Diós István-Napi kenyerünk, Homiliák a szentekről

Testvéreim! Ha megnézzük a térképet, az eurázsiai kontinens keleti vége Korea. Utána már csak a tenger meg Japán következik. A kereszténység a 18. század végén kezdte megérinteni Korea népét. Azt a keleti kultúrát, amelyik a saját hagyományai, sőt a saját írott hagyományai szerint több mint háromezer éves. Egy ősi kultúra, de Kelet, ahol a népek, országok úgy gondolkodtak, hogy nekünk nagyon gondosan őrizni kell magunkat, mert jaj nekünk, ha idegenekkel kapcsolatba kerülünk.

Ugye Kína megépítette a maga többezer kilométeres nagy falát, nehogy idegenek be tudjanak jönni vagy tőlük valaki ki tudjon menni. Ugyanezt Korea aránylag egyszerűen meg tudta oldani, mert csak egy pár száz kilométeres szakaszt kellett biztosítani, egyébként tenger veszi körül az országot, és szellemileg szinte légmentesen el lehetett zárni a félszigetet a kontinenstől.

1791-et írtunk mi, európaiak, amikor egy koreai férfi Kínában járva fölfigyelt a kereszténységre, és megkeresztelkedett. A koreai misszió egyedülálló sajátsága, hogy nem idegenből jött papok kezdték hirdetni az evangéliumot, hanem bennszülött, odavaló, egyszerű laikus hívő.

Amikor megismerjük e koreai vértanúk történetét, jobban el tudjuk képzelni, hogyan is terjedt a kereszténység a kezdetek kezdetén a Római Birodalomban. – Ugyanis akkor is, most is családok tértek meg. Az az egy férfi, aki Pekingben megkeresztelkedett és hazament, először a családjában kezdett misszionálni. Pontosabban először a család vette észre, hogy másként viselkedik, mint eddig. A családfő, a legidősebb férfi számon kérte: hogyan lehetséges, hogy te nem végzed a mi háromezer éve szokásos szertartásainkat; mit csinálsz te térden állva? Nálunk ez nem szokás! Akkor ez a fiatalember – nyilván annak, akiben a legjobban megbízott a családon belül – elkezdte mondani, hogy amikor térdelek, imádkozom. Mégpedig az élő Istenhez imádkozom. A föltámadott Krisztushoz imádkozom. – Így kezdte hirdetni az evangéliumot.

1791 után majdnem 30 év telt el, míg az első európai misszionáriusnak sikerül „beszöknie” Koreába. A határ még változatlanul zárva volt, meg is ölték. Száz évvel később, 1836-ban szentelődött föl az első koreai pap, akit név szerint ismerünk, és róla nevezzük el az egész csoportot: Kim Szent András és társai.

Kereszténnyé lenni Koreában 1886-ig életveszélyes volt, annyira, amennyire csak a legvadabb római birodalmi üldözések idején. Akiről megtudták, hogy keresztény, abban a pillanatban államellenes összeesküvőnek, a társadalom fölforgatójának, idegenek csatlósának bélyegezték – amiket mi is hallottunk, nem is egyszer –, és üldözték.

1984-ben, tehát 16 évvel ezelőtt, amikor II. János Pál pápa meglátogatta Dél-Koreát – Észak-Koreába be nem tehette a lábát! –, a fővárosban, Szöulban 103 név szerint és pontos adatokkal ismert vértanút avatott szentté. De hozzátette: „Testvéreim, ti itt Koreában és ti mind szerte a világon, ehhez a 103-hoz még gondoljátok hozzá azt a többi körülbelül ötezer vértanút, akiről a koreai hagyomány tud, meg azokat, akiket egyelőre csak az élő Krisztus ismer. Akik abban a 100 esztendőben életüket adták a hitükért.”

Távol-Keleten ma sem veszélytelen kereszténynek lenni. Koreában talán már nem, de Kínában veszélyes dolog. És mi igazában nem is tudjuk, hogy mi minden történik ott, messze, Keleten. De az Úr nevének a dicsérete már hangzik.

Azt jó tudnunk, hogy a kereszténység terjedése ma is nagyon komolyan a családhoz kötődik. Nálunk úgy, hogy a család megőrzi a katolikus hitet, másutt úgy, hogy egy családtagtól elfogadja az egész család Krisztust.

Kérjük meg ezeket a koreai szent vértanúkat, hogy értünk is imádkozzanak! Mert azt, hogy Távol-Keletért imádkozzanak, hogy Koreát vegyék a gondjaikba, nem kell tőlük kérni. Ez nekik természetszerűen adódik a szeretetben, a mennyországban. De adjunk értük hálát! És néha az imádságainkban szólaljon meg a kérés: Szentlélek Úristen! Napkelettől napnyugatig nyisd meg az emberek szívét, hogy befogadják az evangéliumot! Amen.

Testvéreim! Szent Januáriusz a nápolyiak szentje. Akire ők nagyon régóta, az 5. század óta úgy tekintenek: ő a mi patrónusunk, aki velünk kommunikál. Minden évben kétszer jelet ad nekünk, figyelmeztet, vagy örvendetes jelet ad, hogy veletek vagyok, ne féljetek!

Ez a jel a vércsoda, amiről mi szinte soha nem hallunk. Azért nem, mert a hitetlen ember, amikor hall az Isten dolgairól, nevetni kezd, gúnyolódni kezd, vagy tagadja a csodát, mondván, hogy ilyen nincs. S ha odateszik az orra elé – nézd, lehet hogy szerinted ilyen nincs, de figyelj csak, nézd meg, itt van, történik; és tényleg történik – akkor a hitetlen lélek elmegy és hallgat, mondván, amiről nem beszélek, az nem létezik.

Ez történt és történik Januáriusszal, aki az utolsó keresztényüldözésben lett vértanú. Abban az időben, amikor még nem lehetett sejteni, hogy 15 év múlva mi történik, de már élt, már fiatal ember a Konstantin. Diocletianus, a császár még úgy érezte, hogy neki igazában egy ellensége van, a keresztények, akiket ki kell irtani. És ha 50 évvel korábban úgy gondolták, hogy ki kell irtani a pásztorokat, Diocletianus most úgy gondolta, hogy ha a pásztorok kiirtása nem vezetett eredményre, akkor irtsuk ki a nyájat.

Az Egyház ezt is túlélte. Januáriusz, aki püspök volt, amikor hírét vette, hogy diákonusait meg híveit egy csoportban fogták el, börtönben tartják, és ki fogják őket végezni, úgy érezte, mindegy, hogy ebből mi lesz, nekem ott kell lennem a bárányaim mellett. Ment, és ott a börtönben bátorította őket. Mellettük volt. Aminek az lett a vége, hogy őt is megfogták, vadállatok elé vetették őket, de a hóhérok és a nézők legnagyobb ámulatára – amint ez nemegyszer megtörtént – amikor rájuk eresztették a vadállatokat, azok nem bántották őket. Az oroszlánok meg a párducok mint a macskák odabújtak a lábukhoz, és nem bántották őket.

Ha ebbe egy kicsit belegondolunk, megdöbbenünk, hogy micsoda jeleket kapott az akkori világ is. És nem arra következtettek a jelekből, hogy ki lehet az az Úr, akinek a hívei, íme, a szemünk láttára érintetlenek maradnak, nem! A jelenlévő bíró kiadta a parancsot, hogy tereljék el a vadállatokat, a keresztényeket pedig dobjátok tűzbe. – És nem égtek meg! Erre az volt a következő parancs: fejezzétek le őket.

Januáriusz vérét egy asszony fölfogta, mert a keresztények akkor már tudták, hogy akik a vérüket ontották Krisztusért, azokban olyan erő van és olyan közbenjáró hatalmuk lesz, amikor odaérnek az Úrhoz, hogy velük kapcsolatban kell maradni.

A nápolyiak maradtak is Januáriusszal. Ő pedig esztendőről esztendőre jelét adta és adja annak, hogy ezt a kapcsolatot én is őrzöm veletek.

Abban az üvegedényben, amelyben összeszáradva őrzik a vérét, a mai napon – meg májusban – a vér friss embervérré változik. Annak jeleként, hogy jelen vagyok, veletek vagyok! Ne féljetek!

Erre a 18–19. században az volt a hitetlen világnak a reakciója, hogy ez szemfényvesztés, ilyen nincs. A legkülönbözőbb magyarázatokkal próbálták csalássá minősíteni a vércsodát. Utoljára azt mondták, hogy igen, amikor annyian összegyűlnek a templomban, a páratartalom odáig emelkedik, hogy folyékonnyá válik az üveg tartalma. Igen ám, csak amikor felfedezték a vér összetételét és mikroszkóp alá tették ezt a vért, ami a Januáriuszé, kiderült, hogy igazi, friss embervér. Nem bűvészmutatvány, hanem igaz.

Az Egyház keresi a kapcsolatot a szentekkel. És a szentek visszajeleznek: ne féljetek! Merjünk a szentjeinkhez imádkozni! Amikor érezzük, hogy segítettek, merjük nekik megköszönni! És ma a nápolyi testvéreinkkel együtt hálát adunk az Úrnak Januáriuszért, és kérjük, hogy segítsen nekünk – a világ hitetlenségei közepette meg a világ gonosz elhallgatásai közepette – beszélni az Úr igazságairól, meghallani Krisztus igazságát és élni a szentek életét. Amen.

Testvéreim! Szent Kornél pápa és Ciprián püspök 5 év különbséggel lett vértanú, abban 250 és 260 közé eső évtizedben, amikor Decius és Valerianus voltak a római császárok és nagyon súlyos évtizede volt ez az Egyháznak.

Fábián pápa 15 évig uralkodott, aránylag csöndes időszakban, amikor az Egyházzal nem törődött a hatóság. De 250-től a birodalom hatalma elkezdett az Egyház ellen fordulni. Először megölték Fábián pápát, azután két évenként a pápákat, Fábián után elsőként Kornélt. 258-ban adta ki a császár a rendeletet, hogy nemcsak a pápát, hanem a klérust – püspököket, papokat diákonusokat – is ki kell irtani. Ennek az áldozata lett Ciprián püspök.

Közben az Egyházban fölvetődött két kérdés. Az első: Megmarad-e az Egyház ilyen körülmények között? Mert ha így folytatódik, egyszer csak az a rendelet fog elhangzani, hogy akiről a kereszténység gyanúja fölmerül, ki kell irtani! Írmagja ne maradjon a kereszténységnek. Az első kérdés ez volt, hogy megmarad-e a kereszténység?

A második kérdés: mi legyen azokkal, akik nem mertek meghalni Krisztusért? Mi legyen a hittagadókkal, akik – a kínzásoktól félve vagy azok alatt megtörve – letagadták vagy megtagadták keresztény voltukat? Súlyos volt a kérdés, mert fölvetődött az a válasz is, hogy aki nem vállalja a vértanúságot, az nem méltó arra, hogy keresztény legyen. Azaz Krisztus Egyháza a vértanúké, az összes többi tűnjön el, és inkább meg se keresztelkedjék, mint hogy kitegye magát a hittagadásnak.

Veszedelmes volt a pillanat. Mert utólag nézve, ha ezt az álláspontot teszi magáévá a pápa és a klérus, az Egyház kihal. De jött Kornél pápa, és nyilván sok-sok imádság, sok-sok szenvedés után arra az álláspontra jutott, hogy Krisztus Egyháza nem csak a vértanúké, hanem az emberé. A bűnbánóké is. Azoké is, akik gyöngeségből hittagadók lettek, de megbánták. Kornél pápa ismerte az evangéliumból Pétert, aki megtagadta az Urat, és mennyire megsiratta a tagadását! Ezért úgy rendelkezett, hogy aki félelemből megtagadta a hitét, de bánja, jöjjön vissza, megfelelő elégtétel után visszafogadjuk. És az Egyház megmaradt.

Megmaradt, mert a vértanúk nem a saját emberi erejükből halnak meg, hanem megkapják az erőt onnan felülről, és a vértanúk vére magvetés. A halálnak meg az életnek csodálatos találkozása ez, amit nem lehet a természet rendjéből megérteni.

De nem véletlen, hogy az Úr Krisztus maga a Miatyánkban megtanított minket a kérésre: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy ..., ne vígy minket a kísértésbe!” Azaz: Istenünk, óvj meg minket az olyan szorongató helyzetektől, amikben mi a saját erőnkből nem tudunk helytállni. Főleg akkor, amikor a lét és nem-lét kérdése így vetődik föl: „Keresztény vagy? Akkor megöllek!”

Ez a két vértanú imádkozzon értünk, mai keresztényekért, mai katolikusokért, hogy tudjunk hinni és tudjuk őrizni a hitet, s érezzük meg a felelősséget, hogy nemcsak a vértanúk vére magvetés, hanem a keresztények élete is! Amen.

Testvéreim! A Fájdalmas Boldogasszonyt Hétfájdalmú Szűznek is hívjuk. Képeken néha úgy látható, amint hét kard vagy tőr hatol az ő szeplőtelen szívébe. Hét fájdalmat mondunk, hogy ezzel kifejezzük, hogy az a kehely, amit a Szűzanyának kellett kiinnia az ő szent Fiával, a fájdalom teljességét tartalmazta.

A hagyomány meg is nevezi e fájdalmakat a Szűzanya életének eseményeit sorolva: bemutatták a kicsi Jézust a templomban és hallotta Simeon jövendölését (1); menekülni kellett Egyiptomba (2); a 12 éves Jézust elveszítették (3); majd 20 év múlva a keresztút, ahol a Szűzanya találkozott Jézussal (4); a Golgotán látta, ahogy megfeszítik (5), leveszik a keresztről és odateszik az ölébe (6), végül eltemetik (7). Ezek Mária életének legnehezebb, legfájdalmasabb pillanatai.

Az asszonyok, édesanyák, feleségek – minél idősebbek, annál inkább – érzik a rokonságot a Hétfájdalmú Szűzzel. De mi emberek tudunk farizeusok lenni ezzel a témával kapcsolatban is. A minap hangzott el a rádióban egy érettnek tűnő, öreg ember szájából: „Ahányszor én azt hallom a Szentírásból, hogy Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda... engem mindig elönt a harag. Énnekem ilyen Isten nem kell!” – Ennek logikus folytatása, hogy micsoda fiú Jézus, hogy ilyen fájdalmakat okoz az édesanyjának. Miért nem kímélte meg?

Azonban megváltó Krisztust nem az Atya gyötörte halálra, hanem mi, emberek. A Szűzanya fájdalmát nem a Fia okozta, hanem mi, emberek, akik elbántunk a Megváltóval. Az Atya valóban szereti a világot, hiszen nem semmisítette meg a Földet; sőt megteremtette, előre tudván mindazt, ami történni fog. És éppen a bűn és a gonoszság áradata fölött mutatta meg túláradó irgalmát, és a fájdalomból fakasztotta a boldogságot.

Ezen az ünnepen mi, katolikusok próbáljunk egy kicsit jobban figyelni a Szűzanyára. Imádságainkban is, de főleg a szentmisében kézbe vesszük mi is az ő szent Fiát, és próbálunk annyit mondani – inkább a bánatunkkal, mint a nehezen található szavakkal –: „Ne sírj! Mert mi nem bántani akarjuk a Fiadat! Aki neked is a legdrágább, nekünk is drága. Nézd csak, szentmisét mutatunk be. Először a kenyeret és a bort, azután a konszekráció után magát a te Fiadat próbáljuk úgy kézbe venni – ölbe venni! –, ahogyan te tetted. És megpróbálunk hitet, szeretetet, alázatot, engedelmességet tanulni tőled, Szűzanyánk, te fájdalmas Boldogasszony! Nem fájdalmat akarunk okozni sem a Fiadnak, sem Neked, sem egymásnak – hanem szolgálni akarunk.”

A templomunknak van egy Fájdalmas Szűzanya képe. Amikor ezt a templomot építették a jó pálos atyák, Sasvárról, a Fájdalmas Szűz kegyhelyéről kértek másolatot ide. Azután arra a helyre, ahol a hagyomány szerint a török idők előtt Mária-kápolna állt, mellékoltárra tették a képet. És itt is kegykép lett a képből.

Ez a szentmise most legyen részünkről az alázatnak, a vigasztaló szeretetnek és megbánásnak a bizonysága. Segítsen nekünk a Szűzanya, hogy jók tudjunk lenni, megtegyük Isten parancsait. Jók tudjunk lenni egymással! S tudjunk segíteni a szenvedőkön! Mert a fájdalmat itt a Földön nem lehet elkerülni, de a megváltás nagyobb tapasztalatai közé tartozik a Megváltóval megosztott fájdalom. Amikor az ember fölfedezi, hogy engem most bántottak és nagyon fáj..., vagy megbetegedtem és rettenetesen félek a haláltól – előre tudom, hogy nagyon kínos lesz az, amíg én elérkezem odáig, hogy elsóhajthatom a saját „beteljesedett” szavamat –, de ez nem rossz! Odaadhatom a megfeszített Krisztusnak a halálfélelmemet és szenvedéseimet, mondván, Jézusom, most, amikor annyira félek – vagy valami annyira fáj! –, engedd meg, hogy Veled együtt szenvedjek!

Ez a megváltás misztériuma, hogy erő fakad abból, amikor az Úr Krisztus egy ilyen lelket magához emel, eggyé válik vele és azt mondja: „Köszönöm a fölajánlásodat, és akkor most engedd meg, hogy a megváltó szenvedést benned folytassam. Egész a világ végezetéig.” Segítsen nekünk a Szűzanya jónak lenni és jól szenvedni, amikor kell. Amen.

Testvéreim! Aranyszájú Szent János a keleti Egyház nagy szentje. Ahogyan Nyugaton van a négy nagy nyugati egyházatya: Ambrus, Jeromos, Ágoston és Nagy Szent Gergely, ugyanígy megvan az Egyház keleti felének is a négy nagy egyházatyja, két Gergely, Vazul és ez a János, az Aranyszájú. Aki majdnem ugyanazokban az években élt, mint Jeromos, Ambrus és Ágoston, csak Keleten.

A szíriai Antiochiában született, s úgy indul az élete, mint akkoriban szokás volt. a keresztény szülők kicsi korban nem kereszteltették meg a gyereket, mondván – amit olykor ma is mondanak –, majd ha felnő. Majd ha ő maga akarja.

János 18 éves volt, amikor megkeresztelkedett. De addigra ő már szereti Krisztust, már kezdi megismerni a Szentírást. Ügyvéd lett, s ragyogóan indul a pálya. Egyetlen gyerek, a mama özvegy, gazdag, minden adva van, hogy ott, Antiochiában berendezzen magának egy ragyogó ügyvédi irodát és problémátlan legyen az élete.

De nem ez történt, hanem kezdte mondani a mamának: „Édesanyám, nekem nem az ügyvédi pálya való... ez nem való nekem... – csinálom, de nem való nekem!” – És amikor a mama meghalt, föl is számolt mindent és elment remetének.

Azután néhány év múlva rájött, hogy nem bírja a remeteséget. Azt az aszkézist, azt a keménységet, azt a böjtölést, amit az aszkéták élnek, hosszasabban nem bírja. – Visszatért Antiochiába.

A püspök pedig észrevette, hogy nem akárki ez az ember. Maga mellé vette, s egyszer csak kezdte neki mondani: János! Nem akarsz nősülni? – Nem. – Mit akarsz? – Oda akarom adni az életemet az Úrnak. – János, akkor... én fölszentellek téged pappá. És megbízlak azzal, hogy – öreg ember vagyok én már, nagyon nehezemre esik a prédikáció – beszélj helyettem!

Amikor János megszólalt a templomban, az emberek fölkapták a fejüket: hogyan beszél ez az ember! Nekünk szól, nekem szól, az életről beszél, és nem tudom miért, de tőle el tudom fogadni azt, amit ha valaki más mond, csóválom a fejemet, hogy mondja, mondja, jól van, csak mondja! Ő meg, ha megszólal, érzem a lelkiismeretem szavát, hogy meg kellene tenni, amit mond!

12 évig prédikált Antiochiában. Megtérések történtek, és az emberek elkezdtek törődni egymással. Ennek persze híre ment. Konstantinápolyban, a császári udvarban az illetékesek úgy gondolták, hogy amint a pátriárka lehunyja a szemét, ez a János lesz az utód, mert mekkora dicsőség lesz őfelségének, ha elmondhatja, hogy az ő udvari főpapja az egész világ legjobb szónoka. Ékessége lesz a birodalomnak.

János persze sejtette ezt, és nem akarta. Tiltakozott is, ahogyan tudott, de belátta, hogy itt az Úr akarata működik, nem térhet ki előle. Ment és Konstantinápoly püspöke lett.

S mint nemegyszer megtörtént, a hatalom csalódott: János püspök nem lett az udvar fényessége. Első intézkedéseivel az elődje után ottmaradt pompás pátriárkai udvartartást megszüntette. Elbocsátotta a cselédeket, fölszámolta a palotáját, mondván, én a megfeszített Krisztus apostola vagyok, nem őfelségének a tartozéka.

Prédikációi hatására Konstantinápolyban megismétlődött az, ami Antiochiában történt, az emberek fölfigyeltek rá, a szegények is, a gazdagok is. Kórházakat kezdtek alapítani, menhelyeket nyitni, gazdag emberekben, akiknek korábban eszébe nem jutott, hogy a koldushoz közük van, János prédikációi után megmozdult a lelkiismeret.

Mivel nem kímélte a császári udvart sem, éreznie kellett, hogy egyre inkább sodródik egy olyan helyzet felé, mint Keresztelő Jánosé volt a Heródes udvarával szemben. Ott Heródiás, itt a császárné próbálta elhallgattatni a prófétát; a császár tehát száműzte Jánost.

Ám még aznap éjszaka, amikor Jánost elhurcolták a városból, koraszülést szenvedett a császárné és meghalt a gyermek. Akkor az asszony ráeszmélt, hogy ez nem véletlen: „Én vétettem az Úr ellen, meg az Ő fölkentje ellen, János püspök ellen”. – Visszahívták Jánost.

Ő pedig folytatta prédikációit, és próbált meggyőzni mindenkit: „Értsétek meg! Ha az evangélium elhangzott, ha Krisztus meghalt értünk, akkor mi nem élhetünk úgy, ahogyan élünk!” – Megint nem viselték el, ismét száműzték Jánost, s ebből a száműzetésből többé nem tért vissza. Idegenben halt meg.

Ránk hagyta a prédikációit, amit gyorsírók ott helyben, melegében följegyeztek. Olvasva még ma is szíven üti az embert, hogy mi mindent látott ez a püspök, mi mindent átélt és mennyire hitelesen tud beszélni.

A hasonló típusú szenteket is látva ma azért imádkozunk, hogy akik püspökök lesznek, főleg akik egy ország első főpapjai lesznek, el ne vétsék a feladataikat. Vegyék észbe, hogy nem óriási lehetőséget kaptak a hatalomra, hanem nekik megadatott a pozíció, amiből a hatalmasokhoz is szólhatnak. Mert el kell mondani a hatalmasoknak is az evangéliumot, hogy a lelkiismeretekben fölébredjen: felelősek vagyunk egymásért. Mindannyian. A kicsinyek a nagyokért, a nagyok a kicsinyekért.

Amit persze nem kellemes dolog hallani, nem könnyű elmondani. De kérjük meg Aranyszájú Szent Jánost, imádkozzon az Egyház mai főpapjaiért! Hogy olyanok tudjanak lenni, mint ő. Mert akkor a hívőnek könnyebb jó hívőnek lennie, aki pedig még kacskaringós utakon jár, annak könnyebb megtérnie. Amen.

Testvéreim! Amikor mi a Szűzanyát tiszteljük, tudnunk kell: azt szeretjük, tiszteljük, becsüljük, aki a Szentháromság egy Istennek a legszebb és legdrágább teremtménye. Őfeléje fordulunk tisztelettel, aki a mi megváltó Krisztusunknak a szemefénye, az Édesanyja. Ezért nem fél az Egyház a Mária-tisztelettől. Nem félünk attól, hogy ünnepeket ülünk a Szűzanya tiszteletére, s újra meg újra összejövünk köréje, sőt, minden áldott reggel – a szentmisére – hozzá jövünk haza, az ő templomába, hiszen ez a templom az ő tiszteletére van szentelve. Mert ő a Szeplőtelen, aki anyaságát és a maga – mindegyikünket megelőző – elsőségét nem hibázza el, nem él vele vissza.

Ma az ő nevenapja van. Mégpedig azért ma, mert 1683-ban ezen a reggelen Bécs fölött, a Khalenbergen lévő Szűzanya-kápolnában vett részt szentmisén az a három hadvezér, akik tudták, aznap a döntő csatára kerül sor köztük és az iszlám között. S ezen a napon a keresztény seregek legyőzték a törököket, és ezzel közel 250 éves török előrenyomulás után megkezdődött a törökök vereség sorozata. Ezért a pápa elrendelte ezt az ünnepet, annak érdekében, hogy az egész világegyház emlékezzék erre a napra, s feledésbe ne menjen, hogy most is, mint annak idején Nándorfehérvárnál és Lepantónál, Mária nevének a segítségül hívásával indultak harcba a katonák Krisztusért – és győztek!

Nem is lehet pontosan megmondani, hogy a Szűzanyát hány néven tudjuk szólítani! Ő nekünk nem egyszerűen Mária, hanem ő a Boldogságos, az Isten Anyja, akinek köszöntésére egész litániát tudunk mondani, sok-sok szebbnél szebb névvel! És minél idősebb valaki a hitben, annál inkább tudja, hogy ezeknek a neveknek története és jelentése van. Mindegyik név mögött ott az Egyház tapasztalata: a Szűzanyáról még ezt is el lehet mondani. Mert ő ez is!

A Boldogságos Szűz Mária megismerése általában úgy kezdődik, hogy a bajban megtapasztalja az ember: ő tényleg segít! Tényleg vigasztalója a szomorkodónak, gyógyítója a betegnek, segítője a nehézségekkel küszködő embernek. Lassan nyílik rá az embernek a szíve arra is, hogy ő királynő is. S mivel megvan benne minden tökéletesség és szépség, s leginkább a virágoké, Mária a virágok úrnője: titkos értelmű rózsa, liliom a tövisek között... Ismeri az emberi fájdalmat is. Mindent. Az özvegységet is. Az árvaságot is ismeri.

Merjük őt segítségül hívni. És ezt a szentmisét most odaadjuk neki, tiszteletünk, szeretetünk és annak jeleként, hogy ismerjük őt. Olyan jó lenne, ha mindegyikünk odatenné emellé azt a köszönetet, ami a személyes tapasztalatainkból fakad, emlékezvén arra, hogy mennyi és milyen nehéz helyzetekben segített nekünk már ő, a betegek gyógyítója, a szomorúak vigasztalója, az angyalok Királynője, a mi égi Édesanyánk.

Hálát adunk érte a Szentháromságnak meg az Úr Krisztusnak, hogy nekünk adták őt. Kérjük meg a Szűzanyát, fogadjon el minket és segítsen abban, hogy jó testvérei tudjunk lenni egymásnak, jó testvérei az Elsőszülöttnek, a föltámadott Krisztusnak. És jó gyermekei neki, a mennyország Királynőjének. Amen.

Testvéreim! Ma az egész földkerekségen, de a mennyországban is a Szűzanya születésnapja van. A Földön mindazokkal együtt, akik elhiszik, hogy a haldokló Jézus – miközben az életét adta a mi üdvösségünkért – minket is odaajándékozott gyermekként az Édesanyjának, ma útrakelünk és elmegyünk a Szűzanyához, Édesanyánkhoz, köszönteni őt.

Nagy fölismerések születhetnek, amikor egy gyermek az édesanyját a születésnapján köszönti. Mert egy gyermek – amikor már nem két éves, hanem hét, tíz, tizenöt – ezen a napon találkozik talán először az élet igazságával, meg egy fölfedezéssel. A kicsi gyermek az édesanyjára elsősorban úgy tekint, mint az élet forrására, aki van és akitől született. Neki köszönheti, hogy van. De egy 7 év körüli gyermek fölfogja, hogy nemcsak neki van születésnapja, hanem az édesanyjának is! Amikor igazán gondolkodni kezd, akkor ezen a napon eszmélhet rá talán először arra, hogy az élete forrása nem is az édesanya, hiszen ő, az édesanya is született.

Nagy pillanat ez! Mert ekkor nyílik ki az a távlat, hogy édesanyámnak is van édesanyja, aki nekem nagymamám, neki is volt édesanyja, aki nekem a dédmamám... – az életnek a forrása nem ember, hanem az Isten! Aki mindegyikünknek adja és adta az életet.

Egy másik ilyen, szintén az édesanya születésnapjához kötődő élmény, hogy a gyermek egyszer csak megpróbál valami ajándékot adni. Azután esetleg már felnőtt, amikor fölfogja, hogy a tulajdonképpeni ajándék az, hogy elmegyek hozzá. És egy halló fülű ember egyszer csak kezdi a születésnap örömében hallani az esetleg ki sem mondott kérdést, ami az édesanyának a szemében ott van: „Gyermekem! Megtetted, amit kértem tőled? Már nem élsz mellettem, esetleg évente csak egyszer jössz haza, de ugye, emlékszel rá, hogy én mondtam neked egy-két dolgot. Megtetted?”

Ennek egy változata, amikor családostól érkezik már haza a gyerek, és a mama észreveszi, hogy a fia és a menye között valami nincs rendben. És ő meglátja, hogy „A fiam nem vágja le a körmét. Ezzel idegesíti a menyemet.” És akkor mondja neki: „Kisfiam, figyelj arra, hogy időben vágd le a körmödet!” És születésnapról születésnapra ez a kérdés a mama részéről elhangzik: „Kisfiam! Megtetted?” Egyszer csak ez a fiú rájön, hogy a legnagyobb öröme az édesanyjának az lesz, ha a következő születésnapra úgy megyünk el, hogy ő látni fogja: megtettem, amit kért.

Mi a Boldoságos Szűzzel valahogy így vagyunk. Eljövünk hozzá a születése napján köszönteni őt; eljövünk abba a templomba, melynek oltárképe épp ezt mutatja, hogy ez a születés valami egészen rendkívüli dolog, mert a kislány, aki megszületett, már a születésekor – sőt, mi tudjuk – már a fogantatásakor tőlünk, bűnös emberektől úgy különbözik, mint az arany a hamutól (a kicsi újszülött Mária teste ezért van bearanyozva). Az az élet, amit az Úr benne elindított, megmarad.

De a Szűzanya a szentleckében elkezdte mondani: nem én vagyok az élet forrása. Én nem természetem szerint vagyok „arany” hozzátok képest – ezt én is kaptam! Ugyanattól az Istentől kaptam ajándékba ezt az életet, mint ti. Csak nekem Isten külön küldetést szánt, a Megváltó anyjává kellett lennem, ezért lettem olyan, amilyen lettem. De az életünknek egyetlen közös forrása van, és ez az Isten. A Szűzanya az ünnepein egész évben ezt mondja el nekünk: „Gyerekeim, figyeljétek csak, milyen nagy dolgot művelt velem a Mindenható végig az életemen. Csak annyit kért tőlem, hogy engedelmes legyek, és én az ő kegyelméből ezt meg tudtam tenni. De az élet, amit hordoztam – a sajátom is, Jézusé is –, Istentől való. Mint a tiétek is.”

Ha erre egyszer az ember rájön: „Uram, Istenem, Tőled való az életem. Nem a szüleimtől, nem Ádámtól. Tőled! És Te vigyázol az életre. Ránk is. Rám is.” Ebből béke fakad.

Azután ha már nem először ül meg az ember Szűzanya-ünnepet, akkor egyszer csak a lelkiismerete elkezdi hallani a Szűzanyától azt az anyaian gondos kérdést: „Kislányom/kisfiam, megtetted azt, amit kértem tőled?” Eleinte az ember erre a kérdésre összehúzza magát, mert tudom én már, hogy mi az, amit a Szűzanya mondott, és nem csináltam meg. Vágatlan a körmöm... – De már megjegyeztem, tudom, hogy mit kért, mondott.

És az igazán szép ünnepek azok, amikor az ember úgy tud a Szűzanyához menni, hogy „Szűzanyám! Képzeld, az esetek többségében meg tudtam tenni, amit mondtál. Amiről senki nem tud, csak a mindentudó Isten meg te meg én. Meg azok, akik nem tudják megmagyarázni, hogy miért jobb mellettem lenni, mint a másik ember mellett. Miért jobb tőlem hallani a szót, mint egy másiktól. Szűzanyám! Te tudod. Ez annak köszönhető, hogy lassan elkezdtem megtenni azt, amit mondtál.”

Hát kérjük meg a Szűzanyát, ne fáradjon bele mondani – mindegyikünknek, személy szerint – azt, amiről ő a mennyországból pontosan látja, hogy „kislányom, kisfiam, neked, hogy jobb légy, hogy az életed erősödni tudjon, ezt meg ezt kellene tenned, amazt meg nem volna szabad tenned. Hallgass rám!”

Próbáljuk megígérni a Szűzanyának, hogy hallgatunk rá. Amit mond, megpróbáljuk megtenni. S ebben a szentmisében ővele együtt hálát adunk az élet forrásának, a mi mindenható Istenünknek. És a mi megváltó Krisztusunknak, Aki azért jött, s azért jön, most is, a szentmisében is, hogy nekünk életünk legyen. Amen.

Testvéreim! Ezt a három szent vértanút mi magyarok is alig ismerjük. 1995. július 2-án Kassán avatta őket szentté II. János Pál pápa, ami azt jelenti, hogy addig igazában csak az esztergomi egyházmegye ünnepelte őket, emlékezett rájuk. Magam is emlékszem rá, hogy a győri megyében, amikor jött ez a nap, egymásra néztünk: vajon kik ezek? – Elfelejtettük őket. Pedig ők is annak a tanúi, hogy a vértanúk vére tényleg magvetés, amiből élet fakad.

1619 szeptember 7-én haltak meg, Kassán. Kőrösi Márk esztergomi egyházmegyés pap volt, Grodziecki Menyhért és Pongrácz István jezsuita szerzetesek voltak. Akkor Pázmány Péter három éve volt már érsek Esztergomban. A török közel 100 éve itt volt az esztergomi egyházmegyében is. Ennek az egyházmegyének a reformáció előtt volt vagy 300 plébániája, s ebből mindössze három maradt! Amikor Pázmány átvette az érsekséget, három olyan plébániája volt, ahol cölibátusban élő, római katolikus hitet valló pap tevékenykedett. A többi kálvinista vagy evangélikus lett, vagy nős ember volt, s úgy tűnt, hogy a katolicizmus határa Nyugat felé a Lajtáig fog újra visszahúzódni, oda, ahol Szent István előtt volt.

És akkor Kassán meghalt ez a három pap, a gonoszság, a hazugság meg mindenfajta kegyetlenség tombolása közepette. Sem megvesztegetni nem lehetett őket, sem kínzással nem lehetett őket hittagadásra rávenni. Kettőt lefejeztek, a harmadikat félholtan kidobták a szemétre (sőt, pöcegödörbe!), és ott még húsz óráig szenvedett, és senki nem mert a segítségére menni.

Ám amikor ennek híre ment, óriási kérdőjel merült föl az emberek lelkében: vajon ezek a magukat kereszténynek nevező evangélikusok, kálvinisták ..., végül is miféle emberek ezek?! Itt van három ártatlan pap, akiknek csak annyi volt a bűne, hogy ha ők prédikáltak, a bárányok kezdtek visszajönni az akolba. Ez volt a bűnük. Így kellett velük elbánni?! Micsoda emberek ezek a gyilkosok?!

A vértanúk vére itt is magvetés lett, és amikor Pázmány húsz év múlva lehunyta a szemét, egyházmegyéje 60 %-ban újra katolikus volt.

Imádkozzanak értünk ezek a szent vértanúk, akik meghaltak ennek a térségnek az erkölcsi és a hitbeli bajai miatt! Imádkozzanak értünk, hogy mivel ugyanazok a bajok ma is jelen vannak, tudjunk erősek lenni, főleg azok, akiknek a kezében hatalom van. Ne hagyják magukat sem megvesztegetni, sem riogatni, hanem tudjanak ragaszkodni Krisztushoz. Az Igazsághoz. Amen.

Testvéreim! Nagy Szent Gergely pápát ünnepelve két dolgot kérünk tőle. Az első, hogy vegye oltalmába az utódát, II. János Pál pápát; a másik, hogy sok-sok kegyelmet kérjen azok számára, akik – mint ő – késői hivatásként lépnek az Egyház szolgálatába.

Ugyanis Nagy Szent Gergely – Szent Ambrushoz hasonlóan – fiatal korában úgy gondolta, hogy kormányzati pályához vannak adottságai, meg az egész családi környezete, baráti köre erre szánta. Tanult és elkezdett dolgozni a „birodalmi adminisztrációban”, a római világ kormányzásában. Kapcsolatai úgy segítették, hogy harminc évesen, 570 körül Róma város első embere – ma úgy mondanánk, főpolgármestere – lett. S ha még azt is szem előtt tartjuk, hogy ekkor már nincs Rómában császár (a Nyugat-Római Császárság fölbomlott, annak már vége van), akkor kiderül, hogy Gergely fél Itáliának első embere. És nagyszerűen végezte a feladatát.

Csak éppen – mint Ágostonnak is – a szíve volt nyugtalan. Hiába aratta az egyik sikert a másik után, tartott rendet Rómában és a környéken, érezte: nem vagyok a helyemen és igazában nem ez az én dolgom. Ezért 35 évesen lemondott. Visszavonult a családi palotába, kolostori életet kezdett – és megtalálta a lelke nyugalmát. Később, pápa korában mondja: „Ott éreztem, ez az én dolgom! Elmélkedni, imádkozni, az igazság felé közeledni, amennyire csak lehet.”

Egyszer csak üzenetet kapott a pápától: „Gergely, szükségem van rád! Légy a diákonusom!” – Lett, és hozta magával a kormányzásban eltöltött öt év tapasztalatait, a kormányzati rutint. Meg azokat az ismereteket, hogy emberek bizonyos hivatali intézkedésekre hogyan reagálnak. Tudta, hogyan kell jól vezetni.

S egyszer csak a pápa ismét magához hívatta, és mondta neki: „Gergely, készülj, Bizáncba küldelek követemnek!” – Ez akkor is rendkívül kényes dolog volt, hiszen Bizánc teljesen más világ volt. De Gergely ment, és keservesen meg kellett tapasztalnia, hogy ő a maga részéről a pápa nevében hiába tudná megoldani a problémákat, kicsinyes udvari intrikák miatt sorozatosan zátonyra futnak az Egyház nagy ügyei. És a császár homlokegyenest ellenkezően intézkedik, mint amire szükség volna. Erre lemondott, visszajött Rómába.

Elérkezett az 590. esztendő, megválasztották pápának. Péter székéből az Egyházat 14 év alatt minden tekintetben rendbe szedte, és olyan örökséget hagyott ránk, amit mind a mai napig használunk, csodálunk, élünk belőle. Például ránk hagyta a szentmisének a római kánonját, amit ő szerkesztett meg. Azután ránk hagyta a gregorián éneket. Nem kis dolgok ezek! És közben gazdaságilag is, fegyelmileg is talpra állította az Egyházat.

Ajánljuk nagyon az ő oltalmába II. János Pál pápát, mert hasonlítanak egymásra. Az egyéniségük is hasonló, de a történelmi helyzet is, amiben ő élt és II. János Pál él, nagyon hasonlít. Gergely pápa ugyanis lezárta az egyháztörténelem klasszikusan római korszakát, és megnyitotta a következő korszakot, amit a történészek a népvándorlás korának neveznek. János Pál pápáról már most mondják az értékelő történészek, teológusok, hogy korszakot zár és nyit. Ami mindig nagyon fájdalmas és igen sok kegyelmet igénylő feladat.

A másik, hogy manapság elég sok az úgynevezett késői hivatás, olyan férfiak lépnek papi szolgálatba, akik a világban már valamilyen hivatalban, feladatkörben, munkakörben éveket, esetleg évtizedeket eltöltöttek, s érzik azt a nyugtalanságot, amit csak az csillapít le, amikor otthagynak mindent, és odaadják magukat az Egyház szolgálatára. Nem könnyű dolog! Nagyon sok kegyelem kell hozzá, de rendkívül sok áldás fakad belőle! Imádkozzon értük is Gergely pápa!

Bennünket meg segítsen, hogy az örökséget, amit ránk hagyott, megismerjük, megbecsüljük, élni tudjunk belőle. Amen.

Testvéreim! Hallgatva az evangélistát, újra meg újra fölmerül az ember lelkében a kérdés: hát így kellett végeznie a legnagyobb prófétának?! Itt az emberi ész megáll, de a hit elkezd látni. Elkezdi látni az üdvösség misztériumát, ami a végtelenül bölcs Isten tervei szerint elindul a történelemben, hosszan-hosszan érlelődik, és amikor beteljesedik az idő, megvalósul. Minden gonoszság, bűn, értetlenség, süketség, vakság ellenére, éppen a bűnös, süket, vak emberekért. Értünk megvalósul.

Keresztelő János egész élete fél évvel korábban kezdődött, és később is minden körülbelül fél évvel vagy egy évvel korábban történt vele, mint az Úr Krisztussal.

Szent Lukács elmondja, hogy Tiberius császár 15. esztendejében – amikor Annás és Kaifás voltak a főpapok, amikor Heródes volt Galilea negyedes fejedelme – elhangzott az Úr szava János fölött a pusztában. Ez az elhangzott szó Jánosnak annyit mondott: „Hagyd el Júdea területét, menj át a Jordán másik oldalára és kezdd el hirdetni a bűnbánat keresztségét. És akire majd látod, hogy leszáll a Szentlélek, ő az, akinek te az előfutára vagy. És most indulj.”

 János ment, elkezdte hirdetni: „Tartsatok bűnbánatot, térjetek meg, mert már köztetek van a Messiás, a Krisztus!” És egyszer csak látta a Názáreti Jézust, amint jön őhozzá. Megmerítette a Jordán vizében, és látta a reá szálló Szentlelket. Ekkor újra elhangzott az Úr szava, amiből János pontosan fölismerhette: Ő az! Ő az, aki az idők teljességében eljött, és meg fogja tenni mindazt, amit az Úr ígért.

Van néhány hónap, amikor János még keresztel, még hirdeti a bűnbánat keresztségét, Jézus pedig Galileában kezdi hirdetni, hogy „elközelgett az Isten országa, higgyetek az evangéliumnak!” Azután egyszer csak hozták a hírt Jézusnak, hogy „Mester! Elfogták Jánost! Börtönben van!” – Jánosnak pedig vitték hírt: „Aki ott volt nálad a Jordánnál, özönlik hozzá a nép!” – És akkor János tanúságot tett: Ennek így kell lennie, mert Ő a Krisztus. Neki növekednie kell, nekem pedig egyre inkább fogyatkoznom. De az én örömöm ezzel teljes. Én a küldetésemet végrehajtottam. Bemutattam Izraelnek, és Ő elindult a maga diadalmas, megváltói útján.

És ezután történt az, amit hallottunk Szent Márktól. Heródes, aki egyébként tisztelte Jánost, sokmindent megtett, amit János neki mondott. Ez a Heródes egyszer csak félig részegen lefejeztette, és odaadta a bosszúálló asszonynak János fejét. És viszik a hírt Jézusnak: „Mester! Megölték Jánost!”

Jézus ezután tanítani kezdve, hogy az Emberfiának is szenvednie kell. Vele is el fognak bánni. És amikor egy ilyen tanítás után Péter azt mondja: „Mester! Veled ez meg nem történhet!” – akkor benne és a többiekben ez az iszonyat szólal meg, hogy mi történt Jánossal.

Azután az Úr Krisztust is megfeszítették. De Isten üdvözítő terve éppen ezekben a szörnyűségekben valósult meg. Mert ezekben derült ki az, hogy nincs az az emberi ellenkezés, gonoszság, rosszakarat, ostobaság, részegség, amelyik meg tudná gátolni az Isten üdvözítő szeretetének a művét. Sőt! Minden eszközévé válik ennek az isteni tervnek. Még az emberi gonoszság is.

Hálát adunk az Úrnak Keresztelő Szent Jánosért, aki nem volt 35 esztendős, amikor meghalt. Hálát adunk érte, hogy tudta meghallani az Úr szavát és tudott hűséges lenni. Tudott becsületes lenni mint próféta. És kérjük meg őt – akiről maga a megváltó Krisztus mondta: „Mondom nektek, az asszonyok szülöttei között nincs nagyobb, mint János”, és ez az egész emberi történelemre érvényes: nincs nagyobb nála! –, kérjük őt, hogy segítsen nekünk őszintén megbánni mindazt, amit a konfiteorban megvallunk. Segítsen hinni és hűségesnek maradni a hitben. Amikor az eszünk megáll egy-egy misztérium előtt, segítsen nekünk, hogy a hit fénye meg tudja mutatni mindazt, ami az üdvösség misztériumából ránk vonatkozik vagy ránk tartozik mint teendő.

Segítsen nekünk Szent János! Az Úr pedig a mennyországban dicsőítse meg őt, az egész Egyház előtt! Őt, aki a próféták között a legnagyobb! Amen.