Diós István-Napi kenyerünk, Homiliák a szentekről

Testvéreim! A ma ünnepelt szent, Hilarius, Poitiers-nek volt a püspöke, Galliában. 367-ben halt meg, 52–54 évesen. Ez azt jelenti, hogy amikor ő meghalt, akkor már élt Szent Jeromos, Szent Márton, Szent Ambrus. Szent Ágoston ekkor 14–15 éves volt.

Amikor Hilarius megszületett, a kereszténység már szabad volt. Kicsi korában már csak elbeszélésekben hallja az öregektől, hogy mi minden történt a keresztényekkel, de ő még nem keresztény. Felnőtt férfi már, családos ember, amikor megérinti a kegyelem és megkeresztelkedik. Azután gazdálkodott, állatokkal, földdel vesződött, piacon forgolódott, de a téli estéken nem kocsmába ment, nem verekedett a többiekkel, hanem olvasott, ami akkor nem tartozott a megszokott dolgok közé.

Olvasott. Mégpedig a Szentírást olvasta, és kezdett összeállni a fejében és a szívében az is, amit az öregektől kicsi korában hallott, s az is, amit maga körül látott –, s egyszer csak rájött: „Amiről én olvasok és akikről én hallottam (a keresztények), itt élnek a szomszédban, körülöttem!”

Fölkereste a város püspökét, és megkeresztelkedett. Majd pedig kezdte a mindennapos dolgait az Úr Krisztustól olvasott és Róla hallott tanítás szerint elrendezni. Amikor meghalt a püspök, a hívőknek az volt a közös véleménye, hogy a környéken egy valaki alkalmas arra, hogy átvegye a püspökséget: Hilarius, aki nem pap, sem diákonus, csak egy világi keresztény – egyelőre. Püspökké szentelték, s hogy milyen lehetett mint püspök, azt például Szent Mártonon lehet látni, akit ő szentelt diákonussá. Márton mellette és tőle tanulta meg, mit jelent pásztornak lenni. Hilariusban láthatta, mit jelent felelősnek lenni egy város hívő népéért.

Ugyanakkor Hilarius megtapasztalta azt is, hogy jóllehet az Egyházat kívülről már nem üldözik, bajok továbbra is érik: az Egyházon belül eretnekségek támadhatnak, melyek nagyobb bajokat okoznak, mint amikor a hatóság üldözte az Egyházat.

Annak ellenére, hogy Hilarius nem végzett egyetemet, nem tanult külön teológiát, megkapta a kegyelmet, hogy az eretnekekkel szemben meg tudja védeni a Szentháromságtant is, meg a krisztológiát is. A kereszténység számára ugyanis a Szentháromságról és a Krisztusról szóló tanítás két olyan pillér, melyeket ha valaki aláás – akár csak az egyiket is –, összedől minden, amiről azt gondolta, hogy az a kereszténység. Ha viszont ez a két pillér megvan, erre már rá tud épülni minden. Hilarius nagy abban, hogy fölismerte ennek a két alapvető igazságnak a fontosságát.

És ezek után mi történt? – Száműzték. Azért, mert nem volt hajlandó az akkor divatos szólamok meg a divatos ariánus áramlat előtt meghajolni. Elkergették, jó messzire, Kis-Ázsiába, de őrizte a hitet a Szentháromságban, meg az Úr Krisztusban, mégpedig Krisztusban mint az Isten megtestesült Fiában.

Most, ebben a Nagy Jubileumi Évben (2000-ben), amelynek a központi misztériuma épp Jézus Krisztus, Isten megtestesült Fia, jó hálát adnunk azért, hogy az Egyház meg tudta őrizni ezt az igazságot, meg tudott tanítani minket is arra, hogy az Isten Szentháromság, a megváltó Krisztus pedig az Isten megtestesült Fia, Istenember. Ezért valóság számunkra a megváltás. Mert ha Krisztus nem az Isten megtestesült Fia, akkor mi nem vagyunk megváltva. De Ő Isten megtestesült Fia! – És ahogyan Szent János mondja: aki hiszi, hogy a Jézus az Isten Fia, az közösségben van Istennel, Krisztussal és a testvérekkel.

Adjunk hálát, hogy mi ebben a közösségben élhetünk, és kérjük meg Szent Hilariust, segítse a püspökeinket munkájukban, mellyel őrzik azokat a pilléreket, melyekre az Egyház fölépült és meg tud maradni. Amen.

Testvéreim! A ma ünnepelt szent, Rajmund, domonkos szerzetes, pap, tudós, rendfőnök volt. Amikor meghalt 1275-ben, elmúlt 95 éves. Kortársa és munkatársa a 13. század nagy szentjeinek, pápáinak. Édesapja egy vár ura volt Aragóniában. Első iskolája a barcelonai székesegyházi iskola volt. Itt érezte először, hogy neki papnak kell lennie.

Fiatal papként maga is tanítani kezdett, de hamarosan lemondott állásáról és a bolognai egyetemre ment jogot tanulni. Nagyon komolyan vette a tanulást. Annak érdekében, hogy semmi ne vonja el figyelmét a tanulásról, egy kamalduli kolostorban kért helyet. 6 évet töltött itt. Amikor tanítani kezdett, isteni ajándéknak tekintve tudását – „ingyen kaptátok, ingyen adjátok”–, pénzt nem fogadott el a tanítványaitól. Ezzel nyilván nem kevés ellenséget szerzett magának, de a városi elöljáróság védelmébe vette.

Közben tanártársai közül egyik a másik után csatlakozott Szent Domonkoshoz, akinek épp Bologna lett az egyik központja. Rajmund talán már ekkor belépett volna a domonkos rendbe, ha a barcelonai püspök átutaztában rá nem veszi, hogy térjen vele együtt haza, és legyen az ő munkatársa. Ki is nevezte kanonoknak, s Rajmund nagyszerűen oldotta meg a legbonyolultabb kérdéseket is. 1222-ben, amikor a 40. éve körül járt, mégis lemondott mindenről és domonkos lett.

Ekkor kapta a kérést Nolaszkói Szent Pétertől, hogy szerkessze meg a fogolykiváltó rend, a trinitáriusok reguláját. Rajmund meg is írta a regulát. Nem sokkal később a pápa maga mellé rendelte Rómába, s rábízta a lelkiismereti ügyek pápai hivatalát, sőt megkérte, hogy legyen a gyóntatója.

A pápa mellett, akit minden útjára elkísért, két hatalmas munkán dolgozott: összegyűjtötte a két előző évszázad pápai rendeleteit, s a gyóntatóknak összeállított egy kézikönyvet, hogy a nehezebb esetekben is biztonsággal el tudjanak igazodni.

Közel járt a 60. évéhez, amikor fölmentését kérte, hogy hazatérve egy kolostor csendjében fejezhesse be az életét. A barcelonai kolostor fogadta be. A csendes öregség helyett azonban előbb Tarragona érsekévé akarták választani, amit még vissza tudott utasítani, 1238-ban azonban a rendi káptalan rendfőnökké választotta, ami elől már nem térhetett ki.

Spanyolországban akkoriban igen nagy gondokat jelentett az iszlám. Hatalmas területeken arab uralom volt. Ez egyrészt az arab fennhatóság alatt élő keresztények gondozásának feladatát, másrészt az arabok közötti misszió lehetőségét hozta magával. Rajmund minden erejével, tudásával, lelkipásztori tapasztalatával próbált részt venni e munkában. A hagyomány úgy tudja, hogy a muszlimok közti misszió érdekében kérte Aquinói Szent Tamás segítségét is, aki erre válaszul írta egyik nagy művét, a pogányok elleni summáját.

Amikor Rajmund még spanyol hazájában élt, gyóntatója volt Aragóniai Jakab királynak, aki nagyra becsülte őt, ennek ellenére nem hallgatott rá. Rajmund egy napon megtudta, hogy a király ismét tilalmas viszonyt kezdett az egyik udvarhölggyel. Sürgette a királyt, hogy bocsássa el a hölgyet, de annak esze ágában sem volt ezt megtenni. Erre Rajmund úgy döntött, hogy elhagyja a királyi udvart, mely akkor Mallorca szigetén tartózkodott. A király azonban megparancsolta, hogy senki se merjen a távozásban Rajmundnak segíteni.

A legenda szerint amikor a szent e nehéz helyzetben tengerre akart szállni, éppen útra készen állt egy hajó a kikötőben. A hajós azonban vonakodott őt magával vinni, és fölmutatta a király írásos tiltó parancsát. Rajmund erre Istenbe vetett bizalommal azt mondta útitársainak: „Ha földi király meg akarja akadályozni, hogy elutazzunk, majd az égi Király fog javunkra beavatkozni”. E szavakkal a tengerre terítette a köpenyét, fogta a botját, keresztet vetett, azután bátran rálépett a köpenyre. És az égi Király – aki az erős hit egyik bizonyságaként bátorította Pétert a vízenjárásra – valóban segített: Rajmund hat óra alatt átkelt a hatvan mérföld széles tengeren. Nagy tömeg szeme láttára lépett partra Barcelonában. Vállára vetette köpenyét, és elindult kolostorába – s annak kapuja magától kitárult előtte.

A közel 100 évet megért Szent Rajmund nagy példa és pártfogó mindazok számára, akik szabadon akarják szolgálni és átadni másoknak is az igazságot: megvolt benne az ehhez szükséges kiművelt lélek, de – mint legendája mutatja – a gyermeki hit és egyszerűség is. Nagy példája annak, hogy Isten olyan mértékben jön segítségünkre, amilyen mértékben mi rá merünk hagyatkozni az Ő gondviselésére. Kérjük Pennaforti Szent Rajmund közbenjárását, hogy Isten növelje, erősítse és szilárdítsa bennünk a hitet.

Testvéreim! A ma ünnepelt két szent, Nagy Szent Vazul és Nazianzi Szent Gergely a négy nagy keleti egyházatya közül való. A 4. században, amikor ők éltek, az Egyház még egységes volt, bár mindenki tudta, hogy a Római Birodalom keleti fele más hagyományokat hordoz, mint a nyugati. A négy nagy nyugati egyházatya Szent Ambrus, Szent Jeromos, Szent Ágoston, Nagy Szent Gergely, a négy nagy keleti egyházatya Nisszai Szent Gergely, Aranyszájú Szent János és a két mai szent, Nagy Szent Vazul és Nazianzi Szent Gergely.

Nagy Szent Vazul a keleti egyház számára olyan, mint számunkra Szent Benedek. Neki is volt egy nővére, Szent Makrina, aki a nők számára alakította ki azt a szerzetesi életformát, amit Vazul a férfiaknak.

Vazul (akinek a neve görögül Baszileiosz) Kappadókia fővárosában, Cézáreában született 330 körül előkelő, keresztény családban. Nagyszüleinek még volt része az utolsó keresztényüldözésben, de amikor Vazul megszületett, az Egyház már békében élt. 4 fiú- és 5 leánytestvér között nőtt fel.

A vallásosságot atyai nagyanyjától és legidősebb nővérétől tanulta. Mindkettőt Makrinának hívták.

Vazul 14 éves korától otthon, Cézáreában kezdett tanulni, s azonnal kitűnt társai közül. Konstantinápolyban találkozott Nazianzi Gergellyel és a két leendő szent egymásra talált, először szellemileg, azután lelkileg is.

Kora teljes műveltségével fölszerelve 355-ben Vazul hazatért Cézáreába. Még nem volt megkeresztelve. Iskolát nyitott, ügyvédként is dolgozott, de a szívében egyre erősebb lett a vágy, hogy keresztény, sőt szerzetes legyen. Egy napon elhagyta a nyilvánosságot, megkeresztelkedett. Följegyezte: „Mintha mély álomból ébredtem volna, hogy meglássam az evangélium igazságának csodálatos világosságát.”

 Megszabadult a vagyonától, és útra kelt: bejárta az akkor híres remetetelepeket, és tanulta a szerzetesi életet. Amikor egy év múlva hazatért, megdöbbenve látta, hogy a cézáreai püspök az ariánus eretnekséget vallja. Ezért Vazul nem maradt mellette, hanem a családi birtokon remeteségbe vonult.

Ő sem maradhatott egyedül a magányában (amint Szent Benedek sem). Nazianzi Gergely is meglátogatta, s kis időt nála töltött. Amikor társak szegődtek hozzá, Vazul fölismerte a közösségi, a szerzetesi élet lehetőségét és fontosságát, és elindította azt az életformát, amiből a reguláris, közösségben élő szerzetesség sok más formája kibontakozott. Keleten ő alkotta meg az első regulát, és – ami lényeges változást jelentett – a szerzetesek életében a szellemi munkának, a tanulásnak is fontos helyet biztosított. A keleti szerzeteseket ma is bazilitáknak hívják Vazul görög neve alapján.

A 35. éve körül járt, amikor pappá szentelték, s ez véget vetett visszavonultságának. Ettől kezdve részese a nagy krisztológiai vitáknak, amit az ariánusok tanai váltottak ki. Vitába keveredett a cézáreai püspökkel is, aki fölismerte Vazul nagyságát, és maga mellé vette segédpüspöknek. Majd a 40 éves Vazult püspökké választották.

Ezután következett közel tíz esztendő, melyben Vazul a Jó Pásztor nyomában járva támasza lett a nyomorultaknak, segítője a bajbajutottaknak. Püspöki városában a karitatív intézmények addig soha nem látott rendszerét építette ki. Ugyanakkor őrzője lett az igaz, katolikus tanításnak. Emiatt a császárral nagyon komoly összeütközésekbe került.

A másik szent, akit ma ünnepelünk, Nazianzi Szent Gergely, más családi körülmények közül indult. Apja kezdetben egy szektához tartozott, anyja viszont buzgó keresztény volt. Hosszú ideig gyermektelenek voltak, s mikor végre a kis Gergely megszületett, édesanyja fölajánlotta őt Istennek. Később az apa is megtért, sőt püspök lett Nazianzban.

Gergely nagyon érzékeny, költői lelkületű volt. Tanulmányai végeztével hazatért, s ekkor keresztelkedett meg. Nem véletlen, hogy őt is a négy nagy keleti egyházatya közé sorolták. Ugyanis ő találta meg az antik görög műveltség és a katolikus teológia szintézisének módját. De ő is megszenvedett ezért: bár vonzotta a remetei magány, püspökként kellett szolgálnia előbb szülővárosában, majd Konstantinápolyban. Látnia kellett, mennyi emberi gyarlóság akadályozza az igazság megismerését, a keresztény hit terjedését.

Húsz évvel élte túl a barátját, Vazult, aki után ő volt a niceai hitvallást őrzők támasza és nagy példaképe.

Ebben a szentmisében köszönjük meg Istennek hitünk e két nagy óriását, pillérét. Csodáljuk meg Isten gondoskodó szeretetét, mely a szentek, a mi örök példaképeink közé emelte a szellem óriásait, az egyházatyákat is, és adjunk értük hálát. Adjunk hálát a kegyelemért, mely Ágostont, Jeromost, Vazult, Gergelyt a műveltség csúcsain is megőrizte az igazság befogadásához szükséges alázatban. S mivel azok a problémák, nehézségek, üldözések, melyeket a korai századokban ők megéltek, a tévtanok, melyekkel megharcoltak, végigkísérik az Egyház egész történetét és napjainkban is jelen vannak, kérjük oltalmukat elsősorban a mai teológusok és tanítók számára – de önmagunk számára is. Közbenjárásuk segítsen megtalálni és megőrizni azt az erőt, bátorságot és alázatot, mely az Egyház igaz tanításában való megmaradáshoz mindenkor szükséges. Amen.

Testvéreim! Mi, akik karácsony estéjén, egy héttel ezelőtt elmentünk Betlehembe, és megtaláltuk a Szűzanyát, Szent Józsefet és a jászolban fekvő Kisdedet, ma megint Betlehembe megyünk. Keressük a Szűzanyát és karján a kicsi Jézust. Keressük az Istenanyát és az Isten megtestesült Fiát, hogy amikor időszámításunk szerint egy új év kezdődik, megkérjük őket. Az Édesanyát arra, hogy járjon közbe értünk az Ő szent Fiánál; a kicsi Jézust pedig arra kérjük, áldjon meg minket, és azzal a kegyelemmel és igazsággal, amivel Ő telve van – mert Ő a mi Istenünk –, töltsön be minket is, hogy az előttünk álló esztendőben igazabbak tudjunk lenni és gyarapodni tudjunk a kegyelemben.

Az igazság és a kegyelem az emberi élet fundamentuma. Amikor az ember ezekben megfogyatkozik, vagy teljesen híjával van ezeknek, akkor baj támad. És ahogy a Szentírás elmondja nekünk, a kezdet kezdetén is épp ebből lett a baj. Isten megteremtette a világot, s benne az embert. Földből formálta, lelket lehelt belé, ezért az ember test és lélek, értelmes, szeretni tudó lény lett, és Isten kedvét találta benne. Az Úr elhalmozta mindennel, amit az ember mint teremtmény egyáltalán befogadhatott. Erős volt, szép volt, halhatatlan volt, és megkapta a Földet, hogy uralkodjon rajta! Az ember Isten gyermeke volt. De akkor jött az ördög, és ezt a gyermeket megvadította: „Csak nem fogsz engedelmeskedni?! Nem látod, hogy irigyelnek tőled valamit?! Irigylik tőled a jónak és rossznak a tudását! Ne hagyd magad, lázadj föl!”

És ez a gyermek föllázadt. Úgy fordult szembe teremtő Istenével, mintha ellensége lenne. Megszegte a parancsot – és baj lett. A gyermekből számkivetett menekült lett, az ember, aki a kegyelmek teljességét hordozta, elveszítette a kegyelmet. Ez sok-sok pozitív adat elvesztését jelentette, plusz azt, hogy az Isten nem tudta kedvét lelni a legszebbnek alkotott teremtményében.

Attól kezdve az emberi történelem nem egyéb, mint a hamisságoknak a sorozata, jobb esetben a tévedéseknek a sorozata, legrosszabb esetben a gonoszságoknak a halmaza, emberek egymás közti marakodása. Mert ha egyszer valaki elveszíti az istengyermekség állapotát, a másik emberben már képtelen meglátni a testvért. Akkor a másik emberben csak versenytársat lát, akit minden áron le kell győznie, vagy zsákmányt lát, akivel azt csinál, amit akar. De legjobb esetben is csak a birtoklási vágyának kielégítőjét látja a másikban, és eszerint viszonyul hozzá.

Többször halljuk, főleg Ádvent idején, hogy a bűn miatt az ég bezárult. Elveszítette az ember azt az Isten előtti kedvességet, amivel teremtetett. A megváltás pedig éppen azt jelenti, hogy az ég megnyílik, a második Isteni Személy jön, igazán emberré lesz, és az Atya felé meg tudja mutatni: „Atyám, Te, aki az embert szeretni akarod, nézd, itt vagyok én, a második Ádám, és itt van Édesanyám, a második Éva, bennünk most újra kezdődik minden. Az igazság és a kegyelem.” A Szűzanyában elkezdődik, az Úr Krisztusban pedig, mert Ő örökkévaló Isten, fölragyog itt a földön az igazság és a kegyelem.

Ezért mondja Gábriel a názáreti Szűznek: „Üdvözlégy, te kegyelemmel teljes!” Mária valóban az, kegyelemmel teljes. És amikor mi most megkezdjük az Úr egy újabb esztendejét, fohászkodjunk Máriához: „Szűzanyánk! Te, aki igaz vagy, igaz voltál, mert te vagy az első megváltott ember, s mert anyja lettél a Megváltónak, te minden kegyelemmel teljes vagy. Ha te odafordulsz a te isteni Fiadhoz, földerül az ő arca és azzal fordul feléd: „Édesanyám, kérsz valamit?! Kedves vagy nekem, én téged szeretlek. Amit kérsz, még az országomat is, megadom neked!”

Ezért fohászkodjunk a Szűzanyához: „Te boldogságos Istenanya! Kérd számunkra a kegyelmet, hogy kedvesek tudjunk lenni a Te Fiad előtt!”

És erre a Szűzanya azt mondja nekünk: „Én kérem, de neked ahhoz igaznak kell lenned. Az vagy?” – Egy gyónó ember erre azzal tud válaszolni, hogy Szűzanyám, én tudom, hogy hordozok tévedéseket – tudok tévedni –, tudom, hogy olykor voltam hamis, gyenge, de szántszándékkal nem akarom bántani a te Fiadat! És amennyiben hamis voltam, azt én megbántam, és a te isteni Fiadtól hallottam a szót: Megbocsáttattak a te bűneid. Szűzanyám, én nem vagyok igaz ember, de szeretnék az lenni! Segíts!”

Erre válasz a Szentháromság részéről az esztendő kezdetén az áldás: Menj és gyarapodj az igazságodban. Ehhez már csak annyit kell tudni, hogy az igazságunk – mindegyikünk igazsága – a konkrét állapotunkban teljesedik be: a családban, egy szerzetben, a papságban, a munkában vagy az öregségben, a betegségben, vagy az anyaságban, az anyósságban. Az igazságunk a saját állapotunkban valósul meg.

Az Egyház – mindjárt itt az év kezdetén – nem tudja kifejezni a háláját az Isten felé jobban, mint hogy módot ad nekünk arra, hogy igaz emberekké váljunk. Mert az Egyház a szentjeiben éli meg, hogy amilyen mértékben igaz valaki, olyan mértékben érkezik a kegyelem. És olyan mértékben kedves az ember az Isten előtt.

Hát áldjon meg minket a Szentháromság, az Atya, a Fiú és a Szentlélek. A Szűzanya pedig a maga anyai gondoskodásával vigyázzon ránk, hogy az előttünk álló napokban gyarapodni tudjunk igazságban és kegyelemben, amit az Úr Krisztus teljességéből meríthetünk. Amen.

Testvéreim! A ma ünnepelt Szilveszter pápa római születésű volt, s majdnem huszonkét évig, 314-től 335-ig volt pápa. Elődje, Miltiádész pápa alatt szabadult meg az Egyház az üldözésektől, miután Nagy Konstantin a Milviusi-hídnál legyőzte Maxentiust.

Szilveszter pápaságának egyik legfontosabb teendője volt az egyházi élet megszervezése Rómában. Maga a császár nem kedvelte Rómát, egész uralkodása alatt mindössze háromszor fordult meg benne, akkor is csak rövid időre. A római püspök primátusának érvényesülése szempontjából Szilveszter pápasága annyiban jelentős, hogy a két zsinatra, melyeket a császár hívott össze (314-ben a dél-galliai Arles-ban, 325-ben pedig Niceában), nem személyesen ment el, hanem képviselőt küldött. Indoka az volt, hogy a pápa nem hagyhatja el az Apostolok sírját. S ez így is maradt egészen a középkor végéig: a pápák személyesen nem vettek részt a Rómán kívüli zsinatokon.

Miltiádész pápa kapta a császártól az első nagy adományt, amellyel a Lateráni palotát a pápa rendelkezésére bocsátotta. A nagy római templomok építéséről azonban már Szilveszter tárgyalt a császári építészekkel. Szilveszter alatt készült a Vatikáni-dombon a Szent Péter sírja fölötti bazilika. Szent Pál sírja fölé egy kisebb bazilikát kezdtek építeni az ostiai út mentén. A Laterántól nem messze pedig megkezdték a Szent Kereszt-bazilika építését, amely arra volt hivatva, hogy a jeruzsálemi szent helyek megjelenítője legyen Rómában.

Szilvesztertől írott emlék nem maradt ránk. A legenda azonban megőrzött egy történetet, mely szerint Nagy Konstantin valódi és végleges megtérése Szilveszter pápának köszönhető. Konstantin ugyanis, miután Maxentius fölött győzelmet aratott és meghódította Rómát, a sikertől elkápráztatva még egyszer üldözést kezdett a keresztények ellen. Ezért leprával bűnhődött. Betegségében az egyik éjszaka álmot látott: megjelent neki Szent Péter és Pál apostol, és megmondták, hogy gyógyulást sehol máshol nem remélhet, csak Szilveszter pápánál, aki tud egy csodatévő forrásról, melynek vize mindazokat meggyógyítja, akik megmerülnek benne.

Szilveszter azonban nem volt Rómában, mert az üldözés elől a Soracte­-hegy egyik barlangjában húzódott meg. A császár azonnal követeket küldött hozzá, és kérte, jöjjön vissza Rómába. Szilveszter vissza is tért, s tanítani kezdte a császárt a keresztény hitre, megnyittatta vele a börtönöket, melyekben a keresztény foglyokat őrizték, majd elvezette a keresztelőmedencéhez. Ott a császár visszanyerte egészségét. Hálából azonnal törvényeket bocsátott ki az Egyház javára, és nagy ajándékokkal fejezte ki háláját a gyógyulásért. Az egyik templom építésénél ő maga is kapát ragadott, és tizenkét kosárnyi földet a saját vállán szállított el.

Szilveszter ünnepe számunkra a hálaadás ünnepe az esztendő ajándékaiért is. Segítsen bennünket ez a szent, hogy egész napunk méltó legyen a hálánkhoz. S ha lehet, legyen erőnk még ahhoz is, hogy a világban elszabaduló mértéktelenségekért – ki-ki ahogy tud, egy fohásszal, egy kis önmegtagadással, apró lemondással – engeszteljünk. Amen.

Testvéreim! A ma ünnepelt vértanú, Becket Szent Tamás élete – mint általában a szenteké – megmutatja, hogy mire képes a kegyelem az ember életében. Tamás élete úgy indult, mint Ágostoné: tanult, jómódú ember, akit a világ a legmagasabbra emel. Azután Isten megmutatta neki – mint Pálnak is –, hogy mennyit kell szenvednie az Ő nevéért.

Londonban a mentoni ágostonos kanonokok iskolájában, majd Párizsban tanult. Huszonötéves volt, amikor Theobald püspök házában fiatal, Canterburyben tanult papok társaságába került. Tamásnak tetszett ez a baráti kör, s a püspök is annyira megszerette őt, hogy megtette canterburyi fődiákonussá, 1154-ben pedig – Tamás ekkor harminchat esztendős – az ifjú II. Henrik királytól a kancellári tisztséget kérte Tamás számára.

A király és kancellárja, Tamás között hamarosan komoly barátság alakult: a kancellár teljesen magáénak érzett mindent, ami a királyt érte, a király viszont, szenvedélyes és uralkodó alkata ellenére, egyre inkább figyelt rá, elfogadta tanácsait.

Tamás pompa és luxus közepette élt, ami nem kis nyugtalanságot keltett Theobald püspökben. Nem azért javasolta védencét kancellárnak, hogy az átvegye az udvar léha életét, hanem arra gondolt, hogy fődiákonusa az angliai egyház békéje és nyugalma érdekében tevékenykedik majd a király mellett. Magához kérette tehát Tamást, aki a hívást válasz nélkül hagyta.

És ekkor a Gondviselés lépett közbe, nehogy egészen belevesszen Tamás a könnyelmű életbe.

Amikor ugyanis Theobald püspök meghalt, Henrik úgy határozott, hogy Tamás lesz a canterburyi érsek. Tamás eleinte ellenkezett – a kancellári életet izgalmasnak és érdekesnek találta, szemben az új állással –, de végül úgy döntött, hogy elfogadja a kinevezést: 1162. június 1-jén pappá, a következő napon pedig püspökké szentelték.

Tamás előre megmondta a királynak, hogy ha valóban érsek lesz, Henrik hamarosan el fog fordulni tőle. Ismerte magát annyira, hogy tudja: nem az az alkat ő, aki viaszbábuként képes engedelmeskedni a királynak, amikor az Egyház dolgairól van szó. Csakhogy a kancellár Tamás olyan klé-rus-ellenes volt, hogy Henrik egyszerűen nem hallotta meg ezeket a figyelmeztető szavakat. Annál nagyobb volt a megütközése, amikor Tamás a püspökké szentelése után lemondott kancellári hivataláról.

Henrik ezt személyes sértésnek vette, és úgy tekintette, hogy Tamás fölmondta az iránta való engedelmességet. A következő hónapokban a király és az érsek szívósan küzdött jogainak érvényesítéséért, és viszonyuk egyre inkább elmérgesedett. Segítette ezt Tamás ellenségeinek nem kis tábora is, hiszen a király egykori barátja sok irigyet szerzett magának.

Az egyik súlyos kérdés, ami egyebek mellett végsőkig élezte a konfliktust, azoknak a klerikusoknak az ügye volt, akik komoly vétséget követtek el. Henrik azt követelte, hogy ezek a klerikusok veszítsék el az egyházi védelmet, és kerüljenek állami bíróság elé, mivel ő felelős az ország belső rendjéért és békéjéért. Tamás viszont ebben az igényben az Egyház szabadsága ellen irányuló újabb támadást látott. A királynak sikerült maga mellé állítania néhány püspököt is, Tamás pedig elbizonytalanodott, mit is kellene tennie. Püspöktársai – és a rosszul tájékoztatott pápa is – arról akarták meggyőzni, hogy hajoljon meg a király akarata előtt. Tamás gondolkodni kezdett ezen, de a király olyan megalázó feltételekhez kötötte a békülést, amit az angliai egyház első emberének nem volt szabad vállalnia.

Henrik Clarendonba zsinatot hívott össze, s azt követelte, hogy az érsek és a király kapcsolatának rendezéséből szokásjog szülessen, s azt az érsek írja alá és pecsétjével erősítse meg. Tamásnak látnia kellett, milyen hiábavaló volt minden érvelés, amellyel meg akarták őt győzni, hogy engedjen. Ráadásul a zsinaton megmutatkozott a nyílt ellentét közte és püspökei között, akik egyenként és titokban meghajoltak a király előtt.

Tamás véglegesen megtagadta a király kérésének teljesítését, s nem írta alá az okmányt, amely a Clarendoni Konstitúciók néven vált ismertté a történelemben, mert úgy látta, hogy lényeges területeken nyirbálná meg az Egyház szabadságjogait.

A harc fölmorzsolta Tamás egészségét. Betegen, teljesen magára hagyva, püspökeitől megfosztva hallgatta a király fenyegetőzését, hogy megkínoztatja és börtönbe fogja záratni. Gyóntatója azonban, a mentoni prior, Róbert azt tanácsolta neki, hogy tartson ki, hagyatkozzék Istenre, és engedje, hogy tovább vezessék a megkezdett úton; mert ami történni fog, az nem az ő személyes dolga, hanem Isten ügye, aki övéit soha nem hagyja el.

A következő hat esztendőt Tamás számkivetésben töltötte, vezekelt, tanult, imádkozott. Több hiábavaló kísérlet után 1170 júliusában megtörtént a látszólagos kiengesztelődés az érsek és a király között. Henrik azonban megtagadta tőle a békecsókot, ami nyilvánvalóvá tette, hogy Tamás keresztútjának végső állomásához érkezett, amikor visszatért a száműzetésből Angliába. Gyilkosai Henrik egyik dührohamát használták ki arra, hogy a király szavait – el kell őt távolítani! – parancsnak véve a saját székesegyházában megöljék az érseket.

Tamás elkerülhette volna a vértanúságot, ha életét fontosabbnak tartja a feladatnál, amit Isten bízott rá, s amivel teljesen azonosult. Ez tűnik ki utolsó szavaiból, amelyekkel nem engedte, hogy eltorlaszolják a székesegyház kapuját: „A mi dolgunk az, hogy szenvedjünk, és nem az, hogy harcoljunk. Ellenségünket inkább a szenvedéssel, mint a harccal fogjuk legyőzni. Kész vagyok meghalni Jézus nevéért és az Egyház védelméért.”

Becket Szent Tamás élete és vértanúsága példa arra, hogy Isten kegyelme fölneveli az embert a feladatra, amit rábíz. Adjunk érte hálát Istennek. Adjunk hálát azért, hogy az Egyházban élhetünk, ahol a szentek közösségében a vértanúk példája és ereje támogat minket. És kérjük Szent Tamást, segítsen minket kitartani és megharcolni a magunk kis napi harcait Istenért, a feladatainkban. Amen.

Testvéreim! Amikor röviddel a kicsi Jézus születése után jöttek a pásztorok s keresték az újszülött Krisztust, a Szűzanyának már akkor megremeghetett a szíve: Jaj, Istenem! Mikor pedig jöttek a napkeleti bölcsek, akkor a Szűzanya pontosan tudhatta, hogy ezt a kis Életet, amit rájuk bízott a Mindenható, védeni kell, mert ezek a ki tudja honnan, napkeletről jött bölcsek tudnak valamit, amit a többiek nem tudnak, és amiből baj lehet.

Mert a napkeleti bölcsek elmondták Máriának és Józsefnek, mi járatban vannak és hogyan jutottak ide. Elmondták, hogy bezörgettek Heródeshez, aki nem tudott válaszolni a kérdésükre: „Hol van a zsidók született királya?”, de a tanácsadói tudták: Betlehemben.

Heródesről viszont köztudott volt, hogy fondorlatokkal szerezte meg a hatalmat és gyilkosságok árán tartotta meg. Akiről csak halvány gyanú is fölmerült, hogy szembefordulhat vele, vagy az ellenlábasa lehet, legyen az akár a tulajdon felesége vagy a fiai, órákon belül megölette.

De Heródesnek volt jogérzéke, Tudta, hogy „én ugyan bebiztosíthatom a hatalmamat, megkísérelhetem, hogy uralkodóházat alapítok, de ha egyszer Júdeában a Dávid családból valaki föláll, és azt mondja, Isten nevében én akarok uralkodni Izrael fölött, akkor az én házamnak vége van!” Ezt Heródes tudta.

Ezért amikor hallotta a napkeleti bölcsektől, hogy a zsidók született királyát keresik, megértette: itt valaki megszületett, aki nem fondorlatokkal, nem gyilkosságok árán, hanem öröklés jogán igényt támaszthat a trónra. Ezért öletett meg a környéken minden két év alatti fiúgyermeket, hogy a riválist, a született ellenlábast eltüntesse útjából.

Heródes csak egyet nem tudott: itt nem az ő dinasztiájának ellenlábasáról, hanem az Üdvözítőről van szó, aki fölött a Mindenható Isten féltő szeretete virraszt, és elmenekíti a Gyermeket.

De vajon mit érzett József, amikor hallotta álmában az angyalt? S mit érzett a Szűzanya, amikor József az éjszaka közepén ébresztette: „Mária, gyorsan, készülődj, meneküljünk, menteni kell a Gyermeket!” A Szűzanya szeplőtelen szíve megérezte, hogy az ember így fogadja a Megváltóját: rátámad.

Azóta is hányszor képes az ember arra, hogy amikor a lelkiismeretében megszólal a – bűntől visszatartó „Ne tedd!”, vagy a jóra késztető isteni hang, „Tedd meg!”, vagy a megtérésre szólító „Bánd meg a bűneidet és gyere haza!” – hívás, az ember kezet emel és megfojtja ezt a szót.

Persze Heródes sorsából is kiderült, hogy csak önmagának ártott. Ugyanígy, az isteni szóval szembeforduló ember is önmagának árt, meg a rábízottaknak. De az aprószentek a példái annak, hogy akik ártatlanul esnek áldozatul az Úr Krisztusért, Krisztus tanúivá válnak, s nem vesznek el, hanem ahogy a liturgiában az Egyház boldogan mondja: „Ezek az ártatlan kisdedek ott vannak Krisztus mellett és követik, bárhova megy. Énekelnek, boldogan énekelnek a Báránynak.”

Adjon nekünk az Úr erőt, hogy hallgatni tudjunk a lelkiismeretünk szavára, és az életet, amit bármilyen formában ránk bíz az Isten, megbecsüljük és megóvjuk. Amen.

Testvéreim! Szent János az az apostol, akinek köszönhetjük a negyedik Evangéliumot, a három levelét meg a Jelenések könyvét. Amit önmagáról mondott – hogy Péterrel együtt hallotta a hírt: „üres az Úr sírja!”, futásnak eredt, azután látott és hitt –, az ezt az apostolt nemcsak most, ebben a konkrét helyzetben jellemzi, hanem János fiatal korától kezdve mindvégig ilyen. Lát és hisz, s mivel hisz, egyre jobban lát.

Egész Evangéliumából és minden írásából sugárzik az alapvető szándék, hogy világosságot gyújtson olvasói, hallgatói szívében, hogy ők is lássanak és higgyenek. Mert Szent János tapasztalatból tudja, hogy ez a kettő mennyire összetartozik.

Ezt persze mindegyik apostol tudta, mint ahogy minden hívő tudja, de ez a tapasztalat más Tamásban, és más őbenne. Tamás is látni akart, de megszabta, mit akar látni és hogyan: „Hacsak nem látom a szegek helyét az Úr kezében, én nem hiszek!”

János nem ilyen, János figyel, és észreveszi a jeleket. Nem követel, megvárja az Úr jeleit, és észreveszi azokat. Nem ő szab feltételeket, hanem meglátja az Úrtól kapott jeleket.

Aki az Egyházban engedi, hogy kézen fogják és ünnepről ünnepre odavigyék a lelkét a jelekhez, János stílusában él. Mert Ádventben arról volt szó, hogy készülődjünk, és karácsonykor az Egyház odavitt minket a betlehemi jászolhoz, ami a maga fizikai valóságában kicsiben olyan, mint a szentsír: sziklába vágott üreg. Mindössze 70–80 cm széles, épp akkora, hogy egy újszülöttet bele lehessen fektetni. A szentsír viszont kb. 2 méter széles, és egy felnőtt holttestet bele lehet fektetni.

Az Egyház jelekhez vezet oda. Boldog ember, aki engedi magát vezetni: lát és hisz. Mert akkor az ember egyszer csak a szentmisében is észreveszi a jelet: a megterített asztalt, az oltárt, s rajta az élet kenyerét. Az életet, amiről Szent János olyan boldogan beszélt: „Mi láttuk őt. Bárki bármit mond, mi hallottuk őt, a kezünkkel tapintottuk, és tudjuk, hogy Jézusban, Isten megfeszített és feltámadott Fiában élet van. És aki közösségben van velünk és rajtunk kereszül ővele, az az örök élettel van közösségben.” Aki lát és hisz, az egyszer csak elkezdi tapasztalni ezt.

Segítsen nekünk Szent János hinni. Nem követelőzni, hanem meglátni azokat a jeleket, amelyeket az Egyházban az Úr maga ad, éppen azért, hogy hinni tudjunk és közösségben lehessünk Ővele. Amen.

Testvéreim! Az Úr Krisztus egy új életet hozott, aminek vértanúi vannak. Emberek, akik életüket adták azért, hogy ők szeretik Krisztust és amit tesznek, őmiatta teszik. Minden vértanúság hátterében az áll, hogy az üldözők nem viselik el ezt a Krisztus-szeretetet, megpróbálják kioltani, amit persze nem lehet.

A vértanúk sorát egy fiatal diákonus nyitja meg, Szent István. Úgy szoktuk tekinteni őt, mint a megbocsátás szentjét, aki közvetlenül a halála előtt a gyilkosaiért tudott imádkozni, s ezzel az ellenségszeretet nagy szentje lett. De míg ez a pillanat elérkezett, addig ő az Egyház karitatív tevékenységének is a szentje lett.

Szent István egyike a hét első diákonusnak. A diákonusokra a Egyháznak azért lett szüksége, mert kiderült, hogy a sokaságban, akik Krisztus hívői lettek, nagyon sok a szegény, akik nyomorúságokkal küzdenek, árvák, özvegyek, nem tudnak magukon segíteni, és éheznek. Az apostolok látták, hogy választaniuk kell: vagy elkezdenek szociális segélyt nyújtani és akkor nem lesz idejük sem az igehirdetésre, sem az imádságra, vagy másokra bízzák a hívők közül a karitatív feladatokat.

Kiszemeltek tehát hét fiatal, megbízható hívő férfit, s megkérdezték tőlük: vállaljátok ezt a szolgálatot? A szegényekre, a gyengékre figyelést, vállaljátok? Vállalták, s közöttük volt István. Akiről annyit tudunk, hogy a görög szórványból való volt, nem jeruzsálemi, de ahogy Szent Lukács mondja, Szentlélek és erő töltötte el ezt az egyébként rendkívül okos és ügyes férfit. Szolgálni kezdett, s amikor megkérdezték, hogy miért csinálod ezt, fizetnek neked ezért? – ő így válaszolt: Nem. Én Krisztus nevében és érte teszem ezt.

A hivatalos Jeruzsálem ezt nem tűrte el. István elfogták, s amikor a főtanács elé, bírák elé állították és számon kérték, ő bölcsen elkezdte tanítani, hogy annak a Jézusnak a nevében és Érte teszi mindezt, akiről az összes próféták jövendöltek. Levezette nekik az Írásokból, hogy az a Jézus, akit ti – mondta a főtanácsnak –, ti halálra ítéltetek, Ő az, akit vártunk, és ti megöltétek.

Az igazságot nem tudták elviselni és megpróbálták elnémítani ezt a nagy tanút. Megkövezték. És ott az utolsó pillanatban Szent István nem fenyegetőzött, nem átkokat szórt, hanem imádkozott a gyilkosaiért, hogy irgalomra leljenek.

Az Egyház a karitatív tevékenységével mindig így jár. Amikor kiderül, hogy adja, amije van, mert Krisztust látja a nyomorult, elesett emberben, és nem tesz különbséget ember és ember között, katolikus módon szeret – elviselhetetlenné válik a világ számára. Elsősorban azok számára, akik nagyon gondosan különbséget tesznek a saját és az idegen között. A katolikus szeretet rávilágít a különbséget tevő szeretet álnokságára, hazugságára. S ezt nem viselik el.

Az Egyház a szentjeiben, a híveiben végzi ezt a katolikus szolgálatot, tudván, hogy minden jó, amit mi teszünk, az Úr Krisztusnak szól. Minél kevésbé tudja valaki viszonozni, annál inkább. De szükségünk van a szentek példájára, meg az ilyen Szent István típusú vértanúk közbenjárására, hogy tudjunk okosak lenni, szelídek lenni, s tudjunk, ha kell, imádkozni azokért is, akik gyűlölnek minket. Amen.

Testvéreim! A ma ünnepelt szent, János 1390­-ben született Lengyelországban. A krakkói egyetemen tanult, és pap lett. Kilenc évig a Krakkótól 40 kilométernyire lévő Miechow városban a Szentsír kanonokrend híres kolostori iskolájának igazgatója és lelkipásztora volt, majd a krakkói egyetem filozófiai fakultásán tanított, dékánja és a Nagyobb Kollégium igazgatója, 1439-ben kanonok lett. Rövidesen azonban lemondott minden tisztségéről, hogy egészen a tudománynak szentelhesse magát. Végül – már a teológiai doktoraként – ismét az egyetem professzora lett. Krakkóban halt meg 1473. december 24-én.

Jánosról elmondható, hogy a tudomány szentje. Életét végigkísérte az az aszkézis, amit az állandó tanulás megkíván. Abban az időben alapfeltétel volt a kéziratok, a megtanulandó anyag lemásolása: az általa leírt oldalak száma megközelíti a tizennyolcezret.

A tudományos ismeretekért folytatott rendszeres küzdelem számára nem volt sem öncélú, sem világi sikereket, dicsőséget megcélzó. Másolásainak kezdetén mindig ott áll: „In nomine Domini” – az Úr nevében! S a könyvek végén mindig hálát ad Istennek és a Szűzanyának.

János a tudománnyal való foglalatoskodásban két dolgot tanult igazán: alázatot és önismeretet. Egy lapszéli jegyzete szerint volt, amit csak azért másolt le, hogy „a tétlenséget, minden bűn és vícium forrását elűzze magától”.

Mindazonáltal – és ez nagyon megfontolandó – erre a nagy tudósra a hagyomány mind a mai napig úgy emlékezik, hogy soha senki mellett nem ment el segítség nélkül. A köztudatban úgy él, mint jóságos, másokkal együttérző szent, aki Krisztus nyomában járt egész életében. Mert a tudománnyal való foglalatosság nem zárta be őt önmagába, hanem megnyitotta a szívét Isten felé. Számára a tudomány valóban a Szentlélek egyik ajándéka volt, amely nincs a felebaráti szeretet tudománya nélkül. A tudós férfi ezért tudta öltöztetni a ruhátlanokat, odaadni a cipőjét a koldusnak (maga hazament mezítláb), s ezért tudta egy zarándokútján a rablóknak utolsó tallérjait is átadni, tudván, hogy ha ezzel lehet megakadályozni, hogy a rablók gyilkoljanak és ezzel halálos bűnbe essenek, akkor ezt kell tenni.

Kenty Szent János az egyházi kollégiumok és iskolák védőszentje. Kérjük őt, járjon közben a mai iskolákért, főként az újonnan alakuló katolikus iskolákért, melyek annyi és oly sokféle gonddal, problémával küszködnek.

És járjon közben értünk is, hogy tanulékonyak legyünk az igazság megismerésében. Amen.

Testvéreim! A ma ünnepelt szent, Kaniziusz Péter ugyanazon a napon született – tekintélyes patrícius családban –, amelyen Wormsban kimondták Lutherre a birodalmi átkot. Életét éppen ezért meghatározta az Egyház védelme, a német egyház megújítása.

Atyja akarata ellenére fordult a teológiai tanulmányok felé, majd 1543 májusában belépett a pár évvel korábban alapított Jézus Társaságba. Kölnben körülötte alakult meg a német föld első jezsuita közössége, s az erősödő protestantizmussal szemben Péter lett a katolikus papság és a polgárság szószólója. Mindössze 24 éves, amikor az augsburgi érsek kíséretében mint teológus részt vett a trienti zsinaton. 1547 szeptemberében Szent Ignác Rómába hívta, de már 1549 júliusában Németországba küldte, s a következő három évtized alatt Péternek döntő része volt a német egyház újjáépítésében. 1566 júniusában Ignác kinevezte az újonnan alapított felső-német jezsuita rendtartomány élére, melyet 1569-ig vezetett.

A pápaság és Egyház iránti hűsége mindvégig vezérfonala volt életének. Védőszentjéhez, Péter apostolhoz gyermeki szeretettel ragaszkodott. Úgy vélte, szolgálata hasonló ahhoz a szolgálathoz, amelyben Péter apostol életét adta a római Egyházért, s ennek megfelelően kérte nap mint nap az apostol támogatását, hogy a rábízottakat visszavezethesse az egyetlen akolba. Világosan látta kora egyházi életének gyöngeségeit, ki is mondta őket. Főként a pásztorok renyheségét fájlalta: „Péter alszik, Júdás virraszt!” – mondogatta. Különbséget tett az Egyháztól való tudatos, és ezért bűnös elszakadás, valamint a tényleges, de bűnösnek nem mondható elszakadás között, amikor az Egyházát elhagyó ember nem volt eléggé tudatában annak, hogy valójában mit tesz.

Megtapasztalta mindazt a meg nem értést, támadást, ami nélkül – Jézus megmondta: „ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak” – nincs hűséges keresztény élet. A rágalmakra, gúnyra ez volt a válasza: „Benedictus Deus! – Áldott legyen az Isten!” Rendtársainak írta: „Bárcsak jobban szeretnénk a rágalmazóinkat, mint ahogy ők minket gyaláznak!”

Legnagyobb hatása katekizmusának lett, amelyet Luther katekizmusának ellensúlyozására szánt. Még életében kétszáznál több kiadást ért meg, Európában és a tengeren túl is számos nyelvre lefordították, s a 19. századig több száz kiadásban jelent meg.

Ebben a szentmisében hálát adunk Istennek Kaniziusz Szent Péterért. Azért a Gondviselésért, amely minden időben, minden problémára megküldi a gyógyszert a szentekben. Imádkozzon Kaniziusz Szent Péter a mi világunkért, mely a kereszténység annyi megoszlásával küszködik, hiszen a Luther által elindított szakadás az elmúlt évszázadokban további szakadásokhoz vezetett, s a protestáns egyházak sokaságát hozta létre. Mi pedig tanuljunk Péter hűségéből, pápa- és egyházszeretetéből, és legyünk hálásak a hitért, amely megtart minket Krisztus Egyházában. Amen.

Testvéreim! A ma ünnepelt szent, amikor belépett a kármelita rendbe, a Szent Mátyás apostolról nevezett János nevet kapta. Szokás ugyanis a szerzetesrendekben, így a kármelitáknál is, hogy a belépő új tagnak új nevet adnak. Ez azt fejezi ki, hogy új ember lesz az, aki Isten szavát meghallja, s a szerzetesi fogadalommal mintegy új szövetséget köt Istennel. Ábrahám és Jákob is új nevet kapott, mégpedig magától Istentől, amikor Isten szövetséget kötött velük.

A mai szent, János esetében az a különös, hogy számunkra ő mint Keresztes Szent János ismert. Amikor ugyanis megkezdte élete nagy művét, a kármelita rend megreformálását, e munkát a kereszt jegyében kezdte meg; a kereszthez akarta visszavezetni azokat a társait, akik a kereszthordozó Krisztus – kövess engem! – szavát követve léptek a rendbe. Fölvette tehát az új szerzetesi nevet, mintegy ezzel is figyelmeztetve a társait, mire vállalkozik az, aki belép az új, megreformált rendbe.

Élete – gyermekkorától a haláláig – rendkívül nehéz és kemény volt. Rendjének megreformálását szüntelen üldözés, megalázások közepette hajtotta végre. A belső küzdelmek és kísértések is végigkísérték életét. És ilyen próbatétek közepette imádságaival, írásaival – „énekeivel” – a lángoló istenszeretet és a lélek szabadságának nagy tanúja és tanítója lett.

Alig volt két esztendős, amikor atyja 1544-ben meghalt, és édesanyja, három gyermekével együtt, a legnagyobb nyomorúságba került. Ennek ellenére Katalin asszony legkisebb fiát, Jánost iskolába járatta Arévalóba, mert észrevette tehetségét. De hamarosan át kellett költözniük Medina del Campóba, ahol a legidősebb fiú jobb munkalehetőséget talált.

János kezdettől fogva az Egyház szolgálatára vágyott, mégis nehezen találta meg igazi helyét és feladatát. A jezsuiták kollégiumában tanult, majd belépett a medinai kármelitákhoz, s teológiai tanulmányai után úgy döntött, hogy elmegy karthauzinak. Ekkor találkozott Jézusról nevezett Avilai Szent Terézzel, a kármeliták női ágának nagy reformálójával. Teréz tanácsára megmaradt a kármelita rendben, de azzal a föltétellel, hogy helyreállíthatja a rend eredeti szigorát.

A munkát a durvelói kolostor alapításával kezdte (ekkor vette föl a Keresztes nevet): önmaga, majd két társa számára olyan cellát alakított ki, amelyben rendesen fölállni vagy kinyújtózni sem lehetett. Fejpárnájuk egy kő, takarójuk széna volt. Istenben elmerülten járták a vidéket, hogy az evangéliumot hirdessék a szegényeknek. Nem koldultak, s énekelve a legnagyobb éhezést is elviselték, és ha valamit kaptak, azonnal továbbajándékozták a rászorulóknak.

Hamarosan szembekerült azonban azokkal a rendtársaival, akik túlságosan megszokták a fellazult fegyelmet, s nem voltak hajlandók változtatni. Annyira föllázadtak Jézus ellen, hogy bezárták őt egy sötét és levegőtlen cellába, éheztették, s hetenként kétszer az egész konvent színe előtt megvesszőzték. De ezeknél is rosszabb volt számára az a lelki szárazság – az Istentől való elhagyatottság éjszakája –, amit fogságában szinte szünet nélkül élt. Amikor sikerült megszöknie a börtönéből, szabadulását a szeretet szabadságának diadalaként élte meg.

Mert Keresztes Szent János az istengyermekek tökéletes szabadságának a szentje. Egész tanítása – ami mellesleg az irodalom egyik nagy kincsesháza is – ennek bizonysága. Vallotta, hogy az ember minden problémájának oka, hogy nincs helyes fogalma a szeretetről, és emiatt a szabadságról sem, ami a szeretet gyümölcse. A szeretet az az állapot – tanította –, amelyben az embernek sikerül a gondolkodását, az emlékezetét és a szívét alávetnie a helyesen használt szabadságnak, és ezáltal a lélek minden képessége egyetlen célra irányul, arra, amit a szeretet állít a lélek elé. A szabadságát csak az veszti el, aki nem képes fölfogni a különbséget jó és a rossz között, aki nem tudja, milyen nagyságot és méltóságot jelent a gondolkodás, és mekkora hatalom a szeretet, amely képessé teszi az embert arra, hogy a saját maga vagy mások téves gondolataitól, elméleteitől függetlenül, szabadon éljen. Egyetlen emberi gondolat értékesebb – mondta –, mint az egész világ, ezért a gondolatnak egyetlen méltó tárgya van: Isten. A szeretet pedig abban mutatkozik meg, hogy „szeretetet viszünk oda, ahol nincsen”.

Köszönjük meg ebben a szentmisében Istennek, hogy ismerhetjük az Ő nagy szentjeit és tanításukat. És kérjük meg Szent Jánost, imádkozzon értünk, hogy mi is eljussunk arra az igazi szabadságra, mely a kereszt tudományából meríthető és az istengyermekség ajándéka. Amen.