Diós István-Napi kenyerünk, Homiliák a szentekről

Testvéreim! Loyolai Szent Ignácban megcsodáljuk azt, hogy mire képes a kegyelemmel az ember. Megcsodáljuk azt, hogy egy nagyon alkalmatlan – legalábbis szerintünk és világi szempontok szerint alkalmatlan – történelmi helyzetben mit tud a kegyelem egy emberrel létrehozni.

Ugyanis Szent Ignác 1491 és 1550 között élt. A történelemnek ezek az évtizedei a világ nyugati végén, Spanyolországban óriási fölszabadulásnak és fölvirágzásnak az ideje. Hispánia, Spanyolország 700 év után végre fölszabadult az iszlám hatalma alól, kiűzték az arabokat, és fölfedezték Amerikát. Ez ott és akkor olyan kulturális, gazdasági, vallási fölbuzdulást és föllendülést hozott, amit addig Spanyolország soha nem látott.

Közben Luther Németországban, Kálvin Franciaországban és Svájcban elindítja a reformációt. Magyarországon elérkezik 1514, a nagy parasztlázadás ideje, azután jön 1526, és kezdődik a török világ.

Ezek után az első, amin el kell csodálkoznunk az, hogyan lehetséges, hogy ez az Ignác nem Amerika egyik fölfedezője vagy legalábbis meghódítója lett, mint annyi más kortársa. Vagy miért nem ő a harmadik nagy reformátor?! Minden adva volt, hogy az legyen. És nem az lett!

Hanem rendalapító lett – és ez a második, amit megcsodálunk Ignácban –, mert olyan fölismerések születtek meg, olyan adottságok koncentrálódtak kegyelemként benne, amiből megszületett az új kor szerzetesrend-típusa. Ami korábban nem volt!

Mindehhez adva van egy élet, mely pompásan indul. Ignác főnemesi családban születik, a sok gyerek közül ő a legfiatalabb, éppen ezért őt a papa arra szánta, hogy majd elmegy a királyi udvarba, apród lesz, azután lovag lesz, ... azután ki tudja, hogy a királynak milyen magasrangú tisztviselője lesz?! Mert a családi birtok már biztosítva van. – A kis Ignác el is indul a madridi királyi udvarban mint apród. De mocorogni kezd benne, hogy nem királyi főtisztviselő lesz, hanem ő alighanem Spanyolország hadvezére lesz. Katona lesz.

Lett is! Alig 20 éves, és már Pamplona várának egyik főtisztje.

Azután háborúskodás zajlik, ostrom éri Pamplonát, s ez a ragyogó reményekkel a fővezérséget megcélzó lélek megsebesül. Lesántul. Amikor az orvosok megmondták neki, hogy hosszú folyamat lesz, amire meggyógyul, s alighanem a lába nem fog hajlani, Ignác fölfogta, hogy a katonai karriernek vége.

Azután a betegágyon elindul a megtérése. Olvassa Jézus életét, olvassa a szentek életét, és kezd játszadozni a gondolattal: mi lenne akkor, ha én azt csinálnám, amit csinált a Szent Ferenc? 219 – Ezen aztán órákig elgondolkodott. Vagy máskor: mi lenne akkor, ha én azt csinálnám, amit a Domonkos csinált?

Ezekből a kezdetben unaloműző, játékos gondolatokból egyszer csak hangzani kezdett feléje a hívás: „Csináld meg azt, amit a Ferenc! Csináld azt, amit a Domonkos!” – És amikor talpraállt, nem a katonaság felé indult el vissza, hanem elment Montserratba, meggyónt, azután elment Manrézába, és ott megpróbálkozott azzal, amit a Ferenc meg a Domonkos csinált.

Egy barlangban elkezdett aszkétaként élni. S egyszer csak kivilágosodott előtte: Uram, Istenem, ez az egész világ az Istené! A mennyország az Isten udvara, vára, a világ pedig a váralja. És itt bajok vannak! Mert a hírek akkor is jártak, eljutottak hozzá. Hallotta, hogy mi történik Németországban, mi történik Párizsban, mit csinál Kálvin, mit csinál Luther, mi történt Mohácsnál. Ezeket ő hallotta, és összeálltak benne az adatok, hogy az Egyházat, az Isten világát támadások érik, s elhódítanak területeket, mégpedig nem kicsinyeket! Ugyanakkor hallotta azt is, hogy Amerikában emberek élnek, az a földrész lakott, és nem ismerik Krisztust.

Akkor megszületett a szívében a fölismerés: nekem azért kellett megsebesülnöm, hogy ne Spanyolország fővezére legyek, hanem a lelkek rendjében állítsak föl egy olyan csapatot Krisztus számára, amelyik védekezni tud és meg tudja védeni a megtámadottakat, illetve hódítani tud.

Ebből született a jezsuita rend. Ami azért teljesen új jelenség a szerzetesség történetében, mert nem klauzúrás kolostorhoz kötött közösség – még csak a zsolozsmát sem imádkozták közösen, mindig kötelezően –, hanem Ignác arra jött rá, hogy a papoknak a szellem fegyvereivel és a tudománynak a fegyvereivel is fölruházva föl kell készíteniük a fiatalokat, még mielőtt megfertőződnének. Illetve a meggyőzés eszközeivel el kell magyarázni a felnőtteknek, hol van az igazság.

És hatott. Párizsban egyetemista, amikor néhány társa fölfigyel Ignácra, és kezdik kérdezgetni: mit csinálsz te tulajdonképpen? S egyszer csak öten az egyetemista társai közül fölfogják, hogy itt valami hatalmas dologról van szó. Többről, mint Spanyolország fővezérségéről, többről mint egy királyságról. És társai lettek.

A kegyelem csodákat tud művelni az emberrel. Hálát adunk Szent Ignácért az Úrnak, meg a jezsuitákért, akik annyi jót tettek nálunk is, meg tesznek szerte a világban Szent Ignác szellemében. Védik a megtámadottakat, és hódítanak az igazság fegyverével.

Azután egy villanásnyira érdemes arra is gondolnunk: ugyanaz a kegyelem, amivel ő így együttműködve 65 éves korában szentként halt meg, ugyanaz a kegyelem szólongat mindegyikünket. Imádkozzon értünk Szent Ignác, hogy el ne felejtsük: az Istenhez tartozunk! Amen.

Testvéreim! Márta háziasszony volt. Tekinthette volna úgy is az életét, amely neki jutott: „Uram, Istenem! Nekem igazán nem nagy lehetőségek jutottak itt a földön: egy kicsi ház, bútorokkal, edényekkel, állatokkal, kiszolgálandó emberekkel; a piszok elleni mindennapos küzdelemmel, a főzés és a háztartás kilátástalan tennivalóival. Ennek soha nincs vége!” – És mégis Márta az, aki meghallotta, hogy az evangélium a háziasszonyoké is. Azoké, akik semmi feltűnőt nem csinálnak, csak rendben tartanak egy házat. Az életet, ami ott van körülöttük, megtartják a szeretetükkel, és olyan légkört teremtenek, hogy az az élet a szeretetben bontakozni tudjon. Végsősoron azt teszik, amit a Boldogságos Szűz Mária tett övéi körül.

Amikor Márta először találkozik Jézussal, már van némi háziasszonyi múltja. Érdekes család lehetett az övék. Hárman vannak: Mária, Lázár és Márta. Úgy tűnik, Márta volt a legidősebb. A pár nappal ezelőtt, 22-én ünnepelt Mária Magdolna Márta húga, aki nem ment férjhez, hanem fiatalon elment hazulról – ő élni akar! –, azután egyszer csak visszatért: mert találkozott Jézussal.

Márta valószínű férjhez ment, és gyermektelen maradt, megözvegyült. Lázár ugyanígy: megnősült, gyermek nélkül megözvegyült, és amikor az Úr Krisztus járja Palesztina útjait, akkor ők újra együtt vannak az atyai házban, Betániában. A háznak az úrnője Márta. A házába nyilván újra meg újra fogadott zarándokokat, akik Jeruzsálembe jöttek a húsvétra vagy a pünkösdre.

És egyszer csak jön a Názáreti Jézus tizenketted magával. Nem kis háza lehetett Mártának, hogy a tizenhárom embert – és még akik körülöttük voltak – be tudta fogadni. Amikor először találkozik Jézussal, még nem él a szívében az a fajta szeretet, amiről Szent Pál beszél. Ezért háborodik föl: micsoda dolog ez! Én itt reggeltől estig talpalok, a húgom pedig csak ott ül és nem csinál semmit! – S akkor az Úr csak annyit mond neki: Márta, Márta, te rengeteg dolgot csinálsz, és ez dicséretes! De a húgod, Mária, megtalált valami fontosabbat! Ne gondold, hogy nem csinál semmit! Ő már hallja az élet evangéliumát! Te még csak teszed, amit jónak tartasz, s még nem hallod azt, amit a húgod már hall!

Jézus szava valószínűleg szöget ütött Márta fejében. Ő az első a Szűzanya után, aki a háztartásnak a mindennapos dolgait elkezdi másként csinálni, mint a Jézussal való találkozása előtt. Az evangélium valóban a háziasszonyoké is, hiszen ha végignézzük, több példázatot igazában a háziasszonyok értenek meg; azok, akik a kovászt keverik a lisztbe, akik a mécsest este úgy állítják be, hogy végigégje az éjszakát..., megkeresik az elgurult drachmát... Szóval egy halom dolog, amit az asszonyok a saját kezükkel csináltak, csinálnak, Jézus szavaira egyszer csak másképp kezd világítani. Erre először Mártának nyílt rá a szeme: Mit is mondott Jézus? Hogy a mennyek országa olyan, mint a kovász, amit elkeverek én a három véka lisztbe? És a szeme láttára kelt meg a tészta, s lett kenyérré. Ha Márta ott volt az Utolsó vacsorának a terme melletti szobában – márpedig alighanem ott volt! –, akkor az Eucharisztia neki másként kezdett világítani, mint a többieknek.

Szent János az, aki följegyezte, hogy e találkozás után talán két év telt el, és meghalt Lázár. De amikor Lázár meghal, és Jézus újra eljön, Márta már néhány dolgot – alapvető fölismeréseket – jobban birtokol, mint a többiek. Ő az, aki elébe fut az érkező Jézusnak és azt mondja: „Mester! Ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem!”

Márta már érzékeli, hogy Jézus az életnek az Ura. Hatalma van a halál fölött is. Amikor Jézus azt mondja neki: „Föl fog támadni a testvéred!”, Márta először azt feleli: „Tudom, majd a föltámadáskor”. De amikor Jézus először kimondja: „Én vagyok a föltámadás és az élet; aki bennem hisz, még ha meghalt is, élni fog! Márta! Hiszed ezt?!” – akkor Mártából fölfakad egy olyan hitvallás, amilyet addig csak Péter tett, és azt mondja: „Igen, Uram, én hiszem, hogy Te vagy a Krisztus! Az Isten Fia, aki eljöttél ebbe a világba.”

Ez a fajta hit sok-sok csöndes szemlélődés és imádság után érlelődik meg a lélekben. S Márta ezt a hitet nem a kolostori élet szemlélődésében, hanem a háztartás mindennapos teendői között kapta meg!

Ez a kegyelem minden háziasszony számára fölkínáltatik. Mert gondolkodva, sőt imádkozva is lehet takarítani, azon elmélkedve például: Uram, Istenem, ahogyan ez a lakás, ha nem takarítom, elkoszosodik, jóllehet talán senki be nem tette ide a lábát, csak a levegő jön, a szél fúj, s a port hozza; úgy a lélek is, ha nem tartják karban a mindennapos imádsággal, mindennapos bűnbánattal, rendszeres gyónással, ugyanígy elpiszkolódik! Akkor is, ha különösebb baj nem éri. Arról nem beszélve, mi történik akkor, ha csőrepedés támad a lélek házában! Amit az ember egy botrányos helyzet, egy bűn káros hatásaiban tapasztal meg.

Ma az Egyház Szent Mártához is fohászkodik, hogy annak a megszámlálhatatlan háziasszonynak, akik a földön élnek és küszködnek – és mindennapos munkáikkal percrőlpercre a szeretetüket testesítik meg –, kérje a kegyelmet: találjanak rá az ő útjára! Vegyék észre, hogy azokat a kicsinyeket, öregeket, bárkit, akinek az élete az ő szeretetük hatáskörébe került, úgy szerethetik és úgy szolgálhatják, mint magát az Úr Krisztust! De járjon közbe Szent Márta azért is, hogy az asszonyoknak ezt a munkáját a mi korunk ismét munkának tartsa, s merje megbecsülni az otthonért végzett szolgálatukat, ami nem látványos, látszólag nem javít a társadalom gazdasági mutatóin, de gondoskodásuk, a környezet külső rendjének, nyugalmának biztosítása az ember lelki egészségét és harmóniáját alapvetően meghatározza. Merjék ezt minél többen fölismerni és vállalnia. Amen.

Testvéreim! Izajás látomásban látta, hogy egy öreg fának a gyökeréből, valahol a törzsétől egy kicsit távolabb, egyszer csak sarjadni kezd egy gyönge vessző, azután kivirágzik – és terem!

Izajás tudta, hogy valami ilyesmi fog történni akkor is, amikor eljön majd a Megváltó. Eljön, és mindent jóra fordít. Mert igaz lesz, király lesz, és nem úgy fog ítélni és uralkodni, ahogyan az összes Ádám-ivadék, hanem maga lesz az igazság és a hűség. Megszelídít mindent. És diadalmas lesz még a nyugvóhelye is, a sírja is. Mert Izajás látta, hogy a magasba emelik majd, jelként a keresztre, eltemetik, de győz a halálon is: mindent jóra fordít! És ez Szent Annában kezd megvalósulni. Annában és a férjében, Joachimban.

A Szentírás egyikükről sem mond egy szót sem, jóllehet két családfa is van az evangéliumokban! Igen ám, csak a két családfa Józsefé, és nem a Szűzanyáé. A Szentírás nem azért nem említi a Szűzanya szüleit, mert nem léteztek, hanem éppen ellenkezőleg: mert nagyon ismertek voltak.

Ma is meg lehet figyelni, hogy amit mindenki tud, azt nem írják le. Az ember, ha elmegy falura, csodálkozik azon, hogy nincs kitéve, mondjuk, egy tábla, hogy a plébánia meg a templom erre meg erre van. A falusiak mondják is, hogy ez fölösleges, ezt mindenki tudja! És a családon belül is vannak dolgok, amiket soha senki le nem ír, mert enélkül is mindenki számára ismertek!

Az Egyház életének voltak és vannak ilyen írásba nem foglalt, közismert, a hagyomány által őrzött dolgai.

Joachimnak és Annának a története az Istentől megáldott életnek a példája. A hagyomány őrzi róluk, hogy mindketten papi családban születtek. Anna a maga családjában az idősebb leány, s van egy húga, Erzsébet. Anna férjhez megy annak rendje-módja szerint, és egyszer csak kiderül, hogy nem lesz gyermekük. – Ezt Anna is, Joachim is fájdalmas elbizonytalanodásokkal élte meg: „Uram, Istenem, mit vétettünk, hogy egyetlen kis gyermeket sem tudunk világra hozni?!” – A többiek is éreztették velük: „Micsoda gonoszságokat rejtegethettek, ha még ezt az áldást is megtagadta tőletek az Úr?!”

A hagyomány azt is elmondja, hogy egyszer – és akkor már viszonylag korosak voltak fölmentek együtt a templomba, s könyörögve és sírva áldozatot akartak bemutatni, hogy az Úr könyörüljön meg rajtuk, de a főpap elkergette őket, mondván, akiken ilyen átok ül, azok ne akarjanak áldozatot bemutatni. És ekkor, amikor teljesen reménytelennek látszik minden, az Úr elküldi angyalát, aki így szólt az álomban mindkettőjükhöz: „Az Úr meghallgatta sírásotokat. Gyermeketek lesz! Kaptok egy kislányt, és ez a kislány anyja lesz a Krisztusnak.”

Azután megszületik a kis Mária. És ez a két – a reménytelenségben szülővé vált – öreg boldog, és elkezdi tapasztalni a megváltás alapvető élményét: amikor a kegyelem érkezik, minden jóra fordul! S amikor kb. 15–18 év múlva József és Mária visszatér Egyiptomból Názáretbe a mintegy két és fél, három esztendős Jézussal, akkor ez a két öreg, a két boldog nagyszülő ölbe veszi a Gyermeket, akinek érkezése mindent jóra fordít! Ölbe veszi az Áldást, melynek világosságában érthetővé válnak a dolgok: minden jóra fordul.

Ez a két öreg megértette, hogy nekik végig kellett szenvedniük a reménytelenség sötétjében azt, amit mások is gyakran a szemükre vetettek: titeket megátkozott az Úr! Végig kellett szenvedniük, hogy kiderüljön: a Megváltó valóban az égnek az ajándéka. Nem emberi elvárások, nem vérszerinti leszármazás, nem demokrácia – megszavazzuk, nem szavazzuk – kérdése, hanem kegyelem! Az égből jön az emberhez, elsősorban a kicsikhez, a megalázottakhoz !

Ez most kicsit visszakapcsolódik a tegnapi naphoz, amikor arról hallottunk, hogy a szenvedésnek a kelyhe előbb vagy utóbb mindegyikünknek a kezébe odakerül. De Krisztus világosságában egyszer csak a fölismerés is megadatik a léleknek, ott, a szenvedésben: „Igen, ezt én most keserűnek érzem, de a szenvedésnek ez a kehely Krisztus vére, a megváltásnak az eszköze, akármilyen keserű!” Életünknek a vége ilyen megvilágosodás lesz. Annak fölismerése lesz, hogy mindennek értelme volt, amennyiben az életünk Krisztushoz kötődik, aki meg tudja világosítani a teljes életet.

Szent Anna az asszonyok, az édesanyák, a nagymamák védőszentje, a szeretetkapcsolatok és házasságok oltalmazója. Ismeri és érti Éva leányainak könnyeit. Kilátástalanságait. Tudja, hogy az Istentől elfogadott magány – társtalanság, gyermektelenség – viselését a mai világ sem könnyíti meg. De ismeri azokat a lehetetlen helyzeteket is, amikor egy édesanya, vagy egy nagymama, vagy egy asszony látja, hogy a hozzá legközelebb állók – férj vagy kamaszfiú – a vesztükbe rohannak. Nem értik a szót! Hiába tettem meg érte mindent, a világ egy csábító szavára most mindent eltékozol!

Hány, de hány nemzedék asszonyai hívták segítségül Szent Annát, sokszor sírva, és megtapasztalták, hogy Anna érti a szót, és segít! A várvavárt gyermek megszületik, akiket Isten egymásnak rendelt, megtalálják egymást ... a tékozlók visszajönnek. Hiszen amikor Anna fordul a föltámadott Krisztushoz, ő megszólíthatja így: „Kisunokám! Tekints erre a kislányra, asszonyra, aki hozzám fordult, és áldd meg őt!” Ennek a szónak az Úr nem áll ellen!

A kegyelem ma is ugyanolyan erős, mint amikor Anna és Joachim életében fordított jóra mindent! Merjünk Szent Annához fordulni, kérni, hogy segítsen! És amikor a kegyelem jön és megvilágosodnak a dolgaink, akkor áldjuk vele együtt az Istent, aki bennünket valóban üdvözíteni akar! Amen.

Testvéreim! Szent Jakab apostol – Jánosnak a bátyja – az első az apostolok közül, aki vértanú lett Krisztusért Jeruzsálemben, 42 körül. És benne vált először láthatóvá az, hogy a Krisztus-közelséget az határozza meg, hogy mennyire hajlandó valaki szolgálni és mennyire fogadja el azt a kelyhet – a szenvedésnek a kelyhét –, amit az Atya neki szán.

Persze misztérium ez! Hogy miért így gondolja el a mi mennyei Atyánk az üdvösségnek az útját?! A gondolkodó ember egyszer csak rájön, hogy igazában nem tudjuk ennek az okát. Annyi hatása mindenesetre van, hogy így el tud válni a hit az érdektől. Mert aki hisz, az a kilátástalan helyzetekben is – behunyja a szemét és – tovább szolgál. Aki nemcsak hisz, hanem szereti is az Istent, az a szenvedéseknek a kelyhét – ha nagyon keserű is – két kézzel megragadja, mondván: „Istenem, ez Tőled való, nagyon keserű, nagyon fáj, nem értem, de elfogadom! És kiiszom!”

Ezáltal érlelődik az érdektelenség elfogadása, az önzetlenség és a szeretet. Mert ha nem ez az üdvösségnek az útja, akkor a mennyek országát az okosok, az ügyesek, az agresszívek ragadnák el. És a mennyországból – pokol lenne. Az Atya ezt nem engedi.

Ezt az apostolok látták meg először: hogyan is van ez?! Legelsőnek Jakab látta meg, aki Jánossal együtt az Úr első szavára – gyertek utánam! – elindul. Már ott van Jézus mellett Simon és András, s ők harmadiknak, negyediknek csatlakoznak Jézushoz. Látják, hogy ennek a Jézusnak hatalma van! A szívük érzi: amiket ez a Jézus mond, az úgy van! És amikor Ő azt mondja, hogy köztetek van az Isten országa – ők ezt érzékelik: Tényleg itt van! S amikor azt hallják, hogy most pedig menjetek és hirdessétek a többieknek, hogy közel van az Isten országa – ők mennek, és látják, hogy a szavuknak foganatja van! És akkor megfogalmazódik – valószínűleg nem a mamában, hanem bennük, de a mama mondja ki –, hogy de jó lenne ennek a Jézusnak a jobbjára kerülni, illetve a baljára kerülni, amikor elfoglalja a trónját! Az a Szalome mondta ezt ki, akiről az evangélisták elmondják, hogy a háttérben ott van, valószínűleg a Szűzanyával együtt, s követik a tanító Jézust, gondoskodnak Róla. Mint ahogy ott van a Golgotán is.

És akkor az Úr nekik megmondja a nagy törvényt: ha a közelembe akartok kerülni, akkor a sorsomban kell osztoznotok. De azt, hogy rang szerint mennyire közel lesztek hozzám, ezt nem én határozom meg. Ezt az Atya határozta meg – öröktől fogva.

Mert Jézus tudja: nem azért hívtalak meg benneteket, mert én úgy gondoltam, hogy ti lesztek a legügyesebbek majd az apostoli szolgálatban, hanem én az Atyától hallottam, hogy titeket kell meghívnom apostolnak. És én teszem az Atyám akaratát. A keresztig bezárólag. Ha pedig osztozni akartok a sorsomban, akkor nektek is meg kell tanulnotok szolgálni – és szenvedni.

Jakab lehetett az apostolok között – a zsidók szempontjából nézve – a legtekintélyesebb. Ő lett Jeruzsálem első püspöke. Furcsa módon nem Péter, hanem ő. És amikor Heródes Agrippa király, hogy a hatalmát megerősítse, kedvében akart járni a népnek, ezt a Jakabot vette célba. Elfogatta, s rövid úton kivégeztette. Így lett Jakab az első vértanú az apostolok között.

Azután a nyugati világ számára ő lett a „Nagy Jakab”, a spanyolországi zarándokhely, Compostela szentje. Évszázadokon át, ha itt, Európában valaki nagy zarándoklatra akart menni, akkor vagy elindult Rómába, vagy elindult Jakabhoz Compostelába. És érezték Jakab pártfogását.

Ez a mi életünknek is az alaptörvénye: ha a mennyországba akarunk jutni – nem csak azzal a kishitűséggel, hogy „jaj Istenem, csak annyit adj meg, hogy a tisztítótűznek a legalsó kis sarkában legyen nekem egy icipici kis hely, az ajtó mögött”, hanem, tényleg be akarunk jutni a mennyországba –, akkor észre kell vennünk az életünk konkrét keretei között a szolgálatnak meg a szenvedésnek a lehetőségeit. Amik rendszerint időben követik egymást.

Segítsen nekünk Szent Jakab bátornak lenni a hitben! Szolgálni, amíg szolgálni lehet, azután szenvedni, amikor eljön a szenvedés órája. Segítsen nekünk megragadni majd azt a kelyhet, amit az Atya nekünk – személy szerint nekünk – szánt. Ami kicsit keserű lesz – de az üdvösség van benne! Amen.

Testvéreim! Kinga magyar királylány volt.IV. Béla családjában ő volt az első gyermek. Az ő húga Jolán, akit június közepén ünnepeltünk, és Margit, az Árpádházi. Kingát 1999-ben avatta szentté II. János Pál pápa. Addig a lengyelek meg mi magyarok tiszteltük őt, számon tartottuk, hálát adtunk érte az Úrnak. Ma pedig már az egész világegyház föltekint rá.

Ami egészen különös Kinga életében, hogy József-házasságban élt. Azaz úgy élt a férje oldalán, mint a Szűzanya Szent József mellett. És ez úgy adódott, hogy születik 1224-ben. Ekkor még él Szent Ferenc, él Szent Domonkos, Türingiában él Erzsébet – az ő nagynénje –, és amikor Kinga 5–6 éves, és kezdi fölfogni a világ híreit, akkor hallja, hogy szentté avatják a nagynénit, Erzsébetet. Azután hall Ágnesről, a Prágairól, Kláráról, az Assisibeliről – és mire olyan 10–12 éves, addigra azt súgja a szíve, hogy nekem alighanem apácának kellene lennem. – És magánfogadalmat tett a szüzességre, mondván, én megőrzöm a szívemet az Úrnak. – Igen ám, csak a királyi ház politikájához hozzátartozott, hogy a királylányok a szomszédos uralkodói házakba mennek férjhez. Kinga is hallja egyszer csak, hogy neki kiszemelték a krakkói Boleszláv herceget. És ott a drámai helyzet: a szívében él a szüzességi fogadalom, s mellette ott van a szülők akarata, mely szerint a lányuk férjhez megy! – És Kinga valahonnan már tudta: a fölém rendeltek akarata az Isten akarata számomra, a szüleim akarata nekem parancs. Elindult tehát a szülei által meghatározott úton és férjhez ment, mert bízott a mennyország segítségében. Ekkor ugyanis Kinga már ismerte a névadója életét, Szent Kunigundáét, aki 200 évvel korábban József-házasságban élt; s hallott Szaloméról, aki ugyancsak lengyel hercegné, és tudták róla, hogy szűzi házasságban él.

A legenda azt mondja róla, hogy amikor az egyik máramarosi sóbányában járt a családdal, királyi atyjával, azt kérte: „Édesapám! Adj nekünk ott fönn, északon lehetőséget arra, hogy sóhoz jussunk. Add nekünk ezt a sóaknát!” A király bőkezűen odaadta. Kinga pedig beledobta a gyűrűjét ebbe a sóaknába, annak jeléül, hogy birtokába vette. És néhány tíz kilométerre északra egyszer csak fölfedezték a Wieliczkának nevezett sóbányát, és megtalálták benne a gyűrűjét, amit a hegyek alatt egy búvópatak magával vitt.

Ennek a csodának nem kis üzenete van az Isten világára érzékeny ember számára. Nem kis dolog az sem, ami fizikailag történt, hiszen ott van egy valóságos sóbánya. Ez a csoda azonban a lélek számára fontosabbat tanúsít: Kinga megmutatta a férjének is, a hercegi udvarnak is, a lengyeleknek is az evangéliumi életet. Azt a sót, amiről az Úr beszélt – ti vagytok a föld sója –, át tudta adni egy népnek, a rábízottaknak. S főként át tudta adni a férjének egy olyan házasság által, amelyben testi kapcsolat nincs, a lélek azonban a szeretetnek olyan formáit tudja élni, amiről a testi szerelemnek fogalma nem lehet.

És ez egy 40 éves házasság volt, tele harcokkal, háborúkkal, tatárokkal. A férj mégis boldog volt Kinga oldalán. Valószínűleg súgták neki is: „Uram, csak nem képzeli azt, hogy a feleségének nincsen szeretője?! Hát mit képzel maga?!” Boleszláv azonban hívő lélek volt, és a feleségével együtt ugyanazon szentségekhez járulva megkapta a feleségébe vetett hitnek és bizalomnak a kegyelmét is. És hű maradt hozzá.

Együtt alapítottak egy klarissza kolostort, mondván, legyen a népnek olyan imádságos fészke is, ahová leányok elvonulhatnak, azok, akik meghallják a szívük mélyén a szót: „Leányom, te ne férjhez menj, hanem add az Egyházban magadat egészen Krisztusnak.”

Amikor temették Kingának a férjét, akkor ő klarissza ruhában jelent meg. És a jelenlévők értették, hogy ezzel Kinga befejezte az evilági életet. Ő nem férj után fog nézni, nem a trónért fog harcolni, hanem most elmegy a világból.

Az ilyen típusú szentek a házasságban élőknek nagyon tudnak segíteni. Meg ragyogó példaképei tudnak lenni – furcsa módon – az édesanyáknak, nagymamáknak. Mert megmutatják, hogy kereszténynek lenni nem azt jelenti, hogy az Úr megóv minden problémától – éppen ellenkezőleg!

Az Úr nem problémákat ad, megoldhatatlan problémákat, hanem keresztet ad. S a kereszthez megadja az erőt, hogy az ember viselni tudja. Nem mindenáron „megoldani” viselni! Hordozni, mindvégig. Segítsen nekünk Szent Kinga hinni! Az Úrban is, egymásban is! Segítsen a keresztünket mindvégig viselni. Amen.

Testvéreim! Ha az ember halló füllel van jelen a liturgiában, akkor ma elsőként a következő kérdés vetődhet föl: Amikor szenteket ünneplünk, mindig halljuk: X vértanú, Y apát, Z rendalapító... Azaz mindig halljuk, hogy az a szent éppen ki volt. És Brigitta? Az Egyház nem tudja Brigittáról, hogy kicsoda? Mert őt csak Svéd Szent Brigittaként szoktuk emlegetni. Ennek az az oka, hogy Brigittáról 205 nem lehet egy-két szóval elmondani, hogy mi mindent ünnepelünk benne. Kicsit Bonaventurához 206 hasonít, aki szerzetes, püspök, egyháztanító volt, s még további öt-hat ilyen hivatást el lehet róla mondani. Brigittáról is elmondható, hogy feleség, édesanya, rendalapító, misztikus, prófétaasszony, aszkéta – és még lehetne sorolni.

Szinte végigéli a 14. századot, 1303-tól 70 évig. Nagy kár, hogy a filmesek még nem fedezték fel őt. Élete annyira gazdag eseményekben és fordulatokban, hogy ha valakiről, akkor Brigittáról lehetne filmet csinálni, akár több órás filmet, olyat, amiből okulni lehetne. Főleg az asszonyoknak.

Az Úr azt mondja: „Aki az én tanításomat hallgatja, az nem engem hallgat, hanem az Atyát hallgatja.” A mi Istenünk pedig azért beszél hozzánk, hogy meghalljuk, mit is akar tőlünk, velünk az Isten.

Brigitta ezt hallotta meg, mégpedig egész pici korától kezdve. Hét évesen már sokkal többet hall és ért meg a kereszténységből, mint a környezetében bárki. Már kezdi hallani, hogy a megváltásnak micsoda ára volt! És kezdi észrevenni a feszületen a megfeszített Krisztust.

Azután tizenegy évesen ott marad öt testvérével árván. S akkor – ahogyan ez történni szokott – a temetésen az egyik nagynéni kézenfogta őt, mondván, én téged elviszlek magammal, anyád helyett anyád leszek. De ez a nagynéni nagyon kemény asszony volt. Mert amikor észrevette, hogy ez a gyerek éjszakánként fölkel – nem holdkóros, hanem egy feszület előtt imádkozik –, jól elverte, mondván, neked éjszaka ágyban van a helyed, aludjál!

A kis Brigitta pedig egyre inkább hallja az Úr Krisztusnak a szavát. Mindazonáltal tizennégy évesen férjhez adják. S akkor elkezdődik az a 28–30 éves időszak az életében, amikor mint szent feleség és szent édesanya belesodródik az akkori Svédország nagyon előkelő köreinek az életébe. Mondják, voltak időszakok, amikor ő volt a leggazdagabb asszony Svédországban, amiből az következett, hogy jótékonykodott.

Nyolc gyermeknek adott életet. A férjét pedig odavezette az Úr Krisztushoz, olyannyira, hogy amikor a gyerekek már nagyjából fölcseperedtek, Svédországból elzarándokoltak Compostelába. 207 A többezer kilométeres útról visszatérőben egyszer csak a férj azt mondta Brigittának: „Tudod, én beláttam, hogy ez a földi élet mire való, ezért én most elmegyek szerzetesnek. Ciszterci szerzetesnek.” El is ment. És Brigitta elengedte.

Ekkor kezdődik Brigitta számára újabb 30 esztendő, amit a prófétáknak a stílusában élt végig. Az Úr szavára lement Rómába.

A pápa nincs Rómában, mert ez az avignoni fogságnak az időszaka. Brigittát először úgy fogadták, mint egy boszorkányt. A rómaiak számára ugyanis megérkezik északról, aránylag nagy kísérettel egy előkelő hölgy, és másnap berendezkedik úgy, mint egy szerzetes. Mintha kolostort alapított volna. És elkezdi mondani mindenkinek, akivel csak találkozik, de főként a bíborosoknak, püspököknek, szerzeteseknek és a papoknak, hogy emberek, ti nem úgy éltek, ahogyan az Úr tőletek elvárná.

Idézi az Úr szavait: Ti vagy nem halljátok, hogy az Úr mit mondott nektek, vagy hallottátok ugyan, de nem teszitek meg. Halljátok meg és tegyétek meg, amit az Úr mond.

Meg akarták lincselni, máglyát akartak neki rakni. Végül is voltak azonban néhányan, akiknek a füle megnyílt Brigitta szavára. Még a pápa is hallgatott rá, s legalább egy rövid időre visszajött Rómába. Azután ezt a küldetést, amit Brigitta ott Rómában elkezdett, majd Sziénai Szent Katalin 208 fejezi be azzal, hogy IX. Gergely pápát visszahozza Avignonból.

Brigitta ránk hagyta a nagy példát, főleg az asszonyok számára. Egyszer ugyanis egészen fiatalon – 14 éves múlt, már feleség, de megegyeztek a férjével, hogy két évet várnak a házasélet megkezdésével – Brigitta fölpanaszolta az Úrnak: „Jézusom, úgy érzem, hogy csalódnom kellett. A szívem minden szeretetével kolostorba szerettem volna menni, hogy csak a Tiéd legyek, és tessék. Férjhez kellett mennem.” S akkor az Úr azt mondta neki: „Édes leányom! Nem akarom, hogy ezt csalódásként éld meg! Neked az lesz a dolgod, hogy tanúsítsd: Én a szentségi házasságban is ott tudok lenni veled és veletek. Mindkettőtökkel.”

Az Egyház egy ilyen ünnepen tanítja, hogy hiába van a legszentebb pápa, hiába vannak a legszentebb püspökök meg a legszentebb plébánosok, ha nincsenek szent feleségek és édesanyák. Az élet végül is rajtuk fordul meg. S hogy a következő nemzedéknek lesz-e halló füle, ez attól függ, hogy az édesanyák mivel nyitogatják a kicsinyeknek a fülét meg a szemét. Éppen ezért kérjük meg Szent Brigittát, hogy az asszonyokat, az édesanyákat nálunk is főleg nálunk, de az egész világegyházban is – vegye oltalmába. Példájával bátorítson, imádságával pedig segítsen minket. Mindannyiunkat. Amen.

Testvéreim! Azért szeretjük mi annyira a szenteket, mert – szoktuk hallani – ők a mi Istenünk igazán nagy csodái. Bennük láthatóvá válik, hogy a gyarló embert a kegyelem mivé tudja tenni! Ugyanennek az igazságnak egy másik megfogalmazása az, hogy azért szerethetjük a szenteket annyira, mert láthatóvá válik bennük az Egyház, a mennyek országa a földön. Szent Mária Magdolnában látható a bűnbánó, a Krisztus-hívő, Krisztust szerető és a föltámadott Krisztust megtaláló Egyház.

A történetét ismerjük mindannyian. Ő az, aki 14–15 éves korában Betániában úgy gondolta, szűk neki ez a kis falu. Elment, mégpedig a Galileai-tó híres fürdőhelyére, Magdalába. Amit a jámborabb zsidók úgy tartottak számon, hogy az a hely pokolnak a kapuja. A bűnöknek a fészke. Ott a pogányok – de sajnos zsidók is – úgy élnek, hogy attól az Isten óvjon minden igaz embert!

Mária pedig elment ide, elment, mert élni akart! – Azután valószínűleg aránylag hamar fölismerte: „Jaj nekem! Mibe keveredtem én?! És nincs kiút! Innen már kitörni én nem fogok, nem tudok!”

S akkor egyszer csak hallja a Názáreti Jézusnak a hírét. A csodatévőét. És amikor megtudja, hogy X utcában, Y házszám alatt, a Simon házában van, Magdolna odamegy. A szívében már megszületett a bánat, a tékozló ember fölismerése: „De kár volt nekem otthonról eljönnöm!” Pedig Magdalában valószínűleg megvolt már a kis házikója ékszerekkel, sokmindennel tele, kenetekkel és illatszerekkel. Ugyanakkor a szíve tudta: „Én valamit eltékozoltam!”

A bűneit siratva ott, Jézus lábainál, Magdolna érzi: „igazában, hogy jövök én ehhez?!” Hiszen itt a városban mindenki ismeri őt, a Názáreti Jézus is. Ezért – jól tudja –, ha ez a Názáreti Jézus most elrúgná őt magától, az méltó volna és igazságos.

Ugyanakkor a szíve súgja: ez a Jézus téged nem fog elrúgni magától. Ebben nemcsak csodatévő erő van, ebben van valami misztérium, ami téged vonz. Azért vagy itt. – És egyszer csak hallja: bocsánatot nyertek a bűneid! – A tékozló ember hallja az atyai szót, és megérzi az Isten visszafogadó ölelését. Amiről ez a Mária tudta, hogy ez más, mint az eddigi – embereknél keresett és talált – szeretet.

Azután egyszer csak Lázár meg Márta, a két testvér látja, hogy valaki besurran a kapun, szó nélkül; s látják, hogy a húguk, Mária az, aki bocsánatot nyert és visszatért Magdalából.

Ebben a Magdolnában ott van a bűneire bocsánatot nyert Egyház. S Magdolna ott van a kereszt alatt is, a Szűzanya mellett – akiben ott van a szeplőtelen Egyház –, és a Szűzanya sem kergeti el Magdolnát. Hanem mint a lányát magához öleli.

A hagyomány úgy tudja, hogy pünkösd után ezt a családot – Lázárt, Mártát, Máriát – is halálra ítélték. Egy evező és vitorla nélküli hajón kilökték őket a tengerre. Marseille-be jutottak, ott Lázár püspök lett, Márta szegényházakat, kórházakat nyitott, Magdolna pedig elvonult a közeli erdőbe remetének. Imádságos vezeklésében láthatóvá vált a szemlélődő Egyház.

És megköszönjük az Úrnak, hogy elfogad bennünket. Így is. Ezért vagyunk mi itt. S ezért ismerhet mindegyikünk – így vagy úgy – Magdolnában önmagára. Magdolna pedig erre azt mondja: „Húgaim, öcséim, testvéreim, nemcsak bennem válik láthatóvá az Egyház bennetek is! Mindegyiktekben! Mert amint az Úr Jézus mondta, a mennyek országa bennetek van! Ez nem tréfa! Ha látni akarod az Egyházat, ismerd meg önmagadat! Ismerd meg a felebarátodat, és vedd észre benne Isten szeretetének a csodáját! Meg magadban is!”

De jó lenne, ha így tudnánk nézni egymásra meg önmagunkra!

Segítsen nekünk Magdolna ebben! Hogy Isten csodáit önmagunkban is, másokban is mint az Egyház látható megjelenését vegyük észre! Becsüljük meg, adjunk érte hálát, és tanuljunk egymástól – szeretni! Mégpedig a bűnbocsátó, értünk meghalt és föltámadott Krisztust szeretni! Amen.

Testvéreim! Brindisi Szent Lőrinc 1619-ben, hatvan évesen halt meg. Ami azt jelenti, hogy éppen befejeződött a Trienti Zsinat, amikor született. És tíz éves fejjel ez a Lőrinc már tudta, hogy nekem szerzetesnek kell lennem, mégpedig kapucinusnak kell lennem. Akkoriban a kapucinusok voltak a legszigorúbb apostolkodó férfirend. Koldusszegényen, a többi szerzetesekhez képest rendszerint hatalmas szakállal vándorprédikátorkodtak.

Lőrinc pedig, ez a 10–12–14 éves fiú, tudja magáról, hogy nem közönséges szellemi képességeket kapott. Amikor bekerül a rendbe és tanulni kezd, minden erejével a szentírástudománynak szenteli magát. Játszi könnyedséggel megtanult héberül, ami nem mindennapos tehetségre vall. Az is kiderült, hogy miközben olvassa a Szentírás héber szövegeit, e szövegek egyszerűen beleragadnak a fejébe. Másnap vissza tudja mondani héberül. Egyszer az egyik rendtársának meg is jegyezte, hogy fejből le tudná írni a teljes ószövetségi szentírást héberül. De nem leírta, hanem prédikálta. És amikor a rendi elöljárói a szentelése után adták neki a küldetést – most akkor indulj és prédikálj! –, hallgatói elámultak azon, ahogy ennek a Lőrincnek az ajkán a Szentírás megszólalt és hatott. Mert az Evangélium minden szava – meg a szerzetesi élet minden törvénye – annyira a szíve mélyéig hatolt, hogy Lőrinc szóról-szóra megvalósított mindent.

Kiderült, hogy bölcsesség is van benne. Képes embereket – akik hosszú nemzedékeken át örökített ellenségeskedésektől szenvedtek – összebékíteni a szavával, tanításával. Kiderült, hogy gyógyítani tud betegségeket, olykor csodatévő erőt is kap, de ami fontosabb volt, lelkeket tud összekötni, egységre hozni.

Még nem egészen negyven éves, amikor a pápa megbízza, hogy induljon el és próbáljon meg egységet teremteni a katolikus Európában, összefogni a törökökkel szemben. És akkor megismétlődött az, amit százötven évvel azelőtt Kapisztrán Szent János meg tudott tenni: Lőrinc elindult, és a fejedelmek is hallgattak rá. Létrejött a Katolikus Liga, és volt egy pár esztendő, amikor úgy tűnt, hogy végre, hetven év után a törököket ki lehet szorítani Európából. A baj azonban az volt, hogy ez az összefogás nem volt maradandó. De itt nálunk, Székesfehérvár mellett az a sereg, mely Lőrinc szavára tudott összegyűlni, győzött a törökök ellen.

És akkor Lőrincet a rend megválasztotta rendfőnöknek, ami azt jelentette, hogy az akkor világméretű rendnek az összes gondja és terhe ránehezedett. Ő viselte, és a renden belül nagyon súlyos problémákat is meg tudott oldani.

Lőrinc a példája lett annak, mennyire fontos, hogy a hallott szó, a tanítás szíven találja azt, aki tanítani akarja a másik embert. Hogy mennyire fontos az a bizonyos halló fül, amiről az elmúlt hetekben annyiszor hallottunk az Úr Krisztustól is: „Akinek van füle, hallja meg!” Mert Lőrincben ez derült ki: igazán prédikálni az tud, aki, mielőtt tanítana, meghallotta, amit az Úr mondott – neki, személy szerint. Az ilyen lélek képes arra, hogy elmondja az Egyháznak, hogy mit mond az Úr – az Egyháznak.

Éppen ezért kérjük meg Szent Lőrincet, vegye oltalmába az igehirdetőket. Ne akkor, amikor már ott állnak a mikrofon előtt és prédikálnak, hanem korán, még gyerekkorukban, hogy akiket az Úr arra hív, hogy majd igehirdetői legyenek, azok fiatal koruktól fogva hallják meg, mit mond az Úr – őnekik. Akkor majd tudnak úgy prédikálni, hogy mi, a hívők meg tudjuk hallani, mit mond az Úr – általuk – nekünk. Amen.

Testvéreim! Szent Kinga és Boldog Jolán után most megint egy szent magyar királylányt ünnepelünk. Ő is segít megértenünk a lengyel–magyar barátságot. Hedvig lengyel királyné lett. Amikor eltemették 1399-ben, mindössze 25–26 éves. Gyászba borult a királyi ház, az ország is, mert szülésben halt meg, a kisbabával együtt, ami azt jelentette: meghalt a trónörökös is, meg a királyné is.

De ebben a rövid életben ez a mindössze 26 éves fiatalasszony a szentek nyomdokaiban járva – fölfedezve a példaképeit egy olyan világban, mely őt részben nem értette, részben játékszerként akarta használni politikai célokra – maga is szent lett! Nevét Sziléziai Szent Hedvigről kapta, akit október 16-án ünnepel az Egyház.

Apja Nagy Lajos magyar király, édesanyja a Boszniából származott Erzsébet volt. Hedviget egészen pici korában – 4 éves sem volt – eljegyezték egy osztrák herceggel. Azután ezt a szerződést fölbontották, s úgy döntöttek, hogy inkább Lengyelországnak legyen a királynéja. 15–16 éves, amikor ez bekövetkezett, és Hedvig felesége lett a lengyel királynak, gyermekkora minden keserves emlékével és tapasztalatával a szívében. Férje, a lengyel király nemcsak sokkal idősebb nála – 40 év körüli –, hanem pogány, meg sincs keresztelve!

De ez a pogány férfi fölismert Hedvigben valamit. Fölfedezte benne, hogy ez a keresztény lány olyan életstílust képvisel, amit de jó lenne, ha én is megtanulhatnék, sőt a népem is megtanulná! És azt mondta: „Hedvig! Ha feleségül jössz hozzám, én a népemmel együtt megkeresztelkedem.” Megtette.

S amikor mindez történik, jön a híre, hogy Hedvig édesanyját, Erzsébet királynét lenn, a Délvidéken meggyilkolták. Hedvignek nyilván – már korábban is – ott élt az emlékezetében és a lelkében a 170 évvel korábban élt Árpádházi Szent Erzsébet példája. S nyilván a példaképe is lett. Nem tudta, hogy amikor 14–15 évesen férjhez megy, mindössze 10 éve van hátra az életből, nem tudta! De a férje oldalán, az újonnan megkeresztelkedett férje oldalán a lengyeleknek is, a litvánoknak is apostola lett; anyja lett. És amikor eltemették, a szegények, a nyomorultak, az árvák, az özvegyek mind eljöttek és vallották: „Anyánk volt ez a kis fiatalasszony!”

Azután el kellett telnie 600 esztendőnek, míg 1997-ben II. János Pál pápa szentté avatta őt. Amikor meghalt, a közmeggyőződés az volt, hogy mint Erzsébetet, őt is hónapok vagy évek múltán oltárra kell emelni, mert olyan életet élt, ami tetszett az Istennek, és hőse volt a szeretetnek. Példakép.

Igen ám, csak az özvegy király második felesége abból a családból való volt, amelyikből Hedvig korábbi jegyese, akivel először eljegyezték. És az új asszony mindent elkövetett azért, hogy a Hedviget kitörölje az emlékezetből. Sikerült. Egy időre meg tudta akadályozni a szenttéavatást. De ezzel nem Hedvignek ártott – akinek élete és halála egyenes út volt a mennyországba –, hanem az ittmaradottakat károsította egy szent élet példájával.

Főleg az asszonyoknak kellene föltekinteniük erre a ma ünnepelt szentre, Hedvigre. Mert a családokban a feleségeknek meg az édesanyáknak olyan meghatározó szerepe van, ami rendszerint csak akkor derül ki, amikor eltemették őket. Amikor kilépnek ebből a földi életből, és ott marad utánuk a hiány, amit addig ők betöltöttek. – Az igazi anyaság, az igazi feleség azonban mindig az üdvösség dolgában mutatkozik meg. Mert semmit nem ér az, ha valaki húsz gyermeket világra hoz és egyet sem segített el a mennyországig. Míg a mennyország dicsőségét érdemli az, aki feleségként, édesanyaként, a férjét is, a gyerekeit is vagy ha nem kapott gyerekeket, azokat, akiket az élet odatett melléje – csak egy lépéssel is előbbre segítette az üdvösség útján.

Kérjük meg Szent Hedviget, hogy – ő, aki ennek a térségnek a problémáit a tulajdon bőrén ismerte meg – vegyen minket oltalmába! Az Adriától a Balti-tengerig, az Uraltól az Atlanti-óceánig. Imádkozzon értünk, és főleg imádkozzon az asszonyokért és az édesanyákért! Amen.

Testvéreim! Ezt a két szentet először földrajzilag volna jó helyre tenni. Mert olvas az ember róluk, és hol az olvasható, hogy Zorárd meg Benedek, Zobor-hegyi remeték; hol az, hogy Szórád és Benedek szkalkai remeték; máskor meg, hogy András és Benedek Zoborhegyi meg szkalkai remeték.

Hát akkor hányan is vannak ők tulajdonképpen? És Zobor-hegyiek vagy szkalkaiak? S hol is van ez a Zobor-hegy?

Ketten vannak! András lengyel származású volt. Nem tudjuk, hogy a keresztségben milyen nevet kapott, de amikor fölvételét kérte a Zobor-hegyi bencés kolostorba, úgy mutatkozott be, hogy engem Zoerárdnak hívnak. Erre a magyarok azt mondták: szóval akkor te Szórád vagy (a Zoerárdnak ez a magyar megfelelője). Amikor beöltöztették, akkor kapta az András nevet. Tehát a Zoerárd meg a Szórád (Zorád), meg az András egy és ugyanaz a személy. – A Zobor-hegy pedig a Felvidéken van, közvetlenül Nyitra városa mellett, innen kb. 200 km légvonalban, tehát viszonylag közel. A ma ünnepelt két szent remete itt élt a Szent István király által alapított bencés kolostorban.

András remeteségből jött. Magyarországnak az északkeleti sarkánál, túl a határon, Lengyelországban volt remete. Fiatal korában ott találkozott Szent Romuáld tanítványaival. Ez a Romuáld az, akit nem olyan régen ünnepeltünk mint a remeteség föltámasztóját és a kamalduliaknak alapítóját, akinek tanítványai útra keltek Itáliából, és elmentek a világ végére is hirdetni Krisztust. Nekik akkor a világ vége a Kárpátoknak az északi oldala volt. Zoerard ott találkozik velük, ismerkedik meg velük. Egyszer csak úgy érezte, ez az én életformám. És remetetanítvány lett.

S mivel a hírek akkor is jártak a világban, egyszer csak jött a hír, hogy kicsit délebbre, a Kárpátoknak a másik oldalán épül egy ország, melynek királya, István nagyon jó király. Szereti a szerzeteseket és nagyon szívesen fogadja, ha igaz szerzetesek érkeznek az országába. Mert a király úgy látja, hogy a szerzetesek a kultúrát is hozzák magukkal. Általában tudnak írni-olvasni, tudnak földet művelni. Tudják, hogyan lehet emberi körülményeket teremteni a legvadabb környezetben is.

Akkor ez a Zoerard egyszer csak bezörgetett a Zobor-hegyi kolostorba. De ott nem is olyan sok idő – mindössze 2–3 év – után föltámadt benne a remete. Föltámadt benne a remeteség igénye, a csönd, a magány vágya. Úgy érezte, hogy Istennel, a mennyországgal igazán csak ott tud – nemcsak találkozni – együtt is lenni! Úgy érezte, neki nem a közösség dolgaiban kell tanúskodnia az evangéliumról, hanem a magányban.

Kezdte mondani az apátnak: „Apát úr! Itt minden nagyon jó és rendben van, és nyilván az életszentségnek útja az, amit ez a kolostor él, de nekem más lenne a dolgom. Elenged?” Az apát erre mondhatta volna azt is: „Nem! Menj a szamarakhoz, menj a juhokhoz és tedd a dolgod.” Mondhatta volna. Andrást azonban elengedték.

Akkor ő Nyitrától északkeletre talált egy barlangot, amit olyannak ítélt, hogy abban valószínűleg a legkeményebb télben sem fog megfagyni. Mert a tél a remetéket sem kímélte. Ott kezdett remetéskedni. A Romuáldtól kapott tanácsok szerint tudta, hogy néha meg kell jelennie a kolostorban. Először is be kell számolnia az apátnak arról, hogyan él. Meg be kell számolnia a tapasztalatairól, olykor ruhát is kell kérnie, olajat meg sót, s egy-két alapvető élelmiszert. Megmegjelent tehát a kolostorban.

S ilyenkor a kolostorbeliek fölfigyeltek arra, hogy ez az András egyre inkább elmélyül. Amikor ott volt közöttük, megérezték benne, hogy ez az ember Isten közelében él. S kezdték látogatni. Az egyik fiatal szerzetes, a Benedek nagyon fölfigyelt rá. És egyszer csak fölismerte, hogy neki is hasonló formában kellene élnie. S amikor az András meghalt, visszahozták és a nyitrai székesegyházban eltemették, akkor Benedek bekopogott az apáthoz, és azt mondja: „Apát úr, én a szentatyák életéből úgy tudom, hogy egy ilyen remetebarlang mindig lakót igényel. Megengedi nekem, hogy átvegyem az Andrásnak a helyét?” Az apát pedig elengedte.

Benedekről a hagyomány azt őrzi, hogy egyszer csak rablók támadták meg, és követelni kezdték: „Add elő a kincset, amit őrzöl! Mert mi mást csinálhatsz te itt a barlangban, mint hogy valakinek a kincsét őrzöd!”

Amennyiben ismerték egymás nyelvét, Benedek valószínűleg elkezdte nekik mondani: „Bizony őrzök én egy kincset, de azt nem a barlangban, hanem a szívemben őrzöm, s az nem valakié, hanem mindenkié, de azt sajnos nem lehet pénzért venni. Mert az a mennyek országa.” Erre a rablók valószínűleg megdühödtek: „Még szemtelenkedsz is?!” És megölték.

Az Egyház úgy ünnepli a remetéket, hogy itt a földön ők jutottak a legközelebb az Istenhez. Akik tényleg semmi mást nem csinálnak, mint a csöndben és a magányban imádkoznak és vezekelnek a többiekért; és szemlélődnek. Együtt vannak az Istennel.

Ilyenkor, a remeték ünnepein jó meghallanunk, hogy minden emberi élet – még ha a legnagyobb tömegben, a legnagyobb közösségekben telik is – magányban fejeződik be. Remeteségben. És egy jó élet olyan, hogy amikor elmagányosodik, akkor abban a magányban ott van az Isten.

Régiekről mondják, hogy falun az öreg gazdák kiköltöztek az istállóba, azután míg a többiek járták a határt, tették a dolgukat, ők ott ültek kinn az istálló ajtajában, s úgy tűnt, hogy nem csinálnak semmit. Tették azt, amit a remeték. Szemlélődtek, és tapasztalták, hogy ez a világ elmúlik. Tényleg elmúlik. S ennek tudatában tudtak derűsek lenni. Tudtak ebből az Istennel élt magányból meghalni.

Ez mindenkinek föladata. Ez a két szent remete, András és Benedek imádkozzon értünk, hogy időben megtaláljuk Istent, és amikor elmagányosodunk, akkor már tudjuk: „Ebben a magamra maradottságban, magányban, Uram Istenem, már csak Te vagy meg én vagyok. És ez nem baj. Mert ha tiszta lélekkel vagyok Veled, ha tisztuló szívvel vagyok Veled, akkor már a mennyország kapujában vagyunk, együtt, Te meg én.” Amen.