111596 ima található a honlapon, összesen 267130 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

Diós István-Napi kenyerünk, Homiliák a szentekről

Diós István-Napi kenyerünk, Homiliák a szentekről
Naponta frissül

A homilia szentbeszéd, mely a szentmisében, az evangélium után hangzik el. A szentírási szövegekből kiindulva beszél az ünnepelt misztériumról, hitünk szent titkairól és a keresztény élet törvényeiről.

A kötet a Szűzanyáról és a szentekről szóló homiliákat tartalmazza a liturgikus naptár szerinti sorrendben, januártól decemberig. Néhány történeti és életrajzi adat, valamint az egyéni jellemvonások megrajzolása sok évszázaddal előttünk élt testvéreket hoz közelünkbe, miközben a szentek sok és különféle ajándékaiban megmutatja Isten egyazon kegyelmét. Hiszen az Egyház, amikor a liturgiában megemlékezik a szentekről, valójában Istent ünnepli, az Ő teremtményeiben végbevitt tetteit: „Csodálatos vagy, Uram, a te szentjeidben!” (Zsolt 67,36)

A homilia szentbeszéd, mely a szentmisében, az evangélium után hangzik el. A szentírási szövegekből kiindulva beszél az ünnepelt misztériumról, hitünk szent titkairól és a keresztény élet törvényeiről. Stílusa, hangja az élő beszédnek megfelelően oldottabb, szóhasználata közelebb áll a hétköznapi beszédhez, mint a retorika szabályai szerint megszerkesztett ünnepi beszédeké és az írásos formában született elmélkedéseké, teológiai műveké.

Ez a beszédfajta az apostoli idők óta él az Egyházban, s nagyon korán próbálták írásban is rögzíteni. Szent Ambrus és Szent Ágoston óta maradtak ránk homiliagyűjtemények. A homiliát gyorsírással leírták, majd lehetőleg maga a tanító átnézte, kissé igazított rajta és másolni kezdték.

A kötet a Szűzanyáról és a szentekről szóló homiliákat tartalmazza a liturgikus naptár szerinti sorrendben, januártól decemberig. Néhány történeti és életrajzi adat, valamint az egyéni jellemvonások megrajzolása sok évszázaddal előttünk élt testvéreket hoz közelünkbe, miközben a szentek sok és különféle ajándékaiban megmutatja Isten egyazon kegyelmét. Hiszen az Egyház, amikor a liturgiában megemlékezik a szentekről, valójában Istent ünnepli, az Ő teremtményeiben végbevitt tetteit: „Csodálatos vagy, Uram, a te szentjeidben!” (Zsolt 67,36) Ünnepeljük az erőt, melyet a Lélek ad a 12 éves kislánynak, hogy Krisztus vértanúja lehessen, vagy a bölcsességet, mellyel egy szent király üdvösségre vezeti a rábízott népet.

A most írásos formában megjelenő homiliák a budapesti Egyetemi Templomban hangzottak el, kevés kivétellel a 2000. évben. Azok kérésére, akik valamilyen okból – munka, betegség stb. – nem tudtak hétköznap eljutni szentmisére, hangfelvétel készült reggelenként a fél nyolcas szentmiséről. E felvételekből emeltük ki, majd írtuk le a kötet anyagát. Innen érthetők a helyi sajátosságokra, mellékoltárokra, szentek szobraira, közeli templomokra, a Gellért-hegyre, az áldozás után imádkozott Magnificatra stb. történő utalások.

A kiadás elsősorban azoknak szeretne segíteni – támaszkodva az elmúlt évek tapasztalataira –, akik elfoglaltságaik miatt csak vasárnap jutnak el a szentmisére, s így a szentekkel és a Szűzanyával a liturgiában nincs módjuk találkozni, róluk homiliát nem hallanak, hiszen a vasárnap mindig az Úr napja.

Egy jó tanács: a kötet nem folyamatos olvasásra való, a homiliákat naponta, egyenként ajánlott olvasni, a liturgikus naptár szerint. Amint a napi szentmise megszenteli és kitölti a napot, a belőle vett szövegek is – a kötetben szentírási hellyel jelzett szentlecke és evangélium, illetve a homilia – akkor tudnak bennünk igazán megmaradni és erőforrássá lenni, ha időt hagyunk erre.

Végül akinek szolgálati feladata és kegyelme volt, hogy elmondhatta e homiliákat, az Úrtól kapott meghívása 35. évében megköszöni az Úr Krisztusnak azokat a lelkeket, akiknek elmondhatta, s a munkatársakat, akik a leírás, szerkesztés, sajtó alá rendezés, kiadás fáradságos munkáját elvégezték. Abban a reményben bocsátja útjára a könyvet, hogy lelki táplálék lesz az istenkeresők számára.

Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke 2Kor 5,14–21. Evangélium Lk 9,1–6Brindisi Szent Lőrinc kapucinus áldozópap

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Júl
21
Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke 2Kor 5,14–21. Evangélium Lk 9,1–6 Brindisi Szent Lőrinc kapucinus áldozópap

Testvéreim! Brindisi Szent Lőrinc 1619-ben, hatvan évesen halt meg. Ami azt jelenti, hogy éppen befejeződött a Trienti Zsinat, amikor született. És tíz éves fejjel ez a Lőrinc már tudta, hogy nekem szerzetesnek kell lennem, mégpedig kapucinusnak kell lennem. Akkoriban a kapucinusok voltak a legszigorúbb apostolkodó férfirend. Koldusszegényen, a többi szerzetesekhez képest rendszerint hatalmas szakállal vándorprédikátorkodtak.

Lőrinc pedig, ez a 10–12–14 éves fiú, tudja magáról, hogy nem közönséges szellemi képességeket kapott. Amikor bekerül a rendbe és tanulni kezd, minden erejével a szentírástudománynak szenteli magát. Játszi könnyedséggel megtanult héberül, ami nem mindennapos tehetségre vall. Az is kiderült, hogy miközben olvassa a Szentírás héber szövegeit, e szövegek egyszerűen beleragadnak a fejébe. Másnap vissza tudja mondani héberül. Egyszer az egyik rendtársának meg is jegyezte, hogy fejből le tudná írni a teljes ószövetségi szentírást héberül. De nem leírta, hanem prédikálta. És amikor a rendi elöljárói a szentelése után adták neki a küldetést – most akkor indulj és prédikálj! –, hallgatói elámultak azon, ahogy ennek a Lőrincnek az ajkán a Szentírás megszólalt és hatott. Mert az Evangélium minden szava – meg a szerzetesi élet minden törvénye – annyira a szíve mélyéig hatolt, hogy Lőrinc szóról-szóra megvalósított mindent.

Kiderült, hogy bölcsesség is van benne. Képes embereket – akik hosszú nemzedékeken át örökített ellenségeskedésektől szenvedtek – összebékíteni a szavával, tanításával. Kiderült, hogy gyógyítani tud betegségeket, olykor csodatévő erőt is kap, de ami fontosabb volt, lelkeket tud összekötni, egységre hozni.

Még nem egészen negyven éves, amikor a pápa megbízza, hogy induljon el és próbáljon meg egységet teremteni a katolikus Európában, összefogni a törökökkel szemben. És akkor megismétlődött az, amit százötven évvel azelőtt Kapisztrán Szent János meg tudott tenni: Lőrinc elindult, és a fejedelmek is hallgattak rá. Létrejött a Katolikus Liga, és volt egy pár esztendő, amikor úgy tűnt, hogy végre, hetven év után a törököket ki lehet szorítani Európából. A baj azonban az volt, hogy ez az összefogás nem volt maradandó. De itt nálunk, Székesfehérvár mellett az a sereg, mely Lőrinc szavára tudott összegyűlni, győzött a törökök ellen.

És akkor Lőrincet a rend megválasztotta rendfőnöknek, ami azt jelentette, hogy az akkor világméretű rendnek az összes gondja és terhe ránehezedett. Ő viselte, és a renden belül nagyon súlyos problémákat is meg tudott oldani.

Lőrinc a példája lett annak, mennyire fontos, hogy a hallott szó, a tanítás szíven találja azt, aki tanítani akarja a másik embert. Hogy mennyire fontos az a bizonyos halló fül, amiről az elmúlt hetekben annyiszor hallottunk az Úr Krisztustól is: „Akinek van füle, hallja meg!” Mert Lőrincben ez derült ki: igazán prédikálni az tud, aki, mielőtt tanítana, meghallotta, amit az Úr mondott – neki, személy szerint. Az ilyen lélek képes arra, hogy elmondja az Egyháznak, hogy mit mond az Úr – az Egyháznak.

Éppen ezért kérjük meg Szent Lőrincet, vegye oltalmába az igehirdetőket. Ne akkor, amikor már ott állnak a mikrofon előtt és prédikálnak, hanem korán, még gyerekkorukban, hogy akiket az Úr arra hív, hogy majd igehirdetői legyenek, azok fiatal koruktól fogva hallják meg, mit mond az Úr – őnekik. Akkor majd tudnak úgy prédikálni, hogy mi, a hívők meg tudjuk hallani, mit mond az Úr – általuk – nekünk. Amen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Fil 2,6–11. Evangélium Mt 25,31–40Szent Hedvig királyné

Napi Ima6 imádkozás /layout/img/logo.png

Júl
18
Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Fil 2,6–11. Evangélium Mt 25,31–40 Szent Hedvig királyné

Testvéreim! Szent Kinga és Boldog Jolán után most megint egy szent magyar királylányt ünnepelünk. Ő is segít megértenünk a lengyel–magyar barátságot. Hedvig lengyel királyné lett. Amikor eltemették 1399-ben, mindössze 25–26 éves. Gyászba borult a királyi ház, az ország is, mert szülésben halt meg, a kisbabával együtt, ami azt jelentette: meghalt a trónörökös is, meg a királyné is.

De ebben a rövid életben ez a mindössze 26 éves fiatalasszony a szentek nyomdokaiban járva – fölfedezve a példaképeit egy olyan világban, mely őt részben nem értette, részben játékszerként akarta használni politikai célokra – maga is szent lett! Nevét Sziléziai Szent Hedvigről kapta, akit október 16-án ünnepel az Egyház.

Apja Nagy Lajos magyar király, édesanyja a Boszniából származott Erzsébet volt. Hedviget egészen pici korában – 4 éves sem volt – eljegyezték egy osztrák herceggel. Azután ezt a szerződést fölbontották, s úgy döntöttek, hogy inkább Lengyelországnak legyen a királynéja. 15–16 éves, amikor ez bekövetkezett, és Hedvig felesége lett a lengyel királynak, gyermekkora minden keserves emlékével és tapasztalatával a szívében. Férje, a lengyel király nemcsak sokkal idősebb nála – 40 év körüli –, hanem pogány, meg sincs keresztelve!

De ez a pogány férfi fölismert Hedvigben valamit. Fölfedezte benne, hogy ez a keresztény lány olyan életstílust képvisel, amit de jó lenne, ha én is megtanulhatnék, sőt a népem is megtanulná! És azt mondta: „Hedvig! Ha feleségül jössz hozzám, én a népemmel együtt megkeresztelkedem.” Megtette.

S amikor mindez történik, jön a híre, hogy Hedvig édesanyját, Erzsébet királynét lenn, a Délvidéken meggyilkolták. Hedvignek nyilván – már korábban is – ott élt az emlékezetében és a lelkében a 170 évvel korábban élt Árpádházi Szent Erzsébet példája. S nyilván a példaképe is lett. Nem tudta, hogy amikor 14–15 évesen férjhez megy, mindössze 10 éve van hátra az életből, nem tudta! De a férje oldalán, az újonnan megkeresztelkedett férje oldalán a lengyeleknek is, a litvánoknak is apostola lett; anyja lett. És amikor eltemették, a szegények, a nyomorultak, az árvák, az özvegyek mind eljöttek és vallották: „Anyánk volt ez a kis fiatalasszony!”

Azután el kellett telnie 600 esztendőnek, míg 1997-ben II. János Pál pápa szentté avatta őt. Amikor meghalt, a közmeggyőződés az volt, hogy mint Erzsébetet, őt is hónapok vagy évek múltán oltárra kell emelni, mert olyan életet élt, ami tetszett az Istennek, és hőse volt a szeretetnek. Példakép.

Igen ám, csak az özvegy király második felesége abból a családból való volt, amelyikből Hedvig korábbi jegyese, akivel először eljegyezték. És az új asszony mindent elkövetett azért, hogy a Hedviget kitörölje az emlékezetből. Sikerült. Egy időre meg tudta akadályozni a szenttéavatást. De ezzel nem Hedvignek ártott – akinek élete és halála egyenes út volt a mennyországba –, hanem az ittmaradottakat károsította egy szent élet példájával.

Főleg az asszonyoknak kellene föltekinteniük erre a ma ünnepelt szentre, Hedvigre. Mert a családokban a feleségeknek meg az édesanyáknak olyan meghatározó szerepe van, ami rendszerint csak akkor derül ki, amikor eltemették őket. Amikor kilépnek ebből a földi életből, és ott marad utánuk a hiány, amit addig ők betöltöttek. – Az igazi anyaság, az igazi feleség azonban mindig az üdvösség dolgában mutatkozik meg. Mert semmit nem ér az, ha valaki húsz gyermeket világra hoz és egyet sem segített el a mennyországig. Míg a mennyország dicsőségét érdemli az, aki feleségként, édesanyaként, a férjét is, a gyerekeit is vagy ha nem kapott gyerekeket, azokat, akiket az élet odatett melléje – csak egy lépéssel is előbbre segítette az üdvösség útján.

Kérjük meg Szent Hedviget, hogy – ő, aki ennek a térségnek a problémáit a tulajdon bőrén ismerte meg – vegyen minket oltalmába! Az Adriától a Balti-tengerig, az Uraltól az Atlanti-óceánig. Imádkozzon értünk, és főleg imádkozzon az asszonyokért és az édesanyákért! Amen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke 1Jn 2,15–17. Evangélium Mt 13,44–50Szent András és Benedek remeték

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Júl
17
Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke 1Jn 2,15–17. Evangélium Mt 13,44–50 Szent András és Benedek remeték

Testvéreim! Ezt a két szentet először földrajzilag volna jó helyre tenni. Mert olvas az ember róluk, és hol az olvasható, hogy Zorárd meg Benedek, Zobor-hegyi remeték; hol az, hogy Szórád és Benedek szkalkai remeték; máskor meg, hogy András és Benedek Zoborhegyi meg szkalkai remeték.

Hát akkor hányan is vannak ők tulajdonképpen? És Zobor-hegyiek vagy szkalkaiak? S hol is van ez a Zobor-hegy?

Ketten vannak! András lengyel származású volt. Nem tudjuk, hogy a keresztségben milyen nevet kapott, de amikor fölvételét kérte a Zobor-hegyi bencés kolostorba, úgy mutatkozott be, hogy engem Zoerárdnak hívnak. Erre a magyarok azt mondták: szóval akkor te Szórád vagy (a Zoerárdnak ez a magyar megfelelője). Amikor beöltöztették, akkor kapta az András nevet. Tehát a Zoerárd meg a Szórád (Zorád), meg az András egy és ugyanaz a személy. – A Zobor-hegy pedig a Felvidéken van, közvetlenül Nyitra városa mellett, innen kb. 200 km légvonalban, tehát viszonylag közel. A ma ünnepelt két szent remete itt élt a Szent István király által alapított bencés kolostorban.

András remeteségből jött. Magyarországnak az északkeleti sarkánál, túl a határon, Lengyelországban volt remete. Fiatal korában ott találkozott Szent Romuáld tanítványaival. Ez a Romuáld az, akit nem olyan régen ünnepeltünk mint a remeteség föltámasztóját és a kamalduliaknak alapítóját, akinek tanítványai útra keltek Itáliából, és elmentek a világ végére is hirdetni Krisztust. Nekik akkor a világ vége a Kárpátoknak az északi oldala volt. Zoerard ott találkozik velük, ismerkedik meg velük. Egyszer csak úgy érezte, ez az én életformám. És remetetanítvány lett.

S mivel a hírek akkor is jártak a világban, egyszer csak jött a hír, hogy kicsit délebbre, a Kárpátoknak a másik oldalán épül egy ország, melynek királya, István nagyon jó király. Szereti a szerzeteseket és nagyon szívesen fogadja, ha igaz szerzetesek érkeznek az országába. Mert a király úgy látja, hogy a szerzetesek a kultúrát is hozzák magukkal. Általában tudnak írni-olvasni, tudnak földet művelni. Tudják, hogyan lehet emberi körülményeket teremteni a legvadabb környezetben is.

Akkor ez a Zoerard egyszer csak bezörgetett a Zobor-hegyi kolostorba. De ott nem is olyan sok idő – mindössze 2–3 év – után föltámadt benne a remete. Föltámadt benne a remeteség igénye, a csönd, a magány vágya. Úgy érezte, hogy Istennel, a mennyországgal igazán csak ott tud – nemcsak találkozni – együtt is lenni! Úgy érezte, neki nem a közösség dolgaiban kell tanúskodnia az evangéliumról, hanem a magányban.

Kezdte mondani az apátnak: „Apát úr! Itt minden nagyon jó és rendben van, és nyilván az életszentségnek útja az, amit ez a kolostor él, de nekem más lenne a dolgom. Elenged?” Az apát erre mondhatta volna azt is: „Nem! Menj a szamarakhoz, menj a juhokhoz és tedd a dolgod.” Mondhatta volna. Andrást azonban elengedték.

Akkor ő Nyitrától északkeletre talált egy barlangot, amit olyannak ítélt, hogy abban valószínűleg a legkeményebb télben sem fog megfagyni. Mert a tél a remetéket sem kímélte. Ott kezdett remetéskedni. A Romuáldtól kapott tanácsok szerint tudta, hogy néha meg kell jelennie a kolostorban. Először is be kell számolnia az apátnak arról, hogyan él. Meg be kell számolnia a tapasztalatairól, olykor ruhát is kell kérnie, olajat meg sót, s egy-két alapvető élelmiszert. Megmegjelent tehát a kolostorban.

S ilyenkor a kolostorbeliek fölfigyeltek arra, hogy ez az András egyre inkább elmélyül. Amikor ott volt közöttük, megérezték benne, hogy ez az ember Isten közelében él. S kezdték látogatni. Az egyik fiatal szerzetes, a Benedek nagyon fölfigyelt rá. És egyszer csak fölismerte, hogy neki is hasonló formában kellene élnie. S amikor az András meghalt, visszahozták és a nyitrai székesegyházban eltemették, akkor Benedek bekopogott az apáthoz, és azt mondja: „Apát úr, én a szentatyák életéből úgy tudom, hogy egy ilyen remetebarlang mindig lakót igényel. Megengedi nekem, hogy átvegyem az Andrásnak a helyét?” Az apát pedig elengedte.

Benedekről a hagyomány azt őrzi, hogy egyszer csak rablók támadták meg, és követelni kezdték: „Add elő a kincset, amit őrzöl! Mert mi mást csinálhatsz te itt a barlangban, mint hogy valakinek a kincsét őrzöd!”

Amennyiben ismerték egymás nyelvét, Benedek valószínűleg elkezdte nekik mondani: „Bizony őrzök én egy kincset, de azt nem a barlangban, hanem a szívemben őrzöm, s az nem valakié, hanem mindenkié, de azt sajnos nem lehet pénzért venni. Mert az a mennyek országa.” Erre a rablók valószínűleg megdühödtek: „Még szemtelenkedsz is?!” És megölték.

Az Egyház úgy ünnepli a remetéket, hogy itt a földön ők jutottak a legközelebb az Istenhez. Akik tényleg semmi mást nem csinálnak, mint a csöndben és a magányban imádkoznak és vezekelnek a többiekért; és szemlélődnek. Együtt vannak az Istennel.

Ilyenkor, a remeték ünnepein jó meghallanunk, hogy minden emberi élet – még ha a legnagyobb tömegben, a legnagyobb közösségekben telik is – magányban fejeződik be. Remeteségben. És egy jó élet olyan, hogy amikor elmagányosodik, akkor abban a magányban ott van az Isten.

Régiekről mondják, hogy falun az öreg gazdák kiköltöztek az istállóba, azután míg a többiek járták a határt, tették a dolgukat, ők ott ültek kinn az istálló ajtajában, s úgy tűnt, hogy nem csinálnak semmit. Tették azt, amit a remeték. Szemlélődtek, és tapasztalták, hogy ez a világ elmúlik. Tényleg elmúlik. S ennek tudatában tudtak derűsek lenni. Tudtak ebből az Istennel élt magányból meghalni.

Ez mindenkinek föladata. Ez a két szent remete, András és Benedek imádkozzon értünk, hogy időben megtaláljuk Istent, és amikor elmagányosodunk, akkor már tudjuk: „Ebben a magamra maradottságban, magányban, Uram Istenem, már csak Te vagy meg én vagyok. És ez nem baj. Mert ha tiszta lélekkel vagyok Veled, ha tisztuló szívvel vagyok Veled, akkor már a mennyország kapujában vagyunk, együtt, Te meg én.” Amen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Sir 24,24–31. Evangélium Lk 11,27–28Kármelhegyi Boldogasszony

Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

Júl
16
Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Sir 24,24–31. Evangélium Lk 11,27–28 Kármelhegyi Boldogasszony

Testvéreim! A Római Katolikus Egyház, amikor számot ad azokról a vonásokról, melyekről rá lehet ismerni és amelyek megkülönböztetik az összes többi vallásos közösségektől, akkor azt mondja, hogy a római egyház hívei magukénak vallják a hét szentséget, közösséget vállalnak Péterrel, a mindenkori római pápával, és anyjuknak vallják lélekben – a Boldogságos Szűz Máriát.

Három olyan adat ez, amiből rá lehet ismerni a Római Katolikus Anyaszentegyházra. De a Római Katolikus Anyaszentegyházon belül is vannak különbségek. Vannak szerzetesrendek, ilyen-olyan közösségek, melyek lelkiségét ilyen vagy olyan plusz adat még meghatározza. – Van két szerzetesrend, melyeket egészen különös Mária-tisztelet különböztet meg a többitől. Az egyik a szerviták, a másik a karmeliták. Érdekes, hogy egy időben keletkeznek ezek a rendek, szinte a ferencesekkel és domonkosokkal is egy időben, csak a karmeliták a Szentföldhöz kötődnek.

Hagyományuk úgy tudja, hogy voltak olyan keresztes lovagok, akik miután túljutottak a harcokon – vagy egy békességesebb idő következett, vagy kiderült, hogy az a hadjárat teljesen kilátástalan és az egészet lefújták, s vonult vissza mindenki –, a Kármel hegyére húzódtak vissza remetének. Közöttük Simon Stock, aki valahonnan Németországból indulhatott a Szentföldre. S ott, a Kármel hegyén megjelent neki a Szűzanya. Azon a hegyen, ahonnan szinte látni Názáretet, s látni a Genezáreti-tavat is. Ez az a föld, ahol az Úr Jézus felnőtt. Ez a Szűzanyának a hazája.

A Szűzanya itt jelent meg Simon testvérnek, és átadott neki egy skapulárét, mondván, hogy akik vállalják a vele való közösséget, azaz megtanulnak a Szűzanya gyermekeként élni és ennek a jeleként viselik a skapulárét, azokra neki külön gondja lesz. Olyannyira, hogy a  halálukban sem hagyja őket magukra. És gondja lesz arra is, hogy a tisztítótűzből is kimentse őket.

Amikor ezt Simon elmondta és a karmelita rend elkezdte a hívők között terjeszteni, kiderült, hogy az Egyház hatalmas ajándékot kapott; valami olyat, amit Szent Ferencen keresztül kapott a Porciunkula búcsújával. Kapott egy kapcsolatot, amit ha valaki jó szívvel vállal és levonja a következményeit, az üdvössége biztonságba kerül. Ebből persze hatalmas teológiai vita is lett, és a renden kívüli teológusok megbotránkoztak és vitatni kezdték, mondván: „Ilyen nincs! Mégis hogyan gondolja a Simon ezt?” – Simon pedig mindig csak azt mondta: „Bocsánat, ezt nem én gondolom, nekem ezt a Szűzanya mondta”. – A Szűzanya ajkán pedig valahogy úgy hangzott ez, mint a kánai menyegzőn: „Tegyétek meg, amit az én Fiam mond!”

Mert a Szűzanya gyermekének lenni azt jelenti, hogy az ember másként él, mint ha vadidegen lenne számára. Vállalni a közösséget vele azt jelenti, hogy az Ő Fiával vállalok közösséget. Vállalom azt a bizonyos igát, amiről az elmúlt vasárnapokon hallottunk.

És ez azért van így, mert a gyermeknek a szeme sarkában a mama mindig ott van. A gyermek figyeli, hogy amit én csinálok, ahhoz a mama mit szól? És megfordítva: egy gyermek mindig ott van az édesanyja látóterében. Akkor is, ha fizikailag ezer kilométerek távolságában van.

Katolikusnak lenni valami ilyesmit jelent: vállalni a gyermeki kapcsolatot a Szűzanyával. Kicsit mindig szemmel tartani Őt és figyelni, hogy amit éppen most csinálok, Szűzanyám, tetszik az Neked? Jó az, amit csinálok? És a Szűzanyának megvan hozzá a hatalma, hogy közölje: igen – vagy nem.

S ha az ember őszinte, akkor mindegyikünk érzi, hogy az üdvösségünk – amíg még itt a földön élünk – bizonytalan. Ezért olyan jó tudni, hogy a Szűzanyának gondja van a gyermekeire a halálban is, meg a halál után is, és hatalma is van ezt a gondoskodást érvényesíteni.

Adjunk hálát a Szűzanyáért az Úrnak.

S kérjük meg a Szűzanyát, segítsen nekünk gyermekeiként élni, s legyen ránk gondja akkor is, ha éppen nem viseljük a karmelita skapulárét. És legyen ránk gondja a halálunkban, a halálunk után is. Amen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Bölcs 9,1–18. Evangélium Mt 5,13–19Szent Bonaventura ferences, püspök, egyháztanító

Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

Júl
15
Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Bölcs 9,1–18. Evangélium Mt 5,13–19 Szent Bonaventura ferences, püspök, egyháztanító

Testvéreim! Nagy esztendő volt az Egyház történelmében az 1274-es év. A pápa ugyanis Lyonba zsinatot hívott össze, s úgy tűnt, hogy a kétszáz évvel korábban megtörtént keleti szakadást meg lehet gyógyítani. Ennek a zsinatnak a nagy teológusa volt Bonaventura, ez a ma ünnepelt szent. A zsinat előkészítője pedig Aquinói Szent Tamás volt.

A zsinaton alá is írták a keletiek is, a nyugatiak is az egységnek az okmányát. De a zsinat befejezése előtt meghalt Szent Tamás, és néhány nappal a zsinat bezárása után meghalt Bonaventura is. Mindketten kb. 55–57 esztendősek volt mindössze.

Két külön lelkiséget képviseltek: Tamás, a domonkos, az értelem teológusa, Bonaventura, a ferences, a szív teológusa. Bonaventura ráhagyta az Egyházra a gondolkodó embernek az egyik nagy élményét, Tamás ráhagyta a másikat. Bonaventura szerint az ember gondolkodó lény, keresi az igazságot, de ha az Igazság mindenek előtt meg nem teremti az embert, akkor az ember nem gondolkodik; ha az Igazság nem vonzza az embert, eszébe nem juthat, hogy keresni kezdje; és ha az Igazság nem szeret előbb, akkor a szívben föl nem lobbanhat az istenszeretetnek a lángja. Isten megelőz minket! S amit én csinálok, az pusztán válasz. Tudok válaszolni! Bonaventura ezt fölfedezte, nagyon szépen megélte, és elkezdte tanítani.

Szent Tamás sokkal racionálisabban, kicsit szárazabban, ugyanezt élte és tanította.

Bonaventura tanított az egyetemen, rendfőnök volt, mégpedig 14 éven át volt főnöke a ferences rendnek; tehát Angliától Szicíliáig, Németországtól Franciaországig járta végig a ferences kolostorokat. Életének nagy titka az, hogyan tudta mindezt megcsinálni, mindössze v55 év alatt. És közben a lelke nem apadt el. Meg azt a sok-sok problémát látva, amit a renden belül is tapasztalt, nem botránkozott meg, nem keseredett meg. És amikor a pápa üzent neki: „Bonaventura! Én téged bíborossá akarlak tenni, mert azt akarom, hogy közvetlen munkatársam légy és segíts nekem!” – nem utasította el, hanem engedelmeskedett.

Ránk maradt a példa. És hálát adunk érte, akit már a kortársak úgy neveztek el, hogy ő a szeráfi doktor. Tamást meg úgy nevezték, hogy ő az angyali doktor.

Bonaventura a szeráfi doktor, akiről az egyik tanárának az volt a véleménye, hogy „mintha nem is Ádám-ivadék volna. Olyan nyíltszívű, tisztaszívű ember, akiben én nem érzek semmifajta álnokságot, rossz szándékot, ez az ember mintha nem Ádám ivadéka lenne! Vagy legalább is, mintha Ádám bűnét nem örökölte volna.”

Hálát adunk érte az Úrnak! És érdemes lenne egy kicsit azon elgondolkodnunk, hogy fölfedeztük-e már mi is, személy szerint azt, amit Bonaventura tanít, hogy a mi Istenünk mindig megelőz bennünket a szeretetével, gondoskodásával?! És a Hiszekegyet – amit ugye úgy imádkozunk mindig, hogy „én hiszek az egy Istenben,... és hiszem ...” – érdemes egyszer úgy végig elmélkedni, hogy nemcsak hiszek az egy Istenben, hanem remélek is Benne, meg szeretem is! Azt az Istent, akiről a Hiszekegyet el tudom mondani. De ez csak ezért lehetséges, mert ez az Isten kinyilatkoztatta magát, megteremtett, megváltott és szeret engem! És minden, amit az imádságainkban mondunk, minden jó, amit próbálunk megtenni, minden törekvésünk a mennyek országa felé csak válasz.

S ebből fakad a remény. Hogyha az Isten szeretete, jósága, gondviselése – minden, ami és aki Ő – előttünk jár és megelőz bennünket, akkor nekünk igazában csak engedni kell, hogy az igazság vonzzon! Hogy Jézus, a megfeszített Krisztus magához vonzzon minket! Amen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke 1Jn 3,13–18. Evangélium Jn 15,12–16Lellisi Szent Kamill amilliánus rend alapítója

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Júl
14
Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke 1Jn 3,13–18. Evangélium Jn 15,12–16 Lellisi Szent Kamill amilliánus rend alapítója

Testvéreim! Lellisi Szent Kamill az egészségügyben dolgozók, orvosok, betegápolók, gyógyszerészek meg a kórház-lelkészek védőszentje. Példaképük is, közbenjárójuk is. 1614ben halt meg, s akkor 64 éves volt.

A születése évében halt meg a betegek másik nagy apostola, Istenes Szent János. Különös, hogy a betegápolásra a szerzetesrendekben először a férfiak vállalkoztak. Amikor az irgalmas rend meg a kamilliánusok elkezdték hivatásszerűen és a szerzetesrendjük sajátos szolgálataként a kórházi betegápolást, a nővérek még kolostorokban vannak, számukra a szerzetesség egyelőre klauzúrát jelent, még tanítással se nagyon foglalkoznak.

Kamill 15 évesen még úgy gondolta: én pedig zsoldoskatona leszek, nekem nem fog parancsolni senki, legföljebb a kapitányom. Adják ide a zsoldomat, azután én azt csinálom, amit akarok, elsősorban szórakozom, például kockázom. Hiszen az életemet is állandóan kockára fogom tenni a harcokban – két csata között miért ne tenném ugyanezt szórakozásból?

Csak éppen az Úr Krisztusnak vele egészen más terve volt. Ezt pedig Kamill akkor fogta föl, amikor kapott a bokájára egy begyógyulni nem akaró sebet. Bármit csinált vele, bárhova ment, az a seb csak nem gyógyult be. Végül Rómában kötött ki, egy kórházban. És ott rányílt a szeme arra, hogy amiket az Úr Jézus az evangéliumban mond, azok tények. És ha egyszer Ő azt mondta, „amit egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek!” Uram Istenem! Ezek szerint a betegápoló, amikor vesződik egy súlyos beteggel, akkor magának a szenvedő Krisztusnak szolgál!

De Rómában találkozott Néri Szent Fülöppel is, s ő rávezette Kamillt arra is, hogy óriási dolog a test ápolása, de egyszer csak minden beteg elérkezik oda, hogy meg kell halnia. „Kamill! Ha igazán segíteni akarsz, akkor papnak kellene lenned, hogy a jó halál eszközeként tudj segíteni. Föl tudd oldozni azt a beteget a halála előtt, tudd neki adni a szent kenetet, meg az Oltáriszentséget, hogy az a beteg megtisztult lélekkel tudjon útra kelni, és megérkezzék a mennyországba.”

Kamill ezt is fölfogta. 32 éves, amikor pappá szentelték. S már amikor fölszentelik, tudja: egész élete Krisztus szolgálata lesz a betegekben.

A betegek is, a hozzátartozók is elképedve látták, hogyan közeledik Kamill a betegekhez. Sugárzott belőle, hogy ő nem undorodik, s főleg nem csinál üzletet a betegből, hanem a szenvedő Krisztushoz közeledik, és Neki szolgál.

És a példája vonzani kezdett. Először négyen, azután tízen, azután húszan – elsősorban papok – csatlakoztak hozzá.

Mindez történik 1580–82–84-ben. A következő években jönnek járványok, éhínség, jön az az 1591-es év, amelyben a járvány Gonzága Szent Alajost 192 is elvitte; Kamill is meghalt, de már voltak társai tucatjával. És tucatjával halnak meg a járványban a betegek mentése, ápolása, végső ellátása következtében.

Azután ebből rend lett. Férfi rend is, női rend is, melyek ma is léteznek. Ők a kamilliánusok. Nálunk is élnek, Nyíregyházán vannak, atyák is, nővérek is.

S ezek a betegápoló rendek a mai világnak is óriási jelként mutatják azt, hogy ha egyszer valakit megérintett a kegyelem, és fölfogta, hogy mi a megfeszített Krisztusban irgalmatnyertünk Istentől s utunk nyílt az örök boldogságra, akkor nekünk nem szabad üzletet csinálni az emberi nyomorúságból. Amit egyébként a világ ragyogóan űz és nagy reklámokkal hirdet. A legnagyobb üzletek születnek az egészségügyből, ilyen meg olyan iparágaiból gyógyszergyártás, magánklinikák... Hatalmas profitjuk az emberi nyomorúságra épül.

Külön Szent Kamill oltalmába kellene ajánlanunk azokat a papokat is, akik nem az ő rendjébe tartoznak, de kórház-lelkészi feladatot kapnak. Napról napra olyan súlyos helyzetekkel találkoznak, ahol tényleg a halál pillanatában vagy a küszöbén kell segíteniük a testvéreiknek. Ide rendkívüli erő kell. Nagy kegyelem kell ahhoz, hogy adott esetben az a pap megtalálja a megfelelő hangot és szót, amellyel nemegyszer a hitetlenségben egészen a halála küszöbéig megátalkodott embert meg tudja fordítani, s vissza tudja vezetni Istenhez.

Nagyon komoly szolgálat ez. Nagyon súlyos teher. Nagyon sok kegyelmet igényel. Egy ilyen napon, a mai szent ünnepén jó megkérni az Úr Krisztust legalább egy fohász erejéig: „Jézusom! Azt a papot, aki majd az én halálos ágyamnál lesz ott – de azt is jó kérni, hogy egyáltalán legyen ott pap! –, már most áldd meg és készítsd föl, hogy nekem is segítséget tudjon nyújtani a jó halálhoz!”

Mert igazában az élet legfontosabb pillanata – különös módon – a halál pillanata, amikor eldől az ember sorsa: üdvösség vagy a kárhozat egy örökkévalóságon át. A régiek ezt jobban tudták. A halál, az átmenetel pillanata inkább a szemek előtt volt, jobban jelen volt az imákban, mint ebben a mai, szekularizált világban.

Adjunk hálát az Úrnak Szent Kamillért, és ő imádkozzon értünk! Ezt a szentmisénket vigye oda az Úr Krisztus elé! Amen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Kol 3,1–4.12–17. Evangélium Lk 19,12–26Szent II. Henrik császár

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Júl
13
Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Kol 3,1–4.12–17. Evangélium Lk 19,12–26 Szent II. Henrik császár

Testvéreim! Szent Henrik ezer esztendővel ezelőtt élt. A mi Szent Istvánunknak 188 a kortársa volt, 2–3 évvel volt fiatalabb nála. Azután rokonok lettek, sógorok. Ennek a Henriknek az édes húga a mi királynénk, Gizella.

Henrik a világ uraként élte és éli oda az emberek elé, hogy politikusként is lehet szentnek lenni. Az ő világuk, az akkori Európa csuda-világ lehetett. Európa akkor még egységes. Az ismert világ keresztény része még egyöntetűen katolikus, Írországtól az Uralig. És egyidőben élt két szent király, a mi Istvánunk, meg a ma ünnepelt Henrik.

Bencések nevelték, két szent apát. Amikor Henrik eszmél, egyszer csak rájön: az én apám egy herceg! Igaz, úgy hívják, hogy Civakodó Henrik, mert mindenkivel összevesz és folyamatosan verekszik. Amikor tizenegynéhány éves, akkor jön is a hír, hogy a papát szinte minden vagyonától megfosztották, mert a többiek azt mondták, ilyen békétlenségben egyszerűen nem lehet élni, ebből elég. Azután a történelmet tanulva fölismeri, hogy a családjában császárok vannak! – Kb. 30 éves, amikor őt választották meg német királynak. Két évvel később Észak-Itália is meghívta Henriket, legyen az ő királyuk is! Mert kiderült, hogy a civakodó papának a fia értelmes, békeszerető, diplomatikus, megbízható ember. És a felesége se akármilyen erények hordozója: Henrik felesége az a Kunigunda, akit az Egyház szintén szentként tisztel.

Kiderült, hogy Henrik tisztaszívű ember, aki tudja, hogy az evangélium szava rá is vonatkozik. Nagyon jól megértette az evangéliumi példázatokat. Megértette azt, hogy akinek itt a földön hatalom adatik a kezébe, az Krisztustól kapja a hatalmat, és elszámolási kötelezettséggel kapja. Sőt! Krisztus helyett és Őérte kell uralkodnia. Ezt Henrik elhitte és megélte.

1014-ben pedig világgá röppent a hír, hogy Rómában a pápa német-római császárrá koronázta Henriket. Ami azt jelentette, hogy az akkori nyugati világnak lett az ura. Nem szédült meg a hatalomtól. Sőt, addigra kiderült, hogy a házasságában kapott egy keresztet, amit a hatalmánál fogva így is, úgy is, amúgy is ledobhatott volna a válláról: a királyi párnak nincs gyermeke. S kiderült, hogy nem is lesz. És Henrik nem lázadt, nem szitkozódott, nem vágta oda a koronát – uralkodott. Önmagán is, a fájdalmán is, a népén is. Mégpedig úgy, hogy az üdvösség felé vezette az országát, a birodalmát.

Nyilvánvaló – bár ennek nincs írásos nyoma –, hogy amikor Gizella átköltözött hozzánk, ide Esztergomba, a vele jött kíséretben ott lehettek Henrik iskolatársai, barátai, s ettől fogva a császár és a magyar királyi udvar között állandó és nagyon eleven volt a kapcsolat. S az, hogy a mi Istvánunk olyan bölcsen tudott kormányozni, köszönhető a sógornak is, és viszont, valószínűleg Henrik számára is modell lehetett Magyarország a pogányok, félpogányok térítésében. Ezt Istvántól tanulni lehetett.

És Henrik szent lett. Szent uralkodó lett. S odateszi ma is a politikusok elé a példát: emberek, bárkinek bármekkora hatalom adatik a kezébe, ha nem hiszi el, hogy a hatalom az Istentől való, bajt csinál magának is, a rábízottaknak is. Aki viszont hisz, az tudja, hogy a hatalommal együtt egy bizonyos időre rám bíztak lelkeket is. Nemcsak bankokat. Nemcsak gazdasági életet. Lelkeket is! És számon kérik őket tőlem.

Éppen ezért kérjük meg Szent Henriket, vegye oltalmába a világ mai politikusait. Tekintet nélkül a nemzeti hovatartozásukra. Hogy amikor tárgyalnak, akkor a szívükben, ott a mélyben merüljön föl bennük az Isten előtti felelősségérzet! Mert annak birtokában egészen másként dönt egy politikus, mint nélküle. Azt pedig egyre inkább fölismeri mindenki, hogy a történelmet egy-egy emberi személy, annak döntése meghatározhatja, hosszabb-rövidebb időre. De azt tudni kell, hogy aki döntött, annak az Úr Krisztus előtt felelnie kell a döntéséért.

És értünk is járjon közbe Szent Henrik, akinek a családi élete, az úgynevezett magánélete mindegyikünk elé odateszi a példát, hogy igen nagy feladatok mellett lehet igen nagy kereszteket is viselni. Segítsen nekünk, hogy példáját követni tudjuk! Amen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke 1Kor 7,25–35. Evangélium Mt 19,16–29Szent Benedek apát, a bencés rend alapítója

Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

Júl
11
Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke 1Kor 7,25–35. Evangélium Mt 19,16–29 Szent Benedek apát, a bencés rend alapítója

Testvéreim! Az a 70 esztendő, amit Szent Benedek 183 itt a földön élt, az Egyháznak egy aránylag csöndes, nyugodt korszaka volt. Az üldözések már elmúltak, s amikor ő születik 480 körül, akkor már meghalt Szent Ágoston, Szent Jeromos, Szent Ambrus, a békeidő első nagy nemzedéke. A népvándorlás pedig még igazában nem kezdődött el.

A Római Birodalom mint világbirodalom azonban összeomlott. Nyugaton már nincs császár, Róma már nem császárváros. Minden egyes város elöljárósága észleli, hogy lehet kezdeni a versengést a többiekkel, és most minél nagyobb hatalmat kaparint meg valaki, annál hosszabb időre alapozza meg a gazdagságát és a hatalmát a többiek fölött; amint ez a nagy rendszerváltások után lenni szokott.

Benedek 15–18 évesen kapja otthonról a pénzt, a lehetőséget: Fiam, menj Rómába, tanulj! Azután majd hazajössz, és őseink hagyománya szerint te is beállsz ebbe a hatalomért küzdő világba.

S Benedek Rómában észrevette, hogy „ha én itt maradok ebben a világban, s elkezdek harcolni a hatalomért, nekem végem van. Engem annyira magához fog láncolni a világ, hogy amit én eddig az Úr Krisztustól hallottam, abból számomra nem lesz semmi gyümölcsöző. És akkor megtette azt a lépést, amit előtte már sokan megtettek, amint fölismerték: vagy Krisztus és az örök üdvösségem, vagy a világ és egy óriási kérdőjel az üdvösségem tekintetében!

Benedek elhagyta Rómát. Félbeszakította tanulmányait, és elment. Elment egy félig szerzetesként élő papi közösségbe, mondván: nekem inkább erre húz a szívem, és itt – úgy gondolom – jobban tudom szolgálni a magam üdvösségét is, talán másokét is.

Azután hamarosan kiderült, hogy ő valami többre vágyik. Akkor elment remetének, Subiacóba. S amikor a remetetársak megneszelték, hogy él a közelükben valaki, aki szentebb, mint ők, komolyabban veszi a remeteséget, mint ők, meghívták, hogy tanítsa őket. Gyere és mutasd meg, te hogyan csinálod.

De amikor kezdte megmutatni, szidni kezdték, mondván: „Te felrúgod az eddigi nyugalmunkat!” Meg is akarták mérgezni.

Pedig Benedek csak elindult egy úton és követte az Úr Krisztusnak a tanítását meg a lelkiismeretének a szavát, meg azt a hívó szót, hogy gyere utánam, és százannyit kapsz, mint amennyit elhagytál.

Azután Monte Cassino hegyén megalapítja a szerzetességnek azt a formáját, amit a világ mint bencés szerzetességet ismert meg. Óriási fölfedezése volt Benedeknek, hogy a világ veszedelmeire kétféleképpen lehet reagálni: amikor valaki fölismeri, hogy vagy az üdvösségem, vagy a világ, akkor vagy kimegy a világból, és a továbbiakban semmi köze a világhoz; vagy fölméri, hogy mi az, amit én a világból uralni tudok, és azzal elkezdek szolgálni, s mi az, ami számomra veszedelem, és azt megpróbálom kizárni. Különbséget tesz a világnak a dolgai között.

Ennek a hátterében az a krisztusi igazság van, hogy az Úr nem elítélni jött a világot, hanem üdvözíteni. Benedek ezt ismerte föl. A világot szét lehet választani jóra és rosszra (amit ki kell zárni), a világban azért van a jó is jelen, mert a világ az Istené! Ő teremtette! És Benedek fölfedezte a munkát mint a megszentelődésnek az eszközét. Ezért lett az ő egész szerzetességének az alapfölismerése: ha üdvözülni akarsz, akkor imádkozz és dolgozz! Amikor imádkozol, akkor az Istennél időzöl. Amikor dolgozol, az Isten világát szenteled meg. Ha kell, alakítod, ha kell, megműveled.

Ez óriási dolog volt akkor! Mert az egész ókori világ – főleg a római világ – úgy gondolkodott, hogy a munka a rabszolgák dolga. Értelmes, nemes ember nem dolgozik. Legföljebb olvas, beszél, politizál – de nem dolgozik. Két kézzel nem dolgozik.

Benedek pedig tanítani kezdte a szerzeteseit: imádkozz és dolgozz!

A másik fölfedezése az volt, hogy ugyanez az ókori világ a gyerekeket a rabszolgákra bízta. Meg is született a fölismerés, hogy akit az istenek gyűlölnek, azt pedagógussá teszik, annak gyerekekkel kell vesződnie. Benedek pedig elkezdte nevelni a gyerekeket. A kolostorai iskolákat kezdtek nyitni. És a világba visszatérő embereket is megtanították: merj dolgozni! Szeresd a világot. Ne csak élvezd. Szeresd! Becsüld meg és alakítsd a munkáddal! Ebből született Európa. És ezért lett Benedek Európának az első védőszentje.

S igazában minden emberi életnek a kulcskérdése ez. Hogy megtanul-e az ember különbséget tenni a jó és a rossz között, van-e ereje, erőforrása ahhoz, hogy kizárja az életéből a rosszat s megmunkálja a jó lehetőségeket? Képes-e dolgozni és imádkozni. Aki ezt megtalálta, az életet találta meg.

Segítsen nekünk Szent Benedek. Ne csak a bencés szerzeteseket, minket is segítsen úgy élni, hogy az életünk egésze valami ilyesmi legyen: vannak idők, amikor a lelkünk a Jóistennél van, az Úr Krisztusnál van, amikor templomban vagyunk, amikor imádkozunk. Az életünknek a másik fele pedig értelmes munka, mely megszenteli a világot. Amen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Sir 51,1–12. Evangélium Mt 10,24–33Goretti Szent Mária szűz vértanú

Napi Ima11 imádkozás /layout/img/logo.png

Júl
06
Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Sir 51,1–12. Evangélium Mt 10,24–33 Goretti Szent Mária szűz vértanú

Testvéreim! Ez a kis Mária, a ma ünnepelt szent – aki a múlt század második évében, 1902-ben ezen a napon, tizenkét évesen lett vértanú – elénk lobogja a példát, hogy: „Nézzétek, igaz az, ami a Szentírásban áll, hogy az igazi bölcsességet nem az évek számával mérik. Hanem a szív gondolatai őszek a bölcs lélekben.”

Tizenkét éves korára Mária, ez a szűz vértanú, fölismeri a pillanatot: most akár az életemet is odaadom, de azt a kincset, amit én az Úr Krisztusban megismertem és megkaptam, nem adom oda. Inkább meghalok érte.

Olyan sorsokról, helyzetekről, mint az övé volt, novellák, drámák, filmek, regények sokasága beszél. De elgondolkoztató, vajon mi az oka annak, hogy ezek a feldolgozások általában a rossz győzelmét mutatják be. Mi pedig ma azt ünnepeljük, hogy a jóság, a hit, a tisztaság győz. Képes győzni. Ráadásul nem úgy, hogy kimutatja, hogy azért is én vagyok az erősebb, hanem úgy, hogy megajándékozza azt, élettel ajándékozza meg azt, aki meg akarta őt ölni.

Az ókori vértanúk között Szent Dorottyánál mondja a legenda, hogy amikor kivégezni vitték, az a fiú, aki följelentette őt mint keresztényt – mert szerette volna megszerezni, feleségül venni őt, s ez nem sikerült –, megkérdezte tőle: „Nem félsz?” Akkor Dorottya azt mondta: „Miért félnék, mikor a Paradicsomkertbe megyek?” Akkor a fiú harsány nevetésben tört ki: „Tudod mit? Ha megérkeztél a Paradicsomba, küldjél nekem onnan egy kosár virágot és gyümölcsöt!” És Dorottya megtette ezt. Kivégezték, és másnap az a fiú ott talált az ágya mellett egy kosár álomszép virágot, gyümölcsöt.

Goretti Máriával valami hasonló történt. Az a férfi, aki rárontott és megölte, tombolt és őrjöngött, amikor letartóztatták. Mária pedig a hordágyon is, a kórházi ágyon is imádkozott érte. S amikor kérdezték tőle: „Nem is haragszol rá?” – azt mondta: „Én megbocsátok a gyilkosomnak. S könyörgök érte, hogy az Úr is bocsásson meg neki.”

Bebörtönözték a gyilkost, és a börtönben fékezhetetlen dühöngő volt mindaddig, amíg egy álmot nem látott: csodaszép réten közeledik feléje Mária, és átad neki egy csokor virágot, olyan gyönyörű virágokból, amilyeneket a földön látni sem lehet.

S amikor másnap fölébredt, a börtönőrök nem ismertek rá a gyilkosra: megtért. Miután pedig letelt a büntetése, egy karácsony estén bezörgetett Mária mamájához: „Bocsássatok meg!”

A szentek halála ilyen. Megmutatkozik benne, hogy a kegyelem erőt tud adni akár egy gyönge kislánynak is, hogy ami benne érték – Marika esetében a szüzességet –, azt a halála árán is megőrizze az Úrnak. És ebből élet fakad. Sokaknak. Még a gyilkosnak is.

A Szentatya – most már elég régóta – következetesen mondja, hogy gyermekeim, föl kellene tárni és őrizni kellene az elmúlt évszázad vértanúinak az emlékezetét. Mert megszámlálhatatlan azok sokasága, akik így vagy úgy ilyen Goretti Mária-féle sorsot éltek meg. Háborúban, békeidőben, így vagy úgy. Tudtak olyan kincseket megőrizni, amelyekről tudták, hogy ezt én az Úrtól kaptam, és Neki tartozom számadással, s inkább az életemet adom oda, mint azt. És ebből ma is élet fakad.

Milyen jó lenne, ha a felnövekvő kislányok megismernék ezt a Goretti Máriát! S meg tudna dobbanni a szívük attól, hogy „hiszen ez akár velem is megtörténhet, az Urat én is szerethetem ennyire!”

Próbáljuk meg megtanítani a kicsinyeket arra, hogy őrizni tudják azt a kincset, amit az Úrtól kapnak. Amivel – ha minden esetben nem is kell meghalni érte – a végén el kell számolni.

Az Úr pedig fogadja el tőlünk a hálát meg a dicsőítést ezért a kis szűz vértanúért. Akit, amikor mi meg akarunk köszönteni, virágcsokrot adunk át neki, a hálának, a dicséretnek és a csodálatnak a virágait. Ő pedig elfogadja, azután odateszi a Szűzanya meg az Úr Krisztus lábához. Ezt a szentmisét is. Vegye kézbe ő és ajánlja föl velünk együtt az Úrnak. Az életért. Amen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke 1Kor 2,1–5. Evangélium Mt 10,5–10Zaccaria Szent Antal barnabita rend alapítója

Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

Júl
05
Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke 1Kor 2,1–5. Evangélium Mt 10,5–10 Zaccaria Szent Antal barnabita rend alapítója

Testvéreim! A ma ünnepelt szent, Zaccaria Szent Antal áldozópap 37 évesen halt meg, 1539-ben, Észak-Itáliában, Cremonában. Ez a három évtized az, amikor megérett és kirobbant a reformáció. És benne ajándékozott az Úr egy szentet az Egyháznak, aki rendkívül aktuális mondanivalóval bír ma is.

Antal gazdag családban, Cremona városának egy előkelő famíliájában születik. A mama tizenhét éves ekkor, a papa is fiatal, alig húsz. És egészen váratlanul a papa meghal. Ott maradt 18 évesen a kis özvegy ezzel a kisfiúval. És úgy határoz: én pedig nem megyek férjhez, az életem ezé a gyermeké lesz. Ugyanakkor ez a fiatal, kicsi özvegy katolikus módon keresztény: lélekben valahol rokon a Szűzanyával. Mert az elhatározásában benne van az is, hogy jóllehet én az életemet ennek a kisfiúnak szentelem, de vele az lesz, amit az Úr akar.

Ez az első csoda, az első jel, amit Antalban kapott az Egyház. Hogy a vérségi kötelékek fölött, egy édesanya és a fia között is ki tud alakulni az a lelki kapcsolat, amelyik mindkét személyt szabadon hagyja az Úr számára. Mert a dolgok természetes rendje szerint előfordulhatott volna, hogy a mama – mint oly sokszor látjuk – úgy magához láncolja ezt a gyermeket, hogy Isten szavát az a gyermek vagy meg sem hallja, vagy ha meghallja, igazán szabad szívvel sohasem képes követni.

Mindenesetre a mama elküldte a maga idejében Antalt Padovába, az egyetemre, mégpedig az orvosi karra. Már az egyetemi tanulmányok során is föltűnt, hogy Antal rendkívüli adottságokkal rendelkező ember. Gyorsan, pontosan tanul, nagyon jól emlékszik, rendkívül jó diagnoszta, tehát ragyogó orvos lesz belőle.

Antal 22 éves, amikor végzett orvosként hazajött. És a mama elengedte Milánóba. Közben azonban Antal látása átalakult: e látás már nem a test orvosáé. Hanem ő menet közben rájött, hogy a testnek a bajai lelki gyökerekből fakadnak. Persze Padovába is jöttek a hírek, hogy mi történik ott a hegyeken túl, 100, 200, 300 kilométerre innen. Jött a híre a reformációnak. És Antal – nyilván az egyetemista társai között is, a szerzetesek meg a papság körében forogva is – észrevette, hogy amiket ezek ott fönn, Északon, a hegyeken túl vádként fölhoznak az Egyház ellen, az nem mind rágalom. Sajnos van benne igazság is.

És amikor Milánóban Antal elkezd dolgozni, akkor – ma azt mondanánk – civil hitoktatói állást is vállalt az orvosi praxisa mellett. Futótűzként terjedt a híre, hogy aki beteg, ezt a doktort keresse. Először is meggyógyítja őt, másodszor az anyagiak miatt nem nyúzza meg, harmadszor esténként lehet hallani az egyik templomban a hitoktatását. A hitoktatása többet ér, mint a gyógyítása.

Eltelik néhány hónap és Antalt a gyóntatója is figyelmezteti, de maga is rájön: rendben van, ragyogó orvos vagyok, ragyogó hitoktató vagyok, de amire az embereknek a leginkább szüksége van, azt nem tudom adni, mert azt csak a papok tudják adni. Én nem tudom őket meggyóntatni. Nem tudom velük az Eucharisztiát ünnepelni. – Beíratkozik tehát a teológiára, és két év múlva pappá szentelték.

Papként pedig igazában nem csinált semmi rendkívülit, csodákat nem művelt, csak át tudta adni az embereknek – papoknak is, hívőknek is – a tényt: az Úr Krisztus valóban meghalt értünk! Emberek! Az Oltáriszentségben a föltámadott Krisztus itt van közöttünk!

Át tudta ezt adni. S péntek délutánonként, pontosabban délután három órakor abban a templomban, amelyiknek a papja lett, meghúzta a harangot. Amikor először megtette, az emberek összefutottak, azt gondolván, tűz van! És Antal talán mondta is, hogy valóban tűz van, de olyan tűz ez, amit nem vízzel kell oltani. Ez itt ég közöttünk, ez az a tűz, amit a megváltó Krisztus elhozott erre a földre, és mi nem vesszük észre! Ekkor kezdeményezte azokat a 40 órás szentségimádásokat – péntek délutántól vasárnap hajnalig –, melyekkel azt hirdette: „Emberek! Gondolkozzunk el! Engedjük, hogy ez a tűz, aminek az örökmécs a jele, engedjük meg, hogy ez a tűz föllobbanjon bennünk és megtisztítson, s rajtunk keresztül másoknak is átadassék!”

És az Úrnak úgy tetszett, hogy ez mindössze négy évig tartson, és akkor Antal, 37 évesen, meghalt. Fénye azonban itt maradt!

Merjük őt most megkérni arra, hogy imádkozzon azokért a testvéreinkért, akik pillanatnyilag civil hitoktatóként úgy gondolják, nekem valamit tennem kell az Egyházért. Hogy amikor egyikben-másikban elkezd motoszkálni a fölismerés, hogy ez is óriási dolog, az Egyháznak azonban papokra van szüksége, akik gyóntatni tudnak, a szentmisét be tudják mutatni, akkor ne hessentsék el maguktól ezt a fölismerést azzal, hogy modern időket élünk, ma jól van ez így!

Az Úr Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz! Szüksége van olyan férfiakra, akik mint Antal is – merik odaadni magukat Neki. Azt a tüzet, amit Krisztus erre a földre elhozott, engedik magukban föllobbanni, s miközben maguk elégnek, másokat is meg tudnak gyújtani. Amen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke 1Kor 6,1–11. Evangélium Mt 18,21–35Portugáliai Szent Erzsébet királyné, apáca

Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

Júl
04
Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke 1Kor 6,1–11. Evangélium Mt 18,21–35 Portugáliai Szent Erzsébet királyné, apáca

Testvéreim! Portugáliai Szent Erzsébet az édesanyáknak, a feleségeknek, az özvegyasszonyoknak a nagy védőszentje és példaképe. Feleség volt, édesanya, özvegy, s végül szerzetesnő lett. 1277-ben született Aragóniában, a mai Spanyolországban. Amikor eszmél, ez a kislány hallja, hogy ő királykisasszony. A papa király, a mama királynő. Azután amikor mesélik neki a család történetét, akkor hallja, hogy a nagymama, akit Jolánnak hívnak, nem is olyan régen halt meg, Lengyelországban. A magyar királynak volt a lánya. Azt is elmagyarázzák neki: Tudod, a te nagymamádnak a nagynénje volt a Szent Erzsébet; Árpádházi Szent Erzsébet a te rokonod.

Ez a kislány egyszer csak fölfogja, hogy az ő ősei a magyar Árpád-házi királyok. Rokonságban van Szent Istvánnal, Imrével, Margittal, Jolánnal, Kingával. De mire ez összerakódna a fejében, kb. 12 éves, s akkor hallja ám a szüleitől: „Kislányom, feleségül adunk téged a szomszéd ország, Portugália királyához. A fiatal, Dénes nevű trónörököshöz.”

Portugália innen nézve akkor a világnak a vége volt. Erzsébet pedig tizenkét évesen férjhez megy, s nagyon hamar kiderül, hogy a házassága bizony nem egy rózsalugas. Illetve az, de a virághoz képest többségben van a tövis. – Kiderült, hogy a férje hatalomtól megszédült, féktelen, vad ember. 100 évvel később Szent Rita ismeri föl ugyanezt egy egészen más helyzetben. De a nehéz házasság minden esetben nehéz, akár király a férj, akár napszámos, mint Rita esetében. – Erzsébet imádkozott és fölfedezte: „Uram, Istenem, én innen most vagy megszököm, vagy megmérgeztetem a férjemet, vagy elindulok egy keresztúton, és megtanulom a szent vértanú asszonyoktól meg az én Árpád-házi szent őseimtől, hogyan lehet egy ilyen férjet szeretni. Megbocsátani neki. Magamra vállalni a vétkeit.”

Erzsébet először ebben lett nagy, hogy a férje bűneit a sajátjaként siratta, vezekelt, könyörgött a társáért, nem mérgeztette meg a férjét akkor sem, amikor kiderült, hogy egymás után születnek törvénytelen gyermekei. Akkor sem, amikor mindezek után a férje még hűtlenséggel is megvádolta. Mert megrágalmazták Erzsébetet ezzel, és a király fülébe is beleültették a vádat.

Erzsébet mindezt krisztusi türelemmel viselte, szenvedte. És megtérítette a férjét! De ez mintegy 35 évébe került neki, a nehéz házasság hosszú éveibe. Aki házasságban él, annak nem kell sokat mondani, mit jelenthetett Erzsébetnek évtizedeket végigküszködni és imádkozni a reménytelenségben; illetve abban a keresztény reményben, hogy „Uram, Istenem, egyik baj és pofon ér a másik után, s én a reménytelenségben remélek abban, hogy a férjemet a végén Te mégiscsak meg fogod menteni!” Hiszen a dolog a vége felé mind valószínűtlenebbé vált, mert Erzsébetnek látnia kellett, hogy a férje összeveszik mindenkivel, akivel csak lehet. A tulajdon fiával is.

Azután a férje megbetegedett, kezdte elhagyni az ereje, és akkor megtért. S kezdte Erzsébettől kérdezni: „Hogyan tudtál elviselni eddig engem? Mondd! Tehetnék én még valamit az üdvösségemért, meg a tietekért?” – És szentként halt meg.

Amikor 1325-ben Erzsébet eltemette a férjét – akkor ő az 55. éve körül járt –, elrendezte a családban az összes viszályokat, majd belépett abba a klarissza kolostorba, amit maga alapított Coimbrában. Tíz év múlva ott halt meg.

S ráhagyta minden feleségre a példát, hogy meg lehet menteni még a legvadabb férjet is. Az édesanyán, egy asszonyon meg tud fordulni a nagy családnak a békéje, azon, hogy ő maga hogyan dolgozza föl a körülötte látható bajokat, bűnöket, elvállalja-e a felebarátait, tud-e megbocsátani, és amikor megszólal, mit mond.

A nők nem is tudják, hogy a szavaik, a szavaiknak a hangneme micsoda lavinákat tud elindítani vagy megállítani! Nem tudják elképzelni. Hívják segítségül Szent Erzsébetet! Hogy tudjanak a békének a szigetei lenni, tudjanak békíteni.

Mi pedig kérjük meg Szent Erzsébetet, imádkozzon minden feleségért, édesanyáért, hogy viselni tudják az élet terheit. Békíteni tudjanak, és tudjanak megbocsátani, ha őket bántás éri. Úgy, ahogy az Úr Krisztus megbocsát a bűnbánónak. Amen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Zsid 10,35–11,6. Evangélium Jn 20,19–29Szent Tamás apostol

Napi Ima4 imádkozás /layout/img/logo.png

Júl
03
Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Zsid 10,35–11,6. Evangélium Jn 20,19–29 Szent Tamás apostol

Testvéreim! Az életnek alaptörvénye, hogy az igénybevételektől erősödik. A lélek pedig a próbatételektől erősödik. A hit is.

Az apostolok között, úgy tűnik, Tamás a racionalista alkat, aki figyel a hallott szóra és értelemmel közelít meg mindent. A hitét is meg akarja támasztani az ész érveivel. Tudni akarja, hogy reális valóság-e a hit, van-e bizonyossága.

Az ilyen alkat jobban megszenved a hitért, mint az a teljes szívével Istenre hagyatkozó ember, aki azt mondja: „Én nem keresem az indokokat, nem akarok utánamenni, ellenőrizni! Engem szeret az Isten, aki beszél hozzám, s én elhiszem, amit mond, és boldogan odaadom magamat neki.” – A racionalista alkatú ember jobban megszenved a hitéért. Mert az a hét, ami húsvét vasárnapjától a következő vasárnapig eltelt, meggyötörhette Tamást. Látta a másik tízen, az apostoltársain, hogy ők boldogok! Azt mondják: Láttuk az Urat, és minden, amit eddig hittünk, valóság! Él az Úr! – Tamás pedig gyötrődik a gondolattal: én nem tudom elhinni! Hacsak nem látom a kezében a szögek helyét, ezt én képtelen vagyok elhinni...

Azután eltelik ez a hét, és az Úr látja, tudja, hogy Tamás nem gonosz, nem hátsó szándékokkal manipuláló ember, mint Júdás volt, hanem ilyen alkat. Éppen azért, amikor egy hét múlva újra eljön, és Tamás is ott van, Tamásnak nem kell odamennie azzal, hogy „Mester! Mi történt egy héttel ezelőtt! Légy szíves mutasd a kezedet!” Nem. Az Úr elébe megy: „Tamás! Hozd a kezedet és láss! Én megadom neked azt a bizonyságot, melyre annyira szomjazik a lelked.”

És akkor Tamás hisz. Talán erősebben tud hinni, mint a többiek.

Úgy tudjuk róla, hogy amikor az apostolok szétoszoltak Jeruzsálemből, ő elindult Keletnek. Elment Örményországba, azután Indiába. Indiának a nyugati partjára. Ott lett vértanú. És ránk hagyta ezt a példát.

Amikor úgy imádkozunk, hogy „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, ... ne vígy minket a kísértésbe ...”, akkor valójában ezt kérjük: őrizz meg minket az ilyenfajta lelkülettől, amelyik nem mer hinni. És attól a kísértéstől is őrizz meg, ami a hitünket túlságosan próbára teszi. Nem azt kérjük tehát, hogy mindenáron minden próbától ments meg, Urunk, hanem ezt a Tamás-féle élményt, ezt a Tamás-féle állapotot add meg! Miközben küszködünk a hitünkért, add meg nekünk azokat a bizonyságokat, amik ezt a próbára tett hitet megerősítik.

Mert ezt mindegyikünk éli, és megkapja. Az egyikünk így, a másikunk úgy. Mindegyikünk a saját állapotában. Mert az Úr Krisztus bennünket is ismer. Tudja, hogy az emberi szív tud úgy hinni, hogy: „Jézusom, Te engem szeretsz, én Téged szeretlek, semmi gond, hiszek Benned!” – Vannak ilyen pillanataink. De olyanok is vannak, amikor az értelmünk igényli a bizonyságot, a magyarázatot: miért is hiszek én tulajdonképpen? S akkor kellenek ezek a bizonyságok, melyekben tapintható lesz a mi Istenünknek a szeretete, a mindenhatósága, az irgalma. Segítsen nekünk Szent Tamás hinni! Megküzdeni a hitünkért! És hálát adni azokért a bizonyságokért, amire az Egyház hite – a maga nagy egészében, s azon belül, a mi hitünk – támaszkodni tud. Amen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."