsolatosan: el kell fogadni, támogatni kell és el kell ajándékozni.

Ezt tették, ezt teszik a vértanúk egy drámai helyzetben, egyetlen pillanat alatt. Az összes többi embernek, de főként nekünk, keresztényeknek a mindennapos dolgaink azok a helyzetsorozatok, amikor elhangzik a kérdés: odaadod az életedet? Odaadod a felebarátaidban az Úrnak? Odaadod? – Segítsen nekünk Szent Flórián, hogy fölismerjük ezeket a helyzeteket.

Merjük vállalni azt a hosszantartó élet-odaadást, amit a mindennapok szolgálata jelent, merjük és tudjuk végigvinni. Amen.

Szent Fülöp és a fiatalabb Jakab apostolok

Szentlecke 1Kor 15,1–8. Evangélium Jn 14,6–14.

Testvéreim! Ez a két apostol az ismeretlenebbek közé tartozik. Fülöpről annyit tudunk, amit itt az előbb hallottunk. Meg azt, hogy ő Betszaidából való volt és jól beszélt görögül. Ezért, amikor a görögök kezdtek az Úr Krisztus felé közeledni, Fülöpöt keresték meg: „Uram, látni akarjuk Jézust!” – Fülöp Hierapoliszban lett vértanú. Keresztre feszítették.

Jakab Jeruzsálem püspöke, akiről tudjuk, hogy Jézusnak unokatestvére. Mégpedig a Szűzanya oldaláról, ami azt jelenti: papi családból származott, ezért joga volt bemenni a szentélybe. Ugyanakkor apostol is.

A szentleckében hallott részlet az apostoli zsinat egyik nagy kérdésére utal: vajon aki pogány létére keresztény akar lenni és hisz Jézusban, annak vállalnia kell-e a mózesi törvényt? Azaz előbb zsidóvá kell-e lennie, hogy azután keresztény lehessen?

És Jakab látta – amint Péter is látta –, hogy nem kell a közbeeső fázis. Nem kell zsidóvá lenni. Hanem aki hisz – mert az Üdvözítő az emberhez jött –, bármilyen népnek a fia, az egyetlen kérdés számára: valóban hisz-e a Megfeszített Krisztusban? Ha hisz, akkor az Evangélium erkölcsét kezdje el élni. És legyen keresztény. Keresztelkedjék meg.

Azt is tudjuk, hogy Jakabot nagyon becsülték. A zsidók nevezték őt úgy: „az Igaz” – aki ellen semmi más vádat nem lehet fölhozni, csak azt, hogy Jézust hirdeti. A legendája szerint a főpapok keresték meg őt azzal: „Jakab! Neked akkora tekintélyed van! Állj ki a templomba, és mondd meg a népnek, hogy óriási tévedésben vannak a Jézusról hallott dolgok ügyében. Világosítsd föl az embereket! Megfizetünk érte!” – Jakab pedig fölállt, és újra hirdetni kezdte a megfeszített Krisztust. Erre letaszították a templom párkányáról.

Az apostolok ünnepei mindig arról beszélnek, hogy Jézusnak olyan nagy a hatalma és a szeretete az ember iránt, hogy emberekre, apostolokra merte bízni az evangéliumot. Jézus ugyanis tudta, hogy a Szentlélek erejével Ő meg tudja őrizni ezekben az emberekben és az utódaikban a hitet! Meg a szentségeket, meg az életet. Azt az életet, amit Ő hozott.

Az apostolünnepeken az Egyház mindig hálát ad ezért. Megköszöni Istennek, hogy adta az erőt az Egyháznak a hűséghez, megőrizni mindazt, amit az Úr adott, és megtenni mindazt, amit az Úr tőlünk elvár. Kérjük meg ezt a két szent apostolt, hogy elsősorban a püspökeinket, az apostolutódokat, meg a pápát, Péter utódát, de mindegyikünket is vegyenek oltalmukba és segítsenek nekünk őrizni, amit az Úr adott. És segítsenek nekünk élni is belőle. Amen.

Szent Atanáz püspök, egyházatya

Szentlecke 1Jn 5,1–12. Evangélium Mt 10,16–24.

Testvéreim! Amikor Szent Atanáz 78 évesen meghalt, Krisztus után a 373. esztendőt írták. Alexandriában halt meg, Egyiptomban. Az Egyháznak azt a részét, melynek ő a vezetője – Alexandria pátriárkája – volt, ma úgy nevezzük: a kopt egyház. Amikor Atanáz lehunyta a szemét, akkor már élt Nyugaton Jeromos is, Ambrus is, Ágoston is. De Atanáz az első, aki megtapasztalta azt, hogy az Egyházban meg kell küzdeni az igazságért. Még az Egyházban is!

Atanáz a 18. éve körül járt, amikor fölszabadult az Egyház Nagy Konstantin rendelete alapján. Amikor tehát kamaszodik – úgy 12–14 éves, s már katolikus, keresztény, aki a püspök házában nevelkedik –, tudja, hogy semmi garancia nincs arra, hogy holnap vagy holnapután nem jön egy újabb császári rendelet, mely ismét megengedi és elrendeli a keresztények öldöklését. De ellenkező értelmű rendelet jött: szabad kereszténynek lenni.

Ugyanabban az Alexandriában, ahol ő nevelkedett, élt egy akkor már javakorabéli pap, Arius, aki főszereplője lett egy eretnekségnek, amiben megmutatkozott, hogy az Egyháznak a fő baja nem a kívülről támadó üldözés, hanem a belülről támadó tévedések.

Atanázt 40 éves korában megválasztották Alexandria püspökének. Öt alkalommal száműzték, mert nem volt hajlandó alkuba bocsátkozni sem Ariussal, sem a követőivel. Az alapvető kérdés igazában az volt, hogy beáll-e azok sorába, akik az egész kereszténységet, meg mindazt, amit az Úr Krisztus ráhagyott Egyházára, a saját képükre és hasonlatosságukra formálják, vagy megpróbál ahhoz az igazsághoz formálódni, melyet az Úr Krisztus ránk hagyott. Ez ugyanis két külön világ, mely minden ellentétet alapvetően meghatároz.

Atanáz életében világosan megmutatkozott: amikor kívülről az Egyházat már nem éri direkt bántás, akkor belül ez a két vonal nagyon komoly ütközeteket képes vívni egymással, amiből súlyos szakadások tudnak származni. És ez végigkíséri az Egyház életét. Mert olyan könnyűvé tud válni a kereszténység, ha a saját képemre meg hasonlatosságomra formálom, részben a tanítását, részben az abból fakadó erkölcsi követelményeket. Még meg is tapsolnak érte. De ragaszkodni ahhoz, amit az Úr Krisztus mondott, szeretni Őt úgy, ahogyan Ő a valóságban föltárta magát és a tanítását, ez küzdelembe kerül. Az embernek önmagával is meg kell harcolnia ezért – mert a saját gyarlóságunk nagyon megmutatkozik itt –, és másokkal, a másik oldallal is szembekerül, sőt elkezdik gyűlölni. Mert tanúja lesz annak, hogy úgy is lehet, amint Krisztus kérte. Az igazságot, az Ő igazságát be lehet fogadni csűréscsavarás nélkül, „az igen igen, a nem nem” parancsa szerint.

Mindehhez nekünk, magyaroknak nagyon közeli példa Mindszenty József bíboros, akinek a sorsa ugyanez volt. Ilyen Atanáz-típusú ember, szent volt ő. Nem is értjük. Ma sem értjük eléggé, s úgy tűnik, még aránylag hosszú időnek el kell telnie, hogy kivilágosodjék: ő nem egy dialógus-képtelen, megkövesedett elem, hanem érzőszívű ember volt, aki megismerte az igazságot, és azt nem volt hajlandó a saját képére és hasonlatosságára átformálni. Nem. Hanem próbált ő maga hozzáalakulni, és mindazokat, akiknek főpásztora volt, próbálta odaterelni az igazsághoz.

Imádkozzon értünk Szent Atanáz, hogy merjünk meghajolni az igazság előtt. Azután imádkozzon értünk, magyarokért, hogy megértsük és fölfedezzük, milyen ajándékot kaptunk a mennyországtól József érsekünkben, a bíborosban, Mindszenty atyában! Amen.

Szent József a Szentcsalád feje

Szentlecke Kol 3,12–24. Evangélium Mt 13,54–58.

Testvéreim! Nemcsak az apostolok között, az Egyház minden tagjában fölmerülhet a kérdés, hogy vajon ki a nagyobb a mennyek országában? És az Egyház nem tér ki a válasz elől, hanem azt mondja: a nagyobb az, aki közelebb van az Úr Krisztushoz, és aki többet tett és többet szenvedett Érte. Az a nagyobb! Ezért a legnagyobb a Boldogságos Szűz, az édesanya. Utána a második Szent József, a munkás ember, aki gondviselő atyja lett Jézusnak.

A Szűzanya mindegyikünket megelőzött hitben, Szent József pedig a Szűzanyát kivéve előz meg mindegyikünket a hitben. A nagyságuk innen fakad.

József ugyanis, az egyszerű ács, szegény ember, lehetett olyan 12–14 éves, amikor Betlehemből kényszerrel áttelepítették a családot Názáretbe. József tudja magáról, hogy Dávid családjából származik, de ezzel együtt is csak az az egyszerű ács, akinek a két kezén, a munkaerején kívül van egy-két szerszáma, egyébként semmi. Eljegyzi Máriát, s egyszer csak észreveszi, hogy ő, az egyszerű munkásember, aki ugyan Dávid-ivadék, de hát a világ szemében senki, részese lesz egy misztériumnak: a jegyese, Mária – nem tőle, hanem ahogy az angyal elmagyarázta – a Szentlélektől gyermeket vár. És ez a gyermek lesz a Messiás! A Krisztus! Te pedig, József, Jézusnak fogod Őt nevezni.

Azután ez a kicsi Jézus megszületik, lassan fölcseperedik és annak, amit a teológia nyelvén úgy mondunk, hogy „Jézus kifosztotta magát, letette isteni dicsőségét és, szolgai alakot öltve magára, ember lett”, ennek a misztériumnak a Szűzanya mellett a második tanúja és részese József.

Az akkori szokások szerint amikor Jézus 12 éves lett, József maga mellé vette, mondván: „Fiam, a gyermekkorodnak vége. Eddig játszottál, ahogy akartál, de mostantól fogva reggelenként jössz velem dolgozni. Jössz a műhelybe, s megtanulod a mesterséget!” És Jézus ment. Nem mondta Józsefnek hogy ne tréfálj, én Teremtőként látom azt, amit te ácsként faragsz, és ha akarnám, egyetlen kézmozdulat nélkül tökéletesebbre teremteném azt, amit te fűrészelsz, összecsapolsz, összeácsolsz. – Jézus nem mondta ezt, hanem tanult. Szent Józseftől megtanulta az ácsmesterséget Názáretben. József pedig napról napra látta, hogy ez a gyermek növekedik, gyarapszik Isten és az emberek előtti kedvességben és bölcsességben.

És amikor elérkezett József halálának ideje, megáldotta Jézust. Izrael hagyománya szerint ugyanis a haldokló családfő átadta az elsőszülött fiúnak az áldást, melyet Ábrahám kapott mint ígéretet. József a hitben tudta: „Én ugyan megáldom Jézust, mint fiamat, de tudom, hogy az áldás Ő maga. Ő az, akiben áldást nyer a föld minden népe.” És Jézus ezt az áldást is elfogadta. – József pedig boldogan halt meg, boldogabban, mint az agg Simeon, aki csak néhány percre tarthatta az ölében a kicsi Jézust, mégis fölujjongott: „Istenem! Én most már nyugodtan halok meg, elbocsáthatod a szolgádat, mert látták a szemeim az üdvösséget!”

József ugyanezt így tudta imádkozni: „Istenem, most elbocsáthatod a Te szolgádat, mert fölneveltem a világ Világosságát! Köszönöm, hogy szolgálhattam Őbenne Néked.”

És nyilván, amikor az Úr Jézus a kereszthalált követő órákban leszállt az alvilágba és kézenfogta az ott reá várakozó igazakat, elsőként Ádám kezét fogta meg, de másodikként minden bizonnyal Józsefét, s vitte magával őt a mennyországba.
Ma pedig az Egyház azért könyörög, hogy Szent József vegye oltalmába a dolgozó embert! Elsősorban a családfőket, az édesapákat, de minden dolgozó embert is. Hogy merjenek hittel élni! És munka közben jusson eszünkbe az, amit maga az Úr Krisztus mondott: „Bizony, mondom nektek, amit egynek a legkisebbek közül tesztek, nekem teszitek! Ha rosszul csináljátok, nekem csináljátok rosszul. Ha nem teszitek, nekem nem teszitek.”

Bármi munka legyen is az ember feladata – a főzéstől a tudományos kutatásig –, lehet azt Jézussal és Jézusért végezni: „Ezt a munkámat, Jézusom, most a Te világodban, a kedvedért, Neked, megpróbálom a legjobban megcsinálni. Akkor is, ha ez az egész tevékenység, maga az élet, a hit homályában folyik. Megpróbálom.”

Segítsen ebben nekünk Szent József! Segítsen, hogy bármilyen hivatást kaptunk is, végig tudjuk szolgálni az életünket az Úr Krisztus hitében és szeretetében. Amen.

Szent V. Pius Pápa

Szentlecke 1Pt 5,1–10. Evangélium Mt 16,13–19.

Testvéreim! Szent V. Pius pápa a trienti zsinat utáni éveknek volt a nagy pápája. Domonkos szerzetes volt, s amikor pápává választották, nem akárki került Péter székébe nem egy egyszerű szerzetes, hanem ő volt a római főinkvizítor. Meg is riadtak sokan. Mert mint azóta is mindig, valahányszor az Egyházat gyalázni akarják, s el akarják riasztani tőle az embereket, az inkvizíciót kezdik emlegetni. Akkor is riogattak ezzel: „Vigyázzatok, most minden altemplomból kínzópince lesz, s ez a pápa kolostort fog csinálni az egész világból.”

Valójában pedig, ahogy ez most – amikor napfényre hozzák kutatók az inkvizíció levéltárában őrzött adatokat – egyre világosabban kiderül, az inkvizíció bíróságai igazságosabbak, humánusabbak és szelídebbek voltak, mint a világi bíróságok.

V. Piusról is kiderült, hogy ez a korábbi inkvizítor pápaként egy szent ember. Nem ostorozni akarja az embereket, hanem tanítani. Szeretné fölébreszteni bennük a tudatot, hogy: „Ha keresztény vagy, akkor szövetségben élsz az Úr Krisztussal. Tartod a szövetséget?” – Az Egyháznak állandóan nagy gondja, hogy ezt a tudatot a hívőkben ébren tartsa, a nem hívőket pedig ráébressze: szövetségben élhetnek a Szentháromsággal és a föltámadott Krisztussal.

Segítse meg Szent V. Pius pápa a mi pápánkat, II. János Pál pápát, hogy a mai körülmények között is tudjon ennek képviselője, hirdetője lenni. Amen.

Sziénai Szent Katalin szűz, egyháztanító

Szentlecke Róm 6,17–23. Evangélium Mt 10,34–42.

Testvéreim! Az Úr nagy ajándékáért adunk ma hálát az Egyházban, azért, hogy Ő következetesen a kicsinyeket választja ki; azokat, akik a többiek szemében szinte nem számítanak semmit, ugyanakkor a kicsiségükben ők fölfogják: „én odaadhatom magamat Istennek!” – És odaadják magukat. Ezekből a kicsinyekből lesznek a próféták. Át tudják adni az Úr üzenetét a saját nemzedéküknek, és a későbbieknek is.

Sziénai Szent Katalin március 25-én, az angyali üdvözlet – vagy ahogyan mi, magyarok mondjuk, Gyümölcsoltó Boldogasszony – ünnepén született 1347-ben. Mindössze 33 évet élt itt a Földön, de amit az Úr rábízott, véghez vitte e rövid időben.

Manapság óriási a kísértés, főleg a nők számára, hogy valaki azt gondolja: elég ha teológiát tanulok, azután magam köré gyűjtök egy baráti kört, mely kikiált vezetőnek, én leszek a lelki vezetőjük – és megváltom a világot.

Ez nem így megy. Hanem úgy, hogy az Úr választja ki a kicsinyeit, Ő neveli fel őket magának, kemény harcok során, amely harcokat, ahogyan az evangéliumban hallottuk olykor a legszűkebb családi körrel is meg kell vívni. A szülőkkel, a testvérekkel is. Sziénai Szent Katalinnak is meg kellett vívnia a maga harcát az Úr Krisztusért.

Igen nagy családban született. Legalább tizenöt élő testvére volt, amikor a huszonötödik gyermekként (és ikerként) meglátta a napvilágot. Korán föltűnt a család többi tagjainak, hogy ez a kicsi más, mint a többi gyermek. Három éves korában úgy ment föl a lépcsőn, hogy minden egyes lépcsőfokon elmondott egy Ave Mariát a Szűzanya tiszteletére. Hat évesen már látomása volt. Hét évesen ez a kicsi lélek már fölfogta, hogy „engem az Úr magának teremtett, csak az övé lehetek”, és szüzességi fogadalmat tett.

Ezzel meg is kezdődött a harc közte és a család között. A szülők és a nagyobb testvérek ugyanis úgy gondolták, hogy Katalinnak férjhez kell mennie, tehát ki kell verni a fejéből ezt a vallásos hóbortot. Évekbe telt, amíg – elsőként az édesapa fölfogta, hogy „ezt a leány én nem fogom férjhez adni”. Katalin 16 éves, amikor hosszú, naponta megvívott küzdelem után végre magára ölthette a domonkos harmadrendhez tartozó Bűnbánó Nővérek fekete-fehér köpenyét.

Ezután három évre eltűnt a világ szeme elől. Házuk egy rejtett zugában alakította ki remeteségét, amit csak akkor hagyott el, ha templomba ment. Teljes hallgatást fogadott, a gyóntatóján kívül nem beszélt senkivel. Vezekelt, imádkozott. Belső világa e három évben komolyan elmélyült, gyermekkora óta birtokolt misztikus élményei szinte állandósultak. Huszonhárom évesen átélte a misztikus halált, azaz testében is megélte, hogy meghalt a világnak. 

Ezután azonban az Úr kihívta őt a magányból, és a felebarátok szolgálatára küldte. Katalin megkereste a magukra hagyott betegeket, gondozta a leprást, a haldoklót. Azután egyszer az Úr azt parancsolta neki: „Menj el a pápáért Avignonba, és hozd haza Rómába!”

A pápa akkor már 70 éve Franciaországban, Avignonban élt.Katalinnak nyilván önmagával is meg kellett küzdenie a bátorságért: „Ki vagyok én a bíborosok, a pápa előtt? hogyan álljak eléjük?” Az Úr Jézus pedig elmagyarázta neki: „Leányom, te az vagy, aki nincs. Én pedig vagyok az, Aki Vagyok.Ha befogadod ezt az igazságot, élni fogsz. Nélkülem te nem létezel. Ha ezt fölfogod, és engeded, hogy Én éljek benned és vezesselek, akkor életed lesz, és végrehajtasz mindent, amit rád bízok. Mert nem te fogsz cselekedni, hiszen te nem vagy, hanem általad Én teszek majd mindent, Én, aki Vagyok.” – Katalin innen, az Úr szavaiból vette az erőt, hogy elmenjen Avignonba, a pápai udvarba. És meg tudta tenni azt, amire a nagy diplomácia képtelen volt. Ő, a gyönge nő erőt tudott önteni a pápába meg a bíborosaiba is, hogy minden veszélyt vállalva elinduljanak Rómába, és a pápa visszatérjen a helyére.

Az Úr azonban végsőkig próbára teszi a szentjeit a szenvedés vállalásában. Nem úgy mennek a dolgok, hogy kikiáltom magam karizmatikusnak, és örvendezések-ujjongások közepette megváltom a világot. Akire valóban rábízza az Úr, hogy különleges része legyen a megváltásban, az az életét odaadja azért, amit tennie kell. Szó szerint belehal abba, amit tennie kell.

Katalinra is ez várt. Visszavitte a pápát Rómába, de akkor az Úr azt mondta neki: „Meglátod majd, hogy az Egyház ezután nagyobb bajba jut, mint korábban volt.” A pápa ugyanis alig hunyta le a szemét, szakadás támadt az Egyházban, és két pápát választottak. Katalin tehát megélte, mint a szentek közül oly sokan, hogy életműve, ami fölemésztette az életét, egyszer csak, egyik pillanatról a másikra összeomlik, megsemmisül, a helyzet rosszabb lesz, mint az ő tevékenysége előtt volt.

Nagy próbája ez a hitnek, a végsőkig való kitartásnak. És csak annak sikerül kiállni a próbát, akit, mert elég kicsi ehhez, az Úr egészen be tud tölteni mindenhatóságával.

Halálakor maga Katalin mondta azoknak, akik mindvégig kitartottak mellette s tanítványának tekintették magukat, hogy minden erejét az Isten Egyháza iránti szeretet, imádságos aggódás és féltés emészti föl.S ráhagyta az Egyházra az Úr üzenetét és tanítását, amiért 1970-ben VI. Pál pápa egyházdoktorrá avatta őt.

Hálát adunk érte az Úrnak. És kérjük meg őt, hogy legyen gondja a pápánkra; meg azokra, akiket az Úr különleges szolgálatra hív meg. Merjék odaadni életüket abban a formában, ahogy azt Isten kéri. Legyenek bátrak a harcaikban, merjék elhinni, hogy önmaguktól nincsenek, hogy az Úr rájuk bízhassa a saját dolgait. Amen.

Szent Márk evangélista

Szentlecke 1Pt 5,1–14. Evangélium Mk 16,15–20.

Testvéreim! Szent Márk Jeruzsálemben született, ott volt gyermek. Alig múlt tíz éves, amikor látta, hogy húsvétra jön egy vendég, Jézus, Názáretből. Ez megtörtént háromszor, és a harmadik húsvéton Márk még mindig csak 13–14 éves ifjú, de tapasztalhatta, hogy ez a Jézus nem akárki.

Ez a Márk az, aki kinn aludt a Getszemáni kertben, amikor Jézust elfogták: megfogták őt is, de ő elfutott. A föltámadás után, amikor az Egyház már élni kezdett, egyszer csak ott látjuk Péter mellett, szolgálja őt. A fiatal ember szolgál az egyre öregedő Péternek, és hallgatja, hogyan is hirdeti Péter az evangéliumot.

Péterrel együtt menekült Jeruzsálemből, Palesztinából, s elkísérte őt egészen Rómáig. Amikor Péter már látta, hogy az ő élete hamarosan befejeződik, Márknak mondta: „Fiam, azt akarom, hogy az Evangélium maradandó legyen, írd le, amit hallottál. Légy tolmácsom az írással!” Márk leírta a hallottakat. Így keletkezett a „Márk evangéliuma”, amit az Egyház azóta őriz, olvas és megköszön az Úrnak.

Megköszönjük, hogy az a kincs, amit az Úr az apostoloknak megmutatott és átadott, nemzedékről nemzedékre hagyományozódik tovább. Mert az Úr meg tudja tenni, hogy fiatal emberek átveszik ezt a kincset, felelősséget vállalnak érte és továbbadják. És nem reformálják meg! Mint ahogy Szent Márk sem azzal végezte a feladatát, hogy „jól van, öreg, mondd csak, hallgatlak, azután majd a saját szájam íze szerint írom, ahogy nekem tetszik, átdolgozom” – nem, Márk hallgatott és hűségesen továbbadta, amit kapott.

Szent Péter halála után Márk Alexandriának lett a püspöke. Alexandria az akkori világnak talán a legnagyobb városa volt, s Márk ment és – ahogyan Péterék tették – hirdette a bűnbocsánatot és az életet.

Kérjük meg őt, hogy a fiataljainkat vegye oltalmába, imádkozzon értük, járjon közben értük, hogy merjék átvenni az Egyházban a hagyományt, s ne reformálni akarják, hanem megőrizni.

Bennünket, öregebbeket pedig abban segítsen Szent Márk, hogy a tapasztalatokat tudjuk továbbadni. Az Evangélium csodája ugyanis az, hogy az ember először csak hallgatja, de ha meghallotta és megteszi amit hallott, megbizonyosodhat afelől, hogy minden szó, amit az Úr mondott, igaz, úgy van, a saját életemben megtapasztaltam. Innen kapja a hitelét a hagyomány szava: nem mesét mondok neked tovább, hanem szeretném átadni azt, ami számomra az élet. Az öregek felelőssége ez, hogy az evangéliumi életet adják tovább. Ehhez pedig előbb meg kell élniük az evangéliumot; ide kell az égi segítség.

Megköszönjük az Úrnak azt, hogy az apostoloktól és Márktól kezdve nemzedékről nemzedékre hívja az embereket, s adja nekik az erőt, hogy fiatalon merjenek szolgálni, tapasztalni, öregen pedig továbbadni az Egyház kincseit. Amen.

Szent György katona, vértanú

Szentlecke Ef 6,10–20. Evangélium Mt 10,24–33.

Testvéreim! Szent György vértanú a nagy katonaszent, akit a Keleti Egyház úgy nevez: a Nagy Vértanú. Ezt a nevet azért kapta, mert ha lehetett volna, ezerszer is vállalta volna a halált a hitéért – és meg is ölték volna ezerszer.

És győzött. Példája nemcsak az erőseket tanítja – vigyázz, mit kezdesz az energiáiddal, fordítsd a testvéreid javára! –, hanem az Egyházat is mindig figyelmezteti: „El ne felejtsétek, hogy a földön mindig harc, háború van a jó és a rossz között!”

Mert mi olyan korban élünk, amikor a világ mindent elkövet annak érdekében, hogy ezt feledtesse az emberrel. Feledtetni akarja, hogy Isten minket életre, az örök életre teremtett, meghívott és elindított a üdvösség útján, de vigyáznunk kell, mert útközben támadások érnek. Rablók leselkednek ránk, akik semmi mást nem akarnak, csak megakadályozni, hogy eljussunk életünk céljába, az üdvösségre. Könnyű elfelejteni, könnyű megfeledkezni a küzdelemről.

György tudta ezt, és nem feledkezett meg róla soha; akkor sem, amikor a császár előtt állt, aki kezdetben annyira kedvelte őt – az okos, erős katonát, megbízható, jellemes embert , hogy bármikor engedély nélkül léphetett a színe elé. Így tehát amikor a császár kiadta a parancsot, hogy a keresztényeket ki kell irtani, György bement hozzá és számonkérte: „Felség, te, aki a római jog ura vagy, és büszke vagy a jogi tudásodra, mit teszel? Ezek az emberek ártatlanok, és te megölöd őket!”

Akkor a császár megkérdezte: „Csak nem vagy te is keresztény?” És György megvallotta: „De bizony, én magam is keresztény vagyok, épp ezért tanúsítani tudom, hogy amit teszel, jogtalanság. A vádak hazugok, bajt hozol magadra és a birodalomra!”

A császár nem hitt a saját fülének. A legjobb embere szembefordul vele, keresztény lesz! Elkezdte kínoztatni Györgyöt, mondván: „majd én megmutatom neked!” A hagyomány azért mondja, hogy ha lehetett volna, Györgyöt ezerszer megölik, mert többször megtörtént, hogy halálra kínozták, s mikor már úgy látták, csak percei lehetnek hátra, visszalökték a börtönébe, az Úr pedig éjszakánként eljött, meggyógyította és azt mondta neki: „Reggel mondd el újra, hogy bűn, amit a keresztények ellen csinálnak”.

A végén a császár belefáradt és lefejeztette.

A legenda ugyanezt úgy mondja el, hogy volt egy város, melynek a közelében élt egy sárkány, és zsarolta a várost. Minden áldott nap emberáldozatot kért. Ezért sorsvetéssel minden nap odavetettek valakit a sárkány elé áldozatul. Amikor a király leányára került a sor, őt is kitették a szokott helyre, ahol a sárkány fölfalta áldozatait. S ekkor jött György. Megharcolt a sárkánnyal, megsebesítette és ártalmatlanná tette. Akkor azt mondta a királylánynak: most az övedet kösd a nyakára, és mint egy kutyát, pórázon vezessük be a városba! Mutasd meg, mire képes a hit. György ezzel az egész várost megtérítette.

Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a szeplőtelen fogantatással a Boldogságos Szűz eleve megtiporta a sárkány fejét. Nekünk azonban, akik az eredeti bűnnel születünk, harcolnunk kell a sárkánnyal. És ha nem vagyunk fölfegyverezve úgy, ahogy Szent Pál elmondta – ha nem őrizzük a megigazulást, nem reményünk az üdvösség, ha nincsen a kezünkben Isten igéje mint kard –, nem tudunk harcolni. Ebben a fegyverzetben viszont állni tudjuk a harcot.

Persze nem mindenkinek egyformák a küzdelmei. Akire az Úr többet bízott, annak keményebbek a harcai is. És vannak olyanok is, akiknek csak hagyniuk kell, hogy mások megharcoljanak értük, mint a királylányért György. Azt azonban tudni kell, hogy e harcban az élet forog kockán, s a föltámadott Krisztus az, aki e harcban a győzelmet adja; mindenkinek, aki vele és érte harcolni akar.

Segítsen nekünk Szent György, hogy a harcot, mely személy szerint a mi harcunk, végig tudjuk harcolni. Az Úr mutassa meg azt is, hogy ha a harc során – a bűneink miatt megsebesültünk, Ő újra meg újra meggyógyít és elindít: kezdjük újra!

De Szent György oltalmazója a keresztény magyarságnak is. Nemzetünk védőszentje ő, mégpedig a kezdetektől fogva. Kérjük meg tehát, hogy imádkozzon hazánkért is, hogy ennek a népnek a fiai a széthúzás sokféle formájában ne egymást támadják, hanem az igazi, keresztény egységet keressék, és az egyetlen rossz, a bűn ellen harcoljanak. Segítsen nekünk Szent György, hogy a végén, mint ő, mindnyájan győztesként kerüljünk ki a harcból, azokkal együtt, akiknek az életéért nekünk kellett küzdenünk. Amen.

Szent Adalbert püspök, vértanú

Szentlecke 2Tim 4,1–8. Evangélium Jn 10,11–18.

Testvéreim! Most van 1000 esztendeje annak, hogy Szent Adalbert, Prága száműzött püspöke a pogány poroszok között vértanú lett. És ha Szent Benedeket, Szent Cirillt és Metódot Európa védőszentjeiként tudjuk segítségül hívni, akkor Adalbert ennek a középeurópai térségnek a védőszentje, amely Lengyelországtól kezdve magában foglalja Szlovákiát, Csehországot, Magyarországot, Romániát és a tőlünk délre fekvő országokat. E térségről, úgy tűnik, elmondható, hogy eltelt 1000 esztendő, mégpedig a kereszténységben telt el ez az idő, és az alaphelyzet nem változott semmit.

A szentek pedig élnek, s amikor az Egyház megszólítja őket, ők értik a szót. A mennyországból látják, hogy a problémák ugyanazok, melyekkel nekik is meg kellett küzdeniük. Adalbert számára ugyanis az alapvető bajt ugyanazok a tények jelentették, melyek ma is megvannak.

15 évesen elkerült Prágából, az akkor már 100 éve keresztény Csehországból Nyugatra, Magdeburgba, egy őszintén katolikus világba. Ott töltött 9 esztendőt, közben felnőtt, pap lett. Hazatért és látta, hogy: „Uram Isten, hol van itt a Tízparancsolat és hol van itt a kereszténység! Itt érdekek és bosszúvágy, és átláthatatatlan szövevények vannak, senki nem tartja meg a legalapvetőbb erkölcsi törvényeket sem.”

Prága püspöke lett, s püspökként elkezdett harcolni azért, hogy az emberek megértsék: nem a pénz, nem a gyönyörűség, nem a hatalmi érdekek boldogítanak. Vegyétek észbe: addig nincs megoldás a bajokra, amíg mindenki tudomásul nem veszi, hogy nem szabad hazudni, nem szabad lopni. Ha nem veszitek tudomásul, nincs megoldás a bajokra!

És nem vették tudomásul. De annyira voltak értelmesek, hogy Adalbertot nem ölték meg, mint korábban Vencel királyt, csak elűzték.

Ez kétszer megismétlődött. Közben történt, hogy Adalbert átutazóban fölkereste Géza fejedelmet, és megbérmálta a mi István királyunkat.Amikor másodszor is elűzték, úgy látta, jobb neki a pogányok közé menni, akik legalább őszintén pogányok, nem képmutatók. Ők viszont az első találkozás alkalmával megölték.

Adalbert a mennyországból látja, hogy a probléma ma ugyanez. E térségben azért nincs megoldás a bajokra, mert aki éppen hatalmon van, úgy gondolja, most én vagyok többségben, és én mondom meg, mi történik – közben a legalapvetőbb erkölcsi törvények nincsenek sehol. Ezért nincs megoldás.

Imádkozzon Adalbert elsősorban a püspökeinkért, hogy a mai világban is, mindezek ellenére merjék képviselni, hogy az erkölcs érvényesüléséért kell imádkozni és küzdeni. Azért, hogy a Tízpancsolat és a keresztény erkölcs utat találjon a szívekhez, mert akkor lesz kibontakozás. Ha nem, akkor ma X lopja meg Y-t, azután fordul a kerék, és Y fogja meglopni X-et. És a dolog nem áll meg, az élet pedig pusztul.

A Szentatya annyira érzékeli ezt az alaphelyzetet és annyira fontosnak tartja Adalbertot, hogy megint útra kel, s a következő vasárnapon Prágában lesz. Talán nem olyan veszélyes körülmények között, mint Szarajevóban, de nem könnyű a helyzete ott sem. Kezdjünk imádkozni érte. Kérjük meg Szent Adalbertet, figyeljen oda e térség püspökeire, s velük együtt a Szentatyára, hogy ő – mint a Földön járó Krisztus – tudja ráébreszteni e térséget arra, hogy kisebbség meg többség, gazdasági élet és kultúra csak akkor remélhet életet, ha az Úr törvényeit tudomásul vesszük, és elkezdünk értük dolgozni és küzdeni. Amen.

Canterbury Szent Anzelm püspök, egyháztanító

Szentlecke Bölcs 9,1–19. Evangélium Mt 5,13–19.

Testvéreim! Szent Anzelm 900 esztendővel ezelőtt élt, a mi Szent László királyunk kortársa.Franciaországban bencés szerzetes lett, s amikor kitűnt, hogy rendkívül jó teológus, az apát megkérte: „Tanítsd a fiatalokat!” Hamarosan megválasztották apátnak, azután egyszer csak megdöbbenve kapta a hírt, hogy ő lesz Canterbury püspöke. Angliában, idegenben. Elfogadta.

Mint püspök megtapasztalta, hogy az angol egyháznak – akkor úgy tűnt, egy darabig, később maradandóan – próbatétet jelent a király törekvése, mellyel maga alá akarta gyűrni az egyházat. Anzelmnak mint püspöknek kétszer is száműzetésbe kellett mennie, mert nem volt hajlandó kiszolgálni a világi hatalmat. Példaképe lett a szent teológusnak és a szent püspöknek.

Mint teológus azzal válik ki a többiek közül, hogy – Szent Ágoston nyomdokaiban járva – egyszer csak neki is kivilágosodott: „Vigyázz, Anzelm, mert a teológia nem egy a tudományok között. Nem is csak arról van szó, hogy szerencséd van, teológus lettél és a tudományok királynőjét szolgálhatod. Vigyázz, mert a többi tudósok úgy dolgoznak, hogy van a tudományuknak egy tárgya, amit ki így, ki úgy elkezd szétbontani, megérti és földolgozza. Ezután lehet alkalmazni az így szerzett tudást, s be lehet építeni más ismeretek rendszerébe. Anzelm, vigyázz – döbbent rá ő is –, mert a teológiának nem tárgya van, hanem alanya; a teológia valakiről beszél! Ha igazán tudósa akarsz lenni e tudománynak, akkor meg kell szólítanod Azt, akiről a teológia beszél. Vigyázz, mert Isten előtt állsz, amikor teológus vagy!”

Anzelm ezt halálosan komolyan vette. Ezért szinte minden műve imádság. Nem tárgyilagos megállapításokat tesz tudománya tárgyáról, hanem beszélget. Kérdez, és a hallott választ írja le. Akár Krisztusról, akár a Szentháromságról, akár az istenfogalomról beszél, ő beszélget.

Ha a teológus ezt nem érti és nem éli, akkor baj van. Szövegeket tanulmányoz és gyárt, gondolatmeneteken fut végig és nagy megállapításokat tesz, de ha nem fogta föl, hogy itt nekünk embereknek arra van módunk, hogy hallgassuk Istent, hallgassuk, hogy a korábbi kinyilatkoztatásokról Ő miket is mond, s az Egyház hagyománya mi mindent tud már Őróla, ha ezt egy teológus nem érti, nincs értelme annak, amit csinál.

Kérjük meg Szent Anzelmot, vegye oltalmába a teológusokat, az Egyház mai tanítóit, és esdje ki számukra a kegyelmet, hogy értsék meg: „Ember, vigyázz, mert ha teologizálsz, hallgatnod kell az Istent! Nem te vagy okos, hanem valamit kaptál, amit tovább kell mondanod a többieknek. De mindenekelőtt meg kell tenned azt, amit hallasz, azaz az életszentség útját kell járnod. Akkor vagy teológus.”

Segítsen nekik Szent Anzelm, hogy e fölismerés megszülessen a szívükben, és amikor tanítanak, a személyes ismeretet adják tovább. És nekünk is segítsen ez a szent tanító, hogy az Egyház tanító szavát készséges lélekkel hallgassuk, és fogadjuk be a szívünkbe. Amen.