Diós István-Napi kenyerünk, Homiliák a szentekről

Testvéreim! A mennyország kapujában, amikor valaki belép, elkezdődik a boldog élet, ami örökké tart. A boldogságnak a fő forrása az, hogy a lélek láthatja az Istent. De hozzátartozik a boldogsághoz a többiek boldogságában való részesedés is. Ott a szentek beszélgetnek, és az egyik fő téma az: „Mondd, te mit adtál oda Krisztusért?” – Ez egyébként az ítéletnek is kérdése. Mert ott az Úr Jézus Krisztus nem vizsgálóbíró, aki arra vár, hogy föltárják előtte a bűnöket, hanem csak ránéz a lélekre, és a lélek fölajánlja Neki a bűnbánatát is, és azt a kincsét is, amit a földi életben gyűjtött az Istennek adott áldozatokkal.

A vértanúk – az ítéleten is, meg abban a boldog párbeszédben is, ott, a mennyországban arra a kérdésre, hogy „Te mit adtál oda az Úr Krisztusnak, és az Úr Krisztusért?”, elmondhatják: „Az életemet! Abban a drámai pillanatban, amikor a halállal kellett szembenéznem, és választani kellett, hogy megmenekülök-e a földi élet egy bizonyos idejére még, vagy most azonnal meghalok, féltem. De a Szentlélek, aki ezekben a pillanatokban nemcsak a döntő szót adja a vértanúk ajkára a vallatókkal szemben, hanem az erőt is meg a bátorságot is adja, nekem is megadta, hogy a halált és az örök életet válasszam.”

Az a 22, akiket ma ünneplünk, nem is olyan régen, alig 110 éve, Ugandában halt meg Krisztusért 1885. november 17-e és 1887. január 27-e között. A rendkívüli a történetükben az, hogy az Egyház ahhoz már hozzászokott, hogy amikor misszionáriusok megérkeznek egy új földre, az első nemzedék vagy a második missziós nemzedék vértanú lesz. Ezek azonban bennszülöttek. Nem misszionáriusok. Ezek odavalók. Testvérei azoknak, akik megölték őket. Az emlékezetüket őrzők, akik látták őket meghalni, elmondták, hogy e vértanúk nagyrésze, legalább a felük, igazában meg sem voltak keresztelve, amikor halálra ítélték őket! A nagy vád az volt ellenük, hogy szembeszálltak a király, a hatalom. a keresztény erkölcs szerint mocskos, kívánságainak.

És inkább meghaltak. Ezzel Afrika megkapta új, a legújabb korban az első vértanúit, akiket az Egyház ünnepel.

Ilyenkor jó elgondolkodni azon, hány száz és hány ezer azoknak a száma, akiket ma is megölnek, csak azért, mert keresztények. És mi alig-alig veszünk róluk tudomást. Mert róluk a világ nem ad hírt. Haláluknak nincs hírértéke, mondják a nagyok.

Csak éppen a mennyországba úgy érkeznek meg, hogy én is, meg én is, meg én is – és százával és ezrével – életemet adhattam oda egy ilyen drámai döntésben Krisztusért. Amit Szent János látott, az a mennyországnak a része, annak a boldog mennyországnak, ahová mi is vágyakozunk. S jó tudnunk, hogy az Úr Krisztus tőlünk is meg fogja kérdezni: „Mondd, mit adtál oda értem?”

Ez nem üzleti számvetés. Ez a szeretetnek a kérdése. Mert a föltámadott Krisztus mindegyikünkre úgy tekint, hogy „Én meghaltam érted, odaadtam érted az életemet. És te? Mivel viszonoztad ezt?”

S aki csak egy pohár vizet is adott a legkisebbnek az Úr Krisztus kedvéért, annak már joga lesz belépni a mennyek országába. Aki pedig, Szent Ágoston szavával élve, a fehér vértanúságban lett a szeretet áldozata – tehát hűségben, a kilátástalanságok viselésében, kitartásban, állhatatosságban adta oda az életét –, az boldogan vallhatja meg az Úr kérdő tekintetére: „Jézusom, igazában az életemet adtam Érted. Az életemet éltem végig érted.” Mert a hűségben mindvégig kitartó élet után a nem-vértanúk is elmondhatják ezt.

Segítsenek nekünk ezek az ugandai vértanúk, a mi fekete bőrű testvéreink, hogy egyszer mi is elmondhassuk ezt. Amit csak lehet, odaadjuk az Úr Krisztusért – szeretetből. Amen.

Testvéreim! Szent Jusztinosz mintegy száz évvel az Úr Krisztus után élt.Nem volt sem pap, sem püspök, hanem filozófus volt. Az igazság hosszas keresése közben annyira megragadta Krisztus, hogy Rómában iskolát nyitott, s amikor látta, hogy a keresztényeket hazug vádak alapján üldözik és ölik, tollat ragadott és védőbeszédeket írt a hatóságokhoz, sőt egyenesen a császárhoz. Holott tudta, hogy a keresztényeket védeni életveszélyes dolog, mert nagyon hamar azok között találhatja magát az ember, akiket védett: „Te ennyire ismered a kereszténységet? Akkor te is keresztény vagy!” Megfogják és beültetik a vádlottak közé, esetleg a kivégzendők közé. Ezt Jusztin tudta. És mégis tette azt, ami a megismert igazságból következett.

Krisztus után 132-ben Júdeában kitört egy lázadás, melynek vezetőjét Bar Kochbának hívták. E név annyit jelent: „a csillagok fia”, s egész zsidóország meg is volt győződve arról, hogy Bar Kochba a Messiás. Kardot ragadtak és háborút kezdtek, a rómaiak pedig kegyetlenül leverték a lázadást, és Jeruzsálemet immár másodszor úgy elpusztították, hogy alig maradt kő kövön. Ekkor vetődött föl a keresztényekben is, a zsidókban is a nagy kérdés, hogy ha az Ószövetség népét és országát így le lehetett radírozni a térképről, akkor vajon volt-e értelme az Ószövetségnek, és ha volt, mi köze van az Újszövetségnek az Ószövetséghez?

Jusztin, a filozófus ekkor írt egy könyvet Párbeszéd a zsidó Trifonnal címmel, és elmagyarázta, hogy az Ószövetség beteljesítette a küldetését, mert előkép volt az Újszövetséghez, mely Isten igazi népe.

Hamarosan ezután Jusztint letartóztatták, valószínű a tanítványi körével együtt, a perben ugyanis sokakat vádoltak, de Jusztint vallatta a bíró, és ő válaszolt a többiek nevében. A bíró azt mondta neki: „Jól gondold meg, hogy áldozol-e Róma isteneinek vagy nem, mert ha nem, én átadlak téged a hóhérnak és a kinzóknak, azután meglátjuk, mit érnek az elméleteid!” A filozófus pedig csak annyit mondott: „Nekem nincsenek elméleteim, hanem van az Igazság, akit mi megismerhettünk. Neked, bíró uram, hatalmad van arra, hogy megostoroztass, megöless minket, de az igazság iránti szeretetünk fölött nincs hatalmad, azt nem tudod érinteni. Amit nekünk az Igazság igért, az neked nem esik a hatáskörödbe.” És meghaltak.

Amikor a Szentatya tavaly megírta enciklikáját a filozófusoknak a hit és az ész a kapcsolatáról, 130 igazában ugyanerről beszélt: Emberek! Főleg ti, filozófusok! Használjátok az eszeteket és merjetek elindulni az Igazság felé! Legyetek nagyon bátrak és engedjétek, hogy az Igazság megragadjon titeket! Mert ha ezt engeditek, el fogtok jutni Krisztushoz!

Mi nem vagyunk filozófusok, de a igazság vonzását mi is érezzük, és amikor megvalljuk: „Jézusunk, Te vagy a mi Urunk!” – akkor az Igazság előtt hajlunk meg. És amikor a magunk töredékes és gyarló módján azt mondjuk: „Jézusom, szeretnélek szeretni!” – akkor az Igazságot szeretjük. Amen.

Testvéreim! A mi Urunk néha a szentek életéről és szentségéről – arról, hogy a mennyországban vannak – azzal ad tanúbizonyságot, hogy a testüknek egy-egy része nem porlad el. Így van ez Nepomuki Szent Jánossal, akinek a nyelve maradt épen, vagy Avilai Nagy Szent Terézzel, akinek a szíve maradt épen. És így van ez a mi szent királyunk, István esetében, akinek a jobbja – a csuklótól a jobb keze – maradt épen.

Ma arra emlékezünk, hogy – amikor a szenttéavatása előtt fölnyitották a sírt, megdöbbenve tapasztalták, hogy ez a jobb kéz 45 év után szinte teljes épségben van. De amikor másnap oltárra akarták emelni az ereklyéket, hűlt helyét találták. És egyszer csak kiderült, hogy az egyik erdélyi főúr nem bírt ellenállni a csábításnak (tulajdonképpen a tiszteletnek s annak, hogy ő fölismerte: itt tényleg isteni jelről van szó), s úgy gondolta, ezt az ereklyét elviszi magával: „Vigyázzon ránk ez a szent ott a keleti végeken, Erdélyben!”

Az ember mai fejjel azt várná, hogy erre csaptak egy nagy pert, s fölakasztották a tolvajt. Nem ez történt. Hanem az történt, hogy a király, Szent László meg az egyház vezetői úgy döntöttek: jó, maradjon ott a Szent Jobb, de alapítsatok egy apátságot és építsetek templomot, és nagyon vigyázzatok erre az ereklyére! Vigyázzon ennek a Szent Jobbnak a birtokosa, Szent István király rátok is, ránk is, Magyarországra.

Ez a Szent Jobb az, amit néhány száz méterre innen, a Szent István-bazilikában őrzünk ma. Azzal azonban, hogy pont a jobb keze maradt meg Szent Istvánnak, az Úr tanít minket: „Nézzétek! Egy király, akinek az országban minden hatalom a kezében volt, mégpedig a jobb kezében volt, ez a király a közjót szolgálta. Szentként uralkodott. Ami másé volt, azt nem vette el. Ami pedig az övé volt, abból bőkezűen adakozott. Irgalmas volt. Alamizsnálkodott. Kövessétek őt.”

Úgy tűnik, a mai ember föl sem fogja, mit jelent alamizsnát adni. A mai ember, aki meg van őrülve a piactól, aki a piac törvényei szerint él és észre sem veszi, hogy bálványt imád, képtelen meglátni maga mellett a nyomorúságot. Szent István észrevette. Följegyezték róla, hogy akin kellett és ahogyan kellett, segített. Nem üzleteket kötött, hanem uralkodott és jó volt.

Az emberi életnek nagy feladata ez, hogy – ki-ki, személy szerint – megtanuljunk uralkodni és jónak lenni. Uralkodni a bűnök fölött, és bőkezűen adni abból, amink van. Bármilyen kevés, ami a rendelkezésünkre áll. Segítsen nekünk ebben is Szent István. És oltalmazza népünket! Hogy legyen türelmünk, tudjunk jók lenni. Tudjunk irgalmasak lenni, amikor nyomorúsággal találkozunk. Amen.

Testvéreim! Canterbury Szent Ágoston Rómában született. Kicsi korától úgy érezte, hogy neki kolostorban van a helye. Őt szereti az Úr, s ő szeretné maradéktalanul odaadni az életét az Úrnak. Egész fiatalon belépett Rómában a Szent András bencés kolostorba. Rendtársa és kolostorbeli társa az a Gergely, aki 590-ben pápa lett.Nyilván fájó szívvel búcsúztak egymástól. Gergely úgy érezhette: „Én azt mondtam, hogy szeretem az Urat és föláldozom az életemet érte. De most, amikor el kell hagyni a kolostort és Péter székébe kerülök, most érzem, mi az, hogy elfogadják tőlem az áldozatot.” – Nem telik el öt év, és ugyanez az élménye van Ágostonnak, a ma ünnepelt szentnek is. Mert számára Gergely pápától jött a parancs: „Ágoston, te meg tizenegy társad induljatok el, és menjetek Britanniába. Misszióba.”

Ez a 12 ember elbúcsúzott a kolostortól, és elindultak. Abba a Britanniába, ami – az akkori ismeretek szerint – a világ végének számított. S nemcsak az akkori ismeretek szerint, egészen Amerika fölfedezéséig az európai ember úgy élt, hogy ha elindulok Nyugat felé, akkor elérkezem Franciaország partjaihoz, azután onnan egy ugrásra van még egy földdarab, s azután – vége a világnak. Ez az ugrás utáni földdarab Britannia, a világ vége, ahol pogány hódítók azt a kereszténységet, mely a 2. század óta ott élt, elpusztították.

Ágostonékat útközben figyelmeztették, hogy a vesztetekbe mentek, emberevők közé. Ágoston üzent is a pápának: „Szentatyám, nem volna jobb visszafordulni? Emberevők közé evangéliumot vinni... hát hogy van ez?” – De a pápa azt mondta: „Menjetek csak. Lehet, hogy ma, pillanatnyilag emberevők, de éppen az a dolgunk, hogy megtérítsük őket!” –Ágostonéknak sikerült. Pedig se könyv, se rádió, se tv, semmi. Csak a saját lényük, meg a szó. Az evangélium.

Ma Esztergomban püspökszentelés lesz. Az esztergomi egyházmegye új segédpüspököt kap, miután tegnap eltemették Vilmos püspök urat. Az a Miklós pap, akit ma fölszentelnek, 34 éve pap.Már ismeri az Egyház életét. Imádkozzunk érte. Hiszen ennek az egyházmegyének lesz a segédpüspöke, azaz jobbkeze az érsek úrnak. Sok-sok szolgálattal, sok-sok munkával. Erősítse meg őt a Szentlélek, hogy merjen hinni, merjen bízni abban, hogy Krisztus – aki a csodálatos halfogásokra képessé teszi az apostolokat – ugyanaz ma is, mint akkor volt. És ugyanaz marad mindörökké. Imádkozzunk érte, hogy merje kivetni a hálót. És merjen jó emberhalász lenni. Amen.

Testvéreim! A ma ünnepelt szent, Néri Szent Fülöp Assisi Szent Ferenc -típusú szent, csak 300 évvel később élt. Végigélte a 16. századot. És ő, az egyszerű kis fölszentelt pap – semmi méltóság, semmi rang, semmi nagy hivatal – Róma apostola lett.

A szentek között arról nevezetes, hogy ő a nevető szent, aki megszentelte a humort. És azokban az évtizedekben, amikor folyik a Trienti Zsinat meg zajlik a reformáció, ő szelíden, csöndesen odaélte Rómában az Egyház elé, hogy a Krisztus-tanítványságnak a legfontosabb része az alázat.

1515-ben született Firenzében, nagyon jómódú családban. Az apa jegyző, a felső körökben is járatos ember. Fülöp születése után rövidesen kiderült, hogy ezt a picit lehet szeretni! Azután ahogy cseperedik fölfelé, egyre inkább látszott, hogy okos, értelmes, rendkívül szolgálatkész kisgyermek, s egyszer csak bejáratos lesz Firenzében a domonkosok Szent Márk kolostorába. Ez az a kolostor, amit Fra Angelico díszített a képeivel.

A kicsi Fülöpöt nagyon megszerették az atyák, ő pedig késő öregkorában azt mondta: „Tudjátok, ami értelmes dolog bennem van, azt én ezeknek a domonkos atyáknak köszönhetem.” – Ott tanult írni-olvasni.

12 éves, amikor Nápolyból jön egy nagybácsi, és a papával meg a mamával megegyeznek, hogy mivel neki nincs gyereke, de van egy rendkívül jól menő üzlete (kereskedő, mégpedig nagykereskedő!), hadd vigye el magával ezt a gyereket! Megtanítom a kereskedelemre, és ráhagyom az üzletet. Milyen jó lesz ez az egész családnak! El is vitte magával Fülöpöt.

Ő el is kezdett tanulni, azzal a gondolattal, hogy jó, akkor én kereskedő leszek. De a szívében már ott mocorog régóta a gondolat: nekem vagy domonkosnak kell lennem, vagy nem tudom, minek, de valahogy az Úr Krisztus közelébe kell majd kerülnöm. És mire 15 éves, addigra világosan látja, hogy a kereskedelem nem neki való.

Azután az egyik reggel hűlt helyét találja a nagybácsi. A gyerek nincs sehol. A gyerek fogta magát, és minden nélkül, gyalog elindult Rómába. Ott eltelik 15 év, ami alatt Fülöp nem csavargó, nem betörő, hanem járja a templomokat, néha koldul, mert hát enni azért kell; és fölfedezte a katakombákat. S közben az imádságos, bűnbánó élet során az Úr Krisztus nagyon közel emelte magához.

36 évesen szentelték pappá, 1550-ben. És látja, hogy Róma, a pápa városa mennyire, mennyire nem keresztény! Amit a reformátorok mondanak az Egyház ellen, abban bizony van igazság is! S akkor elkezd prédikálni, gyóntatni. Följegyezték róla, hogy néha 12–15 órát gyóntatott. Ebben két dolog csodálatos. Az egyik: honnan jött annyi gyónó? A másik: hogyan bírta ezt fizikailag? És bírta!

Nagyböjtökben elindult és naponta végigjárta a hét nagy római bazilikát. Vezeklésül. Bűnbánatból. S egyszer csak százak meg ezrek járták vele ugyanezt a kis zarándoklatot napról napra. És közben kiderült, hogy rendkívül közel van az Istenhez – és nagyon vidám lélek. A fiatalok körében az a hír járta, hogy a legjobb vicceket Rómában Fülöp atya tudja. Ugyanakkor a legnagyobb tudósok vonzódtak hozzá. S amikor vasárnap délutánonként a templom melletti teremben – ma azt mondanánk – tudományos előadásokat kezdett szervezni, meg muzsikáltatott azokkal a zenészekkel, akik hozzá jöttek, kiderült, hogy ez az ember nagyon művelt. Nagyon kulturált. A viccei nem egy humorista szellemi sziporkái, hanem az élet nagyon bölcs szemléléséből fakadó, szent humor. Amikor kétszer-háromszor bíborossá akarta őt tenni a pápa, ezt is humorral utasította vissza és hárította el magától: „Bíborosi kalap? Mi az az örökkévalósághoz képest?! Nekem az örökkévalóság fontosabb, mint hogy rangjaim legyenek!”

Följegyezték róla, hogy ismételten elragadtatásba esett: miközben térdelve imádkozott, egyszer csak a kegyelem fölemelte a földről a testét, és lebegett a szentélyben. Akik jönnek a templomba, elképedve látják, mi történik, miközben a sekrestyés takarítja a szentélyt. Odarohannak hozzá: mi van itt tulajdonképpen? A sekrestyés pedig – mintha azt kérdezték volna tőle, hány óra van – csak annyit mond: „Semmi különös. Elragadtatásban van a Fülöp atya.”

Az Úr megőrizte benne az alázatot. Minden kegyelem, minden rendkívüli, apostoli eredmény ellenére és mellett. S ilyenkor el lehet gondolkodnunk azon, hogy az az öröm, ami a föltámadott Krisztusból árad az Egyházban, mennyire fontos! És mennyire jó dolog az, ha valakinek a szívében – mint ételben a só – egy csöppnyi humor ott lakik. A saját keresztjét is jobban tudja viselni, a másikat, a felebarátot pedig adott esetben éppen ezzel tudja fölemelni: kicsit földeríti őt az esetleg nagyon fekete órájában.

Imádkozzon értünk ez a derűs szent, hogy a keresztünk hordozása közben el ne feledkezzünk arról, hogy az Úrban – a Föltámadott Úrban – nekünk örvendeznünk lehet és örvendeznünk is kell. Amen.

Testvéreim! A ma ünepelt szentről, VII. Gergely pápáról általában Canossa jut az ember eszébe. Ő az a pápa, aki el tudta érni, hogy a császár elinduljon és bocsánatot kérjen tőle.

A 11. században él, 1029 körül születik. Akkor nálunk Szent István a király, s Imre herceg még él ezekben az években. Gergely Rómában születik, és nagyon egyszerű életnek indul az övé. Kicsi korában érzi: papnak kell lennem. És 8–10 évesen már papok körében van – manapság azt mondanák, hogy kisszeminarista –, mégpedig a lateráni bazilika kanonokjai körében, ott jár iskolába, és minden úgy látszott, hogy lateráni kanonokként fogja befejezni az életét. De kiderült, hogy Gergely nagyon jó adottságokkal rendelkező, okos, megbízható ember, akit diákonusként egyik pápa a másik után maga mellé vesz és követnek kezdi alkalmazni, mondván: Hildebrand, te megérted az Egyház helyzetét, érted, hogy a pápa mit akar, menj és intézd el! Akár a francia királynál, akár Lombardiában, akár Németországban.

Henrik a német császár akkor, amikor ezek a küldetései kezdődnek. Ez a Hildebrand pedig mindössze 25 éves, amikor 1054-ben megtörténik a keleti egyházszakadás. És ő érti, hogy ennek a szakadásnak az igazi oka az, hogy a bizánci császár nem tűri a független, szabad egyházat maga mellett. Pedig – addigra ő ezt már fölfogta – az Egyháznak szabadnak kell lennie a világi hatalommal szemben, szentnek kell lennie a tagjaiban, vagy legalábbis tisztának – és akkor az Egyház lehet katolikus. Ha a szabadsága vagy a tisztasága megsérül, oda a katolicitása. Ennek a történelmi bizonyságát látta a keleti szakadásban.

De épp a küldetései során fölmérte, hogy mennyire nem értik ezt az emberek. Az egyháziak sem. S volt egy pillanat az életében, amikor úgy gondolta, kilép ebből az egészből. Fölvételét kérte Clunyben a bencésekhez. Abba a kolostorba, amelyik akkor a megújulásnak volt a nagy melegágya.

Három évet tölt ott mint bencés szerzetes, s jön a pápai parancs: Hildebrand! Jössz és folytatod azt a küldetéssorozatot, amit rád bíztak. Nyilván fájó szívvel, de Hildebrand ment.

Azután pápává választják. Ekkor 1073-at írnak, és kiderül, hogy a Keleten lejátszódott nagy konfliktus Nyugaton is készülődik. A császár, IV. Henrik körülbelül olyan igényekkel lép föl, mint a bizánci császár Keleten. S elkezdődik a császár és Gergely pápa között a keserves küzdelem, aminek Canossa sajnos csak az egyik stációja volt. Mert Gergely már négy éve volt pápa. amikor 1077 januárjában találkoztak Canossa várában, és megbékéltek. De ez a béke nem tartott tovább, mint két hónap, s a pápa ismét kénytelen volt azt mondani a császárnak: „Felség, ha így viselkedsz, nem lehetsz az Egyháznak a tagja. Ki kell közösítselek téged. Nem azért, mert haragszom rád, de így az Egyházban nem lehet intézkedni.”

Gergely elmondta az Egyház híveinek: „Gyermekeim, az Egyház most olyan időket él, mint Nagy Konstantin előtt. Üldözött. Mert a sátán nagyon jól tudja, hogy ha az Egyház szabad, szent és katolikus, akkor a krisztusi élet áradni tud a világban az emberek között. Ezért megpróbálja ezt a hármat a visszájára fordítani: szolgaságba taszítani az Egyházat, bemocskolni az egyháziakat, és szétszedni a katolicitást, elemeire bontani az Egyházat.

Gergely ezt nagyon pontosan látta.

És ez azóta nem változott. Az Egyház a mai világban is körülbelül ilyen helyzetben él. S ilyenkor az ember megsejti, hogy a pápáknak, mindegyiknek, a mainak is, János Pálnak is micsoda küzdelmei és fájdalmai lehetnek, amikor látja ezt. És látja az értetlenséget, s hogy még az Egyházon belül is hányan nem fogják ezt föl!

Imádkozzon értünk ez a Szent Gergely pápa, hogy értsük az Egyház helyzetét. És nagyon vegye oltalmába a pápánkat, hogy azt a küzdelmet, ami az övé, végig tudja harcolni. Amen.

Testvéreim! Amióta az Egyház él, az apostoloktól kezdve tapasztalta, hogy a Boldogságos Szűz az „igen”-jével anyja lett mindazoknak, akik tanítványai az ő Fiának, a megváltó Jézusnak. Az apostolok tapasztalták elsőként, milyen jó a Szűzanya körül lenni. Milyen jó tőle tanácsot kérni. És ha baj van, hozzá menekülni, és kérni: Mária! Segíts! Szólj a te Fiadnak, el ne feledkezzen rólunk!

Ez a tapasztalat hullámzik végig a történelmen. Amikor VI. Pius, majd VII. Pius ül Péter székében és írják az 1780-as, 90-es, meg 1800-as éveket, akkor az Egyház nagyon megtapasztalta, hogy a világi hatalom mennyire szembe tud fordulni az Istennel. És ennek demonstrálásaként mennyire meg tudja szorongatni az Egyházat. Nemcsak úgy, hogy megalázza, hanem úgy is, hogy fizikailag is meggyötri.

VI. Pius, látván II. József, a mi királyunk sok-sok egyházellenes intézkedését, útrakelt, hogy tárgyaljanak. De II. József nem fogadta őt! Ott van a pápa Bécsben, ismételten küldi a nunciusát: „Felség! Tárgyaljunk!” – „Nem!” A következő pápa, VII. Pius pedig megtapasztalta, hogy Napóleon egyszer csak megbilincseli és fogolyként elviszi Rómából. És ez a pápa, akit megbilincseltek, amikor kiszabadult, elrendelte ezt a mai ünnepet, hogy az Egyház évről évre köszönje meg a Szűzanyának a segítségét, és kérje az ő oltalmát.

Most, amikor a Szentatya Fatimában volt, elmondta: „Eljöttem megint hálát adni Máriának. Megköszönni az ő segítségét! Azt is, amit nekem személy szerint nyújtott mondja a pápa –, és azt, amit az Egyháznak nyújtott eddig és nyújt ma is.”

A Szűzanyának van hatalma segíteni. Az ő anyasága nagyon komoly! Ő nem véti el! Ő nem teszi meg azt, amit a földi édesanyák meg tudnak tenni, hogy a szeretet kapcsán egyszer csak bűnpártolásba keverednek. Mert gyermeke – a kisfiam... a kislányom..., aki az enyém...

– valamit elhibázott, és az erkölcsi megítélésben a szülő, az édesanya megtéved. Ez az, amit a Szűzanya nem követ el! Akinek ő segít, annak először mindig azt mondja: „Tarts bűnbánatot! Térj meg! Kérj bocsánatot a te Istenedtől, az én Fiamtól, azután gyere. Én segítek rajtad.”

És segít. Úgy, ahogyan a Lorettói litániában mondjuk, ő a Keresztények Segítsége, a Bűnösök Oltalma, a Betegek Gyógyítója, a Szomorkodók Vigasztalója, a mindenkor segítő Szűzanya.

Ezért jó, ha az olyan imádságok, mint az Oltalmad alá futunk, meg a Szűz Szülője Istennek, meg a Most segíts meg Mária, ott vannak a lélek imádságos életében. Mert vannak

– vagy ha még nem voltak, akkor jönnek – olyan pillanataink, amikor látnunk kell, hogy itt már ember nem segíthet! S milyen jó tudni, hogy most! – most oda lehet futni Máriához, elmondani neki: Most segíts meg, Mária! Most, amikor ember már nem segíthet. Mi hisszük és tudjuk, hogy a te erőd nem törik meg! Mert te a Fiad által, a te isteni Fiad által segítesz.

Köszönjük meg a Szűzanyának, a Keresztények Segítségének az oltalmát. Amit nekünk is, az Egyház egészének is nyújt. És bízzunk benne! Amen.

Testvéreim! Mit is mondott a Szentatya Fatimában? – Azt mondta, hogy a harmadik titok, amit a Szűzanya megmutatott a három pásztorgyereknek, egy látomás volt, amiben ezek a gyerekek látták az Egyházat, amint a keresztútját járva megy a Golgota felé. Ezek a gyermekek azt látták, hogy a pápa meg a püspökök vezetésével papok, szerzetesek, hívők sokasága megy keresztjét hordozva a Golgota felé, miközben gyilkolják őket. Hívőket is, szerzeteseket, papokat, püspököket – seregével.

Boldog Vilmos püspök, akire ma emlékezünk, egyike azoknak a püspököknek, akik ebben a látomásban meghaltak Krisztusért, a bárányokért. A mi Vilmos püspökünk is a szó szoros értelmében a bárányaiért halt meg. Nemcsak úgy, hogy dolgozott, fáradt és tanított, és közben elégett az élete, hanem a tulajdon testével védte azt a körülbelül kétszáz leányt, asszonyt, gyereket, akik hozzá menekültek, az ő házába menekültek Győrben. Mert híre ment, hogy az orosz katonák irgalmatlanok. A győztes jogán mindent pusztítanak. Ez a püspök pedig, nem gondolkodva, hogy életveszélynek teszi ki magát, próbálta védeni a védteleneket.

Az ő életében is láthatóvá válik az, hogy a vértanúság mindig csak megkoronáz egy hosszú, előző folyamatot. Amikor tőle először megkérdezte az Úr: „Vilmos, szeretsz engem jobban, mint a többiek? – akkor írták az 1900-as évek első éveit. Ezerkilenszáznégyet-ötöttizet. – Vilmos igen-t mondott. És amikor harmad-, negyedéves szeminarista Innsbruckban, kitört az első világháború. Az első papi szolgálatait egy kórházvonaton végzi, sebesültek, haldoklók, katonák között. 1918-ban még véget sem ért a háború, amikor plébános lesz Gyulán. 24 éves mindössze! – A nagyváradi egyházmegyéhez tartozott, a püspöke őt nyugodtan helyezhette volna olyan faluba, mely a trianoni határok megvonásakor Romániába esik. És érdekes módon nem! Gyulára került, s amikor megvonták a trianoni határokat, akkor itt van Magyarországon. Itt maradt. S így vált lehetővé az, hogy 1941-ben, amikor másodszor hangzik el feléje a kérdés: „Vilmos, te, aki immár 23 éve plébános vagy, szeretsz engem annyira, hogy püspök leszel? Elfogadod?” Így lett Győr megyéspüspöke.

Mindössze négy évre. Mert megint világháború zajlik, a második, amiről épeszű ember nem gondolta, hogy 30 esztendőnek sem kell eltelni hozzá.

És az Úr Vilmos püspököt megajándékozta azzal, hogy az áldozatot nagypénteken hozhatta meg. Mert amikor lelőtték, éppen nagypéntek napja volt.

Így él – és így vérzik az Egyház.

S mi, akikért ezek a vértanúk az életüket adták, ünnepeljük őket, azaz emlékezünk rájuk, hálát adunk értük az Úrnak, és talán örömmel és boldogan, közösségben tudjuk magunkat velük.

Persze ez kettőt jelent: az egyik, hogy az áldozatából részünk van, közösségben vagyunk vele, érdemei, a teljes élet, amit ő most már a mennyországban boldogan él, a miénk is.

De a vértanúkkal közösségben lenni azt is jelenti, hogy ugyanúgy, keresztet hordozva, mi is haladunk a Golgota felé. Mert a Szűzanya nem azt mondta Fatimában a kicsinyeknek: „Nézzétek, ez körülbelül húsz évig tart, s utána jön egy csodálatos virágzás...” – Hanem a Szűzanya megmutatta az Egyház állapotát és a jövőjét. Amiben egyébként az Egyház tanításában járatos ember számára nincs semmi újdonság, hiszen Szent János a Jelenések könyve írása közben ugyanezt látta.

Közösségben lenni a vértanúkkal, ezt a közösséget fölismerni és elvállalni! – ezt is jelenti. Hogy az ember egyszer csak fölismeri: „Igen, ha a katolikus Egyházban élek, ezt a keresztutat járom, és amilyen fokon élek, olyan fokon járom. A többiekkel együtt.”

Imádkozzon értünk ez a – már a mennyországban boldogan élő – Vilmos vértanú püspökünk, hogy merjünk az Egyházban élni, s kapjuk meg azt az erőt, ami a saját áldozatunkhoz szükséges. Amen.

Testvéreim! Szent Ritát 110 1900-ban avatták szentté. Az Egyházban az emberileg lehetetlennek tűnő dolgok védőszentjeként vált ismertté. Azokban a templomokban, ahol különösen tisztelik őt, ma rózsát szentelnek. Kortársa volt a május 20-án ünnepelt Szent Bernardinnak. Majdnem földiek. Talán 80–100 kilométer van a szülőföldjük között. Rita hallhatta prédikálni Szent Bernardint.

1380-ban született, nagyon szegény családban, de egész fiatalon úgy érezte: „Én megtaláltam a szántóföldbe rejtett kincset. Én odaadok érte mindent!” – Csak éppen a szülei nem engedték. A szülei úgy döntöttek: „Lányom, te nem kolostorba mégy, hanem férjhez! Férjhez mész a falu egy jómódú, igen rossz természetű emberéhez.” És Rita életében kiderült, hogy ha valakinek a szívében ott van a fölismerés, hogy az életemnek a kincse az evangélium, s hajlandó mindent odaadni érte, a legképtelenebb kacskaringók után az a kincs az övé lesz; sőt nemcsak az övé, hanem rajta keresztül másoké is. Sokaké is. Olyanoké is lesz, akik egyébként hozzá nem jutottak volna.

Rita 18 éves házasságot élt végig, mégpedig olyan körülmények között, amire falun azt szokták mondani: ez nehéz dolog, ez egy nehéz házasság! Egy vadember, aki üti-veri a feleségét, a hűtlenkedés részéről természetes, hol otthon van, hol nincs, hol verekszik, hol részegen hozzák haza, a legképtelenebb dolgokat csinálja... És Rita nem menekült el! Imádkozott, remélt, hitt, és gondozta a férjét, amikor holtrészegen hozták haza.

És 15 év után ez a vadember megszelídült. Megtalálta ő is az evangéliumnak, az Isten országának a kincsét. Csak éppen addigra annyi haragosa lett, hogy egyszer csak az egyik megölte.

És Rita két kicsi fiára – nem tudjuk, hány évesek – rámaradt a vérbosszú kötelessége. Rita pontosan tudta, hogy a szokásjog szerint először az elsőszülött, azután – ha az meghal akkor a második fiú köteles egész életében keresni a lehetőséget, hogy a gyilkost megtalálja, s ha megtalálta, bosszút kell állnia. Meg kell ölnie a gyilkost.

És Rita tudta, hogy ez bűn. Akármit mond a helyi szokásjog, ez bűn! A férje temetése után ezért elkezdett rimánkodva imádkozni: „Istenem! Mentsd meg a gyerekeimet a gyilkosságtól és a kárhozattól!” Jön is egy járvány, s Rita eltemeti előbb az egyik, majd a másik gyermekét.

És akkor Rita elkezd zörgetni egy apácakolostor ajtaján: én most végre szeretném a szívem vágya szerint folytatni az életemet, apácaként. S akkor elkezdődött egy keresztút, amin rengeteg megaláztatásban volt része. Kezdve azon, hogy az első fogadtatás az volt: „Te?! 18 évi házasság után? Elvétetted a házszámot! Mit keresel te apácák között?! Neked nem kolostor kell.”

S évek múlva mégiscsak benn van a kolostorban, ami nagy csoda volt, hiszen ismételten elkergették. Az egyik reggel azonban ott találják benn, a nővérek között. Amikor az apátnő számon kéri: „Hogyan kerültél ide?!”, Rita csak annyit mondott: „Engem az őrangyalom hozott be. Nem törtem föl zárakat, de az őrangyalom behozott.”

Szerzetesi élete betegápolással, betegeskedéssel, meg sok-sok vezekléssel, valamint homlokán az Úr stigmájával telt el. Mert egyszer kérte az Urat: „Jézusom! Csak egy tövisnyit adj nekem a töviskoronádból!” – És megkapta.

Egyszer, amikor már halálos beteg, jönnek és meglátogatják a rokonai. Tél van, január, s megkérdezik, van-e valami kívánsága? Rita azt mondja, hozzanak neki egy rózsát a szülei sírjáról! – Azt hitték, félrebeszél. Januárban! – És az egyik rokon mégis elment, és másnap visszajött Ritához egy csodálatosan szép rózsaszállal. A sírról. Januárban.

Az Úr jelét adta annak, hogy Nála semmi sem lehetetlen. És aki megismeri Őt és megszereti Őt, és birtokolni akarja a mennyek országának a kincsét, nincs az a képtelen helyzet, amelyben meg ne kaphatná.

Kérjük meg Szent Ritát külön is arra, hogy vegye oltalmába a nehéz házasságban élő asszonyokat. Segítsen nekik kitartani, hinni, imádkozni azért a vad emberért, akitől, úgy érzik, mindenáron menekülni kellene. Ne meneküljenek el!

Nekünk pedig, valahányszor úgy tűnik, erőnket meghaladó feladataink, küzdelmeink, emberileg képtelen dolgaink vannak, segítsen Szent Rita hinni és kitartani. Bátran folyamodjunk hozzá! Mert Ritának – akit a lehetetlenségek szentjeként ismerünk – öröme, az Úr Krisztusnak pedig dicsősége, ha segíthet! Amen.

Testvéreim! Sziénai Szent Bernardin, aki nagyjából 600 évvel ezelőtt élt, ennek a mai, egyesülésre törekvő Európá-nak nagyon, de nagyon aktuális szentje. Van már Európának néhány védőszentje – Szent Benedek, Cirill és Metód  – , de ők olyan korban éltek, amikor a mai Európa még nem is létezett.

Amikor Bernardin él, akkor a mai Európának az országai nagyjából már megvannak. És Bernardin megtapasztalta és fölismerte, hogy az embereknek nem adatott más egységesítő elv – melyben egymásra tudnak találni, itt a földön normális életkörülményeket tudnak teremteni s az üdvösségükön tudnak munkálkodni –, nem adatott más név, csak Jézusé, aki az ember Üdvözítője. Aki el tudja venni az embertől azt, amitől mi, emberek nem tudunk egyek lenni a bűnt.

Bernardin 5–6 éves gyermek, amikor árván maradt. Gazdagok voltak a szülei, nagy vagyont hagytak rá. Amikor iskoláit járta, a jogi karon egyetemistaként nyilván többször hallhatta a diáktársaitól: „De jó neked! Irigylünk. Te már majdnem nagykorú vagy, s neked nem kell kivárnod, hogy az öreg szüleid meghaljanak. Abban a pillanatban, amikor nagykorú leszel, hatalmas vagyon fölött fogsz rendelkezni. De jó neked!”

Igen ám, csak amikor Bernardin már majdnem birtokba veszi az egész vagyonát, Sziénában – és egész Európában – járvány tör ki. Pestis. És ez a 20 éves lélek egyszer csak kezdi látni, hogy az embert egy máról holnapra érkező járvány mindenétől meg tudja fosztani; és hiába vagyon, hiába gazdagság, nincs az a tudás, nincs az a pénz, amelyik a pestisben megbetegedett embert meg tudná menteni. Akkor ezzel a világgal vigyázni kell!

Azután egyelőre a szíve annyit diktál neki: „Nekem nem szabad elmenekülnöm a fertőzött városból, hanem amit tudok, meg kell tennem! A betegekért. A haldoklókért.” És akkor még csupán egyetemista. Nem tud mást csinálni, mint megitatja a szomjazókat, ránéz a teljesen magukrahagyottakra, eltemeti a halottakat. És a barátainak kezdi mondani: „Látjátok ezt a nyomorúságot? Most nem menekülni kell, hanem segíteni!” – És hallgattak rá. Hallgattak rá a társai.

A járvány utolsó heteiben ő maga is megbetegedett. És akkor a halállal szembenézve hatalmas átfordító erővé vált a fölismerés benne: az életben nem azért kell vesződni, hogy a vagyont minél előbb megkaparintsam és gazdálkodjam. És amikor fölépült, eladta mindenét és elment ferencesnek.

Eltelt 20 esztendő, néha remete, néha rendi elöljáró, de 20 év múlva elkezd prédikálni. És elkezdi hirdetni Itália északi felében – ahol ahány város, annyi állam, s ahány év, annyi kis polgárháború a városok között, sőt, városokon belül is –, hogy: „Emberek, vegyétek észre, hogy ezt a földi életet azért kaptuk, hogy megérkezzünk a mennyországba. És ha mi itt a földön háborúzunk, meg gyűlölködünk, meg állandóan gyilkoljuk egymást, be nem megyünk a mennyországba! Békéljetek meg egymással! Bocsássatok meg egymásnak! Segítsetek egymáson! Jézus ehhez megadja az erőt! Ő adja a feloldozást a bűneink alól, Ő veszi ki a szívünkből az önző szeretetet, amitől nem tudunk egymással szót érteni.” – És rá hallgattak.

64 évesen halt meg, 1444-ben. Arra is figyelmeztetett, a kor más nagy szentjeivel együtt: „Emberek! Már csak azért is egységre kellene jutnunk, mert keletről jönnek a törökök!” A halála évében zajlik a várnai csata. A törökök tényleg megérkeztek Európába. Mégpedig győztesen.

Ajánljuk Szent Bernardin oltalmába elsősorban azokat, akiknek a feladata az egységes Európa megteremtése, szervezése, gondozása. Mert ha ez a most egységesülő Európa, ami felé mi annyi erőfeszítéssel törekszünk, ha ez gazdasági elvekre épül – nem lesz hosszú életű! Mert embereket összekötni csak a katolikus gondolkodás képes. Amelyiknek a nagy forrása az üdvözítő Jézus. Nélküle nem megy!

Imádkozzon értünk Szent Bernardin, hogy ezt a fölismerést, amit a katolikus Egyház hordoz és hirdet, meghallják mindazok, akiknek dolga az európai egység munkálása. Amen.

Testvéreim! Az az élet, amit a mi föltámadott Urunk mint Jó Pásztor ad nekünk, a szentségeken keresztül érkezik el egy-egy emberhez.

Így a bűnbánat szentségén keresztül is, mellyel a lélek megvallja az Úr Krisztus előtt: „Uram, én vétettem Ellened, és kérem a bocsánatodat!”

E szentséget a gyónási titok pecsétje védi. Ami a gyónásban elhangzik, senkire nem tartozik, csak arra a lélekre, aki gyónt, meg az Úr Krisztusra, akinek a nevében az Egyház papja hallgatja meg a gyónót, és az élete árán is köteles megőrizni a gyónásban hallottakat, a gyónási titkot. Amit a gyónásban hallott, azt soha, senkinek el nem mondhatja, ha az életébe kerül, akkor sem!

Ennek lett a vértanúja Nepomuki Szent János, aki 600 éve, 1393-ban halt meg, ezen a napon. Furcsa módon – jóllehet akkor az 1400-as évekhez közeledik a történelem, s egy halom oklevél, irodalom van már mindenről! – róla nem maradt írott emlék. De Prágában, ahol megölték, a hívek megőrizték emlékét. Tudták és továbbadták, hogy ez a János a gyónási titokért halt meg.

Azután eltelt 300 esztendő, a történészek vitái egymást érték – lehet-e ez, vagy nem lehet ..., semmi írott emléke nincs ..., ugyan kérem... mesebeszéd az egész –, és akkor 1719-ben elindították János szenttéavatási eljárását. Ennek során fölnyitották a sírját, és a nyelve ott 

volt épen a koporsóban. Jeléül annak, hogy ez a János tényleg a gyónási titoknak, a titkot őrző hallgatásnak az áldozata lett.

Páduában volt egyetemista. Mint papságra készülő fiatal ember – és akkor írják az 1370es éveket – nyilván jó párszor elzarándokolt Páduai Szent Antalnak 103 a sírjához. És magába szívta a lelkületet, hogy az üdvösség mindennél fontosabb! És mindaz, amit az egyházjogban az Egyház tanít, s mindaz, amit a teológiában tanít – az üdvösségért van! És ezt semmiért eladni nem szabad! Nyilván hallotta, hogy a pápa még Avignonban van, Svéd Szent Brigittának a sikertelen kísérlete a hazahozatalára ott rezgett még a levegőben, de egyszer csak jön a híre, hogy egy Katalin nevű valakinek Sziénából sikerült! Hazavitte a pápát.

János hazatér Prágába, tele az Egyház megújulásának a reményével, lendületével meg a maga fiatal odaadásával, és egyszer csak jönnek a hírek, hogy ismét szakadás készülődik! Két pápa van! – És ez nagyon rossz hatással volt egész Európára. Az Egyház tekintélye a világi uralkodók előtt megcsappant. A cseh király is – akit úgy hívnak akkor, hogy IV. Vencel egyszerre fékevesztett ember lett. Azt mondják, közben alkoholista is lett, mindenesetre rendkívül szeszélyes, erőszakos, gátlástalan és ellentmondást nem tűrő uralkodást vezetett be. Közben pedig a szomszédban, az érsekségen ez a János először káplán, azután az érseknek a munkatársa, titkára, helynöke, kanonok lett. Prágában híre ment, hogy ezt a Jánost érdemes hallgatni, erre a papra érdemes odafigyelni! Ez nem veszekszik, nem vitatkozik – ez tanít! És egyszer csak a királynő fölkérte, hogy: „Légy a gyóntatóm!”

János addig mindenfajta királyi kísérlet elől kitért, pedig a király maga mellé akarta venni mint főtanácsadót. Azt mondta: „János, én téged érsekké teszlek, pápává nem tudlak tenni, de ami rang van, azt rád fogom ruházni.” – És János kitért. Következetesen. A királynőnek azonban a gyóntatója lett.

A hagyomány tudja, hogy egyszer csak ez a féktelen – és ha tényleg alkoholista volt, akkor az alkohol hatásától is gátlástanná lett – uralkodó elkezdte faggatni János papot. „Mondd meg nekem, mit gyónt a feleségem neked?!” – János persze hallgatott. Annak viszont már van történeti emléke is, hogy egyszer a királyi lakoma egyik étele kozmás lett. A király odaparancsolta a szakácsot, és azt mondta neki: „Te lekozmáltad az én vacsorámat, én pedig megégetlek téged!” – és máglyára küldte a szakácsot. Akkor János pap kihallgatást kért a királytól, és – mint előtte is, utána is a történelem folyamán nem egy nagy püspök egyszerű papként számonkérte a királyt: „Felség, mit tettél!? Öltél! Egy ártatlan embert megöltél!” – Ettől a király végleg megdühödött: „Mit mondasz?! Nem elég, hogy nem vallod meg, mit gyónt neked a feleségem, még szemtelenkedsz is velem!?” – Följegyezték, hogy a kínzókamrában maga a király sajátkezűleg égette a fáklyával János oldalát: „Valld meg, mit gyónt a feleségem!” – azután félholtan beledobatta a Moldva folyóba.

A holttest azonban nem merült el. Csillagok jelezték és vették körül a helyet, ahol a víz tetején úszott a test.

1729-ben avatták őt szentté. Akkor ez a térség, Csehország, Ausztria, de főleg Magyarország éppen a török idők utáni nagy építési korszakban van. És Szent Flórián a hidak egyik oldalán, Nepomuki Szent János a hidak másik oldalán – szinte mindenütt! És az akkoriban épült templomokban valamilyen formában – legtöbbször a keresztet magához ölelve – ez a János pap ott látható. Itt, ebben a templomban is, hátul, jobb oldalon, a legutolsó mellékoltár az övé.

Kérjük meg őt, vegye oltalmába elsősorban a gyóntatókat, hogy mindig észben tartsák, hogy a szentgyónás szentségében micsoda kincsünk van! Tudják őrizni a gyónási titkot! Meg imádkozzon mindazokért, akik az Egyház képviseletében a hatalmasokkal kerülnek szembe, és most mindegy, hogy egyszerű hívőről van-e szó, vagy a római pápáról, teljesen mindegy, de amikor az Egyház képviseletében valaki a hatalmasokkal kerül szembe, oltalmazza és bátorítsa őket a ma ünnepelt Nepomuki Szent János, hogy tudják észben tartani és el ne felejtsék, hogy az üdvösség, amit a szentségeken keresztül kapunk, nem eladó! Senkinek és semmiért nem eladó! Amen.

Boldog Gizella királyné, apáca

Szentlecke Sir 26,1–8.13–14.16–18. Evangélium Mt 7,21–29.

Testvéreim! Ezekben a napokban nagyon meg kellene kérnünk Boldog Gizellát és az összes magyar a szentet – az ő férjét, Szent István királyunkat, a fiukat, Szent Imre herceget, Szent Gellértet és vértanútársait, azután Szent Margitot, Jolánt és mindenkit, aki itt ezen a magyar földön vált szentté, zárva a sort Boldog Apor Vilmos vértanú püspökkel –, nagyon könyörögjenek értünk, hogy a következő napokban valami jó történjék.

Ha azonban Gizella megkérdezné tőlünk: „Miért, mit akartok tulajdonképpen?” – akkor, ha őszinték vagyunk, elkezdjük mondani neki, nekik, hogy mi szeretnénk nyugodtan, békében, biztonságban, problémátlanul, bajok nélkül, katolikus keresztényként élni ebben az országban.

S akkor Gizella is, a többiek is elmosolyodnak és azt mondják: ti a mennyországot szeretnétek élni a Földön. Azt hiszitek, hogy egy parlamenti választás meg tudja teremteni a mennyországot a Földön? Nem. – És mindegyikük elmondja, mennyi baj, mennyi gond, probléma, sikertelenség és szenvedés közepette éltek itt és értek szentekké.

Maga Gizella elmondja, ha kérdezzük, hogy 17–18 éves volt, amikor egy kolostorból ide került hozzánk, egy épp kereszténnyé váló ország királyának feleségeként. Gizella, aki megismerte és megszerette a bencés apácák életét – jóllehet az apátnő megmondta neki, hogy őt csupán nevelésre adták be a szülei, s egyszer majd férjhez kell mennie –, amikor a vőlegény megérkezett, Kelet felől, egy pogány világból, Gizella nyilván nem könnyű szívvel hagyta ott azt a kis mennyországot, ami számára az apácaélet volt. Bár abban is jelen volt minden emberi gyarlóság, Magyarországhoz képest mégiscsak maga a mennyország volt. És Gizella elhagyta azt a mennyországot, és eljött. És Szent István felesége, küzdőtársa, támasza, biztatója lett.

Mert vajon hányszor történhetett meg az, hogy a király, befejezve a napot, azzal a keserűséggel tért haza Gizellához: „Ennek semmi értelme!” – És akkor ő, a szent feleség először meghallgatta, csöndesen végighallgatta, majd biztatni kezdte, és elkezdtek együtt imádkozni. Ez nemcsak akkor történt meg, amikor István csatába ment Koppány ellen, hanem végig, végig azon a közel negyven éven át, amíg István királya volt az országnak, Gizella pedig az ő társa, hitvese volt.

Nem tudjuk egész pontosan, hogy ez a királyi pár 3, 4 vagy 5 gyermekét temette-e el. Hármat vagy négyet csecsemőkorban, a legdrágábbat, Imrét közvetlenül a koronázás előtt. Akkor, amikor a király is, Gizella is azt hihették: mégiscsak volt értelme minden küzdelemnek, minden könnynek, imádságnak, mert Imre átvesz egy országot, amely immár keresztény! És egy vadászatról holtan hozták haza Imrét.

Ezzel Gizella kálváriájának még nincs vége. Mert 1038-ban eltemette a férjét, Szent Istvánt, s hamarosan hallania kellett: meg fogják fosztani királynéi jogaitól. Egyszer csak jött a hír: a pogányok fellázadtak, kiirtották a püspöki kart, Gellértet és a püspöktársait megölték. Gizellának menekülnie kellett, vissza a passaui kolostorba, ahonnan elindult.

Micsoda fájdalmakat vihetett magával a szívében, látván, hogy ő odaadta az életét a családi életben a magyarokért, és amikor azok választanak, nekik megint a pogányság kell. Mert az a Vata-féle lázadás 1046-ban azt fejezte ki: nekünk nem kell a kereszténység.

Ezután eltelt 10 esztendő, Gizella magára vette a bencés apácák ruháját, s fogadalmat tett. A közösség pedig megválasztotta apátnőjének. Elmúlt 70 éves, amikor jöttek a hírek Magyarországból: Endre király újjászervezte a püspökségeket, újraalapította a kolostorokat, Magyarország mégis keresztény lesz. Mire Gizella lehunyta a szemét, megérett benne az isteni bölcsesség: itt a Földön nincs mennyország. Itt küzdelem van, bajok vannak, a türelemnek és a hitnek a nagy iskolája van. De aki állhatatos – őrzi a hitét és ragaszkodik Krisztushoz, dolgozik, cselekszik, amíg lehet, s amikor már nem lehet, akkor türelemmel szenved –, az megtermi a gyümölcsét, elveszi szenvedései jutalmát.

Minden szent, aki innen, e földi létből érkezett a mennyországba, ugyanezt mondja el. És ez hallatlan nagy vigasztalás, hiszen mindegyikünkre érvényes törvény.

De ezek a magyar szentek imádkozzanak értünk, hogy bármi történik most a választásokon, a hitünk megmaradjon. Tudjuk őrizni a türelmet, és tudjuk tenni és elszenvedni azt, amit nekünk kell megtennünk és elszenvednünk – nemcsak magunkért, hanem a testvéreinkért is, a hazánkért is –, hogy egyszer odajuthassunk, közéjük, a magyar szentek és Isten minden szentjei közé. Amen.