Diós István-Napi kenyerünk, Homiliák a szentekről

Testvéreim! Az ember nem is gondolná, hogy a hagyomány mennyire meghatározó tud lenni, személy szerint is, kisebb-nagyobb közösségekben is. Manapság sokszor hallani a Visegrádi Hármakról, értve rajta Csehországot, Lengyelországot, Magyarországot. Megyünk együtt Európába.

Ez azért lehetséges, mert ezer esztendővel ezelőtt ugyanez a három ország elindult a kereszténység felé, elindult az Egyház életét élve az egyetlen egység felé, ami megtalálható és megélhető – az Úr Krisztusban.

Ezt a ma ünnepelt Boldog Jolánt a világegyház még nem ismeri, de a Visegrádi Hármak igen. Lengyelország, Csehország, Magyarország, mi ismerjük őt. Sőt, úgy tudunk rá tekinteni, hogy Árpádházi. A miénk.

63 évesen halt meg, 1298-ban. Egy olyan élet után, ami azzal kezdődött, hogy Jolán eszmélni kezd és hallja, hogy a nagynéni, Erzsébet, nem olyan régen, még nincs tíz éve, hogy meghalt – és szent. Figyelj csak! Ma, amikor misére megyünk, Erzsébet ünnepe van, aki a te nagynénéd. És azt is hallja – amikor keresi, hol van a nővére, Kinga, aki nála tíz évvel idősebb –, hogy Kinga már férjhez ment. Lengyelországban, Krakkóban van. A krakkói herceg felesége.

Azután egyszer csak hallja, hogy a feje fölött a szülők arról beszélgetnek, hogy ezt a Jolánt is egy lengyel herceghez adjuk majd feleségül. S ahogyan korábban Erzsébetet 5 évesen elvitték Wartburgba, úgy Jolánt 5 évesen elviszik északra, a nővéréhez, és Kinga kezdi belenevelni abba a lengyel világba, ahol neki majd hamarosan – feleségként, édesanyaként, asszonyként – hercegnőnek kell lennie.

És ezek a lányok nem lázadtak föl. Nem rontottak neki a szülőknek – „Mit képzeltek ti?! Mi lesz a mi saját elképzeléseinkkel, személyi jogainkkal?” –, hanem szelíden, alázattal, az engedelmesség igáját magukra véve elindultak. Nem egy közülük azzal a fájdalommal a szívében: „Uram, Krisztusom, Te tudod, hogy én tulajdonképpen apáca szerettem volna lenni. És nem lehet. A szüleim azt mondták, menjek férjhez. Amen. Férjhez megyek.”

Jolánban is élhetett egy ilyen vágy, de mint feleség és édesanya, mint hercegnő megmutatta azt, hogy hogyan lehet jónak lenni. Minden körülmények között.

És akkor az ember naivul azt várná, hogy ilyen előzmények után Jolán számára minden lehetőség adva van – királyi házból származik, szereti az Úr Krisztust, jó akar lenni –, hogy problémátlanul fusson végig az életen; és nem. A maga keresztje neki is megvan.

8–10 éves házasok voltak, amikor Jolán elkezdte érezni, hogy a férje gyanakszik rá. Egyszer csak megtudja, hogy a körülötte lévők az udvarban olyan pletykákindultak el, melyek hallatán csoda, hogy a férje még nem dobta ki.

Jolán akkor nem méregkeverő boszorkányokat hozatott, hogy megmérgezze a rágalmazóit, amint ez akkoriban nem volt ritka. Tűrt, szenvedett, imádkozott, viselte a férjétől kapott bántásokat. S egyszer csak kiderült az igazság – mert mindig kiderül –, és mindenki megtudta, hogy micsoda hazugságokkal rágalmazták!

Azután hamarosan meghalt a férje. Jolán akkor Kingával együtt belépett a klarissza apácákhoz, a kolostorba. Valószínűleg a szíve vágya most kezdett teljesedni. És ráhagyta a kolostorra is azt a fajta uralkodni tudó jóságot, amely – ismerve a lehetőségeit – mindig látja a rászorulókat is. Nem perlekedik, nem verekszik a környezetével, hanem szolgál és segít, imádkozik és szenved.

Mostanában, a Visegrádi Hármak törekvéseinél nagyon fontosak a politikusok, meg a bankárok, a gazdasági életnek a vezetői, hogy jó lelkiismerettel jó egyezségekre jussanak, s együtt ballagjunk be Európába. Ha azonban ebben a térségben nem volnának az életszentség útját járó feleségek, édesanyák, szerzetesnők, leányok, akkor ebből nem lenne semmi. Ha viszont vannak – mint ahogy vannak, és legyenek! –, akkor kicsiben, nagyban az Úr Krisztus meg tudja mutatni azt, hogy a megváltott ember, aki tud fölébe emelkedni a gazdasági érdekeinek, a politikai megfontolásainak meg az egyéni ösztöneinek, az alkalmas arra, hogy másokkal egységben éljen, segítsen és szolgáljon.

Mindazokkal együtt, akik valamilyen formában rokonságot éreznek a mai szenttel, Jolánnal, fohászkodjunk, hogy hozzá hasonlóan, az adott keretek között, az adott életállapotban, az adott lehetőségek között tudjunk jók lenni. És az Úr Krisztus áldása bennünk ugyanúgy, mint Jolánban és az övéiben – bőséges termést hozzon mindannyiunk, az európai egységre törekvő Magyarország számára. Amen.

Testvéreim! Páduai Szent Antal – annak ellenére, hogy nagyon rövid életet élt itt a földön – világszerte az egyik legismertebb szent. A legegyszerűbb hívők is tudják, ha valami elveszett, Szent Antalhoz kell fordulni és ő segít. De azt is mindenki tudja róla, hogy ha Antal segített, akkor nekem is segítenem kell valaki nyomorulton. Ezért van, hogy szinte minden katolikus templomban van Szent Antalnak szobra – nálunk is, ott hátul, bal oldalon –, s mellette egy persely, Szent Antal szegényeinek. Mondván: ha segítséget kértél a szenttől, és kaptál, akkor itt ez a persely, segíts te is, másokon, a nyomorultakon.

Ha az ember nem ismeri Szent Antalnak az élettörténetét, akkor el tud tanakodni, hogy érdekes, az Úr, aki tetszése szerint egyeseket erre, másokat arra kiválaszt, Antalból éppen ezt csinálta. Ezt a szentet. Holott a mennyek országában törvény, hogy ki milyen mértékben áldozta föl magát az Úr Krisztusért, akkora a közbenjáró hatalma. Ezért a legnagyobb közbenjáró a Szűzanya. De Szent Antalnak is azért van akkora segítő hatalma, mert ő is mindent odaadott.

Az 1224-es, 25-ös évet írták, amikor az egyik észak-itáliai kis ferences kolostorban papszentelés volt. Vannak összesen a kolostorban nyolcan-tízen, köztük három-négy pap. Beszélni kellene valakinek, köszöntenie kellene az újmisést, és senki nem vállalja. De van ott valaki, az évei szerint még nincs 30 éves, kinézete szerint megtört, talán a halál közelében járó ember, akire a kolostorban a többiek úgy tekintettek: érthetetlen, hogy Ferenc atyánk ezt egyáltalán miért vehette föl, úgy látszik, talán egy kicsit ütődött is. Mert ha szólnak hozzá, akkor van egy mosolya, de szava nincs; ha véleményt kellene nyilvánítani, ő inkább megcsinálja a dolgokat. Nagyon hallgatag. De most, ebben a helyzetben az egyik atya tréfának szánva rábökött: „Antal testvér! Ha senki nem szólal meg, akkor szólalj meg te!” És a kis ütődöttnek vélt barát megszólalt. Beszélni kezdett és kiderült, hogy az összes társánál jobban ismeri a mennyek országának misztériumait. Kiderült, hogy emögött a fiatal, „ütődött” barát mögött van tíz teológiai tanulmányi év. S van mögötte egy vértanúság.

1220-ban ugyanis, amikor Lisszabonba visszahozták a Marokkóban megölt öt ferences vértanú testét, ott volt a kikötőben és a sokaságban egy fiatal, ágostonos pap, aki látta, hogy ezek az emberek, akik barátai voltak évekkel azelőtt, ezek odaadták az életüket az evangéliumért. Akkor ő 25 éves. Hazamegy, bemegy a házfőnökéhez, és engedélyt kér arra, hogy átmenjen a ferencesek közé.

Elengedték. A ferenceseknél pedig elkezdte sürgetve kérni, hogy küldjék el Marokkóba, misszióba. Ugyanoda, ahol azokat a testvéreit megölték.

Elküldték. Ezzel a maga részéről, 25 évesen odaadta az életét az evangéliumért. És nem rajta múlott, hogy nem lett ő is – hónapokon belül – vértanú. Az Úrnak tetszett úgy, hogy ezt mondja neki: „Antal! Ha tényleg nekem akarod adni az életedet, elfogadom, de nem úgy, ahogy ezt te elgondoltad!”

Antal még útközben halálosan megbetegedett, s mikor a hajó legközelebb kikötött, őt kitették a partra, azzal, hogy aligha fogja megérni az estét. Megérte. A következőt is, még a következőket is, és támadt egy olyan tapasztalata, hogy az életnek is, föláldozásának is az ura az Isten. A megfeszített Krisztus. Megélte, hogy az áldozatot elfogadják, de nem úgy, ahogy én gondoltam.

Föltették egy hajóra, mondván: „Ne haragudj, Antal, nem tudunk veled itt mit csinálni, menj haza!” És jött egy vihar, mely azt a hajót elsodorta homlokegyenest ellenkező irányba, Szicíliáig. Így került Antal Itáliába és abba a bizonyos kis kolostorba, ahol egyszer csak fölismerték, ki is ő. Ezután következett hat esztendő, mely alatt Antal pontosan fölfogta: „Én odaajánlottam az életemet az Úr Krisztusnak, mert hirdetni akarom az evangéliumot, és megkaptam tőle Észak-Itáliát, meg Dél-Franciaországot, ahol nem pogányok vannak, hanem eretnekek, ezért nehezebb terep, veszedelmesebb dolog, mint a pogányoknak hirdetni Krisztust.” De amikor megszólalt a szószéken, a hallgatók megérezték, hogy ez a barát nem leckét mond föl. Ennek nem betanult beszédei vannak, amiket városról-városra járva elmond, hanem ez az ember beszél a tapasztalatról, ami vonz. És neki hittek. Amint ez a szentek életében annyiszor kiderül: érdekes, szinte szóról-szóra ugyanazt mondja minden igehirdető, de ha egy szent mondja ugyanazt, az ő szavának van foganatja.

Közben Antal testileg elégett. Mindössze 36 éves, amikor 1231-ben, ezen a mai napon meghalt. De már életében a hívők azt tapasztalták, hogy nemcsak a szavának van hatalma, hanem csodatévő ereje van! Kezdték tapasztalni, hogy a Krisztusnak áldozott életből közbenjáró hatalom fakad, egészen a csodatételig.

És ez ma is törvény. Az Egyház ma is így él. Gondolom, a testvérek között nem kevesen vannak, akik személy szerint is megtapasztalták már, hogy Szent Antal valóban tud segíteni. De azt a becsületességet elvárja, hogy ha segített rajtam, el ne felejtsek viszontsegíteni a nyomorultakon.

Ebben a szentmisében – 800 év távolából is – hálát adunk Szent Antalért az Úrnak. Segítsen ő nekünk hinni. És segítsen nekünk, hogy a magunk életáldozatát – amit a saját állapotunkban és körülményeink között adhatunk az Úrnak annak jeleként, hogy szeretjük Őt –, a magunk áldozatát meg tudjuk hozni! Amen.

Testvéreim! Az Egyházban a Tizenkettő mellett van még két szent, akit apostolként tisztelünk. Az egyik a megtért Saul, a Szent Pál, a másik pedig a mai szent, Barnabás, aki nem találkozott sem a föltámadása előtt, sem a föltámadása után Krisztussal, de – miként a Szentírás mondja – hittel és Szentlélekkel eltelt ember volt. És általa nyílt meg az Egyház a pogány misszióra.

Barnabás nagyon határozott ember volt, aki mert szembeszállni a konvenciókkal, a beidegzett emberi megoldásokkal. Határozottságának egyik megnyilvánulása számunkra furcsa lehet. Barnabás ugyanis Lévi törzséből származott, s mint levitának tudnia kellett, hogy Mózes megmondta: a levitáknak, mint papi törzsnek az Úr az öröksége. Amikor megtörtént az Ígéret földjének elfoglalása, 12 törzs birtokba vette a számára kijelölt földet, a leviták nem! A leviták a Szent sátornál, majd a Templomnál szolgáltak. Nem lehetett birtokuk, földjük. – Barnabásnak volt.

Ciprus szigetén, szórványban született, elég messze Palesztínától. Nagyon valószínű, hogy amikor felnőttként először eljutott Jeruzsálembe egy zarándokünnepre és jelentkezett a Templomnál, hogy én levita vagyok, azt mondták neki: „Nagyon sajnáljuk, a létszám betelt, fizetett alkalmazottakkal. Hiába vagy levita, nincs helyed az Úr Templomában!” – Valószínű, ekkor fogta magát és földet vett, mert azt is tudta, hogy boldog ember az, akinek földje van a Messiás országában. És biztosította magát, hogy ha majd a Messiás eljön, része legyen országában. Ezért annak dacára, hogy levita, s nem volt hozzá joga, ő földet vett.

Hanem amikor megint fölzarándokolt Jeruzsálembe az Úr feltámadása után pünkösdre, hallotta a Tizenkettő tanítását. Ugyanakkor azt is hallotta a városban, hogy eladó földek vannak Jeruzsálemben. Mert akik az apostolok szavára hinni kezdtek, fölismerték: nekem nem attól lesz részem a Messiás országában, hogy földem van Jeruzsálem határában, hanem attól, ha megbánom a bűneimet és megkeresztelkedem. Ezért – mondja Szent Lukács – a hívők egymás után adták el a földjüket, házukat, mert fölismerték, hogy nem a birtokolt vagyon ad részt a Messiásból, hanem a hit.

Barnabás nem lecsapott a lehetőségre, hogy „na, most megsokszorozhatom a földemet Jeruzsálemben”, hanem meghallgatta az apostolokat, megkeresztelkedett és eladta a földjét. Ezért mondja Lukács, hogy hittel és Szentlélekkel eltelt férfi volt, és az Úr választott edénye lett ő is félelmekkel. Amikor meghallotta, hogy a Damaszkuszba keresztényvadászatra indult Saul hívőként jött vissza, leült melléje, elbeszélgetett vele és fölismerte, hogy ez az ember tényleg megtért. Nem rafinált ügynök, hanem apostol-palánta. Kézenfogta és elvitte Péterhez, meg Jánoshoz. És ettől kezdve ők ketten, Pál és Barnabás együtt apostolkodtak Antióchiában, Cipruson, Kis-Ázsiában.

Milyen kár, hogy a fiataljaink egy ilyen szenttel nem tudnak találkozni! Hány fiatalnak lehetne szimpatikus egy ilyenfajta szent, aki gondolkodik, fölismer és nem kötik meg a környezetének a megszokásai, hanem a józan belátása szerint, ahogy a Szentlélek indítja, cselekszik. S mennyire szüksége van az Egyháznak ilyen típusú szentekre! Akik bátrak, – de a Szentlélekben bátrak! És odaadják mindenüket amik van az Úr Krisztusnak és az Úr Krisztusért!

Megköszönjük Barnabást az Úrnak, mert ő annak is hatalmas tanúja, hogy az Egyházban csak közösségben lehet maradandót alkotni. Az Egyház nem egyéni szuperteljesítmények halmaza, hanem együttmunkálkodások gyümölcse. Ahogyan ő a Saul mellett, a Pál mellett társ-apostol volt.

Ez mindegyikünknek lecke, hogy fölismerjük azt a társat, azokat a társakat, akiket az Úr mellénk ad. A házastárstól kezdve a munkatársakon keresztül a szerzetestársig. És így tovább. Mert ha fölismerjük és tudunk egyek lenni az Úr Krisztus szeretetében, akkor él az Egyház igazán. És akkor tud teremni olyan dolgokat, amik megmaradnak. Akkor van hitele a szónak, az Evangélium hirdetésének a legvadabb pogányok előtt is.

Hát segítsen nekünk Szent Barnabás! Hogy az Egyháznak a közösségében azt a társözösséget, amit a Szentlélek kinek-kinek szán, fölismerjük és élni tudjuk. Az Úr Krisztusért! Amen.

Testvéreim! Az Ige testté lett és közöttünk lakozott. Értünk, emberekért jött, hogy kinyilatkoztassa nekünk a Szentháromság misztériumát, az Atya jóságos tervét és bekapcsoljon minket az Isten életébe. Egyszerű volna a dolog, ha minden embernek lehetőleg fiatal korában – szembe kellene néznie a kérdéssel: Akarsz hinni a megváltó Krisztusban? S aki erre azt mondja: Igen!, azt abban a pillanatban elragadná valami isteni erő, elvinné ebből a világból és átültetné a mennyországba.

De nem ez történik. Hanem elhangzik a kérdés, a meghívás: Higgy a megváltó Krisztusban és indulj el hazafelé! És mindenki a testére szabott formában és időben végigél egy emberi életet. A feladat pedig, amit mindegyikünk megkap, hogy a képességeinkkel fejezzük ki, hogy szeretjük az Istent. És ami jót tenni tudunk, azt tegyük meg Isten dicsőségére és a felebarátaink szolgálatára.

Ez a ma ünnepelt szent, szír Szent Efrém a 4. században él, és 373-ban majdnem 70 éves, amikor meghal. Diákonus volt. Kortársa Szent Ambrusnak, Ágostonnak, Jeromosnak, de Keleten él, Szíriában. Költő volt, s egyszer csak észrevette, hogy az ariánus tévtanítók rengeteg embert meg tudnak hódítani a dalaikkal. A kocsmákban ariánus nótákat énekelnek. Az emberek észre sem veszik – jópofa a dallam, ritmusos a szöveg, mit érdekli őket, mi a szöveg igazi tartalma, fújják a nótát és nem veszik észre –, hogy az énekkel együtt beléjük ivódik a tévedés. S akkor Efrém, a költő elkezdte írni a katolikus módon keresztény énekeket. Ezek legalább olyan jók voltak, mint az ariánusoké, és az emberek elkezdték ezeket énekelni.

Efrém művész volt, de keresztény volt, és merte odaadni a képességeit a hit védelmére. De jó lenne, ha manapság is volna néhány ilyen szentünk! Mennyi butaság beleivódik az emberekbe, főleg a fiatalokba, anélkül, hogy tudnák. Mennyi rossz bele tud rögződni az emberekbe a zene révén!

Efrémről a kortársak is tudták: a költészetével nem önmagáról mesél, nem arról énekel, hogy ő – személy szerint – mit érez, hanem énekli az igazságot. Úgy nevezték őt: a Szentlélek hárfája.

Segítsen nekünk és imádkozzon értünk Szent Efrém, hogy merjük Isten szolgálatában és szeretetében kamatoztatni a képességeinket, őrizve a megismert igazságot és az egységet, amit az Úr Krisztus annyira kért ott, az Utolsó vacsorán! Amen.

Testvéreim! A ma ünnepelt szent, akit Prágainak mondunk, Árpádházi király, III. Béla unokája. 1282-ben, 77 éves korában halt meg Prágában.A 13. század, amit ő szinte végigélt, nagyon gazdag szentekben. Visszanézve az Egyház nagyon szép időszakát látjuk benne. Nyilván akkor is megvolt mindenkinek a maga gondja, baja, küzdelme. De Európa akkor még katolikus, tehát egységes Írországtól egészen a Kárpátokig. A keleti egyház már elszakadt, de amit ma Európának gondolunk, az egységes volt, katolikus volt. És amikor ez a kicsi Ágnes eszmél, olyan 15 éves, hallja, hogy nem is olyan messze, Délen, Ferenc, az Assisi, meg Domonkos, meg Klára, és főként unokatestvére, Erzsébet Türingiában hogyan éli az életét. Azután egyszer csak jön – és akkor ő 35 éves – a tatárdúlás híre. Szóval vannak bajok ebben a korban is. Ágnes azonban 25 éven át azért küzd a szülei kívánsága ellen, hogy szegényen, szűzként az Úr Krisztusé lehessen.

Az első, amin el lehet csodálkozni, hogy honnan vette ez a kis királylány az ötletet? Öt éves, nyolc éves, amikor mondja a mamának, hogy: „Édesanyám! Én apáca szeretnék lenni.” – Az egész családnak más volt a véleménye. Háromszor elígérték a kezét, és eljegyzés szintjén el is adták a lányukat. Ágnes pedig imádkozott, vezekelt és hitt. Sírt és imádkozott. És remélt abban, hogy az a vágy, ami a szívében fölébredt – hogy nem királynőként, hanem koldusszegény apácaként akarja odaajándékozni az életét Krisztusnak meg a felebarátainak –, valahogy mégiscsak teljesül.

25 éves, amikor végre megnyílt előtte a lehetőség. Meghalt az édesapja, és a család tudomásul vette, hogy ő nem megy férjhez. Ágnes pedig eladott mindent, ami öröksége volt, az 1950 júniusában történtekről püspökkari körlevél emlékezett meg s árát szétosztotta a szegények között. Mindössze annyit tartott meg, semmi többet, amennyiből Prága külvárosában egy kicsi kis kolostort megalapíthatott. S levelet írt Assisibe, Klárához: „Küldj néhány nővért, tanítsanak meg arra, hogyan kell klarisszaként apácának lenni”. Klára küldött is néhány nővért, és küldött néhány levelet Ágnesnek. Ezeket olvasva elcsodálkozhatunk azon, hogy a szentek – mint Klára és Ágnes – miképpen erősítik és mennyire értik egymást.

Ágnes ott, Prága külvárosában anyja lett nemcsak annak a 8–10–12 nagyon előkelő családból jelentkező leánynak, hanem az egész város koldusainak, szegényeinek, elhagyott öregeinek, betegeinek.

És mi őt ünnepeljük. Azaz megvalljuk, hogy közünk van hozzá, nekünk, magyaroknak külön is. Hiszen nemcsak Árpádházi Szent Erzsébet volt az unokatestvére, hanem unokahúgai Árpádházi Szent Margit, Jolánta, Kinga... És amikor mi, magyarok hálát adunk érte az Úrnak, Ágnes nyilván ránk mosolyog a mennyországból: ti nem az unokahúgaim, unokaöcséim, hanem a testvéreim vagytok Krisztusban!

Imádkozzon értünk Szent Ágnes, hogy a saját életünkben észrevegyük az életszentségnek a lehetőségeit. És főleg a mostani Európáért imádkozzon, hogy az Úr Krisztusban találjunk egymásra! Mert ez csak akkor tud megtörténni, ha az emberek egyenként, személy szerint odatalálnak Krisztushoz és megtanulják Őt és a felebarátot Őérte szeretni. Amen.

Testvéreim! Szent Norbert 54 évesen halt meg, amikor jó 100 évvel vagyunk Szent Ferenc meg Szent Domonkos előtt. Az Egyháznak a bajai azonban már ugyanazok, mint Ferenc meg Domonkos idején.

1080-ban született, alig 5 évvel azután, hogy Szent VII. Gergely pápa elindította a nagy reformot, melynek két lényeges pontja volt. Az első, hogy a papság meg a szerzetesség az legyen, aminek lennie kell. A szerzetesek tényleg hagyják el a világot és tényleg engedelmességben és szüzességben éljenek, az egyházmegyés papság pedig apostoli buzgósággal az Evangéliumot hirdesse, és ne a jószágait hizlalja. Ez volt az egyik csomópont. – A másik, hogy a világi hatalom maradjon meg a világi keretei között. Ne akarja az Egyházat kormányozni. Alighogy ez a program elindult, kiderült, hogy bizony lassan fog megvalósulni.

Megszületik Norbert a Rajna mentén, Északon, Germániában, és a gazdag szülők úgy látják, jó lesz, ha ez a nagyon jópofa, nagyon jámbor kis gyerek klerikus lesz. Nem való neki kard, meg háborúskodás, menjen el papnak. Természetesen úgy, ahogy ők ezt elgondolták. Még nincs 10 éves Norbert, és már kanonok. Azaz már ki van jelölve: földbirtok, állatállomány, cselédség, egész kis birodalom. Amint nagykorú lesz, ő lesz a kormányzója.

És ez Norbertnek nagyon tetszett. Mert közben persze tanul, művelődik, körülötte a világ, és ott a karrier is. Igen ám, de nem volt még 20 éves, amikor baleset érte. Lovagolt – amint ez akkor divat volt –, s villámcsapás érte a közelben az egyik fát, amitől a ló úgy megriadt, hogy levetette magáról Norbertet. Hosszú időre elvesztette eszméletét. Amikor magához tért, az első reflexe nem az, hogy „hála Istennek, ezt megúsztuk!” , hanem gondolkodni kezd. És bevillant neki: „Úristen! Ha nekem most meg kellett volna halnom, hogyan adtam volna számot a lelkemről, meg mindenről, ami az enyém?!” – Ez volt a megtérésének a nagy fölismerése. Haza ment, eladta mindenét, amije volt, és kérte a püspöktől, hogy szentelje pappá. Elkezdett egy olyan apostoli életet, amit 100 évvel később majd Assisi Ferenc és Domonkos ismétel újra. Minden vagyon nélkül arra kérte a püspökét, adjon neki az egyházmegye egész területére prédikálási joghatóságot. S elkezdte hirdetni a szószékről, hogy emberek, gondolkozzatok! Az életünk rövid. – S amíg ezt az ember meg nem tapasztalja, mindegyikünk azt hiszi, hát persze... ez is meghalt, az is meghalt, de én – én kivétel leszek. Nem leszel kivétel!

És a tapasztalatai miatt, meg az istenszeretete miatt Norbertnak elhitték az emberek. Ahol prédikálni kezdett, az emberek tényleg elkezdtek gondolkodni – és megtértek. És ő rájött, hogy a hívő népnek nagyon szüksége van olyan pásztorokra, akik nem önmagukat legeltetik, hanem a bárányokat. Mert az egyszerű, tanulatlan, olvasni nem tudó nép lelki tápláléka, főleg abban az időben, egyedül az ige, ami a szószéken hangzik, továbbá a példa, amit a szerzetesek meg a papok odaélnek az emberek elé és Norbert megalapította a premontrei rendet. Egy apostolkodó, ugyanakkor közösségben élő, nagyon művelt papokból álló közösséget. Nálunk is aránylag hamar megtelepedett ez a rend. És az idősebbek még tudják, hogy két nagy fészkük volt itt, Magyarországon. Jászón, ami most Szlovákiában van, meg Csornán. Eredetileg nem voltak tanítók; apostolok voltak. Azt a területet, amit rájuk bízott egy püspök, kolostori közösségben élve mint lelkipásztorok látták el. Misszionáltak.

II. József után pedig iskolákat nyitottak. S Gödöllőn, Szombathelyen ma is iskolát is vezetnek. Az a szétszóratás, amelynek 50. évfordulójáról az elmúlt vasárnapon emlékeztünk meg, őket is elérte.Nem egy gimnáziumi tanárból lett állatgondozó, segédmunkás, aki sokra vitte, abból fordító egy üzemben. De az a probléma, amit Norbert fölismert, az Egyházban ma is jelen van.

Kérjük meg őt, hogy segítse elsősorban azokat, akik az ő fiai, azaz a premontreieket. Éljen bennük az a lélek, ami őbenne élt. A másokért felelősséget érző és mindent odaadó apostoli szeretet. De a lelkipásztorokért is imádkozzon, hogy aki az Egyházban lelkipásztori tisztséget kap, abban ki ne aludjék a felelősségérzet a rábízottakért. Hogy amikor számot adunk, jó lélekkel és örömmel adhassunk számot a ránkbízottakról. Amen.

Testvéreim! Szent Bonifác püspök 754-ben, 80 évesen halt meg. A 8. század közepén, amikor – ha megnézi az ember Európa térképét, kiderül – a mai országoknak még se híre, se hamva. Törzsek, kisebb-nagyobb népcsoportok élnek országhatárok nélkül. Itália keresztény, de az Alpoktól északra szinte egész Európa pogány. Kivéve az akkori világ végét, Írországot meg Angliát, azt az Angliát, amelyiket 150 évvel korábban kezdett téríteni Canterbury Szent Ágoston.

Ennek az angol-ír kereszténységnek egészen sajátos vonása volt, hogy nagyon sok kolostora volt, bencés kolostora. S ezek a kolostorok, mindegyik, egyszer csak missziós bázis lett. Ezek a jó szerzetesek ugyanis élték az evangéliumot, és meghallották az Úr Krisztusnak azt a szavát is, hogy „Menjetek és hirdessétek az Evangéliumot!” És elindultak Krisztus szavára. Először az írek indultak el Skóciába, onnan pedig Angliába. Azután átkeltek a tengeren. És ez furcsa dolog: ha innen nézem Angliát, akkor az az akkori világ vége; de ha onnan nézem Európát, akkor az a világnak a keleti vége, ahol vég nélkül lehet menni a szárazföldön – és ez a világ pogány.

Bonifác is, miután már évtizedeket eltöltött szerzetesként, egyszer csak megérezte azt, hogy „nekem is mennem kell. Amit megismertem Krisztusról és az élő Istenről, azt át kell adnom a keleti testvéreimnek.” Ami jelentette a mai Franciaországot, a mai Németországot. Jött és térített. Az Úr pedig kegyelemmel és jelekkel kísérte a szavát.

Azután eljutott a híre Rómába, és a pápa megüzente neki: „Légy annak a germán területnek a missziós püspöke”. Akkor éppen Mainzban volt, és Mainznak lett az első püspöke. De közben egyik kolostort alapítja a másik után. Ami számunkra azért fontos, mert amikor a honfoglalásunkat – ami Bonifác halála után olyan 100–130 évvel történt – követően Nyugatról szerzetes misszionáriusok jöttek hozzánk, ezek a Bonifác által alapított kolostorokból jöttek. Nekünk tehát Bonifác – mondhatni, két-három nemzedék áttételével apostolunk, nekünk is apostolunk.

Azután egyszer csak úgy érezte, ez a középnémet-délnémet terület nagyjából rendben van, de Északon, a tengerparton, fönn, még mindig nagyon sok pogány van. Elindult hozzájuk; és ekkor már 77 éves! És nem mondta: „Jó, akkor én most nyugalomba vonulok, hagyjatok békében, én most már átalszom magamat a másik világba.” Hanem ment, és ott, a frízek között vértanú lett a társaival együtt.

A halálukban azután kiderült, hogy ezek az emberek tényleg jót akartak. A gyanú – igen, lehet, hogy ezek valami könyvvel a kezükben jönnek, de ki tudja, mennyi fegyvert rejtegetnek a sátraikban, ezekkel szemben védekezni kell – szétfoszlott, amikor berontottak a sátraikba, és kiderült, hogy a sátrak teljesen üresek.

Ez az, ami mindig elgondolkoztatja azt a nemzedéket, amelyik a misszionáriusait megöli. Hogy fegyvertelenek. Nem is védekeznek. Nem állnak bosszút. Akik megölték őket, azok egyszer csak fölfogják, hogy a vérük ontásával hozták el nekik az evangéliumnak, az igazságnak a kovászát.

Adjunk érte hálát az Úrnak, és kérjük meg Szent Bonifácot, aki ott van a mennybe ment Krisztus mellett, ott él és látja a mai Európát, hogy segítsen! Imádkozzon értünk ma, a mai Európában élő emberekért. Hogy fölfogjuk, hogy Krisztus nélkül nem lehet egységet építeni, Isten nélkül nem lehet embernek lenni.

Segítsen nekünk! Hogy emberek tudjunk lenni és Krisztusé tudjunk maradni. Amen.

Testvéreim! A mennyország kapujában, amikor valaki belép, elkezdődik a boldog élet, ami örökké tart. A boldogságnak a fő forrása az, hogy a lélek láthatja az Istent. De hozzátartozik a boldogsághoz a többiek boldogságában való részesedés is. Ott a szentek beszélgetnek, és az egyik fő téma az: „Mondd, te mit adtál oda Krisztusért?” – Ez egyébként az ítéletnek is kérdése. Mert ott az Úr Jézus Krisztus nem vizsgálóbíró, aki arra vár, hogy föltárják előtte a bűnöket, hanem csak ránéz a lélekre, és a lélek fölajánlja Neki a bűnbánatát is, és azt a kincsét is, amit a földi életben gyűjtött az Istennek adott áldozatokkal.

A vértanúk – az ítéleten is, meg abban a boldog párbeszédben is, ott, a mennyországban arra a kérdésre, hogy „Te mit adtál oda az Úr Krisztusnak, és az Úr Krisztusért?”, elmondhatják: „Az életemet! Abban a drámai pillanatban, amikor a halállal kellett szembenéznem, és választani kellett, hogy megmenekülök-e a földi élet egy bizonyos idejére még, vagy most azonnal meghalok, féltem. De a Szentlélek, aki ezekben a pillanatokban nemcsak a döntő szót adja a vértanúk ajkára a vallatókkal szemben, hanem az erőt is meg a bátorságot is adja, nekem is megadta, hogy a halált és az örök életet válasszam.”

Az a 22, akiket ma ünneplünk, nem is olyan régen, alig 110 éve, Ugandában halt meg Krisztusért 1885. november 17-e és 1887. január 27-e között. A rendkívüli a történetükben az, hogy az Egyház ahhoz már hozzászokott, hogy amikor misszionáriusok megérkeznek egy új földre, az első nemzedék vagy a második missziós nemzedék vértanú lesz. Ezek azonban bennszülöttek. Nem misszionáriusok. Ezek odavalók. Testvérei azoknak, akik megölték őket. Az emlékezetüket őrzők, akik látták őket meghalni, elmondták, hogy e vértanúk nagyrésze, legalább a felük, igazában meg sem voltak keresztelve, amikor halálra ítélték őket! A nagy vád az volt ellenük, hogy szembeszálltak a király, a hatalom. a keresztény erkölcs szerint mocskos, kívánságainak.

És inkább meghaltak. Ezzel Afrika megkapta új, a legújabb korban az első vértanúit, akiket az Egyház ünnepel.

Ilyenkor jó elgondolkodni azon, hány száz és hány ezer azoknak a száma, akiket ma is megölnek, csak azért, mert keresztények. És mi alig-alig veszünk róluk tudomást. Mert róluk a világ nem ad hírt. Haláluknak nincs hírértéke, mondják a nagyok.

Csak éppen a mennyországba úgy érkeznek meg, hogy én is, meg én is, meg én is – és százával és ezrével – életemet adhattam oda egy ilyen drámai döntésben Krisztusért. Amit Szent János látott, az a mennyországnak a része, annak a boldog mennyországnak, ahová mi is vágyakozunk. S jó tudnunk, hogy az Úr Krisztus tőlünk is meg fogja kérdezni: „Mondd, mit adtál oda értem?”

Ez nem üzleti számvetés. Ez a szeretetnek a kérdése. Mert a föltámadott Krisztus mindegyikünkre úgy tekint, hogy „Én meghaltam érted, odaadtam érted az életemet. És te? Mivel viszonoztad ezt?”

S aki csak egy pohár vizet is adott a legkisebbnek az Úr Krisztus kedvéért, annak már joga lesz belépni a mennyek országába. Aki pedig, Szent Ágoston szavával élve, a fehér vértanúságban lett a szeretet áldozata – tehát hűségben, a kilátástalanságok viselésében, kitartásban, állhatatosságban adta oda az életét –, az boldogan vallhatja meg az Úr kérdő tekintetére: „Jézusom, igazában az életemet adtam Érted. Az életemet éltem végig érted.” Mert a hűségben mindvégig kitartó élet után a nem-vértanúk is elmondhatják ezt.

Segítsenek nekünk ezek az ugandai vértanúk, a mi fekete bőrű testvéreink, hogy egyszer mi is elmondhassuk ezt. Amit csak lehet, odaadjuk az Úr Krisztusért – szeretetből. Amen.

Testvéreim! Szent Jusztinosz mintegy száz évvel az Úr Krisztus után élt.Nem volt sem pap, sem püspök, hanem filozófus volt. Az igazság hosszas keresése közben annyira megragadta Krisztus, hogy Rómában iskolát nyitott, s amikor látta, hogy a keresztényeket hazug vádak alapján üldözik és ölik, tollat ragadott és védőbeszédeket írt a hatóságokhoz, sőt egyenesen a császárhoz. Holott tudta, hogy a keresztényeket védeni életveszélyes dolog, mert nagyon hamar azok között találhatja magát az ember, akiket védett: „Te ennyire ismered a kereszténységet? Akkor te is keresztény vagy!” Megfogják és beültetik a vádlottak közé, esetleg a kivégzendők közé. Ezt Jusztin tudta. És mégis tette azt, ami a megismert igazságból következett.

Krisztus után 132-ben Júdeában kitört egy lázadás, melynek vezetőjét Bar Kochbának hívták. E név annyit jelent: „a csillagok fia”, s egész zsidóország meg is volt győződve arról, hogy Bar Kochba a Messiás. Kardot ragadtak és háborút kezdtek, a rómaiak pedig kegyetlenül leverték a lázadást, és Jeruzsálemet immár másodszor úgy elpusztították, hogy alig maradt kő kövön. Ekkor vetődött föl a keresztényekben is, a zsidókban is a nagy kérdés, hogy ha az Ószövetség népét és országát így le lehetett radírozni a térképről, akkor vajon volt-e értelme az Ószövetségnek, és ha volt, mi köze van az Újszövetségnek az Ószövetséghez?

Jusztin, a filozófus ekkor írt egy könyvet Párbeszéd a zsidó Trifonnal címmel, és elmagyarázta, hogy az Ószövetség beteljesítette a küldetését, mert előkép volt az Újszövetséghez, mely Isten igazi népe.

Hamarosan ezután Jusztint letartóztatták, valószínű a tanítványi körével együtt, a perben ugyanis sokakat vádoltak, de Jusztint vallatta a bíró, és ő válaszolt a többiek nevében. A bíró azt mondta neki: „Jól gondold meg, hogy áldozol-e Róma isteneinek vagy nem, mert ha nem, én átadlak téged a hóhérnak és a kinzóknak, azután meglátjuk, mit érnek az elméleteid!” A filozófus pedig csak annyit mondott: „Nekem nincsenek elméleteim, hanem van az Igazság, akit mi megismerhettünk. Neked, bíró uram, hatalmad van arra, hogy megostoroztass, megöless minket, de az igazság iránti szeretetünk fölött nincs hatalmad, azt nem tudod érinteni. Amit nekünk az Igazság igért, az neked nem esik a hatáskörödbe.” És meghaltak.

Amikor a Szentatya tavaly megírta enciklikáját a filozófusoknak a hit és az ész a kapcsolatáról, 130 igazában ugyanerről beszélt: Emberek! Főleg ti, filozófusok! Használjátok az eszeteket és merjetek elindulni az Igazság felé! Legyetek nagyon bátrak és engedjétek, hogy az Igazság megragadjon titeket! Mert ha ezt engeditek, el fogtok jutni Krisztushoz!

Mi nem vagyunk filozófusok, de a igazság vonzását mi is érezzük, és amikor megvalljuk: „Jézusunk, Te vagy a mi Urunk!” – akkor az Igazság előtt hajlunk meg. És amikor a magunk töredékes és gyarló módján azt mondjuk: „Jézusom, szeretnélek szeretni!” – akkor az Igazságot szeretjük. Amen.

Testvéreim! A mi Urunk néha a szentek életéről és szentségéről – arról, hogy a mennyországban vannak – azzal ad tanúbizonyságot, hogy a testüknek egy-egy része nem porlad el. Így van ez Nepomuki Szent Jánossal, akinek a nyelve maradt épen, vagy Avilai Nagy Szent Terézzel, akinek a szíve maradt épen. És így van ez a mi szent királyunk, István esetében, akinek a jobbja – a csuklótól a jobb keze – maradt épen.

Ma arra emlékezünk, hogy – amikor a szenttéavatása előtt fölnyitották a sírt, megdöbbenve tapasztalták, hogy ez a jobb kéz 45 év után szinte teljes épségben van. De amikor másnap oltárra akarták emelni az ereklyéket, hűlt helyét találták. És egyszer csak kiderült, hogy az egyik erdélyi főúr nem bírt ellenállni a csábításnak (tulajdonképpen a tiszteletnek s annak, hogy ő fölismerte: itt tényleg isteni jelről van szó), s úgy gondolta, ezt az ereklyét elviszi magával: „Vigyázzon ránk ez a szent ott a keleti végeken, Erdélyben!”

Az ember mai fejjel azt várná, hogy erre csaptak egy nagy pert, s fölakasztották a tolvajt. Nem ez történt. Hanem az történt, hogy a király, Szent László meg az egyház vezetői úgy döntöttek: jó, maradjon ott a Szent Jobb, de alapítsatok egy apátságot és építsetek templomot, és nagyon vigyázzatok erre az ereklyére! Vigyázzon ennek a Szent Jobbnak a birtokosa, Szent István király rátok is, ránk is, Magyarországra.

Ez a Szent Jobb az, amit néhány száz méterre innen, a Szent István-bazilikában őrzünk ma. Azzal azonban, hogy pont a jobb keze maradt meg Szent Istvánnak, az Úr tanít minket: „Nézzétek! Egy király, akinek az országban minden hatalom a kezében volt, mégpedig a jobb kezében volt, ez a király a közjót szolgálta. Szentként uralkodott. Ami másé volt, azt nem vette el. Ami pedig az övé volt, abból bőkezűen adakozott. Irgalmas volt. Alamizsnálkodott. Kövessétek őt.”

Úgy tűnik, a mai ember föl sem fogja, mit jelent alamizsnát adni. A mai ember, aki meg van őrülve a piactól, aki a piac törvényei szerint él és észre sem veszi, hogy bálványt imád, képtelen meglátni maga mellett a nyomorúságot. Szent István észrevette. Följegyezték róla, hogy akin kellett és ahogyan kellett, segített. Nem üzleteket kötött, hanem uralkodott és jó volt.

Az emberi életnek nagy feladata ez, hogy – ki-ki, személy szerint – megtanuljunk uralkodni és jónak lenni. Uralkodni a bűnök fölött, és bőkezűen adni abból, amink van. Bármilyen kevés, ami a rendelkezésünkre áll. Segítsen nekünk ebben is Szent István. És oltalmazza népünket! Hogy legyen türelmünk, tudjunk jók lenni. Tudjunk irgalmasak lenni, amikor nyomorúsággal találkozunk. Amen.

Testvéreim! Canterbury Szent Ágoston Rómában született. Kicsi korától úgy érezte, hogy neki kolostorban van a helye. Őt szereti az Úr, s ő szeretné maradéktalanul odaadni az életét az Úrnak. Egész fiatalon belépett Rómában a Szent András bencés kolostorba. Rendtársa és kolostorbeli társa az a Gergely, aki 590-ben pápa lett.Nyilván fájó szívvel búcsúztak egymástól. Gergely úgy érezhette: „Én azt mondtam, hogy szeretem az Urat és föláldozom az életemet érte. De most, amikor el kell hagyni a kolostort és Péter székébe kerülök, most érzem, mi az, hogy elfogadják tőlem az áldozatot.” – Nem telik el öt év, és ugyanez az élménye van Ágostonnak, a ma ünnepelt szentnek is. Mert számára Gergely pápától jött a parancs: „Ágoston, te meg tizenegy társad induljatok el, és menjetek Britanniába. Misszióba.”

Ez a 12 ember elbúcsúzott a kolostortól, és elindultak. Abba a Britanniába, ami – az akkori ismeretek szerint – a világ végének számított. S nemcsak az akkori ismeretek szerint, egészen Amerika fölfedezéséig az európai ember úgy élt, hogy ha elindulok Nyugat felé, akkor elérkezem Franciaország partjaihoz, azután onnan egy ugrásra van még egy földdarab, s azután – vége a világnak. Ez az ugrás utáni földdarab Britannia, a világ vége, ahol pogány hódítók azt a kereszténységet, mely a 2. század óta ott élt, elpusztították.

Ágostonékat útközben figyelmeztették, hogy a vesztetekbe mentek, emberevők közé. Ágoston üzent is a pápának: „Szentatyám, nem volna jobb visszafordulni? Emberevők közé evangéliumot vinni... hát hogy van ez?” – De a pápa azt mondta: „Menjetek csak. Lehet, hogy ma, pillanatnyilag emberevők, de éppen az a dolgunk, hogy megtérítsük őket!” –Ágostonéknak sikerült. Pedig se könyv, se rádió, se tv, semmi. Csak a saját lényük, meg a szó. Az evangélium.

Ma Esztergomban püspökszentelés lesz. Az esztergomi egyházmegye új segédpüspököt kap, miután tegnap eltemették Vilmos püspök urat. Az a Miklós pap, akit ma fölszentelnek, 34 éve pap.Már ismeri az Egyház életét. Imádkozzunk érte. Hiszen ennek az egyházmegyének lesz a segédpüspöke, azaz jobbkeze az érsek úrnak. Sok-sok szolgálattal, sok-sok munkával. Erősítse meg őt a Szentlélek, hogy merjen hinni, merjen bízni abban, hogy Krisztus – aki a csodálatos halfogásokra képessé teszi az apostolokat – ugyanaz ma is, mint akkor volt. És ugyanaz marad mindörökké. Imádkozzunk érte, hogy merje kivetni a hálót. És merjen jó emberhalász lenni. Amen.

Testvéreim! A ma ünnepelt szent, Néri Szent Fülöp Assisi Szent Ferenc -típusú szent, csak 300 évvel később élt. Végigélte a 16. századot. És ő, az egyszerű kis fölszentelt pap – semmi méltóság, semmi rang, semmi nagy hivatal – Róma apostola lett.

A szentek között arról nevezetes, hogy ő a nevető szent, aki megszentelte a humort. És azokban az évtizedekben, amikor folyik a Trienti Zsinat meg zajlik a reformáció, ő szelíden, csöndesen odaélte Rómában az Egyház elé, hogy a Krisztus-tanítványságnak a legfontosabb része az alázat.

1515-ben született Firenzében, nagyon jómódú családban. Az apa jegyző, a felső körökben is járatos ember. Fülöp születése után rövidesen kiderült, hogy ezt a picit lehet szeretni! Azután ahogy cseperedik fölfelé, egyre inkább látszott, hogy okos, értelmes, rendkívül szolgálatkész kisgyermek, s egyszer csak bejáratos lesz Firenzében a domonkosok Szent Márk kolostorába. Ez az a kolostor, amit Fra Angelico díszített a képeivel.

A kicsi Fülöpöt nagyon megszerették az atyák, ő pedig késő öregkorában azt mondta: „Tudjátok, ami értelmes dolog bennem van, azt én ezeknek a domonkos atyáknak köszönhetem.” – Ott tanult írni-olvasni.

12 éves, amikor Nápolyból jön egy nagybácsi, és a papával meg a mamával megegyeznek, hogy mivel neki nincs gyereke, de van egy rendkívül jól menő üzlete (kereskedő, mégpedig nagykereskedő!), hadd vigye el magával ezt a gyereket! Megtanítom a kereskedelemre, és ráhagyom az üzletet. Milyen jó lesz ez az egész családnak! El is vitte magával Fülöpöt.

Ő el is kezdett tanulni, azzal a gondolattal, hogy jó, akkor én kereskedő leszek. De a szívében már ott mocorog régóta a gondolat: nekem vagy domonkosnak kell lennem, vagy nem tudom, minek, de valahogy az Úr Krisztus közelébe kell majd kerülnöm. És mire 15 éves, addigra világosan látja, hogy a kereskedelem nem neki való.

Azután az egyik reggel hűlt helyét találja a nagybácsi. A gyerek nincs sehol. A gyerek fogta magát, és minden nélkül, gyalog elindult Rómába. Ott eltelik 15 év, ami alatt Fülöp nem csavargó, nem betörő, hanem járja a templomokat, néha koldul, mert hát enni azért kell; és fölfedezte a katakombákat. S közben az imádságos, bűnbánó élet során az Úr Krisztus nagyon közel emelte magához.

36 évesen szentelték pappá, 1550-ben. És látja, hogy Róma, a pápa városa mennyire, mennyire nem keresztény! Amit a reformátorok mondanak az Egyház ellen, abban bizony van igazság is! S akkor elkezd prédikálni, gyóntatni. Följegyezték róla, hogy néha 12–15 órát gyóntatott. Ebben két dolog csodálatos. Az egyik: honnan jött annyi gyónó? A másik: hogyan bírta ezt fizikailag? És bírta!

Nagyböjtökben elindult és naponta végigjárta a hét nagy római bazilikát. Vezeklésül. Bűnbánatból. S egyszer csak százak meg ezrek járták vele ugyanezt a kis zarándoklatot napról napra. És közben kiderült, hogy rendkívül közel van az Istenhez – és nagyon vidám lélek. A fiatalok körében az a hír járta, hogy a legjobb vicceket Rómában Fülöp atya tudja. Ugyanakkor a legnagyobb tudósok vonzódtak hozzá. S amikor vasárnap délutánonként a templom melletti teremben – ma azt mondanánk – tudományos előadásokat kezdett szervezni, meg muzsikáltatott azokkal a zenészekkel, akik hozzá jöttek, kiderült, hogy ez az ember nagyon művelt. Nagyon kulturált. A viccei nem egy humorista szellemi sziporkái, hanem az élet nagyon bölcs szemléléséből fakadó, szent humor. Amikor kétszer-háromszor bíborossá akarta őt tenni a pápa, ezt is humorral utasította vissza és hárította el magától: „Bíborosi kalap? Mi az az örökkévalósághoz képest?! Nekem az örökkévalóság fontosabb, mint hogy rangjaim legyenek!”

Följegyezték róla, hogy ismételten elragadtatásba esett: miközben térdelve imádkozott, egyszer csak a kegyelem fölemelte a földről a testét, és lebegett a szentélyben. Akik jönnek a templomba, elképedve látják, mi történik, miközben a sekrestyés takarítja a szentélyt. Odarohannak hozzá: mi van itt tulajdonképpen? A sekrestyés pedig – mintha azt kérdezték volna tőle, hány óra van – csak annyit mond: „Semmi különös. Elragadtatásban van a Fülöp atya.”

Az Úr megőrizte benne az alázatot. Minden kegyelem, minden rendkívüli, apostoli eredmény ellenére és mellett. S ilyenkor el lehet gondolkodnunk azon, hogy az az öröm, ami a föltámadott Krisztusból árad az Egyházban, mennyire fontos! És mennyire jó dolog az, ha valakinek a szívében – mint ételben a só – egy csöppnyi humor ott lakik. A saját keresztjét is jobban tudja viselni, a másikat, a felebarátot pedig adott esetben éppen ezzel tudja fölemelni: kicsit földeríti őt az esetleg nagyon fekete órájában.

Imádkozzon értünk ez a derűs szent, hogy a keresztünk hordozása közben el ne feledkezzünk arról, hogy az Úrban – a Föltámadott Úrban – nekünk örvendeznünk lehet és örvendeznünk is kell. Amen.